Skip to main content
Ádám István fényképe

Ádám István

helytörténész

Az általános iskolát Temerindben, a mezőgazdasági technikumot (1980) Futakon végzi. 1983 és 1991 között segédállatorvos a temerini birtokon. 1995-től a temerini Kommunális Közvállalat munkavezetője. Néptáncosként és amatőr színészként tagja a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesületnek.

Szakirodalom az alkotóról
Elolvasom
A zöld gyep és a kocsmai pódium igézetében
Szerző

A zöld gyep és a kocsmai pódium igézetében

Ádám István: Játék pirosban, fehérben, feketében. Temerin, 2010

Ezekben a napokban jön ki a Temerini Újság nyomdájából a TAKT kismonográfia-sorozatának legújabb darabja, Ádám István közel száz oldalas „füzete”, a Játék pirosban, fehérben, feketében, amit a Temerini Torna Club (majd később Sport Klub) színjátszó tevékenységének szentelt az 1918-tól 1958-ig terjedő időszakban.

A szerző mindenekelőtt a korabeli újságcikkek és a több mint ötödfélszáz választmányi és közgyűlési jegyzőkönyv alapján részletesen ismerteti a sportegyesület 1913-as megalakulását, az első világháború utáni újjászervezését, s az évek során egyre fontosabbá váló szerepvállalását a helyi és regionális színjátszásban.

football, vagy ahogyan első magyarországi apostolai (és a játékszabályok magyarra fordítói) nevezték, az angol rúgósdi a századforduló Budapestjének közvetítésével terjedt, legelőször a vidéki városokban, majd idővel a kisebb településeken is. Szabadkára, Újvidékre Pesten tanuló diákok hozták el az új divatot, összhangban az egészséges életmódot és testkultuszt hirdető korszellemmel. Nem véletlen hát, hogy a futball-láz első temerini prófétái is a tanulóifjúság soraiból kerültek ki: elszánt, de kispénzű, távoli városokból a vakációt itthon töltő leendő tanítók, gimnazisták, pelyhező bajuszú, tettre kész inasok az új sport hirdetői, akiknek kezdetben még a marhabőr labda megvásárlása is komoly anyagi gondot okoz...

Így jön létre a TTC, a Dél-Bácska egyik első labdarúgócsapata, s fokozatosan komoly, több szakosztályt (futball, ökölvívás, birkózás, sakk, asztalitenisz, tenisz, kerékpározás) működtető, sok fiatalt megmozgató egyesületté válik. Ma már teljesen szokatlan, de az első világháborút követő időkben teljesen természetesnek számított, hogy a sportegyesületek ne csak a test, de a lélek nemesítésével foglalkozzanak, s e cél érdekében zenekarokat, énekkarokat, színjátszó csoportokat is működtessenek. Eredetileg az olimpiai eszme sem csupán az izmok fejlesztését tűzte ki célul, de az emberi szellemét is, ám vidékünkön a sportegyesületek vigalmi és műkedvelői tevékenységének ennél sokkal hétköznapibb okai is voltak. Mindenekelőtt az állandó pénzhiány. A pályát biztosítani, rendben tartani, a szertárat folyamatosan újítani, a sportolók utazását finanszírozni nem kis feladatnak bizonyult, különösen ha tudjuk, hogy mindehhez az állam támogatásra sosem, a községére is csak a legritkább esetben számíthattak. A TTC egyre sikeresebb színjátszó tevékenységét kezdetben egyértelműen az motiválta, hogy a sporttevékenységet űző szakosztályokat el kellett tartani. A másik, talán még ennél is nyomósabb okot a kisebbségekkel szemben örökösen gyanakvó korabeli nacionalista állampolitika szolgáltatta, amely a Délvidéken lehetetlenné tette a hivatásos magyar színjátszás megteremtését, sőt, még az amatőr tevékenységet is lépten-nyomon gátolta. A magyar kisebbség ez ellen úgy védekezett, ahogy tudott: mivel nem lehetett művelődési egyesületeket alakítani, a művelődési tevékenységet vitték be az egyéb céllal létrehozott civilszervezetekbe, többek között a sportegyesületekbe is. Abban tehát, hogy a TTC (majd névváltoztatása után a TSK) rendes sporttevékenységén kívül színjátszással is foglalkozott, a kor vajdasági embere számára semmi rendkívüli nem volt, ahol tehették – a szükségből erényt kovácsolva –, mások is így cselekedtek.

Mai szemmel nézve a rendkívüli inkább az a nagyfokú elhivatottság és ügyszeretet, amellyel az egyesület művelődési életét irányították és fenntartották a XX. század első felének példátlanul mostoha, nemegyszer kifejezetten embertelen körülményei között is.

Ebben mindenekelőtt a helyi középosztály játszott szerepet: a vezetőség, a mecénások, a portolók vagy a színészek között ott találjuk a magyar földbirtokost, a zsidó kereskedőt, a német és magyar iparost és tanítót, sőt, néhány szerb önkormányzati hivatalnokot is.

A TTC megalakításakor választott klubszínek (piros-fehér-fekete) a gyorsan változó élet sodrásában sajátos szimbolikával telítődtek: az utókor számára egyszerre jelentik a sikert és a diadalt, a tisztaságot és az emberi tragédiákat, mindazt, amiben hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított történelme során az egyesületnek éppúgy, mint publikumának, folyamatosan része volt.

Ádám István, az által, hogy összegyűjtötte, átbogarászta és feldolgozta mindazokat a jegyzőkönyveket, korabeli újságcikkeket, sajtókritikákat és visszaemlékezéseket, amelyek részben vagy egészben a nagyhírű egyesület művelődési tevékenységére vonatkoznak, fontos hely- és művelődéstörténeti művet alkotott. Könyve méltó koronája annak a gyűjtőmunkának, amit néhány évvel ezelőtt a temerini helytörténeti múzeum megbízásából Ökrész Károly munkatársaként éppen ő végzett, s amely akkor a helyi művelődési élet bemutatását szolgáló, gazdag anyagot megmozgató plakát- és fényképkiállításban csúcsosodott ki. Most megjelenő munkája ugyanakkor szerves folytatása a temerini iparosság művelődési szerepéről 2009-ben napvilágot látott kismonográfiájának is.

Elolvasom
Szállás- és honismeret. Ádám István: Szállások tovatűnt füstje 1.
Szerző
Dátum
2022. január 22.

Szállás- és honismeret

Ádám István: Szállások tovatűnt füstje 1. TAKT Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor, 200 oldal

Ádám István földműves szülők gyermeke, de sohasem élt tanyán, viszont kicsit talán mindig vágyott a naiv gyerekszemmel tán varázslatosnak tűnt világba. Igazából mégis felnőtt korában csodálkozott rá a szállások sajátos életére – jellemzően akkor, amikor az már igencsak fulladozott a történelmi és a gazdasági romlás burjánjában –, egy ideig abban a tévhitben ringatózva, hogy az valami „ősi” egzotikum, önálló gazdasági- és létforma, holott ezer szállal kötődött és kötődik a mezővárosias településhez, amelynek lakói egykor létrehozták, alakították és részben még ma is fenntartják. Ádám István nem néprajzkutató vagy kultúrantropológus, szociológiával aligha hiszem, hogy valaha is foglalkozott – a hetvenes évek végén a futaki mezőgazdasági középiskola diákjai nem kaptak ilyen irányú eligazgatást –, de jó megfigyelő, könnyen talál kapcsolatot embertársaival, meghallgatja az idősebbek sokszor tán oktalan csacskaságnak tűnő beszédét, és el is gondolkodik a hallottakon és a ki nem mondottakon egyaránt. Szereti a népét és a tájat, amely felnevelte, és most, nagyapa korú férfivá terebélyesedve és komolyodva, megpróbálja összegezni, megőrizni és közkinccsé tenni tapasztalatait. Ennek érdekében nem átall régi, dohos újságokban bogarászni, az interneten száz- meg kétszázéves katonai térképek adatait böngészni, névtani adattárakat is tanulmányozni, s ha kell, az ott találtakat pontosítani, kiegészíteni. Ádám István az egykori és mai temerini tanyákat és lakóikat „leltározva” voltaképpen honismereti kutatásokat folytat, helyi és egyúttal össztársadalmi, nemzeti értéket ment. Az emberek pedig hálásak, ha mások jó szándékkal kíváncsiak rájuk, hiszen a lelke mélyén mindenki érzi, hogy ő is egyszeri és megismételhetetlen szereplője a teremtett világnak, és sorsa a sok hasonló emberi sors között is érdemes a megörökítésre. Ádám István a Temerini Újságban hetente közli kutatási eredményeit, mindenkit felkeres, akiről feltételezi, hogy valami újat tud mondani egy-egy tanya életrajzáról, egykori lakóinak sorsáról. Az első kötet, mely Temerin keleti határrészének kettő híján százötven szállásával foglalkozik – s ebben a számban az egykori uradalmi majorságok („puszták”) nincsenek is benne, mert azokról, mint a tanyáktól lényegében eltérő gazdasági és szociológiai egységekről a szerző önálló kötetben kíván írni –, mintegy kettőszáz adatközlő alapján nyújt az olvasóknak sommázott ismereteket, helyszínrajzokkal, fényképekkel, térképekkel gazdagon ellátva. Külön erénye a könyvnek – és ezt igazán majd a helyi földrajzi nevek kutatói tudják méltányolni –, hogy Ádám „tájékozódási pontok” alcíme alatt összegyűjti és kiegészíti a határrészek, dűlők, (dűlőutak, vizek (árkok, barák), önálló istállók, kertek, gyümölcsösök és kutak mások által már feljegyzett, vagy az általa most regisztrált nevét, legfontosabb jellemzőit, földrajzi koordinátáit.

Temerin tanyavilága viszonylag későn alakult ki, az 1782-es első katonai felmérés alapján készült térkép még csupán a Jegricska északi partján tüntet fel szállásokat, tán jó, ha többet egy tucatnál. A robbanásszerű változásra majd’ száz évig kellett várni, az 1888-as tagosítás a korábbi felaprózott parcellák sokaságát összevonva lehetőséget nyújtott a korábbinál hatékonyabb gazdálkodáshoz, és mindezt a gabonakonjunktúra is felerősítette. Az ezt követő évtizedekben virágzik fel a település – ekkor válik meghatározóvá Temerinben a jellegzetes barokk népi építészet is –, és ezzel párhuzamosan alakul ki a nagyközséget sűrűn körülvevő tanyavilág. A fejlődést az első világháború akasztja meg, majd tovább késlelteti a királyi Jugoszlávia Vajdasággal szembeni diszkriminatív adópolitikája. Az igazi tőrdöfést azonban a második világháborút követő fizikai leszámolások, az agrárreform, a vagyonelkobzások, a kötelező beszolgáltatások, majd pedig az 1970-es évek tagosítása során véghezvitt tanyarombolások jelentették.

Egy-egy szállás életrajza a gazdasági-lakóhelyi egység megszületésétől a haláláig az egykor ott lakók sorsának alakulásától elválaszthatatlan. Ádám István könyve jó kalauzul szolgál ennek a felemelkedésével és bukásával, örömeivel és tragédiáival egyaránt kemény, huszadik századi paraszti világnak a jobb megismeréséhez. 

Várjuk a könyv folytatását.

Interjúk
„Akit ki kellene találni, ha nem volna”. In. Hitélet 2019. január
Szerző