Antalovics Péter
A fotó forrása: https://hidkor.com/member/38-antalovics-peter
Az általános iskolát Kupuszinán, a gimnáziumot (2012) Zomborban végzi. Újvidéken a Magyar Tanszéken szerez diplomát. A Magyar Szó munkatársa. Versek mellett könyvismertetőket ír.
Tükörhideg jelen
Antalovics Péter: Örökszoba
Keressünk egy tátongó lélekmélységet! Szőjünk bele egy pókhálót, majd játsszuk el ebben a ragacsos, olykor nyúló, olykor feszülő csapdában egyszerre a pók és a vergődő légy szerepét! Vajon mit hozhat egy ilyen kettős, összeolvasztott szerep, az ellentétes látószögek egybefonódása? Mit hozhat egy fiatal költő első verseskötete, aki egy hasonló, egymásba ragadó, mégis kusza fonalakká táguló, többsíkú világgá alakuló bizonytalanságban szocializálódott? Mi lehet a mondanivalója?
Antalovics Péter, az újvidéki Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2012. évi nyertese, költő, aki egy beazonosíthatatlan jelenből szól az olvasóhoz: „csendes éj, borzalmas éj, / sokkal bátrabbnak kéne lennem, / ha már a szabadba zártak. (az oroszlán álma)
A régi irodalmi kereteket, szabályokat minden irányban szétnyirbáló vagy figyelembe venni nem akaró kortárs írók világában nemrégiben egy újabb irodalmi csapóajtó tárult fel, és nyitható ki egy nyugat-bácskai fiatal költő első verseskötete által. Témáiban a költő a mindinkább gyökereit vesztő lét folyamatosan változó területére lépett Örökszoba című kötetének minden versével, azaz minden vers-szobájával. A verseskötet egy sajátságos, képlékeny falú szobákkal bíró hotelként, keleti karavánszerájként, lepukkadt lebujként, vagy egy rejtélyes kolostor különálló celláiként is értelmezhető, melyben olyan versterek (szobák) nyílnak meg, amelyekben kiforrott, mély létmegállapítások, rejtett, csak pillanatokra megvilágított szóvilág-zugok, váratlan lét-összefüggések döbbentik meg, ébresztik fel, riasztják el vagy mámorítják meg a gondolkodó versolvasót. Az elsőkötetes szerző fiatalsága elképesztheti az idősebb olvasókat, ugyanis leírásaival, megfogalmazásaival, szópárosításaival metszően pontos életélményeket, létkérdéseket, borotvapenge élű, fájó érzéseket, gondolatokat, kételyeket fogalmaz meg, olykor nyeglének is tűnő nyelvezettel, és pont ezen ütköztethető kettősségből adódik a kérdés, hogy mennyire tudatos vagy ösztönös a költő költészete? Amennyiben tudatos precizitásból fakad e költészet nyelvezete, stílusa, formavilága, akkor ezt a tudatosságot határozottan tovább kell ápolnia és fejlesztenie a szerzőnek, ha viszont megnyilvánulásaiban ösztönös hátterű, akkor Antalovics Péternek ezt az őstehetséget kell őriznie és továbbformálnia önmagában. A legvalószínűbben a kettő ötvözetéről beszélhetünk.
Antalovics Péter első kötetének versei a kortárs versek ma már nem egységes terében, hanem inkább sokszínű mozaikvilágában foglalnak el határozott helyet, a folyamatos jelenben játszódó versek olyan egyedi hangnemet ütnek meg, amelyek lehetővé teszik az olvasó számára a csattanók továbbgondolását, akárcsak a fiatal költő további fejlődésének, nyelvi világa szétágazásának, mélyülésének útját is. Ugyanúgy, mint ahogy az a kortárs irodalomban manapság túlnyomóan trendi, ő is a belső világból kifelé vagy a belülről még beljebb tekintő költő. Verseiben a mai túlinformáltság kényszerképzetein széttöredezett világra, a végtelenségben szárnyaló, de pont e határtalanságtól megrémült, túlelégült lélekre összpontosít. A versekben megjelenő lélek, annak ellenére, hogy biztos támpontokat keres, kapaszkodók után vágyakozik, ugyanúgy fél a biztos fogódzóktól, mint a mérhetetlen űrtől. Az olvasó ebben a csalafinta világban bolyonghat a pontos megfogalmazások és a zűrzavaros érzések hullámvasútján ülve. A költő verseinek nyelvezete attól sajátságos, hogy a folyamatos jelen gondolatait, helyzeteit, érzelmeit ragadja ki, és mondanivalójával a kezdet és vég nélküli időtlenséget érzékelteti, továbbá olyan határozott határozattalanság, lehetetlen lehetségesség és nyelvi humor jellemzi, amitől a költő teljesen önmagára hasonlít, mégsem lóg ki kortársai közül.
Ki az, aki ma verset ír, és miért ír verset? Ki az, aki ma verset olvas, és miért olvas verset? Ki az, aki manapság verseskötetet ad ki, és miért teszi ezt? Azok, akik csak blöffölni akarnak? Vagy talán mégis, igenis igény mutatkozik a versírásra, a versolvasásra, a verseskötetek kiadására ebben a blöffre blöffölni világban? A költő pontos választ ad erre. Szerinte ebben a világban mindenki egy láthatatlan, megfoghatatlan biztos pontra vágyik, amelyiktől azonban bármilyen irányban, bármekkora távolságra, bármikor elrugaszkodhat. Ez a verseskötet is egy ilyen pont lehet az olvasó számára. Antalovics Péter a következőképp fogalmazza meg mindezt a (hogy vissza) című versében: „…el kell tűnni, mint egy fénykép. / körvonalak nélküli levegővé lenni. azon a napon, / amikor nem vagyok önmagam, valami meghasad.”
A költő a saját belső világát formálja költészetté, önmagából önmagához szól, egyszerűen, sallangoktól mentesen, néhol kínosan kitárulkozva, ám ez az „őszinteség” az, ami magával tudja ragadni az olvasót, amennyiben hasonló érzéseket, viszonytorzulásokat élt át. Ebből kifolyólag a költő nem a könnyed világra éhes emberekhez szól, ám azok is megérthetik, célközönsége az igényre éhezőké. Verseivel irodalmi korlenyomatot rótt az időbe. Aki „bírja” ezt a bizonytalanság-elemzéses, sajátságos létcincálást, az remekül szórakozhat az Örökszoba verszugaiban, és itt-ott vajdasági térélményekre is bukkanhat.
A kötet tartalmi értékét tovább fokozza a grafikai humor és kreativitás. A Zomborban született Davor Gromilović festő munkáját felhasználva, Sirbik Attila és Sütő Anna műszaki szerkesztők munkájukkal a könyvet esztétikailag szerethetővé, kissé „bogarassá” tették, lehet, hogy tudattalanul, de viccesen utalva a fiatal felnőttkorral járó olykori szétszórtságra.
Között feszülő
Az időbeliség háttérmintázata erőteljesen kihat Antalovics Péter legújabb, második kötetére, olyannyira, hogy esetenként a temporális koordináták lesznek a címben jelzett pólusok, és amikor nem, akkor sem engednek a befolyásukból: a versek szubjektumai az idő múlásából adódó előtti-utániság problematikájával küszködnek. Meg (ennek tükrében és béklyójában) az egyén egzisztenciális ügyeivel, a társadalomhoz való viszonyulással. És válnak pólusokká, amelyekhez egy vagy több másik pólus rendelődik – hol távoli, hol távolodó, hol nehezen megfogható, hol pedig ennek ellentéte vagy más, és kezdődik az egymásra hatás. Mindez három ciklusban, esetenként kötött formát követve, rímkényszernek engedve.
Új időszámítást hirdet és az azutániról tudósít az első ciklus címét adó vers, előtte azonban határozott felütést ad a kötetnyitó szöveg: „úgy legyen, ahogy az ösztön akarja. / azé a táplálék, aki elveszi”. Ebben az animális közegben azonban ott van a nagyon is emberszerű, határozott valóságszemléletű egyén: „csak az legyen / igazság, amit majd én kibontok” (7). Az énigazság és énrealitás erőteljessége ebben a közegben felsőbbrendűséget tükrözhetne, ám ha hozzáolvassuk a két ciklussal későbbi, kötetzáró gondolatot, már inkább a magányosságra utal: „koponyám bezárt szavak, / koponyám bezárt szabad” (81). S ha már így olvassuk a poszt-polisz című, poszt(apokaliptikus?)verset, még izgalmasabbá válik a közösségi rend, igazság és az egyén kapcsolata, hiszen a szöveg logikája szerint a megszólaló (nevezzük akár lírai énnek, akár másként) része a felépült új, diktatórikusságot sugalló társadalomnak, amelyben „ritkán láttunk hevesebb // alakokat”, „sokukat száműzte a tanács, s akik maradtak, / talán tovább hódoltak a vad kétely-bűnnek” (8). Mégis az öntudat hangján szólal meg. Részessége, bennevalósága egyben magány is, egyrészt mert a többiekről távolságtartással tud szólni „néhányan buzgó élvezettel várják a kívülálló vadak / világát, mások a felhőkarcolók vibráló mozgóképeire vágynak” (11), másrészt pedig mert nincs más, csak a társadalmi magányosság: „egyedül vagyunk, / akkor is, ha nem” (12). És az elszemélytelenedés, feloldódó egyéniség: „senki sincs itt és mindenki, / asszony, férfi, kisgyermek, / arcuk régen lekopott, csak / tükrözik a nagy termet” (13). A fülszövegíró Celler Kiss Tamás a 21. századi ember legnagyobb félelmeit említi, s talán valóban ezek valamilyen torz megvalósulásának krónikája a kötetnek főleg ez a ciklusa, amelyben a múlt romjain egy törésvonalat követően új rend létesül, amelyben egymásnak feszül „a világ végéig tartó uralom” és egy „új édenkert” vagy „eljövendő hőskor” felé menetelés lehetősége.
A múlt és jelen közötti feszültség és eltérés dominálja a második ciklust is, itt azonban a privát szféra gyökeres változásával küzd a megszólaló szubjektum, és az emlékidézés mozzanata lesz fontosabb, mint a mostábrázolás. Egy szerelmi kapcsolat felbomlásának utórezgései ezek a szövegek („az első igazi meglepetés, amikor a nagy nő lelép” (47)), ahol a megszólított te képében póluspárt kap a lírai én, egykoron közeli távolit, és épp az eltávolodás adja a megszólalás apropóját: „úgy képzelem, mint valami koordináta- / rendszert: origóban a mindenek felett / álló magány. s attól, mint tengertől, a partja, ott vagy te” (44). Ahogy ez az idézet is mutatja, nem feltétlenül szakít ez a szövegcsoport az első ciklus vonalával, és a párkapcsolat felszámolódása ezáltal akár a posztidőszak eljövetelének küszöbeként is értelmezhető: „amikor az egység széthasad / helyébe lép a kívánt káosz” (46). Az egyéniség megtartásának és az egyensúly keresésének igénye itt konkrétan is megfogalmazódik, mintegy reflektálva a szédülés mozzanatának – mint a külső bizonytalanság legkonkrétabb belső megnyilvánulásának – többszöri fel-feltűnésére: „mint amikor az első / ember megérette az első képet, / szédülök a megnyíló feketében” (26).
A felejtés és feldolgozás után az irány- és útkeresés jelensége tűnik fel határozottabban a harmadik ciklushoz érve. A másik jelenléte, megszólíthatósága nem számolódik fel teljesen, és tovább bontakozik a múlt, a jelen és a jövő háromszögének problematikája. Az évforduló mint időtagoló már az előző ciklusban is feltűnt, itt azonban az egzisztenciális vonal eszközekén lép elő: „egy éve ültél itt utoljára. / ugyanígy visszagondoltál / pontosan egy évvel korábbi ön- / magadra. akkor is egy év- / vel korábban voltál az akt- / uális jelentől” (59). Örökös ciklikusságba is zárja ez a szubjektumot, amelyből kitörni képtelenség, és ez a rövid távú memóriavesztéssel kiegészülve egészen végletes formát kap a pillanat túloldala című szövegben: „súlyos történetek hullanak ki a jelenből / és kavargó múltakká válnak egy valami- / kori jövőben” (77). Ebben a megtörhetetlen körkörösségben viszonyítási pontokat keres a szubjektum, az égbolton és az űrbeli végtelenségben, a múlt ugyanis felszámolódik, így a jelen szinte csak ennek a felfogására redukálódik, és leépülési folyamatoknak ad teret.
A test továbbra is részese a környezetének, cselekszik valamilyen egykori vagy új szabályok szerint, az egyén pedig a bizonytalanságban tapogatózik, fogódzókat keres, és szabadságot, miközben már az önmeghatározásra való igénye is felszámolódóban.
A nincs válasz című szövegben a nyelv a fogság és a szabadság kettősségét egyszerre adja, ám a kötetzáró epilógus mindenkor már a nyelv végével és teljes kontrollvesztéssel számol: „végül a nyelv is meghal. / az emlékek nem idézik fel / a helyes időrendet. / nincs mire hagyatkoznom” (80). A talaj- és kapcsolatvesztés, a semmiben levés viszont mégis a szabadság képzetét kelti, ebbe fut ki a kötet egésze, azzal együtt, hogy a ciklusokba tagolás több vonal végigvezetését teszi lehetővé. Továbbá részletes elemzés, összevetés nélkül is kitűnik, hogy a 2014-es Örökszoba című kötetben feltűnő problémák egy része is továbbgördül a mostaniba (pl. „nincs hol nem lenni” (Örökszoba, 14)). Megkerülhetetlen és szembeötlő a formakeresés kiélezettsége is, fülszövegíró szavaival élve: „a múlt század költészeti hagyományai”, amit bizonyos szöveghelyeknél intertextulitásként is tetten érhetünk; és ugyanígy Klájó Adrián illusztrátor fekete-fehér, hol oldalakat eluraló, a szöveggel egy lapon élő tolldominanciájú absztrakciói.
Antalovics Péter: Távoli pólusok. Illusztrálta: Klájó Adrián. Forum, Újvidék, 2019
Közeleg a tél
Antalovics Péter: Távoli pólusok. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2019
„azt beszélték, a falontúliak mind vakok lettek,
idegen isteneik előtt esengve bolyongtak,
mint a lélek, akit ismeretlenben földre vetnek.
minden józan elmében szétárad a nyugalom,
vizeinken kedvező szél fúj, idegen hajó sehol,
a távolban felsejlik a világ végéig tartó uralom.”
(Antalovics Péter: poszt-polisz)
Antalovics Péter második kötete Távoli pólusok címmel jelent meg az idén a Forum Könyvkiadónál. A zombori születésű költő, újságíró első verseskötete, az Örökszoba a fiatal alkotók kéziratpályázatán a 2012. évi díjnyertes munkaként szerepelt. Ennek kapcsán írta róla Fekete J. József a következőket: „Antalovics Péter annak a fiatal költőnemzedéknek a tagja, amely kortárs alkotók művei között tájékozódva szocializálódott (irodalmi tekintetben) élt a lehetőséggel, hogy a vajdasági Nyugat-Bácska csücskéből ráláthat a kortárs magyar líra különböző árnyalataira, keresztmetszeteire.” Fekete J. szerint az Örökszoba verseiben Antalovics gyakran nem történésről beszél, hanem a megtörténés lehetőségéről, ami a vezérmotívumként megjelenített határozatlanságot nyomatékosítja, az egybevetésük során egymásnak ellentmondó lehetőségek, vagyis értelmezések képtelennek tűnő állításban fogalmazódnak meg.” (Fekete J. József: Perifériáról betekintő.www.hargitakiado.ro/2015/12/01)
Ebben a második kötetben egy látomás posztapokaliptikus képeiként vetíti ki a megtörténhetőt. Antalovics Péter költői univerzumában, a Poszt-polisz ciklusban archaikus jelképeket szerepeltet, történelem előtti időkbe utaztat, ahol az ösztönök, az állati nyers erő uralkodik és a túlélés a tét. (az ösztön) Új időszámítás kezdődik, amely felülírja a régi világ rendjét. Új istenek lépnek a régiek helyébe, az új rend papjai „hosszú, sötétszürke köpenyükben” (az elszenvedés ideje) templomaik üvegfalú csarnokában imádják arctalan Urukat. (mindörökké beragyog) A fohász viszont mindenkiért szól (Ima), név nélküli lebegésben egyesítve élőt és holtat.
Az Emlék a paleolitikumból c. ciklus verseiben az ember helyét próbálja meghatározni egy olyan térben, ahol még a sarkcsillag – mint viszonyítási pont – helye is bizonytalan az égbolton. Az Univerzum hatalmas, benne íródik versekből az „űreposz”, nincs helyes irány.
„Ősszel már kevesebb fénnyel is beérem” idézhetjük egyik sorát (ősszel már kevesebb), s valóban, a versek hangulatát meghatározó „gomolygó köd”, „fekete fagy”, „hideg nap” szókapcsolatok mind a „hosszú tél” vízióját sejtetik. Estébe hajló késő őszi délutánokon olvasva még fenyegetőbbnek és valóságosabbnak tűnnek a 21. század emberének félelmei, amelyet Antalovics Péter költészete megidéz. Legvégül csak egyetlen kérdése maradhat a költőnek: „...melyik / jelenbe vagyok bezárva, vagyis / melyik jelenben vagyok szabad.”
Szerep és állapot
Antalovics Péter: Távoli pólusok
Úgy tűnik, Antalovics Péter nagyon összeszedett, nagyon megtervezett, egységes világképet és nemkülönben egyöntetű versvilágot megjelenítő kötettel kívánt az olvasó elé rukkolni, valami módon továbblépni mindattól, ami első versgyűjteményében, a 2014-es Örökszobában megjelent. Második kötetében három monolitikus ciklust (Poszt-polisz; Emlék a paleolitikumból; Távoli pólusok) alkotott, de ezek a tömbök kevésbé hitelesek az első kötet verseinél. Mintha a költő olajozottan működő mikrovilágként képzelte volna el a ciklusokat, de azok megalkotásuk során szétcsúsztak volna ujjai között, az alkotószándék határozottságának képe mögül kikandikálna a bizonytalanság, a lezáratlan keresés. A szerző tehetsége most is megkérdőjelezhetetlen, azonban hagyta versvilágába belefolyni az elmúlt évszázad magyar költészetének időközben kiégett hatású jelenségeit, a költői öntudatosság nyomatékosítását, a kozmikus dimenziók közé pozicionálást, a sorok rímeltetésének keresettségét.
Az idő (úgyszintén nem új keletű) problematikáját viszont ügyesen kezeli, ennek ellenére a (poszt)szerelmes versei mintha valamiféle csömörből fakadnának.
Ám kezdjük az elején. A nyitó vers utolsó szakaszában így fogalmaz: „… csak az legyen / igazság, amit majd én kibontok”. Az animális értékrendhez visszafordító versben megjelenő felsőbbrendűnek tételezett „én” Adynak már a maga korában is idejétmúlt messianizmusát vonzza egy teremtett, posztapokaliptikus világrendbe, ami talán nem a legeredetibb megoldás. Az adys attitűd később is felszínre tör: „… a szent vihar / fejembe zúg és felkavar”. Az új világ új időszámítással kezdődik ugyan, és vannak fiziológiai szükségletei, így az olyan sorokat, mint „még nincsenek / kérdések az idegpályákon, nem hatol sivatagi por légutainkba” elfogadom, noha nem értem a két állítás közti összefüggést, azzal már vitába szállnék, hogy „sosem / feküdtem még ilyen kiszolgáltatottan tobozmirigyem / árnyékában”. Az állítás képtelenség, az agy közepén elhelyezkedő tobozmirigynek ugyanis nincsen árnyéka, nem fekhetünk alá. A költő bizonyára áttételesen kívánt utalni valami álom és ébrenlét közti, megvilágosodott tudatállapotra, csakhogy a fiziológia nem költészet. Miként a sivár jövő rémképei közt üresen zakatoló sorok, például: „feljön a zenitre a megváltó prizma – /alig néhány bábnak mozdul arcizma” se az, az űrfizikáról már nem is szólva (és példát se idézve).
Mintha túl nagy feszültség vibrálna a költői szerep és a lírai én állapota közt, valami megfelelési kényszer pattintaná ki a verssorokat, pedig Antalovics jól ismeri a spontán megszólalás görcsmentes örömét:
cinikusabb lettem, mint a rímkényszer,
önveszélyes, túlérzékeny játékszer,
gyermekkorból ismert, tágas tereken
elmúlik a rend és minden szerepem,
– így tűnik el képekről a lágy vonás –
a formából lélekzetnyi hallgatás
végtelen számú szilánkot létrehoz,
az idő egy üres ékszeres doboz.
(pillanat, kép)
A kötet egyébként többnyire jó verseket sorjáz, bizonyára hangulatfüggő, hogy én éppen a meghaladottnak tűnő áthatásokba botlottam bele. Ha már így kezdtem, így is zárom.
Az évforduló című költeményben szakaszkezdő refrénként ismétlődik a következő sor: „három éve, hogy utoljára magamévá tettelek”. Nem túl atavisztikus, a múlt századból, vagy még korábbról megfogalmazás ez a „magamévá tettelek”? Értem én, hogy a nemi együttlét, a közösülés eufemisztikus megnevezése, ám olvasatomban nem csupán megszépítő jelentése van, hanem mintha megint Ady felsőbbrendűségi tudata köszönne vissza belőle. Mintha a szerelmi aktus során a férfi birtokába venné, tulajdonává tenné a nőt, majd folyamatosan jogot formálna rá. Istenem, hát a XXI. században élünk, a szerelem, vele együtt a nemi érintkezés nem alárendelést, hanem mellérendelő viszonyt feltételez! Még a költészetben is.
Versek a „szobából”
Beszélgetés Antalovics Péter fiatal költővel — Antalovics Péter kupuszinai és szilágyi származású fiatal költő, az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója, a Forum Kiadó 2012. évi kéziratpályázatának egyik nyertese. Az idén adták ki első kötetét Örökszoba címmel. Pályakezdésről, a versírás miértjéről, közösségi irodalomról kérdeztük.
* A pályád határozottan indult. A dokk.hu nevű internetes vers- és kritikai portálon, illetve egyéb internetes fórumokon kezdted publikálni a szövegeid. Szakmai, szellemi útravalót kaptál és adtál is ezeken a helyeken.
— Igen, a Dokk számomra egyfajta nulla kilométerkő volt, és mindig az is marad. Igazi zöldfülűként kezdtem feltölteni a korai szövegeimet, és a legtöbb esetben kimerítő, éles, határozott, de mindig független véleményekkel szembesítettek. Az oldal moderátoraival elvégzett közös műhelymunkára mindmáig úgy tekintek, mint pályakezdésem messze legfontosabb részére. Egy bizonyos ponton aztán a főszerkesztő, Korányi Mátyás úgy ítélte meg, részt vehetek a szerkesztőség munkájában, úgyhogy néhány hónapon keresztül aktív szerkesztőségi tag voltam. Nincs annál tanulságosabb és eredményesebb munka, mint amikor egyszerre dolgozol saját és „idegen” szövegekkel. Megjegyezném, hogy a szerkesztői (szükségszerű) hierarchia mellett minden más felhasználó ugyanúgy részt vehet az egy-egy szöveg körül kialakult eszmecserében. És pontosan ebben látom a Dokk precedensteremtő szerepét. Abban a műhelymunkában, amely során egy szöveg frontális, aktív és szigorúan szakmai alapokon nyugvó vitákban mérettetik meg, alakul, formálódik, ahol a szerkesztői és a szerzői szerepek bármelyik pillanatban spontán módon megcserélődhetnek, mert az élő szöveg egy, és a vele foglalkozó ember válik relatívvá.
* A köteted harmincnégy verset tartalmaz négy ciklusban. Mi alapján válogattad össze a megjelentetésre szánt anyagot?
— A szerkesztéskor volt egy igencsak határozott koncepcióm, tudtam, milyen főbb témavilágok alakították, alakítják verseimet, és e törésvonalak mentén akartam megszerkeszteni a kötetet. A végleges anyag sok szűrőn esett át, többször húztam ki belőle minőségi szempontból, amikor pedig a ciklusok körvonalai egyre erőteljesebbé váltak, szigorúbb tartalmi szempontok alapján született meg a mai forma. Külön érdekesség, és erre magam sem gondoltam korábban, hogy a ciklusok elé bekerült egy nagyon korai szöveg, a kötet versei közül messze a legrégebbi, így a 34 tulajdonképpen 1+33. Egyfajta ellentézisversként, ellenprogramversként tekintek erre a nyitószövegre, melynek tükre elé akár az egész könyv is állítható.
* A versekben a/egy „szobából” kifelé tekintve szemléled magad és a világot. Mit gondolsz, ez örök költői állapot, vagy elképzelhető, hogy a líra kevésbé a belsőből születik?
— Valószínűleg éppen ez az ellentmondás, a külvilág befogadásának problematikussága szüli a költészethez elengedhetetlen feszültséget. Ilyen módon lehetetlen megmondani, hol születik a líra, illetve az a legvalószínűbb, hogy egyfajta határvidéken, a költőnek pedig ezt a tájat kell bebarangolnia. Az embert láthatjuk teljesen üresnek, aki kizárólag a környezete szerint él és cselekszik, egyszersmind láthatjuk a világot is üresnek és jelentéktelennek — a benne pulzáló ember nélkül. Valószínűleg mindkét felfogás végletes és téves, hiszen különféle szempontok alapján az egyik vagy a másik relativizálódhat. Ami szerintem biztos, persze a bizonytalanságon kívül, az az, hogy a jól működő költészethez mindig szükség van egy nagy adag absztrakcióra.
* A könyv borítója és valamennyi „bogaras” illusztrációja Davor Gromilović zombori származású képzőművész, Sütő Anna és Sirbik Attila vizuális alkotók grafikai szerkesztőmunkáját dicséri. Volt beleszólásod az illusztrációba, illetve mennyire foglalkoztatott a könyved külalakja?
— Amikor a Forum Kiadóban először mutatták meg a borítótervet, meghökkentem. A borítóra szánt kép és a belső illusztrációk is nagyon tetszettek, különösen a színviláguk, de nem igazán éreztem szoros kapcsolatot a szöveganyaggal. Aztán gyorsan megbékéltem vele, és megszerettem ezt a párosítást. A színvilág az ízlésem szempontjából telitalálat volt, a rovar, az izgő-mozgó rovarok képzete pedig a könyvnek egyfajta zsigerien mélyre nyilalló hangulati többletet ad.
* Korán letisztult, saját vershangod van, mégis bizonyára akadnak olyan alkotók vagy művek, akik/amelyek hatottak a költészetedre. Kiket, illetve milyen egyéb (akár zenei vagy vizuális) művészeti alkotásokat emelnél ki mint inspirációt?
— A sor elején újfent a Dokkot kell megemlítenem mint közösséget, közeget, ahol inspirációt szereztem. Az online folyóiratokat szintén figyelemmel kísérem. Kedvenc kortárs verseskötetem talán Pollágh Péter Vörösróka című műve. Az irodalmin kívül fontos a zenei hatás, számomra a többi közt a Radiohead vagy a svéd The Knife zenekar jelentős egy-egy hangulatvilág megértésében vagy akár kialakításában és finomhangolásában.
* „újvidéken vesztem el először életemben...” szól a lassú hullám című versed első sora. Hatnak rád, illetve a lírádra a helyek, a tájak?
— Természetesen hatnak, bár gyakran veszem észre, hogy az alkotói folyamat alatt betöltött szerepük és a végleges szövegben elfoglalt helyük távolról sem egyezik meg. Így történhet meg például Újvidék kis kezdőbetűvel írása is. Újvidék kis kezdőbetűvel egy felmagasztalt város, hiszen annyira saját és átélt, hogy már a lüktető világ része, nem pedig egy közigazgatási egység nagy kezdőbetűvel és irányítószámmal. A nem ilyen jellegű helyek, akár a szoba is, a képi gondolkodásban és az absztrakciós, asszociációs játékokban kapnak helyet mint természetes környezeti elemek, egyúttal a többlettartalmat hordoz(hat)ó külvilág részei, akárcsak a tárgyak.
* Az olvasó hol találkozhatott, találkozhat az Örökszobával, illetve veled?
— Augusztusban a kishegyesi Dombos Fest második felvonásán, szeptember elején pedig a Kanizsai Írótáborban beszélgettem a kötetről. Legutóbb az egykori iskolámban, a zombori Veljko Petrović Gimnáziumban tartottunk kötetbemutatót.
* Fontosnak tartod a különféle irodalmi, alkotói közösségeket?
— Meghatározónak tartom őket, alkotói szempontból is. A Dombos Festhez hasonló események például elsősorban a kapcsolatteremtés- és építés szempontjából jelentősek, a kortárs irodalom alakulásának csomópontjai.
* Hol publikálsz mostanában, illetve készül-e új kötet?
— A nyár számomra általában a költői munka pihentetésével, egyfajta töltekezéssel telik. A legutóbb megjelent versem a Híd nyári különszámában olvasható. Az új kötet is körvonalazódik, a szöveganyag egy részét már megírtam.
Verses interjú Antalovics Péterrel
Antalovics Péter, költő jelenleg az Újvidéki Egyetem magyar szakán tanul, az Örökszoba című kötetével nyerte el az elismerést, amely a Fórum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2012. évi díjnyertes munkájaként jelent meg, amit maga úgy jellemzett: „Egy belső világot bemutató, önmarcangoló könyv 34 szöveggel 4 ciklusba rendezve.” – Janáky Mariann sorozata
Ahhoz, hogy létrejöjjön a Makói Medáliák-díj, és hogy az ország irodalmi életében neves rangot kapjon, kellett egy-két olyan személynek lennie a város kultúráért felelős vezetői közül is, akik hosszú évekig készek voltak a háttérmunkákat elvégezni. Mátó Erzsébet a József Attila Városi Könyvtár és Múzeum igazgatójaként a díjat adó város részéről segítette 2005-től 2014-ig a mindenkori testület munkáját.
Így számol be emlékeiről: „Makó város Önkormányzata 2005-ben, József Attila születésének 100. évfordulójára ötletelésre kérte a hivatal és az intézmények dolgozóit, hogy milyen módon tudná a város méltón megünnepelni az évfordulót. Ekkor merült fel, hogy a Páger-díjhoz hasonló díjat kellene alapítani, ezúttal a fiatal, névtelenséggel küzdő költők számára. S ahogy annak idején a makóiak támogatták József Attila első verseskötetének, a Szépség koldusának a megjelentetését, úgy támogatná most a város a kezdő, fiatal költőket. A Medáliák nevet József Attila 1927-28 között írt versciklusától vettük át. A kuratórium tagjainak kiválasztásában Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító (akinek vannak makói kötődései) segített. A felkérést örömmel vállalta Ilia Mihály szegedi irodalomkritikus és szerkesztő valamint Füzi László irodalomtörténész, kritikus, a kecskeméti Forrás című irodalmi lap főszerkesztője. Grecsó Krisztián költő, író szintén a kuratórium tagja lett. Ők valamennyien a modern magyar irodalom jeles képviselői és ismerői. Én, mint helyi kapcsolattartó, szervező kerültem a kuratóriumba. Ebben a munkában sokat segített nekem Sarnyai Tibor, az önkormányzat újságírója, aki az alapító, a kuratórium tagjai és a majdani díjazottak között tartotta a kapcsolatot. A kuratórium tagjai örültek a felkérésnek és mindig szívesen, a kért időpontra elküldték a javaslatukat a díjazott személyére vonatkozóan. A díjátadókon azonban – egyéb elfoglaltságokra hivatkozva – személyesen soha nem voltak jelen. 2010-ben „fiatalítás” történt a kuratóriumban: Orcsik Roland szegedi költő és Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész valamint Turi Timea makói születésű, de Budapesten élő költő, irodalomtörténész váltotta a „nagy elődöket”. Ők is örömmel vállalták ezt a feladatot és a díjátadókon is megjelentek, s a laudációkat ők olvasták fel.
Nekem minden alkalommal jó volt látni a díjazottak megilletődött, de ugyanakkor nagyon boldog arcát, amikor átvették a díjat. Legtöbbjük első alkalommal járt Makón és kíváncsian fedezték fel „József Attila-lábnyomait” városunkban.
Abban az évben, amikor a kuratórium az első határon túli fiatal költőt, Kollár Árpádot javasolta, felmerült, hogy adható-e neki a díj? Mivel a kuratórium alapszabálya kimondja, hogy magyar nyelven író fiatal számára adományozható a díj, ezzel egyértelművé vált, hogy a teljes magyar irodalomalomból lehet meríteni. Azóta már több határon túli fiatal is részesült az elismerésben.
Mindig megtiszteltetésnek éreztem, és büszke vagyok arra, hogy „belülről” kísérhettem figyelemmel ennek a kuratóriumnak a munkáját. Ugyancsak büszkeséggel tölt el az is, hogy városunk a Makói Medáliák-díjjal egy országosan is egyedülálló elismerést hozott létre, amely már egy évtizede létezik. A feladatunk, hogy ezt a jövőben minél ismertebbé tegyük. És örülök, hogy idén egy vajdasági 22 éves költőnek adták át a díjat.”
Antalovics Péter, költő jelenleg az Újvidéki Egyetem magyar szakán tanul, az Örökszoba című kötetével nyerte el az elismerést, amely a Fórum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2012. évi díjnyertes munkájaként jelent meg, amit maga úgy jellemzett: „Egy belső világot bemutató, önmarcangoló könyv 34 szöveggel 4 ciklusba rendezve.” A bírálóbizottság (dr. Csányi Erzsébet irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, Fekete J. József József Attila-díjas író, kritikus és Kontra Ferenc József Attila-díjas író, a Kilátó szerkesztője) egyhangú döntéssel Antalovics Péternek ítélte a 2014. évi Kilátó-díjat eredeti hangú, személyes világot feltáró verseiért. „A szerző versei zenei utalásokkal gazdagított, szövegközpontú, impresszív és expersszív átélések, amelyek folyamatosan alakulnak, és vallomásszerűvé érő szövegegyüttest eredményeznek.” Önvád című verséből idézek: „és velem vannak a félelmek. / hogy a világ túl tág. / hogy nem tudom társítani a végtelennel a végtelen magányt. / a novemberi szél, mint valami penge, karcol, vág. / harcolok a hiánnyal, mert nem enged, és harcolok / veled is, mert rám vetíted minden félelmedet.” A kötet impozáns kivitelezése, a címlapon és a kötetben szereplő illusztrációk Davor Gromilović munkájának felhasználásával Sirbik Attila és Sütő Anna munkáját dicsérik.
Lennert Móger Tímea az Irodalmi Jelen felkérésére készített interjút Antalovics Péterrel. Az Irodalmi Jelen honlapján április 21-én ezt írja: „Korán letisztult, saját vershangod van. Bizonyára vannak alkotók vagy művek, amelyek hatottak a költészetedre.” Péter ezt válaszolta: „Kedvenc kortárs verseskötetem talán Pollágh Péter Vörösrókája. Az irodalmi mellett fontos a zenei hatás, többek között a Radiohead vagy a svéd The Knife zenekar jelentősek számomra egy-egy hangulatvilág megértésében, akár kialakításában és finomhangolásában.” Péternek készül egy új verseskötete, talán még az idén megjelenik.
Pénz beszél, a kutya ugat. A költő is beszél? Te mire költötted a díjjal járó pénzt?
talán a szó, ha eltalál,
üvegpohár, ha eltörik,
a pillanat teremti meg
a végtelennyi hallgatást:
mikor szived helyén tömött
a tárca, s holnap is, hiszed…
a pénz az érv, hogy elfeledd
a pénzt, s a tárca már üres.
Fiatalság bolondság. Hányszor voltál szerelmes? Vagy szeretőid a szavak?
egyszer sem voltam szerelmes és azóta mindig. feltétlen szerelmem tárgyát
nem ismerem, csak azt tudom,
ő a legszebb dícséretem, ő a legnyersebb bírálatom. átkarol, ha sétálok az utcán,
fejembe lát, ha úgy akar,
jobban ismer, mint én magam. elkékül szám, ha velem van, annyira hasonlít rám,
s a furcsa űr a húsba mar,
sétálunk tovább szótlanul. egyszerre okoz megkönnyebbülést és kínt, ha elvonul,
ha arca nincs az arcomon.
A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Ez igaz? Te hazudtál már? Mikor és miért?
én még soha nem hazudtam,
kivéve, ha úgy esett.
ha megálltam, hogy ne sokat,
akkor is csak keveset.
egyszer vallottam magamról
színigazul, magamnak,
azóta is verset írok,
hogy elfedjem, mikor vagyok
hazug, vak.
Ki korán kel, aranyat lel. Ez a költőkre is igaz? Téged mikor kap el az írás-flow?
szavakat kutatsz
ott, ahol nincs ébredés.
se álom, se éj.
Lassan járj, tovább érsz. Honnan indultál és hová tartasz? Milyen álmaid vannak?
éltem nagy nehezen… s most fényteli csarnok a célom.
órám nincs, idetévedtem lineáris okokból.
vágyom a csendet, a békét, és ugyanígy a dühöngést,
távoli országokból importált aranyalmát.
nyáron a hófúvásban, télen a kánikulában
erjed az öntudat, ím. már eszmél, éled a fénykép.
működik, izzik a természet, míg libben a függöny,
s végül az élmény gondolatokká lesz, szavaimmá.
Janáky Marianna
Határok feszegetése az országúton
Antalovics Péter költészetét szeretik, a sportról szóló írásait olvassák, de azt nem mindenki tudja róla, hogy sportember is — a kerékpározás szerelmese.
* Mikor kezdtél el vonzódni a kerékpározáshoz? Mi tetszett meg benne a legjobban?
— Még gimnazistakoromban, kilenc-tíz éve, vagyis tizenhat-tizenhét évesen kezdtem el kerékpározni. Egy ideig az „egyszerű” mountain bike-on tekertem. Elkezdtem hosszabb távokra és az átlagosnál gyorsabban menni, s fokozatosan átalakítottam a gépet. Sima és keskenyebb gumikat vettem rá, minden felesleges súlyt — sárvédőket, lámpákat stb. — leszereltem… Egy évvel később vettem az első országútimat, mely hatalmas ugrás volt, élményben is. Azt szeretem benne a legjobban, hogy a test, a szellem meg a lélek egyszerre működik az emberben, és a legapróbb részletekig figyelhetem, megismerhetem a saját működésemet. Az országútin az ember, ha egy kicsit komolyabban veszi, és fejlődni, erősödni akar, folyamatosan a saját határait feszegeti. Szeretek kellemesen elfáradni, kemény edzés után megérdemelt pihenőt tartani, és nem utolsósorban az összeszokott társaságunkban lenni a közös tekeréseken.
* Melyik sportklub tagja vagy, és ez milyen kötelezettségekkel, előnyökkel jár?
— Második éve vagyok tagja az újvidéki Elite kerékpárklubnak. Az alma materom szülőhelyemből adódóan az apatini csapat, az ottani haverokkal a mai napig szívesen edzek, ha otthon töltöm a hétvégét. Amióta az Elite tagja vagyok, a szerb kupa versenyein veszek részt, mely országunkban a legmagasabb szint. Ez nagy lehetőség, emellett nagy kihívás is. Korábban például megnyertem az amatőr országos bajnokságot, de a profik között tavaly épphogy sikerült a középmezőnyben befejeznem az év legfontosabb versenyét.
* Hol tekersz a legszívesebben? Van kedvenc szakaszod?
— Ha Újvidéken vagyok, természetesen a Fruška gora felülmúlhatatlan, az edzés és a természetben való gyönyörködés szempontjából is kiváló terep. Otthon — Apatin, Zombor, Kupuszina, Szilágyi és általában a Duna környékén — palacsintasík alföldi útjaink vannak, és mivel onnan származom, ott szerettem bele a sportágba, mindig az a vidék marad az első.
* Változtattál-e valamit az életmódodon? Gondolok itt a táplálkozásra, az alvásra, a napi beosztásra.
— Eredményeket szeretnék elérni, ezért sok mindenre kell odafigyelnem, és ezek közül az első a táplálkozás. A rohanó világ életmódja sajnos megakadályoz ebben, de igyekszem egészségesen, változatosan táplálkozni, a megfelelő időben a megfelelőt enni. Ha az ember munka mellett még ilyen, teljes értékű edzésprogramot is szeretne csinálni, az sok lemondással jár, a többi közt előfordul, hogy néha alvásból, pihenésből is kevesebb jut a szükségesnél.
* Heti hány alkalommal edzel, és ez kilométerszámban mennyit tesz ki?
— Ha minden jól alakul, heti öt-hat alkalommal megyek tekerni, összeadva ez egy 400 kilométer körüli táv. Egy sikeres, nyári héten, szép időjárás esetén viszont az 500 kilométer is elképzelhető. De sajnos ritkán állnak össze ideálisan a képkockák, olyankor általában teremben, szobában pótolok görgővel, erőnléti edzéssel, súlyokkal.
* Milyen pozitív változásokat figyeltél meg magadon?
— Nagyon jól le tudom vezetni a mindennapos stresszt, és az erőnlétem, az állóképességem is hihetetlenül megnőtt. Az edzés önfegyelemre, összpontosításra tanít, melyet korántsem csak a bicajozás során lehet hasznosítani.
* Van-e példaképed vagy olyan személy, aki sokat segített neked a fejlődésben?
— A sportág őshazájából, Nyugat-Európából van jó néhány nagy név. Ők motiválnak, bár itthon nem tartoznak a nagy sztársportolók, sőt, az ismertebbek közé sem: Tom Boonen, Fabian Cancellara, régebbről Johan Museeuw, Andrea Tafi…
* Tervek?
— Szeretnék fokozatosan fejlődni, illetve a kupában egyre jobb eredményeket elérni. De ha ez nem is sikerülne, hobbiszinten egész életemben megmaradhat nekem a kerékpározás.
Mélyrepülés magunkban, a belső kozmoszban
Antalovics Péter második verseskötete már külsejében is letisztult, fölösleges díszítésektől mentes, és az idén jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. A Makói Medáliák díjas költő Távoli pólusok címet viselő kötete olyan elhagyatott tájakra visz el bennünket, amelyek ott vannak bennünk, mindannyiunkban.
* Mennyi idő alatt született meg a második versesköteted anyaga?
— Ha összevetem a megírás pillanata alapján a legkorábbi és a legkésőbbi, kötetben szereplő szöveget, akkor ez az idő hét-nyolc évet is kitesz. Természetesen a frissebb, az utóbbi néhány évben, az előző kötet után születő versekből van jóval több, de akadnak benne olyanok is, amelyeket még évekkel az első kézirat lezárása előtt írtam. Ezek valamiféle koncepcionális vagy egyéb okokból maradtak ki onnan, most viszont megtaláltam a helyüket.
* A lírai én meglehetősen eltávolodik a társadalomtól, a perifériáról szól az olvasókhoz. Mi az oka ennek az elidegenedésnek?
— Nem tudom, hogy ebben az esetben a lírai ént mennyire lehet elválasztani a személy(es én)től. Amióta az eszemet tudom, ilyen kívülálló típus vagyok, szerintem ez az elsődleges oka ennek a periferikus pozíciónak. A legtöbbször egy külső, megfigyelő-(ön)elemző szerepben érzem magam, ahelyett, hogy egy-egy konkrét helyzetben cselekvő volnék — sokszor még akkor is, ha tényleg cselekvő vagyok. Másrészt az elidegenedést talán nem is lehet megspórolni. Annyi személytelen emberi kapcsolatunk, szükségszerű, ámde valójában érdektelen — akár csak egyszeri — érintkezésünk van a mindenkori másikkal, hogy maga ez a mennyiség értékteleníti el ezeket. Gondoljunk a virtuális térre, de akár egy forgalmas utcára. Észre sem vesszük, hány száz sors mellett megyünk el. Viszont nem is lehet elvárni, hogy törődjünk ennyi másikkal… Ezzel párhuzamosan mindenki törekszik a saját kis, bensőséges közösségének a kiépítésére, és ebben a szembenállásban nagy feszültség rejlik.
* Számíthat az ember önmagára, lehet gyógyír a magány?
— Erre szerintem két válasz lehetséges. Az első, hogy semmiképp, a másik, hogy kizárólag a magány lehet gyógyír. Attól függ, mire kell megoldást találni a személyes sorsban, erre nincs univerzális képlet. Hosszú távon nem hiszem, hogy a magány a válasz, hogy jó irányba viszi a történéseket, de léteznek időszakok, amikor egy folyamat lezárásához, egy újraértékeléshez vagy egy újrakezdéshez elengedhetetlen. Vannak hosszúra nyúló pillanatok az életben, amikor az ember összegzi a múltat, sorsfordulók, amikor eldől, merre teszi meg a következő lépést. Ezeknél természetesen figyelni kell a környezetre, a közeliek véleményére, de végső soron a belső indíttatás fog dönteni. Úgy tapasztalom, hogy az elalvás előtti utolsó vagy az ébredés utáni első éber pillanatok magányában hitt valóság áll a legközelebb a belső egészhez.
* Most nem a lírai ént, hanem a szerzőt, Antalovics Pétert kérdezem, hogy téged mi lendít át a kiábrándultságon? Mi az, ami összerakja egy egésszé a töredezettséget?
— Alapjában egy rendszerető-rendszerező ember vagyok. A töredezettséget csak akkor vesszük észre, ha nem az egészre figyelünk. A megfigyelő-elemző hozzáállás persze magában hordozza, hogy az ember újra meg újra észreveszi a felfeslett részeket a szőnyegen. A kérdésedre talán nincs is válasz. Egyszerre létezik az egész meg a töredezettség, és az aktuális pillanat-hangulat adta arányoktól függ minden. A munka, a rend, a magasabb célnak, feladatnak való alávetettség szükségszerűen átlendít a holtponton. Amikor az ember eszközzé válik, és megfeledkezik a jelen pillanatról. Másfelől a test, a sportolás is kiút lehet. Elvonja a figyelmet a tudatról, arra eszméltet, hogy végső soron múlandó anyag vagyunk. Amennyi időm jut kerékpározni, igyekszem kihasználni. Kiszakít, megtöri a gondolati körforgást, segít a letisztulás felé vezető úton.
* Miért éppen Klájó Adrián illusztrálja a köteted? Volt bármiféle elképzelésed az illusztrációkat illetően?
— Viszonylag régóta ismerem Adrián munkáit, és a kiadóban a szerkesztőmmel, Brenner Jánossal arra jutottunk, hogy ő lehet a megfelelő képzőművész ehhez a szöveganyaghoz. Nem volt semmiféle elképzelésem vagy elvárásom. Szerintem nagyon jól ráérzett a versek hangulati világára, tetszik ez a fajta letisztultság, mely jellemzi az illusztrációit, jól egészítik ki a szöveget.
felejtés (4 tételben)
az idillnek immár vége. a hosszú tél
és nyár után nem maradt más, csak
a csupasz tények szövedéke.
ma még veled ebédeltem. felszolgál-
tál mindent, amivel rég jóllaktam.
legjobban a bűntudat ízlett, második
kedvencem a félreértés volt. kint búra-
ként lebegett a tompán fénylő égbolt.
•
egy szikla hiánya, ahogy a várost
nézem. nincs, ami égjen, hogy
a teremtés ne maradjon félkészen.
úgy járok az emberek között,
hogy nincs tétje a feledésnek.
•
görcsbe meredt izmok és a kihűlő
szoba, ahogy mocorgok
elképzelt odvamban. Ez a titok,
ez az össz áhítat. négy oldalról közelít
a fény, három a bűntudatig hatol,
a negyedik tintaként átitat. elbújtam,
mint föld a jég alatt.
•
kitöltöm a búcsúpoharat, hű Petroniusom…
tekinteted az utolsó útig elkísér.
előttem a bizonytalan vágy,
aminek nincs, soha nem is volt neve.
majd másnap-quo vadis,
Domine?
Az írást az olvasás előzi meg
Antalovics Péterrel, az Év Pályakezdő Újságírója díj kitüntetettjével írásról, sportról, sportújságírásról
Antalovics Péter 2016 őszén kezdett el dolgozni a Magyar Szó sportrovatán, nevével azonban nem akkor találkozhattak először az olvasók, hiszen már korábban is jelentek meg írásai lapunk Kilátó mellékletében és a Híd folyóiratban is. A szerkesztők hamar felismerték, hogy az akkor huszonhárom éves fiatalember igen sokoldalú, így a sporton kívül sok más témakörben kérték írásait, sőt hamarosan a Magyar Szó online felületén is csatasorba állították. Legyen tehát szó szépirodalomról, sportról, közéletről vagy politikáról, számítani lehet pontos, igényes munkájára.
Az utóbbi években főleg otthonról, Bácskertesről (Kupuszináról) látta el feladatait, amióta viszont újraindult lapunk Sportvilág melléklete, egyre többször találkozunk vele a zentai szerkesztőségben is, hiszen a nyolcoldalas sportrész elkészítéséhez minden sportos kolléga jelenlétére szükség van. Itt beszélgettünk vele a minap annak apropóján, hogy a napokban átvette a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének az Év Pályakezdő Újságírója díját.
Öt évvel ezelőtt úgy érkeztél a Magyar Szóhoz, hogy jól írtál, szépirodalommal foglalkoztál, és verseskötettel büszkélkedhetsz. Honnan ered az írás, az alkotás iránti igényed?
– Az írást az olvasás előzte meg. Édesapám négyévesen tanított meg olvasni, és onnantól kezdve az olvasás fontos szerepet tölt be az életemben. Már úgy indultam az iskolába, hogy folyékonyan olvastam. Az olvasás és a könyvek szeretete nagyon korán megmutatkozott nálam, de az íráshoz csak a gimnáziumi évek vége felé kezdtem fordulni. Minden tinédzsernek időnként nagyon fáj a világ, abból a fájdalomból nekem akkor, úgy éreztem, hogy több jutott, és abból táplálkoztam. Kezdetben zeneszövegeket fordítottam, de gyorsan eljutottam odáig, hogy a saját gondolataimat, érzéseimet fogalmazzam meg. Így születtek az első verseim, és mire a pályaválasztáshoz értem, már biztosan tudtam, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken szeretnék továbbtanulni. Akkor kezdtem el publikálni a Magyar Szó Kilátó mellékletében, majd az egyetemi évek elejétől a Híd folyóiratban és még néhány felületen. Tehát olyan tizennyolc éves korom óta a versírás több-kevesebb kitérővel része az életemnek. A Magyar Szóból akkor kaptam megkeresést, amikor a Magyar Tanszéken lehallgattam az alapképzést. A sportrovatra hívtak újságírónak, és mivel mindig is követtem a sporteseményeket, és magam is sportolok, kerékpározok, örömmel jöttem. A napi sport mellett elég gyorsan az online felületen is elkezdtem dolgozni, így azóta is ez a két fő profilom az újságnál.
Úgy mesélték, hogy régen a sportrovaton mindenkinek megvolt a saját sportága, és abban volt profi. Ma már mindenhez érteni kell. Mégis, melyik az a sportág, amelyiket a legszívesebben követed?
– Sok mindenre kell egyszerre figyelni, de azért most is úgy van, hogy egy idő után kikristályosodik, ki melyik területet követi, ki miért felel. A kerékpározáshoz értettem, meg a kosárlabdát követtem, és úgy is alakult, hogy ezt a két sportágat viszem. A sportoldalak fele, kis túlzással, mindig foci, tehát a focihoz nem lehet nem érteni, vagy nem lehet vele nem foglalkozni. Az érdekli legjobban az embereket, és most is, az Európa-bajnokság ideje alatt rendszeresen nézem a meccseket, és írom róluk az összefoglalókat, mert abból van a legtöbb. Most mindenkinek jut foci a rovaton. Az online-on még inkább fontos a naprakészség meg az időszerűség, és ha van valami fontos szerbiai vagy magyar teljesítmény, azt nemcsak a másnapi nyomtatott sajtóba kell megírni, hanem azonnal felkerül a netre. Akkor pláne nem mérlegelünk, hogy szeretjük-e ezt a sportágat vagy sem, hanem azonnal munkához kell látni.
Amikor az online-ra dolgozol, az mennyiben tér el a nyomtatott oldalakra való munkától?
– Az online oldalunkon a közérthetőség és a közérdekűség ugyanolyan fontos, mint a nyomtatott sajtóban, sőt ott még a hírek és a tények tömkelegével is meg kell birkóznunk, és nagyon meg kell válogatnunk, mi érdemes közlésre. Szóval az újságírás legalapvetőbb követelményei az online térben ugyanolyan fontosak. Mivel nagyon sok témakört kell követni, megvannak azok a megbízható hírforrások, amelyekre támaszkodunk. Úgymond nyitott szemmel kell járni, és gyorsan reagálni.
Szerteágazó a tevékenységed, hiszen az újságírás mellett a szépírói vénád sem hagy nyugodni. Mikor jut időd a versekre?
– Sajnos kevés időm van a versekre, de ami még fájóbb, hogy nem olvasok annyit, amennyit szeretnék, és nem azt, amit akarok. Az írással úgy vagyok, hogy ha nagyon kikívánkozik belőlem, akkor csak találok rá időt, és leírom, mert a versírás nem időigényes dolog, amivel napokat kellene eltölteni. Az olvasást leginkább reggelre időzítem, ha jut rá időm, kimegyek egy órára a strandra és olvasok, és az feltölt. Belső késztetésem és igényem van az olvasásra, meg az írásra is, és ha ezt nem tudom megtenni, akkor egy kellemetlen érzés fog el.
Hagyod, hogy áramoljanak a gondolataid, vagy átgondoltan fogalmazod meg a belőled feltörő érzéseket? Ösztönösen, vagy alapos figyelmességgel írsz?
– Amikor magát a verset írom, az viszonylag gyorsan megszületik. Ha hosszabbról van szó, az is legfeljebb egy-két óra. Ez egy folyamat, és nem úgy néz ki, hogy van egy ötletem, és leírom, sokkal inkább arról van szó, hogy valami gondolat vagy érzés hosszú időn át érik bennem, és kell hozzá egy szerencsés pillanat. Ott pörög az agyamban a gondolat hosszabb-rövidebb ideje, és egyszer csak azt érzem, hogy így készül el. Szóval korántsem csak arról az egy-két óráról, vagy esetleg fél óráról van szó, amíg leírom, hanem ez egy hosszabb folyamat. Akkorra születik meg, akkorra tudom szavakkal megfogalmazni azt, ami korábban is ott volt, formálódott bennem.
A lírához ihlet kell, a sportújságírás pedig tényközlés. Ez kétfajta stílus, kétfajta látásmód. Hogyan lehet egyikből a másikba váltani, illetve mit ad az egyik, mit a másik?
– Ha egészen egyszerűen akarok fogalmazni, akkor sehogy sem lehet egyikből rögtön a másikba váltani. Ezt a két dolgot nem lehet összefésülni. Ha próbálnék keresni némi átfedést, akkor azt mondhatnám, hogy a versekben is néha szükség van arra a szikárságra, arra a hideg, tárgyilagos hozzáállásra, ami kell ebben az újságírói műfajban. A tudat és a szellem működése egészen másmilyen, és ezért is van az, hogy egy kicsit kevesebbet írok. Amikor verset írok, az más lelkiállapot, sőt még azt a kijelentést is be merem vállalni, hogy akkor az ember egy módosult tudatállapotban van.
Ha konkrétan a sportra gondolok, az nekem mindig is fontos volt, ez már jóval az újságírás előtt is így volt, és ez ad egyfajta szurkolói hozzáállásból fakadó örömöt, pláne, hogy többnyire olyan sportágakat követek, amelyeket egyébként is szeretek. A Tour' de Franc-ot vagy a Giro d' Italiát akkor is néztem volna, ha nem dolgoznék a Magyar Szóban. Itt találkozik az érdeklődésem a munkámmal. A versírás pedig másfajta kielégülés. Az egy olyan önmegvalósítás, olyan kiteljesedési lehetőség, ami egészen más területeken mozog. Az sokkal közelebb van a lélek azon rejtett dolgaihoz, amelyekhez nem is tudunk minden esetben szavakkal hozzáférni. Egy vers sohasem pontosan az, amit leírva látunk. Jó példa erre, hogy amikor napokkal később elolvassuk ugyanazt a szöveget, amit akkor nagyon átéltünk, azok a szavak már néha üresen kopognak. A szavak átvetülései, megkopottabb formái azoknak a dolgoknak, amik kikívánkoznának belőlünk. Maga a versírás pont annak a művészete, hogy a legprecízebben szavakba öntsük ezeket a dolgokat.
Mi késztet versírásra, milyen témák foglalkoztatnak?
– Tinédzserkoromban nagyon bezárkózott személy voltam, s ez egyrészt meg is maradt. Extrém módon introvertált személy voltam, ami lassan nyíladozik. Azért megmaradt ez az alapbeállítottságom, és ebből fakadóan a nagyon személyes témák ihletnek meg: a mindentől elvágott énnek a dilemmái, szorongásai, problematikái, az ebből fakadó feszültség, a személy, a szubjektum szerepe a társadalomban vagy egy közösségben. Én ezt nem analizálom, és nem konkrét eseteket veszek alapul, hanem érzetvilági, hangulati megragadásra törekszem. Az intimitásnak ezek a terei nálam a bezárt egyéniségen vetülnek, szűrődnek át.
Köteteidet olvasva úgy vélem, hogy elég komoran látod az életet, pedig igazából nem ilyennek tűnsz.
– A versek közel állnak az én lelkiállapotomhoz, tudatállapotomhoz. Az, hogy azokat a kritikákat kaptam, hogy borúlátóak, ahhoz annak is köze van, hogy a gondolkodást előbb fogja egyfajta gond, probléma ösztönözni, mint egy kielégült, beteljesült tudatállapot, mert olyankor az emberi szellem nem talál semmit, amit meg kell oldani. Ellenkező esetben szembetalálkozunk valami megoldhatatlan vagy kevésbé megoldhatatlan problémával, valahol megakad a normális forgása az időnek, és akkor automatikusan ahhoz nyúlunk, hogy hogyan oldjuk meg, elkezdünk agyalni. Ebből fakad szerintem, hogy nemcsak az én esetemben, hanem a verseknél az esetek túlnyomó többsége ilyen kicsengésű, és csak a mérték lehet a kérdés. Lényegesen kevesebb szépirodalmi szöveg szól valamiféle beteljesülésről. Mindig kell lennie valamilyen elemnek, momentumnak, mozzanatnak, érzelemnek, ami megtöri a tökéletességet, teljességet, harmóniát.
Eddig két versesköteted jelent meg: az Örökszoba és a Távoli pólusok című. Készülsz-e újabb kötettel?
– Készül, de nem tudatosan. Nincs határidő. Folyamatosan nyitott szemmel, nyitott elmével és lélekkel próbálok járni, és amikor úgy érzem, hogy írnom kell, ha kikívánkozik belőlem valami, akkor leírom, és előbb-utóbb kötet lesz belőle. Próbálom természetes mederben hagyni ezt a folyamatot. Az első két kötet között öt év telt el. Ha most is annyi időre lesz szükségem, akkor így lesz. Racionálisan tudom, hogy jó lenne előbb, de azok a szövegek a legjobbak, amelyeket úgy írunk le, hogy organikusan következnek az akkori életünkből, sorsunkból, és nem ráfókuszálva születnek. Szeretném meghagyni az alkotás szabadságát.
A két megjelent kötet is valamilyen elismerés volt. Most egy másik területen, az újságírásban figyeltek fel rád. Milyen érzések kavarognak benned az Év Pályakezdő Újságírója díj tulajdonosaként?
– Nagyon nagy meglepetés volt. Az ember napi szinten megcsinálja a munkáját, és arra törekszik, hogy jól csinálja, és fel sem merül benne, hogy valahol ezt észreveszik, külön értékelik. Amikor az első meglepetés leülepedett, akkor egy kellemes érzés töltött el. A napi apróságok, a napi precizitás, a nyelvhelyesség, a hitelesség, amelyre a munkám során törekszem, így kaptak visszajelzést. Örülök, hogy ezt a külső szemlélők is látják, és nem csak én érzem úgy, hogy ezek jegyében dolgozom.
