Az alkotómunkának küldetése van

Az elmúlt hetekben a szabadkai Városi Könyvtár olvasótermében irodalmi esttel köszöntötték a hetvenéves Bezdáni Foky Istvánt. A csaknem fél évszázados írói munkásságot maga mögött tudó alkotó vallomásában úgy fogalmazott, hogy büszke szülőfalujára, Bezdánra, mert a hatvan évvel ezelőtti történések teljes mértékben meghatározták életét. Mint mondta, racionális gondolkodásának és szabadságszeretetének mozgatói is a felnőtté érlelő gyermekkori élmények.
* Mi is történt hatvan évvel ezelőtt?
- Épp most van hatvan éve annak, hogy a partizánok, az oroszok és a bolgárok elől menekülő szekérhadak Zombor irányából Baranya felé vonultak. Úgy gondolták, a baranyai présházakban könnyebben átvészelhetik a Duna mellé áthelyeződő frontvonal, a végső összecsapás háborús szörnyűségeit, amelyek később a batinai és a bolmáni csatákkal be is következtek. Ezeknek a hangulata, majd a november 3-ai bezdáni vérengzés döbbenete tette a legnagyobb terhet rám, az akkori tízéves fiúra. November 3-án szólították ki ugyanis a partizánok Bezdán munkaképes lakosságát a Malom udvarára, majd terelték és végezték ki őket délután fél egykor az isterbáci réten. Ezután a falu kisbírója ismételten kihirdette, hogy a felnőtt lakosság gyülekezzen a futballpályán. Pajtásaimmal jómagam is ott kíváncsiskodtam a felnőttek között, és láttuk a kukoricatáblákból ránk meredő géppuskacsöveket. Szerencsére azonban a vérengzés ezúttal elmaradt. A félelem azonban még a mai napig is érződik a faluban. Olyan lelki teher volt ez, amit azóta sem tudtak feldolgozni.
* Miként alakult tovább az életpályád?
- A nagyérettségi után tanítóképző-tanfolyamot végeztem, és 1955-től négy éven keresztül Gomboson tanítottam, majd Telecskára, Bácsgyulafalvára helyeztek, onnan háromévi tanítóskodásom után Saffer Pál és Papp Imre újságírók a vajdasági magyar kultúra alapintézményéhez, az újvidéki rádióhoz vittek. Ekkor már verseim jelentek meg a vajdasági magyar lapokban. A hatvanas évek végén pedig megírtam a batinai magaslati frontról szóló ifjúsági dokumentumregényemet, s 72-ben átadtam a Forum kiadónak. Nagyon gyorsan vissza is kaptam a kéziratomat. Menekültek tőlem, mint a tűztől. A Forumnál nem is jelent meg soha egyetlen könyvem sem.
* Gyermekversekkel kezdted, ifjúsági regénnyel folytattad. Tudatosan fordultál az ifjúság nevelése felé?
- Az első könyvemben Pétervárad történelmét dolgoztam fel. Hiánypótló műként íródott. Éppen azért fogtam történelmünk e szakaszának megírásába, hogy olyan kérdésekre adjak választ, amelyekről még az idősebbek is keveset tudtak. Úgy gondoltam, a fiatalokat kell elsősorban az életben eligazítani a délvidéki történésekben, meg aztán, ha nekik írok, később is olvasni fognak. Elvonatkoztatott dolgok egyébként sem vonzottak, így a Symposion-nemzedékhez sem tudtam odacsapódni. Egyedül álltam végig az alkotók között.
* Meglátásod szerint mennyire fontos nemzeti történelmünk délvidéki vonatkozásainak feldolgozása irodalmunkban?
- Kérdéssel válaszolnék: egész ember lehet az, aki önmagát nem ismeri? Soha az életében nem lehet egész ember az, aki nem önmagával kezdi a napot, nem önmagán kezdi a vizsgálódását. Ha hiányzik az emberből az önismeret, akkor semmi nem sikerülhet neki. E tekintetben Burány Nándor és Gion Nándor végeztek úttörőmunkát regényeikkel. Ők kezdték meg a történelmi önismerettel való szembenézést. A vajdasági magyar irodalomban a lelkiismeret könyveiként jelentek meg ezek a műveik.
* Napjainkban mennyire kap helyet irodalmunkban a történelmi önismeret, a Délvidéken élő magyar ember sorsa?
- Miközben nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy Szabadkán az idei Nemes Nagy Ágnes Szavalóversenyen Balassi és Radnóti versei mellett az én verseimet is választhatják a gyerekek, mégis azt kell mondanom, hogy úgy tűnik, a Délvidéken élő írók mintha keveset csippentettek volna le valóságunkból. Témákban nagyon gazdagok vagyunk manapság. A legszebb korban élünk. Le sem kell hajolni a témáért, mindjárt a számítógépbe ugrik, és ezek a dolgok mégis teljes mértékben kirekednek a vajdasági magyar irodalomból. Sokan a merészséggel hozakodnak elő. Nem az a hajtóerő, hanem az, hogy a fehér foltokat kitöltsük, megszüntessük a hiányt. Vissza kell fordítani az emberek érdeklődését az értékek felé. Pomogáts Béla fejtette ki nemrégiben Magyarkanizsán, hogy ideje lenne a rendszerváltásban a kultúra forradalmát is véghezvinni. Úgy gondolom, ennek szele már lassan hozzánk is elér, és a semmitmondó irodalmi művek helyébe mind több olyan alkotás lép, amelyben a fiatalok példaképekre is bukkanhatnak. A példakép nélküli világ ugyanis csak a különböző szenvedélybetegségeknek kedvez.
* Szinte általános jelenség, különösen itt, Szabadkán, hogy a művelődési rendezvények iránt gyér az érdeklődés.
- Meglátásom szerint ez egyrészt szervezés kérdése, másrészt pedig a kultúra iránt fogékony közönséget ki kell nevelni, illetve ismét érdekeltté kell tenni a rendezvények látogatásában. Elsősorban tehát a rendezvények kínálatát kell felülvizsgálni. Ne higgyük azt, hogy a kultúrára éhes ember ütődött! Meg tudja ő válogatni, hova és miért megy, azaz nem megy el. Nagyon sok mindent helyre kell itt tenni, hogy a rendezvényeink érdeklődésre tartsanak számot. Ötlethiányban szenvedünk. Míg Amerikában sokan ötletgyártásból élnek, addig nálunk a plagizálás, a kopírozás kényelme dívik. A Pataki-gyűrű például a Karinthy-gyűrű mintájára született, a felolvasó esteket pedig a Magyar Írószövetség drámaíró-szakosztálya már nagyon régóta ismeri. Hol vannak a mi ötleteink?
* Közösségünk életében mennyire fontos a kortárs alkotók jelenléte és az emlékezet frissen tartása?
- Ha a ma, a pillanat nem jelenik meg a művészetekben, ha életünket, gondjainkat nem jegyezzük a művészetekben, akkor a gondolkodás terén is vákuumba kerül a jövő nemzedéke, és semmit nem fog tudni rólunk. Ha megnézzük színházaink repertoárját, ha megnézzük, miről szólnak a könyveink, akkor az elvonatkoztatott gondolatok tárházát látjuk. Még véletlenül sem találjuk bennük a ma emberének sorsát. Hiányzik belőlük a meglepő és csodálatos, éppen az, amiről szólnia kellene a műveknek. A szabadkai színház történelmi dátumai: 1816 vagy 1854, a tradíció semmilyen feladatot nem ró a színházi emberekre? Csak mindenben a különleges, a másság megjelenítése a fontos? Az alkotói munkának küldetése van: hogy jegyezze az utókornak jelenlétünket. Ha az emlékezet megszűnik, akkor végünk van.
* A délvidéki művelődési életben mennyire ösztönzők a különböző díjak?
- Újabban azok dicsekedhetnek, akiket még nem díjaztak. Ezek sokkal kevesebben vannak. Ellaposítottunk mindent. A lobbizás idejét éljük a díjak tekintetében, miközben kultúránk mind mélyebbre süllyed. Egyik díj sem a követendő értékrendre utal, hanem az egymás iránti hajlongás szerepét tölti be. Az alkotó továbbra is légüres térben mozog. Ha nem csapódik valamelyik csoportosuláshoz, nem érvényesülhet. A régi beidegződés: nem az eredmények díjazása, hanem egymás jutalmazgatása folytatódik továbbra is.

Jó aratást, magyarok!

Folyamatosan perlekedik a világgal. Ahogy mondja: a saját fajtájával, a magyarral. Ezt teszi a legújabb kötetében megjelentetett verseiben is. A könyv a Szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar fennállásának 140. és a Magyarkanizsai Írótábor 60. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából.
A néhai dr. Vajda Gábor ekképp fogalmazott B. Foky István írói munkásságáról, az emberről, aki bezdáninak vallja magát, de Szabadkába szerelmes:
,,B. Foky Istvánnak le kellett volna mondania a személyisége mélyebb rétegeiről ahhoz, hogy íróként is érvényesüljön Újvidéken. Közhelyekben gazdag avantgárd semmitmondásban kellett volna feloldania az egyéni és nemzeti sérelmeiből táplálkozó indulatait. Ahelyett, hogy ezt az olcsó megoldást választotta volna, szeretetté alakította és a versei, a hangjátékai, valamint a prózája jelentős részében a gyerekek felé sugározta azokat. Amikor enyhült a cenzúra szorítása, nemegyszer anyagi áldozatokat vállalva, a saját költségén, az energiáját nem kímélve kutatta föl a mecénást, a könyvkiadót, aki vállalta a művei kiadásának kockázatát. S e vállalkozások lényegében sikerrel jártak, mert Vajdaság-szerte B. Foky Istvánt nem csupán rádiósként vagy művelődésszervezőként, hanem íróként is megbecsülik.
Nem mindegyik műve könnyű olvasmány. Talán azt a szenvedélyt találja a közönsége megejtőnek, amely életének színteréhez, a Bácska tájaihoz köti. Bezdánhoz, ahol született, s amely nem pusztán a magyarmészárlás emlékeinek iszonyatát jelenti számára, hanem azokat az ifjúkori élményeket is, amelyek utóbb a Magyarkák című regényében valósággal egy mitológia megteremtésére ösztönözte. És Péterváradhoz, amelynek a nemzetünkhöz nagymértékben kapcsolódó múltja a legnehezebb történelmi pillanatok regényes fölidézésére ihlették az ifjúsági regényében. Továbbá Zentához, amelynek európai fontosságú csatája a hajdani események fölelevenítésére ösztönözte. Elsősorban azonban mégiscsak Szabadkához, amelynek évtizedek óta hűséges lakója B. Foky István. Legtöbb könyve ennek a városszerelemnek az emlékét őrzi. Leginkább mély, eredeti költőiséggel és számos részletében adatszerű, igazmondó prózaművészettel. Ezzel együtt olyan perlekedésekkel, amilyenekre csak a nagyon szerető emberek képesek.'
A nagy rajzás
- Olyan könyv ez, amely sok mindenben megelőzte önmagát - vallja B. Foky István. - A verseimben önmagamról mesélek. Mindegyikben benne van a kérdés: buta-e a magyar? Természetesen a válasz is kiolvasható belőlük: nem buta, csupán esendő ember, sok hibájával együtt...
B. Foky István 1955-ben végezte el a Tanítóképzőt.
- Akkor volt az első rajzás, 220 magyar ajkú tanító indult el, hogy elvigye a tudást, a kultúrát, az emberséget szerte Vajdaságba. Büszkén állítom, hogy az én generációm volt a Tanítóképző eddigi legsikeresebbje. De 2015-ben újabb tanító-rajzás várható, amikor legalább 200 magyar értelmiségi - kikerülve az egyetem falai közül - elindul, hogy a tanintézményeken kívül a közigazgatásban is részt vállalva javítson a vajdasági magyarság helyzetén. Akkor a szerb kormány már nem tekinthet többé kisebbségként a magyarra, hanem csakis egyenrangú tárgyalófélként... Ez lesz az igazi nagy ,,dobása' az itteni magyarságnak! Lassan beérik a Magyar Nemzeti Tanács által ,,elvetett' mag. Hát jó aratást, magyarok!
A bezdáni ember
B. Foky István megtagadta, hogy szabadkai legyen. Pedig már több mint harminc éve él itt. Egykor szerette, szinte szerelmes volt ebbe a városba. Most úgy gondolja, ez a város nem érdemli meg azt, hogy ő, B. Foky István szabadkainak vallja magát.
- Szabadka kívül esik a fejlődés és az egyéb értékelhető történések vérkeringésén. Itt van például a Sömlyék, ahol harminc éve kutatok, alkotok, ami oly sokszor megihletette az írói-költői munkásságomat. Sömlyék. Így, magyarul. Ez voltaképpen a közelmúltban átépített, kicicomázott lyukas híd a Harcosok sorakozója lakótelepen... Ez már nem az én Sömlyékem. Ez már valami egészen más, valami idegen, rideg és taszító. Ilyen lett az egész város. Ezért nem vallom magam szabadkainak többé...
A verseskötet két részből áll: a Keserédesből és a Vérehullóból. A kötetről - életének utolsó méltatásaként - dr. Bori Imre irodalomtörténész a következőket írja:
,,Perlekedésének versei ezek a kisebbségi sorssal, hiszen ő a ,,bezdáni ember', ahogy szülőfaluja neve jogán minősíti magát és az 1944-es eseményekre, így Cseres Tibor regényére utal az akkori véres őszt fogva érzelmi keretbe.'
A másik recenzens, Dudás Károly egyebek között a következőket írja: ,,Én vagyok a bezdáni ember!' És ebben valóban benne van minden, ahogy a szerző, B. Foky István Keserédes című verseskötetének ,,laza önfirkájában' írja. Benne van minden, a magántörténelem és a közösségi történelem. 1944 ősze. Cseres Tibor bezdáni embere.

„Csak előre nézni érdemes”

B. Foky István, költőt, próza- és drámaírót, publicistát, pedagógust köszöntjük nyolcvanadik születésnapja alkalmából

– Kereken annyi éves vagyok, mint a Híd folyóirat. Azzal, hogy a Híd tavasszal jött létre, én pedig 1934. szeptember 26-án születtem. Bezdáni ember vagyok, aki azt tartja, hogy vízből lettünk és vízzé leszünk, mert a víz a világ ura. Bennünk és rajtunk kívül is. Kívül-belül a világot a víz uralja. Nem a tűz, nem a szeretet, nem a boldogság, és nem a vallás – vágott bele B. Foky István a beszélgetésünkbe, és mint mondta, ez az év számára a jubileumok jegyében zajlik.

– Hetvenéves a Magyar Szó, ahol első írásom tanítóképzős időszakomban, 1955 tél-tavasz fordulóján jelent meg. Hatvanöt éves az Újvidéki Rádió, ahol harminchárom évig dolgoztam. Ez számomra mind jubileum, hiszen kötődtem ezekhez a médiumokhoz. Más számok is jelen vannak az életemben. Hét évig tanítottam, négy évet Gomboson, hármat Telecskán, vagyis Bácsgyulafalván. Herceg János mondta: tanító uramék, nem hagyjuk ott a falut, ha az Isten keresztbe fekszik előttünk, akkor sem. Én otthagytam … – mesélte, majd a tanításra és a hétköznapi életre is kitértünk.

– Amikor tanítottam, például matematikát, sóhajtottam egy nagyot, majd pedig egy szuszra kijavítottam az összes dolgozatot, hogy felállítsam az arányt. Ha nem volt nyolcvanöt százalék pozitív osztályzatunk, még jobban nekilendültem. Buzgón tanítottam, mert azt gondoltam, hogy egyszer majd nem lesz mindegy. Most viszont ott tartunk – ahogyan ezt mások is megmondták –, hogy nem tudtunk egy olyan polgári réteget kinevelni, ami megillette volna a vajdasági magyarságot. A mi rétegünkből valók akadályozták ezt. Hiányzik a középosztály és ennek hiánya fatálisan hat a vajdasági magyarság jövőjére. Teljes gőzzel tanuljuk az állam nyelvét, kapaszkodunk foglalkozásokért, hogy kenyérhez jussunk és ne kelljen Németországba menni. Közben annyira elfoglaltak vagyunk, hogy nincs időnk egymással beszélgetni – fejtette ki a költő.

B. Foky István kezdetben verseket írt, azután regények következtek. Napvilágot láttak egyebek között a Pétervárad, a Vidri, a Bezdáni versek, a Mint rohanó folyam, a Szabadkanapvirág, a Magyarkák, az Öklöző Jézuska, a Piknik Mlakán: fokvárosi kisprózák, A zentai csata, a Maria Theresiopolis kétnyelvű verseskötet, amit Marija Šimokovićtyal közösen írtak, valamint a Madárkarácsony művei.

– Elsőnek számítom a Magyarkákat, amit leköpködtek és leszidták a kiadót is, amikor 1997-ben megjelent, de a kézirat sokkal korábbra tehető. Ez volt az első kéziratom, ami a Forumhoz került, amelyikben leírtam az 1944-es bezdáni isterbáci kivégzéseket. Ott voltam a futballpályán is, ahol szétválasztották az embereket. Nem csináltak vérfürdőt, mert nem engedte az orosz. Apámat és a többieket Zomborba sürgették, mi pedig nagyanyánk szoknyája alatt hazamentünk, akkor még tízéves sem voltam. Ez a kézirat 1971-ben a Forum Könyvkiadóban volt, de még ugyanaznap visszakerült akkori munkahelyem, a rádió bejáratához. Az első kéziratnak tehát, amelyik a vajdasági kivégzésekről szólt, reálisan a hetvenes években kellett volna megjelennie – mondta, majd szó esett más kéziratokról is.

– Két kézirat vár a Forumban megjelentetésre, egyik a Visszavadítás, amelyet a Híd közölt. Azaz még két fejezetet kellett volna hozzátenni, hogy teljes legyen. A másik regény, a Sugovica Mózes, bezdáni ifjúsági regény, Bezdán múltjáról, a horgászatról, a sugovicai nagy harcsáról. Ez egy tájszereteti könyv, kissé meseszerű. A Magyar Szóban jött le. Készen áll, csak ki kellene nyomtatni. Attól tartok, egyik sem fog megjelenni. Egy újabb kéziratról szólnék inkább. Nézzünk előre, mert csak előre nézni érdemes. Ne nézzünk magunk mögé, ne nézzünk se jobbra, se balra. Baranya könyvét szeretném megjelentetni. A Leányvártól a dobronaki kopjafákig kötetet állítom össze, talán Leányvári olvasókönyv lesz a címe és egy válogatást tartalmaz, amelynek egy része a hetvenes években készült. Nem tudom, még hogyan viszem véghez a megjelentetést, talán kiülök a Mátyás-templom elé kéregetni, vagy írok a Magyar Napló folyóirat kiadói részlegének, hogy szeretném náluk kiadatni – fontolgatja B. Foky István.

A költő legutóbbi verseskötete, A bezdáni ember szabadkai versei 2012-ben jelent meg, de mint mondja, nem szép fogadtatásra lelt.

– Szabadkán nekem soha senki semmit nem ismert el. Szabadkán a nem szabadkaiak szapultak. A bezdáni ember szabadkai versei gyűlölt könyvnek számít, de ami lanyha, az nem is maradandó – állítja a költő.

B. Foky István általános iskolát szülőhelyén, a gimnáziumot, majd átképzés után a tanítóképzőt Szabadkán végezte. Gomboson és Telecskán tanított. 1967-ben az Újvidéki Rádió gyermek- és ifjúsági műsorainak a munkatársa, majd szerkesztője lett. Félszázon felüli a rádiószínházi hagyatéka. 1996-ban vonult nyugdíjba. De ezt követően is irodalmi és kulturális téren igen aktív volt. Több kezdeményezés fűződik a nevéhez, például a Pataki László Irodalmi és Művelődési Társaság elnöke, az ÁMV megálmodója és az első években szervezője volt. Továbbra is az írás foglalkoztatja. Régi könyvek, jegyzetek és kéziratok veszik körül hangulatos lakásában, ahol arra is vár, hogy februárban dédapa legyen.

 B. Foky István nemrégiben a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőversenyen elismerésben részesült.