Hidak a Tiszán

Egy négynyelvű albumban a vajdasági hidak is

„A folyó elválaszt, a híd összeköt. Kevés olyan mérnöki alkotás van, amelynek múltja oly messzire nyúlna vissza, mint a híd. Egy híd megtervezése, megalkotása nemcsak műszaki, hanem - számokkal nem kifejezhető - lelki, érzelmi feladat is. Minden megépült híd hordozza magában ezeket a többlettartalmakat is.” - ezzel ajánlja az olvasóknak dr. Kováts Gábor, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke azt a rendkívül szép négynyelvű (magyar, angol, német, orosz) albumot, amely 2007-ben jelent meg Budapesten, a Yuki Stúdió kiadásában. A könyv szerzői: egy fotóművész, Gyukics Péter, valamint két hídmérnök, Hajós Bence és dr. Tóth Ernő vízi utazásra hívják mindazokat, akik a kezükbe veszik a könyvet. Rendkívül szép fotók mutatják be a Tisza állandó és ideiglenes, különböző céllal (közúti, vasúti, gyaloghíd, gyalogos függőhíd, határhíd, pontonhíd) és különböző anyagokból (fahíd, vasbeton, acél) készült jelenlegi és valamikori hídjait vagy hídmaradványait. Egy kronológia kíséri végig a Tisza menti hidak építését. A Tisza folyóról Kordos László geológus és Reich Gyula vízépítő mérnök írt tanulmányt - földtani és vízrajzi ismertetőt.

„A folyó elválaszt, a híd összeköt. Kevés olyan mérnöki alkotás van, amelynek múltja oly messzire nyúlna vissza, mint a híd. Egy híd megtervezése, megalkotása nemcsak műszaki, hanem - számokkal nem kifejezhető - lelki, érzelmi feladat is. Minden megépült híd hordozza magában ezeket a többlettartalmakat is.” - ezzel ajánlja az olvasóknak dr. Kováts Gábor, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke azt a rendkívül szép négynyelvű (magyar, angol, német, orosz) albumot, amely 2007-ben jelent meg Budapesten, a Yuki Stúdió kiadásában. A könyv szerzői: egy fotóművész, Gyukics Péter, valamint két hídmérnök, Hajós Bence és dr. Tóth Ernő vízi utazásra hívják mindazokat, akik a kezükbe veszik a könyvet. Rendkívül szép fotók mutatják be a Tisza állandó és ideiglenes, különböző céllal (közúti, vasúti, gyaloghíd, gyalogos függőhíd, határhíd, pontonhíd) és különböző anyagokból (fahíd, vasbeton, acél) készült jelenlegi és valamikori hídjait vagy hídmaradványait. Egy kronológia kíséri végig a Tisza menti hidak építését. A Tisza folyóról Kordos László geológus és Reich Gyula vízépítő mérnök írt tanulmányt - földtani és vízrajzi ismertetőt.

A Tisza három országon folyik keresztül: Ukrajnában - Kárpátalján, Magyarországon és Szerbiában - a Vajdaságban. Láthatjuk a kárpátaljai Fekete-Tisza hídjait a Máramarosi-havasokban és a Fehér-Tisza hídjait, valamint a Tisza mellett található nevezetességeket, például egy pravoszláv és görögkatolikus fatemplomot a XVII. századból Kőrösmezőn, a tiszaborkúti és a bilini pravoszláv templomot, a tiszabogdányi katolikus templomot, a pravoszláv templomot Rahón, „Európa földrajzi közepé”-t, a zsidó temetőt és a sókórház ökumenikus kápolnáját Aknaszlatinán, Hollósy Simon festőművész mellszobrát Técsőn, a tájházat és a XIV. századi református templomot Visken, a huszti református templomot a XIV. századból, az ugocsai várat a XIV. századból, a nagyszőlősi Perényi-kastélyt a XVI. századból és a Rákóczi-szabadságharc emlékművét Tiszaújlakon. Ezt követi a Tisza leghosszabb, magyarországi szakasza, a Tisza-hidakkal. Láthatók többek között a következő települések: Milota, Tiszabecs, Tiszacsécse, Tiszakórod, Szatmárcseke, Nagyar, Tarpa, Vásárosnamény, Lónya, Eperjeske, Tiszaszentmárton, Zsurk, Záhony, Cigánd, Dombrád, Karcsa, Balsa, Szabolcs, Tokaj, Tiszadob, Tiszaújváros, Oszlár, Tiszafüred, Tiszaderzs, Kisköre, Szolnok, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszaalpár, Csongrád, Szentes, Szegvár, Ópusztaszer, Algyő, Szeged. A hidak melletti nevezetességek közül is többet megörökített a könyv fotósa: a Rákóczi-szabadságharc első győzelmének emlékoszlopát Tiszabecsnél, Móricz Zsigmond szobrát szülőfalujában, Tiszacsécsén, a Túr Bukógátat 1929-ből, Kölcsey Ferenc síremlékét Szatmárcsekén, a XVIII. századi túristavándi Vízimalmot, a tarpai szárazmalmot, a tarpai XV. századi gótikus református templomot, a XIII. századi márokpapi református templomot, a XIII. századi csarodai református templomot, a XIII. századi lónyai református templomot, a karcsai Árpád kori román stílusú református templomot, a Szabolcsban levő honfoglalás kori földvárat, Szent László király szobrát, a Tisza-szabályozási emlékműveket Tiszadobnál, a Tisza-tavat, a tiszaderzsi Árpád kori templom romjait, a Magyar Repüléstörténeti Múzeumot. A könyv befejező része a vajdasági Tisza-hidakat veszi számba: a Magyarkanizsa és Törökkanizsa közötti kábel függőhidat, a zentai közúti és vasúti hidat, a zsablyai hidat, az Óbecse és Törökbecse közötti közúti hidat és az utolsót, a titeli közúti és vasúti hidat. Hét fénykép idézi fel Magyarkanizsa hangulatát, láthatjuk a zentai városházát, a szecessziós Tűzoltólaktanyát, az adai katolikus templomot, a Béga folyón levő zsilipet Péterrévénél, az óbecsei Szent György pravoszláv templomot és a mellette levő Nagyboldogasszony katolikus templomot, a Nagycsatornán levő zsilipet, a zsablyai emlékművet, a sajkásgyörgyei község temetőkápolnáit.

A művelődéstörténeti nevezetességeken kívül a könyv ízelítőt nyújt a természeti szépségekből, a Tisza menti növény- és állatvilágból is. A szép és érdekes kötet végén néhány képet láthatunk a jövő hídjairól is.

Gyukics Péternek nem ez az első könyve a hidakról: 2005-ben már megjelent a Magyarország legszebb és legérdekesebb hídjairól készített fotóit tartalmazó könyv, a Hidak Magyarországon, amelynek másik szerzője dr. Tóth Ernő.

Vajdaság a Földgömbben!

A cím jó – még mielőtt az olvasó felkapná a fejét a helytelennek tűnő megfogalmazás miatt, a Földgömb ugyanis ebben az esetben egy folyóiratot jelöl. A Budapesten megjelenő magazin 2009. évi első számában jelent meg egy igen terjedelmes, fotókkal illusztrált cikk a Vajdaságról Vajdaság a Délvidéken címmel.

Szerzői Kocsis Károly és Saša Kicošev geográfusok. Kocsis Károly az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese, a Kárpát-medence és a Balkán népesség-, etnikai, vallás- és politikai földrajzi kutatója. Már több könyvében is foglalkozott a valamikori Jugoszlávia területével (a teljesség igénye nélkül csak néhány cím: Etnikai változások a mai Szlovákia és Vajdaság területén a XI. századtól napjainkig, 1989; Vegyes etnikumú területek népességföldrajzi kutatása Szlovákia és Vajdaság példáján, 1989; Elcsatoltak. Magyarok a szomszéd államokban, 1990; Jugoszlávia – Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Az etnikai konfliktusok történeti-földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén, 1993; továbbá a Dudich Endrével közösen szerkesztett Délvidéki utakon, 2004, stb.).

A másik szerző Saša Kicošev, az Újvidéki Egyetem Földrajz–Turizmus–Szállodaipar Intézetének tanszékvezető tanára, aki Kocsis Károllyal már több közös munkában is részt vett (pl. A menekültügy társadalmi-demográfiai aspektusai a Vajdaságban, 1998; A Vajdaság mai területének etnikai térképe, 2004).

A Földgömb magazint a Magyar Földrajzi Társaság indította Debrecenben, 1929-ben, majd 1934-től Budapesten jelent meg. Délvidéki vonatkozása is van: alapító szerkesztője Versec szülötte, Milleker Bódogrégész, helytörténész fia, Milleker Rezső geográfus, a Magyar Földrajzi Társaság alelnöke (1929–1945). Ebben az időszakban a Magyar Földrajzi Társaság történetének legmagasabb, nyolcezret meghaladó taglétszámával büszkélkedhetett. 1934-től Baktay Ervin és Kéz Andor a Földgömb szerkesztője, de Milleker továbbra is aktívan közreműködött a folyóirat szerkesztésében egészen a megszűnéséig, 1944-ig. A tudományos ismeretterjesztő földrajzi folyóirat szerzői közül kiemelhetjük például Almásy Lászlót, Germanus Gyulát, Cholnoky Jenőt. 1992-ben az 1966-tól megjelenő Föld és Ég természettudományi magazin felvette a Földgömb nevet, de mindössze egy évig jelent meg. Nemerkényi Antal, miután a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára lett, megpróbálta újraindítani a lapot, ez 1999-ben sikerült; azóta kéthavonta megjelenik rendkívül színvonalas, szép kivitelben. Nemerkényi Antal 2005-ig, haláláig főszerkesztője volt a magazinnak, majd Nagy Balázs vette át a lap szerkesztését.

A Vajdaságról szóló részletes cikk képekkel gazdagon illusztrált: a képeket Lazar Lazić és Igor Marinović készítették. Láthatjuk a palicsi Bagolyvárat, egy szerémségi repcetáblát, Bács várát, a „valamikori” szabadkai Népszínházat, Fruška Gora-i tájképet, a Tisza „virágzását”, Nagyerzsébetlak egyik tájházát, egy fotót az újvidéki Exitről és egy részletet a szabadkai Bácska Lovasklub ügetőversenyéről.

A cikk Vajdaság értékei és érdekességei iránt próbálja felkelteni a figyelmet, ugyanis, mint ahogy a cikkben írják a szerzők „e hajdani dél-magyarországi tájak természeti és kulturális értékei még az érdeklődők előtt is szinte teljesen ismeretlenek: balkáni úti céljaink felé igyekezve csak elvétve állunk meg a számunkra ismertnek tűnő, látszólag „érdektelen” alföldi, vajdasági rónaságon. A végtelen búza-, kukorica- és napraforgómezők mögött azonban meglepően sok látványosság és esemény csalogat!” A bemutatnivalókhoz több oldalról közelítenek: kapunk egy kis terminológiai-történelmi bevezetőt (Alvidék, Végvidék, Délvidék, Vajdaság), a terület szakszerű földrajzi leírását („Lenn az Alföld tengersík vidékin”), demográfiai helyzetképet (Bábeli etnikai mozaik) a Vajdasági jeles szülötteivel (itt természetesen nem kérhetjük számon a teljességet, hiszen ez mégiscsak egy folyóiratcikk), néhány mondatban képet kapunk a Vajdaság közigazgatási felosztásáról és a vajdasági parlamentről (Bácska, Bánság, Szerémség), valamint a látnivalókról és rendezvényekről (Felfedezésre várva…). Ha az érdeklődés felkeltését tekintjük a cikk feladatának, annak mindenképpen eleget tett. (A Földgömb melléklete a Vajdaság etnikai térképe, 2002, amelynek hátoldalán a Vajdaság mai területének az évszázadok során bekövetkezett etnikai változásai is láthatók: 1495, 1784, 1931, 1941, 2002. Sajnos ezt a térképet csak az előfizetők kapják.).

A magazinnak ebben a számában még rendkívül érdekes cikkeket találhatunk, pl. a Távcsővel Kamcsatkán, Esőcsináló hegyeken (az afrikai Ruwenzori hegység „elvarázsolt” világáról), Erdély szász erődtemplomairól, Lisszabonról, és a 80 éves Vatikánvárosról.

A Földgömb más megközelítésben, de már foglalkozott ezzel a térséggel (Vajdaságot kivéve): 2008 áprilisában tematikus száma jelent meg a Balkánról (néhány érdekesebb cikk: Balkán a térképen; Taposóakna-helyzet Boszniában; Iszlám a Balkánon; Szerbek szétszóratásban; Bulgária, a cirill betűs Európa; Felszállt a sas, Koszovó és a függetlenség; Szarajevó ma Zuhanórepülés után – földet érés?).

Joseph Haydn és Magyarország

Budapesten holnap Múzeumok Éjszakája hetedszer – A Zenetörténeti Múzeum e kiállítása is megtekinthető

A 2009-es évben világszerte megemlékeznek Haydnról halálának 200. évfordulója alkalmából. 2009. május 26-án Budapesten is nyílt egy kiállítás az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában, amely a Haydn-évforduló mellett még azért is különösen fontos, mert a Zenetörténeti Múzeum (ez a 18. század közepén épült Erdődy-palota a Táncsics utcában, a Budai Várban) hosszú kényszerszünet után most nyitott ki újra. A Joseph Haydn és Magyarország című emlékkiállítást az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeuma és az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára közösen rendezte.

A tárlat koncepcióját Tallián Tibor, a Zenetudományi Intézet igazgatója dolgozta ki. A kiállítást Baranyi Anna, a Zenetörténeti Múzeum vezetője (valamikor a szabadkai Városi Múzeum művésztörténésze), ezen belül a zenetudományi részt Mikusi Balázs az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának vezetője rendezte. Ők nyilatkoztak a kiállításról.

Mikusi Balázs: Haydn alig harminc esztendősen lépett az Esterházy hercegek szolgálatába, és hivatalosan Kapellmeisterük (udvari karmesterük) is maradt egészen haláláig. Ennek folytán az Esterházyak zenei gyűjteménye egyfelől bepillantást enged Haydn életének mindennapjaiba (pl. hogy milyen zeneműveket ismerhetett), másfelől pedig Haydn műveinek számos egyedülállóan hiteles forrását is őrzi. Utóbbiak közül egyébként jó néhány egyenesen Haydn személyes kottatárából származik, amelyet a zeneszerző halála után az Esterházyak ugyancsak megvásároltak saját gyűjteményük számára. A talán közismertebb festményekhez és egyéb műtárgyakhoz hasonlóan az Esterházyak zenei gyűjteménye is a II. világháborút követő államosítással került a magyar állam tulajdonába – e gyűjtemény hozzánk kerülésének köszönhetően az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára ma egyértelműen a Haydn életével és műveivel kapcsolatos dokumentumok világszerte leggazdagabb lelőhelye. Ez az egyedülálló gyűjtemény természetesen többnyire csupán a kutatók számára hozzáférhető, az idei Haydn-évfordulóhoz kapcsolódva azonban az Országos Széchényi Könyvtár és a Zenetörténeti Múzeum közös kiállításán most ezekből a dokumentumokból egyedülállóan gazdag válogatás tekinthető meg.

Baranyi Anna: az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeuma 2002 óta kisebb megszakításokkal zárva volt az épületben történő felújítások miatt. A 450 m² alapterületű kiállítási termeket, amelynek felújítását a Magyar Tudományos Akadémia támogatta, ebből a jeles alkalomból nyitottuk meg ezzel a kiállítással. A felújítás után a helyszín maximálisan megfelel mindazon muzeológiai és műtárgyvédelmi elvárásoknak, amelyek a rendkívül értékes és érzékeny 18. századi anyag kiállításakor felmerülhetett. Kiállításunk a zenei vonatkozású emlékek és dokumentumok mellett korabeli képzőművészeti, iparművészeti és népi tárgyakat mutat be, amelyeket magyarországi múzeumok gyűjteményeiből és az Esterházy Privatstiftungtól kölcsönöztünk. Így Haydn zeneszerzői munkássága mellett bemutatjuk a kort, a jelentősebb eseményeket, az udvari közeget és a korabeli mindennapokat egyaránt, amelyben a zeneszerző nap mint nap mozgott. A kiállítás gerincét a tematikus csoportokba rendezett Haydn-életmű – autográf kották, partitúrák és első kiadások példányai – adják. Egyik fő célunk az volt, hogy ne csak a szakértők szűk rétegének szóljon a kiállítás, ezért a diákok számára gazdag múzeumpedagógiai programokat szervezünk, továbbá rövid hangversennyel összekötött tárlatvezetéseket tartunk, a felnőtt látogatókat pedig audioguide segíti a kiállítás megértésében. A Múzeumok Éjszakájára többféle programot is szerveztünk, a tárlatvezetések rövid hangversenyekkel váltakoznak, az egyik a Haydn Barytontrio Budapest hangversenye. Minden korosztályt szeretettel várunk!

A kiállításról képekkel gazdagon illusztrált, szép katalógus is készült, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár, az MTA Zenetudományi Intézete és a budapesti Timp Kiadó adott ki. A magyar és angol nyelvű katalógus Tallián Tibor bevezetője után hat részben – ugyanúgy mint a kiállítás is, hat teremben – mutatja be a Haydn-anyagot: Haydn vallásos zenéje, színpadi zenéje, hangszeres zenéje, Haydn és kortársai, Nép és népek, valamint a Magánélet és karrier. A Haydn színpadi zenéje teremben az OSZK Színháztörténeti Tára gyűjteményéből korabeli díszletek és jelmezek láthatók, ugyanis Haydn 1776-tól 1790-ig hat új operát komponált és a saját művein kívül további csaknem 90 opera bemutatásáért és rendszeres előadásaiért felelt. A magánéletet és karriert bemutató teremben látható egy zongora, amelyet a Haydnnal egy évben, 1732-ben született John Broadwood, a londoni zongoramanufaktúra alapítója fejlesztett ki, és amelyet Mácsai János és munkatársai két évi munkával újítottak fel. A Népek feliratú terem például azt mutatja be, hogy Közép-Európa vegyes népessége miként hatott Haydn műveire: elemzői osztrák, magyar, horvát és szlovák, valamint „cigányos” hatásokat mutattak ki műveiben.

A Haydn-katalógust Solymosy Lajos tervezte, szerkesztője Baranyi Anna, szövegét Mikusi Balázs írta. A kiállítás 2010. március 31-éig látogatható.

A 20. század madarai

Kalmár Ferenc szabadkai szobrásznak kiállítása nyílik Budapesten

Kalmár Ferenc szabadkai szobrászművész kiállítása szeptember 9-én nyílik meg Budapesten, a Közép-Európia Kulturális Intézetben. A 81 éves művész mintegy 30 szobrát láthatják a magyar fővárosban az érdeklődők. A kiállítás és a katalógus szerzője Nina Krstić , a jagodinai Naiv és Marginális Művészetek Múzeumának igazgatója. A kiállítás magyarországi kurátora és a katalógus szövegének fordítója Balázs- Arth Valéria . A retrospektív kiállítást Budapest után Szabadkán és a tervek szerint Újvidéken, Belgrádban, majd Jagodinán láthatja a közönség.

Az Európai Utas folyóirat 4 oldalt szentelt Kalmár Ferenc munkásságának, gazdag képanyaggal illusztrálva. Ebben részletet közölnek a katalógusból, s Balázs -Arth Valéria A 20. század madarai című írása is megjelent:

– Nagyon szeretem Kalmár Ferenc szobrait, mert nagyon jók, különlegesek. A jagodinai múzeum tavaly már bemutatkozott Budapesten, s most örülök, hogy ennek az együttműködésnek a keretében épp Kalmár Ferenc szobrainak bemutatásával kezdődik az önálló kiállítások sora. Mint ismeretes, Kalmár a jagodinai Naiv és Marginális Művészetek Múzeumának életműdíjasa – mondta Balázs-Arth Valéria.

Kakasok szólnak, Máriát kiáltanak….

Nemes Fekete Edit kiállítása – Silling István Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük című könyvének bemutatója

,,Ága fa születte ágát''

Budapesti tudósítás a Magyar Szónak

Népköltészet és képzőművészet összefonódása – nem szokványos kiállítás és nem szokványos könyvbemutató, inkább egy beszélgetés részesei voltak azok, akik december 10-én ellátogattak Budapesten, a vár tövében levő Magyar Asszonyok Érdekszövetségének székházába (I. Hunyadi János u. 9.).

Nemes Fekete Edit szabadkai keramikus kiállított pasztellképei Silling István kupuszinai egyetemi tanár által összegyűjtött vajdasági népi imádságok ihletésére születtek. A könyv borítóját is Nemes Fekete Edit kerámiája díszíti, ez a 2003-ban kiadott könyv elnyerte a Szép Magyar Könyv pályázat egyik díját.

A Budapesten kiállított képeket, és még valamennyivel többet, Szabadkán is láthatta a közönség, a Barátok temploma Szerecsen Madonna kápolnájában.

A rendezvény vendégeit Pirityiné Szabó Judit, az érdekszövetség elnöke köszöntötte, majd Szöllősy Vágó László, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség főtitkára mondott bevezetőt, többek között Nemes Fekete Edit alkotásairól: „Nemes Fekete Editnek nem ez az első találkozása a szakrális művészettel; a vallástörténeti motívumokból építkező, a kereszténység múltját idéző nagyméretű kerámiáival nemzetközi feltűnést keltett a hannoveri Expón, az idei Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok keretében mutatta be Szent művészet című kiállítását, amelynek katalógusa betekintést nyújt a művésznő ilyen tematikájú alkotásainak hangulatába, de alkotásai, keresztútjárás-stációi ott vannak több délvidéki templomban is.” A továbbiakban Szöllősy Vágó László vezette a beszélgetést a népi vallásosságról, amelynek a résztvevői Nemes Fekete Edit és Silling Léda etnológus-antropológus voltak. Az esten két népdal is elhangzott Szöllősy Vágó Veronika előadásában magnóról.

A közelmúltban Nemes Fekete Editnek ez a negyedik kiállítása: a már említett szabadkai mellett Adán, a templomban és a könyvtárban szerepeltek kerámiái és pasztelljei, Szent művészet címmel, majd ugyanezzel az anyaggal a nagybecskereki múzeumban is bemutatkozott nagy sikerrel.

Budapesten a kiállítás január végéig látható.

A reménység hídja

Emlékest Illés Sándor születésnapján, Budapesten

Illés Sándor, a 2009. július 8-án elhunyt kiváló író, újságíró Budapest egyik legszebb kerületében, a XIV.-ben, Zuglóban lakott, a Városligethez vezető egyik csendes utcában. Zugló lett a második otthona, ahol negyven évig élt – az első viszont Temerin volt, ahol született, és amelyhez élete végéig ezer szállal kötődött. Nagyon szerette Zuglót, zuglói otthonát, és Zugló is szerette őt, büszke volt rá, díszpolgárává avatta.

A kerület iránta érzett tiszteletének, szeretetének bizonyságát adta egy rendkívül jól összeállított emlékesttel: a Zuglóért Polgári Egylet szervezésében a Columbus utcai Szent István Király Zeneiskola zsúfolásig megtelt dísztermében 2010. február 12-én – a születésnapján – Illés Sándort köszöntötték tisztelői, barátai, kollégái és három előadóművész: Kubik Anna, Körtvélyessy Zsolt és Berecz András.

Az egybegyűlteket Weinwurm Árpád, a Zuglóért Polgári Egylet elnöke üdvözölte. Illés Sándor alakját két filmrészlet idézte meg: az egyiket a Duna TV a 80. születésnapja, a másikat az MTV a 85. születésnapja alkalmából készítette.

Az est három tematikus egységből állt: A szülőföld üzenete című részben Gusztony Andrást, Temerin polgármesterét, Szungyi Lászlót, Temerin plébánosát, valamint Csorba Béla és Matuska Márton írókat Illés Sándor Temerinhez fűződő kapcsolatáról és személyes találkozásaikról Varga József újságíró, a Temerini Rádió munkatársa kérdezte (aki közben azt is elmesélte, hogy a hírek mellé Sándor bácsinak mindig hoztak két karéj kenyeret is). Gusztony András elmondta, hogy Illés Sándor Temerin egyedüli díszpolgára, míg a plébános úr, az általa alapított Temerini harangszó című lap felelős szerkesztője (Sándor bácsinak nagyon tetszett ez a cím) arról beszélt, milyen sokat jelentett a temerini harangszó Illés Sándornak, akinek az volt a kívánsága, hogy halálakor szóljon a temerini harang, és ez így is történt. Csorba Béla az emlékezés helyett inkább a szomorú aktualitásokról beszélt: mit szólna mindahhoz Illés Sándor, ami most történik Temerinben, a szoborledöntéstől (Baranyi Károly szobra) a magyarellenes falragaszokig. Matuska Márton Illés Sándornak az 1944-es magyarellenes atrocitásokkal foglalkozó regényéről, a Siratóról beszélt.

Ezt következően Illés Sándor újságírói munkásságát Fábián Gyula és Kristóf Attila írók, újságírók idézték fel, valamint Németh Miklós Attila író, újságíró, az Echo TV műsorvezetője, aki egyúttal a műsort is vezette.

A harmadik részben Medvigy Endre irodalomtörténész Illés Sándor szépírói munkásságával foglalkozott.

A jól szerkesztett műsor és a művek válogatása Varga Gabriellát (az Új Katedra Pedagógusok Lapja felelős szerkesztőjét) dicséri, aki Illés Sándor négy könyvének kéziratát is gondozta. Rátonyi Gábor, Zugló 2002–2006 közötti polgármestere a műsorban közreműködőknek egy-egy Zuglói díjat adott át.

Öntörvényű festői világ

A szabadkai születésű Urbán Gábor kiállítása Budapesten

Urbán Gábor szabadkai születésű, most Etyeken élő festő nagyon ritkán állít ki. Ő mindig is a magányos, elszigetelten élő és alkotó művészek közé tartozott. Ezért jelentős a mostani kiállítása, amely betekintést nyújt mintegy három évtized alkotásaiba. A kiállítás képei nem egy tárlatra készültek: ez egy gyűjtemény festményeiből, egy olyan válogatás (a rendelkezésre álló és elérhető képek közül), amely azt mutatja be, ami őt a leginkább foglalkoztatja.

A kiállítás időbeli határait tekintve a legrégebbi képek Nagy László verseinek ihletésére készültek 1986-ban (ez a 15 darabból álló sorozat keletkezése után közvetlenül szerepelt önálló kiállításon Szabadkán és Budapesten is); láthatunk képeket az 1990-es évekből, és természetesen vannak egészen új művek is.

Urbán Gábor az 1970-es évek elejétől fest. Az újvidéki Tanárképző Főiskola képzőművészeti szakán kezdte tanulmányait, de abbahagyta, és Balázs G. Árpád ismert festőművész, grafikus tanítványa lett. Kizárólag festéssel 1983-tól foglalkozik.

A Nagy-versek ihletésére készült képek több szempontból is fontosak: ezeken a festményeken már jelentkeznek azok a sajátosságok, amelyek egész alkotói pályájára jellemzőek: a figuralitás, az emberábrázolás, a portrék kiemelt helye, a látomásos, szürreális világ iránti vonzalom, valamint a magyar festészeti hagyományoktól kissé idegen, sajátosan ikonszerű ábrázolás.

A kiállított festményeken világlátása, festői képzelőereje, témaválasztása is nyomon követhető: gyakran fest klasszikus, mitológiai, bibliai és történelmi témákat, vagy (mint az előzőekben említett Nagy László-sorozat) irodalmi alkotások vagy a zeneművek ihletésére is készülnek alkotásai.

A klasszikus témák ábrázolása művészi hagyományokra épül, de végleges formájukban már tartalmazzák azt a sajátos többletet, amelyet a festő egyénisége ad hozzájuk. Monumentális festményeinek gondosan megszerkesztett kompozícióiba miniatűr képként több más témát is beilleszt. A művészettörténet leggyakoribb témája az arc- (a portré) és testábrázolás. Urbán Gábor képein mindkettőt láthatjuk: képei a legtöbbször sokalakosak, emberábrázolása a realizmusban gyökerezik. Több alakos, mitológiai tárgyú képein – a témából következően is – sok az akt, ami a művészettörténetben legtöbbször egyfajta szépségeszmény megtestesítője. Az emberen kívül – sőt, sokszor az ember nélkül is – képeinek főszereplői a lovak, amelyek az ember mellett a történelem, a múlt részesei, mítoszok szereplői.

Urbán Gábor a klasszikus témák mellett korunk eseményeit, a délszláv háborút, Vukovár lerombolását is megfestette (Antiromantikus allegória).

Állandó témája még a tenger, amely konkrétan a horvátországi Hvar szigetét és egy azon fekvő kisvárost, Stari Gradot jelenti, amelyet nemcsak tájképként fest meg (ilyenek nem szerepelnek a kiállításon), hanem a terület mitológiáját, történelmét is figyelembe véve (Pharosi allegória).

Festészetének megítélése nem egyértelmű, mégpedig azért, mert művészetével több olyan kérdés is kapcsolatba hozható, amelyek az utóbbi két évtized képzőművészeti életének újra és újra visszatérő, vitákat kiváltó, véleményeket egymásnak ütköztető témái. Az egyik ilyen a figuralitás létjogosultsága a kortárs képzőművészetben. Az 1990-es évek közepétől egyre több a példa arra, hogy az absztrakt, nonfiguratív irányzat neves festői visszatérnek a figurális festészethez. A valósághű ábrázolás – természetesen a többi irányzat mellett – egyre elfogadottabb a kortárs művészetben. Ábrázolások és témák a képzőművészetben: mi a korszerű, és mi az elfogadott? Mi számít anakronizmusnak? Az utóbbi években a vélemények állandóan és dinamikusan változnak. Hol lehet itt a helye Urbán Gábor sajátos, a mai magyar kortárs képzőművészeti trendekbe nehezen beilleszthető, öntörvényű festői világának? E kérdésre a jövő adja meg a választ..

Vajdasági diákok Budapesten a magyar kultúra napján

1989-től minden év január közepén, Magyarországon és a határon túli magyarlakta vidékeken megszaporodnak a kulturális rendezvények, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban írta, és a kézirat szerint január 22-én fejezte be a Himnusz című versét, amely Magyarország nemzeti himnusza lett.

1989-től, január 22-én a magyar kultúra napját ünnepeljük – ezzel kezdte köszöntőjét E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a 2012. január 20-án megtartott ünnepségen. A számos budapesti rendezvény közül ez azért volt érdekes a számunkra, mert vajdasági diákok is felléptek a Petőfi Irodalmi Múzeumban január 20-án megtartott kultúranapi rendezvényen. Ennek az volt az előzménye, hogy Havas Judit előadóművész, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, 2011 decemberében a Himnusz, Szózat Szavalóverseny zsűrijének (Ágoston Pribilla Valéria, Jónás Gabriella, Havas Judit) egyik tagjaként meghívta a két első helyezett versenyzőt, a tordai Csíkos Dánielt, aki a Himnuszt és a szilágyi Antalovics Krisztiánt, aki Vörösmarty Mihály Szózat című versét szavalta, valamint Utasi Melániát, a szabadkai Zeneiskola növendékét, aki énekelt, és Utasi Noémit, az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatóját, aki zongorán kísérte. A gyerekek az Észak-Bácskai Magyar Pedagógus Egyesület szervezésében, az egyesület elnökének, De Negri Ibolyának a kíséretében utaztak Budapestre, ahol nagy sikerrel szerepeltek.

Az ünnepség folytatásában Szilágyi Márton irodalomtörténész tartott előadást, Petőfi a polgár címmel, amely kapcsolódott a múzeum névadójának, Petőfinek a Ki vagyok én? – Nem mondom meg…Petőfiválasztásai című kiállításához, amelyet az előadás után az előadó (a kiállítás irodalmi szakértője) és a kiállítás egyik rendezője, Kalla Zsuzsa irodalmi muzeológus kíséretében végignéztünk (a kiállítás másik rendezője Adrovitz Anna művészettörténész).

A kiállítás sok új információval gazdagítja és árnyalja a magyar irodalom legtöbbször és legtöbb nyelvre lefordított költőjének általunk ismert Petőfi-képét, felhasználva ehhez a legújabb műszaki lehetőségeket is. A kiállításhoz egy kis katalógus is készült, Séta Petőfi nyomában a mai Belvárosban, amely szerint a költő életében több mint 160 helyen fordult meg az akkori Magyarország területén, Délvidéken Károlyvárosban és Zágrábban, ahol 1841-ben a katonai kórházban ápolták, majd felmentették a katonai szolgálat alól. A kiállítás egyik érdekessége, hogy fia, Petőfi Zoltán rövid életét is megismerhetjük, olyan tárgyakon keresztül, amelyek eddig még sohasem voltak kiállítva.

A vajdasági diákok szereplése még nem ért végett: másnap délelőtt ugyancsak a Petőfi Irodalmi Múzeumban az Anyanyelvápolók Szövetsége által szervezett konferencia megnyitóján elhangzott a Himnusz Csikós Dániel előadásában. Grétsy László nyitotta meg a rendezvényt, amelyen neves nyelvészek, irodalmárok vettek részt.

Délután a diákok részt vettek Válon, Vajda János szülőhelyén, a költő szobrának koszorúzásán (2012 Vajda János-emlékév), ahol Havas Judit Koszorú című magyar költők verseiből összeállított műsorában is felléptek a Himnusszal és a Szózattal. A diákoknak nagy elismerés volt ez a meghívás, és felejthetetlen élményekkel gazdagodtak ezen a kétnapos magyarországi úton.

Bátorság és igényesség

A Hitel-est vendége az Aracs folyóirat volt Budapesten

Budapesten szerdán az Uránia Filmszínházban a Hitel folyóirat vendégeként mutatkozott be a délvidéki magyarság közéleti folyóirata, az Aracs.

Az est házigazdájaként Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője bevezetőjében elmondta, hogy az 1935–1944 között megjelenő erdélyi fiatalok által indított Hitel nemzetpolitikai szemle örökségét továbbvivő, 1988-tól megjelenő budapesti Hitel irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat fennállása óta különös figyelmet szentel a határon túli magyarságnak. Az Aracs Társadalmi Szervezet és az Aracs folyóirat történetének rövid ismertetése után bemutatta az est résztvevőit: Bata Jánost, Gubás Ágotát, Gubás Jenőt, Juhász Györgyöt, Domonkos Lászlót és Gyurkovics Hunort.

Bata János, az Aracs főszerkesztője miután megköszönte a lehetőséget, hogy ilyen rangos folyóirat vendégei lehetnek, részletesebben beszélt a lap alapítóiról, a Gubás házaspárról, a lap koncepciójáról – egy független, délvidéki magyar szellemiségű közéleti lap létrehozásáról, amelyben a Kárpát-medencei magyarok is megtalálhatják a helyüket – a lap alapító főszerkesztőjéről, Vajda Gábor irodalomtörténészről, akinek korai halála megtörte a lap indulásának (2001. augusztus 20.) lendületét, ugyanakkor a folyóirat a nehézségeket leküzdve mégis tovább követi az indításának koncepciójában meghatározott utat.

Juhász György irodalomtörténész, a Hitel és az Aracs állandó szerzője elmondta, hogy a közös est ötlete Domonkos Lászlótól és tőle származik. Visszaemlékezett arra, hogy az első lapszámokat Szeli Istvántól kapta, aki azzal adta át neki, hogy „Kemény, ütős lap, most éppen engem szidnak benne. De nem baj, jó, hogy van. Kellett már, nagyon!” Az Aracs alapító, első főszerkesztőjéről Vajda Gáborról szólva, elmondta, hogy „szembefordult az akkor és még részben ma is ható, jugoszlávizmusra fölesküdött újvidéki irodalmi kánonnal, erre célzott Szeli, akik ezért egyszerűen kiközösítették és agyonhallgatták azt az embert és lapját, aki megírta két hatalmas kötetben A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténetét 1945–1989 között.”

Az esten többször elhangzott a közelmúltban elhunyt Hornyik Miklós neve, aki az indulástól kezdve nagyon sokat törődött az Araccsal (Juhász György szerint Hornyik „két évtizedig az egyetemes magyar nemzetben gondolkodó délvidéki magyar értelmiség budapesti nagykövete volt, s egyedül több íróembert terelt és állított Magyarországról Szabadka és a tragikus sorsú délvidéki magyarság irányába, mint egy magyar tanszék.”

Domonkos László is azzal folytatta, hogy Hornyik Miklós szelleme belengi ezt az estet, aki szellemi végrendeletében azt mondta: „Az Aracsot ne hagyjátok!”

Domonkos szerint két szó jellemzi a legjobban az Aracsot: Bátorság és igényesség, majd a továbbiakban a Hitel és az Aracs közötti párhuzamok után azzal fejezte be, hogy a délvidéki magyarságnak létfontosságú az Aracs.

Gubás Ágota egyik alapítóként és olvasószerkesztőkként újabb részletekkel gazdagította az Aracs történetét, majd Papp Endre kérdései kapcsán a küzdelmes jelen és a megmaradás – és nemcsak a lapé, hanem egyáltalán a délvidéki, sőt általában a magyarság megmaradásának – lehetőségei is szóba kerültek.

Gyurkovics Hunor képzőművész a lap műszaki szerkesztőjeként beszélt az Aracsról.

Zárszavában Papp Endre a Hitel „szellemtársának” nevezte az Aracsot, Bata János pedig azzal fejezte be, hogy az Aracs csak az alapítókkal együtt maradhat az a folyóirat, ami eddig volt.

Magunk között tartani Hornyik Miklóst

Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatták a Hornyik Miklós emlékére Róka koma In memoriam Hornyik Miklós címmel megjelent könyvet

Az Unicus Műhely kiadásában a közelmúltban megjelent kötet szerkesztői Domonkos László és Kemény András, elmondták, hogy az volt a szerkesztési elvük, hogy ne nekrológgyűjtemény legyen a könyv, inkább vidámság, könnyedség és szellemesség jegyében készült írásokat tartalmazzon, mint ahogy írásaiban Hornyik Miklós is bravúrosan ötvözte mindhármat.

Hornyik Miklóst egy róla készült filmrészlet idézte fel, majd a könyv egyik szerzője, Juhász György irodalomtörténész mondta el, hogy az Írószövetségben tartott kétórás megemlékezésen fogalmazódott meg benne is és még néhányukban a mostani kötet szerzői közül, hogy Miklósra „csak és kizárólag könyvvel lehet méltón emlékezni. Mit emlékezni, magunk között tartani. Egyszerűen még nem tudunk elengedni”.

A kötet szerzői közül Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese elmondta, hogy milyen borzasztó dolog, hogy Hornyik Miklós nincs közöttünk, csak Hornyik Miklós Emléktársaság van. Hornyik Miklósról a vitalitás, az életszeretet, vidámság jut az ember eszébe. XIX. századi egyéniség volt, aki a XX. századdal nem is tudott mit kezdeni. Már a születési éve is meghatározó volt, 1944-ben született, ebben az évben minden benne van: a délvidéki magyarság megpróbáltatásai, a megtorlások. Szülőföldjét sohasem tagadta meg, egyszerre tudott bácskai, újvidéki úriember és egyetemes magyar maradni fantasztikus műveltséggel. Meg kellett volna írnia a magyar irodalom történetét, hogy miért nem tette, ez örök rejtély marad. De emlékezni fogunk rá a délvidéki sajtótörténeti írásiról és íróportréiról. Szentesi Zöldi László azzal fejezte be, hogy Hornyik Miklós türelmes, elnéző, barátait mindig meghallgató ember volt, de ha a magyarságról volt szó, akkor rendkívül szenvedélyessé vált.

Alexa Károly irodalomtörténész – szintén a kötet szerzője – azt mondta el, Hornyik Miklós mindig a nemzetben, a nemzetről gondolkodott, rendkívül szigorúan és igazmondással.

Domonkos László – utalva Hornyik Miklós Meghasonlásunk története című könyve (2009) második részének címére, Leárnyékolt föld – arról beszélt, amit Miklós örökségként az itt maradtakra hagyott: az Aracs folyóiratról, amely az alapítástól szívügye volt, és mentette, amikor szükséges volt; mert a délvidéki magyar közbeszéd, a nyilvánosság kulcskérdés. „A magyarság iránti hűséget köszönjük neki” – ezzel fejezte be Domonkos László.

Kemény András megköszönte a könyv szerzőinek közreműködését és a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, hogy helyet adott a könyvbemutatónak, majd néhány hozzászólás után fejeződött be a könyvbemutató.

A teremtő szeretet világossága

A Prokop Péter-emlékkiállítás záróünnepségének vendége az Aracs folyóirat volt Budapesten, a Szent István-bazilikában

Hétfőn zárult A Hit évében, az olasz–magyar kulturális évad keretében rendezett Prokop Péter-emlékkiállítás, amely 2013. április 4-én nyílt meg a Bazilika Lovagtermében. A záróünnepség vendége volt az Aracs folyóirat szerkesztősége, ugyanis a június 4-én megjelent számban – és újításként a laphoz most először csatolt nyolc oldalas mellékletben – Prokop Péter alkotásai láthatók.

(Prokop Péter Kalocsán született 1919-ben. Nagyszülei és rokonsága Apatinban és Zomborban élt. A jezsuiták gimnáziumába járt Kalocsán, majd 1942-ben pappá szentelték. Közben 1945-ben beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, de azt nem fejezhette be. 1957-ben a jugoszláv határon át elhagyta az országot, és életének negyvenkét évét Rómában élte le, ahol elvégezte a Képzőművészeti Akadémiát. 1999-ben költözött vissza, Budapestre. Mintegy kilencezerre tehető alkotásainak a száma, számos templom freskóját festette. Emellett 18 kötete jelent meg.)

A népes közönség részvételével megtartott rendezvényt Ferencz Éva Magyar Örökség-díjas énekművész éneke indította, majd dr. Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érsek Prokop Péterre emlékezve A szépség isteni tulajdonság címmel tartott előadást.

A rendezvény háziasszonya, Prokopp Mária művészettörténész, miután köszöntötte az egybegyűlteket, elmondta, hogy ez a kiállítás közel két hónapig volt nyitva, naponta nyolcszáz és ezer között volt azoknak az embereknek a száma, akik felmentek a kupolába és közben látták ezt a kiállítást, és valóban földbe gyökerezett a lábuk. Megálltak egy-egy kép előtt, mert, mint az érsek atya mondta, ezek a képek megszólítanak. Trianon előestéjén vagyunk – folytatta Prokopp Mária – három éve ez a nemzeti összetartozás napja. Nagyon fontos és előremutató ez a nemzeti összetartozás, ami csak akkor lehet, ha ismerjük egymást. A Délvidék talán sokkal kevésbé ismert itt, a mai egyharmad Magyarországon, és ezért különösen hálásak vagyunk, hogy az Aracs szerkesztősége megkeresett bennünket, és ebben a számban több, Prokop Péterről szóló írás jelent meg. Prokopp Mária, miután néhány mondattal bemutatta a tizenharmadik évfolyamában megjelenő Aracs folyóiratot, átadta a szót Bata János főszerkesztőnek, aki először megköszönte Prokopp Mária segítségét e tematikus szám elkészítésében, amelyben nemcsak Prokop Péter képeiből láthatunk ízelítőt, hanem nagyszerű írásokat olvashatunk munkásságáról, művészetéről (ezek szerzői Prokopp Mária, Szabó Ferenc SJ, Szakolczay Lajos, Erdei Kvasznay Éva, Vasadi Péter, Somogyi Győző, Utasi Jenő). Bata János a továbbiakban elmondta, hogyan hozták létre 2001 tavaszán a dr. Gubás Jenő felkérésére összegyűlt értelmiségiek a folyóiratot azzal a céllal, hogy tegyenek valamit a délvidéki magyarság megmaradásáért és ott maradásért. A lap a nevét a Szent István alapítású Aracs pusztatemplomról kapta. A főszerkesztő megemlékezett a lap eszmeiségét megadó első felelős szerkesztőjéről, Vajda Gáborról, majd bemutatta a szerkesztőség jelenlevő tagjait, Gubás Jenőt, a lap szellemi atyját, Utasi Jenő atyát, akinek a segítsége nélkül nem indult volna el a lap 2001-ben, Gubás Ágota olvasószerkesztőt, aki megköszönte Vollnhofer Mária segítségét a lap képanyagának elkészítéséhez, Mirnics Károly demográfust és a művészeti szerkesztőt, Gyurkovics Hunor festőművészt, aki a képválogatás szempontjairól beszélt.

Végül a lap egyik szerzője, Szakolczay Lajos beszélt Prokop Péterrel való megismerkedéséről, majd a méltatlan mellőzöttségről, hogy még mindig nincs igazán benne a magyar köztudatban sem mint képzőművész, sem mint író, annak ellenére, hogy 1997-től a Magyar Írószövetség tagja volt.

A rendezvény kezdete előtt a kiállítás fő szervezője, Vollnhofer Mária elmondta, hogy körülbelül ötven kép szerepelt a kiállításon, de a kiállítás félidejében volt képcsere is, így összesen nyolcvankét képet láthatott a közönség, és még a szentek négyszögét, amelyben huszonhárom magyar szent és a Magyarok Nagyasszonyának képe volt. Ez a kiállítás befejeződött, de Prokop Péter kiállítása halálának 10. évfordulója alkalmából a Hit Évében és a magyar–olasz kulturális évad keretében Rómában, a Piazza del Popolon a Sala Agostinianaban július 3–15-ig lesz Prokop Péter kiállítás.

60 év szobrai

Kalmár Ferenc alkotásainak sokszínűsége

A sokszínűséget – Kalmár Ferenc szobrairól szólva – kétféleképpen is érthetjük: gyönyörű színekben pompáztak a művész – főként – madárszobrai a Rákóczi úton, Budapesten, a Közép-európai Kulturális Intézetben megrendezett és nemrég zárult kiállításon, ugyanakkor visszatekintve az elmúlt hatvan évre, „sokféle” értelemben használva ezt a szót műfaj, anyag, technika, stílus tekintetében rendkívüli sokszínűséggel találkozunk Kalmár Ferenc eddigi, több mint hatvan éve tartó szobrászpályáján.

Kalmár Ferenc Budapesten, a Közép-európai Intézetben rendezett kiállítás megnyitóján. A mai Kilátót a tárlat szobraival illusztráltuk.

A délvidéki magyar képzőművészetben mindig is sokkal kevesebb volt a szobrász, mint a festőművész. Kevés művésznek adatott meg alkotással eltöltött hat évtized: Baranyi Károly és Almási Gábor után – bármilyen furcsának is tűnik Ferke fiatalos, mindig huncutul mosolygó arcára gondolva – a nyolcvanegy éves Kalmár Ferenc jelenleg a szobrászat „nagy öregje” a Vajdaságban.

De nemcsak a Vajdaságban. Szerbiában is egyike a legelismertebb művészeknek, sőt nemzetközi biennálékon és triennálékon is mindig figyelmet keltettek alkotásai, fából faragott és sajátosan festett, a legtöbbször madarakat, de időnként bogarakat, pókokat vagy egyéb állatokat, esetleg növényeket ábrázoló szobrai, amelyeket többször díjaztak is. A már említett budapesti kiállítása a jagodinai Naiv és Marginális Művészetek Múzeumának rendezésében készült (a kiállítás szerzője Nina Krstić, magyarországi kurátora Balázs-Arth Valéria).

Nem véletlenül említettem e két elődöt: a szobrászattal eltöltött több mint félszázadon kívül közös bennük az is hogy mindketten dolgoztak fával. Stilizált, leegyszerűsített formáival Baranyi Károly festett faszobrai és Almási Gábor fából faragott Tanulmányfeje vagy Tuskója az az út, amelyet Kalmár Ferenc folytat sajátos faszobraival: azokkal, amelyek egyaránt tükrözik a magyar népi fafaragók hagyományait, a magyar népművészet formakincsét, az észak-amerikai indián kultúrába való betekintés során szerzett élmény- és színvilágot, valamint optimizmust, derűt, egyfajta humort, amely időnként elmozdul a groteszk felé.

De Kalmár nemcsak fával dolgozott. A fa – saját bevallása szerint – pályája kezdetétől végigkíséri (sőt gyermekkorától is, hiszen apja ács volt, akkor szerette és ismerte meg a fát mint anyagot), ezen kívül azonban nagyon sok anyaggal dolgozott. Huszonegy éves, amikor elkészíti a bronzból öntött Kis halász című szobrot, egyikét az első szobrainak, amelyet 1951-ben állítottak fel Palicson az Állatkert igazgatósági épülete előtt. (Bela Duranci szerint ez az első szabadtéri szobor, amelyet kizárólag művészi alkotásként állítottak fel, tehát olyan plasztika, amelynek célja a környezet megnemesítése, anélkül, hogy bármilyen személyre vagy eseményre való emlékezést szolgálná).

Az első köztéri szobrát még mintegy tíz követte Vajdaság-szerte, a legutóbbit, az 1944-ben ártatlanul kivégzett áldozatok emlékére emelt (kétféle néven is ismert) Vergődő madarat (Törött szárnyú madarat) 1994-ben állították fel Szabadkán. Emellett számos díjjal járó szobor tervezője és készítője (pl. Híd Irodalmi Díj, B. Szabó Györggyel; Forum Képzőművészeti Díj, Ács Józseffel; a Vajdasági Közművelődési Közösség Kultúra Szikrái Díja; a Belgrádi Rádió Siring Zeneművészeti Díja; a Magyar Nyelvművelő Egyesület Szarvas Gábor Díja; Aracs-Főnix Díj).

A figurális szobrászat (mellszobrok, realista faszobrok) után a stilizált, leegyszerűsített formavilágú fa- és agyagalkotásokon keresztül eljutott az asszociatív formákig, a fémhegesztésű kompozíciókig, megszületett a Lepke, a Tengeri csikó, a Kígyófej... 1969-ben írta róla Ács József: „a vajdasági informel szobrászat jelenlegi egyetlen képviselője… Szobrai áttörtek, lyukasak, rozsdamart enyészetnek induló régiségek. … Inventív formáival, gazdag struktúrájával kitűnően képviseli Vajdaságban az informel művészetet.” Majd amikor Kalmár úgy érezte, egy anyag kevés elképzeléseinek kifejezéséhez, ötvözni kezdte az anyagokat (fémet, üveget, agyagot, papírt, fát, stb.), mindent mindennel párosított, felhasznált. Az 1960-as 1970-es években alkotásai sokszor megelőzték korának művészetét. Figuratív ábrázolása fokozatosan alakult át, és változott asszociatívvá, elvonttá, de a madár-, rovar-téma egyre inkább állandóvá vált. Különös állatvilágának egyedeit készítette fából, kerámiából, papírból, fémből – vasból, alumíniumlemezből, sárgarézből, majd az utóbbi két évtizedben – talán a Szárnyak ciklusától kezdve – egyre inkább megállapodott a fánál.

1997-ben a szabadkai Képzőművészeti Találkozóban rendezett önálló kiállításának szobrai már ilyen fából faragott, a népművészet és a naiv művészet hatását is tükröző alkotások, amelyeket nemcsak formájuk tett sajátosan egyedivé, hanem az a csodálatos festőiség, amely ugyan bizonyos korokban a szobrászat sajátja volt, de idővel egyre inkább eltűnt, és már ritkaságnak számított a szobrok festése. Kalmár Ferenc az elmúlt tíz évben sajátos festői világot is kialakított. A forma sokszor adott: a fa felkínálja a lehetőségeket, s a szobrász meglátja a fában a legalkalmasabb formát, lehántja róla a „felesleget”, kidolgozza a végleges megoldást, és ezzel a szobrász be is fejezte munkáját. De ez még nem elég: ezután jön a festő, aki ismét egy új világot teremt és ad hozzá a szoborhoz, így születtek meg ezek a csodálatos alkotások, amelyekhez közelíthetünk a szobrászat és a festészet felől is. Néhány színnel dolgozik „csak”, a kékkel, zölddel, sárgával, pirossal, barnával, amelyek harsányságuk ellenére mérhetetlen harmóniát teremtenek.

Kalmár Ferenc szobrai az 1990-es évek végén kerültek a jagodinai Naiv Művészetek Múzeumába. Első önálló kiállításán Jagodinán feleségével, az ismert keramikussal, Kalmár Magdával állítottak ki. Kalmár Ferenc szobrai azóta, minden alkalommal szerepelnek a Jagodinán tartott Nemzetközi Naiv és Marginális Művészetek Biennáléján, a Pozsonyban megrendezett tirennálén (Trienale insitneho umenia, INSITA), valamint egyéb csoportos kiállításokon.

Magyarországon, Szegeden már volt önálló kiállítása, – igaz, még 1969-ben – de Budapesten csak csoportos kiállításon szerepelt. A jagodinai Naiv és Marginális Művészetek Múzeuma megrendezte Kalmár Ferenc utóbbi két és fél évtizedben készült alkotásainak retrospektív kiállítását, amelyre nagyon reprezentatív, háromnyelvű (szerb, magyar és angol) katalógus jelent meg. A kiállítás első állomása Budapesten, a Közép-európai Intézet volt, ahol a teljes kiállításból egy válogatás került bemutatásra. Októberben a szabadkai közönség láthatja a kiállítást a Képzőművészeti Találkozóban, majd Újvidék és Belgrád után a kiállítás utolsó helyszíne a jagodinai Naiv és Marginális Művészetek Múzeuma.

Jagodinán lezajlott a 14. Naiv és Marginális Művészeti Biennále

A majdnem három évtizedes múltra visszatekintő rendezvény megnyitója az idén különösen ünnepélyes volt, a biennálén a zsűri az eddigi díjak mellett egy új díjat is odaítélt, amelyet Oto Bihalji-Merin neves műkritikus, író, művészettörténész emlékére alapítottak.

Oto Bihalji-Merinnek (Zimony, 1904–Belgrád, 1993) a külföldön is elismert, rendkívül sokoldalú írónak – aki esszét, regényt, drámát, riportot, útleírást is írt – a legtöbb és legmaradandóbb írása képzőművészeti tárgyú. Egyik szervezője volt A modern művészet ötven éve c. világkiállításnak Brüsszelben és A naiv művészet első világkiállításának Belgiumban. Az elsők között foglalkozott a fejlett civilizációban létrejövő naiv művészettel (A világ naiv képe, Köln, 1959), továbbá szerzője (Nebojša-Bato Tomaševićtyal) a több nyelven is kiadott Encikopedija naivne umetnosti sveta című összefoglaló munkának. Bihalji-Merin családja jelentős összeget ajánlott fel egy alapítvány létrehozására, amely a naiv művészet tanulmányozását támogatná. Az Oto Bihalji-Merinről elnevezett elismeréseket – a naiv művészet bemutatásáért és elismertetéséért Vera Ristić művészettörténész, múzeumi tanácsos, valamint Slobodan Sanader múzeológus, nyugalmazott múzeumigazgató kapta. Mindketten tagjai voltak az 1962-ben Čačakon megrendezett Jugoszlávia naiv művészei első quadriennáléja zsűrijének. Ez volt a valamikori Jugoszláviában az első, naiv művészeket bemutató rendezvény. Ezt megelőzően, 1960-ban alapították meg Jagodinán (1946–1992 között Svetozarevo a neve) a Városi Könyvtár keretén belül a mai Naiv és Marginális Művészetek Múzeumának elődjét, az Autodidakta Képzőművészek Galériáját, abban az időben, amikor ez a művészet a világban is egyre inkább érvényesült. Szerbiában ez volt az első múzeum jellegű intézmény, amely a naiv művészet területére szakosodott. 1966-ban került a Ristić család valamikori, majd a múzeum céljaira átalakított házába. 1985-től működött tovább Naiv Művészetek Múzeuma néven, 2007-től Naiv és Marginális Művészetek Múzeuma.

Az intézmény tevékenységében mindig is rendkívül jelentős helyet foglalt el ez a rendezvény, amelyre először 1981-ben került A jugoszláv autodidakta képzőművészet biennáléjaként. 1985-ben, miután az intézmény is Naiv Művészetek Múzeumaként működött tovább, a rendezvény neve is Jugoszláv Naiv Művészeti Biennáléra változott 1993-ig. 1991-ben a délszláv háború miatt nem rendezhették meg a biennálét, ekkor A Biennále Nagydíjai 1981–1991 című kiállítással biztosították a folytonosságot: 1995-től külföldi művészek is részt vehetnek a Naiv Művészeti Biennálén, amelynek a neve 2001-től Naiv és Marginális Művészeti Biennále.

A biennále alkalmat nyújt a naiv és marginális művészetben jelentkező új tendenciák, folyamatok figyelemmel kísérésére, a már elismert alkotók új műveinek, de ugyanakkor a kezdő művészek alkotásainak bemutatására is, a világ országaiból érkező művek más témáikkal, más stílusukkal és technikáikkal mindig új színfoltot jelentenek a kiállításokon.

A 14. Naiv és Marginális Művészeti Biennáléra tizenöt országból 82 művésztől 293 alkotás érkezett. Az öttagú zsűri (Jerko Denegri, Nina Krstić, Ljiljana Kojić, Ivana Jovanović és Balázs-Arth Valéria, zsűrielnök) tizenkét ország (Szerbia, Macedónia, Bosznia és Hercegovina, Bulgária, Magyarország, Olaszország, Németország, Szlovákia, Oroszország, Dánia, Törökország, USA és Brazília) 54 alkotójának 112 művét válogatta be a kiállítás anyagába.

A biennálék legjelentősebb díja az addigi művészeti tevékenységért járó életműdíj, amelyet ebben az évben Milan Rašić (1931) Belgrádban élő, majdnem hat évtizede alkotó festőnek ítélt oda a zsűri. Sajátos, naiv szemléletű világot ábrázoló festményeivel már a naiv művészet klasszikusai közé tartozik.

A biennáléra négy kategóriában lehetett nevezni: festészet, grafika, szobrászat és installáció (kombinált technika). Az előző évekhez viszonyítva a zsűri igazságosabbnak tartotta, ha a biennále nagydíját három kategóriában külön-külön ítéli oda. Festményből érkezett a legtöbb: ebben a kategóriában a nagydíjat egy pancsevói festő Vojkan Morar (1966) kapta, aki a hagyományos naiv festészetből elindulva egy teljesen új, individuális világot alakított ki képein. A biennále szobrászati nagydíját egy Belgrádban élő szobrász, Milan Stanisavljević (1944) kapta impozáns, óriási különös fekete madárszobraiért. A hagyományos naiv művészettől teljesen eltérő alkotásokkal érdemelte ki a biennále nagydíját a Pirotban élő Joškin Šiljan (1953), aki sajátos objektumaiban sajátos módon ötvözött többféle technikát és anyagot. Különös hímzésszerű technikájával és anyagával tűnik ki a szintén díjazott oroszországi Roza Žarki (1930) alkotása.

A világ változásai a naiv műészetet is érintették: a naiv művészet elsősorban a falusi élet, a falusi életmód, a mindennapok kicsit idealizált ábrázolása volt; mivel az utóbbi évtizedekben ez az életforma is átalakult, érthető, hogy a művészeti ábrázolás szemléletmódja, tematikája, technikája is megváltozott. Jelentkezik egy urbánus vonulat is, amelynek a témája a városi élet, de új megközelítében (városképek ugyanis évtizedekkel ezelőtt is készültek, gondoljunk a naiv művészet nagy klasszikusára, Fejes Imrére). Ezt az új – más megközelítésmódot díjazta a zsűri a biennálén először jelentkező két külföldi, dán művész esetében: Lone Villaumnál (1946) ez sajátos humorral is ötvöződik, míg Dorte Marcussen (1955) művészeti alkotótevékenységéhez a – a naiv művészetben még szokatlan módon – a számítógépet és az internetet is felhasználja.

A biennálén mindig is rendszeresen részt vettek vajdasági magyar művészek is: alkotásaiért többször díjat kapott Pataki Ferenc nagybecskereki festő. 1999-ben díjazták Kalmár Magda szabadkai keramikus alkotásait. A biennále állandó résztvevője a naiv művészet nagy klasszikusa, az ürögi születésű, Kecskeméten élő Homonai Pál (1922), aki több díja mellett 2003-ban megkapta a biennále életműdíját is. 1999-től állandó résztvevője a biennáléknak Kalmár Ferenc (1928) szabadkai szobrász is, aki 2007-ben vehette át a biennále életműdíját, és akinek a kiállítása – a jagodinai Naiv és Marginális Művészetek Múzeuma rendezésében – jelenleg látható Szabadkán a Képzőművészeti Találkozóban. A biennále magyarországi alkotói közül ki kell emelni az 1997-ben nagydíjat kiérdemelt, Kecskeméten élő Gombkötőné Tóth Ilonát (1933), akinek az alkotása a mostani biennálén is szerepelt.

A múzeum megjelentette a 14. Naiv és Marginális Művészeti Biennále rendkívül szép kivitelű, szerb és angol nyelvű katalógusát, amelynek bevezetőit Ivana Jovanović, a biennále custosa és Balázs-Arth Valéria, a zsűri elnöke írta. A katalógusban megtalálható a biennále szabályzata és ügyrendje, az eddigi díjazottak jegyzéke, a kiállításon látható alkotások mintegy felének nagyon jó minőségű reprodukciója, az alkotók rövid életrajza, valamint a megemlékezés a naiv és marginális művészetnek az előző biennále óta elhunyt, két kiváló alkotójáról.

Közép-Európa húsz év múlva

Találkozó Budapesten

Közép-Európai Kulturális Intézete december 3-án és 4-én nagyszabású kétnapos nemzetközi konferenciát szervezett a fenti címmel.

A 2000-ben létrehozott intézet igazgatója, Módos Péter, a közép-európai szellemiséget már több mint egy évtizede hirdető folyóirat, az Európai Utas főszerkesztője, a közép-európai kulturális műhelyek első találkozója kapcsán 2001-ben ezt írta: „Itt élünk évszázadok óta együtt, összekeveredve, mégis megőriztük eredetiségünket, különbözőségünket… a világ így ismer bennünket: Közép-Európa… Azért találkozunk most egymással, hogy nyilvánvalóvá tegyük a kulturális összetartozást, azért, hogy keressük, és meg is találjuk a találkozási pontokat, és megalkossuk a már meglevő és a most kialakítandó találkozási pontok összefüggő rendszerét”

Budapesten, húsz év után az intézet ismét közép-európai találkozót szervezett, arra a kérdésekre keresve a válaszokat Milyen most Közép-Európa? Mi valósult meg, vált reálissá a két évtizeddel ezelőtti találkozások eufóriájából, elképzeléseiből?

Közép-Európa nem földrajzi fogalom – állapította meg Czeslaw Milosz Nobel-díjas lengyel költő. „Mi, akik most azért találkozunk, hogy elmondjuk egymásnak, milyennek látjuk húsz év után térségünket, benne kapcsolatrendszerünket, a kultúra lehetőségeit – ebben mindnyájan egyetértünk.” – írja Módos Péter a tanácskozásra megjelent kiadványban.

A konferencia résztvevőit Módos Péter házigazda mellett Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára köszöntötte. A nyitóelőadást Jeszenszky Géza történész, volt külügyminiszter, a Corvinus Egyetem magántanára tartotta.

Az első nap előadói Martin Bútora szociológus, író, Szlovákia egyesült államokbeli volt nagykövete Közép-európai angyalok és démonok, Kovács István történész, költő, volt krakkói főkonzul A diplomácia húzóágazata a kultúra. A krakkói főkonzul naplójából, Emil Brix osztrák diplomata és történész Közép-Európa befejezetlen története címmel tartott előadást.

A kisebbségi kérdéssel kiemelten Szarka László történész, a Selye János Egyetem dékánja foglalkozott Kisebbségek a demokrácia és a nacionalizmus válaszútján című előadásában. Ő is hivatkozott rá, de más előadók is idézték az első közép-európai írások egyikét, Milan Kundera A megrabolt nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című, 1984-ben megjelent esszéjét. Szarka László előadásában arról beszélt, hogy a térség nemzetállamokban élő kisebbsége – az összlakosság 10%-a – hogyan kerül szembe a belső többségi nacionalizmussal, és hogyan kezeli ezt a kérdést az Európai Unió. Az EU nem foglalkozik megfelelő módon a kisebbségi problémákkal. Kitért a kisebbségek kettős identitásának, kettős lojalitásának kérdésére is, továbbá arra, folytatható-e a nemzeti államok integrációja.

A kisebbségek szemszögéből vizsgálta a közép-európai térség helyzetét Szigeti László szlovákiai szerkesztő, publicista is, a rendszerváltó Független Magyar Kezdeményezés volt alelnöke, a pozsonyi Kalligram Könyv- és Lapkiadó alapító igazgatója Az örökös átmenetek tere című előadásában. A térség történetét, változásait áttekintve megállapította, hogy a többség és a kisebbség megegyezését partikuláris kérdésként kezelik az EU-ban, és ugyanezek a kérdések Nyugat-Európában éppúgy aktuálisak, mint Közép-Európában. A nemzetállamok elsődleges törekvése mindig az asszimiláció.

Az olaszországi helyzetet mutatta be Renato Tubaro történész, a goriziai Közép-európai Kulturális Intézet volt elnöke (Húsz év után? Újra kellene kezdeni), míg Bohumil Doležal irodalomkritikus, politikus a csehországi helyzetet elemezte (A káosztól a politikáig. A cseh politikai színpad szerkezetének fejlődése 1989-től 2002-ig, a posztkommunista közép-európai háttérben).

Horvátországot Marija Tonković zágrábi művészettörténésznek, a Képző- és Iparművészeti Múzeum Fotográfiai Osztálya vezetőjének, a Drámai Művészetek Akadémiája tanárának érdekes, vetítéssel egybekötött előadása (A tegnap és a holnap világa között – Horvátország fényképeken) mutatta be.

A konferencia első napja Göncz László szlovéniai országgyűlési képviselő előadásával zárult. A rendszerváltás egybeesett az önálló Szlovénia létrejöttével, ennek a helyzetnek a sajátosságairól, Szlovénia EU-tagságáról, szomszédságpolitikájáról, kisebbségmodelljéről beszélt.

(A konferencia szervezői Szerbiából is hívtak résztvevőt, aki végül nem tudott eljönni, mint ahogy egy horvátországi és egy olaszországi előadó sem.)

A konferenciához egy kiállítás is kapcsolódott. Az 1989-es romániai forradalom huszadik évfordulója alkalmából Egy forradalom emlékezete – Temesvár, 1989–2009 címmel a konferencia után kiállítás nyílt: a kiállításról többen is beszéltek, egyikük, Szekernyés János temesvári műkritikus, helytörténész arról is szólt, hogyan járult hozzá a temesvári forradalomhoz a képzőművészet.

A konferencia második napján Schöpflin György történész, politológus, európai parlamenti képviselő tartott rendkívül érdekes előadást: 1989 és ahogy húsz év múlva látjuk. Wojciech Ornat lengyelországi történész a lengyelországi zsidók történetéről beszélt (Elfeledett történelem, megtalált történelem). Kataruzyna Jagodinska lengyel művészettörténész, a krakkói Nemzetközi Kulturális Központ munkatársa Közép –Európa modern művészeti múzeumait vette számba 1989–2009 között. Francesco Leoncini történész, a velencei Ca’Foscari egyetem tanára Közép-Európa a függőség és integráció között, 1989 előtt és után címmel tartott előadást, Masát András irodalomtörténész, egyetemi tanár, az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem rektora, a berlini Collegium Hungaricum volt igazgatója, az 1989-ben „különleges bonusszal” induló magyar–német kapcsolatokat tekintette át (régi ás új pozíciók a magyar kultúra németországi megjelenésében 1989–2009).

A konferencia a román Serban Cioculescu politológus, a Biztonságpolitikai és Hadtörténeti Intézet munkatársának előadásával zárult (A zsarnokságtól a plurális demokráciáig. Románia átalakulása a kommunista rendszer bukása óta).

Több előadásban is szó esett az elmulasztott lehetőségekről és nemcsak Magyarország, hanem például Ausztria, Olaszország esetében is; Európa megosztottságáról (Kelet–Nyugat), a „lappangó közép-európai identitásról”. Az inkább lehangoló tényeket felsorakoztató előadásoknak mégis volt egy optimista kicsengése: talán mégis megmarad és fejlődik majd a közép-európai régió, talán sikerül a térség országainak eredményesen együttműködni is, mert ez a jövő egyetlen lehetséges útja. A kulturális együttműködés (szlovák–magyar) egy jó példája a Kép-folyam (a Duna) projektum, amelyről egy vetítéssel egybekötött beszámoló hangzott el a konferencia után.

A TAKT több mint három évtizede

Péter László: TAKT temerini alkotóműhely és képzőművészeti tábor (1976–2008) Timp Kiadó, Budapest, 2008

Az összegezések korát éljük: évfordulók követik egymást, amelyek ösztönzést jelentenek arra, hogy felmérjük, meddig jutottunk, visszatekintsünk a múltba, összegyűjtsük az adatokat (ameddig még lehetséges!), megpróbáljunk megmagyarázni jelenségeket, eredményeket és kudarcokat.

Nem kerek évforduló hívta életre a TAKT-ról szóló könyvet, hiszen a harminckét éves múlt semmiképp sem tekinthető jubilárisnak, mégis 2008-ban újabb fontos képzőművészeti kiadvánnyal gazdagodott a vajdasági művészettörténeti szakirodalom: monográfia jelent meg az egyik legérdekesebb, legösszetettebb vajdasági művésztelepről, a temeriniről. A több mint három évtizede generációk életét meghatározó művésztelep történetét a művésztelep egyik vezetője, s így mindenképpen az egyik legilletékesebb személy, Péter László festő- és grafikusművész írta meg, aki szerényen „monografikus kísérletnek” nevezi a rendkívül átfogó, a művésztelep előzményeit, megalakulásának körülményeit, az akkori politikai légkört, a sajtóvisszhangot és minden, a TAKT létezését meghatározó, bármennyire is befolyásoló tényezőt részletesen bemutató könyvet.

A TAKT-jelenséget a szerző a következőképpen magyarázza: „A TAKT tartós célja kezdettől fogva nemcsak a temerini fiatal amatőr képzőművészek istápolása, hanem hangsúlyosan a már érlelődő, lehetséges erőkkel bíró vajdasági (magyar) művésznemzedék szellemi és gyakorlati „előképzése” volt.

A nyugati szellemiséggel szembeni lemaradástól való félelem miatt, szinte nemzedékpótlási szándékkal, tanulási-tapasztalati, alkotói-gyakorlói és kísérletezési célból, de a jó hagyományok megtartása mellett, spontán módon jött létre. Ugyanakkor a lázadással elegy bezártságérzet miatt bevallottan mind a belföldi, mind a külföldi művészekkel, művészeti közösségekkel vagy művésztelepekkel való szakmai cserekapcsolatokat is építgette: a délvidéki fiatalok modern szellemi műhelyévé kívánt válni, „ellentétben a már meglevő művésztelepekkel a TAKT arra soha nem törekedett, hogy egyetlen ideológiai elgondolás szerint működő, szilárd művészközösséggé gyúrja, és hasonszőrűvé tegye a fiatal tehetségeket. A TAKT köré sereglők egysége abból állt, hogy útjukat teljesen szabadon választhatták meg és járhatták. Talán ez mentette meg az ’elfáradástól’, ezért maradhatott fenn mintegy három évtizedig. Bátor ifjúsági kalandként indult, gyorsan mozgalommá terebélyesedett, s bár az amatőrizmus jegyeit is mindvégig magán viselte, ma már a Kárpát-medencei vagy kelet-közép-európai hatósugarú alternatív rendezvényként emlékszünk vissza rá. A TAKT résztvevőinek nagy hányada jó értelemben vett ’amatőrizmusát’ soha nem nőtte ki és nem tagadta meg. Talán ennek a leplezetlen őszinteségnek köszönhető, hogy sok Temerinben induló, azóta már érett alkotóművész szívesen vallja be, hogy gyökérszálai TAKT-hoz kötik.”

Péter László könyvében valóban igyekezett minden, a TAKT-tal kapcsolatos körülményt megvilágítani, így az olvasó nemcsak a művésztelep történetét ismerheti meg, hanem annál többet: ilyen részei a könyvnek a többi vajdasági művészteleppel, továbbá az Ács Józseffel és a Magyar Szó napilap Képzőművészeti Iskola c. rovatával, illetve annak leépítésével foglalkozó fejezetek.

„Ács József emlékére, aki kitalálta a TAKT-ot, és Hevér Jánoséra, aki meg is valósította” – ezzel az ajánlással indítja a könyvet a szerző. Ács József (1914–1990) festőművész nemcsak művészként volt kiváló: rendkívüli szervezőkészségével Vajdaságban kulcsembere volt az 1950-es években induló művésztelepeknek. Emellett írásaiban rendszeresen kísérte a képzőművészeti élet eseményeit, alkotóit, majd létrehozott egy rovatot a Magyar Szóban Képzőművészeti Levelező Iskola (KLI) címmel, amelyben a fiatalok művészeti törekvéseit támogatta, felhívta a figyelmüket a világ új művészeti jelenségeire. A TAKT, illetve a TAKT-on résztvevők folyamatosan szerepeltek ebben a rovatban, ahol a rajzaikat, írásaikat közlők száma tíz év alatt – Hevér János statisztikája szerint – elérte a másfélszázat; a vajdasági magyar képzőművészekre rendkívül ösztönzően ható fórum mégis megszűnt. Erre is megpróbál magyarázatot adni a szerző.

A másik fontos személy, akihez a TAKT köthető: Hevér János (1933–2001), a Magyar Szó fordítója, a temerini művészeti élet szervezője, aki a TAKT „valódi megalapítója”, ahogy Péter László írja.

Hevér János már az 1990-es évek közepén szorgalmazta egy TAKT monográfia létrejöttét, gyűjtötte is hozzá a dokumentációt, amelynek nagy része azonban a monográfia megírásának sikertelen kísérlete során eltűnt. Péter László, Hevér elkeseredését látva, megígérte, hogy megírja a TAKT történetét: így született meg ez a könyv e régi ígéret teljesítéséből.

A könyv három részből áll: az elsőben a már említetteken (Ács József és Hevér János szerepén kívül) egy rövid összefoglalót olvashatunk a vajdasági művésztelepekről, valamint a TAKT közvetlen elődjét jelentő Muzslyai Vajdasági Ifjúsági Képzőművészeti Táborról (1973–1976), a TAKT igazi szerepéről, működéséről.

A TAKT népszerűségét, ugyanakkor sokoldalúságát is mutatja az előadók listája: amelyen a képzőművészek mellett találunk irodalomtörténészt, mérnököt, néprajzkutatót, zeneszerzőt, filmrendezőt, táncművészt, régészt, ornitológust stb., a Vajdaságból, de Magyarországról, Erdélyből és a Felvidékről is. Ugyanígy megpróbálta felsorolni a szerző azokat a támogatókat is, akiknek az önzetlen segítsége vagy anyagi támogatása nélkül nem működhetett volna a TAKT. A díjakról valóban hiányos a dokumentáció: a díjazottak listája elkallódott, ezért csak annyit tudhatunk meg, hogy a TAKT résztvevői Bíró Miklós-díjat, TAKT-díjat és TAKT-diplomákat, illetve -közönségdíjat és Rácz László-díjat kaptak.

A szerényen A TAKT néhány éve címet viselő második részben a művésztelep évenkénti tevékenységét kísérhetjük végig, 1976-tól 2008-ig, s hogy nem egyforma részletességgel, annak valószínűleg a hiányos dokumentáció az oka. Ebből tudjuk meg, hogy például 2003-ban nem működött a tábor.

A könyv utolsó része egy adattár, amely tartalmazza a TAKT résztvevőit/kiállítóit, először a temerinieket, majd a vendégeket, az alkotótábor művészeti vezetőit, a szponzoráló cégeket, intézményeket, magánszemélyeket és a külföldi segítőket, valamint a szimpatizánsok jegyzékét. Ezt követi a bibliográfia, a felhasznált könyvek, tanulmányok, újságcikkek, források adataival. A kötetet több mint kétszáz fotó illusztrálja: portrék, életképek a művésztelepről, illetve az alkotások reprodukciója. A képek nagy részét Csordás Tibor, Dudás Szabolcs, Góbor Béla, Hagymás István, Németh Csongor, Németh Mátyás, Révész Róbert, és Varga Somogyi Tibor készítették, de bekerültek olyan fényképek is, amelyekről ma már kideríthetetlen ki készítette.

A szerző befejező mondatai a könyvben: „Végezetül kénytelenek vagyunk bevallani, sok más írott könyvhöz hasonlatosan, ez a könyv is befejezetlen maradt. Részben azért is, mert a három évtizedes TAKT-ra, nem tekintünk lezárt múltként, hanem mint még alakuló folyamatra. De azért is, mert sajgó hiányosságai vannak, hiszen nem sikerült megemlíteni minden résztvevőt. És mert vannak olyan, a könyv utolsó lapjairól ránk tekintő mosolygós arcok is, amelyeket minden igyekezetünk ellenére, az utolsó pillanatig sem tudtunk név szerint azonosítani.”

Péter László könyve rendkívül jól összeállított, hiánypótló, monográfia, hiszen a TAKT is egyike azoknak a művésztelepeknek a Vajdaságban, amelyről az újságcikkeken kívül semmi sem jelent meg, ugyanakkor nagyon fontos szerepet töltött be a vajdasági képzőművészeti, sőt, a vajdasági kulturális életben is, nagyon sokan megfordultak ott, illetve kötődtek valamilyen formában a TAKT-hoz. Természetesen a művésztelep története ezzel a könyvvel nem fejeződik be, folytatni kell a kutatást, a gyűjtést (ami e könyv megjelenése után már sokkal könnyebb), talán olyanoknak is a kezébe kerül a könyv, akik ott voltak, ráismernek valakire (akár saját magukra!), és így folytatódhat még a TAKT múltbéli története is.

A VISART kiállítása Budapesten

Tizenhárom művész grafikáiból nyílt kiállítás a budapesti Galéria IX-ben

Rendkívül színvonalas és érdekes grafikai kiállítás nyílt 2011. március 18-án Budapest egyik művészeti negyedében, a Ráday utca 47. alatt lévő Galéria IX-ben. Az újvidéki VISART Vizuális Művészeti és Kulturális Szövetség tizenhárom grafikusának alkotásaiból készített válogatást Svetlana Mladenov művészettörténész, a kiállítás kurátora. A kiállító művészek: Farkas L. Zsuzsa, Zoran Grmaš, Živko Grozdanić, Milan Jakšić, Radovan Jandrić, Slobodan Knežević Abi, Stevan Kojić, Renata Koler, Nebojša Lazić, Lazar Marković, Anica Radošević, Jelena Sredanović, Zoran Todović.

A vajdasági grafikusok kiállításának befogadója, házigazdája, a Magyar Rézkarcoló és Litográfus Művészek Egyesülete, helyszíne pedig az egyesület nem túl nagy, de mindig rendkívül rangos és igényes kiállításoknak helyet adó kiállítóhelye, a Galéria IX.

A két-két grafikával szereplő művészek alkotásai keresztmetszetet mutatnak be a vajdasági grafikáról. A kiállítók között több generáció is képviselteti magát: a középnemzedék és a náluk fiatalabbak, esetenként tanítványaik, de már egy-két évtizedes alkotói pályával. Közös bennük a törekvés: a grafika területén a műfaji határok feszegetése, a klasszikus értékeket megtartva hogyan lehet bármilyen irányba újítani, változtatni: technikával, anyaggal, formával, mérettel, elhelyezéssel… Igazából ez sem új dolog, hiszen mindig is ezek a késztetések vitték előbbre – új utakra – a művészetet.

Svetlana Mladenov ebben – a klasszikus és az innovatív ötvözésében – határozta meg a kiállítás koncepcióját. „A grafikát mint a művészeti ágazatok egyikét nem vizsgálhatjuk elszigetelten, hanem a lokális, a régióban és nemzetközi viszonylatokban végbemenő művészeti gyakorlatok összefüggéseiben. Bármennyire önálló, külön sajátosságokkal rendelkező ágazat is, teljesen nem állhat ellen a keletkezésekor uralkodó általános hangulatnak, a kor szellemének – írja a kiállítás katalógusában. – A grafika sem tudott ellenállni az új kihívásoknak, akadtak művészek, akik bátrabban hozzáláttak a kísérletezéshez, kutatásokat végeztek, tiszteletben tartva e médium alaptörvényeit, melyek nélkül a grafika elveszítené alapvető jellemzőit. A grafikának mint »lenyomat útján sokszorosított, több azonos példányban létező műalkotásnak« nehéz túllépnie a fogalmában rejlő korlátokat úgy, hogy lényegi változásokra ne kerüljön sor. A művészetre jellemző tiszta kíváncsiság, az ismeretek bővülése, a korszellem hatása, az új technológiák és az általuk adott lehetőségek a grafikusművészet részévé váltak, és a korlátait rugalmasabbá tették. Az ilyen interakció, az ilyen jellegű párbeszéd és a kölcsönhatások eredménye a grafikában a monumentalitásra való törekvés, a galériák nagy fal- és padlófelületeinek meghódítására irányuló igény, azaz mindazok a megnyilvánulások, amelyek a szokványos grafikai formátumok túlhaladásával valósultak meg. E »nagyméretű« grafikák gyakran kis fragmentumok sorozatából állnak össze, amelyek sorba állított, vízszintesen vagy függőlegesen kialakított négyzet alakú csoportot alkotnak. Alkalmazkodva a térhez, amelyben elhelyezésre kerülnek, átalakítják a teret, és hangsúlyt adva neki, általuk új környezetté alakítják.”

A VISART-kiállításnak a Ráday utca csak az első állomása, ugyanis májusban ezt a kiállítást – bővített anyaggal – az újvidékiek is láthatják. És nemcsak a most kiállító művészek szerepelnek majd több grafikával, hanem a mostani vendéglátók, a Magyar Rézkarcoló és Litográfus Művészek Egyesületének tizenhárom tagja is csatlakozik majd az Újvidéken, a Modern Művészetek Múzeumában megrendezendő kiállításhoz. Ez az egyesület az e néven 1921-ben alapított egyesület, a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének jogutódja, amelyet 1999-ben jegyeztek be újra. Alapító művészei: Gyulai Líviusz, Kőnig Frigyes, Pásztor Gábor, Somorjai Kiss Tibor,Vén Zoltán, Takáts Márton, Szurcsik József, Véssey Gábor, Orosz István,Vásárhelyi Antal. Az egyesületnek jelenleg kétszáz magyar és külföldi, neves és pályakezdő művész a tagja. Elnöke Vásárhelyi Antal. Az egyesület nemcsak a kiállításnak helyet adó, több mint tíz éve működő galériával rendelkezik, hanem ma már ipartörténeti emlékeknek is minősülő nyomdagépekkel jól felszerelt grafikai műhellyel is, amelyet szívesen bocsátanak vendégművészek rendelkezésére. Az egyesület jelentős nemzetközi grafikai műhelyekkel áll kapcsolatban.

A vajdasági és magyarországi grafikusok kiállítása május 14-én 18 órakor a Múzeumok Éjszakájának előestéjén nyílik meg.

A magyarországi és a szerbiai képzőművészek közötti folyamatos együttműködés talán legeredményesebben a grafika területén valósul meg. Lazar Marković és Milica Vojvodić grafikáiból tavaly Budapesten, az Árkád Galériában a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége rendezett önálló kiállítást. Még ugyanabban az évben magyar grafikusok alkotásaiból is készült egy nagyszabású kiállítás az újvidéki Rajko Mamuzić Galériában Kortárs magyar grafika címmel. A kiállító grafikusok között voltak néhányan a Magyar Rézkarcoló és Litográfus Művészek Egyesületének alapító művészei közül is, mint Gyulai Líviusz, Kőnig Frigyes, Somorjai Kiss Tibor, Vén Zoltán, Takáts Márton, Orosz István.

Május 14-én Újvidéken a Múzeumok Éjszakáján az újvidéki grafikusművészekkel együtt kiállító magyarországi alkotók: Antero Olin,Csikós Tibor,Födő Gábor, Kerekes Dóra, Kiss Zoltán,König Róbert, Részeg Botond,Somorjai Kiss Tibor, Szabó Ábel, Szabó Tamás, Szőcs Géza, Varga Zsófi, Vásárhelyi Tamás.

Miroslav Krleža, a magyarul tudó horvát klasszikus

Kiállítás, emlékülés és emléktábla-avatás Budapesten

Miroslav Krleža (1893–1981) horvát identitásával együtt is sok szállal kötődött Magyarországhoz. Pályafutása a monarchiában, a pécsi hadapródiskolában, majd a budapesti Ludovikán folytatott tanulmányaival indult, akkor tanult meg tökéletesen magyarul is. A Horvát Köztársaság Magyarországi Nagykövetsége és az Országos Horvát Önkormányzat támogatásával Budapesten emléktáblát avattak az egykori Ludoviceum épületén.
 

A modern horvát irodalom, ugyanakkor Közép-Európa egyik legjelentősebb írójának Miroslav Krležának a tiszteletére nyílt kiállítás a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK). 2011-ben lesz Krleža halálának harmincadik évfordulója (az író 1981. december 29-én hunyt el).

A kiállítás kurátora az OSZK munkatársa, Mann Jolán irodalomtörténész, Krleža-kutató, a kiállításra az író eddig még soha nem látott írásaiból, valamint kézirataiból, levelezéséből, továbbá színpadi darabjainak jelmezterveiből, plakátjaiból, okmányokból, képeslapokból, az íróról készült fényképekből, rajzokból mutat be egy válogatást, amelynek vezérfonalát Krleža magyar kapcsolatai képezik. Mann Jolán kutatási területe ugyanis a horvát–magyar kapcsolattörténet, Krleža életműve, főként Krleža életművének ún. hungarica szegmense. A kiállítás ötlete Magyarország EU-s elnökségéhez kapcsolódva merült fel (horvát témaként), Miroslav Krležát Mann Jolán ajánlotta, aki Krleža életművét már évek óta kutatja, a megjelent műveken kívül a Zágrábi és Egyetemi Könyvtárban őrzött hagyatékkal is foglalkozott. Elmondta, hogy a tárlat egyik fontos célja a figyelemfelkeltés, mert felnőtt egy olyan generáció, amelyik már nem hallott a kiváló horvát íróról, több szállal is kötődött Magyarországhoz: 1908-ban került Pécsre, a Hadapród Iskolába, ahol három évet töltött, és tökéletesen megtanult magyarul. Császári ösztöndíjjal, mint évfolyamának legjobb tanulója kezdte meg tanulmányait Budapesten a Magyar Királyi Honvédségi Ludovika Akadémián, ahonnan többször is megszökött, ezért 1913-ban a honvédelmi miniszter „Krleža Frigyes II. évfolyambeli akadémikusnak… elbocsátását elrendeli”. Magyarországi tanulmányai ezzel véget értek, de magyar kapcsolatai nem, régi iskolatársaival, magyar írókkal, irodalomtörténészekkel élete végéig tartotta a kapcsolatot. A tárlaton látható például Krleža Csuka Zoltánnal folytatott levelezésének néhány darabja abból az időszakból, amikor Csuka Zoltán a Petrica Kerempuh balladáit fordította. E kapcsolatok bizonyítékaiból – a dedikált kötetekből is látható néhány a kiállításon: például a Vujicsics Sztojánnak, a neves irodalomtörténésznek dedikált A horvát hadisten című novelláskötet, továbbá Németh László Krležának dedikált könyvei.

A kiállítás kurátora, Mann Jolán az ELTE-n végzett magyar–szerbhorvát szakon 1996-ban. 1997-től tanít magyar irodalmat a Zágrábi Egyetem Hungarológia Tanszékén, emellett 2007-től az OSZK irodalmi szerkesztőjeként is dolgozik.

Az OSZK Nemzeti Ereklye kiállítóterében megnyílt rendkívül jól összeállított kiállítás megrendezésében szerkesztőként közreműködött még Sudár Annamária, az OSZK munkatársa, a kiállítás arculattervezője pedig Török Máté, aki a Misztrál Együttes énekeseként a kiállítás megnyitóján a Vujicsics Együttes és a Söndörgő Együttes tagjai, Milosevits Mirkó Milán és Vizeli Balázs mellett énekesként közreműködött a Vujicsics Tihamér megzenésítésében előadott Sanoborska című zenemű ősbemutatóján is. Mann Jolán ugyanis Vujicsics Tihamér zeneszerző és népzenegyűjtőnek az MTA Zenetudományi Intézetében letétbe helyezett, eddig nem kutatott hagyatékában megtalálta Krleža két megzenésített Kerempuh-balladájának kottáit.

A kiállítás másik érdekessége Krleža egy olyan magyarul írt beszédének fakszimile kiadása, amelyet eddig nem ismerhetett a magyar közönség. Harminc éven át ugyanis moratórium volt Krleža munkásságának kutathatóságára, és ennek lejárta után talált rá Mann Jolán a Horvát Nemzeti Könyvtárban a beszédre, amelyet az író akkor mondott el, amikor 1947-ben egy íródelegációval Magyarországra látogatott.

Krleža három drámájának magyarországi bemutatóit plakátok, az előadások fotói és Jánoskuti Márta jelmeztervei idézik fel. A Glembay-trilógia első darabját, az 1959-ben a Nemzeti Színházban bemutatott Glembay család jeleneteiben Major Tamást, Várkonyi Zoltánt és Lukács Margitot láthatjuk, az Agónia 1964-es Madách Színház-beli előadásán Tolnai Klárit és Bessenyei Ferencet, míg a Katona József Színházban 1965-ben megrendezett Léda című darabról készült fotókon Váradi Hédi, Kálmán György, Kállai Ferenc és Bara Margit látható. Mindhárom darabot Bojan Stupica, a Jugoszláv Drámai Színház rendezője állította színpadra.

A tárlat egyik része a Krleža ötlete alapján Zágrábban létrehozott, majd élete végéig általa vezetett Lexikográfiai Intézet kiadványaiból mutat be néhányat. Krleža szócikkeket is írt, köztük több magyar vonatkozásút – ezekből is szerepel egy válogatás az április 30-áig nyitva tartó kiállításon. A megnyitón köszöntőt mondott Ivan Bandić, Horvátország magyarországi nagykövete, a kiállítást Lőkös István irodalomtörténész, a horvát–magyar irodalmi kapcsolatok kutatója, Krleža személyes ismerőse nyitotta meg.

A Krležához kötődő másik rendezvény a budapesti II. kerületi Horvát Kisebbségi Önkormányzat és a Fővárosi Horvát Önkormányzat által mai Természettudományi Múzeumban – a volt Ludovika Akadémia épületében – március 28-án megrendezett tudományos emlékülés Miroslav Krleža halálának 30. évfordulója alkalmából.

Az emlékülést megelőzően az épület bejáratánál emléktáblát avattak, és a tervek szerint még Magyarország EU-s elnöksége alatt Zágráb város ajándékaként a múzeum előtti parkban felállítják Miroslav Krleža Zágrábban található szobrának mását, Marija Ujević-Galetović horvát szobrász alkotását. A szobrásznő a lánya Mate Ujević horvát költőnek, enciklopédiaszerkesztőnek, aki 1950-től együtt dolgozott Krležával a Lexikográfiai Intézet élén.

Az emlékülés előtt a Pécsi Horvát Színház bemutatta a Krleža Séta a halott gyermekkor sírboltjában című előadását Vidákovics Szláven rendezésében, Vincze Balázs Harangozó-díjas koreográfus koreográfiájával. Az előadás szereplői Gyurity istván és Lipics Zsolt, a Pécsi Horvát Színház művészei, valamint a Pécsi Balett táncművészei Domoszlai Edit, Molnár Zsolt és Szabó Márton.

Az emlékülés résztvevőit házigazdaként Matskási István, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója köszöntötte, aki elmondta, mivel a múzeum épületében működött valamikor a Ludoviceum, feladatuknak tartották az épület történetének megőrzését, és azoknak az embereknek az emlékét is, akik ebben az épületben hallgatók voltak, közülük az egyik legjelentősebb Miroslav Krleža.

A kétnyelvű emlékülés első előadását az eszéki J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Kara Horvát Nyelv és Irodalom tanszékének tanára, dr. Branka Brlenić Vujić tartotta: Krleža dekoratív szecessziós stilizációja drámában, versben és prózában. Ezt követően dr. Lőkös István, a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja Krleža Ludovika-élményeinek ambivalenciájáról beszélt Valóság és művészi transzpozíció címmel. Dr. Nyomárkay István, az MTA rendes tagja, a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja Krleža Agóniájának egy érdekes stílusjelenségét elemezte, végül dr. Lukács István, az ELTE Szláv Filológiai Intézetének egyetemi tanára beszélt „a krležai szöveguniverzum egy diszkrét bájáról”.

A horvát kulturális rendezvények folyamatosan követik egymást Budapesten: április 5-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílt A kortárs horvát szobrászat című nagyszabású tárlat, amelyhez reflexiószerűen válogatott, kisebb számú magyar anyagot is kiállítottak. A tizenhét szobrászművész egyike Marija Ujević-Galetović, a júniusban felállítandó Krleža-szobor alkotója.

Duna-nap Vukováron

Amikor felkértek, hogy rendezzem és nyissam meg Vukováron a Hidak – Korok – Budapest című kiállítást, nem az volt az első gondolatom, hogy Vukovár Duna-menti város. Azt hiszem, mindenkinek, aki bármilyen formában is részese volt az 1991-ben kirobbant délszláv háborúnak vagy figyelemmel kísérte a háborús eseményeket, Vukovár a háború borzalmainak, a szenvedésnek a szimbólumává vált. Nem elsősorban gyönyörű Duna-parti fekvése tette turisták célállomásává: a háború nyomait, az emléktemetőt, az Ovčara falu határában levő emlékhelyet, a kórházat, a város fölé mementóként magasodó szétlőtt víztornyot nézik meg elsősorban.

A délszláv háborúban a szerb csapatok 1991. augusztus 25-én zárták körül Vukovárt, a horvát védők a lakosokkal november 18-ig védték hősiesen a várost. Horvát részről mintegy 2500 körüli volt az emberveszteség, a harcokban elesettekkel, a kivégzett civilekkel és betegekkel és az eltűnt személyekkel.

E tragikus eseményeket nem lehet és nem is szabad elfelejteni, erre mindig emlékezni kell. Ez a város közelmúltja, de jövője is van, fejlődik, és ebből a szempontból még nagyobb a jelentősége az ott megrendezett Duna-napnak, amely beilleszkedett az Európai Unió makroregionális fejlesztési stratégiájaként kialakított Duna Régió Stratégia programjába, amely a Duna vízgyűjtő területéhez tartozó régiók és országok összefogásával egyszerre irányul a dunai makrorégió fenntartható fejlesztésére, természeti területeinek, tájainak és kulturális értékeinek védelmére.

A Duna a kultúra, az irodalom területén évszázadok folyamán mindig is az összetartozás szimbóluma volt. Antológiák, irodalom- és kapcsolattörténetek készültek a Duna-menti együttélés rendszerező elvére épülve. A Duna-menti országok együttműködése egyre szélesebb teret kap, számos rendezvény szerveződik a Duna köré, ez is egyike volt az ilyen rendezvényeknek.

A rendezvény fővédnöke Deutsch Tamás, az Európai Parlament fideszes képviselője volt. Horvát részről eljött Željko Sabo, Vukovár polgármestere, Željko Cirba, Vukovár-Szerém megye alispánja, Mario Banožić, Vukovár-Szerém megye Nemzetközi Együttműködési és Regionális Fejlesztési Főosztály főosztályvezető-helyettese. Jelen volt a horvátországi magyar nagykövetségről Magyar József, tanácsos, elsőbeosztott, Pállfy István, a KDNP országgyűlési képviselője, Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója, Balogh László, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke, Skenderović Marin, a Horvát Idegenforgalmi Közösség magyarországi kirendeltségének igazgatója.

A rendezvényt Palásti Emőke, a Balassi Intézet zágrábi referense szervezte a Vukovári Magyarok Egyesületének elnökével, Jakumetović Rozáliával a Duna-parton levő Lav Szállodában.

Vukováron a legutóbbi népszámlálás szerint 386 magyar él. 2008-ban alakult az egyesület, Jakumetović Rozália kezdeményezésére. Az egyesület tagjai minden szerdán találkoznak, különböző kulturális programokban vesznek részt, és az egyesület keretében kezdeményezték a magyar nyelv oktatását is azoknak, akik magyarnak vallják magukat, de már nem vagy csak kicsit beszélnek magyarul. A Duna-nap meglepetése és kedves színfoltja volt a Vukovári Magyarok Egyesülete asszonykórusának fellépése.

Deutsch Tamás, az Európai Parlament képviselője a Duna Régió Stratégiáról beszélt, és ennek kapcsán arról, hogy Horvátország alkalmas az uniós csatlakozásra, az Európai Parlament egyértelműen a horvát csatlakozás mellett kötelezte el magát. A Duna-stratégiával kapcsolatban – ami a magyar uniós elnökség prioritása – elmondta, hogy a stratégia végrehajtási szakaszához ért el a magyar elnökség. Két héttel ezelőtt Budapesten sor került arra a tanácskozásra, ahol a stratégia által érintett uniós és nem uniós tagállamok képviselői is részt vettek, ott voltak a horvát, a szerb, az ukrán kormány képviselői is. Összegezte, hogy a Duna-stratégia lényege az, hogy Európában – egy tizenkét országot és száztizenöt milliónál is több európai polgárt felölelő térségben – összehangoltak legyenek azok a fejlesztések, amelyeket eddig külön-külön, esetleg két vagy három ország együttműködésében hajtottak végre. Ezek közé sorolta Deutsch Tamás a közlekedési, a környezetvédelmi fejlesztéseket és a kulturális kapcsolatok fejlesztését is. Szerinte ez is komoly lehetőséget jelent a délkelet-európai vagy a dél-balkáni országok esetében az uniós csatlakozás feltételeinek erősítésére. A Duna-stratégia azért is fontos, mert ennek keretében a Magyarország számára mindig is fontos szomszédságpolitika terén is fejlesztéseket lehet majd végrehajtani.

A rendezvény keretében megnyílt a Közép-Európai Kulturális Intézet Hidak – Korok – Budapest című kiállítása, amelynek ez volt a második helyszíne. 2011. május 8-án nyílt meg Strasbourgban, az Európai Parlament Európa Napján, ahol több mint 20.000 ember tekintette meg. Ez a kiállítás mintegy 250 év történelmét mutatja be a budapesti Duna-hidak történetén keresztül, az első, a Pest–Budát összekötő csónak-hídtól a legújabb Megyeri hídig. A korabeli metszetekből, rajzokból, festményekből, fotókból, dokumentumokból, plakátokból, térképekből kiválóan összeállított pannókon végigkísérhetjük Pest-Buda, illetve Budapest, de egyúttal az ország történetét is, a sorsdöntő történelmi eseményeken, egy-egy korszak bemutatásán keresztül (pl. az 1848-as forradalom, az 1867-es kiegyezés, a milleniumi ünnepségek, 1914-ben az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenete Szerbiának, 1918–1919 az első világháború befejeződése, a polgári forradalom és a köztársaság kikiáltása, a proletárdiktatúra uralma, 1920 a trianoni békeszerződés aláírása, 1944 Magyarország német megszállása, 1945 a második világháború vége a lebombázott hidakkal, az 1956-os forradalom Budapesten, a Kádár-korszak, 1989 Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, 1989. október 23. a Magyar Köztársaság kikiáltása, 1990 az első szabad választások). A pannókon természetesen szövegben is olvashatunk mindarról, amit látunk… Az alábbiakban két rövid idézet Száraz Miklós György szövegéből:

„Azt mondják, Budapest a Duna gyöngye. Mások hozzáteszik, hogy Bécs, Pozsony vagy Belgrád is az. Harcias lokálpatrióták erre azt felelik, hogy Budapest a Duna egyetlen igazgyöngye, mert Budapest valóban a Duna városa. Mindegy, ne feszegessük a gyöngyöket. Mondjuk úgy: a Duna valóságos gyöngyfüzér.

Az viszont, hogy Budapest a Duna városa, az biztosan igaz.”

„Egyik oldalon a hegyek és erdők koszorúzta, zegzugos Buda, másik oldalon a laposan elterpeszkedő Pest. Két part, két világ. Jobb parti hegy-völgyes Buda, bal parti Pest, azon túl pedig a végtelenül tágas tér, a száz és száz kilométeren át terpeszkedő magyar Alföld, a kelet-európai sztyepp legnyugatibb darabkája. Jobb és bal part. Nyugat, szemben a Kelettel. Sok hozzánk érkező idegen érezte már azt, amit egy XX. század eleji utazó így foglalt össze: „Kelet felől utazva Nyugat-Európa felé, Budapesten éri először az utast a Nyugat lehelete. Viszont Nyugat felől utazva Kelet-Európa felé, itt éri először az utast a Kelet lehelete.”

A vukovári Duna-nap zenei programjában a Magyar Nemzeti Cigányzenekar kisegyüttese ifj. Sántha Ferenc Kossuth-díjas prímás vezetésével Strauss: Kék duna keringőjét, Brahms V. magyar táncát, Liszt II. magyar rapszódiáját, kuruc nótákat, Monti Csárdását, a Pacsirtát adta elő, Buday Beatrix énekelt, táncolt a Budapest Quartett tánckar.

A szálloda kávézójában a résztvevők megtekinthették Pálffy István horvátországi fotókiállítását, amelyet Pálffy István Horvátország konyha kultúra kalauz című könyvének bemutatója követett.

A szálloda kávézójában Pálffy István mintegy hetven, Horvátországban készült fotójából nyílt kiállítás. A kiállítás megnyitót Pálffy István Horvátországot rendhagyó módon bemutató, Horvátország konyha kultúra kalauz című könyvének ismertetése követte. A könyv ugyan nem most jelent meg, hanem 2005-ben, de mindenképpen különlegesnek tekinthető az egyre nagyobb számban megjelenő horvátországi útikönyvek között. Sajátosan fonódik össze a városok, idegenforgalmi célpontok bemutatása a közös magyar–horvát múlttal, a magyar emlékekkel, magával a szomszédság tényével, a néha találkozó, néha teljesen más kultúrával, az ott élő emberekkel, életmódjukkal, szokásaikkal, egy kis ízelítővel a legfontosabb horvát szavakból és természetesen az ugyancsak rendkívül fontos gasztronómiával. A könyvben is különleges képeket láthatunk, mint a kiállításon is (de nem a könyv fotóiból készült a kiállítás).

A program további részében egy kerekasztal-beszélgetés következett, amelyen az együttműködés különféle formáiról esett szó, főként az idegenforgalom területén. A határmenti együttműködésben Vukovár-Szerém megye csak közvetve vehet részt, mégpedig Eszék-Baranya megyéhez kapcsolódva. Többek között szó volt Szerbia–Horvátország–Magyarország közös turisztikai programjáról, ennek keretén belül az infrastruktúra, az autópályák, a Duna–Száva csatorna kiépítéséről is.

A háborúra való emlékezéssel kezdtem … Természetesen az is része volt a programnak, hogy a Vukovártól keletre, mintegy két kilométerre fekvő emléktemetőben koszorúztunk. A koszorút az áldozatok emlékére Pálffy István KDNP-s országgyűlési képviselő helyezte el az örökmécses előtt.

A Duna összeköt

A kulturális együttműködés újabb lehetőségei a Duna Stratégiában – Közép-európai kulturális találkozó Budapesten

A Duna Stratégia keretében Budapesten újabb Duna-konferenciára került sor. Talán meglepő, de még mindig kimeríthetetlennek tűnnek a Duna ürügyén létrehozható kulturális együttműködési formák. A szomszédos népek együttélésének tapasztalataiból a kultúrák találkozásának újabb lehetőségeit fedezzük fel – a múlt, a jelen és főképp a jövő volt a témája annak a kétnapos nemzetközi konferenciának, amelyet a Közép-európai Kulturális Intézet szervezésében együttműködésben az Osztrák Kulturális Fórummal a Szlovák Intézetben tartottak.

A Szlovák Intézet igazgatóhelyettesének, Tončik Peternek, a budapesti Közép-európai Kulturális Intézet igazgatójának, Módos Péternek és a budapesti Osztrák Kulturális Fórum igazgatójának, Elizabeth Kornfeidnak a köszöntője után a nyitóbeszédet Entz Géza politikai főtanácsadó, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma Duna Stratégiáért felelős koordinátora, a nyitóelőadást pedig Jeszenszky Géza történész, volt magyar külügyminiszter, a Corvinus Egyetem magántanára tartotta.

Előadásában Jeszenszky Géza a folyók kiemelt szerepéről, majd Európa második leghosszabb (az első a Volga), ugyanakkor jelentőségében mindenképpen az első helyen álló folyójának, a Dunának a történelmi szerepéről, Ady és József Attila költészetének Duna-motívuma után a Londonban élő Kabdebó Tamás Dunáról szóló regénytrilógiájáról beszélt, amelyben az író több száz éves történetbe ágyazva mesél a Dunáról, népek keveredéséről, szerelmekről, házasságokról, ugyanakkor rámutat a Duna kulturális jelkép mivoltára is.

A konferencia kiváló előadói (Csorba László, a budapesti Nemzeti Múzeum főigazgatója, Gabriela Adamesteanu író, műfordító, Robert Pollak, a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum igazgatója, Gottfried Wagner, az osztrák Oktatásért, Kultúráért és Művészetért Felelős Szövetségi Minisztérium különmegbízottja, Masát András irodalomtörténész, egyetemi tanár, az Andrássy Egyetem rektora, Szarka László történész, a komáromi Selye János Egyetem dékánja, Újváry Gábor történész, a Kodolányi János Főiskola rektor-helyettese, Katona Tamás történész, volt külügyi, majd a sajtóügyekért felelős államtitkár, Michal Černy, a Cseh Centrum igazgatója, Méhes Márton, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója, Daniel Rosenauer, a Duna Térség és Közép-Európa Intézete munkatársa, Szigeti László szerkesztő, a Kalligram Kiadó igazgatója, Dorin Matei történész, a Magazin Istoric főszerkesztője, Nicolae Suciu művészettörténész, festő, a Nagybányai Művésztelep vezetője) tematikailag rendkívül változatos előadásainak még a legrövidebb ismertetése is meghaladná e cikk kereteit, ezért a húszból csak arra a négy előadásra térnék ki röviden, amelyek kötődnek a Vajdasághoz, illetve Szerbiához.

Želimir Koščević zágrábi művészettörténész, egyetemi tanár arról tartott előadást, hogy Horvátország és Szerbia három új kulturális programot indít: Szerbiában, a Duna menti Novi Banovciban, Belgrádtól 25 kilométerre működik 2008 óta egy magánmúzeum, amelynek a tulajdonosa Vladimir Macura, akinek Bécsben is van egy galériája. A Macura Múzeum összegyűjtötte a 20. század eleji vajdasági és a szerbiai avantgárd művészek munkáit, festményeket, szobrokat, installációkat, ezzel megmentve az utókornak e munkákat, amelyeket kiállításon mutat be. Beszélt a zágrábi Muzej Marton, azaz Veljko Marton 18-19. századi üvegekből, ezüstökből, porcelánokból álló magángyűjteményéről, ennek egy része június 17-től a budapesti Iparművészeti Múzeumban lesz kiállítva. A gyűjteményben különben bútorok, festmények is vannak, amelyek kapcsolódnak a Duna menti városokhoz. A harmadik projektum egy válogatás a totalitárius rendszerek művészetéből – a horvátországi Marinko Sudac avantgárd kollekciójából (hatvan művész kétszáz alkotása) lesz látható Josip Broz Tito néhai jugoszláv államfő nevezetes hajóján, a Galebon június 4-től 14 napon át a fiumei kikötőben.

Szerbiát Boško Krstić író, szerkesztő, a Rukovet folyóirat főszerkesztője képviselte a konferencián, A város az embereké, a hatalom az államé Szabadkát a középpontba helyező, de ugyanakkor a történelmi változásokról, több nemzet egymás mellett éléséről, az előítéletekről, a kultúráról, az írói sorsszerűségről és még nagyon sok lényeges kérdésről szóló, Egy együttélés haszontalan tapasztalatai alcímet viselő lírai esszéjével. Az alábbiakban ebből idézek két rövid részletet: „’Szerb, de azért nem rossz ember!’ Csak mikor már érett fejjel jutott eszembe az az idő, értettem meg, milyen óriási eredmény az, amikor egy ember mindazok után, ami történt, és ami velük történt, azt mondhatja a másikra: ’Szerb, de azért nem rossz ember!’ Ugyanígy hangzott volna, ha apám valahol Szerbia belsejében ilyen jellemzéssel mutatja be Farkas Péter bácsit: ’Magyar, mégis…’ Megértettem, nem pont úgy élünk, ahogy azt odafönn elvárják. Persze úgy sem, ahogyan mi szeretnénk. Párhuzamos világok, és párhuzamos életek vannak – egy dolog az állammal és az államban élni, és más dolog egy városban, faluban, pusztán, konkrét hús-vér és saját életet élő emberek között. Mert még a sorsok sem egyformák, néha nagyon is különböznek.”

Boško Krstić, aki kétségkívül Szabadka történelmének, kultúrájának egyik legjobb ismerője (ezt számos publikáció tanúsítja) ennek a határmenti, vegyes lakosságú városnak a nézőpontjából mutatja be a történelem viharainak, határmódosításainak és rendszerváltá-soknak kitett jellegzetes közép-európai ’város-sorsot’, „amelyben a huszadik század folyamán öt állam és még több rezsim váltotta egymást... Előbb Magyarország, aztán Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, aztán Jugoszláv Királyság, majd 1941-ben ismét Magyarország, illetve 1944-től szocialista Jugoszlávia, végül pedig Kis-Jugoszlávia, végül Szerbia és Montenegro, végül... Mindig az új állam és az új rezsim írta elő az élet új szabályait, a mércéket s mindazt, ami a megszállásokkal és felszabadításokkal – ki-ki minek hívja – jár együtt. E határváros hét kaput tár a világra, utak és vasutak vezetnek tőle a környező országokba – Magyarországra, Romániába, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába – és a térség száz meg százezer emberét fűzik össze, különféle nemzetiségűeket és vallásúakat, be- és kitelepülőket, több országba szakadt rokonságot, összekeveredett hagyományú és kultúrájú vegyesházasságokat. Amikor valamilyen határmódosítás vagy politikai kurzus miatt akármelyik kapu vagy országút bezárult, a város azon arca mintha szem nélkül maradt volna, lelkének egy része is elveszett, s a gyakorlatiasabbak szerint a munka, a kereskedés és a pénz is kevesebb lett. Mégis, mint azok a szerencsétlenek, akik egyik karjukat elveszítve, a másikat megerősítik, a város élete tovább folyt.“

A konferencia előadásai a Duna történelembeli szerepétől és stratégiai jelentőségétől indultak (a nagy hadiutak is a folyókat követték), majd az egyre konkrétabb együttműködési formákig jutottak el. Szabadka után egy másik határvárosban, a Duna szlovák–magyar határfolyóként szereplő szakaszának bal partján, a Szlovákia legdélebbi részén fekvő Párkányban meghonosított rendezvényekről beszélt a Svájcban élő Karol Frühauf, a Res Artis nemzetközi hálózat vezetőségi tagja, a párkányi Hídőr Alapítvány kitalálója és igazgatója. Itt kezdődik a Dunakanyar, az esztergomi Bazilika csodálatos panorámájával. A Párkányt Esztergommal összekötő hajóhidat 1842-ben Kopácsy József esztergomi érsek állíttatta. A helyére építették a Mária Valéria-hidat 1895-ben, amelyet 1944-ben a visszavonuló németek felrobbantottak. A hidat magyar–szlovák államközi egyezmény eredményeként 2000–2001-ben újjáépítették. A párkányi születésű svájci üzletember kitalálta „hídőrséget”, ami abból áll, hogy külföldi művészek naponta megnézik – „őrzik” a hidat, közben az alkotóházban alkotnak, gyerekekkel foglalkoznak, és végül kiállításon mutatják be alkotásaikat. A másik Párkányhoz kapcsolódó rendezvény az AquqPhone, amelynek ötletadója holland felesége, Hanneke Frühauf, aki ismerősöktől hallotta, hogy az 1950-es években, amikor nem állt a híd, szélcsendes estéken lementek az emberek a Dunához, és a folyó felett beszéltek egymással. Ebből született az AquqPhone performance, amelyet minden évben június 4-én rendeznek meg. Egy meghívott irodalmár szövegére két svájci zeneszerző, Alfred Zimmerlin csellista és Markus Eichenberger klarinétos zenei improvizációt hoz létre, amely a három nyelven – magyarul, szlovákul és németül elhangzó szöveggel együtt átkel a folyón. 2010-ben Tolnai Ottó Dunáról írt A visszavont hallali című verse (a hallali falkavadászatra hívó kürtszó) hangzott el a Duna felett.

A konferencia legutolsó előadásában Fenyvesi Áron a Duna köré szerveződő, már komoly hagyományokkal rendelkező regensburgi Donumenta fesztiválról beszélt, amelynek alapítója és vezetője Regina Hellwig-Schmid. A Donumenta elsősorban fiatalabb kortárs művészek alkotásait mutatja be, minden évben más ország a vendég, 2011-ben szerbiai művészek mutatkoznak majd be.

A konferencián sok szó esett a múltról, ez természetes, hiszen a Duna maga a történelem, de mindennek a célja, mint ahogy Módos Péter, a Közép-európai Intézet igazgatója a konferencia programfüzetében megfogalmazta: „Most leltározunk és elemzünk. Jönnek kollégáink, társaink a térség egészét képviselve Bukaresttől Bécsig, és Kassától Zágrábig, a Duna forrásától a Duna deltájáig – egy mindannyiunk számára jó együttműködést ígérő jövő létrehozása érdekében.”

Krleža visszatért a Ludovikába

Magyarország az Európai Unió soros elnökeként tevékeny szerepet vállalt a horvát csatlakozás céldátumának kitűzésében, ezzel is erősítve a majdnem ezeréves múltra visszanyúló magyar–horvát kapcsolatokat.

Így a magyar főváros több jelentős horvát rendezvény színhelyévé vált az elmúlt fél évben. Ezek közül a legutóbbi a múlt héten megnyílt kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, amelyen a pécsi kötődésű, jeles horvát műgyűjtő, Veljko Marton a 18. század közepétől a 19. század közepéig terjedő korszak európai képző- és iparművészeti – elsősorban porcelán-, de üveg- és ezüsttárgyakat is tartalmazó – gyűjteményének egy részét láthatjuk. A Muzej Marton Horvátországban az első magánalapítású múzeum, amely a Zágráb melletti Samoborban, a család 19. századi kastélyában nyílt meg 2003. május 18-án, a múzeumi világnapon. A bécsi porcelánmanufaktúra közel ezer darabját őrzi a német, osztrák, orosz és francia tárgyakkal is rendelkező, gazdag Marton-gyűjtemény. Az elmúlt tíz évben a gyűjteményt több helyen is bemutatták: Londonban, a franciaországi Sévres kerámiamúzeumban, a bécsi Liechtenstein Múzeumban, Velencében a Fondazione Querini Stampalia és Nápolyban a Museo nazionale della ceramica Duca di Martina rendezésében.

A budapesti Iparművészeti Múzeumban több mint kétszáz, a bécsi császári porcelánmanufaktúra fénykorában készült, főként klasszicista, de empire és biedermeier stílusú tárgyat is láthat a közönség. A porcelánok mellett a kiállításon korabeli, hasonló formavilágú ezüst- és bronztárgyak, továbbá cseh és orosz, féldrágaköveket imitáló üvegek is láthatók. A kiállítás kurátora Balla Gabriella, a kiállítás készítésében közreműködött még Kancler Zsófia és Davor Palinić. A szeptember 11-ig látható kiállításról rendkívül szép, részletes katalógus is készült.

A 18. és 19. századi múlt tárgyait bemutató kiállítást megelőzően májusban a Magyar Nemzeti Galériában a kortárs horvát szobrászat művészei mutatkoztak be alkotásaikkal. Tizenhét – idősebb és fiatalabb – művésznek az utóbbi három évtizedben készült szobrait láthatjuk ezen a kiállításon még körülbelül két hétig. S hogy csak ennyi szobrász képviseli Horvátországot, az a szoborkiállításokat nehezítő körülményekkel – elsősorban a szobrok szállításával – magyarázható. A kiállítás kurátora, Jasminka Poklečki Stošićszerint a művészek kiválasztásának szempontja a horvát szobrászati hagyomány folytatása mellett az új, eredeti kifejezésmód volt. A horvát szobrászati hagyomány folytatásán a szobor anyagának (kő, fa, bronz) megtartását érti, mert az aktuális trendek szerint a szobrászat is új anyagokkal és új médiumokkal újul meg, ennek értelmében – amint a katalógusban írja: „manapság bármi szoborrá válhat. Még a galériában elhelyezett friss gyep is, kettévágott tehén is, gyémántkoponya is, megvilágított porszívó is lehet szobormű... A jelen kiállításban szereplő művészek azonban, hűségesek maradtak mind a hagyományos anyagokhoz, mind a szoborkészítés hagyományos megközelítéséhez, miközben semmit sem veszítettek kortársiságukból.”

A szobrászat három nemzedéke – a fiatalabb (Alem Korkut, Marina Bauer és Božica Matasić), a középnemzedék (Slavimir Drinković, Peruško Bogdanić, Vladimir Gašparić Gapa, Dalibor Stošić, Matko Mijić, Petar Barišić, Mirko Zrinšćak, Ljubo de Karina, Damir Mataušić, Kuzma Kovačić, Kazimir Hraste, Siniša Majkus) és az idősebb nemzedék művészeinek összesen ötvenegy szobra ad ízelítőt a kortárs horvát szobrászatból. Az idősebb generációt két akadémikus, Ivan Kozarić (Petrinja, 1921) és Marija Ujević-Galetović (Zagreb, 1933) képviseli. Az utóbbi a zágrábi Képzőművészeti Akadémia tanára és a szobrászati szak vezetője is volt. Művészetét nemcsak a kiállított három szoborból ismerhetjük meg: majdnem kétméteres Krleža-szobrát – Zágráb testvérváros ajándékaként – június 17-én állították fel a valamikori Magyar Királyi Honvédségi Ludovika Akadémia (Ludoviceum) épülete előtti parkban. Ugyanilyen szobor állKrleža egykori zágrábi háza előtt, valamint Eszéken és Abbáziában.

Halálának harmincadik évfordulóján Krleža visszatért oda, ahonnan valamikor 1913-ban megszökött. Erre az időszakára így emlékezett: „kezdődött a pécsi hadapródiskolában. Elvégezve ezt az alsóbb fokú tiszti intézetet mint az évfolyam egyik legjobb diákja császári ösztöndíjjal a budapesti katonai akadémiára kerültem, melyet a napóleoni háborúk korabeli alapítójának Ludovika osztrák főhercegnőnek nevéről Ludoviceumnak neveztek… Mint katonai akadémia, mint katonai egyetem a háború előtti Magyarország legelőkelőbb nevelőintézetei közül való volt. Én, tizennyolc éves legényke, mikor a Ludoviceum növendéke lettem, Petőfi hatása alatt negyvennyolcas-kossuthista voltam, és akkor már majdnem befejeztem Petőfi negyvennyolcas eposzának, az Apostolnak a horvát fordítását, annak a műnek a fordítását, mely rám döntően, szinte sorsomat meghatározóan hatott… Gyermekként kerültem kaszárnyába (1908), és kaszárnyában éltem át Bosznia annexiójától (1908) a második Balkán-háborúig (1913) öt esztendőt.” Közben azonban már lázad az Osztrák–Magyar Monarchia valósága ellen: a fiatal ludovikás 1911-ben Belgrádban be akar állni a szerb hadseregbe. De visszautasítják, ezért visszatér a Ludoviceumba, ahol a második Balkán-háború előestéjén sikerül megszöknie Szerbiába, ahol ismételten nem veszik fel a szerb hadseregbe, ezért továbbmegy Szkopjéba. Letartóztatják, és mint a Ludoviceum körözött szökevényét az osztrák–magyar határrendőrség börtönbe csukja, majd pesti és zágrábi hatóságok kihallgatásai következnek.

Nem szerette a Ludovikát, de mivel a legmeghatározóbb hely lehetett az életében, szobrának ott a helye a Ludovika előtti parkban. A szoboravatáson Tarlós István főpolgármester köszöntötte a jelenlevőket, Milan Bandićtyal, Zágráb főpolgármesterével, majd a beszédek után ők vágták el a szalagot.

Ivan Bandić Horvátország budapesti nagykövete felidézte a közelmúlt Krležával kapcsolatos eseményeit: a kétnyelvű emléktábla-avatást az egykori Ludovika Akadémiánál és a Krleža-konferenciát, az Országos Széchényi Könyvtárban Krleža életéről, munkásságáról rendezett kiállítást, és elmondta, hogy az Eszéki Nemzeti Színház bemutatja majd Budapesten, az Új Színházban Krleža Glembay-trilógiájának egyik darabját, a Lédát.

Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter először horvátul, majd magyarul elmondott beszédében hangsúlyozta, hogy Krleža, a 20. századi horvát irodalom nagysága, igazi közép-európai író volt, Adyval, a cseh Kafkával, a lengyel Wyspianskival együtt. Ez a szobor, Krleža életművével együtt, mostantól szimbolikusan is összeköti e városokat: Bécset, Krakkót, Prágát, Budapestet, Zágrábot.

Végül Krleža életművét Lőkös István akadémikus, az első magyar nyelvű horvát irodalomtörténeti munka szerzője méltatta. Majdnem száz év kellett ahhoz, hogy a rendkívül sokoldalú horvát klasszikus, Miroslav Krleža visszatérjen oda, ahol pályáját kezdte, az Osztrák–Magyar Monarchia tisztképzőjébe. Remélhetőleg a szobor és reá való emlékezés is segít abban, hogy művei benne éljenek a magyar köztudatban is, kiadják, fordítsák, olvassák, illetve előadják őket, mert – ahogy ő mondta – ez a legtöbb, amit egy íróért tenni lehet.

A nyakkendő mint kihívás

Horvát hozzájárulás a globális kultúrához

A fenti címmel Budapesten nemzetközi képzőművészeti kiállítás nyílt a zágrábi Academia Cravatica és a Horvát Köztársaság budapesti Nagykövetsége szervezésében a Budapest Galériában. Magyarország az EU Elnöksége alatt a horvát csatlakozási tárgyalásokat prioritásként kezelte, ezért Európa-szerte megnövekedett az érdeklődés Horvátország iránt. Budapesten több kiemelkedő horvát rendezvényre került sor, ez a 2011. június 30-án megnyílt kiállítás volt az utolsó a Magyar Európai Uniós Elnökség idejére időzített jelentős horvát kulturális események közül.

A kiállítás szervezője és a katalógus kiadója az Academia Cravatica, egy non-profit szervezet, amelyet 1997-ben hoztak létre azzal a céllal, hogy tanulmányozza, megőrizze és fejlessze a nyakkendőt mint a horvát és a világörökség részét. A nyakkendő előzményének tekinthető kendő viselése a 17. század első felétől datálható: a harmincéves háborúban a francia király szolgálatába állt horvát könnyűlovasság katonáit a nyakukban hordott, jellegzetesen megkötött kendőről lehetett megkülönböztetni. Ez a viselet fokozatosan tért hódított, egyre többen vették át, míg kialakultak a férfiak e kiegészítő viseletének ma is használatos változatai. A nyugati civilizáció e nélkülözhetetlen kellékét különböző felmérések szerint is naponta mintegy 600–700 millió ember viseli.

A nyakkendő mint horvát nemzeti érték promóciójának szerzője Marijan Bušić (az Academia Cravatica igazgatója) volt: 2003-ban a Pulai amfiteátrum köré meganyakkendőt kötöttek. Ez a projektum volt az ihletője A nyakkendő mint kihívás című és A horvát kultúra hozzájárulása a globális kultúrához alcímű kiállításnak – mondta el a megnyitón a kiállítás katalógusának szerkesztője és a kiállítás egyik tervezője, Nikola Albaneže zágrábi művészettörténész (a másik Sulyok Miklós művészettörténész, a galéria kurátora). Ebből az alkalomból rendezték meg az első nyakkendő-kiállítást, amelyen húsz horvát művész vett részt. Innen indult útjára ez a rendkívül érdekes kiállítás, amelyet eddig nyolc ország tizenöt városában rendeztek meg. Az első külföldi állomása 2004-ben Bosznia-Hercegovinában, Mostarban és Szarajevóban volt, majd minden évben máshol: Egyiptomban (Kairó, Alexandria), a Dél-Afrikai Köztársaságban (Johannesburg, Pretoria), Lengyelországban (Gdansk, Krakkó), Ausztriában (Bécs), Bulgáriában (Szófia, Ruse), Németországban (Berlin), Dániában (Koppenhága) mutatták be.

2008-ban ismét Horvátországban, Splitben állították ki. Közben a kiállító művészek száma egyre növekszik, mert a kiállítás koncepciója szerint minden újabb állomásnál a kiállítást befogadó ország művészei is csatlakoznak alkotásaikkal horvátországi művészkollégáikhoz, így a kiállított anyag egyre bővül, ebből egy válogatás látható most a Budapest Galériában.

A budapesti kiállítás alkalmával is gazdagabb lett a kiállítás anyaga: ugyanis tizenhárom művész csatlakozott alkotásaival a kiállításhoz. Ennek egyedüli feltétele az alkotás témája, amely minden esetben a nyakkendő kellett, hogy legyen. „Minden egyes munka és esemény a nyakkendő témájával kapcsolatosan számos izgalmas művészi variációt eredményezett. A téma a művészek számára poligonként szolgált a kreatív megkötöttség nélküliség és szabadság teljes bevonására. Stilisztikailag precízek és tiszták, ötletekben erősek és percepciójukban megalapozottak, a szerzők hozzájárulásukat és ajánlásukat adták egy tárgy átgondolásához, amely az egyszerű forma szintjéről egy nemzeti védjeggyé növi ki magát. Tudatában az összes konnotációnak, amelyet a nyakkendő fogalma hordoz, a művészek elsősorban mégis a nyakkendő formájának hálás lehetőségeit használták fel saját interpretációjukhoz, mind formailag, mind a különböző technikákkal és anyagokkal kísérletezve” – írta a katalógus bevezetőjében Enes Quien zágrábi művészettörténész.

A kiállítást kísérő háromnyelvű (magyar, horvát, angol) katalógus fedőlapjára a magyar és horvát nép közötti szoros kapcsolat egyik legfontosabb személyisége, Zrínyi Miklós magyar költő és horvát bán került, nyakán a nyakkendő elődjének tekinthető kendővel a nyakán. A katalógus hatvanöt művész alkotását tartalmazza.

Az alkalmazott technikák vagy médiumok tekintetében nincs semmilyen korlátozás: a kiállított műveknek több mint a fele festmény (olaj vásznon – Morena Brnčić, Zdenko Bužek, David Chinama, olaj viasz vásznon – Koraljka Kovač, akril vásznon – Ivica Antolčić, Zbigniew Gorlak, akril farostlemezen – Emilija Duparova, kombinált technika – Igor Gustini, Nikolina Ivezić, Lynette Ten Krooden, akvarell papír – Antal Jozefka, Gesztelyi Nagy Zsuzsanna), tusrajz (Josip Zanki), selyemgrafika (Miroslav Šutej) szitanyomás (Hamo Čavrk), szitanyomat textilen (Szotyory László), könyvillusztráció (Radovan Domagoj Devlić, Ivan Gregov), plakát (Boris Ljubičić), fotó (pl. Valentina Lukić, Balázs Börzsey Bálint), de van köztük szobor, dombormű, festett fa (Vasko Lipovac), kerámia (Bronislav Wolanin), számítógépes grafika (Marijan Bušić Igor Hubejjal), digitális kollázs, videóinstalláció (Dinko Domačinović, Sandro Đukić, Danko Friščić, Bojan Gagić, Davor Mezak), filmalkotás, illetve a technikák különböző kombinációi is, pl. drót és olaj lemezen (Daniel Rankadi Mosako), fa és fém (Eugen Vodopivec Borkovsky), olaj, vászon, applikáció (Deli Ágnes), video, Dv Pal, fotó pixelizáció – kockázás (Kupeczig Ágnes), akril vásznon, farelief (Matzon Ákos), fotó és számítógépes grafika (Tooth Gabor Andor), és még folytathatnánk a különböző technikákkal készített alkotások felsorolását (a konkrét nyakkendő-ábrázolástól a legrejtettebb, elvontabb kapcsolódásokat bemutató alkotásokig), amelyekből létrejött ez a rendkívül ötletgazdag és különös kiállítás. Egyike a legfiatalabb kiállítóknak egy vajdasági művész, Mentus Helga (Topolya, 1987), aki a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után jelenleg az angliai St. George’s Schoolban folytatja tanulmányait. Digitális kollázzsal szerepel a kiállításon, amelynek címe Balkan Night.

A kiállítás megnyitóján a budapesti horvát nagykövet, Ivan Bandić köszöntötte a vendégeket, a kiállítás szakmai részéről Nikola Albaneže művészettörténész beszélt, majd a kiállítást Csomós Miklós oktatási és kulturális főpolgármester-helyettes nyitotta meg. A kiállítás augusztus 21-ig tekinthető meg a Budapest Galériában.

X. szerb–magyar kerekasztal-beszélgetés a képzőművészeti kapcsolatokról

Befejeződött a XIX. Szentendrei Nyári Nemzetközi Szerb Művésztelep

A XIX. Nyári Nemzetközi Szerb Művésztelepen készült alkotásokat bemutató zárókiállítás augusztus 27-én nyílt meg Szentendrén a volt Ferenczy Múzeum épületében.

A két évtizede megrendezésre kerülő művésztelep szervezői tudatosan arra törekedtek, hogy fiatal művészeket is egyre nagyobb mértékben vonjanak be a művésztelep munkájába, ami sikerült is: a művészek életkorát tekintve az idei volt eddig a „legfiatalabb” művészkolónia. Valószínűleg a „fiatalításnak” köszönhető az a megnyitón pozitívumként kiemelt változás is, hogy az utóbbi években – az internetnek köszönhetően – egyre inkább fennmaradnak a művésztelepen kialakult kapcsolatok a művészek között.

A művésztelepen az idén tizenheten vettek részt: Szerbiából Milan Antić, Vuk Vukčević, Gubik Korina, Jasna Damjanović, Nemanja Dopsaj, Kiss Viktor, Milan Paradinović, Kristina Ristić, Magyarországról Bojtor Verabella, Városi Gabi, Verebélyi Dia, Éles Bulcsú, Tőkey Péter, Czuder Tamás és Gyurity Milán, Bulgáriából Simeon Panayotov és Bosznia-Hercegovinából Azra Subašić.

A művésztelep szervezői a budapesti Zuglói Szerb Önkormányzat és a belgrádi Pero Galéria, együttműködve a Szentendrei Szerb Önkormányzattal, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeummal és Szentendre Város Önkormányzatával.

A zárókiállítást Tijana Palkovljević művészettörténész, az újvidéki Matica srpska Galéria igazgatója és dr. Dietz Ferenc, Szentendre polgármestere nyitotta meg.

Az utóbbi tíz évben az is már hagyománnyá vált, hogy a művésztelep keretében kerekasztal-beszélgetést is tartanak, amelynek témája a szerb–magyar képzőművészeti kapcsolatok. E kapcsolatokról általában egy művészi életút bemutatásán keresztül esik szó: ilyen volt pl. Pajo Jovanović (Versec, 1859–Bécs, 1957) festőművész életútja, vagy az idén az első szerb festőnő, a kétszáz éve született Katarina Ivanović munkásságának bemutatása. A 2011. augusztus 25-én megtartott beszélgetést Lastić Pero, a budapesti Szerb Intézet igazgatója vezette. A múltbeli képzőművészeti kapcsolatokról Tijana Palkovljević művészettörténész, a jelenlegi kapcsolatokról pedig Szilágyi Márta, az Erlin Galéria igazgatója beszélt.

Tijana Palkovljević Katarina Ivanović festőnőt mutatta be, aki 1811-ben született Veszprémben, és 1882-ben halt meg Székesfehérvárott. A szerb festők között az első nő volt, aki hivatásául választotta a festészetet: először Pesten tanult, majd elvégezte a bécsi akadémiát. Kiváló festőművész volt, ugyanakkor a szerbek nemzeti hősként tartották számon, és egyúttal jótevőként is, mert alkotásainak nagy részét a Szerb Nemzeti Galériára hagyta. Életének néhány évét Belgrádban töltötte, sokat utazott Európában, és 1847-ben tért vissza Székesfehérvárra. 1876-ban – az első nőként – a Szerb Tudós Társaság tagjává választották.

Művészete a magyar és szerb képzőművészet közötti első kapcsolódási pontot jelentette.

A legelső képzőművészet kapcsolat után Szilágyi Márta a Plein Art XIII. Kortárs Művészetek Fesztiváljának kurátoraként a jelenlegi és a legutóbbi kapcsolatokról beszélt: a fesztivál idei vendége Szerbia volt, egyik helyszíne pedig az Erlin Galéria. A beszélgetés végül az internet nyújtotta lehetőségek pozitívumainak és esetleges negatívumainak megvitatásával zárult.

A művésztelep alkotóinak kiállítása Szentendrén 2011. szeptember 12-ig tekinthető meg.

Liszt és a társművészetek

Emlékkiállítás a budapesti Zenetörténeti Múzeumban

A 2011-es Liszt-év – Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulója – alkalmából a nagy zeneszerző és zongoravirtuóz alakját számtalan rendezvény keretében idézték meg. Ezek egyike volt Budapesten az MTA Zenetudományi Intézete, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Galéria közös kiállítása a Zenetörténeti Múzeumban, amelynek vezetője a szabadkai Városi Múzeum volt művészettörténésze, Baranyi Anna (a kiállítás társrendezője).
Ez a valóban reprezentatív kiállítás méltó folytatása volt a 2006-tól felújított Erdődy-palotában működő Zenetörténeti Múzeum két nagy emlékkiállításának: Joseph Haydn és Magyarország, a zeneszerző halálának 200. évfordulója tiszteletére (2009-ben), valamint az Opera és nemzet, Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából (2010-ben).

A nyolc termet – 450 négyzetmétert – betöltő Liszt-kiállítás koncepcióját tekintve mind az érdeklődők, a zeneszerző munkásságát ismerők és a kevésbé tájékozottak számára, mind a szakemberek számára érdekes. A kiállítás fő kurátora, Eckhardt Mária zenetörténész, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont tudományos igazgatója a minden iránt érdeklődő Liszt Ferencet helyezte a középpontba, aki „a programzene feltétlen híveként vallotta, hogy az olyan zene, amelyik megszabadul minden tárgytól és eszmétől, üressé és jelentés nélkülivé válik. Nem választható el ettől a gondolattól a társművészetek egységének liszti felfogása: a képzőművészeti és irodalmi inspiráció a zeneszerző komplex alkotófolyamatának szerves részét képezte. Ez a felismerés adja a Liszt és a társművészetek kiállítás alapgondolatát, amely nemcsak arra vállalkozik, hogy a témát dokumentálja, hanem arra is, hogy fényt vessen Liszt széleskörű művészeti kapcsolataira.”
A kiállítás minden szempontból bemutatja Liszt életútját, kapcsolatait, különböző tárgyakon keresztül felidézi a kor hangulatát, amelyben Liszt élt. A zenei kéziratok és nyomtatott kották mellett a műveket ihlető irodalmi és képzőművészeti alkotások, illetve a kompozíciók tematikájához kapcsolódó olajfestmények, akvarellek, grafikák, szobrok és iparművészeti tárgyak is szerepelnek, Liszt valóságos és spirituális utazásaival összefüggő tájképek, több Liszt-portré és -szobor, a kortársak (Jókai, Petőfi, Goethe, Chateaubriand, Zichy stb.) tulajdonából származó relikviák, valamint hangszerek, levelek, koncertműsorok, érmek és fotók is gazdagítják a tárlat anyagát.
A kiállítás a gyermek, majd serdülő Lisztnek és szülőfalujának, Doborjánnak (Raiding) 17 éves korában írt naplójának és fiatalkori olvasmányélményeinek bemutatásával indul, majd ezt követik életútjának állomáshelyei: a párizsi szalonok világát megidéző bútorokkal és tárgyakkal és az ottani művészvilággal – írókkal, költőkkel, filozófusokkal, képzőművészekkel, zenészekkel. Párizs után svájci, majd itáliai utazásait követhetjük nyomon a kiállított tárgyakon keresztül, természetesen a közben készült zeneművek kottáival együtt. A Zarándokévek (Années de Pélerinage) II. Itália kötetének, valamint Liszt itáliai „utazó leveleinek” (Lettres d’un Bachelier-ès-musique) irodalmi és képzőművészeti vonatkozásait is láthatjuk. A művészeti ágak egységét, összefonódását Liszt egy 1939-ben írt mondata is mutatja: „Raffaello és Michelangelo jobban megértették velem Mozartot és Beethovent….”
A kiállításon – igaz, csak másolatban – Raffaello nagyméretű Szent Cecília eksztázisa című képe is szerepel; Liszt e festménynek szentelte az 1839. április 14-én megjelent, Joseph d’Ortigue-nak ajánlott teljes „utazó levelét”; az egyes alakokat mint a zene különböző típusait értelmezte; a fő alak, Szent Cecília az egyházi zene védőszentje, és kifejezi Lisztnek a zene feladatával (a földiek és az ég összekapcsolásával) kapcsolatos eszméit is. Liszt Szent Cecília-kompozícióinak kézirata, első kiadásai is láthatók a kiállításon. A két terem közötti átjáró falait felkasírozott grafikai kompozícióként – rendkívül ötletesen – rejtett Liszt-portrék borítják.
A negyedik terem a Liszt-életút legfontosabb állomását, Weimart mutatja be. (A megnyitó díszvendége volt Nike Wagner, Liszt ükunokája, Wagner dédunokája, a Weimari Művészeti Ünnepek vezetője.) A következő részben a Faust-kompozíciók, a Dante-szimfónia, a Les Préludes, a Mazeppa, a Hamlet, a Festklänge, Die Ideale és egyéb Schiller-kompozíciók és a hozzájuk fűződő kiállítási tárgyak láthatók, majd a magyar vonatkozású szimfonikus költemények: Héroide funèbre, Hungaria, Hunnenschlacht, A bölcsőtől a sírig; ez utóbbi, az idős Liszt egyetlen szimfonikus költeménye bemutatja a Liszt és Zichy, valamint a Liszt és Munkácsy közötti kapcsolatot. De ebben a teremben láthatjuk a budapesti Munkácsy-ünnepélyekhez írt Magyar Rhapsodiájának [Nr. XVI] 1882-ben megjelent első kiadását, továbbá Stróbl Alajostól Liszt Ferenc jobb kezének mását is 1884-ből. Ezután ismét magyar témájú terem következik: Jeles magyarok és Liszt címmel, továbbá a „Cigánykönyv” és a magyar rapszódiák. E terem kiállítási tárgyai között szerepel például Vörösmarty Liszt Ferenchez írt ódája, Liszt Vörösmartyhoz írt levele, Jókai Mór A holt költő szerelme című melodrámája Petőfiről Liszt zenéjével, Liszt kéziratos bejegyzéseivel. Végül a Dalok, kórusok, melodrámák és szövegíróik összeállítás következik a Liszt-karikatúrákkal.
Az utolsó előtti termet Kaczmarczyk Adrienne, a budapesti Editio Musica Új Liszt Kiadásának főszerkesztője, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára és a Liszt Ferenc Kutatóközpont munkatársa rendezte be „Hang-képek”: Liszt-összkiadások tanulságai címmel. Végül az utolsó terem Liszt utóéletével foglalkozik, egy újabb média, a film segítségével: részletek vetítése a bel- és külföldi, elsősorban a jubileumra készült Liszt-filmekből (tévéfilmekből is), ugyanakkor a Liszt Ferenc Emlékmúzeum plakátkiállítása ad időrendben rövid áttekintést Liszt életéről és munkásságáról. Látható még egy 16 darabból álló posztersorozat Magyar és európai: Liszt Ferenc 1811–1886 címmel.
A gazdag, tartalmas és látványos kiállítás 2012. augusztus 26-áig tekinthető meg.

A festészet napja

Magyarországon az idén tizedik alkalommal ünnepelték a Magyar Festészet Napját. 2002 óta október 18-a – Szent Lukács, a festők védőszentjének napja – a fény, a színek, a formák és ritmusok, valamint az élő festészet ünnepe, amelynek ötletgazdája Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész, aki létrehozta a Magyar Festészet Napja Alapítványt, azzal a céllal, hogy minden évben ünnepelje és népszerűsítse a kortárs magyar festészetet.

A Magyar Festészet Napja tíz éve indult Budapest XI. kerületéből, Újbudáról, abból a kerületből, ahol annak idején Csontváry Kosztka Tivadar műterme volt (a Bartók Béla út 36. szám előtti téren), amelynek az ablaka előtt az idén egy libanoni cédrust ültettek el a festőóriás tiszteletére.

A Magyar Festészet Napja nem egynapos ünnep: számos kiállítás, rendezvény előzte meg október 11. és 18. között Budapesten és több vidéki városban. A rendezvénysorozat fővédnöke Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke volt. Az idei, jubileumi ünnephez, amely a Kárpát-medencei magyar festészetet állította a középpontba, több mint ötven program kapcsolódott.

A Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat történetében először szimpóziumot szerveztek a budapesti Danubius Hotel Gellértben, melynek címe azt a kérdést tette fel: Van-e a magyar festészetnek nemzeti karaktere itthon és határon túl?

Mindenekelőtt Tőkés László beszédének néhány gondolatát idézném fel: szerinte a magyar festészetben lennie kell magyar karakternek, mint ahogy zenei és táncművészeti anyanyelvünk is van, éppúgy képi anyanyelvünk is. Példaként a diszharmóniára utalt, az értékrend felborulásának szimbólumaként Bábel tornyát említette, a nyelvek összezavarodását, amelyhez hasonlóan képi anyanyelvünk terén is végbemehet egy ilyen összezavarodás, továbbá arról is beszélt, hogy vizuálisan eltolódott világban élünk, vizuális terror (fények, reklámipar) uralkodik el a társadalomban, ezt meg is szenvedjük. A vizualitásnak csak igen csekély részét teszi ki a festészet, amely sajnos, kiszorulóban van.

„Külön örülök annak – mondta Tőkés László –, hogy ez a rendezvény kiterjedt a festészetre határon innen és túl, mert a határon túli művészet még nem szervesült a hazai művészettel.” Erre példaként a Kisvárdai Színházi Fesztivált említette; a magyar színházi élet szinte idegen testként taszította ki a Kisvárdán megjelent produkciókat. Ezzel ellentétben az idei Magyar Festészet Napja rendezvény „a határok feletti nemzetegyesítés nemes ügyét képviseli”.

A szimpózium témáját, hogy „van-e a magyar festészetnek nemzeti karaktere itthon és határon túl”, tíz magyarországi és külföldi előadó: Balázs Sándor művészettörténész, Bence Lajos irodalomtörténész Szlovéniából, Farkas Veronikaés Kopócs Tibor Szlovákiából. Martl Péter szobrászművész Munkácsról, Somogyi György művészettörténész, Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész Erdélyből, köztük Vajdaság képviseletében jómagam, próbáltuk körüljárni. Természetesen ahány előadó, annyiféleképpen közelítette meg a témát. A szomszédos országok magyar festészetének nemzeti jellegéről szólva több előadónál is úgy tűnt, hogy nem a feltett kérdésre válaszolnak, mert történelmi visszatekintéssel kezdték, de ahhoz, hogy a feltett kérdésre bármilyen választ is lehessen adni, időben vissza kell menni egészen Trianonig, amikor az elcsatolt területeken alkotó magyar festőművészek elszakadtak a magyar festészettől, és egy új államban, kisebbségi művészekként keresték a helyüket több-kevesebb sikerrel. Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a legkevésbé a szomszédjainkat ismerjük (most már azért az internetnek, médiának köszönhetően javult a helyzet), mert iskolai tananyagban távoli földrészek országairól mindig sokkal több szerepelt, mind a szomszédos országokról, akkor ezek a történelmi visszatekintések kétségkívül indokoltak voltak. A romániai magyar képzőművészet kapcsán egy részletet idézek Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész előadásából:

„Felvetették akkor és felvetik ma is többen a kérdést, beszélhetünk-e egyáltalán a képzőművészet nemzeti identitásáról. Hagyományosan a művészettörténet-írás úgy tekint a képzőművészetre, mint az egyes kultúrákba ágyazott és azok sajátos értékeit is közvetíteni képes művészetre. Ám jelentős teoretikusok a képzőművészetet nemzetek felettinek tekintik, megszabadítva a régiókhoz és nemzetekhez kötöttségétől, olyan fogalmak bevezetésével, mint amilyen az egyetemesség, a kulturális nomadizmus, a multikulturalizmus, globalizmus. Úgy tekintenek a képzőművészetre, mint a nemzeti nyelvtől független, ezért ab ovo nemzetközi művészetre. Ezzel azonban szemben áll az a gyakorlat, miszerint nemzeti alapon sorolják be az egyes művészeket a kataszterek, lexikonok, valamint a különböző művészettörténeti feldolgozások és múzeumok. Érzékenyen érinti ez a gyakorlat a kelet-európai régióban élő kis nemzetek művészeit, ahol számos olyan, külön identitású közösség él egymás mellett, amelyek kultúrája egymást áthatja.

Az önmagát magyarnak valló művésznek ezzel a kérdéssel nap mint nap meg kellett küzdenie Romániában, különösen az 1990 előtti időszakban. A nemzeti kizárólagosságra törekvő ceauşescui művelődéspolitika a szakmai mérlegelést háttérbe szorítva, negatív elfogultsággal kezelte a kisebbséghez tartozó művészeket, függetlenül attól, hogy művészetének szándékos vagy önkéntelen eleme a nemzeti identitás kinyilatkoztatása, vagy éppen ellenkezőleg, céljának tartotta ennek megtagadását vagy elhanyagolását. Ugyanakkor a magyarországi művészettörténészek érdeklődési köréből is kiesett a határokon kívüli magyar művészet, mint ahogy a vidéki, de határon belül alkotó művész. is. Ez a ’két szék közötti pad alattiság’ az, amely kényszerűen ugyan, de mindenképpen értelmet ad annak a fogalomnak, hogy romániai magyar képzőművészet.”

A romániaihoz hasonlóan a magyarországi művészettörténészek a délvidéki magyar képzőművészetet sem ismerték és nem is tekintették a magyar művészettörténet részének 1920 után és 1945 után sem. Ezt a történelmi helyzet is indokolta. A délvidéki magyar művészetet, így a délvidéki magyar festészetet is a többszörösen ellentmondásos helyzet határozta meg: a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyar művészek mind az ún. szocialista blokkba, egy táborba tartoztak (ami semmiképpen sem jelentett könnyebb helyzetet!), míg Jugoszlávia mindig is „különutas” volt, inkább Nyugatnak számított, mint Keletnek, ezért délvidéki magyar képzőművészekkel az anyaországban még kevesebbet foglalkoztak, mint a többiekkel. Ugyanakkor a szomszédos államokból nézve a délvidéki művészek rendkívül irigyelt helyzetben is voltak, hiszen Jugoszlávia az 1960-as évektől nyitott ország volt, a világ legújabb művészeti irányzatai szabadon áramlottak az országba, a művészek, ha anyagilag megtehették, utazhattak szinte bárhova, külföldön is maradhattak, amikor ez a magyarországi művésznek legális úton szinte lehetetlen volt. A napjainkban sokat emlegetett kozmopolitizmus, multikulturalitás ott már akkor jelen volt, előnyei mellett ugyanakkor azzal a hátránnyal is járt, hogy a nemzeti jelleg (de hozzá kell tenni, elsősorban a kisebbségként élőké), ha nem is teljes, de részbeni megszűnését eredményezte.

Az ellentmondásoknak ezzel még nincs vége: annak ellenére, hogy a magyar művészettörténet-írás számára a délvidéki magyar képzőművészek nem léteztek, az 1960-as, még inkább az 1970-es években a magyarországi és a délvidéki művésztelepek (pl. a zentai, topolyai, a Szabadkai Képzőművészeti Találkozó, az 1990-es évek után a szabadkai Bucka Gányó) között állandó kapcsolatok alakultak ki, ami még inkább erősíthette a délvidéki magyar művészekben azt az érzést, hogy művészetük mégiscsak a magyar művészet része is.

Az 1980-as években a fokozódó nacionalizmus, majd az 1991-ben kirobbant délszláv háború a művészeket is a teljes kilátástalanságba sodorta. Sokan közülük a katonai behívó elől Magyarországon kerestek menedéket: így kialakult itt egy délvidéki művészréteg (a teljesség igénye nélkül, a már az 1970-es évek végén politikai okok miatt áttelepülő Benes József festőművésszel az élükön, Ágoston Lóránt, Bada Dada, Bálind István, Baráth Ferenc, Csikós Tibor, drMáriás, Markulik Balázs, Péter László, Sinkovics Ede, Szajkó István, Torok Sándor, Urbán Gábor, Verebes György, és akkor még nem soroltam fel a képzőművészet egyéb területén is tevékenykedő délvidéki alkotókat). Művészetük már kétségkívül a magyar művészet szerves részét képezi.

A délvidéki magyar képzőművészek művészetét még a rendszerváltást követő nem egészen tíz évvel is érdektelenség és kirekesztés kísérte. Ezt illusztrálja a következő néhány mondat Pogány Gábor A „kisebbségi művészet” problémái című tanulmányából: „Úgy tűnik, hogy a hivatalos megítélés (nem szólamokban, hanem tettekben) 1990 óta sem változott. 1998-ban a határon túli magyar képzőművészet (adatgyűjtő alap-) kutatására beadott pályázatomra a művészettörténész opponens a következőket írta elutasításként: »A magam részéről mindig bizonyos kétellyel néztem a határon túli magyar képzőművészet kérdését, s ma sem vagyok bizonyos abban, hogy érzelmi szempontokon túl, van-e igazán értelme. Egy hazai sváb származású művészt sohasem tudnék német művésznek, munkásságát a német művészet részének tekinteni. Így kétségesnek érzem, mondjuk a Vajdaságban élő magyar anyanyelvű festő művészetének idetartozását is. Természetesen más a helyzet a nyelvhez közvetlenül kapcsolódó irodalommal.«”

A tanácskozás témáját képező, korántsem egyszerű kérdés továbbra is nyitott maradt, a megválaszolása sokkal több időt és vitát igényelt volna, az előadásoknak köszönhetően azért mégis egy komplexebb kép alakult ki a magyar és a határon túli magyar festészet nemzeti jellegéről.

A valóban sok rendezvény közül kettőt mindenképpen ki kell emelnünk: a magyar festészetet bemutató két legátfogóbb kiállítást, az egyik a szentendrei Művészetmalomban a Kárpát-medence festészete címmel rendezett kiállítás, amelyen 150 kárpát-medencei – elsősorban a középgenerációhoz tartozó – művész állította ki alkotásait. A kiállítók egyharmada határon kívül élő (szlovákiai, romániai, kárpátaljai, szerbiai, horvátországi, szlovéniai és burgenlandi) magyar alkotó. A vajdasági művészek közül kiállított Kiss Endre, Lázár Tibor, Penovác Endre, Sinkovics Ede, Szajkó István, Torok Melinda, Tóth Kovács József, Verebes György, Zsáki István, továbbá Szlovéniából Göntér Endre és Baumgartner Dubravko.

A másik rendkívül jelentős tárlat, a Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat zárókiállítása a Magyar Nemzeti Galériában nyílt meg október 18-án „Nyitás a Kárpát-medencére” –Doyenek és fiatalok címmel. Rendezője Benedek Katalin művészettörténész, kurátorai Bukta Norbert és Szentgyörgyi József festőművészek. Ez a több mint nyolcvan alkotó, köztük mintegy húsz határon túli művész képeiből rendezett tárlat nemcsak a magyarországi doyenek (a 70. életévüket betöltöttek, a kiteljesedett életművel rendelkező, köztük életműdíjjal kitüntetett mesterek) előtt tiszteleg, hanem a fiatal alkotókat (a 35 évnél fiatalabbakat), valamint a határon túl élő idősebb és ifjabb művészek egy részét is bemutatja. Ezen a kiállításon, sajnos, mindössze három délvidéki művész alkotásával találkozhatunk: Benes József és két fiatal alkotó, Utcai Dávid és Kiss Endre festményeivel.

E kiállítás megnyitóján Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár átadta a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának életműdíját Szentgyörgyi József Munkácsy-díjas festőművésznek, a nagybányai művésztelep fiatalon elhunyt festőművészéről. A Maticska Jenőről(1885–1906)elnevezett, az idén először kiosztott díjat pedig Belényi Szabolcs fiatal erdélyi festőművésznek, a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem mesterképzős diákjának ítélték oda.

A kiállítás összegezéséből idézünk végül: „A Kárpát-medence hatalmas kulturális olvasztótégely, s ez vonatkozik a festészetre is. Az alkotók többféle világlátást ötvöznek sokszínű, mégis valamiképpen egységes magyar művészetté. A Kárpát-medencére való nyitás bizonyos értelemben ennek a többféle világlátásnak az elismerése és hangsúlyozása. Stíluskavalkádnak lehetünk tanúi: groteszk expresszionista, geometrikus absztrakt, konstruktívan kubistán tördelt formák, art brut, szürreális irány, lírai absztrakt, elvont és realisztikus tájkép, meditációs érzület, fotó-, mágikus és hiperrealizmus, figurálisan festett szociális témák, képregény-átértelmezések, valamint magánmitológiák egyaránt megjelennek… A teremtő kísérletezés olykor feszegeti a műfajhatárokat. Jelzésszerű a kiállítás, hol tartunk, milyen irányba haladunk?” Mindenesetre az anyaországi és a határon túli magyar művészek alkotásainak együttes számba vétele már jó irányba mutat.

A szecessziós Szabadka egy francia történész szemszögéből

Nemzetközi konferencia a budapesti Francia Intézet szervezésébe

„Az egyszerre tudományos és gyakorlati konferencia célja, hogy a történész és a művészettörténész találkozzon a műemlékvédővel és a restaurátorral, illetve hogy előtérbe kerüljenek azon városi értékek, melyek a XX. század fordulóján történt átalakítások során születtek. Ebben az időszakban a városbővítés bizonyos mozzanatai egybeestek a szecesszió, mint építészeti stílus megjelenésével, különösképp a német befolyású területeken” – így fogalmazták meg a szervezők a rendezvény célkitűzését.

A háromnapos konferencia első két napját Budapesten, a harmadikat Nagyváradon tartották. A konferencia két koordinátora Catherine Horel, a párizsi I. Panthéon-Sorbonne Egyetem Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS, Francia Nemzeti Kutatási Központ) kutatási igazgatója és Frédérique Boura, örökségvédelmi főkurátor és az Örökségvédelmi Leltár igazgatója volt.

A második napi program egyik előadásának témája Szabadka volt, előadója Catherine Horel, Közép-Európával és az Osztrák–Magyar Monarchiával foglalkozó francia történész, aki egy vele készült interjúban (Aetas 25. évf. 2010. 2. szám) elmondta, hogy különösen izgatják a régió történetén belül a nemzetiségi együttélés kérdései, és ehhez kapcsolódóan a Monarchia többnemzetiségű városainak fejlődési ívét kívánja összehasonlító keretben elemezni. „2007-ben kezdtem ezt a programot, körülbelül 2014-re tervezem a befejezést egy monográfia megírásával. Kiválasztottam a Monarchia tizennégy közepes méretű, ötven–kétszázezer lakosú városát, például Kolozsvárt, Nagyváradot, Temesvárt, Aradot, Pozsonyt, Zágrábot, Szabadkát, Fiumét, illetve a nyugati tartományokban Czernovitzot, Lemberget, Pilsent, Brnot, Triesztet és végül Szarajevót. Úgy állítottam össze a listát, hogy minden nép képviselve legyen. Azt szeretném megvizsgálni, hogyan működtek a városi multikulturális társadalmak, s mit jelentett a multikulturalitás a mindennapokban: ki ment színházba, s melyik színházat látogatta; ki küldte a gyermekét a főgimnáziumba; hogyan szerveződött a helyi sajtó és a helyi közigazgatás; milyen sajátosságokat mutat az egyleti működés; voltak-e nemzetiségi vonatkozásai a gazdasági kamarák tevékenységének; a hétköznapi életben hogyan alakult a nyelvhasználat? A kiegyezés utáni időszakot vizsgálom, de mindenekelőtt az 1880-as évek utáni évtizedeket. Először a statisztikai forrásokat dolgoztam fel, ami elég egyszerű feladat volt, aztán következtek az egyesületi évkönyvek, értesítők, alapszabályok, a gimnáziumi évkönyvek, a helyi nyomtatványok és a sajtótermékek. Arad, Szabadka, Fiume, Trieszt és Brno feldolgozásával már készen vagyok, részpublikációk már készültek. Az együtt élő népcsoportok mindennapjaiban természetesen a rivalizálás és a kooperáció elemei egyaránt megtalálhatók, de elég nagy különbség mutatható ki Magyarország és Ausztria között. Különösen érdekesnek találtam Szabadka példáját, mivel ebben a városban ez a multikulturalizmus – a zsidó kivételével – a mai napig fennmaradt.”

A továbbiakban egy rövid összefoglaló Catherine Horel francia nyelvű előadásából, amelyet sajnos csak szinkrontolmácsolással hallgattam. Szabadka mezőváros volt, gazdagsága a város körüli földekből származott. Nem az iparosodás útját járta. Az emberek frusztráltak, a város nem szerelkezett fel olyan modernitási aspektusokkal, mint más városok. A városok úgy azonosítják magukat, mint egy másik város konkurensei, Szabadkáé Szeged, Aradé Temesvár. Mindig ez motiválta őket, pl. nagyobb kultúrpalotát kell építeni mint a másiknak van. A kulturális faktor szerint a városok fel akarnak zárkózni, erre egy lehetőség a szecessziós építkezés. 1910-ben Szabadkán 59, míg más városban több mint 250 kulturális egyesület működött, ez párhuzamba állítható a fejlettséggel. A városnak egy színháza volt, nyári színháza nincs (Aradon volt), és azon az egy színházon bunyevácok, szerbek és magyarok osztozkodtak.

Az épületek három csoportra oszthatók: 1. középületek, mint a városháza, amely kései barokk stílusú épület. Ezt a régi barokk stílusú városházát át kell alakítani, 1896-ban – Mamusich Lázár polgármester idejében – Lechner Ödön készített erre tervet, amely azonban a fiókban maradt. Az új polgármester, Bíró Károly újra elővette egy új városháza felépítésének tervét, és pályázatot írt ki: a neobarokk stílus jelenik, meg mint követendő példa, Mária Terézia típusú barokkot akarnak. Komor Marcell és Jakab Dezső építészek pályamunkája nyerte meg a pályázatot 1907-ben. A terv az elvárt Mária Terézia típusú barokk, amely a város történeti múltjának megfelel, még szó sincs az új stílusról, a szecesszióról. A tervezők építés közben azonban átalakították szecessziós stílusúra, mert magyaros stílust akarnak. A magyar belügyminisztérium jóváhagyása is kellett. Bíró Pestre utazott. Az építkezés 1908–1910 között tartott, 1912-ben adták át ezt a gigantikus méretű épületet nagy csinnadrattával nagy, de még nem volt kész. Belülről nagyon modern volt, lifttel, belső fűtéssel.

Az épületek második csoportját a vallási épületek képezték, pl. a zsinagóga is a modernitás bizonyítéka. Az épület terveit Baumhorn Lipót készítette el 1899-ben, mégis a Komor–Jakab iroda tervét választották. 1901-ben kezdték, 1902-re készült el, előbb, mint a városháza. A szabadkai zsidó közösség neológ, gazdaságilag jól integrált közösség volt. A zsinagóga 1975-től jugoszláv műemlékké nyilvánították, majd a szerb állam vette át.

Az épületek harmadik csoportjába a magánépítkezések tartoztak. A városlakók tudatára ébredtek a gazdagságuknak: építkeztek elsősorban az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, bankárok és maguk az építészek. Ezek belvárosi építkezések, a korzón és környékén, például a Raichle palota (jelenleg galéria), amelyen minden rajta van, ami a szecesszióra jellemző, továbbá a magyar konzulátus épülete. A palicsi tó mellett is villák épültek, Palics a gazdagok üdülőhelye, oda vonzotta a turistákat. Sok szép szecessziós villa, víztorony épült, Komor és Jakab női fürdőt épített. A lakosok és a befektetők is villákat vásároltak Palicson. Nagyváradon is érdekes lesz, ki épített és miért, az infrastruktúra is meghatározza egy város életét. (Amint már említettem, a konferencia másnap Nagyváradon folytatódott.)

Szabadkán kívül a konferencia előadásaiban a városok közül Pozsonnyal, Péccsel, Zágrábbal, Nagyváraddal foglalkoztak, de előadás hangzott el Bécs–Budapest rejtett párhuzamairól és ellentéteiről; Raimondo D’Aroncoról és az orientális építészetről a szecesszióban Friulitól a Boszporuszig; a szecesszióról és az identitásokról, Strasbourg és Nancy példáján; a budapesti szecesszióról mint a kulturális örökség részéről, továbbá az Art Nouveau hálózat tevékenységéről.

Végezetül még egy idézet a konferencia szervezőitől, hogyan határozták meg a szecessziót: „A szecesszió a hivatalos barokk vagy klasszikus művészet által kiváltott reakció terméke, Közép-Európában különös módon mégis éppen annak a politikai és esztétikai rendszernek (a Habsburgok monarchiájának) vált jelképévé, amelynek oppozíciójaként létrejött. Azonnal a csúcsra tört, ám virágzása illékonynak bizonyult, majd hamar átcsapott a tulajdonképpeni modernizmusba (bár továbbélési formái külön tanulmányt érdemelnének). Mennyire volt modern a szecesszió? Milyen szerephez jutott benne a tradíció, a népiesség, a folklór? S végül: milyen kapcsolatban állt a nacionalizmussal, mely ekkoriban vetette meg lábát Európában?”

Reméljük, mindezekre a kérdésekre a várhatóan megjelentetett konferenciaanyagban megtaláljuk a válaszokat is.

Ivo Andrić író és/vagy diplomata

Kiállítás a budapesti Közép-európai Kulturális Intézetben

Belgrád Város Múzeuma Ivo Andrićról Nobel-díja odaítélésének 50. évfordulóján (1961–2011) olyan kiállítást készített (a kiállítás szerzője Tatjana Korićanac irodalomtörténész, a múzeum tanácsosa), amely Andrić életpályájának kettősségét mutatja be: a diplomatát, aki bejárta Európát a Vatikántól Berlinig, ugyanakkor író volt: már első diplomáciai állomáshelyének elfoglalása előtt megjelent Ex Ponto című kötete.

A vendégeket köszöntve Módos Péter, a Közép-európai Kulturális Intézet igazgatója elmondta, hogy Ivo Andrićot a magyarországi közönség elsősorban íróként ismeri, mint a Híd a Drinán című regény szerzőjét, és amikor megnézte a kiállítást, akkor meglepetten látta, hogy milyen hatalmas diplomataéletmű állt mögötte. Az állomáshelyeit végignézve, azt, hogy hol és mit látott, tapasztalt, szerinte mindez elősegítette, hogy olyan összegző művet írjon, mint a Híd a Drinán. Az egykori Jugoszlávia területén ő az egyetlen Nobel-díjas író, aki már beletartozik a világirodalomba. Akik már ismerik a műveit, azok számára érdekes lesz és gazdagító ez a kiállítás, akik pedig most ismerkednek vele, azok egy különleges személyiséget ismerhetnek meg.

Gyurity Milán, a Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ igazgatója (a kiállítás szervezője) a központ nevében köszöntötte a közönséget, majd elmondta, hogy ez a kiállítás Budapesten már látható volt a Szerb Kultúra Hónapja rendezvénysorozat keretein belül a Nagymező utcában, de ez a mostani is ugyanolyan jelentős. A kiállítást Belgrád Város Múzeuma adta kölcsön néhány hónapra, és ennek egyik másolata Ivo Andrićhoz hasonlóan körbeutazta Európát: volt már Olaszországban, a frankfurti könyvvásáron, Párizsban, Bosznia-Hercegovinában, Szerbiát is körbeutazta, sőt még a belgrádi Nikola Tesla repülőtéren is kiállították. Ez a kiállítás egy rendezvénysorozat része, Szerbia Kulturális Minisztériuma támogatta elkészítését és utaztatását ide is, a Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ pedig átvette a feladatot, hogy Magyarországon több helyen is bemutassa (pl. Siklóson is volt), és a magyar közönség a fordításoknak köszönhetően megismerje Ivo Andrićot, rajta keresztül a szerb népet is, a magyarországi szerb közösséget is, mert ahogy Andrić vonzódott a hidakhoz, ez a kiállítás is egy híd a magyarországi szerb közösség számára a többségi társadalomhoz.

A Predrag Stepanović irodalomtörténész Ivo Andrićról szóló tanulmányából felolvasott részletek után Dejan Šahović budapesti szerb nagykövet Ivo Andrić diplomáciai karrierjéről beszélt, arról, hogyan fonódott össze írói munkásságával: Andrić 1920-tól 1941 közepéig dolgozott a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság diplomatájaként, ezek nagyon dinamikus és viharos idők voltak mind az ország, mind egész Európa és a világ számára is. Ebben az időszakban nagyon dinamikus időszakon, változásokon ment keresztül országa: az első világháborút követő békeszerződések utáni létrejöttétől egészen a háború kitörése és a nácista megszállás miatti, 1941. évi széteséséig. Ivo Andrić ezt a húsz évet különböző helyeken töltötte Európában. Első állomáshelyére New Yorkba nevezték ki, de azt nem foglalta el, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság diplomatájaként a Vatikánban kezdett dolgozni, majd Bukarestben, Triesztben, Grazban, Marseille-ben, Párizsban, Madridban, Brüsszelben, Genfben, végül diplomáciai pályájának utolsó állomására, a legmagasabb posztra, a Jugoszláv Királyság nagyköveteként Berlinbe nevezték ki. Diplomáciai karrierje mindig felfelé ívelt, nagyon sikeres volt, de diplomataként készített – nem túl sok – feljegyzéséből tudjuk, hogy nem érezte igazán jól magát ebben a szerepben, ez különösen az utolsó állomáshelyére, Berlinre vonatkozott, olyannyira, hogy már a leváltását kérte. Nem volt semmi beleszólása a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozáskor. Leváltására nem került sor, mert 1941. március 27-én Belgrádban puccsot hajtottak végre, április 6-án pedig kitört a háború, és Andrić visszatért Belgrádba, ezzel véget is ért diplomáciai karrierje. Dacára annak, hogy nem érezte jól magát a diplomáciai pályán, mindig nagyon jó diplomata volt.

A nagykövet – visszatérve a kiállítás címére, amely dilemmaként fogalmazza meg, hogy Ivo Andrić író és/vagy diplomata volt-e – azzal fejezte be, hogy nincs dilemma: Ivo Andrić nagyon jó diplomata volt, és azt természetesen tudjuk, hogy nagyon jó író is volt. Kortársai között is voltak olyanok, akik írók és diplomaták is voltak, pl. Miloš Crnjanski, Jovan Dučić, Marko Ristić. Ivo Andrić mégis íróként él az emlékezetünkben, ezért is kapott Nobel-díjat ötven évvel ezelőtt, amit most ünnepelünk.

Moszkva – három nap alatt 

Három nap egy több mint 12 milliós város esetében – az ember azt gondolná, ez semmire sem elég, ugyanakkor az is érdekes, mit mutat magából egy ekkora város, amely lakosainak számát tekintve sok közép- és kelet-európai államnál – többek között Magyarországnál és Szerbiánál is nagyobb.

Az első, ami megérkezésünkkor azonnal szembetűnik, hogy minden óriási: a Sheremetyevói Nemzetközi Repülőtér (ahova délután négykor – ottani idő szerint hatkor – megérkeztünk) többszöröse a budapesti Liszt Ferenc Repülőtérnek, de az autópályák, a sugárutak, a terek és a közlekedési dugók is a többszörösét teszik ki a mi közép- és kelet-európai méreteinknek. Ez a mai városkép nagyrészt Sztálin elképzeléseit tükrözi, aki a terveinek útjában álló épületeket, közöttük templomokat és műemlékeket is, leromboltatta, hogy a mostani széles sugárutakat és óriási épületeket felépíttethesse.

Szállásunk mintegy 25 km-re a repülőtértől, a szűk városközpontban volt, Moszkva főutcájával, a Tverszakaja utcával (amelyben a két világháború közötti, főként klasszicista épületek találhatók) párhuzamos utcában, a Majakovszkij metróállomáshoz közel.

A másnap reggel egy városnéző túrával kezdődött: ilyen kevés idő alatt ez a legjobb módja annak, hogy legalább felületesen megismerkedjünk a legfontosabb látnivalókkal. Olga, az idegenvezetőnk egy rendkívül kedves, tipikus orosz hölgy, kis csoportunkkal (hatan voltunk) nem volt könnyű helyzetben: ugyanis a férjemmel és velem utazott egy szlovák barátunk, majd Moszkvában még csatlakozott hozzánk három belgrádi szerb barátunk is.

Olga megkérdezte, milyen nyelven kérjük az idegenvezetést, mi mondtuk, hogy angolul szeretnénk, de egymás között egyfajta „szláv” nyelven beszéltünk, és időnként szlovák barátunk, aki nem értett angolul, megkérdezte Olgát oroszul, hogy éppen mit látunk, és mi nagyjából azt is értettük, Olgának pedig elég nehéz volt elmagyarázni, hogy mi ugyan három különböző országból jöttünk, de azért elég jól megértjük egymást.

Egy rövid várostörténet Moszkváról: a 12. század közepén alapították, a Moszkva és a Nyeglinnaja folyók találkozásánál ekkor épültek a Kreml első épületei. A 14. század elejétől Moszkva Oroszország metropolitájának székhelye volt, ekkor építették az Uszpenszkij-, a Mária mennybemenetele-székesegyházat, a város legfontosabb templomát, amelynek ma is látható változatát a XV. században a bolognai Aristotele Fioravanti tervezte, aki Mátyás király udvarában is dolgozott. Ebben a székesegyházban koronázták Oroszország uralkodóit, és itt temették el az ortodox egyház metropolitáit és pátriárkáit. A 15. század közepén dúló tűzvész után itáliai építészek védőfalat építettek a Kreml köré, Moszkva ekkor már az orosz állam fővárosa. Ebben az időben épült a Blagovescsenszkij-, Angyali üdvözlet-székesegyház, kilenc aranyborítású hagymakupolájával (először három, majd később a többi). A várost a 16. század végén a krími tatárok elfoglalták, majd felgyújtották, utána Borisz Godunov kezdte újra építtetni. A 17. század elején lengyel csapatok elfoglalták, de népfelkelők felszabadították. A Romanovok idejében megindult a fejlődés, de 1712-ben I. (Nagy) Péter Szentpétervárat nevezte ki fővárosnak. Napóleon seregeit legyőzték ugyan, de a város nagy része elpusztult, és az 1861-es jobbágyfelszabadítás után kezdett rohamosan fejlődni. 1918 márciusától vált ismét a kormány székhelyévé, 1922. december 30. után pedig ismét Moszkva lett az ország fővárosa. Mai szerkezetét, belvárosának városképét meghatározta a már említett Tverszakaja sugárút és a metróvonalak kiépülése.

Rövid városnéző körutunk Moszkva szívében, a Kremlnél (a kreml szó erődöt jelent) kezdődött, amely mindig is az államhatalom jelképe volt, jelenleg is ott az orosz elnök rezidenciája, ezért nem is látogatható minden épülete. Mi csak körbejártuk, ilyen rövid idő miatt nem érdemes beállni a jegyet váltók sorába, A XV. század végén itáliai építészek által tervezett épületek nem mindegyike maradt meg: az 1930-as években Sztálin több épületét és templomát leromboltatta, a meghagyott épületeket pedig lezáratta, csak halála után, 1955-től váltak látogathatóvá. A Kremlt egyik oldalról a Moszkva folyó határolja, a másik oldaláról az eredetileg piacként működő Vörös tér, fából készült standokkal, amelyek állandóan leégtek, ezért Tűz térként emlegették. Mostani nevét a 17. században kapta: az orosz „krasznij” szó valamikor „szép”-et jelentett, később alakult át a jelentése „vörös”-sé. (A vörös szín és a kommunizmus közötti összefüggés – azt mondják – teljesen véletlen.)

A téren áll egy kis kör alakú emelvény, ez a Lobnoje Meszto, amely évszázadok során nyilvános bejelentések és kivégzések színhelyéül szolgált. A tér mindig is felvonulások helyszíne volt, amelyeknek „csak” a jellegük változott: a forradalom előtt egyházi körmenetekben a pátriárka vonult át, míg a nagy októberi szocialista forradalom után katonai parádékat tartottak itt május elsején és a forradalom évfordulóján. A téren álló Lenin Mauzóleumot az 1917-es forradalom vezérének bebalzsamozott testével szintén csak kívülről néztük meg. A mauzóleum és a Kreml fala között található több ismert kommunista politikus (Sztálin, Brezsnyev, Andropov) sírja és szobra, de itt van eltemetve az első űrhajós, Gagarin, Makszim Gorkij szovjet író és John Reed (a Tíz nap, amely megrengette a világot című könyv amerikai szerzője is. Egy magyar tanácsköztársasági politikust, Landler Jenőt is itt temették el 1928-ban.

A tér déli végén az említett emelvénytől nem messze áll Oroszország minden bizonnyal egyik legismertebb látnivalója, színes hagymakupoláival a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, amelynek a legenda szerint szomorú a története: Rettegett Iván építtette hálája jeléül a tatárok feletti 1552-es győzelméért 1555 és 1561 között. A székesegyház elkészülte után megvakíttatta az építészt, hogy ne tudjon több ilyen szép, esetleg még szebb épületet építeni.

A tér északi végén a Történeti Múzeum vöröstéglás épülete áll, előtte Zsukov marsall (Sztálingád védőjének) szobrával, a tér keleti oldalát pedig a GUM, a valamikori szovjet állami áruház, most minden bizonnyal legismertebb moszkvai luxusáruház üvegkupolás, árkádsoros óriási épülete határolja, mögötte szűk utcákkal és ódon épületekkel, a régi kereskedőnegyeddel, a Kitaj-goroddal, ami tulajdonképpen kínai negyedet jelent. A lenyűgöző méretek – a Vörös tér is mintegy 500 m hosszú – hatásánál talán csak az óriási ellentétek hatása nagyobb. A szovjet idők „vörös szentélyével” szinte átellenben a kapitalista Nyugat legismertebb luxustermékeit forgalmazó üzletek rózsaszín művirágba borult fái között, a kiállított luxusautó mellett sétálva az ember elgondolkodhat a történelem fordulatain (inkább gondolkodhat, mint vásárolhat, olyanok az árak). Ehhez hasonlóan érdekes, kicsit megdöbbentő látványt nyújtott városnéző túránkon az elképesztő mennyiségű angol felirat, természetesen fonetikus orosz átírásban! Ismert márkaneveknél még olyan is előfordult, hogy a cirill betűs átírásban meghagytak egy latin betűt, valószínűleg a hitelesség kedvéért. Érdekes megjelenési formája ez a globalizációnak.

A Moszkvát átszövő ellentétek sora ezzel nem ért véget: mérhetetlen gazdagság (pl. luxusautók száma) és szegénység, a kommunizmus és a szocializmus mindenhol jelenlevő emlékei és rekvizitumai (pl. fotózási lehetőség Sztálin hasonmásokkal, orosz katonai egyenruhában) a Lenin Mauzóleum előtt pedig általános iskolások csoportja, kezükben a McDonalds-menühöz járó ajándék-papírtáskával, rengeteg fiatal orosz katona mobillal, digitális fényképezőgéppel vagy kamerával, amint éppen megörökítik az őrségváltást az Ismeretlen Katona Sírjánál (az örökmécses mellett a „Neved ismeretlen, tetteid hallhatatlanok” felirat olvasható, azok emlékére, akik Hitler 1941-es támadásakor estek el).

Ez a terület – mint évszázadok óta mindig is – most is a legfontosabb események fő színhelye: ugyanis nemcsak a turisták tömegeit láttuk a Vörös téren és környékén; hanem rendőröket és katonákat is, autókkal készenlétben, a téren a járható útvonalakat szétnyitható kerítésekkel és kapukkal kerítették el, illetve zárták le – akkor épp egy tüntetés volt kilátásban

Több órás városnéző körutunk során még megnéztünk néhány templomot, Moszkva a templomok városa volt, valamikor 1600 körül volt a templomok száma, abból nagyon sokat lebontottak, de újjá is építettek, most 800-900 közötti az ortodox templomok száma. A városban nagyon sok parkot is láttunk, idegenvezetőnk szerint az egyetem botanikus kertje almafákkal van teli, és amikor érik az alma, mindenki leszedheti, és viheti haza. Láttuk a sztálini korszak Hét nővérként emlegetett, többféle építészeti stílust ötvöző monumentális épületei közül a Hotel Ukrainát, a Külügyminisztérium épületét és a Moszkvai Állami Egyetemet. Városnéző körutunk egy ebédmeghívással fejeződött be: még rendezetlen építkezési területen – az ember néha nem is tudta hova lépjen – exkluzív, henger alakú üvegépület, 62. emeletén luxusétteremmel Sixty néven, ott ebédeltünk.

A következő nap ismét bejártuk Moszkva központját, de most már metróval közlekedtünk, hiszen világhírű a moszkvai metróhálózat (amelynek építése Sztálin első ötéves tervének idején, 1928–1933 között kezdődött), ma tizenegy metróvonal húzódik a város alatt, több mint 170 állomással, az 1-2 percenként közlekedő metrókocsikban naponta mintegy kilenc millió utassal. A metróállomások – nem hiába világhírűek – valóban gyönyörűek: mindegyik egy-egy műalkotás, márványoszlopokkal, szobrokkal, mozaikokkal, különleges megvilágítással. Reklámokat nem látunk a metróállomásokon, ebben a tekintetben csak egy-két állomás képez kivételt, de ott sincs minden plakátokkal teleragasztva, hanem az elegánsan kialakított állomáson szépen keretezett reklámtáblák sorakoznak. Moszkvában minden nagyon drága, de a metrójegyek díjszabása még hazai viszonylatban is megfizethető és jó. Hat-hét állomást néztünk meg, ezek elsősorban a központi állomások voltak: a Mayakovskaya, a Tverskaya, a Kurskaya, a Kitaj-gorod, a Teatralnaya (ennél az állomásnál található a híres Bolsoj Színház) és az Arbatskaya metróállomás, amelynek a felszíni épülete vörös csillagot formáz. Ez a városrész, mint megtudtuk, a turisták kedvenc helye, XVIII-XIX. századi épületekkel, amelyek sétálóutcákban vannak, ahol ajándéküzletek (az elmaradhatatlan egymásba illeszthető matrjoska fababákkal), képtárak, éttermek, kávézók váltják egymást. Mint már említettem, ajándéktárgyak óriási mennyiségben vásárolhatók szinte mindenfelé, a (sorozatgyártásban készült) népművészeti termékek mellett a szovjet idők emléktárgyaiból talán még többet is árusítanak, persze minden, a jelvények, zászlók, katonai övek, sapkák, mindenféle katonai felszerelés, ruházat „eredeti”. És természetesen vodka és kaviár minden mennyiségben, minőségben és csomagolásban.

Ellentéttel ebben a városrészben is találkoztunk: a szép régi Arbat utcától néhány percre a Novij Arbat széles sugárútján már beton és üvegépületek sorakoznak, ezekben bevásárlóközpontok, szórakozóhelyek, nagy hodályokra emlékeztető, több ezer embert is befogadó éttermek már egy teljesen más világot mutatnak, persze minden épületen a már említett angol feliratokkal, cég- és márkanevekkel cirill átírásban, amelyekből itt láttunk a legtöbbet.

A szombat este feledhetetlen élménye egy háromórás hajóút volt, amelyre vendéglátóink hívtak meg: a Moszkva folyón hajóztunk a város kivilágított nevezetességei (a Kreml épületei, a Megváltó Krisztus-székesegyház, stb.) mellett.

Az utolsó nap már az utazás jegyében telt: egy rövid délelőtti séta után – a leggazdaságosabb módon – vonattal utaztunk ki a Sheremetyevói Nemzetközi Repülőtérre. A rendkívül szigorú ellenőrzés már a pályaudvaron megkezdődött, majd a repülőtéren többszörösen megismétlődött. A pompás, lenyűgöző városközpont kontrasztjaként a vonatból óriási lakótelepeket láttunk eléggé lepusztult, elhanyagolt állapotban. Moszkva valóban az ellentétek városa, ez volt a benyomásunk három nap intenzív és felejthetetlen városnézés után.

Száz éve tört ki az első világháború

Tudományos tanácskozás, kiállítás és könyvbemutató Budapesten

Az idén egymást követték a megemlékezések az első világháború századik évfordulójáról mindazokban az országokban, amelyek érintettjei voltak az első világháborúnak.

A magyarországi szerbek is megemlékeztek az évfordulóról: Budapesten a Szerb Intézet a Szerb Országos Önkormányzattal együttműködve a Szerb Országos Önkormányzat könyvtárában magyar és szerb szakemberek részvételével tudományos tanácskozást szervezett a témáról. A tanácskozás résztvevőit köszöntötte Borivoj Rus, a Fővárosi Szerb Önkormányzat elnöke, Jelena Cvijanović, a Szerbiai Nagykövetség konzulja és Pero Lastić, a budapesti Szerb Intézet igazgatója.

Az előadások három tematikai egységben követték egymást: az első az 1914-ben kitört háború történelmi hátterét, kirobbanásának körülményeit világította meg. A következő tematikai egységet a háborúban harcoló önkéntesek és a hadifoglyok helyzetét, illetve a hadifogoly- és internálótáborokat bemutató előadások képezték, míg a harmadik részben elhangzó előadások témája volt a háború az írók, festők ábrázolásában.

Az első előadó dr. Đorđe Đurić, történész, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense, a Matica srpska főtitkára volt, aki a Szerbia és a Nagy Háború című előadásában a háború előzményeiről, a szerb hadseregről és századforduló szerb társadalmáról is részletesen beszélt. Dr. Demeter Gábor, az MTA Történettudományi Intézet munkatársa az Osztrák–Magyar Monarchia diplomáciai köreinek Szerbiával kapcsolatos terveit ismertette az 1913–1915 közötti időszakra vonatkozóan, míg dr. Pollmann Ferenc (Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum) a hadviselés barbarizálódását mutatta be az osztrák–magyar–szerb háborúban 1914-ben.

A tanácskozás történelmi részét Bada Zoltán, a budapesti Szerb Intézet kutatója által készített kimerítő bibliográfiai áttekintés zárta, amely a magyar nyelvű szakirodalomból a Balkán-félszigettel és Szerbia az I. világháborúban témával kapcsolatos munkákat vette számba.

Dr. Milan Micić történész (Tartományi Művelődésügyi Titkárság, Újvidék) az I. világháborúban részt vevő szerb önkéntesekről tartott előadást. Egy most induló projektumot ismertetett Pero Lastić (amelyet Bada Zoltánnal készítettek elő) az Osztrák–Magyar Monarchia hadifogoly- és internálótáborairól, különös tekintettel a mai Magyarország területére. Ugyanezt a témát folytatta Gordana Ilić Marković az Első világháborús szerb foglyok az Osztrák–Magyar Monarchia táboraiban című előadásában. Ugyanakkor egy lapról is beszélt, amely azután jelent meg, hogy a megszállt Szerbiában megszüntették a szerb lapokat, és betiltották a cirill betűs írást a lapokban, hivatalokban és az oktatásban. A latin betűs horvát nyelvi változatban íródott Beogradske novine, a német nyelvű Belgrader Nachrichten és a magyar nyelvű Belgrádi Hírek 1915. december 15-től jelent meg, eleinte heti háromszor, majd 1916. március 16-tól már naponta. A lapok korábbi szerb írók műveit közölték német, illetve magyar fordításban, de kortárs írók is írtak a lapokba, például a nagybecskereki Perlaszon született Otto Alscher német író is.

Gordana Ilić Marković előadása már átvezetett a következő témához, amely az irodalom és a festészet háborúval való kapcsolatát mutatta be. Vanja Prstojević, a budapesti Nikola Tesla Szerb Gimnázium szerb irodalom tanára A háború mitikus tere az I. világháború korszakának szerb irodalmában címmel tartott előadást, Pero Lastić Mednyánszky László háborús festészetét mutatta be képek vetítésével, de más festők háború alatti tevékenységéről is beszélt, többek között, az ürögi születésű Vasa Eškićevićről (1867–1933, a nagykikindai Zádor Istvánról (1867–1963), aki az Egy hadifestő emlékei 1914–1918 című könyvében írta le háborús élményeit.

Olga Krasić Marjanović, a Belgrádi Városi Könyvtár munkatársának a Szerb írók a Nagy Háborúban című előadása indította a harmadik témakört, de azért került a tanácskozás bemutatásának végére, mivel ő az egyik szerzője (a másik Marjan Marinković) a tanácskozás után az Országos Idegennyelvű Könyvtárban megrendezett a Szerb irodalom és a Nagy háború című kiállításnak is, amelynek katalógusa magyar nyelven is megjelent (a katalógust magyar nyelvre adaptálta Pero Lastić, aki fordította is, Bada Zoltánnal és Evellei Kocsis Zsivkával).

Olga Krasić Marjanović azzal kezdte előadását, hogy cáfolta az ismert szállóigét, miszerint Fegyverek közt hallgatnak a múzsák, ugyanis nagyon sok ismert szerb író és költő írt a háborúban és a háborúról, sok írás született ismeretlen szerzőktől, amelyek nem bírnak minden esetben irodalmi értékkel, de tükrözik a kort, az eseményeket, a háborús életérzést, ezért rendkívül fontos kordokumentumok.

A bemutatott írók és költők Stanislav Vinaver, Sima Pandurović, Branislav Nušić, Milutin Uskoković, Bora Stanković, Isidora Sekulić, Vladislav Petković Dis, Milutin Bojić, Todor Manojlović, Rastko Petrović, Dragiša Vasić, Stanislav Krakov, Stevan Jakovljević, Rade Drainac, Milos Crnjanski, Ivo Andrić és Dušan Vasiljev. (Milutin Uskoković, Stevan Jakovljević, Rade Drainac írók a magyar katalógusban nem szerepelnek). Az írók életrajzából és munkásságából a háború időszakát, műveikből a háborús tematikát emelték ki a kiállítás készítői.

Egy példa az előadásból és a kiállításból: Branislav Nušić (1864–1938), az egyik legismertebb szerb vígjátékíró is részt vett a háborúban, fia Strahinja pedig a szerb hadsereg híres 1300 káplárjának egyikeként esett el a harcokban, 1915-ben. Nušić a háború végéig emigrációban élt Franciaországban, ott írta meg Kilenszáz-tizenöt című krónikaszerű regényét, amelyben emléket állított a fiának.

A kiállítás megnyitóján irodalmi részletek hangzottak el szerb és magyar nyelven. A megnyitón egy könyvsorozat, a Szerbia 1914–1918 bemutatására is sor került, amelyen részt vett az újvidéki Prometej Könyvkiadó alapítója és tulajdonosa, Zoran Kolundžija. A tíz könyvből álló sorozat a Prometej Kiadó és a Szerb Rádió-Televízió gondozásában jelent meg. A sorozat egyik kötete egy illusztrált kronológia, Szerbia az első világháborúban címmel, amelynek szerzője dr. Đorđe Đurić, aki több, a kronológiában leírt, kevésbé ismert eseményről beszélt a könyvbemutatón.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.