KÖNYV KÖNYV MELLETT: Tarzan Szenttamáson és a 92. Ünnepi Könyvhéten

Gion Nándor nagyfőnökünk volt Jugoszlávia szétesése előtt az Újvidéki Rádióban. Rajtam, Balkanacon kívül Sebők Zoltáné és Fenyvesi Ottóé az előtte szétvert Új Symposion folyóirat ún. harmadik nemzedékéből. Utóbbi ugyan, akárcsak valamikor előtte Szkopál Béla, inkább a lemezeket lovagolta, Sebők a képzőművészet új ágaival és a kapcsolódó filozófiákkal volt elfoglalva, én meg igyekeztem mindenhez érteni az ezzel járó súlyos fogyatékosságokkal együtt. Jó, én inkább az irodalom, majd a film, végül a színház felségvizeire hajóztam, ami végül is nem kis feladat, de itt ebben az egészben tkp. Gion a lényeg. Meg már nem is a rég elcsépelt Symposion-sztori.

Szerintem – egy hevenyészett skicc fő vonalaival megragadva – Gion szigorú, ugyanakkor igazságos vezér volt. Ugyanakkor nehézségei támadtak az embernek, ha a hangulatát szerette volna éppenséggel eltalálni/kitalálni. Mert ugye, ha szem a lélek tükre, Nándornál ebbe a tükörbe többnyire szinte lehetetlen volt jól belenézni az állandóan hordott, többé-kevésbé sötétítő szemüvege miatt. Úgy tűnt, még az ágyban se veszi le, persze ennek nem is illett volna utánajárni. Szerette a Vinjakot, nem tagadta. Nyílt titoknak számított, hogy mindig van belőle rapidmód illanó anyagként a rádiós szerkótárában. Azt állították többen is, hogy egyszer azt találta mondani a munkatársaknak, hogy amit ő főnökként délelőtt tizenegy után mond, azt már ne vegyék készpénznek, pláne parancsnak, vessék szigorú revízió alá. Másnap tizenegyig nem fog haragudni érte, aztán jöhet a vihar megint. Nem volt egyébként tragikus alkat, pedig – ezt is mesélték – nagy szerencsétlenség érte. Első felesége apró gyermekükkel a karjában beleesett a fürdőszobaajtó üvegébe. A csemete túlélte, az asszony viszont nem. Egyik kötetét Gion Nándor az elveszített párjának dedikálta.

Hogy mikor írt? Bizonyára főként éjszaka. Radics Viktória „bajtársnőnk” a tanú rá, hogy ez így volt. Pesten, ahol lakott, a Kőrösi Csoma sétányon, arra lett figyelmes Riánk, hogy minden áldott éjszaka valaki hajnalig égeti szemközt a lámpát a dolgozóasztalán. (A sejtelmes csipkefüggöny mögött.) Csakhamar kiderült, puszta véletlenségből hát, hogy új keletű szomszédok Gionnal. Mi ketten pedig egy ideig – amikor már rég átjöttünk volt – a Magyar Rádióhoz közeli Építész Klubban randevúztunk. Ott mesélte el a Kossuth Rádió számára készülő nagyinterjúban Nándor a szülőhelyéhez, Szenttamáshoz fűződő ambivalens viszonyát, ahol Tarzan-filmeket néztek a moziban, utána verekedtek a szerbekkel, vagy éppen nem-szerbekkel, ahogy jött, de mindenképp mindenki Tarzan szeretett volna lenni, még ha többen csak Tarzan majmáig vitték is utóbb. Elmondta még ugyanott, hogy iparos suliba járt, ahol nem nagy hangsúlyt fektettek az irodalomra, ezért ő önerőből fedezte fel Jókait, akire aztán mindig is felnézett. – Sajnos, ez az interjú Gion Nándor 2002-ben bekövetkezett halála miatt örökre torzóban maradt, pedig még bőven lett volna mit átbeszélni.

Különben B. A. Balkanacnak úgy tűnik, hogy Nagyfőnök Nándor szerette egykor, ha épp ő, B. A. (Balkanac) megy el a különféle könyvkiállításokra, foglalkozik a könyvkiadással meg ilyesmikkel, csupán egy határozott kikötése volt neki. Mégpedig az, hogy minden jelentésben benne kell lennie annak, hogy KÖNYV KÖNYV MELLETT. – Így akkor vegyük úgy, hogy a feladat eme kötelező része ezen a helyen is megvan, kipipálódott. Ellenben hogy itt Gion-könyv van Gion-könyv mellett, az viszont már egy specifikum. A nem csekélyke feladatot a Napkút Kiadó vállalta magára Magyarországon, aminek köszönhetően a postarablók, kárókatonák, kafferbivalyok és a többiek megtalálták magukat egy új, tetszetős szériában, ahogy a teljesen friss életműsorozat hatodik és hetedik része is. Utóbbi kettő teljesen újnak számít. Mindkettő vaskos kiadvány, s az eleddig kötet formájában soha meg nem jelent műveket tartalmazza. Illetve hát mind a Krisztus katonái a Görbe utcából, mind a Keresünk egy jobb hajót c. könyv olyan írások tárháza, amelyeknek különben nehéz lett volna megtalálniuk a helyüket ilyen vastag gyűjteményben, nem utolsósorban ilyen repi keménykötésben, mert ezek drámai művek, amiket így már nem nagyon szeret konzumálni a nagyközönség. Továbbá filmváltozatok, röpke reflexiók, töredékek, nem utolsósorban elfeledett hangjátékok, amilyenekhez foghatót ma már nem hogy nem szeret olvasni, de hallgatni sem a Nagyérdemű. Mindenesetre óriási munka volt mindezt összeszedni. Állítólag az Újvidéki Rádió porosodó-pókhálósodó „kincseskamráját” is teljesen át kellett fésülni.

A szövegeket szerkesztette, válogatta és gondozta: Kurcz Ádám István. A címlapképek Maurits Ferenc és Benes József munkáinak felhasználásával készültek. Érdemes megjegyeznünk a szerkesztői (utó)szó első részéből a következőt, a mintegy szívhez szóló ajánlót: „Gion Nándor… az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar író, több műve még életében kanonizálódott, amit a számos irodalmi díj, a művekből készült fordítások, a színpadi, rádiós és televíziós adaptációk mellett leginkább az általános és középiskolai tananyagba való bekerülése bizonyít”.

BALÁZS ATTILA

Sziveri János: Hidegpróba / L'épreuve des glaces

Szabadon idézem az 1981-ben Újvidéken megjelent eredeti Sziveri-verskötet kétnyelvű kiadásához utószót írt egykori symposionista szerkesztőtársat, Losoncz Alpárt, aki szerint felemelő volt Sziveri költészetbe vetett hite, amelyet õ életaktussá transzformált. Erről a hitről nem tett le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge. Így Losoncz. Szerinte nem volt senki anno, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri, a költő-főszerkesztõ. Losoncz valami időszerűtlent kénytelen megállapítani a korán elhalálozott Sziveri életében, magatartásában és műveiben is, tudniillik szerinte hiányzott Jánosunkból a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely fennmaradásunkat szolgálja. Nos, értem Losoncz Alpárt, bár egészen pontosan nem tudnám meghatározni, miféle cinizmus tartotta meg az Új Symposion folyóirat Sziveri-nemzedékének többi tagját idáig az élet számára. Valószínűleg nem érintette meg őket annyira - közöttük engem se - egy életében jócskán legendává lett, ma már erősen fakuló hírnevű, avantgárd indíttatású "vidéki lap" egyik lendületes generációjának az akkori Mozgó Világéhoz fogható, bukással végződő kálváriája, még ha mi voltunk is e nemzedék. Költőnk védtelennek bizonyult korunkkal szemben, szögezi le Losoncz, így az, amit Sziveri kisebb-nagyobb pontossággal "politikának" nevezett, átgyalogolt elgyötört testén. Sziveri Jánosén, akinek kötetnyi verse napjainkban franciául is olvasható Marc Martin fordítói munkájának köszönhetően. Martin erőfeszítését nem vagyok hivatott megítélni mizőr francia nyelvtudásomnak "hála", azonban volt szerencsém találkozni vele tavaly Párizsban, és úgy érzem, megbízom benne (cinizmus nélkül). Érdekes, hogy amikor a francia fordítói iskola jellemzői felől érdeklődtem nála, erre õ jókorát legyintett. Inkább arról beszélt, milyen elementárisan hatott rá Sziveri költészete. A rámozdulástól a belefáradásig elmesélte a fordítás történetét, aztán azt, hogyan kapott újabb lendületet, hogyan jöttek a szavak, a "tükörképek". Végül úgy általában nekikeseredve a nehéz fordítói munka honorálatlanságán, továbbá a magyar irodalom iránti csekélyke érdeklődésen, kicsúszott a száján, hogy a kutya sem olvassa ezeket a könyveket ott. Hosszabban írhatnék arról, miért van ez, ha sarkítva is ugyan, de így, ám valószínűleg nem tudnám megoldani a kérdést. Benne van ebben a kicsi meg a nagy nemzet ügye, történelem, ha egyáltalán... miegymás. Egy biztos: valami baj van a mi irodalmi "píárunkkal", még ha az utóbbi néhány évben tapasztalható is némi haladás (például a Sziveri-könyvet ugyancsak újraaktualizáló tavalyi MAGYART-on Franciaországban). Túl nagy a téma, passzolom, ám egyet kénytelen vagyok megállapítani: távolról sem vagyunk profik például a szélesebb piac megcélzásában. Itt ez az egyébként roppant örvendetes "próba" L. A. okosan elemző utószavával, de hogy kinek szól, aligha tűnik eldöntöttnek. Leginkább azokhoz szólhat, akik Sziveri rövid életét és munkásságát nagyjából ismerik, emberi attitűdjét becsülik, ugyanakkor - mindkét nyelv birtokában - roppant kíváncsiak, hogyan is hangzik a francia Sziveri. Nekik igen. Egy kevésbé speciális magyar olvasó azonban hasztalan keresi azt a pár infót, aminek alapján eldöntheti, kell-e neki a könyv. Õ még megnézhet ezt-azt a lexikonban, bár kétlem, hogy megnézi. És mit néz meg a francia? Kezdhetné a földrajzi lexikonnal, hogy hát mit is jelent a Vajdaság kifejezés, ahonnan ez a fura, eretnek poéta származik, aztán folytathatná privát nyomozását tovább. Persze, ha egyáltalában létezik ez a francia olvasó. Különben dicséretre méltó, soványka spektrumunkat színesítő vállalkozás. Szemre is szép. Lehetett látni. 2001-ben a párizsi Magyar Intézetben.

(Fordította Marc Martin. A Messzelátó és a Fiatal Szegedi Írók Köre közös kiadása, 1999. 193 oldal, ár nélkül)