KÖNYV KÖNYV MELLETT: Tarzan Szenttamáson és a 92. Ünnepi Könyvhéten

Gion Nándor nagyfőnökünk volt Jugoszlávia szétesése előtt az Újvidéki Rádióban. Rajtam, Balkanacon kívül Sebők Zoltáné és Fenyvesi Ottóé az előtte szétvert Új Symposion folyóirat ún. harmadik nemzedékéből. Utóbbi ugyan, akárcsak valamikor előtte Szkopál Béla, inkább a lemezeket lovagolta, Sebők a képzőművészet új ágaival és a kapcsolódó filozófiákkal volt elfoglalva, én meg igyekeztem mindenhez érteni az ezzel járó súlyos fogyatékosságokkal együtt. Jó, én inkább az irodalom, majd a film, végül a színház felségvizeire hajóztam, ami végül is nem kis feladat, de itt ebben az egészben tkp. Gion a lényeg. Meg már nem is a rég elcsépelt Symposion-sztori.

Szerintem – egy hevenyészett skicc fő vonalaival megragadva – Gion szigorú, ugyanakkor igazságos vezér volt. Ugyanakkor nehézségei támadtak az embernek, ha a hangulatát szerette volna éppenséggel eltalálni/kitalálni. Mert ugye, ha szem a lélek tükre, Nándornál ebbe a tükörbe többnyire szinte lehetetlen volt jól belenézni az állandóan hordott, többé-kevésbé sötétítő szemüvege miatt. Úgy tűnt, még az ágyban se veszi le, persze ennek nem is illett volna utánajárni. Szerette a Vinjakot, nem tagadta. Nyílt titoknak számított, hogy mindig van belőle rapidmód illanó anyagként a rádiós szerkótárában. Azt állították többen is, hogy egyszer azt találta mondani a munkatársaknak, hogy amit ő főnökként délelőtt tizenegy után mond, azt már ne vegyék készpénznek, pláne parancsnak, vessék szigorú revízió alá. Másnap tizenegyig nem fog haragudni érte, aztán jöhet a vihar megint. Nem volt egyébként tragikus alkat, pedig – ezt is mesélték – nagy szerencsétlenség érte. Első felesége apró gyermekükkel a karjában beleesett a fürdőszobaajtó üvegébe. A csemete túlélte, az asszony viszont nem. Egyik kötetét Gion Nándor az elveszített párjának dedikálta.

Hogy mikor írt? Bizonyára főként éjszaka. Radics Viktória „bajtársnőnk” a tanú rá, hogy ez így volt. Pesten, ahol lakott, a Kőrösi Csoma sétányon, arra lett figyelmes Riánk, hogy minden áldott éjszaka valaki hajnalig égeti szemközt a lámpát a dolgozóasztalán. (A sejtelmes csipkefüggöny mögött.) Csakhamar kiderült, puszta véletlenségből hát, hogy új keletű szomszédok Gionnal. Mi ketten pedig egy ideig – amikor már rég átjöttünk volt – a Magyar Rádióhoz közeli Építész Klubban randevúztunk. Ott mesélte el a Kossuth Rádió számára készülő nagyinterjúban Nándor a szülőhelyéhez, Szenttamáshoz fűződő ambivalens viszonyát, ahol Tarzan-filmeket néztek a moziban, utána verekedtek a szerbekkel, vagy éppen nem-szerbekkel, ahogy jött, de mindenképp mindenki Tarzan szeretett volna lenni, még ha többen csak Tarzan majmáig vitték is utóbb. Elmondta még ugyanott, hogy iparos suliba járt, ahol nem nagy hangsúlyt fektettek az irodalomra, ezért ő önerőből fedezte fel Jókait, akire aztán mindig is felnézett. – Sajnos, ez az interjú Gion Nándor 2002-ben bekövetkezett halála miatt örökre torzóban maradt, pedig még bőven lett volna mit átbeszélni.

Különben B. A. Balkanacnak úgy tűnik, hogy Nagyfőnök Nándor szerette egykor, ha épp ő, B. A. (Balkanac) megy el a különféle könyvkiállításokra, foglalkozik a könyvkiadással meg ilyesmikkel, csupán egy határozott kikötése volt neki. Mégpedig az, hogy minden jelentésben benne kell lennie annak, hogy KÖNYV KÖNYV MELLETT. – Így akkor vegyük úgy, hogy a feladat eme kötelező része ezen a helyen is megvan, kipipálódott. Ellenben hogy itt Gion-könyv van Gion-könyv mellett, az viszont már egy specifikum. A nem csekélyke feladatot a Napkút Kiadó vállalta magára Magyarországon, aminek köszönhetően a postarablók, kárókatonák, kafferbivalyok és a többiek megtalálták magukat egy új, tetszetős szériában, ahogy a teljesen friss életműsorozat hatodik és hetedik része is. Utóbbi kettő teljesen újnak számít. Mindkettő vaskos kiadvány, s az eleddig kötet formájában soha meg nem jelent műveket tartalmazza. Illetve hát mind a Krisztus katonái a Görbe utcából, mind a Keresünk egy jobb hajót c. könyv olyan írások tárháza, amelyeknek különben nehéz lett volna megtalálniuk a helyüket ilyen vastag gyűjteményben, nem utolsósorban ilyen repi keménykötésben, mert ezek drámai művek, amiket így már nem nagyon szeret konzumálni a nagyközönség. Továbbá filmváltozatok, röpke reflexiók, töredékek, nem utolsósorban elfeledett hangjátékok, amilyenekhez foghatót ma már nem hogy nem szeret olvasni, de hallgatni sem a Nagyérdemű. Mindenesetre óriási munka volt mindezt összeszedni. Állítólag az Újvidéki Rádió porosodó-pókhálósodó „kincseskamráját” is teljesen át kellett fésülni.

A szövegeket szerkesztette, válogatta és gondozta: Kurcz Ádám István. A címlapképek Maurits Ferenc és Benes József munkáinak felhasználásával készültek. Érdemes megjegyeznünk a szerkesztői (utó)szó első részéből a következőt, a mintegy szívhez szóló ajánlót: „Gion Nándor… az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar író, több műve még életében kanonizálódott, amit a számos irodalmi díj, a művekből készült fordítások, a színpadi, rádiós és televíziós adaptációk mellett leginkább az általános és középiskolai tananyagba való bekerülése bizonyít”.