Balogh István
A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/4908/mellekletek_kilato/263595/Az-%C3%A1ldott-T%C3%B3part-utca-sz%C3%BClet%C3%A9snap-Balogh-Istv%C3%A1n.htm
Szülővárosa gimnáziumában érettségizett, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázott. Pedagógiai pályafutása alatt volt általános-, közép- és főiskolai tanár. Irodalmi munkássága mellett tagja volt a Szabadkán megjelenő Üzenet című irodalmi, művészeti, társadalomtudományi és kritikai folyóirat szerkesztőbizottságának (1976–1980). 1980 és 1991 között az Üzenet kiadói tanácsa elnöke. Tagja a Szabadkán szerbhorvát nyelven megjelenő Rukovet című irodalmi és kritikai folyóiratnak (1976–1991).
Műveiből a következő nyelvekre fordítottak: albán, angol, eszperantó, horvát, lengyel, német, szerb, szlovák.
Balogh István szövege szerepel Mucsi József által szerkesztett Törökszegfű. A Jó Pajtás pályázatának legjobb írásai című antológiában.
Különös kalantén
A közelmúltban jelent meg a zentai Balogh István nyugalmazott tanár legújabb, gyermekekhez írt kötete, a Különös kalantén az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában.
A tetszetős borítón első olvasatra értelmetlennek tűnő cím már a legelső mesét elolvasva értelmet nyer: egy óvodás korú kisfiú, az unoka, nagypapa szeme fénye ejti így a karantén szót.
A kötet meséket tartalmaz, amelyeket a szerző kis unokájához címzett. Benne van ezekben a történetekben minden, amelyet egy nagypapának tudnia kell az unoka neveléséről, ezért akár útmutatóként is szolgálhat szülőnek, nagyszülőnek ahhoz, hogyan kanalizálja a hozzá intézett, gyakran megválaszolatlannak tűnő kérdések áradatát, hogy azzal nevelje is, ne csak szórakoztassa a kisgyermeket.
A kedves szófordulatok, a nagyapa és a kisfiú sokszor humoros történetbe hajló, mégis rettenetesen komoly párbeszédei, a milliónyi kérdés — mind-mind benne foglaltatnak ezekben a történetekben. Kitűnik a nyugalmazott pedagógus nagypapa találékonysága, amellyel igyekszik helyt állni a bárányhimlő miatt karanténba kényszerülő kisunokája „támadásainak”, győztesként kikerülni a keresztkérdéseket, melyek zuhatagként érik.
Maga a könyv praktikus, könnyen kézben tartható, tetszetős, szépen tördelt, Csernik Attila rajzaival gazdagon illusztrált. Kellemes a szemnek és a léleknek is, kiváltképpen azok a történetek, amelyekben a szerző szülővárosának, Zentának és a Tisza folyó keletkezésének a történetét elmondó mondákat eleveníti fel. A szinte helytörténeti adatoknak is beillő ismeretek hasznos tudnivalókkal szolgálnak az olvasónak:
„Élt hajdanában, szent királyunk, István idejében egy nagyúr, akinek a vára égig érő bércen fészkelt, épp ott, ahol két sebes folyó találkozik, az egyik fekete, a másik fehér, s onnan kezdve a közös folyamot nevezi a nép Tiszának. Szente úrnak hívták az égig érő bérc várának urát, akinek három fia volt, Szentefia Tarhos, Keán és Mágocs. Szentefia Tarhos nagy úr lett, megörökölte apja földbirtokát, falvait, szántóit és büszke várát, Szentefia Keán még gyerekkorában kolostorba vonult...”
Végezetül: ajánlom ezt a könyvet minden kisgyermeknek, szülőnek, nagyszülőnek — úgy általában mindenkinek, aki szeret kikapcsolódni, hasznosan eltölteni a szabadidejét. A könnyed olvasmány remélhetőleg elnyeri majd mindenki tetszését, hiszen a hétköznapokból merít, mégis a gyermeknevelés csínját-bínját tárja elénk, és állatmeséi révén bekukkantást nyújt a körülöttünk levő élővilágba is.
A vesztegzár történetei
Balogh István Csókán és Törökkanizsán is bemutatta legújabb, Különös kalantén című könyvét. A vajdasági, zentai származású, jelenleg Magyarországon élő szerző eddig megjelent tizenhét kötete közül ez a negyedik, amelyet gyermekeknek írt. Balogh István elmondta: van ugyan egy fia, a mesélőkedve mégis nagytatakorában jött meg, és gyermekkönyveket is csak azóta ír, amióta megszületett az unokája, Péter.
A kalantén nem varázsszó, csupán a karantént fedi, csakhogy Petike, amikor tizenhat napra bárányhimlő-vesztegzárba kényszerült a nagyszüleihez, még nem tudta kimondani a szóközépi r hangot. A könyvben azok a mesék, versek szerepelnek, amelyek az együtt töltött időszakban hangzottak el, illetve születtek meg nagyapa és unokája közös alkotásában. Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában megjelentetett kötetet Csernik Attila illusztrációi teszik egyedivé.
Balogh István meséi nem királyokról vagy sárkányokról szólnak, hanem a Tiszáról, a halászokról, a juhászokról, illetve arról, hogyan éltek régen az emberek. Miért tartja fontosnak, hogy ezeket a történeteket mondja el az unokájának? — kérdeztem tőle.
— Én szerencsés gyermeknek számítottam, hiszen a Balogh nagyanyám nagy mesélő, valóságos mesefa volt, még népmesegyűjtők is jártak hozzá évtizedeken át. Emlékszem, úgy bugyogtak belőle a csodásabbnál csodásabb történetek, mint forrásból a víz. Nos, a nagymama, Peti esetében az ükmama meséit az unokámnak élesztettem újra. A fiamnak is meséltem, de ő a kiskakas gyémánt fél krajcárját és a farkast szerette, amelyre forró vizet öntenek, meg a bakkecskét, amely bement a nyúl házába.
A Grimm testvérek sokat írtak a sárkányokról, és a magyar gyermekek is ismerik ezt a csodalényt, hiszen a Hetvenhét magyar népmesében is előfordul a hét- vagy a háromfejű változata. Én viszont kedvenc folyómat, a Tiszát nem tudom összekötni a sárkányokkal. De nem is kell, mert van nekünk vízi tündérünk, csodahalunk. Ebben a könyvemben is előfordulnak régi történetek, például az aranypikkelyes pontyról, amelyből arany, majd fehér ruhás lány lesz. Miután férjhez megy a hősünkhöz, nem lesz belőle tündér, hanem ugyanazt a hétköznapi életet éli, amelyet a többi lány. Sőt, addig fűztem a történetet az unokámnak, hogy a pontyból lett leány, illetve asszony, nagymama, az én Péterem nagymamája.
Nagy szeretettel gyűjtöm össze azt a szellemi kincset, amelyet ránk hagyományoztak az ük- és a szépmamák, s igyekszem megírni őket, átadni az én unokámnak, a könyveim révén pedig mások unokáinak is.
Mindkét könyvbemutatón közreműködött Kónya Sándor csókai versénekes, Balogh István megzenésített költeményeit adta elő. A moderátor szerepét Sinkovits Péter, valamint Tóth Lívia újságírók vállalták.
Krónika egy kedves karanténról
Balogh István: Különös kalantén. Forum, Újvidék, 2013.
Balogh István vajdasági író a tőle megszokott műfaji sokszínűség jegyében állította össze legújabb, verses–mesés–történetes könyvét, mely elsősorban gyerekeknek szól. Valóban különös világba, felfüggesztett térbe és időbe vezet általa, mely a játéké, álmoké, havazásé: az ünnep rendje ez, ahová alig tud beszűrődni a valóság. Mesél az elfoglalt szülőkről, akik akkorra érnek haza, amikorra majd a karácsony; arról az időről, amikor ehelyett csak a Télapó járhatott körbe szilveszterkor; a fővárosban született unokáról, aki már nem ismeri „apai nagyszülei és édesapja szülővárosát”, Zentát.
A kerettörténet a bárány és a pergőhang jegyében alakul, értsd: a kiütött himlő miatt az elbeszélő Peti nevű „sarja és maradéka” szobafogságra kényszerül, melynek egyik célja az r ejtésének a kimunkálása a nagyapa segítségével, aki megosztja/eloszlatja a kisfiúval a lábadozás unalmát. A könyv a körülbelül kéthetes vesztegzár hol könnyed, hol elgondolkodtatóbb krónikája, egyrészt a különböző mókák leírását, másrészt azokat a meséket tartalmazza, melyeket immár a negyedik generáció hallgathat meg, hiszen az ükanya, Lukács Verona történeteinek szabad utánköltései. Néhány tipikusabb ötlet mellett a legtöbb invenciózus: ki tudja például, miért rakja a kakukk más madár fészkébe a tojásait? Milyenek a szerelmes buszok? Péter közbeiktatott kérdései révén pedig igazi dialogikus viszony és a mesemondás archetipikus szituációja alakul ki.
A könyv igazi érdekességét a perspektíva rétegzettsége adja, ahogy arra már a cím második része is utal: egy felnőtt szó, gyerek előadásában. Ugyanígy lehetséges az egyes történeteket csak kalandot váróan olvasni vagy kihallani belőlük a felnőtt narrátor hangját is: aki már tudja, hogy mese úgy is végződhet, hogy a vadászok meglepik a verembe esett állatokat; hogy a mesehősöknek is nyilallhat néha a válla. A humoros, bátor elbeszélést Csernik Attila illusztrációi találóan egészítik ki ezen kettősség érvényesítésével.
Az árnyékoknak, „szépséghibáknak” (nevezzük valóságnak?) az ismeretében lesz még értékesebb a nagyapa hite az unokában és a történetek hatalmában, mely a mesenyelv helyenkénti megbicsaklását, a verssorok olykor talán túlzott stilizáltságát is feledteti. Marad: a szerrretet.
Balogh István hetvenéves
Balogh István publicisztikájáról…
…készülök már évek óta írni. Ezt ő is tudja, ezért időnként – némi kaján éllel (vagy talán kicsit szomorkásan?) – rá is szokott kérdezni, hiszen mindenkit érdekel – akár bevallottan, akár látszólag közömbösen, tettetve a közönyt – az ilyen ellene készülő „merénylet”… Az utóbbi időben azonban már nem kérdez, talán puszta ígérgetésnek tartotta, amit mondtam, egyébként is igen termékeny, mindig egy újabb írás foglalkoztatja, én pedig részben az elmaradozó érdeklődése által kiváltott bűntudat miatt, részben pedig születésnapi köszöntés fejében is, most hozzálátok. Az eddigi halogatás oka kicsit talán tudat alatti büntetés, amiért annak idején magyartanárként „megfertőzött” az irodalom és a folklór szeretetével, aztán otthagyott bennünket, más munkahelyre távozva; népdaléneklő zengő hangját csak nyolcadikban feledtette Tőke István a maga lebilincselő előadásmódjával, no meg kétnyakú hawaii gitárjával, amit időnként behozott órára, s kinyitotta számunkra a világot. Akkor persze még nem gondoltam, hogy egykor majd én is hasonló bűnt fogok elkövetni, erkölcsi jog híján tehát nem tehetek neki szemrehányást, annál is inkább, mert egy hosszú parabolát leírva ő visszatért a katedrához, én viszont nem. (S önző módon csak remélhetem, hogy hozzá hasonlóan iskolából való távozásomkor én is némi űrt hagytam magam után.)
A fenti cím félrevezető, tehát az elején tisztázandó: a „publicisztika” kifejezést itt most tágabb értelemben szeretném használni, tehát a szépirodalmi ténykedését is bátorkodom idesorolni, annál is inkább, mert nála olykor nehéz meghúzni a határokat, s nekem nincs is olyan sokoldalú képzettségem, hogy őt bárhova beskatulyázzam. Nyilván ő sem a verseiről, kisprózáiról esetleg kialakult irodalomkritikámra, hanem inkább életművének néprajzi vagy helytörténeti vonatkozásairól alkotott véleményemre kíváncsi. No mármost, ilyenkor mindig néhai Bodor Anikó mások által vagy általa kitalált, de szívesen idézgetett hasonlatai jutnak eszembe: vagyis nem szeretnék indigó lenni, ami mindent befog, vagy azt gondolni, hogy mert vezetem az áramot, jó villanyszerelő vagyok. A néprajzhoz csak annyit értek, amennyi az interdiszciplinaritáshoz szükséges, attól pedig pláne messze vagyok, hogy irodalmi alkotásokat néprajzkutatói szemmel boncolgassak. Igaz, néprajz és helytörténet gyakran összemosódik, különösen ha utóbbit tágabb értelemben, „helyismeret”-ként tárgyaljuk, mert akkor gyűjtőfogalomként csakugyan sok minden belefér.
Ha már Bodor Anikót említettem, a 800 éves Zenta ürügyén ki kell térnem az 1960-as évekre, hiszen 1966-ban ugyanezt a jubileumot ünnepelték, csak éppen a 750.-et. Nagy energiák szabadulhattak fel akkor: mintha a város magára eszmélt volna, keresni-kutatni kezdte identitását, előbb csak a hely történetét, majd folklórját, végül pedig művészi-szépirodalmi megnyilvánulások röppentek fel sajátos stílussal, nyelvezettel, egy olyan renden belül, amely nemigen tűrte a nemzetit, adva volt tehát a lokális keret, elég tág azonban ahhoz, hogy egy ideig mindenki jól érezze magát benne. Nem sorolnék fel neveket, mert méltatlanul talán kihagynék valakit. Ekkor tűnt fel Ő is, kicsit mindenbe belekóstolva, s ami ízlett neki, abból tanárként felénk is sugárzott valamicskét. A hetvenes évek kedvezőtlen politikai visszarendeződése aztán mély nyomokat hagyott a városban is, beállt a szélcsend, az állóvíz; csupán a városi múzeumban gyúlt ki a fény, hiszen ekkor költözött (mai reményeink szerint is) végleges helyére, nyíltak meg első állandó kiállításai, s kapott korszerű képtárat. Ő ellenben eltűnt a szemünk elől, s majd 1982-ben Újvidéken egy évre újból a tanárom lesz, csak éppen nem magyar nyelvet, hanem honvédelmet (!) oktatva.
Az ám: az idén múzeumunk éppen annyi idős, mint Ő, a hetvenediket tölti be, s ki-ki eldöntheti, hogy a hetven év egy ember, illetve egy intézmény életében sok vagy kevés. Sokak szerint a múzeum feladata a tárgyak gyűjtése, feldolgozása, megőrzése és bemutatása, de vajon csupán csak ennyi? Hiszen minden tárgy egy ember, egy sors, s a muzeológiai trend ma ezeknek az egyéni életutaknak, az egyedi, különleges szenzációnak a bemutatása, több-kevesebb sikerrel, mert a muzeológia tudomány, a tudósokat pedig köti a tényekhez ragaszkodás béklyója, holott tudjuk, hogy minden narratíva a tények szubjektív csoportosítása, értelmezése, s a letűnt korok tárgyilagos megismerésére csak törekedhetünk, de teljesen soha nem sikerülhet.
Az írót persze ilyen megkötések nem korlátozzák, s csak örülni tudunk annak, hogy a korai írásokban még csak helyenként feltűnő helytörténeti szellemidézgetések, balladai utalások az idő múlásával egyre szaporodtak, illetve közvetlenebb kifejezésre találtak. Minden valamirevaló történelmi városnak kell hogy legyen krónikása, s ez személyében bontakozott ki. Zentának korábban csak krónikás művészei voltak: Andruskó Károly, Nestor Slavnić, az írók közül azonban előtte csak Beder István próbálkozott, de talán nem túl nagy meggyőződéssel, inkább csak irodalmi eszköztára kellékeit látta a régmúlt egy-egy eseményében, relikviájában.
Tehát ha Ő nincs, előbb-utóbb ki kellett volna találni, ahogy mondani szokás. De még ő is csak akkor fordult igazán a város múltja felé, amikor Magyarországra áttelepülve végérvényesen távol került Zentától. Ekkor kezdte úgy igazából Zentai ládafiájába gyűjteni történeteit, s Beder pásztázó mazsolázgatásához képest ő igazi analitikusként vetette magát a munkába, hiszen a tét valóban nagy volt: nemcsak a szűk olvasótábort megszólító krónikás szerepét vállalta, hanem a mesemondóét is, beskatulyázni őt bármilyen műfajba tehát teljesen reménytelen, mint ahogyan történelmi vagy néprajzi tényszerűséget, tudományosságot sem kérhetünk tőle számon, hiszen egyik történetnek végére sem érve már gombolyítja belőle a másikat, ahogyan azt csak az Ezeregyéjszaka ismeretlen mesélői tudták igazán, nem csoda, hogy Különös kalanténja Boccaccio Dekameronját juttatja eszünkbe óhatatlanul, meg persze azt is, mennyire fontos számára a „zentaiság” továbbörökítése unokája számára, aki egyszer majd talán szintén továbbadja ezeket a történeteket.
Ma már kisebb könyvtárnyi helytörténeti munka várja a város múltja iránt érdeklődő zentaiakat, egymás után tűnnek el a fehér foltok, de a legnagyobb soha nem fog igazán: mit érzett, hogyan gondolkodott, viselkedett mondjuk száz évvel ezelőtt; milyen vágyak hajtották előre az ittenieket? Az ilyen kérdések megválaszolásában segít ő leginkább, ezért valóságos médiumnak tekinthető, aki nemcsak a valós és a szellemvilág, hanem korok között is közvetít.
A klasszikus krónikákban is – hitele miatt – mindig az a rész a legértékesebb, amit a krónikás kortársként megélve mesél. Neki is vannak ilyen történetei korábbról, meg amelyekkel az utóbbi időben gyakran beköszön az Üveggolyó olvasóinak, s ilyeneket gyűjtött csokorba Mágikus fészkünkben is. „Fészekrakásának” gyöngyszeme a tó nélküli városrész, az olyannyira emblematikus Tópart szellemének megidézése, ahol gyerekként jómagam is növögettem egy ideig; különös keresztmetszete ez Zentának, ahol az utcában élők társadalmi rangjukban ugyan a belvárostól kifelé „lejtettek”, öntudatukban, tartásukban viszont „csak azért is” kiemelkedtek.
Jövőre a múzeum 70 tárgy segítségével meséli el hét évtizedes történetét. A zentai ládafiában nincs hetven kötet, de van hetvennél jóval több történet, amelyeket lassacskán adagolva ereszt ki kulcsának őrzője. Legyen ez a ládafia kiapadhatatlan bőségszaru!
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
Szintarévi fejedelmek és királyok
Balogh István Mágikus fészkünk
Felette szép könyvet olvastam a minap Zentáról, bácskaságunk egyetlen cívisvárosáról, ahol máig elevenen kitapintható, különös rendje van az életnek. Van abban valami csodás áhítat, ahogyan a város polgárainak világát évszázadok során megrendszabályozta, csöndes derűvé avatta a Tisza. A zentai ember nyugodt, bölcs és előrelátó, hiszen céljai elérését, vágyai megvalósulását a folyó megfontolt jelenvalósága alakítja. Mintha azon a vidéken a kegyelem szabott volna medret víznek és életnek, itt csodálatos harmóniában együtt van gyarapodó tapasztalat és megfontolt áradás – bizton rábízhatja magát az ember a teremtő, sorsformáló jóindulatra. Bizonyára az történt, hogy a századok során másutt nem tapasztalt sorsközösségbe forrt össze folyó és a partját lakó közösség, s a föllángoló szeretetben beláthatatlan távlatok nyíltak szívben és lélekben egyaránt.
Balogh István a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában megjelent Mágikus fészkünk (2016) című kötetében foglalta össze, mit is jelent a számára szülővárosa, Zenta, vagy ahogyan egy korábbi verseskötetében megénekelte: a Szintarév, és annak története. „Itthon vagyok – írta a szerző –, erős tő köt, miként minden akác-, hárs- és gesztenyefát, és virágzom mézédes, békés szirmokat.” Ebben a szép kötetben egy gazdag írói-tanári életpálya keresi utcákon és tereken, a Tisza-parti gesztenyefák árnyékában, hűvös esti szelek szénaillatában; de mindenekelőtt a szeretett elődök, nevelők, barátok és pályatársak megidézett emlékében a gyámolító-kibocsátó ihletforrását. „Állok (…) a zentai Tópart utcán, pont a Csonka lejárónál, és a Szent János tér sarka felé nézek. Érzem a szülőföld biztos talajának biztos sugárzását.” Mert Balogh István számára is egy küszöb, egy régi ház homályos szeglete, a misztikus félárnyékból a napsütésbe vezető elindulás az emlékezés első, biztos pontja. A háta mögött, a viskók sorában, valahol ott legbelül állt egy „sárga szoknyás ház”, párhuzamosan fut vele a néhai Hajnal utca, ez az évszázadok óta létező közöcske, amely nem volt mindig a pirkadatról elnevezve. „Valaha, vagy két évszázada még Mihál utzája volt, talán az arkangyalok vezérétől, talán valami ismertebb halászmestertől származtatta keresztapját.” Hogy mikor és miért lett Hajnal utca, igazából nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy derengő fénye ma is beragyogja a lelkeket. S ebben a ragyogásban, az emlékezet teremtette rendben vonulnak el a régiek, a gyerek- és ifjúkor kedves alakjai: Andruskó Károly grafikusművész, a minikönyvek világhírű mestere, Ács József festőművész, Szloboda János tanár úr, Tripolszky Géza múzeumigazgató, Dobos János ugyancsak tanár, későbbi levéltáros, nyomukban a kibocsájtó Árvay iskola megannyi tanárának árnyéka. A távolban égnek mered az 1939-ben felszentelt templom tornya, melyben Fábri Jenő esperesplébános, a jó öreg pásztor misézett, „szolgálta népét, keresztelt (…), esketett, temetett, s szívével, lelkével vigyázta-vigyázza nyáját”. Ő volt az, aki Zentán, Banó István tanárral együtt, Dudás Gyuláék példája nyomán újra életre keltette a helytörténeti kutatásokat. „Banó tanár úr az impérium-visszaváltással Pestre emigrált. Jenő páter meg itt maradt, bölcsőhelyén, s oly korban hintette el a helytörténeti kutatások és a magyar néprajzi gyűjtések magvát, amikor a hatalmasságok nem nézték az ilyesmit jó szemmel. S az áldott televényünkbe elvetett mag bizony kiserkent.” Nekik köszönhető, hogy Zentán tanulmányok, gyűjteményes kötetek sokasága szól a közösség múltjáról, s a múzeum – roppant gazdag tárgyi gyűjteményével – a népélet érzékletes megjelenítőjeként messzi vidékek követendő példájává vált. „Fordultam egyet a piacon – újságolja a szerző –, kezet ráztam néhány ismerőssel, köszöntöttem a révészt és a Tiszát, megbámultam a híd tükörképét, amely alig volt kivehető a békalencsés vízben.”
A túlparton, az ártér fáinak lombkoronái mögött rejlő világ sem kevésbé misztikus. Arrafelé van Bátka, a Zentától lefaragott Tündérkert, amely „hiába került a Tisza torontáli oldalára, megmaradt Bácskának”. Megmaradt a történelmi viharok során mindig, akkor is, amikor a Tisza „valóságos határfolyó volt”! A mágikus vidéken mágikus ital terem, afféle aranyló rizling, melyet Márton napján szentelnek férfiakhoz méltó borrá. A Tisza bal partjának „keszegpikkelynyi része” ez, amely soha nem volt Torontál, nem is lehetett Bánát. „Az mindig bátkai part volt”, s mint olyan, soha nem oda, mindig ide tartozott, része maradt a maréknyi szülőföldnek. Része az örök idetartozásnak. S a Szintarévnél a komp, a révész legendákba átmentett szikár alakjával maga az éltető kapocs a biztos jelenlét, és az örökös útra kelés sejtelmes partjai között. Fejedelme ő az idegenség és Istók Jóska kancsóval ékesített asztala közötti világnak, aki mindig tudja, hol, milyen ösvények mentén rejtőznek hazavezető útjaink. Megindítóan szép kötet Balogh István Mágikus fészkünk című munkája, szeretetteljes körültekintés az otthon emlékekkel feldíszített tájain.
„Lüktetés és izgalom” ’56 véres kulisszái között
Balogh István: Tízévesek
„Most pedig itt látom magam előtt nyomtatásban: A mi hazánk a Magyar Népköztársaság. Az eszembe tetováltan ott a kemény axióma, mely a harmadikos könyvünkben állt: a mi hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság. Az én nyelvemen közöltek velem két információt. A tankönyv meg nem hazudhat! Okos emberek készítik, és csak a színtiszta valóságot olvashatjuk benne, és meg kell tanulnunk tartalmait, mert az igaznak forrása. Melyik is az én hazám? Öt évtized elmúltával is, ahogy most írok, fölelevenedik bennem az akkori lüktetés és izgalom.”
Hogyan tudja magában értelmezni egy tízéves a mindenkor visszás társadalmi eseményeket? Hát 50, majd 60 évvel később, amikor visszatekint rájuk? A gyerekek nem feltétlenül olyan naivak, mint ahogyan azt mi, „bölcs” felnőttek feltételezzük, sugallja Balogh István legújabb prózakötetében. Két hőse középiskolásként ismerkedik meg, később jó ideig tartják a kapcsolatot, egyre ritkábban ugyan, de amikor egyikük önéletírásában (Eszmélésem) többek között arról is ír, hogyan élte meg gyerekként itt a Vajdaságban az 56-os magyarországi vérzivatart, a rádiótudósításokat, majd az itt menedéket kérők áradatát, a másikuk azonnal jelentkezik: ő bizony ott volt a helyszínen! A jugoszláv nagykövetség gondnokának fiaként láthatta a Sztálin-szobor ledöntését, a fellelkesült nép eksztatikus megnyilvánulásait – majd azt is, amikor Nagy Imre és társai éppen náluk leltek menedékre, és a szovjet tankok blokádja sem váratott sokat magára. A két „öreg” végül 60 évvel az események után találkozik a palicsi állatkertben – és emlékezik…
A Közép és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, az Irodalmi Rádió és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közös kiadványaként jelent meg ’56 hatvanadik évfordulója apropóján Balogh István legújabb kötete – mely kisebb-nagyobb hibái ellenére (sőt, sokszor épp azok okán!) igencsak élvezetes olvasmány; egyetlen lélegzetre végigszáguldottam rajta. Mint a legtöbb Balogh-próza, ez is bájos, emellett „lüktetésben és izgalomban” sincs itt hiány.
De fussunk előbb végig a hibákon(?), essünk túl rajtuk. Ami a bájt illeti, azt a szerző ízes mondatai, egyedi szófordulatai garantálják. Tény, hogy megvan néki a maga nagyon markáns hangja, viszont minden kötetének minden szereplője mindig ugyanazon szófordulatokkal él, mintha váltig ugyanaz a szereplő beszélne. Itt ráadásul még fokozza a hatást, hogy mindegyik mesélő, narráló egyes szám első személyben nyilvánul meg. Olykor nem árt visszalapozni, ki is regél éppen. A pátosz is kitartóan jelen van a Balogh-életműben; de ez megint csak bájt kölcsönöz a prózáknak, ritkán billen át a giccs mezsgyéjén. Ergo „megbocsátható”, ahogyan a nosztalgikus hangvétel és a „pálutcaifiús” hangulat is. A legnagyobb „bajom” a műfaj-meghatározással van. Ifjúsági novellák. Az „ifjúságival” is vitában szállnék (részben) – de mért novellák? Még csak nem is összefüggő novellafüzér: teljesen lineáris eseménysor, melyet csak időnként szakít meg az „öregek” palicsi párbeszéde – (életrajzi ihletésű) kisregény ez, kérem alázattal. (No, gondolom, szerkesztői mulasztás.)
A fentiektől eltekintve minden – kevésbé szőrszálhasogató – olvasó élvezni fogja a művet, garantálom! Ahogyan a jelenkori és múltbéli Palics, a zentai és kanizsai helyszínek teljes pompájukban tündökölnek fel az oldalakon, úgy a már valami izgalomban vibráló, de még békés, majd a forradalom extázisában, még később a véres események sodrásában vibráló Budapest is elevenen lüktet a könyv elejétől végéig. Nem hiányzik az elsőként kibimbózó szerelem sem, de az emberi kapcsolatok egész kavalkádja kel életre a kötet lapjain. Különösen figyelemreméltó szerzői bravúr, hogy a forradalom eseményeinek átmesélését egy feltehetően szerb (bunyevác?, félvér?) kisfiú, Zoki szájába adja – alapvetően más és újabb szemszöget talál tehát az általában megszokottnál; érdekes és remek ötlet. Bodrogi Éva grafikái szintén emelik a kötet értékét – meg az olyan „apróságok”, hogy az 56. (és 57.) oldalszámot nem írták ki; itt illusztráció szerepel –, ám a magával ragadó olvasmányosság mellett elsősorban a gyermeki „filozófiát”, sajátos bölcsességet, kérdezni tudást emelném ki a mű erényei közül. Szülőföldről és hazáról, országhatárokról, társadalomról és politikáról, „nagy” és „kicsi” emberek mindennapi és éles helyzetekben való megnyilvánulásairól…
Rendkívül izgalmas még a kontraszt a még békés és a már forrongó világ „gyermeki” megközelítésében. Ízleljünk bele először a kis Zoki békebeli budapesti életébe és gondolataiba…
„Vízilabdát is néztünk apával, leginkább a Margit-szigeti uszodában, mindig telve volt a lelátó, csuda nagy hangorkánban folytak a mérkőzések.
– Te mikor pólózol nagy csapatban? – kérdezte egyszer apa.
– Én Szabadkán maradok, nem megyek máshova! A BVSC-ben megtanulok védeni, aztán az otthoni barátaimmal legyőzünk mindenkit!
– Tehát nagy csapat lesztek? Országos bajnokok az ötödik körből?
– Még az is megeshet!
Apa megsimogatta a hajam.
– Igyekezz csak, Zoki! Ígérem, minden meccsedre kijárok!
– Taposom a vizet, apa! Olyanokat ugrok már, hogy néha kilátszik a gatyám is a vízből.”
…majd, alig több, mint fél oldal után, lássuk, mi minden foglalkoztatja őt közvetlenül a forradalom kitörését követően (és hogyan fogalmaz meg a szerző alig burkolt kritikát egyszerre két ország politikumával kapcsolatban).
„– Apa, kik azok a klónozottak?
– Olyan személyek, akik kritika nélkül teljességében átveszik vezetőjük minden megnyilvánulását. Igyekeznek pontosan olyanokká válni, mint ő, úgy cselekedni, mint ő. Legtöbbször túl is tesznek nagy tanítójukon.
– Nálunk, Jugoszláviában is vannak klónok?
– A világban mindenütt vannak.
Hoppá! Apa mintha elharapta volna a nyelvét! Takarodó, Zoki! A kapu előtt, míg Vuri bácsi velünk volt, nem is kérdeztem semmi többet apától, éreztem, jobb a témát abbahagyni, mert Vuri bácsi miatt az öregem nem fog több kérdésemre választ adni. Szemem sarkából figyeltem a mellettem álló portást. Latolgattam, képes volna-e apát beárulni, ha valami olyan szalad ki a száján, amiről nem szabad megnyilatkozni. Miről nem szabad szót ejteni nekünk sem? Vannak olyan témák, amelyeket kerülnünk kell? Nálunk, ha léteznek ilyenek, kinek a klónjai szaporodnak?”
Elkötelezett szépíró
Balogh István legújabb kötetéről vall
A Virágot ültetni sisakba című könyv tárcákat és novellákat tartalmaz. Egy évforduló jegyében született meg Balogh István legújabb kötete, amelyben egykori sorstársainak állít emléket, és amelynek apropója a Zitzer Szellemi Köztársaság kikiáltásának és az oromhegyesi asszonyok sikeres lázadásának a huszadik évfordulója. A szerzőt a személyes emlékeiről és a történelmi hűségről kérdeztük.
Keszég Károly emlékének ajánlotta a kötetet. Ki volt ő Balogh István életében? Barát, jó ismerős, sorstárs, akit az élet közel sodort Önhöz?
– Anyaggyűjtés közben szembesültem azzal a ténnyel, hogy az oromhegyesi események egyik fontos figurája volt az általam „szerkesztők szerkesztőjének” nevezett Keszég Károly. Az általa készített hetilap, a Napló nemcsak tudósított a Zitzer körüli eseményekről, hanem a szerkesztőség tagjai, Karesszal az élükön keddenként kijártak az oromhegyesi terepre, s a megjelenés előtt tartották meg „élőújságukat”. Ezek a találkozók nyomot hagytak az ellenállók és környezetük lelkében. Mondhatnám azt is, identitásformáló erőt sugárzott ez a szerkesztőség az oromhegyesiek mellett a délvidéki magyarságnak is! A Napló Keszég-korszaka a nehéz idők valódi krónikásait tömörítette, s a hiteles eseményrögzítés mellett kemény társadalomkritikát fogalmazott meg a hatalom birtoklóival (bitorlói?) kapcsolatban is. Nem véletlen, hogy sokan fölemlegetjük a kilencvenes évek Naplóját, dicsőséges korszaka ez a mi publicisztikánknak! Ez főképp Keszég Károlynak köszönhető. Olyan szerkesztőnk és publicistánk volt ő nekünk, amilyet csak kívánni tudhat magának egy igényes közösség. Ahogy mondani szokták mifelénk, a Tisza-tájon, az Úristen jókedvében teremtette őt közénk! Igaz, gyorsan állást adott neki az égi hírlapírásban, remélem, ott is meg nem alkuvó publicista, és vitába mer szállni mindenféle ijesztő arkangyallal! Mert idelent nem ijedt meg a lángpallostól sem! Kiállása többi sajtóorgánumunknak is példát mutatott, a fiatal újságírók kedvvel és elkötelezettséggel dolgoztak a Naplóban. Mai újságírásunk középnemzedékének talán minden tagja bejegyezte a nevét Keszég Károly Naplójába. Magam is csodálója voltam energiájának és emberségének, kőszikla jellemének! Nem véletlen, hogy neki ajánlom azt a könyvemet, amelynek megszületéséhez neki is sok köze van. Igaz, ma már csak az éteren át, de éreztem Karesz teremtő erejének sugárzását, amíg dolgoztam az Oromhegyeshez kapcsolódó szövegeimen.
Mikor ismerte meg őt személyesen?
– Zentai gimnazista volt a hetvenes évek elején, s irodalmi megmozdulásaink részese, mert pompás versmondó volt, gyönyörű orgánummal! 1973-ban megjelent Egyedül a napon című verseskötetem, a bemutatóját pedig Tari Pista és Keszég Károly szervezte meg. A zsúfolásig megtelt vadonatúj múzeumi képtár patkó alakú terme úgy zengett, mint a legősibb katedrális legöregebb hajója, mikor Keszég Károly szavalni kezdte versemet. A gyönyörűségtől szinte borzongtam! Itt van, még most is, ahogy fölemlegetem a régi pillanatot, átfut gerincemen a hidegáram! Tari Pistáék zenét szereztek a soraimhoz, beénekelték a termet, csodálatos volt! Nézzék el nekem ezt a meleg emlékezést, de én akkor nagyon érdekelt voltam! És azóta is elfogult vagyok azzal az eseménnyel kapcsolatosan. Olyan könyvbemutatóról alkotó csak álmodozhat, mint amilyet nekem az akkori gimnazisták celebráltak. Föl sem tudom sorolni, hol és hányszor találkoztunk egymással, ültünk a fehér asztal mellett is, együtt próbálgattunk népdalokat énekelgetni Simon Pistáékkal, ez többször is megesett velünk, hál' Istennek!
A legszebb közös emlékek Zentához kötik?
– A nyolcvanas években az Újvidéki Televízió két produkciója tanácsának is tagja voltam, megesett, hogy összefutottunk a tévé épületében, ám ezek rövid találkozások, üdvözlések voltak. A legszebb egymásra találásaink a zentai Tisza-parton voltak, amelyek rendre a Széna téri sörözőben értek véget, kortyolgattunk és rágcsáltuk a tengeri sült halacskákat, a giricét. Akkor már mindketten csak „visszajártunk” Zentára, de szerencsénkre mindig visszafogadott bennünket ez a kedves város. Amikor összeállt ez a kötet, akkor a cím után odaírtam: Keszég Károly emlékére. Így teljes a könyv, az ő lelke is ott van az oldalakon. A mi világunk egyetlen „szerkesztők szerkesztője” belepusztult az ellenállásba és a békés világ megteremtéséért vívott egyenlőtlen küzdelembe. Alakja azonban nem hasonlatos a bús képű lovagéhoz, hiszen Karesz nem a szélmalmok ellen indult csatába! Amikor fölelevenítjük 1991-et és 1992-t, a Tiszavidék megtiport békeküzdelmét, valamint az oromhegyesi asszonyok és lányok sikeres ellenállását, akkor szóljunk Keszég Károlyról is! Én ezzel a kötettel ezt is megtettem. Hiszem, hogy ő a nemzeti történelmünk része.
Nagyon személyes hangvételű szövegeket is tartalmaz az új könyve. Mennyire valósághűek a történetei?
– Nem monográfiát írtam, hanem szépirodalmat: novellákat és tárcákat. Pontosabban inkább egyensúlyoztam a szépirodalom és a publicisztika borotvaélén. Így természetes, hogy jelen van a valóság is, meg a fikció is. Az előforduló személyek egy része valós, valódi nevén emlegetett, és a hozzá köthető történet meg is esett. Írás közben a szövegeimet lektorálták a helybéliek, így ha letévedtem volna a valóság talajáról, visszapenderítettek. És én örültem ennek a közvetlen együttműködésnek, mert így még sohasem dolgoztam. Élveztem nagyon, amit csinálok. Aztán külön öröm számomra, hogy régi iskolatársam, Baráth Ferenc, a kiváló grafikus és könyvteremtő művész – akivel 1955 és 1957 között együtt koptattuk a kanizsai Zárda padjait, Pató Ferenc tanító úr negyedik osztályában pedig éppen ugyanazt az ülődeszkát – vállalta a borító megtervezését. Ahogy én a szöveget elküldtem a megélőknek, úgy Feri a készülő, ködként gomolygó tervcsírákat elküldte nekem, és véleményeznem kellett! Meg is tettem. És milyen jó volt újra egymásra találnunk! Hasonló a története az illusztrációknak is. Kanyó Ervin a szövegrajzok készítője, fiatal művész, ám szorosan kötődik Oromhegyeshez. Ő is szorgalmasan elküldte minden alkotását, várta a véleményemet, én meg az övét, mert ahogy kész lett egy szöveg, azonnal postáztam Ervinnek.
Hogy sokszor személyes a hangvétel? Legyen. Nem hideg krónikás akartam lenni, hanem elkötelezett szépíró, publicista. Olyan, aki személyesen ismerte és barátjának tudta Keszég Károlyt.
Különös kalantén
– Ebben a könyvemben, amelynek furcsa címe van: Különös kalantén, egyrészt azt mesélem el, hogyan teríti két vállra unokám azt a fránya pergőhangot, amely oly sok bút és bánatot okoz az apróságoknak. A kalantén nem valami varázsszó: vesztegzárat jelent, hiszen két esztendeje bárányhimlő-karanténba kényszerült Petike. A karantén napjait jegyzi a kötet, azok a mesék, mondák és történetek vannak benne, amelyeket akkor, az alatt a két hét alatt, amit együtt töltöttünk, mi ketten együttesen teremtettünk. Néhány vers is ott van, azok is javarészt akkor születtek, Petike tanúja volt öregapja alkotótechnikájának. Együtt próbálgattuk a ritmust, a rímek csengését. Tetszett neki ez a játék nagyon – nyilatkozta lapunknak Balogh István szerző mintegy másfél hónappal ezelőtt, amikor még arra várt, hogy új könyve megjelenjen. Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet nagyon jól időzítve, karácsony előtt két héttel el is hagyta a nyomdát, így remélhetőleg sok családban kerül a fenyő alá ünnepi ajándékként, annál is inkább, mert elsősorban a gyermekolvasókat szólítja meg.
A szerzőnek ez a 17. kötete. Önálló művei között nem ez az első, mely gyerekeknek szól, Balogh Istvánt egyébként is a műfaji változatosság jellemzi. A kötetet Csernik Attila illusztrációi teszik egyedivé.
Mágikus történetek a mágikus fészekből
A hetvenéves Balogh Istvánt köszöntötték Zentán, ahol az ünnepség keretében bemutatták tárcakötetét is
Hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték Balogh István írót, költőt nemrég a Zentai Alkotóházban, ahol az ünnepi rendezvény keretében bemutatták a szerző Mágikus fészkünk című nemrég megjelent tárcakötetét is, amely a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában látott napvilágot. Balogh István Sinkovits Péter költő, író, újságíró kérdéseire válaszolva mesélt gyermekkorának meghatározó helyszíneiről, egykori tanárairól, a gimnáziumi éveiről, az irodalmi és a pedagógusi munkásságának kezdeteiről, valamint a tárcáiban megjelenő világ sajátosságairól. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változatát olvashatják.
– Zentáról 1976-ban mentem el, akkor költöztem Szabadkára, ugyanis akkor választottak főiskolai tanárrá. Két évtizeddel később az országból is elmentem, mégis úgy érzem, most több közöm van Zentához, mint akkor, amikor szabadkai voltam. Sokféle emléket őrzök a városról, hiszen nemcsak képek jelennek meg előttem, ha Zentára gondolok, hanem ízek is, mint például a nagyanyám krumplis vagy kolbászos paprikása, hiszen a mi gyerekkorunk eléggé hústalan időszak volt, nagy dolognak számított, ha hetente kétszer jutott húsétel, azok az ízek mégis benne vannak a lelkemben. Egyetlen utca van, amit áldott utcának nevezek, ez az áldott Tópart utca, annak ellenére, hogy nem éltem ott túlzottan hosszú ideig, hiszen a Tyúkpiacnál például sokkal tovább éltem, mégis ott kezdődött meg az önállóságom, ott tettem meg az első lépéseket az önállóságom felé. Akkor még nem volt nagy forgalom, és először a bátyámmal együtt jártam óvodába, ami akkor a Kard utca elején volt, és a Csonka-lejárónál kellett befordulni, később pedig, amikor a bátyám iskolába indult – mivel három évvel idősebb nálam, nem nehéz kiszámítani –, négyéves koromtól egyedül. A házunk a Kolónia utolsó utcájának az utolsó háza volt, így a Szent Jánostól kezdődően nem kellett elfordulnom, végig egyenesen lehetett menni, úgyhogy anyámnak nem volt nehéz egyedül elengednie, hiszen nem tudtam eltévedni a hazafelé vezető úton. Az az utca mindig előjön az emlékeimben. Akkor még ismertem az ott élő embereket is. Később, amikor már tanár voltam, úgy adódott, hogy három évig a templomtéren laktam. Azoknak az embereknek, akik a gyerekkoromban még fiatal emberek voltak, a java része akkorra már nyugdíjas lett, és amikor esténként kiültek a ház elé, megismertem őket, és ők is tudták, ki vagyok, hiszen a szüleimmel egykorúak voltak, ismerték is egymást. Szintén meghatározó helyszíne a gyerekkoromnak a Tisza-part és a Bátka is, amelyről azt hittük, hogy nem is Zenta, aztán kiderült, hogy mégis Zentához tartozik, csak kevesen tudják. Ha Zentán járok, ma is az első teendőim közé tartozik, hogy megnézzem a Tiszát, sőt, amióta megvan a Révész-szobor, azóta mindig kimegyek, és köszönök neki, szépen, hangosan. Ránézek, és biztosan ő is visszanéz rám. Nekem ez jólesik, lehet, hogy az, aki hallja, furcsán néz rám, de cseppet sem érkel. Ezek a képek és ezek az ízek azok, amelyek elsőként eszembe jutnak a városról, érdekes módon édesanyám főztjének az ízei még nem, habár azt hiszem, az unokák mindig a nagymama főztjével álmodnak, így valószínűleg inkább a fiam álmodja az anyámnak a főztjét – mesélte Balogh István, aki gyermekkorának meghatározó helyszínével, a Bátkával kapcsolatban – amelyre a kötet címében szereplő mágikus fészek is utal – elmondta, a mágikusságát egyebek mellett abban látja, hogy nem engedte magát elszakítani Zentától.
– Fontos tudnunk, hogy a zentaiak hajdan, a 19. század végén, annak a kilencvenes éveiben, amikor itt, a mi tájunkon vágták át a Tisza-kanyarokat, néhány esztendőre szinte meggazdagodtak, hiszen volt helyben munka, elmehettek ásni az új Tisza-medreket, így néhány éven át szinte nem is volt munkanélküli Zentán. Egyrészt tehát nagy öröm volt ez, másrészt viszont a Tiszánk elvesztette azt a csodáját, ami addig megvolt. Három nagy kanyarja eltűnt. A Pána, ami Zentán van, tulajdonképpen torontáli föld, a Budzsák, ami odaát van, és mindenki bánátinak tudja, mert az ottani telekkönyvekben van, az meg éppen bácskai föld. Ezeket elcserélték egymással. A harmadik kanyart, a város alatti bátkai kanyart szintén átvágták, de azt nem volt mire elcserélni. A bürokrácia egyszerűen továbblépett, és Bátka mind a mai napig a zentai telekkönyvben van, hiába található a Tisza bal partján, most is Bácskához tartozik. A mágikussága abban áll, hogy akkor, amikor a Tisza országhatár lett, hiszen az is volt többször is, köztük például 1941 és ’44 között, amikor Bácskát Magyarországhoz csatolták, Bánátot pedig a németek szállták meg, a zentai magyarok akkor is ugyanúgy jártak át művelni a bátkai földeket, ugyanúgy járt a bátkai komp is, mintha mi sem történt volna. Jómagam gyermekkoromban, ’57-ben mentem le először Bátkára, ami szinte ünnepi pillanat volt számomra. Korábban sosem láttam, hogy a szüleim földet vásárolnak, hiszen mivel az apám kőműves volt, így nem volt földünk, se földéhségünk. Na de volt egy félholdnyi eladó a nagynénéméké mellett, és a szüleim kaptak rajta, elmentünk megnézni, és azon a vasárnapon mi is szőlőtulajdonosok lettünk. Attól kezdve 1989-ig megvolt az a szőlő, és én gyerekfejjel, sőt később felnőtt fejjel is gyakran lejártam oda, vittem a fiamat is, és most, nemrég az unokám rám pirított, hiszen az intézet munkatársai százvalahány képet feltettek az internetre a bátkai kompon megtartott könyvbemutatóról, és amikor az unokáim nézegették ezeket a képeket, az egyikük azt mondta: „Tata, elvittél a zentai strandokra, de én hogy nem voltam Bátkán?” Magam is megdöbbentem ezen, de bevallom, furcsa módon eszembe sem jutott. Pedig annak idején nagyon fontos volt számomra. Bátka csodája abban állt, hogy ott az emberek ismerték és szerették egymást. Emlékszem, láttam a házaspárokat oda járni, és láttam a néniket, akiknek két kosár volt felkötve a biciklijükre, az egyik üres volt, abba került a szőlő, illetve az egyéb gyümölcsök, a másikban pedig a kiskutya pihent, hogy ne legyenek egyedül. Érdekes volt, nagyon emberi, ugyanakkor szomorú is, hiszen férfiak alig voltak. Furcsa ez, a nők csak erősebbek, jobb teremtményei az Úristennek, mint mi, férfiak. A nők még oda jártak, a férfiak meg már rég kiköltöztek – általában az Alsóvárosi – temetőbe. Jobbára az alvégi, Tisza-parti részen élők jártak Bátkára, és mi is úgy kerültünk oda, hogy amikor visszajöttünk Magyarkanizsáról, ahol ’55-től ’57-ig éltünk, akkor apám az Alvégben vett egy kis házat, amelyet – mivel kőműves volt – gyorsan felépített, így lett egy nagyobb házunk, és mi is alvégiek lettünk, mi is Bátkára jártunk. Azok az emberek folyamatosan segítették egymást, és talán nem túlzás azt mondani, egymásért is éltek. Néha olyan csodát éltünk meg – anyámnak nagyon jó hangja volt, és nagyon sok nótát tudott, de még több népdalt –, hogy amikor anyám rákezdett egy dalra, a szomszédasszony is vele tartott, majd a távolabbi szomszédasszony is bekapcsolódott, és a fél Bátka együtt énekelt, annak ellenére, hogy akár ötvenméternyi távolságra is voltak egymástól az emberek. Idősebb asszonyok voltak, és mindig szép szerelmes leánydalokat énekeltek, biztosan a leányságuk jutott róluk eszükbe, és ez különösen szép volt. Szerintem még tán a lovacskák is velük dünnyögtek. Különleges állapot volt, egyfajta ajándéka a napnak, amelynek során agyon ugyan már nem tudta magát dolgozni az ember, hiszen idősebb volt, de csak elfáradt, és a közös éneklés egyfajta megnyugvást jelentett számára.
A gimnáziumi éveire vonatkozó kérdésre válaszolva elmondta, azok igen meghatározóak voltak az életében, hiszen nagymértékben hozzájárultak az identitása formálódásához.
– A Zentán eltöltött évek nagyon sokat jelentenek számomra, a gimnáziumban eltöltött évek pedig, azt hiszem, az identitásom kifaragásának és megerősítésének az alapját képezik. A zentai gimiből vittük ugyanis magunkkal azt a kemény identitást, amire mások szinte irigykedve tekintettek. A Forumban folytatott beszélgetések során többször is megjegyezték, hogy: „Na, ti, zentaiak a ti zentaiságotokkal!”, meg egyéb hasonló dolgokat. Úgy vélem, ezek máshol is jelen vannak, csak a zentaiak különösen büszkék a lokálpatriotizmusukra. Nekem a zentai gimnázium örökké egy alma mater lesz. Ma is vissza szoktam magam álmodni oda. A tanáraim közül egyiket-másikat fel is emlegetem a tárcáimban. Nem mondom, hogy akkor nem voltak olyan pillanataim, amikor jobban szerettem volna máshol lenni, hiszen nem voltam minden tantárgyból a legerősebb, de annak ellenére, hogy soha sem voltam a gyengék között, inkább az erősebbek között, Damoklész kardja sosem lebegett a fejem felett. De egy-egy tanárom hatására – akiket akkor még nem is biztos, hogy annyira szerettem és becsültem – később, amikor magam is tanár lettem, és néhány évre felálltam a katedrára, megértettem azt, hogy azokkal, akik velem szemben ülnek, együtt, egymásért kell dolgoznunk. Emlékszem, amikor szegény Dódi bácsi szinte a plafonra mászott, mert miután feladta nekünk a gyönyörű példákat, a tizenhét fős osztályban tizenhét egyes született, majd felajánlotta, hogy írjunk új dolgozatot, amire az osztályelnök azt felelte: „Tanár úr, hagyja, az is egyes lesz!” De egy csomó más eset is eszembe jut most, amikor már magam is nyugdíjas vagyok, és átérzem, hogy ehették magukat a tanárok, ha valami nem úgy ment, ahogyan szerették volna. Szerencsések voltunk, mert voltak olyan tanáraink, akik megtanítottak bennünket a dolgok mögé látni, akik arról is mertek beszélni, amiről nem volt szabad, hiszen a Himnuszt meg a Szózatot ugyan nem tudtuk elmondani órán, de a Zrínyi második énekét azért elmondtam, mert az nem volt tiltott, a tanár pedig, akit Szloboda Jánosnak hívtak, elmondta a történetét, és beszélt a benne szereplő gondolatokról is. Mindezeknek köszönhetőn olyan magyarok lettünk, ami mások számára sem bántó. Soha nem felejtettük el, és nem is felejthettük el azt, hogy kik vagyunk, és azt sem, hogy honnan indultunk és merre tartunk. Ezt jelenti számomra a zentai gimi, meg persze sok minden mást is.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
