Baráth Ferenc plakátművészete

„Baráth Ferenc született konstruktivista: tíz éve ismerem, de kócosan még sohasem láttam. Hajában a választék mindig nyílegyenes, mint a léglökéses gépek csíkja az égen. Zsebében mindig ott hordja a függőónt, hogy mindig pontosan tudja, mikor van vízszintes és mikor függőleges helyzetben. Nadrágján a vasalást libellával szokta ellenőrizni. Arca is szabályos síkokból áll, két téglalap, egy négyzet meg egy-két kisebb háromszög…”

(Domonkos István)

Kassák írja, hogy a jó plakát mint tiszta művészi produktum is fenntartás nélkül élvezhető és értelmezhető, illetve értékelhető, akárcsak egy tájkép vagy portré.

Baráth plakátjai jók. Tőle tanultuk meg, mi a jó plakát. Olykor úgy tűnik, minden erőfeszítése erre irányul: nem véteni a jó plakát kritériumai ellen, egyszerű, tiszta szerkezetű, szolid munkát készíteni. És hogy aztán minden második plakátja eseménnyé lesz, a műfaj maximumát érinti, az számára mintha nem is lenne lényeges.

Baráth plakátjai paradox módon tényleg tájképként szemlélhetők, a tájkép nyugalmát, csöndjét sugallják. Szinte semmit sem használ a modern reklám kelléktárából, fogásaiból. Az effektust ellengesztussal: csönddel, nagy, tiszta, komor felületekkel éri el. Az utcák és kulturális rendezvényeink káoszában, zsivajában tőmondatai, néma spektákulumai a szó szoros értelmében mellbe vágnak bennünket.

Baráth plakátjai valójában grafikaértékűek. Grafikák. A szlovén modern grafika hőskorával tartanak rokonságot. És Benes korai linómetszeteivel, szitanyomataival. Éppen csak fel kellene számozni, kézjeggyel ellátni őket. Szinte földbe gyökerezik a lábunk, ha a hirdetőoszlop műrostos papirosai között Baráth-plakátot pillantunk meg. Hogyan keveredett eredeti grafika ide, kérdezzük. És teljesen váratlanul a minőségről tudunk meg valami lényegeset.

A Németh P. István és Harag György nevével fémjelzett Újvidéki Színház ideális kis laboratóriumnak bizonyult Baráth számára, bőven volt ideje, nyugalma kialakítani jellegzetes díszplakátmodelljét. Mindig csodáltam, hogyan tud a színházi bemutató előtti zűrzavarból ilyen egyszerű, világos és határozott grafikai tőmondatokat leszűrni, hisz akkor még se a rendező, se a színész nem látja az egészet: se a rendező, se a színész nem bizonyos a sikerben, nem biztos abban, hogy összeáll a darab. Megjelenik a próbákon elmaradhatatlan fotográfusával (Dormánnal). Újraöltöztetik, átsminkelik a színészeket, élőképeket rendeznek látszólag teljesen függetlenül a darabtól, legtöbbször valamelyik klasszikus festmény alapján…

Egyik korai műve A kör négyszögesítése. Ez a cím egész plakátművészi eljárására, módszerére érvényes. Ő valóban négyszögesíti a kört, körré varázsolja a négyszöget, csillaggá a szívet, szívvé a szúrós csillagot. Baráth úgy tudja négyszögesíteni e kellékeket, jeleket, hogy érezzük, mindent tud, amit a geometrikus, absztrakt művészek tudnak, de azt is, amit a szív művészei. Emlékszem, a 70-es években együtt zsűriztem Richterrel, az ismert építésszel és grafikussal; szinte szó nélkül ítélte az első díjat A kör négyszögesítésének, pedig hát ha valaki, akkor ő tényleg mindent tudott a négyszögesítés problémáiról, titkáról.

Jól figyelte meg Baráth eljárásának lényegét egyik kritikusa: „Baráth plakátjainak egyik legnagyobb érdeme, hogy sikerült lefojtania a képi stilizációt és a metaforát… Baráth – úgy tűnik – megtalálta (…) a szerencsés aranyközepet…” (Szombathy). Amikor minden így kiegyensúlyozódik, letisztul, lakonikussá lesz, egyszer csak izzani kezd plakátjain – épp az aranyközépen! – egy vörös csík. Akár valami húr. Akár valami lézersugár, amely mindent kettészel. Vízjegye-védjegye ez Baráth művészetének. De még valami más is. Csáth Géza novelláiban kezd izzani így, ilyen váratlanul egy hasonló vörös csík. Akár valami sikoly. Metafizikus, néma sikoly.

Gerold László írja: „Egy madár – csíz? – kapaszkodik egy láthatatlan valamibe, karmait görcsösen kiereszti, szárnya legyezőként szétnyitva. Egyensúlyoz? Egy helyben röpül? Lebeg? Menekül? Nem tudni, azt sem, hogy sikerül-e neki. A képről hiányzik a folytatás… De a plakát közepén vízszintesen végigfut egy (vérvörös?) vonal, amely kettészeli a kapaszkodó (lebegő? egy helyben egyensúlyozó?) madarat, s így a folytatás, a következő sztripkocka nélkül is kiderül: nem sikerül. Nem sikerülhet. Erről szól a nőgyűlölő Strindberg kegyetlen egyfelvonásosa, a Júlia kisasszony, amelynek bemutatójára Baráth Ferenc »madaras« plakátja készült. A próbálkozásról, a kettészelt életről s a vékony csíkot metsző borotvaélről, amely mindent tönkretett Júlia életében.” Semmiképpen sem kevesebb zsenialitással leképezett jelenet, telitalálat A buszmegálló, amelyen ugyanez a lézersugár hasít végig. Az ember, a lét láthatatlan és mégis valós korlátja, rátámaszkodhat, megragadhatja, akár egy égő huzalt, tüzes drótkötelet, de át nem lépheti. Csak átbukhat rajta, át a semmibe, a pokolba. A pokol (vagy a mennyország) izzó rése ez a csík Csáthnál is…

Három darabomhoz készített Baráth plakátot (Végeladás, Bayer-aszpirin, Briliáns), így volt alkalmam közelről megfigyelni ezt a zseniális leképezési eljárást. Ladik Kati kinyújtott nyelvére aszpirint helyezek, mondta Baráth. Vázlatot festett, Jancsónak, a rendezőnek tetszett. Dormán munkához látott. Lefényképezte Katit. Mondta, nyújtsa ki a nyelvét. Kati kinyújtotta. Rövid, mondta Dormán. A rajzon sokkal hosszabb. Végül muszáj volt kivágni Kati nyelvét. Kivágni az énekes nyelvét – tövében! És egy másik, idegen, hosszú nyelvet applikálni, dugni Kati szájába… Akkor döbbentem csak rá, mennyi munkára, manipulációra van szükség ahhoz, hogy Baráth egyszerű, tiszta jelenetei, képei, jelei abszolútakká váljanak.

Utoljára a Tóték plakátjának készülését követtem. Muskátlis ablakot kell keresni, kis függönnyel – adta ki a parancsot Baráth. És akkor következett a zseniális fordulat: egy hosszú farkú vadállatot ültetett, applikált az ablakba, háttal, csak hosszú, csíkos farkát lógatva ki felénk. Elállt a lélegzetem a pontos, adekvát tömörítés, értelmezés láttán. Annál is inkább, mivel ez a plakát nemcsak a Tóték értelmezése, hanem az egész színház metaforája is, azé a színházé, amelyről az ifjú Lukács beszélt: amelynek isten az egyetlen nézője…

Még egy korai plakátját szeretném kiemelni, a Pozorišno dvorištét. Baráth ezen a plakátján felszántja Újvidék központját, a városháza előtti, a Meštrović-szobor körüli teret, úgy, ahogyan azt a népdal mondja:

„Felszántom a császár udvarát… ”

Befejezésül még csak egy megjegyzéssel szeretnék élni: amennyire örülök Baráth plakátművészete nagy sikerének, annyira meglepő is számomra az, hogy ezek a plakátok minden tolakodó külsőség, irányzatokhoz, szektákhoz tartozás nélkül, csupán csak sötét csöndjükkel, minőségükkel bekerülhettek a világ legjobb plakátjait bemutató párizsi, New York-i és tokiói válogatásokba.

(1987)

igazi déjà vu

Baráth Ferenc kiállítása a Budapest Galériában

Volt olyan, hogy színházi plakát – Magyarországon is. A színházak megtehették, hogy bemutatójuk rangját ezzel is emelték: az utcák hirdetőoszlopain hívták fel rá a figyelmet, méghozzá úgy, hogy a kétdimenziós kép tartalmazta az összes információt – a helyet, az időpontot, a rendező, a szereplők, a díszlet-, a jelmeztervezők és más közreműködők nevét –, s még ezen felül a látvány a darab, illetve az előadás hangulatát és mondanivalóját is felidézte. Most nem csak pénz nem jut ilyesmire. Hajdan a grafikus úgy készítette a plakátot, hogy ismerte az előadást, ezért tudta megjeleníteni. Most plakát nemigen készül, jó esetben szórólap, s a grafikus – aki sokszor nem színházi ember, sem a darab, sem a színész nem érdekli igazán – készít valami artisztikusat, amit a photoshopban tud. A színházi ember pedig jobbára megelégszik azzal, ha valami színes nyomatot kap a kezébe. Ő ahhoz nem ért – véli, s megelégszik a produktummal. A képes grafika pedig egyre harsányabb, egyre zavarosabb. A grafikusnak az a szakmája, hogy a vonalból és színből hozzon ki valamit, s úgy lehet figyelemfelkeltő, ha valami nagyon-nagyon színgazdagot készít. Hogy ennek nincs köze ahhoz a tartalomhoz, amit közvetítenie kéne? Hát istenem! Ezt is elintézzük azzal: ilyen időkben mindenki örül, hogy lyuk van a hátsóján!

Mindez azért fakadt ki belőlem, mert a Budapest Galériában láthattam Baráth Ferenc Szempontok – plakátok és térgrafikák című kiállítását.

Reveláció volt, és igazi déjà vu. A sok-sok kétdimenziós felület mindegyike életre kelt. El kellett merülni bennük, s így hosszú-hosszú történeteket meséltek. Minden fontosat elmondtak, és még a lelket s a gondolatot is szárnyalásra bírták, ahogy egy igazi plakátnak kell. Nem új művészet született, mert Magyarországon a XIX. század végétől számos művész készített ilyent. Rippl-Rónai József, Uitz Béla, Berény Róbert, Kmetty János, Bortnyik Sándor a XX. század elején – és Kemény György, Orosz István, Konecsni György, Pócs Péter a XX. század utolsó előtti évtizedeiben. Ez utóbbiak közé tartozik Baráth Ferenc is. Magyarkanizsán született, az akkori Jugoszláviában. A belgrádi képzőművészeti akadémián végzett, majd a Fórum Kiadó szerkesztőségében dolgozott. A hatvanas évek második felétől a Tolnai Ottó szerkesztette újvidéki Új Symposion grafikai munkatársa volt. Ennek a folyóiratnak nemcsak a tartalma, de a látványvilága is revelációként hatott kifejező és markáns formavilágával, amire itthon is fel kellett figyelni.

Baráth Ferenc nagyon sok plakátot készített nem csak az Újvidéki Színház számára. A jugoszláviai színházak egészen a háború kirobbanásáig – 1990–1991-ig, tehát jóval tovább, mint nálunk – fontosnak érezték, hogy egy-egy bemutatóról plakát készüljön. Baráth Ferenc neve pedig egyre ismertebb lett. 1982-ben Ljubljanában, 1984-ben Zágrábban volt egyéni kiállítása, s 1990-ben a magyar közönség is megismerhette a Dorottya utcában rendezett kiállítása kapcsán. Munkáival többször elnyerte az év legjobb plakátja díjat. Sikerrel szerepelt a nemzetközi megmérettetéseken: 1978, 1980, 1984 – Nemzetközi Plakátbiennále, Varsó (Lengyelországban volt a plakátművészet XX. századi megújulása); 1981, 1983, 1985 – Nemzetközi Plakátkiállítás, Lahti; 1985 – Nemzetközi Színházi Plakátbiennále, Osnabrück; 1995 – Musen und Kanonen, Museum für Kunst und Gewerbe, Hamburg.

1992 óta él és dolgozik Magyarországon. Megalapította saját grafikai stúdióját. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Plakát Társaságnak. Ezen a kiállításon láthatunk színházi plakátjaiból jó néhányat, s más jellegű munkáiból is. Ilyen például a Diszkrimináció, amelyen egy fehér kontúrú emberalak lábát egy fekete kutya pisili le, vagy a Tégy a rasszizmus ellen című, amelyen fekete és fehér balták vágnak egymásba. De Baráth Ferenc minden munkáján erősek a tipográfiai elemekkel hangsúlyozott drámai motívumok. A fotók közül olyanokat használ, amelyeknek látványa mindig önmagukon túlmutató – ilyen például a madár, a felhő, az ég, de a földgömb is –, s a grafikai elemekkel átfogalmazva különös, többrétegű világba vezetnek. Bármilyen címszava is van a plakátnak, az információn túl – az információ az elsődleges üzenete ennek a műfajnak – érzelmi impulzust is ad. El kell mélyednünk egy olyan képben, amely erős üzenetével gondolkodásra késztet és érzést vált ki.

A kiállítás térgrafikái Kassák Lajos konstruktivista szemléletének a továbbgondolásai. Az objektekben a geometriai rend felmutatása azt a vágyat jeleníti meg, hogy létezhet a tárgyaknak, dolgoknak, elveknek olyan állapota, amelyben nem a káosz, a zagyvaság az úr. A művésznek az a dolga, hogy ennek a hitnek a tudatával erősítsen. Baráth Ferenc igazi képeivel (minden plakátja ilyen) megteszi ezt. Ő az alkalmazott művészet kapcsán önálló műveket alkot, a plakáttéma csak apropó az önálló gondolati és érzelmi világgal bíró műhöz. Sajátos és markáns képi világa összetéveszthetetlen, és nagyon jól megfér a szellemi és lelki alkotótársak sajátos, markáns képi világa mellett. Gondolok itt nemzedékének nagyjaira: Orosz Istvánra, Duczky Kristófra, Árendás Józsefre és Pócs Péterre. Milyen jó lenne, ha ők hangsúlyosabb helyet kapnának ezen a látványpalettán, amely körülvesz bennünket! Az ő kifejezőerejük által mennyivel kevesebb lenne a zavaros gondolat és érzés! Igen, a plakát, a látvány az ilyen is lehet.

JÓZSA ÁGNES

TŰNŐDÉSEK BARÁTH ÉS A DÍSZPLAKÁT KÖRÜL

Beszélj csak általában a plakátjaimról – mondta Baráth Ferenc a múlt héten a Centrál kávéházban a megszokott és jellegzetes baráthi könnyed mosoly kíséretében, mikor is csak annyit tudtam meg tőle, hogy plakátokat fog kiállítani, valamennyit, a Nemzeti Színház valamelyik terében, de hogy mennyit, melyeket vagy milyeneket, azt még ő maga sem tudta akkor. Mivel jószerével vidéken töltöttem azóta a napjaimat, máig nem lettem okosabb a kiállítás mikéntjeit illetően, marad tehát számomra a baráthi tanács – általában fogok beszélni a plakátjairól. Vagy részben arról fogok beszélni, miért is nehéz általában beszélni Baráth Ferenc plakátjairól. Mert nehéz. Annyi mindent összeírtak már róla, hogy az ember keresve sem talál újabb fogást az életművön. Írtak a horizontális és vertikális elrendezettségről, írtak a nagy sötét felületekről, írtak a fotó és a plakátmagány viszonyáról, írtak a grafikai elemek megjelenéséről Baráth plakátjain, írtak az invenciózusságáról, az irodalom-centrikusságáról, az ökonomikus felületelrendezéséről, szárnyakról és vadállatokról, sajátos diskurzusairól, meg sok másról, leginkább pedig arról, hogy iskolát teremtett a plakátművészetben. Na, tettem föl magamnak a kérdést, ezek után meg még mit? Ami nem volt ez idáig elmondva…

És tűnődni kezdtem egy szó fölött, amit Baráth ejtett el, mintegy véletlenül, ráadásul többször is, a Centrálban. Egy különös, összetett szó fölött töprengtem. Ez a szó pedig a díszplakát volt. Szűkebb pátriámban, mondjuk így, hazámban, nevezzük is meg, Magyarhonban, ez a szóösszetétel gyakorlatilag ismeretlen. Hamarjában egy felsorolás. Van díszszemle, van díszelőadás, van díszsortűz, van díszpolgár, van díszpinty (és ennek van egy vulgárisabb, ám sokkal pontosabb utótagú szóösszetétele is, amit most nem említünk fel a hely szellemét semmiképpen sem rongálva…), van díszsírhely, díszpolgár stb. a végtelenségig… de nincs díszplakát. Nincs, és nem is volt. Baráth szótárában pedig van, és létezőként van jelen. De ha megfejtjük is, mit jelent ez a szóösszetétel, van-e létezhetősége és helyi értéke manapság? – tolódik elénk a kétely, az internet és a deheroizálás összetett korszakában. Nézzük sorjában!

A dísz előtag a díszplakátban nyilvánvalóan az ünnep szó szinonimája. Ha így van, akkor egyértelmű, hogy a bemutatók ünnepek, és a bemutatók plakátjai ezeknek az ünnepeknek a verbális/vizuális demonstrációi. Hogy is van ez, lefordítva az itt élők nyelvére? Ami nem is egyszerű… Van egy bemutató, ami eleve ünnep – helye a Vajdaság, leginkább Újvidék, az Újvidéki Színház. Van egy díszplakát, ami az ünnepre hivatott fel- és elhívni a népességet, és az ünnepről hivatott szólni, üzenni, az ünnepet hivatott felmutatni. Hogy miért ünnep egy bemutató a Vajdaságban, aligha kell ragozzuk. Hogy miért nem ünnep nálunk egy bemutató, aligha kell, sajnos, magyaráznunk. 

Ebben a gesztusban kereshető meg Baráth plakátművészetének a fundamentuma. A tehetségét idestova lassan fél évszázada a plakáttervezésnek odaadó művésznek nem kell harcolnia a média előrenyomulásával, sem félnie attól. Mit értek ezen? Manapság, a facebook és az internet számtalan közösségi hirdetésmegnyilvánulása alapjaiban látszik fölöslegessé tenni azt a fajta hirdetési formát, amit a plakát, és szűkítsünk, amit a színházi plakát jelent vagy jelenthet. Az eseményekről nem elsősorban az utcai hirdetőtáblákról veszünk tudomást, hanem a monitoron megjelenő reklámokból, felkínálkozásokból… De itt álljunk is meg egy pillanatra. A díszplakát esetében szó sincs utcai felületekről, tömegmegkínálásokról. A díszplakát a színházi ünnepre készül, a legritkábban bukkan fel hirdetőoszlopokon, leginkább az adott színházban, illetve az azt körülvevő kulturális helyeken jelenik meg. Célja elsősorban nem a hirdetés, a közönségcsalogatás (ettől minimalizált a plakátra felkerülő verbális közlés mennyisége), hanem a színházi ünnep fényének az emelése, és aláhúzva mondom ki: a színházi ünnep emlékhagyása. 

Gondolom, ez segített Baráth Ferenc plakátművészetének kialakulásában a legtöbbet. Neki nem eladnia kellett az adott színházi produkciót, sokkal inkább felmutatni annak a létezését. Így aztán a képi metafora-, illetve szimbólumrendszere nem volt soha és semmi által megkötve, bátran kijelenthetett és bármit sugallhatott a plakátjain. S lévén díszplakát, a létezése ugyanolyan esemény volt, mint maga az előadás. Ami nálunk ismeretlen, de a Vajdaságban – vagy a szerb színházi formák között – természetes, az előadás és a róla beszélő plakát feltételezték – és hála istennek, ma is feltételezik – egymást. Abba most nem szívesen mennék bele, amit sok ítésze és rajongója állít a kiállító művésznek, hogy némely előadás a Baráth által készített díszplakátok miatt maradt meg az időben, mert ennek elfogadása meglehetősen kétélű dolog. A színházi előadás, jellegénél fogva, minden reprezentációjakor egyszeri és múló megnyilvánulás. A plakát viszont időben fennmaradó-fennmaradható, az idő korrodálására adott élénkségével válaszoló forma. Lehet természetesen, mi több, természetes is, hogy a jó plakát önállósítja magát, és autonóm művészeti alkotásként él tovább a színházi esemény kimúlása után. Sőt, feltételezhető, hogy a Baráth-plakátok esetében sincs ez másként. Ugyanakkor e kettő, a színház és a színházi plakát szimbiózisa az időben meghatározott, és nem eltagadható. 

Sokan alkalmazott művészetként tekintenek a plakátművészetre, és nem feltétlenül elismerő hangsúlyokkal. Ez alapjaiban ostobaság és felületesség. Az, hogy Magyarországon a plakát, a színházi plakát mint hirdető és mint művészeti forma az utóbbi évtizedekben nem volt igazából hangsúlyosan jelen, nem feltétlenül a műfajt minősíti, sokkal inkább kulturális életünk kisszerűségét és rossz értelemben definiálható anyagiasságát. 

Egy plakát hirdető és népszerűsítő funkciója mellett ugyanúgy lehet maradandó művészeti alkotás, mint bármely festmény vagy szobrászati megnyilvánulás. Hogy csak Toulouse-Lautrecre utaljak szőrmentén… Vagy hogy csak Baráth Ferencre utaljak, konkrétan. És a konkrétságnál maradva, példának okáért: nem csak az Azután megdöglünk Hernyák György által rendezett H-színházas előadása marad számomra emlékezetes, de az is, ahogy a zalaegerszegi Nyílt fórumos vendégjáték után a komoly és mindig visszafogott hazai vezető kritikusok között szabályos ökölharc alakult ki az előadás plakátjának  megszerzéséért. Készítője Baráth Ferenc volt, s ha minden igaz, a plakát itt is látható ma este. Műalkotásért verekedtek akkor s ott az igazság letéteményesei, s az előadás talán már mindegy is volt a számukra. 

Igaza van tehát Tolnai Ottónak, amikor azt mondja, tulajdonképpen csak számozni kéne a Baráth-plakátokat, és önálló képzőművészeti alkotásként lehetne túladni rajtuk. Igaza lenne, ha Baráth nem lenne vérbeli plakáttervező, aki tudja, hogy ezek a munkák igazából irodalmi alapjukkal, illetve színházi performanszukkal együtt lélegeznek és ragyognak fel. Önállóság és alkalmazottság. Látszólag egymásnak ellentmondó fogalmak, művészi helyzetek. Plakáttervezőnk esetében ez a kettő nem ellentmondásban, hanem harmóniában él egymással. És harmóniában csak olyan alkotó esetében lehetnek, aki úgy kötődik, hogy megőrzi az autonómiáját, és úgy autonóm, hogy vállalja az ábrázolt forma megkötöttségeit, szabályait. Fából vaskarika? –  kérdezhetnék. Lehet. Ahogy az is lehet, hogy az igazi művészek ezt a feloldhatatlannak látszó ellentmondást is a maguk hasznára és kiteljesedésére fordítják. Na, valami ilyesmit, vagy az is lehet, hogy pontosan ilyesmit látunk ma ezeken a falakon.  

ZALÁN TIBOR