Folyóirat a déli végekről az összmagyarságnak

Bata János költőt, műfordítót, publicistát, az Aracs folyóirat főszerkesztőjét magyarságszolgálatának elismeréseként a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál Érdeméremmel tüntette ki. A díjátadó ünnepséget június 4-én tartották meg Budapesten.

— Nagyon nagy megtiszteltetés ez számomra, ha pedig arra gondolok, ki mindenki kapta meg korábban, akkor még inkább súlya van az elismerésnek. Az átadás dátuma beletartozik abba a folyamatba, amellyel mi idestova száz éve küszködünk. Ennek a napnak most már egyre inkább azt kellene kifejeznie, hogy a magyarság összetartozik — éljen a Kárpát-medencében vagy bárhol a világban. Én annak idején, 2004. december 5-e után sem értettem egyet azokkal, akik azt hangoztatták, az anyaország lemondott rólunk, megtagadott bennünket. Ez így nem igaz, mert akkor is voltak, akik mellettünk álltak. A legfontosabb viszont az, hogy ebből az eseményből kiindulva megszületett egy olyan törvény, amely kimondja, a magyarságra egy nemzetként kell gondolni.

* Az elismerést elsősorban az Aracs folyóiratnál végzett tevékenységéért kapta?

— Igen, és mondtam is az első gratulációk után a munkatársaimnak az Aracsnál, hogy ebben a díjban nagy része van annak a tevékenységnek, amelyet közösen végzünk. Az értesítésben szerepel a nevem mellett, hogy költő és műfordító is vagyok, viszont hiszem azt, hogy az elismerés az Aracsnak köszönhető, azt azonban nem egyedül csinálom, hanem olyan emberekkel, akiknek szintén nagyon fontos, hogy folyamatosan megjelentessük a folyóiratot.

* A délvidéki magyarság közéleti folyóiratának, az Aracsnak az első száma 2001. augusztus 20-án jelent meg, és azóta évente négyszer lát napvilágot. Hol helyezné el a lapot a vajdasági magyar médiapalettán?

— Az MNT-nek a 2012 és 2018 közötti időszakra vonatkozó Vajdasági magyar kulturális stratégiájában a 142. oldalon a következő áll: Az Aracs folyóirat szellemiségét tekintve hagyományos-konzervatív, a benne megjelenő szövegek színvonalát nézve inkább dilettáns, semmint társadalmi folyóirat, melynek azonban, ha leküzdené a színvonalhiány és a durva, személyeskedő hangvétele okozta hátrányokat, kétségtelenül helye volna a vajdasági magyar folyóirattérben, hiszen a konzervatív szellemiséget csak az Aracs képviselné a vajdasági magyar folyóiratok között. Én ezt a meghatározást mindmáig nagyon sérelmezem, mert 2001 óta — ha nincs igazam, cáfoljon meg valaki — soha senkit személyében nem támadtunk, durva hangnemet nem engedtünk meg magunknak, azt pedig végképp nem értem, hogyan nevezheti valaki dilettánsnak azokat az alkotókat, akik a magyar nemzet legnagyobb tudású szakemberei a maguk területén. Ami a közszereplést illeti, mi itt, a Délvidéken nem vagyunk elkényeztetve, hiszen a 18. évfolyamában járó folyóiratot egyetlenegy alkalommal sem hívták meg sem az újvidéki Magyar Tanszékre, sem a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karra, hogy esetleg találkozzunk a fiatalokkal, és elmondjuk, mi hogyan látjuk a világot.

* 2011-ben, amikor kinevezték a folyóirat főszerkesztőjévé, azt nyilatkozta, vissza kell hozni a közéletiséget a lapba. Sikerült?

— 2011-ben egy nagy törés volt az Aracs történetében. Az alapító felelős szerkesztőnk, Vajda Gábor irodalomtörténész, kritikus (1945—2008) váratlan halála után új helyzet állt elő, és sürgős választ kellett találnunk a hogyan tovább kérdésére. Hirtelen olyan főszerkesztőt fogadtunk el, aki a lap közéletiségét inkább a történelem, az irodalomtörténet felé vitte el. Amikor az alapítók közül néhányan úgy gondoltuk, ez nem az az út, amelyet az Aracsnak elképzeltünk, akkor került sor a kenyértörésre és a főszerkesztőváltásra. Igaz, hogy továbbra is vannak történelmi jellegű írások az Aracsban, viszont főleg olyan kéziratokat jelentetünk meg, amelyek, még ha a múltból indulnak is ki, a mindennapjainkra, a jelenlegi helyzetünkre, a gondjainkra keresik a megoldást. Az alapítók közül négyen vagyunk továbbra is jelen a szerkesztőbizottságban: Gubás Ágota olvasószerkesztő, dr. Gubás Jenő, a lap szellemi atyja, Gyurkovics Hunor művészeti szerkesztő, Utasi Jenő atya és jómagam.

* Sikerül-e bekapcsolni a fiatalokat?

— Az előző számok egyikében jelentkezett ugyan egy ifjú doktorandusz, viszont általánosságban sajnos elmondható, hogy nem sikerül a fiatalokat bevonzani a szerkesztőségbe. 

* Az Aracs céljai egyedülállóak a délvidéki folyóiratok történelmében — olvastam a honlapjukon. Ez miben nyilvánul meg?

— Mielőtt létrehoztuk volna az Aracsot, már akkor arról beszéltünk, hogy fel kell vállalnunk a délvidéki magyarságot érintő gondokat. Ezt a legjobban Vajda Gábor fogalmazta meg a folyóirat első számában, a felelős szerkesztői levelében. Úgy érzem, ezek a problémák mindmáig megoldatlanok maradtak. A kezdetektől nemcsak arra próbáltunk összpontosítani, hogy itt, nálunk, a déli végeken mi a helyzet, hanem az is célunk volt, hogy olyan lapot hozzunk létre, amely az összmagyarság számára tud valamiféle információt, közösségi gondolkodást nyújtani. Azt sikerült elérni, hogy a szerzőink nemcsak a Kárpát-medencében találhatóak, hanem Amerikából, Ausztráliából is kapunk kéziratokat. Az elmúlt tizennyolc év alatt igyekeztünk azokat a témákat feldolgozni, amelyek korábban, a kommunizmusban tabunak számítottak. Az első számok után az alcímünkben szereplő délvidéki jelző miatt is támadtak bennünket, viszont nem a többségi nemzet, hanem a mi magyar közösségünk jelesnek mondott képviselői. Ez az ellehetetlenítés azóta is jelen van a kulturális közegünkben. Támogatást itthonról egyáltalán nem vagy csak hellyel-közzel kapunk, így hát magyarországi forrásokból élünk. Pedig az elmúlt időszakban Aracs — mint fogalom és helyszín — az itteni magyarság egyik jelképévé vált. A lap indulásakor Bicskei Zoltán írt arról, hogy az aracsi pusztatemplomnak a délvidéki magyarság szellemi központjává kellene alakulnia, nemrégiben viszont készített egy csodálatos filmet, melyben az aracsi pusztatemplom szakrális helyként jelenik meg. Elmondhatom, hogy az elmúlt csaknem két évtized alatt nagy változások mentek végbe, az emberek sok mindent másként látnak, és ebben talán nekünk is van egy kis érdemünk.

* A kitüntetés azonban mégiscsak az öné. Halljunk valamit a költői, műfordítói munkásságáról is.

— Amióta a folyóiratot szerkesztem, azóta nincs időm költészettel és műfordítással foglalkozni. Beszélhetek róla, ám ez sem egy szép történet. Korábban verses- és fordításköteteim jelentek meg, viszont úgy igazán ezekkel sem foglalkozott senki. Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy német nyelvű műfordítóként a mi közösségünkben senki sem dolgozott. Fontosnak tartom, hogy mindig legyen ott az eredeti szöveg is, így az én fordításköteteim kétnyelvűek. Az egyik az Üstökösök fényénél című, mely válogatást nyújt a XX. század második felének osztrák költészetéből. A másik Erika Mitterer osztrák költőnő vallásos, istenes témájú verseiből készült, kiegészítve a Mindszenty bíboroshoz írt versciklusával, mely nem szerepel az eredeti összeállításban. Szeretném kötetbe rendezni azokat a konzervatív, keresztény szemléletű, közéleti jellegű írásaimat, amelyek az elmúlt harminc év során keletkeztek, viszont az elsődleges célom a jövőben is az lesz, hogy sikerüljön előteremteni az anyagi feltételeket az Aracs megjelentetéséhez, ami nem egyszerű feladat. Jó lenne, ha egyszer már hosszabb távra is tervezhetnénk!

* A pályája során többször érte mellőzés, hátrányos megkülönböztetés, ám úgy érzem, mégsem egy kiábrándult emberrel beszélgettem.

— Ha az volnék, akkor azt sem csinálnám, amivel most foglalkozom. Én ama közéleti személyek közé tartozom, akiket cenzúrázni szoktak, akiket kivágnak egy olyan filmből, amely a magyarkanizsai írótábor történetéről szól, pedig soha nem politizáltam, nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja, soha senkit személyében nem sértettem meg, nem áskálódtam, a helyét sem vettem el senkinek, harminckét éve a horgosi általános iskolában dolgozom. Nem kiábrándultságról van szó, viszont azt azért nem bánnám, ha egy kicsit könnyebb lenne a dolgom, illetve a dolgunk.

Összmagyar érték a délvidéki Aracs folyóirat

Számunkra, akik az Aracsot készítik, és hiszem azt, minden olvasónk számára, óriási sajtótörténeti érték az, hogy Csapó Endre megtisztelte jelenlétével a folyóiratot - fogalmaz Bata János, a délvidéki magyarság közéleti folyóiratának főszerkesztője a Gondolának adott interjúban.

„A nyugati hatalmak kormányai csupán végrehajtói voltak a tőkés társaságok akaratának, hogy a birodalmi nagy gazdasági egységek életképes rendjéből kis országokra szétszedett Közép-Európa legyen. Ez önmagában elég lesz arra, hogy Európa gazdaságilag soha ne fejlődhessen a nyugaton uralkodó pénzhatalmi korporációk érdekeivel szemben” – írja a júniusi Aracsban Európa Trianonja címmel megjelent tanulmányában Csapó Endre. A délvidéki magyarság közéleti folyóiratának főszerkesztője az Európa-érmes Bata János, neki tett föl kérdéseket a Gondola.

- Főszerkesztő úr, a bevezetőben idézett Csapó Endre a napokban, 98 éves korában Sidney-i otthonában elhunyt. Mennyiben teszi sajtótörténeti értékké a 2019 júniusi Aracsot, hogy az ausztráliai magyar sajtólegenda egyik utolsó cikke a Horgoson kiadott lapban jelent meg?

- Számunkra, akik az Aracsot készítik, és hiszem azt, minden olvasónk számára, óriási sajtótörténeti érték az, hogy Csapó Endre megtisztelte jelenlétével a folyóiratot. Halálával ismét egy olyan szerzőnket veszítettük el, akinek a bölcsességére, becsületességére, egyenes beszédére a ránk váró nehéz években nagy szükségünk lenne. Hiánya pótolhatatlan lesz. Néhány cikke még a szerkesztőségben van, a következői számainkban közreadjuk azokat. Érdemes lenne elgondolkodni a Gondviselő azon akaratán, hogy Csapó Endre életének talán utolsó megjelent cikke Európa Trianonjáról szól. Csapó Endre a világ túlsó végén is hű maradt hazájához és nemzetéhez. Igazi világpolgár volt a szó nemes értelmében, olyan ember, aki szívén viselte Európa és az egész világ sorsát. Bátran néven nevezte világunk megrontóit, gondolatban, szóban és cselekedetben harcolt ellenük. Csak az nem látja, aki nem akarja: Európa szétzúzása mér régóta tart, és félő, az összeomlás minket is maga alá temethet!

Konrad Sutarski Európa-érmes lengyel publicista, a díj átnyújtója és Bata János, a díjat, az Európa-érmet átvevő magyar újságíró a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében 2018. november 22-én.
Dormán László felvétele

 -  „…nem az a lényeg, hogy a fiatal művészsegéd, Boticelli festette-e az egyik erényt Vitéz János esztergomi dolgozószobájának falán, hanem az, hogy minél többen tudják, a 15. század második felében miként terjedt el Magyarországon is az európai (ami akkor Itáliát jelentette) művészet” – fogalmaz Sárközy Péter római egyetemi tanár Prokopp Mária laudációja című írásában. Mi adja az Aracsnak azt a vonzerőt, amely a magyar múlt és jelen kincseit Sidney-től Rómán át Esztergomig egybegyűjti?

- A nemzet szolgálata. Hiszem és vallom: a mi feladatunk a mi nemzetünk szolgálata, ahogy másoké az ő nemzetük szolgálata. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy kincseink, bárhol legyenek is azok a világban, megőrződjenek és közkincsé váljanak. Ezen munkálkodunk mi a magunk szerény eszközeivel és lehetőségeivel.

- „Lázasan, a legmélyebb alázattal / nyelem a véres havat, torkom fölsebzi / egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat. / Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban? / Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly, /villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó / tág és szép Európa ege alatt!” – írta Újvidéken a székelyföldi költő, Farkas Árpád. A folyóiratban Madár János ír tanulmányt a Balassi-kardos Döbrentei Kornélról, és íme, egy másik Balassi-kardos poéta, Farkas Árpád versekkel jelentkezik. Mi a titka annak, hogy a XVI. századi európai költőóriás, aki életében az oszmán megszállás miatt Horgosnak a közelébe sem jutott, ma, a XXI. században természetes módon van jelen a Délvidék szellemi életében?

 - Titok nincs, csak egységes magyar élettér és nemzet, amelyeket összefog, behálóz és megvéd az anyanyelv. Az igazi titok viszont az, hogy a XXI. században még van egységes magyar élettér, nemzet és anyanyelv!

-…nagyon fontos, hogy legyen Petőfinek sírja hazai földben, amely zarándokhellyé válhatna minden magyar számára. Lehet, hogy éppen ettől félnek egyesek?” – játszik el a gondolattal Dalmay Árpád újságíró, kultúrpolitikus A szent suhanc rejtélye című interjú alanyaként. Főszerkesztő úr, az Aracs egyedülálló civil kurázsiról tesz tanúbizonyságot: a Petőfi halála körüli rejtélynek, mely három évtizede hisztériát váltott ki a ”tudományos” életben, s amelyet ma a szelíd agyonhallgatás övez, nos az Aracs fórumot ad a tudományos igazság keresőinek. Mi adja ehhez a spirituszt?

 - Az igazságba vetett hitnek és magának az igazságnak az ereje, valamint az az alázat, amivel a teremtett világhoz közelítenünk kell. Soha nem lehetünk annyira önteltek és fölfuvalkodottak, hogy azt gondoljuk, tévedhetetlenek vagyunk. És ha már a Teremtő olyan kegyes volt hozzánk, hogy eszközt adott a kezünkbe, kötelességünk, hogy ezzel az eszközzel, nevezetesen az Aracs folyóirattal, elősegítsük az igazság megismerését.

- Noha tudjuk, hogy az Attila kardjaként emlegetett hun szablya, illetve Bocskai koronája – az utolsó bizánci császár koronája, melyet a fejedelem a Portától kapott – Bécsben állomásozik, arról kevesen tudtunk, hogy a párizsi Hadtörténeti Múzeum, a Musée de l’Aremée egy különleges magyar kincset rejt. A Mátyás-pajzs e kincs, és ennek hazahozatalán számosan fáradoznak, köztük Diószegi György Antal budapesti művelődéskutató. Ő írt alapos cikket Mátyás-pajzsunk egyetemes művelődéstörténeti jelentősége címmel a júniusi Aracsba. Az ilyen szellemi különlegességek hogyan találják meg az Ön horgosi íróasztalát?

- Diószegi György Antal művelődéskutató évek óta rendszeresen publikál az Aracsban. Ha emlékezetem nem csal, a tudós kutatót Prokopp Mária professzor asszonynak köszönhetjük. Hozzá Prokop Péter festőművész alkotásain keresztül vezetett az út, akihez Kabdebó Lóránt irodalomtudós segítségével jutottunk el. Az ő megtisztelő figyelmét egy délvidéki Barcsay-vándorkiállítás alapozta meg… és gombolyíthatnánk sokáig azt a varázsfonalat, amelynek ezeregy ága-boga, elágazása és összefonódása van. Ez az Aracs, a délvidéki magyarság közéleti folyóirata.

M. P.

A közéletiség szolgálata

Bata János: Az Aracs folyóirat az egész világ magyarságához szól

Bata Jánost, az Aracs közéleti folyóirat főszerkesztőjét, költőt, műfordítót munkásságáért Teleki Pál Érdeméremmel tüntették ki Budapesten. Az Aracs folyóirat jelentősége abban rejlik, hogy nemcsak a délvidéki magyarságot fogja össze, hanem szinte a világ összmagyarságát, mivel a Kárpát-medencéből, Európából, sőt a tengeren túlról is kerülnek ki szerzők és olvasók. A folyóiratról, a szerkesztési munkáról és az érdeméremről beszélgettünk Bata Jánossal.
– A Teleki Pál Érdemérmet nagy köszönettel, és hálás szívvel fogadtam. Nagyon nagy megtiszteltetés ez számomra, bár el kell mondanom, hogy meggyőződésem, hogy ennek a díjnak az odaítélésében nemcsak az én munkám játszott szerepet, hanem az a közös munka is, amit az Aracs szerkesztőségi tagjaival, és publikáló munkatársaikkal együtt végzünk. Számomra ez a kitüntetés azt jelenti, hogy mások követik, látják, és talán értékelik is azt a munkát, amit maga a folyóirat szerkesztősége, és amit én is végzek, immáron két évtizede, hiszen az idén már a 18. évfolyamába lép az Aracs. 2001 óta folyamatosan megjelentünk, nem kellett kihagyni, sem összevonni számokat, így azt a célkitűzést, amit annak idején elképzeltünk, eddig sikerült teljesíteni – hallhattuk a közéleti folyóirat szerkesztőjétől, Bata Jánostól.
Mi a folyóirat fő feladata?
– Mint ahogy arra az alcímben is megfogalmazott gondolat: A délvidéki magyarság közéleti folyóirata utal, feladatunk az, hogy a közéletiséget szolgáljuk a Délvidéken, de természetesen nemcsak itthon, hanem az egész Kárpát-medencében, sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy az egész világ magyarságát szeretnénk bevonni a lap olvasói közé. Folyóiratunkat a Kárpát-medencén túlra is eljuttatjuk, Európába, és a tengeren túlra is, hiszen Ausztráliából, és Amerikából is vannak rendszeres szerzőink.

Milyen témákat dolgoznak fel a folyóiratban?

– A folyóirat szerkesztésén többen dolgozunk. Gubás Ágota, aki a folyóirat olvasószerkesztője, művészeti szerkesztőnk Gyurkovics Hunor, de a szerkesztőbizottság tagja dr. Gubás Jenő, aki egyben alapítója is a folyóiratnak, továbbá Mihályi Katalin, Mirnics Károly és Utasi Jenő atya is. Igyekszünk valamilyen módon követni az eseményeket, aktuálisak lenni. Próbálunk olyan témákat, problémákat, gondolatokat felvetni, amelyek a napjaink aktualitását képezik, és igyekszünk nemcsak felvetni és megjeleníteni ezeket a problémákat, hanem megoldást is felmutatni rájuk. Amivel szerzőink megtisztelnek bennünket, ami eljut hozzánk és megüti a mércét, azt tudjuk beszerkeszteni a folyóiratba. Évente 4 alkalommal jelenünk meg: március 15-én, június 4-én, augusztus 20-án és október 23-án. Minden lapszámmal igyekszünk az adott dátumhoz valamilyen módon kötődő írásokat megjelentetni, de ezek mellett más, színvonalas írások is helyet kapnak. Magának a folyóiratnak megvan az összekötő jellege, azok a szerzők, akik rendszeresen publikálnak, az egész Kárpát-medencéből, ők az összmagyarságot képviselik, és ez jelen van a folyóiratban is.

Ön egyszerre több dologgal is foglalkozik. Tanít, fordít, ír és ez mellett szerkeszti az Aracsot. Mennyi ideje van ellátni a szerkesztői tevékenységeket?

– Ha azt mondanám, hogy a szabadidőm nagy részét ezzel töltöm, az nem lenne helytálló, mert az azt jelentené, hogy van szabadidőm. Tanárként dolgozom, és ez mellett szerkesztem az Aracs folyóiratot. A szerkesztési feladataimat próbálom becsülettel, tisztességgel ellátni, és az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy a munkát komolyan vettem, ebben erősítenek meg a szerzők és az olvasók is.