Skip to main content
A szerző profilképe

Bence Erika

irodalomtörténész
kritikus
prózaíró
egyetemi tanár

Az általános iskolát szülőhelyén, a középiskolát Zomborban és Szabadkán végzi 1986-ban, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén 1991-ben diplomázott. 1998-ban az irodalomtudomány magisztere lesz A XIX. századi magyar irodalom értelmezései és értékelései a XX. századi magyar irodalomtörténet-írásban című dolgozatával. 2007-ben megvédi A történelmi regény műfaji változatai a XIX. századi magyar irodalomban. Az Abafitól A fekete városig című dolgozatát, ezzel az irodalomtudomány doktora címet szerez. 1992 és 1993 között tanár a zombori műszaki középiskolában, 1993-ban és 1994-ben a kupuszinai általános iskolában. 1994-től az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanársegéd, 2008-tól docens, 2012-től egyetemi rendkívüli tanár. 1996 és 1999 között vendégtanár a zombori Tanítóképző Karon. 2006 szeptemberétől a Jó Pajtás Gyöngyhalász című irodalmi rovatának szerkesztője. 2007-től 2016-ig a Létünk folyóirat fő- és felelős szerkesztője.

Szerkesztői munkásság
Kisvárosi tabló (Bordás Győző: Fűzfasíp) In. Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, 1997.
Szerző
Víz és por (Bordás Győző: Csukódó zsilipek). In. Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, 1997.
Szerző
Események a könyvesházban
(Magyar Szó. 2001. június 16.)
Szerző
Elolvasom
Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv
(Kortárs.2019/1.)

FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA. MÁSODIK KÖNYV

BENCE ERIKA

2019 // 01

Beteljesíti a 2009-ben megjelent első könyv – alcíme révén is nyomatékosított – ígéretét, miszerint a versek, átköltések és másolatok révén újraírt, általunk virtuálisnak nevezett vajdasági magyar iro­dalomtörténetnek lesz második és további kötete. A Halott vajdaságiakat olvasva második könyve azonban jelentős elmozdulásokat is mutat ahhoz a hagyományhoz, elsősorban a Bori-iskola által képviselt, kanonizált irodalomtörténethez képest, amelyre az első könyv ráíródott. Hozzávetőlegesen követi ugyanA jugoszláviai magyar irodalom [rövid] története [ Az irodalom élete] címeken napvilágot látott szintézis, illetve a Gerold László jegyezte Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon (2001, 2016) alakulástörténeti koncepcióját, ugyanakkor az irodalomról szóló gondolkodást kultúratörténeti elképzelések felé tágítja, amikor „vajdaságiakat” olvasva beemeli a versfolyamba a Moholy-Nagy László, Danilo Kiš, Slavko Matković, Keszég Károly, Judita Šalgo vagy a Penavin Olga opusáról írottakat.

A „halott vajdaságiak” olvasása mint poétikai eljárás messze túlmutat elsődleges jelentésén, miszerint lezárt [magyar] irodalmi opusok újraolvasásáról és verses újraírásukról (átköltésükről és másolatukról) van szó. A második könyvben nem kizárólagosan (szép)irodalmi életművek alkotják a líriko-epikai érdeklődés tárgyát, miáltal magát a vállalt hagyományt is felülírja. Ilyen értelemben a második könyv átfogó értelemben is palimpszeszt, A vajdasági magyar irodalom történetének törlése és újraalkotása, ugyanakkor az első koncepcionális újragondolása. A kulturális értelemben vett tér és gondolkodás kitágítását pedig a nyelviségüket tekintve nem magyar írói életművek beágyazása mutatja.

A vajdasági magyar irodalom kanonizált történetének egyik legneuralgikusabb pontja az 1918-as kezdetről, illetve a magányos nagyság, Szenteleky Kornél („Vajdaság Kazinczyja”) teremtette irodalmi kurzusról szóló elképzelés. A Halott vajdaságiakat olvasva mindkét kötete – a maga áttételes, azaz poétizált módján– reflektál a kérdésre. Az első könyv címadó, a „Szenteleky-gondolatot” tematizáló költeményben, amelynek lírai beszélője a költészet mindenkori válságának helyzetéből („Szarnak a versre, válságban a líra. / Végigvonult rajtunk a század / összes raja és alegysége.”) tekint vissza az évszázados nagytörténetre, sorra meg-, illetve felidézi az alakulásfolyamat emblematikus alkotóit, helyeit és toposzait: Csáthot, Kosztolányit, Szentelekyt, Csukát, Sziverit, Szabadkát és Szivácot, Duna menti Hollywoodot, port, sarat, barázdát, fekete majálist, vicinálist és halálvonatot. Csáth és Kosztolányi beemelésével (éppúgy, mint a második kötetben Herczeg Ferenc bevonásával), az „újraolvasás poétikájával” bont le merevvé vált kanonikus határokat, hiszen a Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik kiadása sem tartja a vajdaságinak nevezett kisebbségi irodalmi reprezentáció szerves részének a Csáth-, a Kosztolányi- és a Herczeg-opust sem, míg a Bori-féle irodalomtörténet ezeket az „előtörténetbe” sorolja. Hogy a Fenyvesi-versciklus nem elsősorban ezekre a diskurzusokra, hanem egy tágabb, kultúratörténeti hagyományra épül, az első kötet központi metaforájává emelt „sár”-képzet és a könyvnek a Renaissance folyóirat beköszöntőjéből vett, ugyanezt a metaforát variáló mottója hívja fel a figyelmet. A „sár” mint a vajdasági magyar irodalom egyik leghatásosabb önreflexiója ugyanis – egyébként a vajdasági magyar irodalom atyja („nagyapánk” – Juhász Erzsébet Műkedvelők című regényében, 1985), Szenteleky Kornél által elmarasztalt – Papp Dániel novellisztikájából, a „Bácska–Tündérlak–Magyarhon”-asszociációból kelt életre.

A második könyvben nincs mottó és nyitó vers sem, viszont a kötetkezdő palimpszeszt a Szen­teleky-opus újraolvasását jelenti, amelynek beszédmódja nagyon erőteljesen kötődik az első kötet hitvallásversének lírai attitűdjéhez és poétikájához; a lírai beszélő mintegy megvalósítja, hangot ad annak a „programnak”, amely a Halott vajdaságiakat olvasva című költeményben nyer kifejezést. Miként az ars poetica, a ciklus sem csak újabb Szenteleky-vers a vajdasági irodalmi diskurzusban, hanem egy fontos és jól kivehető hagyományba (pl. Wilhelm-dalok, árvacsáth ) illeszkedő, jelentős költői teljesítmény. A Halott vajdaságiakat olvasva – legalábbis e sorok írójának értékelése szerint, s legyen bár túlzás! – aMi volt kérded a legszebb Dániában (Tolnai Ottó), sőt a Kormányeltörésben (Domonkos István) szomszédságában foglal helyet ama virtuális versfolyamban. Egyéni olvasói tájékozódás és szubjektív élményrögzítések határozzák meg persze, hogy hova helyezünk egy-egy költeményt a magyar irodalom alakulástörténetében; nyilván a forma és beszédmód (ha egyáltalán le szabad írni ilyen régies fogalmakat egy könyvismertetőben!) az, ami Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből versét is eszünkbe juttatja.

Az első könyvből – a sokat emlegetett programversen kívül – a Dettre-, a Herceg- és a Juhász-verset emelhetjük ki mint különösen megkapó, megrendítő vagy megszólító költeményeket, míg a második könyv legjelentőseb palimp­szeszt­jeinek (a Szenteleky-újraírás mellett) a Szirmai- és a Fekete-opusra ráíródó (próza)verstermést tartom. Lehet, hogy az sem véletlen, hogy a Fenyvesi-féle versdiskurzus kiemelkedő teljesítményei, azaz a megszólításnak/megszólítottságnak ezek az intenzív változatai épp az adott opusokhoz kötődnek, hiszen ők a mai értelemben vett vajdasági magyar irodalom „alapítói”, iskola- és műfajteremtő alkotói, akik más szempontból mégis outsiderek (miként az első könyvről szóló kritikámban neveztem őket): magányos teremtők egy kulturálisan „rideg” világban – gondoljunk Szenteleky Kornél Bácskai éjjel című, a Fenyvesi-versekben is „továbbíródó” költeményére: „Bácskai éjjel az Olimposz alatt” (Halott vajdaságiakat olvasva); „[…] errefelé, / a műkedvelők vidéki virágoskertjében / is teremget irodalom, még nem untunk rá / a megnevezhetetlen sötét anyagra, / s megtoldjuk a végtelen látomások sorát, / újabb pillangókkal, tiszavirágokkal” (Szenteleky Kornél).

Különösen eksztatikus élmény az idős Szirmai Károly magányát, az esztétikum fontosságáért folytatott s az aktuális ideológiák világában perifériára vetett küzdelmét megjelenítő versciklus. Feszültségét az író/szerkesztő képviselte magasabb rendű etikai világ és a dehonesztáló valóság ellentmondásának megragadása teremti meg. „A kockás, nagy füzetben / esztendők óta / vonat vesztegel. / Nincs, aki beindítása, / néha megkondul / egy fáradt, / meggyötört harangszó. / A rozsdamarta pusztában / még messzi a tél, / minden csendes. / A kockás nagy füzetben. / A messzeség muzsikál, / halak surrannak némán, és / olykor a homályban / feldereng egy kis költészet.” (Mint Orbán Ottó versében látjuk Berzsenyit: „[…] még nincsben telnek a férfiévek / az idő tó melyben hiába csapkod / az üstökös nyomor csóvája / csak az eszme rázza az oszlopot…”)

Halott vajdaságiakat olvasva első könyvének kritikai recepciója felvetett egy olyan gondolatot, miszerint a lírai beszélő értékítéletet is mond azzal, hogy mennyi figyelmet, milyen hosszú verset, ciklust szentel valamely életműnek. Ezt a véleményt akkor is, most is elutasítom, hiszen a terjedelmi kritériumot felülírja a költemények esztétikai kifejezőereje, gondoljunk csak a Dettre János öngyilkosságát tematizáló, meglehetősen rövid, de annál hatásosabb versre az első kötetből vagy pedig a másodikban a Fekete Lajost megszólaltató versbeszéd remekbe szabott képi telítettségére. Mi több, a (verses) irodalomtörténet (olvasónapló) írásának, létrehozásának alapelve is felismerhető törekvésében, amikor (mint egy objektív szintézis) szamba vesz, (újra)értelmez, olvas – nagy jelen­tőségű és kismestereket, sőt műkedvelőket is –, miközben nem a kihagyásról, a szelektálásról, s kevésbé az értékminősítésről, mint inkább a megőrzésről és az újraalkotásról szól ez a líra, pontosabban liriko-epika, hiszen az egymást követő ciklusok, versek jelölése és elrendezettsége mögött, a lírai versbeszéden túl felismerhető egyfajta epikai szál, a történet (a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetének) „elbeszélése”.

Sokféle megjelölés eszünkbe juthat, ha szükségét érezzük annak, hogy a képzőművészet kifejezőeszközeit is felhasználó (az egyes ciklusok, különálló fejezetek címlapjain a költő saját rajzai szerepelnek, míg a fedőlapokon ismert vajdasági művészek, Hangya András és B. Szabó György alkotásai) könyv műfaját – azon túl, hogy „verseskötet” – pontosítani szeretnénk. Verses olvasónapló, „olvasmányregény”. Az első könyvről néhány évvel ezelőtt Virtuális irodalomtörténet címmel értekeztem. Ezt a címet adtam később a jelzett dolgozatot is magában foglaló, 2015-ben megjelent tanulmánykötetemnek is. (zEtna – Basilicus, Zenta, 2017)

Szerző
„Amit most”. In: Szemközt a művel – Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, Szabadka, 1999.
Dátum
1999.
Szerző
Az elmúlt évek hordaléka (Tóth Lívia: Köszönöm, jól!)
(Híd. 64. évf. 2000. október, p. 898–891.)
Szerző
Az elbeszélt és meghallgatott történet (Ürmös Attila: A semmittevés filozófiája)
(Híd, 2008/3. sz.)
Szerző
Elméleti igényű áttekintés. In. Könyvkereskedés. Életjel Könyvek 70. Szabadka. 1997 ., 107–112.
Szerző
Előkép és utótörténet
(Híd. 2000/8.)
Szerző
A hagyományteremtés alternatívái. Az Új Symposion első nemzedéke és Domonkos István költészete
(Forrás. 2004/6.)
Szerző
A hagyományteremtés alternatívái. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Létünk könyvek 1. Kónya Sándor: Nézzünk égre!
(Létünk, 2014/3. 174-176.)
Szerző
Szabadka irodalmi képe (Lovas Ildikó: A másik történet). In. Híd 1996/8–9., p. 682–685.
Szerző
A meglelt novella megtisztítása (Lovas Ildikó: Kalamáris)
(Üzenet. 1994/10., p. 733–735.)
Szerző
A város, ahol nem lehet beszélgetni (Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben)
(Híd. 2000/8., p. 619–623.)
Szerző
A magányos tangótáncos szövegközi ténfergése (Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben)
(Híd. 2002/4., p. 555–557.)
Szerző
Alkotás a háború idején (Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára. James Bond Bácskában)
(Forrás. 2007/4., p. 93–95.)
Szerző
Kezdetek és végek (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Lány, regény)
(Híd. 2007/9., p. 107–113.)
Szerző
Nosztalgia és háború (Balázs Attila: Én már nem utazom Argentínába)
(Bence Erika: Szemközt a művel. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, Szabadka, 1999.)
Szerző
Szerző
Elmulasztott lehetőség
(Híd. 1992/3.)
Szerző
Vallomás a szülőföldről (Csépe Imre Fordul a szél című regényének jelentésrétegei)
(Bence Erika: Szemközt a művel. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, Szabadka, 1999. )
Szerző
Napló(regény) az első világháborúról (Darvas Gábor: „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam...”)
(Hungarológiai Közlemények. 2014/3.)
Szerző
Kollektív történések hálójában. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Líra a tájban. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, 2007.
Szerző
A költő Bogdán József két arca
(Híd. 2000/11.)
Szerző
A háborús poszttrauma mint elkülönítő létállapot (Farkas Geiza: A fejnélküli ember)
(Hungarológiai Közlemények. 2014/2.)
Szerző
A gyermeklét tartományai
(Magyar Szó. 1994. május 7.)
Szerző
Költői zsengék „körítéssel”. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A teremtő olvasás pillanatai (Bori Imre: Ember, táj, történelem. Délvidéki olvasókönyv)
(Forrás. 2002/10.)
Szerző
Egy regénytípus körbejárása (Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban)
(Híd. 2002/10.)
Szerző
A Kálvária télen. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Forum Könyvkiadó Intézet, Újviédék, 2007.
Szerző
A világ dolgairól (Harmath Károly: A hit reményében)
(Híd. 1999/7–8.)
Szerző
Prózaforma, aktualitás, kánon (Gion Nándor: Testvérem, Joáb)
(Hungarológiai Közlemények. 2000/2.)
Szerző
Gobby Fehér Gyula és Paszkal Gilevszki méltatása
(Híd. 2010/12.)
Szerző
A valószerűtlenség szabadsága. Herceg János esztétikai nézetei az Ég és föld c. regénye tükrében. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A jófiú vakációja. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Az iskola terei (Horváth Futó Hargita (2009): Iskola-narratívák)
(Iskolakultúra. 2010/10.)
Szerző
A Gion-opus továbbíródása. In. Magyar Szó. 2013. február 15–17.
Szerző
Az emberélet ünnepi-köznapi eseményei
(Üzenet. 1993/5–6.)
Szerző
Elfelejtett értékeink
(Tiszatáj. 1994/5.)
Szerző
„Görögpótló” irodalomtörténet (Hózsa Éva: Melyik Koszolányi[m]?)
(Létünk. 2012/2.)
Szerző
Az irodalomtörténet új nyelve. In. Tanulmányok. 2013/47.
Szerző
Emigrációs nemzedéktörténet
(Híd. 2009/5.)
Szerző
Szellemi kalandok a mai mesékben. In. Magyar Szó. 1997. január 18.
Szerző
Dubrovniki lakoma. In. Magyar Szó. 1998. július 18.
Szerző
Megkésett öntudattal
(Híd. 2002/5.)
Szerző
Egy város villamosa (Szathmári István: A villamos és más történetek)
(Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, Szabadka, 1997.)
Szerző
A kurd helyzet. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Egy „későszecessziós” vajdasági magyar térregény. Szenteleky Kornél: Isola Bella. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A nyelvi jelek teremtette irodalmi szöveg (Szirmai Károly A holló című novellája és a ható ige)
(Üzenet. 1997/5–6.)
Szerző
Írás és hivatás (Szungyi László: Barátság és boldogság)
(Híd. 2001/1–2.)
Szerző
Tolnai-tárgylexikon (Tolnai Ottó: A pompeji szerelmesek)
(Híd. 2008/2.)
Szerző
Angyal és halál. Kontra Ferenc: Angyalok regénye. In. Bence Erika: Miért sír Szulimán?. Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből. Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest, 2017.
Szerző
Kontra Ferenc Idegen trilógiájának (vajdasági) irodalmi kontextusa. In. Lajos Katalin–Tapodi Zsuzsa (szerk.): Az idegenség diskurzusai. Státus Kiadó, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Csíkszereda, Kolozsvár, 2017.
Szerző
„Úton a halál felé” (Kontra Ferenc: Az álom hídja). In. Bence Erika: Utazások Posztmonarchiában. Kulturális kontextusok. Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből. Életjel Könyvek, Szabadka, 2018.
Szerző
Összegező átmenet (Kontra Ferenc: Nagy a sátán birodalma)
(Híd. 1991/12.)
Szerző
„A novellaírás ideje”. Kontra Ferenc: Kalendárium
(Tiszatáj. 1995/7.)
Szerző
Elolvasom
Angyal és halál
(VMMI. 2014. november 3.)

Angyal és halál

A tér, az idő és a halál függvényében létező individuum „történetéről” szól Kontra Ferenc Angyalok regénye című, novellák füzéréből építkező regénye. Az elmúlt két évtizedben, amikor irodalmunkban a nagy formátumú elbeszélésre építkező narratívák dominálnak, ritkán olvashatni rövidtörténetekből szövődő, lírai jellegű, nyelvezetében metaforikus kiképzésű, lelki értelmű feszültségekkel telített, szubtilis művészregényt. Már ezért is a különlegesség izgalmával kecsegteti olvasóját.

Az Angyalok regényében „beszélő” fiú – nem nevezhetjük a klasszikus epikai szerveződésű alkotások mesélőjéhez mérhető elbeszélőnek! – hangja történelmi, művészet-, művelődés- és vallástörténeti alakzatok, legendák világa mögül, illetve egy családi breviárium történet- és képvilágán átszűrődve, „más” narratívákkal együtt szólal meg. Az egymást fedő, egymást váltó, együtt ható történetek – miként a könyv recenzense fogalmaz – az „élet nagy misztériumairól” közvetítenek felénk üzeneteket és jelentéseket. Az így elénk táruló misztikus-csodás történetek a mitológiai időkig nyúlnak vissza, a középkori legendák világán, nagy reneszánsz teremtéstörténetek, barokk alkotások, XIX. századi készülődések, századvégi leromlástörténetek, dekadens korok és életérzések, XX. századi világkatasztrófák történetkavalkádján át vezetnek el a XX. század második felében kibontakozó családtörténet eseményeinek megértéséhez. Ezt a térben és időben is kiterjedt utat kell megtennie az elbeszélőnek valóságos és „lelki” értelemben egyaránt, hogy önnön individuális létezésének tartalmait és jelentéseit felfogni és értelmezni tudja. A világon való létezés megértésének kulcsát kereső hős képzeletében novellisztikus rövidtörténetek konstituálódnak, párhuzamos életek és alteregók, amelyeket a realitások szintjén történő utazások és topográfiai elmozdulások, térbeli objektumok (pl. tengerparti utazás, távozás egyik városból a másikba, történelmi helyek, térbeli alakzatok, építmények és művészi alkotások) látványa és legendája hív életre. A regényt alkotó rövidtörténetsorozat (Fibonacci-sor!) darabjai között két állandó motívum teremt koherenciát: az angyal és a halál képzetének különböző megjelenési formái; a látomástól a kőangyalig.

A regényt alkotó szövegvilágokat Fibonacci-sornak neveztem az előbbiekben, nemcsak az első történet címét parafrazálva, illetve jelentését kiterjesztve az egész kötetre, hanem mert maga a szövegszerveződés textuális hálózata is egy ilyen végtelen képletnek felel meg, hiszen az egyes történetek és szervezőmotívumok újabbakat vonzanak be az olvasás folyamatába bonyolult szövevénnyé alakítva ezáltal a primer szöveget, s jelentéseit. Utána kell néznünk pl. olyan, az irodalom világától látszólag távol eső jelenségeknek, mint Leonardo Fibonacci (1170–1250) képlete, miszerint léteznek (a világban és a természetben) olyan sorozatok, amelyeknek minden következő tagja az előző kettő összegével egyenlő.

A kötetkezdő szövegben (A Fibonacci-sor), s a rá következő néhányban (A firenzei ötvösmester, A Tökösi-erdőben, Rudolf) még a háttérben lapul a kezdetben „mesehallgató”, később kereső és történeteket alkotó elbeszélő (fiú). Ehelyett a mindentudó elbeszélő, illetve szereplők (pl. a Mester, Benvenuto Cellini [1500–1571]) beszédszólama érzékelhető elsősorban, ugyanakkor egyes motívumok révén (pl. amikor Cellini megpillantja önmagát saját alkotása, a Perszeusz-szobor pajzsának tükrében, vagy amikor egyes történetekben pl. a Rudolf trónörökösről szólóban (sőt még a Fibonacci-sorban is! ) felvillan egy pillanatra az idegenséget kutató (olykor kezében nyulat vagy más tárgyat szorongató) fiú képe is. Talán a Rovinj császára az első olyan történet, ahol az főhős-elbeszélő (fiú) hangja és belső nézőpontja, illetve a szekunder történetekben szereplő Másik egyaránt jelen van.

Látomásos, rejtélyes, „csupa titok” történetek ezek, amelyek arra késztetik az olvasót, hogy más szövegekben keressen alapot a megértéshez. Így jutunk el pl. Benvenuto Cellini grandiózus életművének történetéhez, sajátítjuk el a rovinjiak védőszentje, Szent Eufémia legendáit, ismerkedünk meg olvasás közben a Rudolf magyar trónörököst a középső dunai útra elkísérő Alfred Edmund Brehm (1829–1884) munkásságával, illetve nézünk utána a trónörökös Jagden und Beobachtungen (1887) című művének. Különösen intenzívvé teszik a történetformálást a térbeli távolságok közötti hirtelen váltások, illetve átjárások; a Mediterráneum térségéből a következő történetben már a Tökösi-erdőben találjuk magunkat, a Duna menti szőlővidékről Nürnbergbe visz el bennünket a családtörténetet elbeszélő „folyam”. Egy városszéli – feltételezhetően baranyai – elátkozott kiskocsmából Firenze fényes palotáiban találjuk magunkat, az Adriai-tenger leanderligetei után az önpusztító regőcei orvos világára vetül az olvasói tekintet. Ez utóbbi novella (A regőcei orvos) magával a regényíró, azaz Kontra Ferenc korai novellisztikájával képez szövegközi összefüggést, ahol (pl. Csáth a boncolóasztalon) Csáth Géza (1887–1919) alakja először tűnik fel. Az Angyalvár börtöne, a firenzei Medici-palota, a rovinji Szent Eufémia-templom, a Krk szigeti Malinska, Albrecht Dürer (1471–1528) szülőháza Nürnbergben, a szarajevói könyvtár, az Osijek [Eszék] Hotel, Novi Sad/Újvidék stb. jelentik egy „szétszóródó” (a kötet recenzense használja ezt a jelzőt!) családtörténet topográfiáját, ezért az Angyalok regénye a családtörténeti narratívákhoz való besorolhatósága mellett épp annyira utazástörténet is. Nagyon erőteljes konstrukciós és tematikai összefüggések kapcsolják össze a határregénynek nevezett műfajjal, amely megnevezését Juhász Erzsébet Határregény (2001) című műve alapján nyerte; ugyancsak egy, а nagytörténelem által szétszóródó család és a Másikat kereső, az elválasztottságot utazásokkal (valóságos és képzeletbeli határok átlépésével) megszüntetni igyekvő családtagok történetét beszéli el azzal, hogy nála az időbeli kiterjesztések csak a XX. századot fogják át. Kontra regényének „aktuális” elbeszélője ugyancsak „térképet tart a kezében”, s a családi legendárium nyomán indul el Európa politikai és kulturális határain át saját identitásának megértéslehetőségeit kutatva, újraalkotva – alteregók révén – önmagát. A térbeli és időbeli határok azonban ebben az elbeszélésben sokkal képlékenyebbek, könnyen áthághatók és átutazhatók – (Juhász Erzsébet vonatai helyett) szekéren, kocsin, lóháton. Mintha Darvasi László könnymutatványosainak egyike volna, aki – nem ismerve teret és időt – járja Európa kulturális nyomvonalait. Csakhogy őt magát – transzcendens működések helyett – önnön sorsa, a közép-kelet-európai történetbe, s családi magánmitológiákba való beleszületés ténye predesztinálja erre a létformára, amely a keresés és az úton levés állapotát jelenti.

Az egyes sorsstációkat (a recenzens megnevezése!) ritmikusan kapcsolja össze a két főmotívum: az angyali jelenlét, illetve a halál jelentéstartományai. Olykor, vagyis inkább legtöbbször, a kettő együtt van jelen, vagy teljesen egybecsúszik. A Fibonacci-sor című novella időből kiszakadt világában – lehetetlen ugyanis eldönteni, hogy hol, melyik korban játszódik, minthogy a „halálangyal” ténykedése időtlen tartomány – az egyik szereplőnek, a könyvügynökkel incselkedő lánynak pl. akkor támad angyali látomása, amikor a folyóban megpillantja a partra sodródó hullákat. A tetemek egymáshoz vannak kötözve, erre, s a halál végtelen sorára mondhatja az elbeszélő, hogy „Fibonacci-sor”, s „ennek sosem lesz vége” (17.). A firenzei ötvösmester Benvenuto Cellini Perszeusz-szobrának elkészültét, az anyaggal és a képzelettel való küzdelem történetét, a bűnöző és a hétköznapi törvény felett álló zseni alkotómunkáját ábrázoló – a kötetben talán a leghosszabb – elbeszélés. Cellini extrém világa (több gyilkossággal is megvádolják, ugyanakkor a hétköznapi törvény felett álló géniusz) természetszerűleg hordozza magában a teremtés csodájának és a(z) (ön)pusztítás magatartásának jelentéseit. Egy vándorszínész-társulat egyszerre kisszerű, s nagy szenvedélyeket működtető játékában a véletlen (a túl magasra emelt, s az erdőben tüzet okozó fáklya) teremti meg az alkotói (színészi) kiteljesedés és a megsemmisülés abszolút pillanatát (A Tökösi-erdőben). A tűz is az egyik olyan motívum, amely változatos jelentéseiben formálja a novellai (szöveg)világokat. Cellini művészetének szolgálatába állított erő, ugyanakkor a Rovinj császára látomásaiban (s annak pretextjében, a Szent Eufémia-legendában) is fontos mozzanat. A halál és az alkotó/pusztító szenvedély ugyanakkor a XX. század urbánus történeteinek is jelentésalkotó eleme: pl. a nürnbergi nagybácsi (A nürnbergi rab) finom szövőmunkák mestere, aki szerelemféltésből követ el gyilkossági kísérletet, s úgy lesz (meglehetősen brutális módon) öngyilkos, hogy azt hiszi, megölte a kedvesét. Ugyanebben a novellában a turisták által keresett és fényképezett Dürer-házzal szemben a hóhér háza áll – térben is egymásra vetítve látjuk ezáltal a teremtés és a pusztítás jelentéstartományait.

Mitológiai történeteket, legendákat és irodalmi reflexiókat görget végig az Angyalok regénye. A Perszeusz-történetet Cellini önti szoborba, ugyanakkor a Tökösi-erdő szabadtéri színpadán is ezt a mitológiai történetet játsszák el a társulat tagjai, s a Vedran legyőzi a szörnyet című novellában is ezek a jelentések nyernek formát lélektani folyamatokra utaló alakzatokban. Könyvek, szobrok, képzőművészeti és irodalmi szövegek „tűnnek fel” újra s újra a történetben. Esztétikai vita folyik pl. Cellini és legfőbb vetélytársa, Bartolommeo Bandinelli (1493–1560) között utóbbi egyik fő művéről, a Hercules és Cacus küzdelmét ábrázoló szoborról. Domináns motívumát alkotják a regénynek a Dürer nyulas képére vonatkozó utalások. Többször is felbukkan a képen egy nyulat simogató/szorongató fiú képe, majd pedig A nürnbergi rab című történetben a híres Dürer-festményre (illetve Jan Vermeer van Delft [1632–1675] festményére) történik konkrét reflexió: „Ma mindenki az óriás bronznyúl előtt fényképezkedik, ami Dürer rajza alapján készült. Szoborba persze nem akkora csoda, mint a tenyérnyi temperafestményen, amelyet már csak tízévente visznek egyszer a nyilvánosság elé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a bécsi Albertinában láttam a képet, hogy minden szál szőr különálló ecsetvonás, amennyi ideig néztem, olyan érzésem támadt, mintha minden szál külön-külön másmilyen árnyalatú lenne a vörösestől a barnáson át a szürkékig, ezernyiszer mártva újra az ecsetet. És a nyúl vajon mozdulatlanul tűrte, vagy odaszögelték? A csipkeverőnő modellként nyilván hálásabb alany lehetett, csak ült ott az ablak előtt mozdulatlanul a vermeeri fénypászmában, húzgálva azt a cérnát le-fel, mégis elképedtem, hogy ez a világhírű festmény is csak egy tenyérnyi miniatűr, a Louvre egyik falának előretörő kiszögellésében kapott állandó helyet. Ahogy a nyúlon is minden szál, itt is minden ecsetvonás egyetlen tűszúrás irányába mutat, a méretarányosság ettől lesz olyan hiteles, mert igazából ez is egy csipke, és azért raktározza egymás mellé emlékezetének galériájában az ember éppen ezt a két képet, mert ott vannak a legjobb helyen, onnan bármikor előhívhatók, és az élményt össze sem lehet hasonlítani a korábbról ismert reprodukciókkal.” (107.)

A klasszicista utánzáseszmény és a romantika eredetiségkultuszának vitáját hívta életre egy másik regényben, Márton László Minerva búvóhelye (2006) című művében ugyanez az alkotás. Itt Vinzenz Georg Kininger (1767–1851) klasszicista festő és tanítványa, a későbbi ismert litográfus, Josef Hafner (1799–1891) között folyik elvi polémia az ábrázolás kérdéseiről: „Ha ő, Kininger metszeten ábrázol egy nyulat, majd egy másik metszeten Albrecht Dürer sokaktól csodált, ám eredetiben kevesektől látott nyúlábrázolásának másolatát hozza létre, akkor a két metszet és a két állat oly mértékben fog egymáshoz hasonlítani, mintha édestestvérek volnának. Mintha ugyanabból az alomból kerültek volna ki.” (Márton, 143.)

Nemcsak képzőművészeti remekek, de könyvek is pretextuális vonzatként működnek az Angyalok regénye szövegvilágában. A Fibonacci-sorban egy könyvügynök jelenik meg, akinek kínálatából kap fel egy „ominózus” (feltehetően egy, a nyulak szaporodását a Fibonacci-képlettel magyarázó, a ház körüli gazdálkodásról szóló) könyvet a lány, amit az ügynök a „nem való ilyesmi a kezébe” felkiáltással szeretne visszaszerezni. A firenzei ötvösmester szövegvilágában Cellini legendás önéletrajza, a Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében (1558–1566) történetei ismerhetők fel. A Rudolf trónöröksöről szóló, illetve a Csáth-novella szövegébe pedig a főszereplő eredeti alkotásának szövegtöredékei és idézetei ékelődnek. A regőcei orvos természetszerűleg merít magából a Csáth-opusból, miképp Kosztolányi-reflexiókat is tartalmaz ez, a – teremtő zseni és az „öldöklő angyal” – Csáth utolsó regőcei napjait elbeszélő novella. A Csáth-opus egyik emblematikus darabja, a Trepov a boncasztalon, illetve a reá épülő Kontra-palimpszeszt, a Csáth a boncasztalon jelentései ugyancsak felismerhetők a regénytörténetet működtető és szervező eljárások sorában.

Visszatérő, időközönként új kontextusban és helyzetben felbukkanó motívuma, illetve szereplője a regénynek Pietro (Cellini tanítványa), a lóháton történetből történetben érkező Johann Loschek, a színésztrupp, a vad elejtésére vágyó vadászok társasága, illetve halálosztók, a halálnemek és áldozatok különböző csoportjai, változatai és történetei. Ugyanazon a közép-kelet-európai nyomvonalon haladnak, mint amelyen a családja, illetve a saját identitása legitimációját és értelmét kereső fiúból férfivá érő elbeszélő.

Bence Erika

Szerző
Elolvasom
Kontra Ferenc: Angyalok regénye
(Kortárs. 2014/12.)

Kontra Ferenc: Angyalok regénye

A tér, az idő és a halál függvényében létező individuum „történetéről” szól Kontra Ferenc novellák füzéréből építkező regénye. Az elmúlt két évtizedben irodalmunkban a nagy formátumú elbeszélések dominálnak, ritkán olvashatni rövidtörténetekből szövődő, lírai jellegű, nyelvezetében metaforikus kiképzésű, lelki feszültségekkel telített művészregényt. Már ezért is a különlegesség izgalmával kecsegteti olvasóját e könyv.

Az Angyalok regényében „beszélő” fiú – nem nevezhetjük a klasszikus epikai szerveződésű alkotások mesélőjéhez mérhető elbeszélőnek! – hangja történelmi, művészet-, művelődés- és vallástörténeti alakzatok, legendák világa mögül, illetve egy családi breviárium történet- és képvilágán átszűrődve, „más” narratívákkal együtt szólal meg. Az egymást fedő, egymást váltó, együtt ható történetek – miként a könyv egyik recenzense fogalmaz – az „élet nagy misztériumairól” közvetítenek felénk üzeneteket és jelentéseket. Az így elénk táruló misztikus-csodás történetek a mitológiai időkig nyúlnak vissza, a középkori legendák világán, nagy reneszánsz teremtéstörténetek, barokk alkotások, 19. századi készülődések, századvégi leromlás­történetek, dekadens korok és életérzések, 20. századi világkatasztrófák történetkavalkádján át vezetnek el a 20. század második felében kibontakozó családtörténet eseményeinek megértéséhez. Ezt a térben és időben is kiterjedt utat kell megtennie az elbeszélőnek valóságos és „lelki” értelemben egyaránt, hogy önnön individuális létezésének tartalmait és jelentéseit felfogni és értelmezni tudja. A világon való létezés megértésének kulcsát kereső hős képzeletében novellisztikus rövidtörténetek keletkeznek, párhuzamos életek és alteregók, amelyeket utazások és tárgyak, helyszínek (történelmi helyek, építmények és művészi alkotások) látványa és legendája hív életre. A regényt alkotó rövidtörténet-sorozat (Fibonacci-sor!) darabjai között két állandó motívum teremt folyamatosságot: az angyal és a halál képzetének különböző megjelenési formái – a látomástól a kőangyalig.

A regényt alkotó szövegvilágokat Fibonacci-sornak neveztem az előbbiekben, nemcsak az első történet címét parafrazeálva, illetve jelentését kiterjesztve az egész kötetre, hanem mert maga a szövegszerveződés hálózata is egy ilyen végtelen képletnek felel meg, hiszen az egyes történetek és szervezőmotívumok újabbakat vonzanak be az olvasás folyamatába, a jelentések bonyolult szövevényét hozva létre. Utána kell néznünk például olyan, az irodalom világától látszólag távol eső jelenségeknek, mint Leonardo Fibonacci (1170–1250) képlete, miszerint léteznek (a világban és a természetben) olyan sorozatok, amelyeknek minden következő tagja az előző kettő összegével egyenlő.

A kötetkezdő részben (A Fibonacci-sor), s a rá következő néhányban (A firenzei ötvösmester, A Tökösi-erdőben, Rudolf) még a háttérben lapul a kezdetben „mesehallgató”, később azokat kereső és alkotó elbeszélő (fiú). Ehelyett a mindentudó elbeszélő, illetve szereplők (pl. a Mester, Benvenuto Cellini [1500–1571]) beszédszólama érzékelhető elsősorban, ugyanakkor egyes motívumok révén (pl. amikor Cellini megpillantja önmagát saját alkotása, a Perszeusz-szobor pajzsának tükrében, vagy amikor egyes történetekben, mint a Rudolf trónörökösről szólóban, sőt, még Fibonacci-sorban is!) felvillan egy pillanatra az idegenséget kutató (olykor kezében nyulat vagy más tárgyat szorongató) fiú képe is. Talán a Rovinj császára az első olyan történet, ahol a főhős-elbeszélő fiú hangja és belső nézőpontja, illetve az egyes történetekben szereplő Másik egyaránt jelen van.

Látomásos, rejtélyes, „csupa titok” történetek ezek, amelyek arra késztetik az olvasót, hogy más művekben keressen alapot a megértéshez. Így jutunk el például Benvenuto Cellini grandiózus életművének történetéhez, sajátítjuk el a rovinjiak védőszentje, Szent Eufémia legendáit, ismerkedünk meg olvasás közben a Rudolf magyar trónörököst a középső dunai útra elkísérő Alfred Edmund Brehm (1829–1884) munkásságával, illetve nézünk utána a trónörökös Jagden und Beobachtungen (1887) című művének. Különösen intenzívvé teszik a történetformálást a térbeli távolságok közötti hirtelen váltások, illetve átjárások; a Mediterráneum térségéből a következő történetben már a Tökösi-erdőben találjuk magunkat, a Duna menti szőlővidékről Nürnbergbe visz el bennünket a családtörténetet elbeszélő „folyam”. Egy városszéli – feltételezhetően baranyai – elátkozott kiskocsmából Firenze fényes palotáiba kerülünk, az Adriai-tenger leander­ligetei után az önpusztító regőcei orvos világára vetül az olvasói tekintet. Ez utóbbi novella (A regőcei orvos) Kontra Ferenc korai novellisztikájával képez szövegközi összefüggést, ahol Csáth Géza (1887–1919) alakja először tűnik fel (Csáth a boncoló­asztalon). Az Angyalvár börtöne, a firenzei Medici-palota, a rovinji Szent Eufémia-templom, a Krk szigeti Malinska, Albrecht Dürer (1471–1528) szülőháza Nürnbergben, a szarajevói könyvtár, az Osijek [Eszék] Hotel, Novi Sad/Újvidék stb. jelentik egy „szétszóródó” családtörténet topográfiáját, ezért az Angyalok regénye a családtörténeti narratívákhoz való besorolhatósága mellett épp annyira utazástörténet is. Nagyon erőteljes konstrukciós és tematikai összefüggések kapcsolják össze a határregénynek nevezett műfajjal, amely megnevezését Juhász Erzsébet Határregény (2001) című műve alapján nyerte; ugyancsak egy, nagytörténelem által szétszóródó család és a Másikat kereső, az elválasztottságot utazásokkal (valóságos és képzeletbeli határok átlépésével) megszüntetni igyekvő családtagok történetét beszéli el azzal, hogy nála az időbeli kiterjesztések csak a 20. századot fogják át. Kontra regényének „aktuális” elbeszélője ugyancsak „térképet tart a kezében”, s a családi legendárium nyomán indul el Európa politikai és kulturális határain át saját identitásának megértéslehetőségeit kutatva, újraalkotva – alteregók révén – önmagát. A térbeli és időbeli határok azonban ebben az elbeszélésben sokkal képlékenyebbek, könnyen áthághatók és átutazhatók – (Juhász Erzsébet vonatai helyett) szekéren, kocsin, lóháton. Mintha Darvasi László könnymutatványosainak egyike volna, aki – nem ismerve teret és időt – járja Európa kulturális nyomvonalait. Csakhogy őt magát transzcendens működések helyett önnön sorsa, a közép-kelet-európai történetbe s családi magánmitológiákba való beleszületés ténye predesztinálja erre a létformára, amely a keresés és az úton levés állapotát jelenti.

Az egyes sorsstációkat ritmikusan kapcsolja össze a két fő motívum: az angyali jelenlét, illetve a halál jelentéstartományai. Olykor, vagyis inkább legtöbbször, a kettő együtt van jelen, vagy teljesen egybecsúszik. A Fibonacci-sor című novella időből kiszakadt világában – lehetetlen ugyanis eldönteni, hogy hol, melyik korban játszódik, minthogy a „halálangyal” ténykedése időtlen tartomány – az egyik szereplőnek, a könyvügynökkel incselkedő lánynak például akkor támad angyali látomása, amikor a folyóban megpillantja a partra sodródó hullákat. A tetemek egymáshoz vannak kötözve, erre és a halál végtelen sorára mondhatja az elbeszélő, hogy „Fibonacci-sor”, s „ennek sosem lesz vége”. A firenzei ötvösmester Benvenuto Cellini Perszeusz-szob­rának elkészültét, az anyaggal és a képzelettel való küzdelem történetét, a bűnöző és a hétköznapi törvény felett álló zseni alkotómunkáját ábrázoló – a kötetben talán a leghosszabb – elbeszélés. Cellini extrém világa (több gyilkossággal is megvádolják, ugyanakkor a hétköznapi törvény felett álló géniusz) természetszerűleg hordozza magában a teremtés csodájának és a(z) (ön)pusztítás magatartásának jelentéseit. Egy vándorszínész-társulat egyszerre kisszerű s nagy szenvedélyeket működtető játékában a véletlen (a túl magasra emelt s az erdőben tüzet okozó fáklya) teremti meg az alkotói (színészi) kiteljesedés és a megsemmisülés abszolút pillanatát (A Tökösi-erdőben). A tűz is az egyik olyan motívum, amely változatos jelentéseiben formálja a novellai (szöveg)világokat. Cellini művészetének szolgálatába állított erő, ugyanakkor a Rovinj császára látomásaiban (s annak pretextjében, a Szent Eufémia-legendában) is fontos mozzanat. A halál és az alkotó-pusztító szenvedély ugyanakkor a 20. század urbánus történeteinek is jelentésalkotó eleme: a nürnbergi nagybácsi (A nürnbergi rab) finom szövőmunkák mestere, aki szerelemféltésből követ el gyilkossági kísérletet, s úgy lesz (meglehetősen brutális módon) öngyilkos, hogy azt hiszi, megölte a kedvesét. Ugyanebben a novellában a turisták által keresett és fényképezett Dürer-házzal szemben a hóhér háza áll – térben is egymásra vetítve látjuk ezáltal a teremtés és a pusztítás jelentéstartományait.

Mitológiai történeteket, legendákat és irodalmi reflexiókat görget végig az Angyalok regénye. A Per­szeusz-történetet Cellini önti szoborba, ugyanakkor a Tökösi-erdő szabadtéri színpadán is ezt a mitológiai történetet játsszák el a társulat tagjai, s a Vedran legyőzi a szörnyet című novellában is ezek a jelentések nyernek formát lélektani folyamatokra utaló alakzatokban. Könyvek, szobrok, képzőmű­vészeti és irodalmi szövegek „tűnnek fel” újra s újra a történetben. Esztétikai vita folyik például Cellini és legfőbb vetélytársa, Bartolommeo Bandinelli (1493–­1560) között utóbbi egyik fő művéről, a Hercules és Cacus küzdelmét ábrázoló szoborról. Domináns motívumát alkotják a regénynek a Dürer nyulas képére vonatkozó utalások. Többször is felbukkan a képen egy nyulat simogató-szorongató fiú képe, majd pedig A nürnbergi rab című történetben a híres Dürer-festményre (illetve Jan Vermeer van Delft [1632–1675] festményére) történik konkrét utalás: „Ma mindenki az óriás bronznyúl előtt fényképeszkedik, ami Dürer rajza alapján készült. Szoborban persze nem akkora csoda, mint a tenyérnyi temperafestményen, amelyet már csak tízévente visznek egyszer a nyilvánosság elé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a bécsi Albertinában láttam a képet, hogy minden szál szőr különálló ecsetvonás, amennyi ideig néztem, olyan érzésem támadt, mintha minden szál külön-külön másmilyen árnyalatú lenne a vörösestől a barnáson át a szürkékig, ezernyiszer mártva újra az ecsetet. És a nyúl vajon mozdulatlanul tűrte, vagy odaszögelték? A csipkeverőnő modellként nyilván hálásabb alany lehetett, csak ült ott az ablak előtt mozdulatlanul a vermeeri fénypászmában, húzgálva azt a cérnát le-fel, mégis elképedtem, hogy ez a világhírű festmény is csak egy tenyérnyi miniatűr, a Louvre egyik falának előretörő kiszögellésében kapott állandó helyet. Ahogy a nyúlon is minden szál, itt is minden ecsetvonás egyetlen tűszúrás irányába mutat, a méretarányosság ettől lesz olyan hiteles, mert igazából ez is egy csipke, és azért raktározza egymás mellé emlékezetének galériájában az ember éppen ezt a két képet, mert ott vannak a legjobb helyen, onnan bármikor előhívhatók, és az élményt össze sem lehet ha­sonlítani a korábbról ismert reprodukciókkal.” (A klasszi­cista után­­záseszmény és a romantika eredetiségkultuszának vi­táját hív­ta életre egy másik regényben, Márton László Minerva búvóhelye [2006] című művében ugyanez az alkotás.)

Nemcsak képzőművészeti remekek, de könyvek is bekerülnek az Angyalok regénye utaláshálózatába. A Fibonacci-sorban egy könyvügynök jelenik meg, akinek kínálatából kap fel egy „ominózus” (feltehetően egy, a nyulak szaporodását a Fibonacci-képlettel magyarázó, a ház körüli gazdálkodásról szóló) könyvet a lány, amit az ügynök a „nem való ilyesmi a kezébe” felkiáltással szeretne visszaszerezni. A firenzei ötvösmester szövegvilágában Cellini legendás önéletrajzának történetei ismerhetők fel. A Rudolf trónörökösről szóló, illetve a Csáth-novella szövegébe pedig a főszereplő eredeti alkotásának szövegtöredékei és idézetei ékelődnek. A regőcei orvos természetszerűleg merít magából a Csáth-opusból, miképp Kosztolányi-reflexiókat is tartalmaz ez a – teremtő zseni és az „öldöklő angyal” – Csáth utolsó regőcei napjait elbeszélő novella. A Csáth-­életmű egyik emblematikus darabja, a Trepov a boncasztalon, illetve a reá épülő Kontra-palimp­szeszt, a Csáth a boncasztalon jelentései ugyancsak felismerhetők a regénytörténetet működtető és szervező eljárások sorában.

Visszatérő, időközönként új kontextusban és helyzetben felbukkanó motívuma, illetve szereplője a regénynek Pietro (Cellini tanítványa), a lóháton történetből történetben érkező Johann Loschek, a színésztrupp, a vad elejtésére vágyó vadászok társasága, illetve a halálosztók, a halálnemek és az áldozatok különböző csoportjai, változatai és történetei. Ugyanazon a közép-kelet-európai nyomvonalon haladnak, mint amelyen a családja, illetve a saját identitása legitimációját és értelmét kereső fiúból férfivá érő elbeszélő. (Magyar Napló, 2014)

Szerző
Elolvasom
Kontra Ferenc: Lepkefogó
(Kortárs. 2021/3.)

KONTRA FERENC: LEPKEFOGÓ

Mint korábbi regény- és novellahősei (például azAngyalok regényében, az Idegen-trilógiában, Az álom hídjában), a Lepkefogó novelláinak szereplői is csapdában vergődnek, végletes léthelyzetekbe kerülnek, képtelenek felszabadulni gyermekkori traumáik hatása alól. Nem véletlen, hogy a csapda-jelentés metaforikus és triviális értelemben is fontos szervező eleme Kontra Ferenc szövegeinek.

A könyv címe is ilyen többértelmű jelentésként utal a tartalomra, amit az alcím (…és egyéb csapdák) konkretizál, s vissza is von az elvont és a metaforikus jelentésköréből. A lepkefogó ugyanis halálos csapda „törékeny áldozata”, a lepke számára, ugyan­akkor mind a háló, mind a pillangó toposz, őskép: a lélek, a gondolat, a képzelet szabad szárnyalásának jelentését hordozza, illetve az azt megakasztó és elpusztító eszközt szimbolizálja. „A lepkefogó csapongó röptű és törékeny áldozata, a lepke általánosan a lélek megfelelője. A háló ősi jelkép, a mítoszok a fogság és a halál képzetét társították hozzá” – olvasható a hátsó borítólapon.

Még döbbenetesebb mozzanata e történeteknek, hogy legtöbbször a szülő–gyermek, a (házas)társak, illetve a barátok kapcsolati hálójában játszódnak, fülledt családi titkokat, bűneseteket lepleznek le, mondanak el, miközben a féltékenység, az irigység, a traumatizáltság és a lelki deviancia különböző formáit jelenítik meg. S mint Kontra szinte valamennyi elbeszélésében, most is a halál, a halál démona árnyékolja hőseinek sorsát: a gyermeki lélekben is rejlő gonosz tör felszínre, s alakítja egyének és mikroközösségek (egy település, rokonság, család stb.) életét végzetessé. Miként a címadó történetben is, sokszor egy ártatlannak tűnő gyermekjáték, társas, bandázó szórakozás válik végzetessé, fordul majdnem mindig tragédiába (például Elátkozottak, Lee Annácska, A kitépett hús helyére, A két fogoly ).

Jellegüket tekintve az egyszerű bűnügyi történet, a krimi szövegszerveződésétől (Redőny) a végzetdráma elemeit magában foglaló konstrukción (Lepkefogó), a horrorisztikus történet (Boldog almafák, Boldog szárnyasok, Boldog karácsony, Boldog tömeg), az intellektuális, látomásos próza (Hó hull a madárra, Névtelenek rozettája) sajátosságain át a misztikus, elvont bűnhődéstörténet vagy az önreflexió (Ha visszatérnek, Az író csontjai) változataiig variálódnak a Kontra-novellák. S noha különálló történetek, a szövegek elrendezettsége, a kötetszerkesztés koncepciója mégis kialakít egy laza jelentésszálat, egyfajta motívum-összefüggést a novellák között: az első fejezet szövegei igazodnak leginkább a novella, sőt a rövidebb elbeszélés hagyományos értelemben vett műfaji jellemzőihez. A második rész motívumazonosságra (a boldogság-jelentés variációira) épülő ciklus, novellasor. Valamennyi szöveg címében is hordozza ezt a jelentést (Boldog almafák, Boldog szárnyasok, Boldog fogás, Boldog karácsony, Boldog tömeg, Boldog leszek), ugyanakkor az elbeszélt történet paradoxonokat rejt, vagy a szó (boldogság) elsődleges értelmének épp a visszáját, ironikus ellentétét hordozza magában; az elbeszélés kimenete minden esetben leleplező fordulatot hoz. Például a Boldog almafák című történetben a boldog kifejezés nem az érzelmi töltetre vonatkozik, hanem egy almafajtát jelöl, míg az elbeszélés végkifejlete szörnyű bűntett lelepleződését jelenti: gyümölcsösében a gazda egy ilyen almafa alatt (annak kivételekor) talál rá gyilkosság áldozatául esett fia holttestére. A Boldog karácsony az ünnep alkalmával használatos frázist érvényesíti címében, de a novella maga rémtörténetet fejt ki előttünk. A kötet harmadik fejezete látomásos/misztikus rövid történeteket tartalmaz, amelyek igen gyakran önreflexív módon mutatnak saját jelentéstartományaikra: „A misztikus történetek általában valamilyen kifürkészhetetlen, eredendő gonoszsággal kezdődnek: egy idegen nem virágot szorongat a háta mögött, hanem kórót; a jelenethez elengedhetetlen, hogy a gyanútlanság vélelme eleve fennálljon; a cselekmény során végig gyanakodnunk kell, tudjunk tehát valamit előre, amit a földbe markoló kéz nem is sejthet, mert a mi tudásunk csak akkor válik az ő sejtésévé, amikor már késő, addigra kiderül, hogy a föld a gonosznak a sírjából származik, amely persze jelöletlen, éppen ezért alkalmas virágföld gyűjtésére” (Az író csontjai).

Az idézett szöveg az írás (mint írói feltárulkozás) képi effektusait is hatásosan mutatja be: „Előbb el kellett mesélnem, hogy egyik barátom asszisztens a városi kórházban, saját ötletem alapján vele készíttettem el a filmeket; arra gondoltam, a feltárulkozás szándékának tekintik, ha ilyen mértékű csupaszodást mutatok a saját könyvemben: lehetőleg vetkőzze le az író a húsát is, ne legyen semmi titkolnivalója, gátlások nélkül álljon a röntgengép elé műszak után…” (Az író csontjai).

A „látvány sokkal inkább fogva tart, mint a betű”-féle meggyőződés értelmében Kontra Ferenc novellái gyakran épülnek filmszerű eljárásokra és hatásokra; e kötetben elsősorban a Redőny, amely Alfred Hitchcock Hátsó ablak (1954) címen ismertté lett thrillerjének jeleneteire reflektál, nemcsak a bérház belső udvarának leírásával és a voyeur-magatartás tematizálásával, hanem a minden­­na­pok egyszerűsége, felszíne mögött rejlő misztikum, titok és bűn jelenlétének és gyilkos erejének ábrázolásával, olyan képszerű kibontásával, amelynek következtében a rejtély nemhogy megoldódna, hanem még bonyolultabbá és megoldhatatlanná válik, hogy végül a lezáratlanul hagyott történet, a nyitott befejezés kétségek között hagyja az ol­vasót. Nem tudjuk meg, pontosan mi történt a szemközti kukkoló nyomába eredő férjjel, csak azt sejtjük, hogy csapda volt, s valami nagyon rossz történhetett.

Kontra szövegeinek állandó és domináns praetextusa Csáth Géza novellisztikájában is­merhető fel, amit az elbeszélő már egy viszonylag korai darabjában, az 1986-os Csáth a boncoló­asztalon-ban érvényesít, hogy szövegvilágait később is, folyamatosan „belengje” ez a hatás; mint amilyen a Gyilkosság a joghurt miatt című, 1998-ban napvilágot látott kötetének a textust címében is argumentáló Csáth Géza utolsó novellája vagy Angyalok regénye (2014) című műve, ahol a halál felé tartó három főhős egyikében ismerhetjük fel Csáth Géza alakját. A csáthi szöveghagyományra a Lepkefogó novellái közül konkrétan az Elátkozottak utal: Csáth Géza emlékére íródott, annak ajánlja az elbeszélő. A szülői hálószobák „fülledt” titkaira és hazugságaira ráébredő, torz lelkű vagy ennek hatására azzá váló gyermek gonoszságát ábrázolja: az Anyagyilkosság történésmomentumai (nőiségét és szexuális vágyait a gyermeknevelés feladata elé helyező anya képe, hűtlenség, féltékenység, álnokság, árulás és gyilkosság) képződnek meg előttünk.

Csáth-típusú novella a Lepkefogó is: a születésekor anya nélkül maradt, ezért nevelőszülők gondozásában felnőtté ért fiatalember és a vér szerinti apja közötti végső elszámolás, a múlt eseményeit tisztázni hivatott párbeszéd jelenetei zajlanak előttünk. Ugyanakkor nem egészen világos, s a fiúban is felmerül ez a kétely: az időközben másik családot alapított, kétes egzisztenciájú apa vajon valóban a múlt félreértéseit szeretné-e tisztázni Londonba távozni készülő gyermekével, vagy pedig az aktuális karhatalom számára teljesít besúgói szolgálatot? Noha közvetlenül nem oltotta ki senki életét, rút csapdát állított, s bosszút állt az őt a nevelőszülei örökségéből kisemmiző rokonságon. A Lepkefogó nevű társasjáték feladatait átalakítva, drága italok bódító hatását felhasználva ráveszi a cinikus és erkölcstelen új örökösöket, a rá kiváltságos anyagi helyzete miatt mindig is féltékenyen tekintő unokatestvéreket, hogy vegyenek részt a feladatteljesítő játékban (például meg kell kerülni a házat), de csak ő tudja, hogy a kert halálos veszedelmet, tátongó meszes­kutat rejt. A tragikus végkifejlethez vezető út azonban nem önmagában, előzmények nélkül képződött a szereplők sorsában: tisztázatlan családi viszonyok, hazugságok, hűtlenség, féltékenység és kapzsiság alakította, amihez egy nem kevésbé romlott és kétes ideológiájú (sok árulkodó mozzanat jelzi számunkra, hogy az exjugoszláv) társadalmi rend képez hátteret.

A faun és a feketerigó bizonyos értelemben a Lepkefogó előtörténete is; kétes családi viszonyok szövevényében, titkok/rejtélyek hálójában játszódó történetet beszél el – noha az elbeszélés kevésbé tragikus, itt azt még csak lehetőségként felvető kimenettel ér véget. A novella intermediális összefüggései természetesen Debussy ismert zenekari művét jelentik elsősorban, de az egyes szám első személyű elbeszélő, a nagynéninél vendégeskedő fiú annak metartörténetét is kifejti számunkra: „Debussy először Stéphane Mallarmé Egy faun délutánja című eklogáját zenésítette meg. De életművének igazi sikerét az aratta, amikor megkomponálta ennek zenekari változatát. Ehhez pedig egy festmény adta az ihletet. Münchenben órákon át nézte Arnold Böcklin A faun és a feketerigó című festményét, aztán otthon zongorához ült, és azonnal lejegyezte a mű legjellegzetesebb részét, amikor a faun kicsúfolja, eltorzítja a feketerigó avítt dalolászását.” Az értelmezés sem marad el: „A madár hiú, és azt gondolta, hogy senki felül nem múlhatja fenséges énekét, erre itt hever a fa alatt ez a senkiházi, de nála virtuózabb faun, és úgy fütyül a pánsípján, hogy ezzel teljesen kihozza a sodrából a madarat, ami dühösen elrepül.” Mi több, zenekritikai szempontból is megvilágítja számunkra a prae­textusok jelentéslehetőségeit: „Most értettem meg, hogy mivel szerencsétlenkedett ennyi ideig az unokatestvérem, mennyire nehéz eljátszani egymás után a feketerigó énekét, majd utána nyomban annak a paródiáját, ahogy a faun kigúnyolta, és ezt a párbajt a zongorán lendülettel, indulattal, háborogva, csillapodva kell megtenni, mintha vibrálna bennünk az impresszionizmus szabadsága.”

A faun mint az érzékiség és a deviancia jelentéseit közvetítő mitológiai lény a művészetekben, a Kontra-novella címében és szövegbeli, illetve -közi előfordulásaiban is ezt, vagyis a művésztörténet-jelentést nyomatékosítja, a művészlét és -gon­dolkodás tartalmaira utal. Jelentésszövetében, szimbólumszövésében a fogyatékkal élő, a más, az idegen, a számkivetett egyén lelkivilágának és gondolkodásának sajátosságai, digresszió ismerhetők fel, Thomas Mann művészregényeinek és -novelláinak világa sejlik fel benne.

Mint a hozzá műfaji és tartalmi szempontból is legközelebb álló kötetekben, az Angyalok regényében és Az álom hídjá ban (2018), a Lepkefogó szövegvilágaiban is nagyon jelentős hatást képvisel a szimbólumok, toposzok jelentéshordozása: a halál, az álom, az angyal, a pillangó, a háló, a faun jelentései képeznek összefüggéseket.

Noha konkrét közlések nem vonatkoznak rá, s a Kontra-novellák cselekményének látszólag nincsenek idő- és térbeli meghatározottságai, apró utalások, például szőlőtermesztő és borászattal foglalkozó vidékről, illetve közösségekről esik szó bennük, illetve társadalmi hátterüket a szocialista berendezkedés intézményrendszere képezi, ezekből a mozzanatokból kiderülhet, hogy az egykori szocialista Jugoszlávia, azon belül Baranya térségéről van szó, s annak a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveire eső, a kilencvenes évek háborúiba torkolló utolsó korszakát jelenítik meg.

(Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, 2020)

Szerző
Szerző
Az elszegődés jegyében (Tíz éve hunyt el Utasi Mária)
(Üzenet. 1995/1–3.)
Szerző
Önéletrajz történelmi keretben. Varga Zoltán: Bábel árnyékában. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Földtől földig. Vasagyi Mária: Silentium album. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Többes kötődésben (Vasagyi Mária: Pokolkerék)
(Híd. 2009/10.)
Szerző
Történelem, (napló)regény. Vasagyi Mária: Pokolkerék. Bence Erika: Arachné szőnyege. A magyar irodalom alakulástörténeti „szövevénye” a XVIII. század végétől napjainkig. Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2012.
Szerző
Venice évszázadai. In. Magyar Szó. 2014. július 26–27.
Szerző
Az eltűnt város regénye (Végel László: Peremvidéki élet)
(Forrás. 2001/10.)
Szerző
Elolvasom
„Megint tanú” Újvidéken
(Bárka. 2016/4.)

„Megint tanú” Újvidéken

Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Neoplanta kapcsán A tanú (1969) jutott eszembe. A Balkáni szépség természetszerűleg hozta be a képbe az ismert Bacsó-film folytatását, a Megint tanút (1994). Mi több, Johann Schlemihl/Slemil János/Jovan Slemil [Joван Cлемил] (nevének ejtése és alakja attól függ, hogy melyik rendszer tartja számon!) szerepe  és személye a(z) (ön)tudatos Lazo Pavletićnél – a Neoplanta-regény mesélőjénél – sokkal erőteljesebben idézi a század esetlen/groteszk „tanújá”-nak, Pelikán Józsefnek az alakját. A 2015-ben napvilágot látott regény egy-egy reflexió erejéig utal a szerző korábbi két, a Balkáni szépséggel trilógiát alkotó művére (Bűnhődés, 2012; Neoplanta, avagy az ígéret földje, 2013). Slemilék udvarában áll például a Neoplanta főhőse, a fiákeres Lazo Pavletić gazdátlanul maradt kocsija. Úgy áll ott (akár a nagyapa, Slemil János kerekes széke), mint a század történetének meglehetősen groteszk tárgyi emléke, s nem véletlen, hogy Slemil Ferenc, a nagyapja történetét elbeszélő unoka – miután „kilép” a történetből (vagy inkább: továbbgurul a nagyapa kerekes székével) – a házzal együtt a fiákert is felgyújtja.

A trilógiát alkotó regények közös vonása, hogy egy-egy kisember lép elő bennük (kalauz/utas, fiákeres, címerkészítő mester) mint a 20. század tanúja, s történeteket mesél hallgatóságának, a busz utasainak, az írónak, egy-egy vendégnek.

Különböző szólamok és nyelvek váltják egymást ezekben a regényekben, hiszen a beszélők – a térség egykori multikulturális jellegének megfelelően – különböző nációk (magyarok, szerbek, bunyevácok, németek stb.) képviselői, mégis ugyanazt mesélik el Újvidékről és lakosairól (tágabb értelemben: a vajdasági ember sorsáról). Megegyező vonása e regénynek a narratív szólamok megsokszorozódása, illetve a közvetítettség eljárása is. Mindhárom regényben érezhetően jelen van (ha nem is szólal meg minden esetben) egy összegező, az eseményeket kívülről szemlélő elbeszélő, aki (mint a Neoplantában) lehet az írói szubjektum – maga is hallgató és elsődleges befogadó. A Neoplanta író-elbeszélője évtizedeken át hallgatja – miközben sétagaloppoznak a város utcáin – a fiákeres történeteit Újvidék 20. századi történetéről, arról hogy az itt és a tágabb térségben élő emberek úgy élik le életüket, hogy közben egyszerre lehetnek bűnösök és áldozatok. Lazo Pavletić halálának, miután saját és százada történetének végére ér, ha nem is tragikus, de mindenképpen melodramatikus jelleget kölcsönöz az, hogy nem tudja elmondani azt, s ezáltal feloldozást nyerni élete legnagyobb (feltételezett) bűne alól: a második világháborút követően, hogy saját életét mentse, (lehet) maga lőtte főbe legjobb barátait, vagy legalábbis tudott (esetleg közreműködött) elhurcolásukban.

Slemil Ferenc, aki nagyapja „tanúságtörténet”-ét szeretné átadni, közvetíteni az utókor számára, folyamatosan hallgatóságot keres; a szomszédos luxusszálloda teraszán üldögélő vendégekben, a hozzá betérő (később kiderül: szélhámos) művésznőben, Rottenbiller Laurában, végül – eltitkolt, majd fellelt – féltestvérében, Svetozar elvtárs lányában leli meg történeteinek ideiglenes befogadó közönségét. Ezek sem szólnak másról, mint arról, hogy Újvidéket, az eredetileg multikulturális várost, a 20. század folyamán folyton felszabadította, majd cserbenhagyta valamilyen (osztrák–magyar császári, szerb királyi, német, magyar, partizán) hadsereg és hatalom, miközben bevonulásuk és távozásuk következményeit (meghurcoltatások, attrocitások, kivégzések formájában) a város – az aktuális hatalomhoz mérten – kisebbségbe és elnyomás alá került civil lakossága viselte. Slemil Ferenc és nagyapja életttörténete azonban már – ellentétben Lazo Pavletić tragikum felé mutató sorsával – inkább a tragikomikum, sőt, a groteszk irányába mozdul el. Slemil Ferencet a szálloda tulajdonosai és vendégei egyaránt bolondnak tartják – előbbiek ingatlanspekulációk céljából szeretnék felhasználni családja meghurcoltatás-történetét, amelyben mind a nagyapa, mind az unokája esetlen, csetlő-botló, groteszk figuraként vannak jelen.

Mint a Tanúban, Végel regényében is megjelennek a mindenféle hatalommal és titkos küldetéssel felruházott, illetve rendelkező (később menesztett) elvtársak, csak itt Virág vagy Bástya elvtársat Stojanović kapitánynak, illetve Svetozar elvtársnak hívják. Az események mozgatórugóit nem is értő, azokkal tehetetlenül sodródó, vagy szereptévesztések/téves választások miatt bajba jutó Johann Schlemihl/Slemil János éppúgy börtönbe kerül, mint a Tanú főhőse, Pelikán József, megverik, megalázzák, majd megkegyelmeznek neki (illetve, megfeledkeznek a kivégzéséről) és rehabilitálják; ugyanaz a hatalom nyilvánítja hazaárulónak és tünteti ki/lépteti elő őket érdemeikért. (Ez utóbbi eseménysorozat majdnem teljesen azonos a Neoplanta-regény Török-epizódjában elmondottakkal. A regény író-elbeszélője meséli el ismerőse, Török Miklós családjának tragédiáját. Török Miklós [aki úgy hal meg, hogy orvosként megtagadja magától a gyógykezeltetést – nehogy valamiféle hatalom őt is felcitálja egy erkélyre!] apja ugyanis kétszer várta be életében [díszmagyarban, majd partizánsapkában], nem egészen a saját akaratából, ugyanazon az erkélyen az épp bevonuló hadsereget: a partizánhatalom hurcolja el és végzi ki, majd rehabilitálja és nyilvánítja posztumusz háborús hőssé. Mindkét eseményről készül egy-egy fénykép, az előbbit rejtegeti a család, az utóbbi a városi múzeum falán függ.)

A 20. század véres történéseinek, bűneinek emblémájává váló épület, illetve tér (a Neoplantában a Dornstädter cukrászda és a „Nagy Hazugságok Teré”-nek nevezett főtér, a Balkáni szépségben a főposta és tere) ugyancsak fontos jelentésképző mozzanata a Végel-regényeknek. Ide vonul be és itt tartja valóságos és szimbolikus értelemben vett orgiáit is az épp aktuális hatalom. Az előbbi esetben a német tulajdonos által létesítetett cukrászdában változnak a szimbólumok az uralkodó rendszernek megfelelően (például Ferenc József császár, Péter király, Horthy Miklós, Sztálin és Tito képe egyaránt a falra kerül, majd lekerül), a Nagy Hazugságok Terén áll a városháza a nevezetes erkélyével, s itt élteti a mindenkori tömeg (csőcselék) a mindenkori új hatalmat. A trilógia harmadik darabjaként napvilágot látott regényben viszont a főposta szimbólumai és feliratai cserélődnek, akár a két Slemil által készített címerek az uralkodó elit által birtokolt vagy bitorolt villák kapui felett. A főposta Slemil János „álmai”-nak tere; azért szolgálja és ünnepli a rendszernek megfelelő egyenruhában mind a bevonuló szerb hadsereget, mind a honvédséget, de a partizánokat is, mert azt szeretné elérni, hogy – mint a társadalmi érvényesülés általa elérhetőnek tartott legmagasabb lépcsőfokán – a lányából postáskisasszony lehessen. A főposta előtt alázzák meg (például a szerb himnuszt és a kólót kell gyakorolniuk Stojanović kapitány vezényletével) az odavezényelt lakosságot, s innen hurcolják el őket. (Egyébként az uralkodók és vezérek képei e történetben is folyton cserélődnek a középületek falain. Csak Slemil János/nagyapa műhelyében kerülnek valamennyien egymás mellé.)

Mindkét – általunk elemzett – Végel-regényben feltűnik a teherautó mint a hatalomcserék és rendszerváltások szimbóluma, amelyet megpakolva szőnyegekkel és bútorokkal távoznak a bukott hatalom képviselői, miközben jótanácsokkal és „viszontlátásokkal/ visszajövünkkel” köszönnek el a cserbenhagyott lakosságtól. A kisember szempontjából egyik hatalom sem jó; saját nemzettársai/felszabadítói éppúgy megalázzák, kifosztják és becsapják, miként az újonnan formálódott, más kultúrájú és nyelvű megszálló hatalom tagjai. (Slemil Jánost a magyarok éppúgy véresre verik a megyeháza pincéjében, mint később a kommunista hatalom pribékjei.) A nagyapa és unokája története egyaránt azt sugallja, hogy ezt a véres balkáni történelmet csak nagy szerencse árán, vagy „hülyén” (bolondnak tettetve magát) tudja átvészelni/túlélni a kisebbségbe szorult kisember; még a meghunyászkodás és a kiszolgáló magatartás sem mindig elegendő a túléléshez.

Ugyancsak ismétlődő jelenség a térség (és Újvidék) önmagát megsokszorozó és megismétlő történelmében (folyton felszabadítja valaki!) az elvakultként, „monstrum”-ként megjelenő Elvtársnő szerepe; utóbbi regényben a nagyapával perverz, megalázó játékot űző (éveken át borotválni jár a tolószékbe kényszerült/kényszerített férfit, miközben élvezi, hogy az egyszerre fél is tőle és fel is izgatja a játék) Svetlana elvtársnő ilyen, aki a városháza garázsában lövi saját kezűleg főbe a volt rendszer híveit, például Csibiri Antalt, Slemil szomszédját, aki – Slemillel együtt – a Délvidéki indulóval várta 1941-ben az érkező honvédeket. Groteszk módon, Slemil mégsem ezért, hanem Sztálin elvtárs „rágalmazása” miatt végzi majdnem a garázsban; véletlennek tűnik, hogy Svetozar, Svetlana elvtársnő férje meglátja és megkegyelmez neki. Később utalások történnek arra, hogy az eset mégsem volt puszta véletlen, Slemil – titokban a nácikat és Hitlert istenítő – lánya, az elbeszélő unoka édesanyja áldozza fel magát érte; Svetozarral való kapcsolatából születik gyermeke, Slemil Ferenc/Franjo Slemil, az elbeszélés aktuális idejében már ugyancsak időskorú narrátor. Nem véletlen, hogy ő, az elbeszélő, úgy lép ki a történetből – amelynek lényege, hogy a térség zavaros, kusza és véres történelmében az ember úgy éli meg az igazságot, hogy tudja, annak – ugyanabban a történetben – az ellenkezője is igaz lehet –, hogy felgyújtja a család tragédiáit és hazugságait egyaránt szimbolizáló műhelyt, amelyet egykori tulajdonosa, a szerb hatalomátvétel elől még idejében Bécsbe távozott Schwarz úr bízott segédjére, a nagyapára, hogy őrizze, amíg vissza nem jön. Schwarz úr persze sohasem tért vissza Újvidékre, sem Slemil vele együtt távozott német származású felesége, míg a két Slemil semmi mást nem akar egész életében, mint a számukra becsületes munkát és megélhetést biztosító műhelyt megőrizni. Nem véletlen az sem, hogy az unoka – a kilencvenes évek balkáni háborúit követően – akkor számolja fel saját történetét és a műhelyt, amikor az a legújabb „hazugsághatalom” spekulációinak (meg akarják szerezni a telket) célkeresztjébe kerül. A nagyapa kerekes székében – mintha egy Miloš Forman-filmben (Tűz van babám!, 1967) lenne –, saját égő háza tüzénél melegedve nézi végig, hogyan semmisül meg – szimbolikus értelemben – élete története.

A szimbólumok hasonló jelentéshordozása figyelhető meg a Neoplanta-regényben is. A kilencvenes évek elején a regényíró-elbeszélő egyszer azt álmodja, ezt a várost ismét felszabadítják, az ünneplő tömegben ismét találkozik a már halott Török Miklóssal, aki azzal magyarázza különc magatartását, hogy „nem akarta, hogy felcitálják egyetlen erkélyre sem”, ezért: „Elmenekült – meghalni.” Álmában az író fejvesztve menekül a Szabadság téren ünneplő tömegből, s a Bűnök Terének nevezett Duna-partra rohan, ahol magasba lendítve a kezét, a Dunába, ebbe a véres tömegsírba veti a Tito-korszak legismertebb emblémáját, a stafétát. Később, Lazo Pavletić bérkocsijából rettegve tekint az ünnepi beszédekben „Európa kék szalagjá”-nak nevezett folyóra, mint a térségi hazugságok egyik legerőteljesebb szimbólumára: „A bérkocsiból rémülten bámultam Európa legnagyobb folyóját, a sötét, rideg, nagy méretű tömegsírt. Yes, yes, ismételgettem magamban, a Duna összeköt bennünket. Ezt hajtogattam, holott utólag beláttam, itt kellett volna fennhangon folytatnom a mondatot. Yes, massgrave. Kimondani, szembesülni a szavak erejével. Large mass grave in the Danube. Massengrabe. Viele grosse Massengraben in der Donau, die Deutchen, serbs, magyarok, zsidók, yes, Jews, Juden, Jevreji, ja, ja, együtt élünk a tömegsírokkal, hogyisne, hiszen a limesen szent hevülettel gyilkoljuk egymást; csak hát erről bölcsen hallgatunk.” (Végel, 2013. 237.)

A tüzet bámuló tömegből Slemil Ferenc is hasonló, egymásnak teljesen ellentmondó, zavaros beszédfoszlányokat hall ki, amelyekből a nagyapa és maga (átvitt értelemben: az örök vesztes térségi kisember) jellemképe bontakozik ki: „Csodabogár volt, magyarázta egy asszony, akiről feltételeztem, hogy a közvetlen szomszédom. Magányos remete volt. Senkivel sem barátkozott. Azt mondják, az unokája is dilis. Valaki letorkolta: zabigyerek, egy szerb kommunista felcsinálta az öreg lányát. Fattyú! [...] Egy másik közbevetette: Miféle szerb kommunista? [...] az anyja egy véreskezű magyar honvédtiszt szeretője volt. [...] A tisztet a partizánok foglyul ejtették, majd főbe lőtték. [...] Már hogy csinálta fel egy magyar tiszt, tiltakozott az előbbi férfi, amikor az a hír járta, hogy a nagyapja nagy komcsi volt, emiatt tüntették ki. [...] Á, dehogy volt kommunista, én azt hallottam, hogy a komcsik verték véresre, ők nyomorították meg. [...] Vad magyar nacionalista volt, csak ügyesen leplezte, ellenkezett egy másik hang, ezért a magyarok hősként tisztelték, és imádkoztak érte. [...] Nem értem, hát akkor tulajdonképpen mit akart?” (Végel, 2015. 309.). A történetből levonható következtetésünket akár – az anekdota természetének megfelelően, hiszen a Végel-regény tulajdonképpen „véres” anekdotagyűjtemény – poénszerűre is formázhatjuk: „Megőrizni a műhelyt.”

Szerző
Befejezetlen történetek után. Apró István: Az a nap. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Regényt kellene írni (Bognár Antal: Boldog és szomorú történetünk)
(Bence Erika: Szemközt a művel. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, Szabadka, 1999. )
Szerző
Irónia és demonológia. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Szövegvilágok összefüggésében (Bozsik Péter: Az attentátor)
(Híd. 2005/10.)
Szerző
Szövegvilágok összefüggésében. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Szerző
Kollektív történések hálójában (Deák Ferenc: Történelem)
(Híd. 2007/3.)
Szerző
Előkép és utótörténet. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Költői zsengék „körítéssel” (Fehér Ferenc: Krumpli Karcsi és társai)
(Híd. 2002/11–12.)
Szerző
Olvasói jelentések (Fekete J. József: Próbafüzet)
(Üzenet. 1994/9.)
Szerző
Újabb olvasói jelentések
(Magyar Szó. 1996. július 6.)
Szerző
Ismét olvasói jelentések (Fekete J. József: Próbafüzet III.)
(Forrás. 2002/1.)
Szerző
Fenyvesi Ottó: Hatvanhat
(Kortárs. 2022/2.)
Szerző
Elolvasom
Vajdasági magyar irodalmi lexikon
(Napút Online. 2018. január 7.)

Bence Erika: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)

Gerold László: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014).
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2016, 448 p.

 

Az első és a második kiadás

2001-ben, Gerold László (1940–2016) szerzői[1] munkájaként jelent meg a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)[2]. A 2016-ban napvilágot látott Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)[3] verzóján a „második kiadás” jelölés szerepel, noha a két kiadvány nemcsak terjedelemben, hanem koncepcionális szempontból is eltéréseket mutat. A mintegy 130-cal megnövekedett oldalszám az első kiadás óta eltelt másfél évtized természetes folyománya; bővültek/bővülhettek a már jegyzett szerzői és nem szerzői szócikkek, miközben   új írók és jelenségek megjelenésével számuk is megnövekedett.
A szerző 2000-ben keletkezett (s a második kiadásba a szükségszerű módosításokkal átvett) előszavában „soha be nem fejezhető” (GEROLD 2001. XII) munkának nevezi a lexikonírást, ami – az irodalom „folyamatosan történő” természetéből következően – releváns hozzáállás. Az első kiadás megjelenése azért volt e szempontból is sikeresebb vállalkozás, mivel a decemberben lezárt kézirat már a következő év elején megjelent könyv alakban, elkerülve így a kiadványtípus jellegéből adódó legnagyobb gondot: a minden műfajtípusnál gyorsabb elévülés jelenségét. A második kiadás viszont nem volt ilyen szerencsés: a 2014 decemberében véglegesített kézirat több mint két év múltán került nyomdába és kiadásra; szerzője csak az időközben elhunytak halálozási időpontjait vette fel az adatrendszerbe, miáltal – bizonyos adatai és szócikkei – már a megjelenés pillanatában kiegészítésre vagy átértelmezésre szorultak volna. Tehát, nem csak arról van szó, ami egy lexikon esetében természetes dolog, hogy szócikkei folyamatosan kiegészülnek, hanem olyan, rövid idő alatt megszűnt, marginalizálódott, érvényüket vesztett jelenségekről és tényekről is, amelyeket ki lehetett és ki kellett volna javítani, sőt kihagyni a lexikonból. Például több – a szerző által adathiány miatt mellőzött – íróról (Baloghy Imre, Tarkó János, Guttmann Dániel etc.) új adatok merültek fel, források és kiadások kerültek elő (pl. a Baloghy Imre A paplak históriája, illetve Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt című regénye, a Fáklya-Világ című folyóirat etc.) Más esetben kiadvány- és rendezvénysorozatként jegyzett események minősültek egyszerieknek, alkalmiaknak, folytatás nélkülieknek (a Létünk Könyvek sorozat, az Olvass be! vitasorozat etc.).
Az első kiadás recenzensei Bányai János és Bori Imre voltak, szerkesztője Bordás Győző. A második kiadás Bordás Győző szakvéleményező, s a felelős kiadó, Virág Gábor főszerkesztő nevét jegyzi. Ezek az adatok – közvetett módon – arról is tanúskodnak, hogy míg az első kiadás létrejöttében (illetve: mögötte) működött egyfajta aktuális elméleti-történeti kurzus (pl. Bori Imrének a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom alakulástörténetéről folytatott diskurzusa, illetve Bányai János meghatározó irodalomszemlélete [BORI 1993, 2007, BÁNYAI 1993]), addig a második kiadásig eltelt másfél évtized alatt – és nem elsősorban az említett opusok befejeződése, illetve a kánonalkotó tudósok elhunyta miatt – elmozdult és átalakult e hagyományteremtő szemlélet; a lexikon mögül „eltűnt/kicsúszott” az elvi alapvetést jelentő elméleti-történeti „bázis”.
Az irodalmak létformájáról és alakulástörténetéről szóló elképzelések átalakultak: egyszerre „több történet” és több, különböző történetet alkotó irodalom létezését is elfogadjuk („az irodalom történetei”-t „irodalomtörténet” helyett) egyazon kulturális dimenziók között, így a Vajdaságnak/Délvidéknek nevezett térségben is. Ezekhez a folyamatokhoz időközben alkalmazkodtak az irodalomtörténeti diskurzusok is, új kutatásokon alapuló, a kijelölt hagyományt és történeti elképzeléseket újraértelmező szintézisek és monográfiák is megjelentek – napvilágot láttak könyv alakban is (VAJDA 2006, 2007; MÁK 2007; ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011). Ugyanakkor a lexikon koncepcióját alakító szándék ezeket vagy nem veszi figyelembe, vagy egyértelműen elutasítja őket (GEROLD 1996, 1998). Az irodalom alakulástörténeti rendjéről szóló szintézisekbe – régtől fogva számol vele az irodalomtudomány (még azok a régi, nagy tudósok is, akiket – többek között Horváth Jánost – Gerold László is idéz bevezetőjében) – nemcsak egyetlen tudományos diszciplína szól bele. Ezeknek (pl. kultúra- és művelődéstörténeti kutatások: Thomka Beáta [1992], Mák Ferenc [2007], Hózsa Éva [2009], Ispánovics Csapó Julianna [2011] értekezései) hatása éppen a Vajdasági magyar irodalmi lexikon 1918-1014 elkészültének idején erősödött fel, a nem minden esetben „tiszta (szép)irodalmiság” jelenlétére, áthajlásokra, tudományos és mediális átcsúszásokra mutatva rá. Gerold azonban ezeket is figyelmen kívül hagyja. (Ha – tájékozódás céljából – utánanézünk azoknak az irodalomtörténeti és elméleti kurzusoknak, amelyeket az adott időszakban, vagyis a 21. század első évtizedében a lexikoníró egyetemi tanárként, kutatóként és tanulmányíróként kultivált, akkor Hans Robert Jauss elméletével találkozunk, ami –  tekintettel keletkezésének több évtizedes  távlatára –, már a múlt század kilencvenes éveiben is  elavultnak számított. Sőt, nem tévedünk, ha már az előbbiekben hivatkozott Hayden White-i történelemszemléletet sem az épp legaktuálisabb nézőpontként szemléljük!)
Korábban irodalomtörténeti doktrínaként kezelt tények (pl. Szenteleky Kornél a vajdasági magyar irodalom Kazinczyja, egyedüli alapítója) váltak árnyaltabbakká (pl. Mák Ferenc Draskóczy-könyvének[4] megjelenésével, amelyről épp Gerold László[5] írt elismerő kritikát), vagy váltak kérdésessé. Korábban kanonikusnak számító opusok merültek feledésbe. Nagyon erősen megváltozott a populáris regiszter, a szórakoztató irodalom értelmezhetőségének és taníthatóságának kérdése. Maga Bori Imre is folyamatosan alakította a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról alkotott szintézisét, amit az egymást követő újraírások és -kiadások mutatnak. Ez a folyamat, természetesen, nem ért véget Bori 2004-ben bekövetkezett halálával sem. Természetszerűnek tűnik, hogy a múlt szociális és ideológiai hálózatában keletkezett elképzeléseket ma már a recepció is rugalmasabban kezeli. Vajda Gábornak a rendszerváltás előtt (illetve egy korábbi ideológiai alapokra épülő gondolkodás jegyében) jobbára elutasított délvidéki irodalomtörténete (VAJDA é. n. [1995]) ma már nem tűnik oly mértékben mellőzhetőnek, illetve kizárhatónak a térségi irodalom alakulástörténetéről szóló gondolkodásunkból, mint korábban.
Az első kiadáshoz képest nem változtak és nem is helyeződtek át a (lexikon második kiadását is létrehozó) elgondolás neuralgikus pontjai.  Egyik kiadás sem tudott meggyőző választ, illetve megoldást találni a jugoszláviai, majd vajdaságinak átnevezett irodalom térbeli koordinátáinak és az ebből következő névadás (jugoszláviai? – vajdasági? – délvidéki?) kérdéseire, s az ekképp, illetve e virtuális határok között elképzelt irodalom kezdetei/kialakulása időbeli meghatározásának dilemmáira. A megoldhatatlannak látszó gond leginkább abból következik, hogy ezek nemcsak kultúra- és irodalomtörténeti, nem kizárólagosan irodalompolitikai kérdések, hanem vaskosan politikai doktrínák is, amelyeket figyelembe kell venni, vagy el kell határolódni tőlük, de elkerülni (mint a lexikon két kiadása) nem szerencsés megoldás.

 

Jugoszláviai és vajdasági magyar irodalom

A múlt század kilencvenes éveiben irodalmi polémia zajlott – nagyobb részt a „vajdasági” jelzővel jelölt közéleti térben, de voltak magyarországi eseményei és folyományai is a vitának – arról, milyen viszonyrendszer érzékelhető az egyetemes, illetve a regionális (értsd: kisebbségi/határon túli/vajdasági) magyar irodalmak között. Leegyszerűsítve: léteznek-e elkülönülő kisebbségi magyar irodalmak, vagy csak az egyetemes magyar irodalom egészében értelmezhető jelenségekről beszélhetünk. A vita – az érintett tárgy természetéből következően – nem zárult határozottan kivehető konszenzussal, mégis kirajzolódtak bizonyos szempontok, nézetek, egyfajta „közmegegyezés”, amely nem tagadja a magyar irodalom kisebbségi, egyedi „útjait” és alakulástörténetét (sem)[6]. Amikor a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)  napvilágot látott, az említett polémia már lecsengett, tanulságai mégsem összegződnek koncepciójában, mi több, egy 2001-ben már nem létező politikai konstrukció, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és ideológiája  (pl. „jugoszláv identitás”) jegyében jött létre. Az adott időszakban ideológiai alapú, politikai természetű viták generálódtak (pl. Tolnai Ottó ismert, s jobbára elnagyolt „tenger”-metaforája körül [TOLNAI 2011], az Új Symposion nemzedékeinek szerepéről [ERDŐS é. n., SZERBHORVÁTH 2005, ELEK 2008], illetve a „jugoszlávság”-ról mint asszimilációs tényezőről). Némelyikbe maga Gerold László is beleszólt, a 2001-ben napvilágot látott lexikon mégsem vesz ezekről a módosult erővonalakról és törekvésekről tudomást, hanem visszatér egy korábbi korszak hagyományszemléletéhez, miközben elavult koncepciójú adatbázisokra (pl. CSÁKY S. 1988) hagyatkozik, amelyek olyan cezúrát húznak az 1918 előtti és utáni irodalmi és könyvtörténeti alakulások közé, mintha az új állami formáció, az SZHSZ Királyság létrejöttével az emberi gondolkodásmódok és habitusok is rögvest kicserélődtek volna. Pedig a térség legjelentősebb történeti-poétikai szintézise, Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténete sem tudja, és nem is akarja megkerülni a kérdést, noha az 1918 előtti kultúra- és irodalomtörténeti jelenségek „előtörténet”-ként kezelése ugyancsak felemás megoldás. (Kicsit emlékeztet ez a hagyományalkotó magatartás a múlt századok korszakváltásaira jellemző múltreprezentációkra, amikor a megelőző évtizedek irodalmát „hosszú hallgatás”-nak [BÍRÓ 1994. 5], nem létezőnek titulálta az utókor, így teremtve magának legitimáló hagyományt. Nem véletlen a Szenteleky Kornélra vetített Kazinczy-kép sem, azaz „a semmiből irodalmat alapító” személyiség létrehozása.)
Amikor a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmi lexikon első kiadása megjelenik, a névadó politikai konstrukció, azaz a „régi” Jugoszlávia már egy évtizede nem áll fenn. Gerold László akkori előszavában a következőképp nyilatkozik a kérdésről: „Végezetül arról, ami ebben az időszakban semmiképp sem maradhat említés nélkül: a jugoszláviai jelző értelme, jogossága […]. Az elsőt a felölelt, a kiadás címébe is tartozó időszak (1918–2000) kezdete egészen a kilencvenes évekig kétségtelenné teszi. Tény azonban, hogy Jugoszlávia már majd egy évtizede nem létezik abban a formában, azon földrajzi határok között, mint a két világháború között, főleg pedig mint 1945 után szinte fél évszázadig létezett, de a sokévi állami összetartozás folytán méltánytalanság lenne nem venni tudomást a maroknyi szlovéniai és horvátországi magyar íróról, akik akkoron éppen úgy jugoszláviai magyar íróként figuráltak, mint a vajdaságiak. Felmerülhet(ne) esetleg a délvidéki jelző használata, ami azonban itt sohasem volt igazán honos, elsősorban ezért nem tartom szerencsés változatnak, s a szlovéniai és horvátországi írókra nem is vonatkoztatható” (GEROLD 2001. XI).
(Az első kiadás óta eltelt másfél évtized során a „délvidéki” jelző egyre elterjedtebbé lett a magyarországi és a vajdasági magyar kulturális közbeszédben is. 2016-ban, amikor a második kiadás megjelent, s természetesen 2014-ben sem, amikor a kéziratot lezárta a szerző, egyáltalán nem ritka a használata; megtisztulva a hozzá kapcsolt ideológiai alapú ellenérzéstől, bekerült a közgondolkodásba. Szerepel könyvek, kiadványok címében, médiumok megnevezésében. Nem állítható, hogy ez lenne a legszerencsésebb jelző a térségi irodalmat reprezentáló lexikon címében, de már nem helytállók Gerold László észrevételei sem vele kapcsolatban.)
A „jugoszláv összetartozás” szempontja, illetve a „délvidéki jelző” (feltételezésem szerint: a revíziós szándékra vonatkozó esetleges vád  miatti) elutasítása 2001 közéleti kontextusában is csak nemzedéki alapokon volt teljes egészében releváns hozzáállás, noha akkor még – a szerző generációs hovatartozásához képest – a két nemzedékkel későbbi korosztály is (nagyobb részt) el tudta fogadni ezeket a szempontokat. A lexikon 2016-os, „vajdasági” jelzővel illetett, második kiadásként megnevezett változatában azonban ezek a szempontok már ellentmondásba, következetlenségbe fordultak.
Az előszó 2016-ban megjelent változatában a vonatkozó kitételek természetszerűleg módosultak. A „jugoszláviai” a térségi közbeszédben is alternatív jelzővé vált a „jugoszláviai/vajdasági” szerkezetben, ezért nem ez, hanem a „vajdasági” jelenti a problémakört. Gerold László – részben megismételve, részben módosítva a 2001-es előszó vonatkozó részletét – a  következőkkel egészíti ki a kérdés körül kialakult dilemmát:  „[…] Maradt egyedüli megoldásként a földrajzilag legkevésbé problematikus [„vajdasági” – B. E. megj.] jelző. Ez többek között azért is indokolt, mert a megkeresett szlovéniai illetékesek diplomatikusan elzárkóztak a közreműködéstől, amit fölöttébb sajnálni kell. Akárcsak azt, hogy a földrajz diktálta megnevezés (vajdasági) kérdésessé tette a horvátországi magyar irodalom szócikkeinek felvételét, ami hasonlóképpen sajnálatos kényszermegoldás, lévén, hogy ezáltal olyan jelentős személyi és általános szócikkekről kellett lemondani, mint Baranyai Júlia, Csörgits József, Kontra Ferenc, Lábadi Károly, Lábadiné Kedves Klára, Pataky András, ill. Magyar Képes Újság (1952–1991), a Horvátországi Magyarok Szövetségének (1949) több kiadványa s nem utolsósorban néhány ritkaságként számon tartott kiadvány, melléklet, rendezvény” (GEROLD 2016. X–XI).
A „földrajz diktálta megnevezés” mint a lexikonba való „beválogatás”, illetve a belőle való „kihagyás” szempontja azonban nem teszi lehetővé a probléma feloldását,  a zökkenőmentes továbblépést, amit a szerző, természetesen, azonnal érzékel, és felveti a belőle következő újabb „anomáliát”: Vajon akkor a múlt század kilencvenes éveiben a  gazdasági és politikai okok  miatt a Vajdaságból Magyarországra vagy más országba emigrált, ott letelepedett, annak kulturális közéletébe (tanárként, szerkesztőként, [köz]íróként etc.) beépült szerzők opusai részét képezik-e továbbra is a – most már – „vajdasági” jelzővel illetett kisebbségi irodalmi reprezentációnak? A megoldás azonban e kérdésben már egészen más tőről fakad, mint a horvátországi írók esetében. Gerold a következőket írja bevezetőjében: „[…] mellőzve a személyes s végső  soron mégiscsak magánjellegű  érveket, vonatkozásokat, kivétel nélkül mindannyian helyet kaptak, helyet kell hogy kapjanak a lexikonban, annál az egyszerű  s megkerülhetetlen oknál fogva, hogy pályájukat jugoszláviai/vajdasági magyar íróként kezdték, sokuknak írósága itt bontakozott ki, függetlenül attól, hogy ezt később esetleg igyekeztek elhallgatni, feledtetni. Az utóbbi években viszont legtöbbjükben, mind műveikben, mind pedig személyes kapcsolataikban, felerősödött a Vajdasághoz való kötődés, tartozás igénye, vágya” (GEROLD 2016. XI). Ez azonban azt jelenti egyúttal, hogy teljesen megegyező, vagy hasonló kérdések megítélésében eltérő mércéket és szempontokat vett figyelembe.
Mielőtt fenti állításomat példákkal bizonyítanám, szeretném leszögezni: amikor bármely szócikkét kiemelem, az alkalmazott szelekció szempontjának vitatható jellegét érzékeltetem; nem vonom kétségbe a lexikonbéli szerepeltetés indokoltságát egyetlen szerzői szócikk esetében sem!
A 2009-ben elhunyt kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Bosnyák István Darázson, a mai Horvátország területén született 1940-ben, pályájának kezdete (laskói általános iskolai tanárként, a Laskói esték című napló és esszégyűjtemény szerzőjeként) is az adott területhez kötődik. Később Újvidéken él és dolgozik, itt jelennek meg művei, bontakozik ki tanulmányírói, tudományos pályája, ugyanakkor 2006-tól kezdődően munkássága Magyarországra tevődik át, alkotásai Baranyai B. István néven, Budapesten jelennek meg. Itt hunyt el, majd szülőfalujában, Horvátország területén lelt végső nyugvóhelyére. A lexikon mindkét kiadásában szerepel a róla szóló szócikk.
Domonkos István 1940-ben született Ókéren, a Vajdaságban. Az Új Symposion legendás, első nemzedékének tagja. 1974-től Svédországban él. Távozását követően új és önálló kötete hosszú ideig nem látott napvilágot sem szülőhazájában, sem másutt. Szerepel ugyanakkor színházi és előadóművészeti repertoárokban, antológiákban és más (társzerzős vagy szerkesztett) kiadványokban. Kormányeltörésben című költeménye kánonalkotó jelenség a magyar irodalomban. Új, önálló kötettel, a YU–HU–Rap-pel, csak 2008-ban jelentkezik, amely Budapesten látott napvilágot. A Forum Könyvkiadó 2015-ben megjelentette összegyűjtött verseit Allegro bajbajó címmel, de a kézirat 2014-es lezárulta miatt, ez már nem szerepel a lexikonszócikkben. Helye kétségtelen a mindenkori vajdasági magyar irodalomról szóló szintézisekben és lexikonokban.
Hász-Fehér Katalin Ürményházán született, a Vajdasághoz tartozó bánáti településen. Tanulmányait és fokozatait (a PhD kivételével) Vajdaságban végezte, illetve az újvidéki Bölcsészettudományi Karon szerezte, ahol hat éven át tanársegéd volt. 1992-től Magyarországon él és dolgozik. 2000-ben, Debrecenben megjelent tanulmánykötete, a Közösségi és elkülönülő irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye, nem kötődik közvetlenül a vajdasági magyar irodalomhoz, miként a szerző más irányú szerkesztői munkásságának sincs ilyen vonatkozása. A lexikon mindkét kiadásában szerepel.
Lábadi Károly a vajdasági Telecskán (Bácsgyulafalva) született. Iskoláit szülőfalujában és Szabadkán végezte, majd az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári oklevelet. Pályakezdése és későbbi munkássága egyaránt kötődik Eszékhez és Újvidékhez, vagyis Horvátország baranyai/szlavóniai körzetéhez, illetve Vajdasághoz (pl. a telecskai dohánytermesztésről szóló tanulmánya etc.). Fő művei közül több, így a Kopácsi vízi élet (1987) című monográfiája az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 1992-től kezdődően ő is Magyarországon él és dolgozik, tudományos fokozatait is ott szerezte. A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)-ban mint „jugoszláviai magyar” író még szerepel, de a „vajdasági”-ban már nem. Ő az egyike azoknak, akiket Gerold László a „földrajzi elv”-re hivatkozva „kiszelektál” a lexikon második kiadásából.
Kontra Ferenc Márai Sándor- és József Attila-díjas író (mint a korábban hivatkozott Bosnyák István!) a ma Horvátország területén lévő Darázson született. Irodalmi és szerkesztői pályája Eszéken indult, de a Vajdaságban, Újvidéken folytatódott és bontakozott ki. 2000-ig, ameddig a 2001-es lexikon követi munkásságát, nyolc önálló kötete jelent meg Újvidéken. Elnyerte a vajdasági magyar irodalom szinte valamennyi jelentős irodalmi díját, így a Híd Irodalmi Díjat (1998) is. Az Új Symposion című folyóirat, majd pedig a Magyar Szó című napilap művelődési rovatának szerkesztője volt. 2015-ig a lap Kilátó című irodalmi magazinját szerkesztette. Részt vesz a térség irodalmi közéletében. A Forum Könyvkiadónál 2002-ben napvilágot látott A kastély kutyái című regényét követően könyvei (a Szélördög és más mesék című társszerzős gyűjtemény, amelyet a belgrádi Tankönyvkiadó jelentetett meg, illetve a Drávaszögi keresztek 2008-as újrakiadása kivételével, amelynek a szabadkai Életjel társkiadója) magyarországi kiadóknál láttak napvilágot. Amellett, hogy Bori Imre külön teret szentel munkásságának a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról szóló összefoglalásaiban (BORI 2007. 277–278) műveinek (a Magyarországon és Horvátországban megjelenteknek is!) jelentős vajdasági recepciója van. A róla szóló monográfia (Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága) 2015-ben, a szabadkai Életjel Kiadónál látott napvilágot. Kontra Ferenc életvitel szerűen Újvidéken él, vajdasági magyar írónak vallja magát! A már említett „földrajzi elv”-re hivatkozva Gerold kihagyta a lexikon új kiadásából.
Ha összevetjük azzal, mit mond bevezetőjében Gerold László a múlt század kilencvenes éveitől Magyarországon élő és tevékenykedő vajdasági származású, vagy Vajdaságból távozott írók opusának besorolásáról, hatalmas ellentmondásra leszünk figyelmesek! E (többségük értékalkotás tekintetében is igen jelentős – noha egy lexikon elvileg nem minősíthet esztétikai értelemben!) szerzők attól függetlenül is helyet kaptak (minden kétséget kizáróan: jogosan!) a vajdasági magyar irodalmi lexikonban pályakezdésük és kötődéseik kapcsán „hogy ezt később igyekeztek elhallgatni, feledtetni” (GEROLD 2016. XI), ha nem csak, vagy nem elsősorban vajdasági magyar írónak vallják magukat, vagy származásukat írói nevük révén (Baranyai B. István) is kiemelik, ha irodalmi/írói tevékenységük nem kötődik a mai Vajdaság területéhez (pl. Hász-Fehér Katalin esete), de még csak nem is itt indult vagy bontakozott ki (pl. Kollár Árpád munkássága). Ehhez képest a magát önreflexív módon és recepciója révén is vajdaságiként meghatározó, ma is Újvidéken élő és dolgozó szerző nem számít vajdaságinak, mert a mai Horvátország területén született (noha a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság idején!), s mert élete első évtizedeit (az akkori Jugoszlávia részének számító) Horvátországban élte le, illetve jelentek meg könyvei Horvátországban és Magyarországon is. Az adott megoldásnak – egyértelműen – nincs és nem lehet sem logikusan alátámasztható szerkesztői, sem ésszerű, elfogadható alakulástörténeti magyarázata[7].
Visszatérve a szlovéniai magyar irodalom kérdéskörére, megállapítható, a szerző bevezetőjéből kitűnik, hogy eredeti szándéka szerint a lexikon második, bővített kiadásában is teret vagy fejezetet szentelt volna az ottani irodalom jelenségeinek, de nem kapta meg az ehhez szükséges adatbázisokat. Ez szolgált – némiképp – alapul és ürügyül a horvátországi, vagy onnan származó szerzői szócikkek kihagyásához, noha a bevezető más részeiből meg az derül ki, hogy bizonyos írókról akkor is készült szócikk, ha azok elutasították, vagy (hanyagságból) nem küldték vissza az adataikra vonatkozó kérdőíveket.
Befogadói szempontból a dolog kétirányú és nemzedéki jellemű megítélés alá esik. A Vajdaságtól térben távol eső, irodalmától néhány jelképes kötődésen kívül függetlenül kibontakozott szlovéniai magyar irodalom a hatvanas évek után született, írói (illetve kreatív olvasói) szerepükre jobbára a nyolcvanas évek második felétől rátalált, a „jugó-nosztalgiá”-tól kevésbé érintett nemzedékek számára már nem jelent közvetlen kulturális sorsközösséget vagy örökséget. A horvátországi magyar irodalomhoz való viszonyulás azonban más, mivel a két, „szomszédos” kisebbségi irodalmi reprezentáció szereplői (pl. Lábadi Károly, Csörgits József, Kontra Ferenc etc.) sokszor ugyanazok, jelenségei nem egymástól függetlenül jöttek létre és alakultak ki.
Az ellentmondások sikeresebb feloldását – talán – a történeti múltról szóló elképzelések  időszerűbb változatai (WHITE 1997, ASSMANN 2013), az „egyazon jelenségről alkotott több történeti konstrukció” egymásmellettiségének, együtt hatásának elfogadása tette volna lehetővé. Érdekes, hogy a vajdasági/anyaországi magyar irodalom viszonyrendszerét tekintve nem okozott gondot koncepcionális szempontból, hogy bizonyos írók és opusaik (pl. Tolnai Ottó), illetve bizonyos jelenségek „mindkét irodalomban” szerepelnek (KULCSÁR SZABÓ 1993), viszont az, hogy vannak írók (pl. Baranyai Júlia, Kontra Ferenc, Csörgits József), akik a  horvátországi és a vajdasági magyar kisebbségi irodalmi reprezentációban is jelen vannak, már kizáró tényezőnek számított. (Ezzel szemben régi, nagy írók, Janus Pannonius vagy Zrínyi Miklós példáját hozhatnánk fel ellenérvként.)
Mind a jugoszláviai, mind a vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik leginkább vitatható kérdését az ún. „előtörténet” kezelése, illetve a jelölt irodalom kezdetének, kialakulásának problematikája jelenti. Amíg Bori Imre irodalomtörténetében árnyalta és rugalmasan kezelte a kérdést, Csáky S. Piroska könyvtörténész és bibliográfus, a vajdasági magyar könyv történetéről szóló értekezésében és bibliográfiájában az 1918-as politikai eseményekhez köti a vajdasági irodalom alakulás- és kiadástörténetének kezdeteit (CSÁKY S. 1988); mára felhagyott a terület kutatásával. Gerold László is ezt a „megkövesedett” és vitatható kezdetet fogadja el az irodalom létformájáról alkotott, mára elavult (noha ez is az általa preferált Jausstól származó nézet!) „szubsztancialista” elképzelésekkel (az irodalom egymás után következő könyvek sorozata!) együtt.
A szabadkai születésű Csáth Géza (1887–1919), aki életének jelentős részét is ott, illetve Vajdaság településein (a Délvidéken) élete le, többek között Palicson volt fürdő-, Regőcén háziorvos, s az ún. demarkációs vonalon lett öngyilkos, – feltehetően – azért nem számít vajdasági magyar írónak, mert írói tevékenységét az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként folytatta, az előző széthullása és az új államalakulat konstituálódása között keletkezett politikai „légüres tér” idején halt meg. Más esetekben azonban nem – még ennyire sem! – fogadható el ez a szelekciós érv.
A Budapesten született és ott elhunyt Farkas Geizát (1874–1942) családi kapcsolatai (anyai ágon Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája) és eleméri birtokai kötik a térséghez. A 20-as évek második felétől a 30-as évek közepéig él az akkori Jugoszlávia területén (is), itt (is) fejti ki irodalmi tevékenységét. Szabadkán jelenik meg többek között legismertebb, A fejnélküli ember című (1933) regénye; műveivel több vajdasági  magyar, ún. „irodalomreprezentáló” antológiában szerepel. Társadalomlélektani tanulmányainak, műveinek többsége azonban Budapesten, életpályájának első korszakában jelenik meg.  Távozását követően nem tartják többé számon az itteni irodalomban. Bori Imre A fejnélküli embert a bánáti kisváros, Nagybecskerek világa hiteles rajzának tekinti (BORI 2007. 110–112). Szerepel a lexikon mindkét kiadásában.
A szabadkai Munk Artúr (1886–1955) életének és pályájának első évtizedei a Monarchia idejére esnek, tanulmányai és orvosi pályájának „cselédkönyves” része Budapesthez kötődik; életének további – legendává vált – eseményeit (hajóorvosi szolgálatát és első világháborús élményeit, az orosz forradalomban, illetve a hadifogságban  átélteket) A nagy káder[8] (1930) című híres regényében, naplójában[9], illetve Hinterland[10] című, könyv alakban csak posztumusz (1981) napvilágot látott művében  örökítette meg. 1921-ben Szabadkára tér haza, ahol haláláig él és dolgozik. Legsikeresebb, (állítólag) négy kiadást is megért regénye viszont Budapesten jelent meg és vált ismertté: senki, a lexikon sem vonja kétségbe, hogy A nagy káder vajdasági magyar regény, miként Majtényi Mihály Császár csatornája (1943) című, a vajdasági magyar irodalomban műfajteremtő, de Budapesten megjelent kötetének a térségi irodalomban jelentős hatását sem. A múlt század második feléből ott van Gion Nándor esete. A tetralógiává bővült Latroknak is játszott harmadik és negyedik darabja (Ez a nap a miénk [1997], Aranyat talált [2002]) az író Magyarországra költözését követően, Budapesten látott napvilágot, miként a di-, tri- és tetralógia különböző kiadásai is (sőt, létezik bukaresti kiadása is), szerepe és jelentősége mégis vitathatatlan a vajdasági magyar irodalomban[11].
A fenti példákra (Farkas Geiza, Munk Artúr, Majtényi Mihály, Gion Nándor) hivatkozva jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon elképzelhetjük-e, megérthetjük-e teljes egészében a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetét Kosztolányi Dezső életműve nélkül? A Pacsirta (1924) és az Aranysárkány (1925) vajon kiemelhető-e a térség világából? Teljes-e egy vajdasági magyar irodalmi lexikon olyan írókról szóló szócikkek (Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Herczeg Ferenc) nélkül, akikhez kiterjedt recepció, intézmények, rendezvények, a mai napig határozott kultusz kötődik a térségben[12]? Értelmezhetjük-e ezek hiányában jelenkorunk közéleti és irodalmi mozgásait ?

 

Az „egy könyv” feltétele, a nem szerzői szócikkek problematikája és a diszciplínák között húzódó (rugalmas?) határok

Az előszó egyik, a feldolgozás alapelveit taglaló bekezdése arról tájékoztat, hogy a „szerzői szócikkek alapkritériuma (legalább) egy megjelent könyv”, ugyanakkor megjegyzi, „nem valószínű, hogy ez a legjobb szempont” (GEROLD 2014. VII). Nem is minden esetben, sőt, igen sok esetben nem tartja magát következetesen ennek az elvnek az alkalmazásához. A vajdasági magyar irodalom Szenteleky Kornél neve fémjelezte irodalmi alkotóműhelyéhez tartozó, az adott időszakban igen ismert, sokat publikáló, kötettel ugyanakkor nem rendelkező Lucia (Török Béláné) nem kap külön szócikket a lexikonban. Noha több, a két világháború között napvilágot látott antológiában (Almanach [1924, 1929], Ákácok alatt I–II. [1933]) is szerepel műveivel, 1934-ben ott volt a Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság alapító tagjai között, az „egy megjelent könyv” kritériumát itt Gerold László mégis következetesen alkalmazza, bevezetőjében is elvi példaként említve az életművet. Ugyanakkor a lexikon törzsanyagában ennek számos ellenpéldáját láthatjuk. Azt magunk is értjük és indokoltnak tartjuk, hogy pl. Dettre Jánosról (1886–1944), akinek életében nem, csak posztumusz jelent meg kötete[13], készült szócikk, hiszen a Vajdasági Magyar Írók Almanachja I. (1924) társszerkesztőjeként (Radó Imrével) lényeges mozzanattal gazdagította a térségi irodalom Trianon utáni alakulástörténetét; a Bácsmegyei Napló munkatársaként az első „(újra) alapítók” sorába tartozik. Viszont a Lucia (Török Béláné)-szócikk hiányának magyarázatát olyan példák ingathatják meg, mint például a Mikes Flóris (1900–1928) szerzői szócikk, amelyből kitetszik, hogy éppúgy csak lapok (Bácsmegyei Napló) és antológiák (Kéve [1928], Vagyunk [1929]) szerzőjeként szerepelt rövid élete során a vajdasági magyar irodalom történetében, miként Lucia.
A vajdasági magyar irodalom két világháború közötti korszaka mellett a legújabb irodalmi reprezentáció „egy könyv”-alapú szelektációja eredményezi a legtöbb ellentmondást és következetlenséget. A sok közül csak néhány példa – újfent hangsúlyozva: ezen a ponton sem vitatjuk el egyetlen szerzői szócikk helyét sem a kötetben!
Berényi Emőke magyartanár, irodalmár mint (2008–2009-ig) a „Jelfolyam-online folyóirat kritikarovatának, majd néhány Híd-szám szerkesztője”, illetve az Olvass be! című vitaműsor koordinátora önálló kötet híján is helyt kapott a lexikon szócikkei sorában épp úgy, mint az ugyancsak kötettel nem rendelkező, 2013 közepétől a Híd szerkesztőjeként jegyzett Patócs László. Ez önmagában, természetesen, nem gond. Csak akkor válik kérdésessé az eljárás, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen indokkal – az övéiken kívül – még jó néhány fiatal, a lexikon kéziratának 2014-es lezárásakor kötettel (még) nem rendelkező író, azaz a róluk szóló szócikk is szerepelhetne a kiadványban. Számos példa közül: dr. Roginer Oszkár irodalomtörténész, szociológus, több gyűjteményes tanulmánykötet szerzője és szerkesztője, tudományos kutató és közíró (jelen pillanatban: második doktorátusát készíti Grazban). 2015-ben (tehát: a lexikon lezárásának idején már tudható volt, hogy megjelenik!) Szabadkán, a VMDOK kiadásában látott napvilágot A város mint (ellen) érv című tanulmánykötete. Ugyancsak kérdéseket vet fel a dr. Novák Anikó irodalomtörténész/szerkesztőről, egyetemi docensről, a Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezetének elnökéről (nem mellékesen: magának a szervezetről) szóló szócikk hiánya. Még kevésbé érthető, hogy – ha Berényi Emőke példáját vesszük alapul, aki egy évig volt  kritikai rovatának vezetője  – akkor miért nem íródott szócikk a Jelfolyam-online folyóirat Kilátó-díjat érdemelt, interdiszciplináris és multimediális tevékenységet is kifejtő szerkesztőiről[14], köztük Kocsis Lenke doktoranduszról, aki szerkesztői munkája mellett tudományos kutatóműhelyek tagjaként ott van számos tanulmány- és konferenciakötet szerzői között; novellájával a Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó által 2013-ban megjelentetett I/11 című, a 2012-es Gion Nándor Novellapályázat díjnyertes munkáiból összeállított novellaantológiában, meséjével a Jó Pajtás gyermeklap mesepályázatára beérkezett pályaművekből összeállított Hihetetlen mesék könyve (2012) című kötetben is szerepel. Multimediális gondolkodás jegyében készült „plakátversei” a Jelfolyam gondozásában jelentek meg. Persze, itt felmerülhet magának a „könyvszerűségnek” a kérdése, illetve a köztesség (irodalom és alkalmazott művészet) problematikája, ám ugyanígy megkérdőjelezhető más típusú kiadványok (pl. színházi adaptációk, repertóriumok) irodalomként való kezelése is.
Neuralgikus pontot jelent Gerold László lexikonírói és szerkesztői koncepciójában az a kitétel, amelynek értelmében több (leginkább a két világháború közötti időszakban élt és tevékenykedett) író/alkotó opusáról azért nem készült szócikk, mert „életükről szinte semmit sem sikerült kideríteni” (GEROLD 2016. VII). Gerold az előszóban tizenöt ilyen írói nevet, sorol fel, akiknek ismerjük egy-egy könyvét, művét, de azoknak keletkezéskörülményeiről nincsenek adatok. Ez a szempont önmagában is rendkívül ingatag, megkérdőjelezhető álláspont, hiszen egy irodalom alakulástörténetében nem elsősorban a szerző személye, hanem ebbe az alakulástörténeti sorba illeszkedő alkotása (szellemi produktuma) képez jelentést. Jó példa erre Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt… (1919) című regénye, amelynek ismerete, jelentésadás szolgálatába állítása egyedül is megkérdőjelez számos, a jugoszláviai magyar irodalom 1918-hoz kapcsolt „kezdetei”-ről, az első „vajdasági magyar könyvről” alkotott elképzelést (CSÁKY S.  1988. 18). Különösen fontos megjegyezni, és – sajnos – ezen a ponton kénytelen vagyok felülbírálni Gerold László vonatkozó állításait, miszerint „szinte semmit” nem tudunk ezekről az írókról. Némelyikükről, talán, tényleg nem. De többekről (pl. Tarkó János, Mérő Margit, K. Végh Vilma) sokkal több feltárt és megjelent adat, képviselt kutatási eredmény áll rendelkezésünkre, mint a lexikonban szócikket kapott számos más íróról vagy jelenségről (pl. Galambos Margit, Govorkovich János, Huszár Sándor, Polácsi János etc.) – ezeket azonban Gerold nem vette figyelembe.
Tarkó Jánosról a Magyar Szó Kilátó című kulturális mellékletében jelent meg cikk 2001. január 20-án (NÉMETH 2001. 12), amelyből megtudjuk, hogy 1905-től 1920-ig vagy 1922-ig Nagybecskereken volt általános és középiskolai tanár (pontosan ismerjük, mely iskolák tanári karának volt tagja). „Közismereti” tantárgyakat tanított. Irodalmi munkái a Képes Családi Lapokban, a Pesti Hírlapban és a Torontálban jelentek meg (1902-ből és 1912-ből van róla adat). Amíg a nagy vihar tombolt… című regénye a Haász Testvérek nyomdájában látott napvilágot Nagybecskereken, és a Torontál 1919. február 28-ai számában jelent meg róla ismertető (NÉMETH 2014, BENCE 2015)[15].
Az említett példákon kívül még két hiányzó szerzői szócikkre szeretném felhívni a figyelmet[16]. Az egyik a Jász [eredetileg: Brenner] Dezsőről (1890–1968), Csáth Géza öccséről, Kosztolányi Dezső unokafivéréről szóló szerzői szócikk lenne. Élete során nem jelentek meg művei könyv alakban, viszont tudjuk róla, hogy vajdasági és magyarországi, fővárosi lapok és folyóiratok munkatársa volt; többek között a Nyugat közölte 1908 és 1913 között harminckét írását. Noha, később örökre, élete végéig felhagyott a publikálással, közéleti személyiség volt, irodalmi szövegek ihletőjeként és szereplőjeként (Csáth Géza és Kosztolányi Dezső műveiben) végig jelen van, benne van az irodalmi köztudatban. Herceg János (1909–1995), a vajdasági magyar irodalom mindmáig leghatásosabb és legnagyobb életművel rendelkező írója   megemlékezéseiben, mint érthetetlen módon „elhallgatott” íróról beszél vele kapcsolatban (Dér 2001. 140). 1908 és 1910 között vezetett naplója Dér Zoltán gondozásában és utószavával jelent meg Hasznok és keserűségekEgy szabadkai gimnazista század eleji naplója címmel, az Életjel kiadásában 2001-ben. Az utószóból az is kiderül, hogy írói hagyatéka és levelezése már hosszú évek óta az 2007-ben elhunyt irodalomtörténész és szerkesztő, Dévavári (írói nevén: Dér) Zoltán birtokában volt.
A másik: Guttmann Dániel (1882–1938). 1903-ban Fáklya-Világ néven „filozofikus” hangvételű folyóiratot indított Nagybecskereken. László B. Jenő a Tükörben megjelent nekrológjában (LÁSZLÓ B. 1938. 10) mint a „számok emberé”-ről beszél vele kapcsolatban, aki idővel felhagyott a lapalapítási kísérletekkel, de „soha nem fordult el” az irodalomtól. Fülep Lajos filozófus barátjaként, a múlt század tízes éveinek elején, vele együtt, vagy vele egyidőben tartózkodott és tanult Firenzében. László B. Jenő hivatkozott búcsúztatójában arról is szó esik, hogy Guttman eredetiben olvasott és írt (!) franciául. Ilyen jellegű szövegeiről azonban nincs tudomásunk. Igaz ugyan, hogy az ő életrajzáról és opusáról sem maradt sok adat, s 1918 után önálló kötete sem jelent meg (vagy nem tudunk róla), de a még mindig fellelhető és kutatható anyag – a többihez képest – épp elegendő egy szerényebb terjedelmű szócikk létrehozásához, s azért sem sorolható be a térségi irodalom 1918 előtti szakaszához, mert – miként Jász Dezső is – még évtizedekig „benne volt” az irodalmi köztudatban; esetleg alakította is azt (BENCE 2016). Az „egy megjelent könyv” feltételét viszont Gerold László néhány kivételtől eltekintve (pl. Lucia) nem érvényesíti következetesen[17].
Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014) szerkesztési koncepciójának ugyancsak problematikus elvét jelenti az ún. nem szerzői szócikkek nagyszámú jelenléte a kiadványban. Indokolt, hogy a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetében fontos, paradigmajelölő, nagy hagyományú, ún. kánonalkotó intézmények, szervezetek, csoportok, antológiák, sajtóorgánumok, viták,  valamint lapok, elektronikus médiumok meghatározott rovatai és műsorai etc. szerepelnek szócikk formájában lapjain:  pl. az 1933-tól 1934-ig több alapítási kísérletet is  megért Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság, az 1971-től évente megrendezésre kerülő sziváci Szenteleky Napok, a Szenteleky Kornél Irodalmi Díj (1972–), a Bazsalikom Műfordító Díj (1972–), az Új Symposion (1965–1992) folyóirat, a Joáb-vita (1969), a Kanizsai Írótábor (1952) etc. Néhány irodalmi és kulturális rádióműsor, újságrovat külön szócikkben való feltüntetése is magyarázható (pl. mert Herceg János, Tolnai Ottó, Végel László, vagy más, nagy hatású alkotó munkásságának részét képezi)[18]. Érthetetlen viszont – emellett más, hasonló, sőt, hatékonyabban működő szervezetek és csoportosulások mellőzöttségére mutat! – miért íródtak szócikkek soha meg nem alakult, a kezdeményezés szintjén maradt, sőt, csak ötlet formájában felmerült irodalmi társaságokról (pl. Szenteleky AkadémiaHerceg János Emlékbizottság és Alapítvány[19]).  Mindezek fényében érthetetlen, hogy a 2001 óta működő, kiterjedt tudományos és kulturális tevékenységet megvalósító, a vajdasági magyar doktoranduszokat és fiatal kutatókat nagy számban tömörítő Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete (VMDOK), amely folyamatos konferenciaszervezői és kiadói tevékenységet is folytat, miért maradt ki a szócikkek sorából.  Az alapítványi támogatásokból szervezett, 2012-ben indított (a támogatások nélküli időszakban szünetelő) Olvass be! című vitaműsor szócikk, ezzel szemben több más, hasonló, nem is mindig időszaki rendezvényt mellőzött szócikkei sorának kialakításakor a lexikoníró (pl. az újvidéki Magyar Tanszék 2012 óta létező Kontaktzóna című rendezvénysorozatát[20]).
Kérdéseket vet fel különböző antológiák/almanachok szócikkeinek szerepeltetése. Az, természetesen, releváns és érthető, hogy a múlt század első évtizedében, a térségi magyar irodalom konstituálódását képviselő antológiák részét képezik a vajdasági magyar irodalmi lexikonnak. Elfogadható az évfordulókról megemlékező, jelentőségük előtt tisztelgő írásokat tartalmazó, kiemelkedő tanácskozások, pályázatok anyagából összeállított, vagy valamilyen irodalmi/tudományos műhely eredményeit bemutató gyűjteményes kötetek szócikkbe emelése. Semmilyen logikája és magyarázata nincs viszont annak, milyen elv szerint kerültek ezek sorába a külföldön megjelent, néhány vajdasági szerzőt is jegyző irodalmi antológiák, gyűjteményes tanulmánykötetek (Kapun kívül, Gyöngykapu etc.). A kiterjedt anyagból milyen elv szerint válogatott Gerold, s ha az egyik ilyen cím bekerült, miért maradt ki a hasonszőrű másik (pl. Körkép-antológiák)?
Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon kiadásai fontos konzekvenciákat jelentenek a térségi kulturális közélet szereplői, írók, irodalmárok, történészek és elméletírók, illetve tudományos kutatók, egyetemi tanárok számára. Egyértelműen rávilágítanak arra, amit Gerold László is érzékel és röviden meg is említ előszavában: „a kollektív lexikonok korát éljük” (GEROLD 2001. XII,  2016. XI). Jelenünk gyorsan változó, digitális kultúrájában  érvényét veszítették bármely lexikon vagy szintézis „egyszemélyes” létrehozásának lehetőségei. Ezt érzékelve Gerold is igénybe vette egy „belső munkatárs” segítségét. A részben vagy teljes egészében általa kialakított szócikkeket a Cz-szignó különbözteti meg a többitől. Az szignó Czini Zoltán magyartanár, bibliográfus, közíró nevét rejti. A lexikon koncepciójának, alapelveinek kialakítása azonban „egyszemélyes”, vagyis csak Gerold elképzeléseit tartalmazza. Egy munkacsoport közreműködése elsősorban a szubjektív látószöget, meglátásokat, a tendenciózusság érvényesülését semlegesíti, árnyalja az összegyűjtött anyag feldolgozásában amellett, hogy sokkal kiterjedtebb kutatásokhoz is erőforrást biztosít.
Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik legfontosabb tanulsága viszont az, hogy – saját ellentmondásainak függvényében – rávilágít a térségi (vajdasági, ex-jugoszláv etc.) magyar irodalom története (mindenképpen: kollektív) újragondolásának és -írásának elengedhetetlen szükségességére.

 

Irodalom

Assmann, Jan. 2013A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz
Bence Erika. 2015. „Sci-fi” a háborúban (Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt). Hungarológiai Közlemények, 46 (2): 51 –65.
Bence Erika. 2016. Guttmann Dániel „különc” életfilozófiájának feltételezett bölcseleti alapjai (A Fáklya-Világ című folyóirat 1903-ban). Hungarológiai Közlemények, 47 (3): 75–88.
Bori Imre. 1993. A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Utószó: Bányai János: Bori Imre irodalomtörténetének hiányzó fejezete [357–366]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bori Imre. 2007. A jugoszláviai magyar irodalom története. Szerk. Bordás Győző: Jegyzet [399–400]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bíró Ferenc 1994. A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest: Balassi
Csáky S. Piroska. 1988. Vajdasági magyar könyvek 1918 –1941. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Dér Zoltán. 2001. Utószó. Jász Dezső: Hasznok és keserűségek. Egy vidéki gimnazista század eleji naplója. Szabadka: Életjel
Elek Tibor. 2008. Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában. Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel. Kortárs, 52 (12):  http://epa.oszk.hu/00300/00381/00132/elek.htm (2017. november 2.)
Erdősi Vanda é. n. Ellenpont és folytatás. A Symposion-mozgalom első korszakahttp://www.zetna.org/zek/folyoiratok/120/erdosi.htm (2017. október 20.)
Fekete J. József. 2003. „Riszálás megy az irodalmi focipályán”. Vízumköteles irodalom? Internetes konferencia az UngParty honlapján, 2003. http://mek.oszk.hu/02200/02288/html/fekete.htm (2017. október 20.)
Gerold László. 1996. Idézetek a butaság könyvéből.  Híd, 60 (4): 348 –367.
Gerold László. 1998. Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig.  Irodalomtörténeti közlemények, 102 (5 –6): 807–810.
Gerold László. 2001. Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Gerold László. 2016. Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Hózsa Éva 2009. A novella Vajdaságban. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium
Huszka Árpád. 2015. Kontra Ferenc írói munkássága. Szabadka: Életjel Kiadó
Ispánovics Csapó Julianna. 2011. A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából. Újvidék: Filozofski fakultet u Novom Sadu
Kalapis Zoltán. 2002–2003. Életrajzi kalauz I–IIIEzer magyar biográfia a délszláv országokból.  Újvidék: Forum Könyvkiadó
Kulcsár Szabó Ernő. 1993. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest: Argumentum
László B. Jenő 1938. Guttmann Dániel. Tükor, 1938. november 30. 12.
Mák Ferenc. 2008. A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Mely titulus alatt azt kell érteni, hogy minden, a vidékre vonatkozó értekezés, észre vétel, tzáfolat és igazítás közre bocsáttatik. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
Németh Ferenc. 1988. Egy plágium története. Magyar Szó, Kilátó, 1988. szeptember 3. 15.
Németh Ferenc. 1995. A Fülep család Becskereken. Fülep Lajos születésének 110. évfordulójára. Híd, 59. (4): 308–325.
Németh Ferenc 1995a. Egy elfelejtett becskereki írónő. K. Végh Vilma pályafutásáról. Magyar Szó, Kilátó, 1995. augusztus 19. 12–13
Németh Ferenc. 2000. Streitmann Antal. Élete és művészete. Újvidék: Forum
Németh Ferenc. 2001. Egy tanító bevonul az irodalomba. A vajdasági magyar irodalom első kötetéről. Magyar Szó, Kilátó, 2001. január 20. 13.
Németh Ferenc. 2014. A Nagy Háború ismeretlen regénye. Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt… Tanulmányok, (1): 100–109.
Szerbhorváth György. 2005. Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram
Thomka Beáta. 1992. Prózatörténeti vázlatok. Újvidék: JMMT
Tolnai Ottó. 2011.  Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. A kérdező: Parti Nagy EgLajos. Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi Múzeum. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000819&secId=0000076592&mainContent=true&mode=html (2017. 10. 24.)
Vajda Gábor. é. n. A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. Budapest: Bereményi Könyvkiadó
Vajda Gábor. 2006. Remény a megfélemlítettségben. A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete (1945–1972). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
Vajda Gábor. 2007. Az autonómia illúziója. A magyarság eszme- és irodalomtörténete a Délvidéken (1972–1989). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
White, Hayden. 1997. A történelem terhe. Ford. Berényi Gábor at al. Budapest: Osiris

 

[1] Az „egyszemélyes szerzőség” kérdését a kiadvány előszavában Gerold László tudatos választásnak nevezi: „A jelzett másik fontos kérdés az egyszemélyes szerzőség kérdése. Ez nem jelent számomra problémát, mert bár tudom, hogy szemben a kétszáz évvel ezelőtti, vagy a múlt századi felfogással és gyakorlattal, ma a kollektív lexikonok korát éljük, az egységes szemlélet érdekében és az áttekinthetőség céljából, amit ez a nem túl terjedelmes anyag lehetővé tesz, választottam a soha be nem fejezhető lexikonírásnak ezt a változatát” (G. L. Elősző [V–XII] = GEROLD 2001. XII).
[2] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[3] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[4] Draskóczy Ede 2012. Bizonyítás egyszerű utakon. Szerk. és előszó: Mák Ferenc. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
[5] Gerold László 2012. Könyvcédulák. Vajdaság Ma Délvidéki Hírportál. Portékahttps://www.vajma.info/cikk/porteka/140/Konyvcedulak.html (2017. 10. 28)
[6] A vitáról Fekete J. József írt összegző cikket és tette közzé egy on-line vitafórumon (FEKETE 2003).
[7] Irodalompolitikai, elvi (személyes, sőt „személyeskedő”) oka viszont lehetnek, és vannak is a dolognak. Ezeknek tárgyalásától azonban, ezen írás keretein belül eltekintenék, mivel a lexikoníró e polémiában már nem vehet részt. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a későbbiek során a vajdasági magyar irodalom recepciója nem tudja majd megkerülni a kérdés taglalását és értékelését.
Felmerülhet kritikai megjegyzéseimmel kapcsolatban az a kifogás, miért nem tártam nyilvánosság elé őket azonnal, a kötet megjelenését követően. A válaszom: az elhamarkodott és felületes bírálatot elkerülendő, tanulmányoztam és kutattam a kérdést, anyagot gyűjtöttem, amit a jegyzett irodalomjegyzék tanúsít.
[8] Munk Artúr. [1930]. A nagy káder. Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból. Budapest: Phanteon
[9] Munk Artúr. 1999. Napló 1915–1916. Bevezető: Gubás Ágota: A háború mint abszurdum.[5–12]. Szabadka: Életjel
[10] Munk Artúr.  [1933] 1981. A hinterland. A mögöttes ország háborúja. Utószó: Bori Imre [235 –243]. Újvidék: Forum
[11] Az ellenkező „perspektívá”-ra is van határozott példa. Melinda Nadj Abonji  Trauben fliegen  auf című, 2010-ben, Ausztriában megjelent regénye (2012-ben, a Magvető Kiadó gondozásában, Blaschtik Éva fordításában látott napvilágot magyarul) vajdasági, a térségi történelemhez és kisebbségi identitáshoz kötődő tartalmakat tematizál, szerzője óbecsei születésű – néhány műkedvelő befogadó kivételével mégsem gondolja senki, hogy a Galambok röppennek föl vajdasági magyar regény, s hogy a nevét is egykori, „szerbhorvát” helyesírással jegyző szerző vajdasági magyar író lenne.
[12] Könyvtörténeti kutatások alapján arra is rá kell mutatnunk, hogy a jelölt írók pályakezdő kötetei, noha magyarországi kiadónál, de a nyomdai munkalálatok miatt (tehát fizikai értelemben) a Vajdaságban láttak napvilágot (ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011. 154, 164–165, 424, 425).
Gerold László elhunyta miatt arról sem indítható érdemleges vita, ezért csak érintőlegesen említjük: sokszor maga is részt vett a kultusztevékenységben, alakította Kosztolányi Dezső vagy Herczeg Ferenc vajdasági irodalmi recepcióját, lexikoníróként viszont elutasította életműveik tárgyalását.
[13] Dettre János 1979. Új partok felé. Összegyűjtötte, utószó Dér Zoltán. Szabadka: Életjel
[14] Francišković Róbert, Kocsis Lenke, ifj. Rácz József, Török Erna.
[15] Ezeknek az állításoknak alátámasztásához saját kutatásaim mellett a Németh Ferenc művelődéstörténész, egyetemi tanár által feltárt és hivatkozott forrásokra támaszkodom, úgy vélem ugyanakkor, hogy más adatokkal kapcsolatban is felmerülhetnek kutatók, (irodalom)történészek által feldolgozott adatok és források. És talán ebben, vagyis a Gerold László által érvényesített kutatói, adatgyűjtési módszerben van a legnagyobb buktató. A lexikoníró ugyanis nem, vagy csak nagyon ritkán végez forráskutatásokat. A kortárs alkotók esetében kérdőívekre és a recepció adataira támaszkodik, míg a korábbiak esetében mindenekelőtt Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténetének kiadásaira, illetve Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának köteteire (KALAPIS 2002–2003. I–III).  Az előzővel az a gond, hogy egy alakulástörténeti szintézisről alkotott történeti-poétikai vízió, értelmezés, tehát megközelítésmódja nem okvetlenül a lexikonírás eljárásainak felel meg, s a történész 2004-ben bekövetkezett halálával megszűntek további kiterjedései és újragondolásai. Kalapis Zoltán Életrajzi kalauza pedig ismeretterjesztő karakterű, mércéi ezért „megengedőbbek” (pl. nagyobb arányban kapnak helyt szócikkeiben a legenda, a szóbeszéd által fenntartott „történetek”), mint egy tudományos igényű tényfeltárás követelményrendszere. Legjobb példa erre a Darvas Gáborról (1889–1972) szóló szócikk. „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam…” című, 1930-ban Újvidéken megjelent regénye megkerülhetetlen fontosságú; az első világháború történéseit a vajdasági, a magyar és az európai irodalmakban a harmincas évek elején tematizáló művek sorába illeszkedik. 1935-ben azonban kivándorolt Izraelbe. Haifában hunyt el. Közvetlen irodalmi kapcsolata a vajdasági magyar irodalommal, egyáltalán az irodalommal, megszűnt; a lexikonszócikkek néhány magánleveléről tudnak. Amit Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában (s ennek nyomán Gerold László lexikonjaiban) élet- és pályarajzként olvasunk róla, az valójában naplóregényének szüzséje. Természetesen regénye rendelkezik a dokumentumregény karakterisztikáival, Darvas Gábor valóban részt vett az első világháborúban, fogságba esett és megtörténtek, vagy megtörténhettek vele azok az események, amelyről a regénye szól, ugyanakkor mégis figyelembe kellene venni, hogy ez esetben regényről, alapvetően fiktív természetű szövegről van szó.
Meggyőződésem, hogy számos, adathiány miatt a lexikonból kimaradt életmű esetében „utána lehetett volna menni” a hiányzó adatoknak, mert van róluk „nyom”. Pl. Tarkó vezetéknevű személyekről több adat is található nagybecskereki református egyházi anyakönyvekben. Ezidáig nem történt meg a fellelt adatok ellenőrzése, ezért nem hivatkozhatom rájuk tényszerűen, de sejtésem szerint azonosítani lehet közöttük az író Tarkó Jánost, ezekből kiindulva más életrajzi tényeket is.
Mérő Margitról 1988. szeptember 3-án, K. Végh Vilmáról 1995. augusztus 19-én jelent meg nem is kis terjedelmű tényfeltáró cikk a Magyar Szó Kilátó magazinjában (NÉMETH 1988. 13, NÉMETH 1995. 12–13)
[16] Az általam kikutatott adatok és észrevételek mellett, más irodalomtörténészek és kutatók eredményeire is hivatkozni lehet a lexikon hiányosságara tett észrevételek kapcsán, pl. Streitmann Antal (1850-1918) ismert festőművész, pedagógus és elméletíró mellőzése miatt. Feltehetően azért nem szerepel a lexikonban, mivel munkásságának nagyobb része a 19. század második felében bontakozott ki, illetve, mert az SZHSZ Királyság megalakulásának évében hunyt el (NÉMETH 2000). Holott művészként és tanárként is nagy hatással volt olyan nagy jelentőségű írók/filozófusok pályájára, mint Fülep Lajos (1885–1970), akinek pályakezdése ugyancsak a mai Vajdaság területéhez, Nagybecskerekhez kötődik (BORI 2007. 58–60, NÉMETH 1995. 308).
[17] A forráskutatások hiányával magyarázható többek között az is, hogy a lexikoníró kísérletet sem tesz a vajdasági magyar irodalom egyes rejtélyeinek tisztázására. Pl. 1931-ben vagy 1932-ben megjelent egy kétkötetes, ún. légiós regény Újvidéken. Szabó István–Andrée Dezső: Egy legionista naplója. Hat esztendő a Francia Idegenlégióban (1923–1929). A könyvről az Andrée Dezső-szócikkben esik szó. Nem tudjuk, fogalmunk sincs, hogy igaz-e az a történet, miszerint Andrée 1926-ban Párizsban találkozott Szabó Istvánnal, egy újvidéki, volt idegenlégiós katonával, akinek feljegyzéseit használva fel írta meg kalandregényét. Semmilyen adatunk nincs arról ezen a „fiktívbe hajló” történeten túl, ki volt Szabó István, ha létezett egyáltalán.
[18] Vitatható ugyanakkor nagyon sok, a térségi lapkiadás és elektronikus média utolsó évtizedeiben létrejött, ma is fennálló, sok esetben viszont megszűnt irodalmi rovat szócikként való jegyzése. Pl.: saját  Portéka című, a Vajdaság Ma  hírportálon 2009-től   vezetett blogja, vajon tényleg olyan – a kibertérben létező mérhetetlen számú más bloghoz képest – kiemelkedően fontos volt-e a vajdasági magyar irodalomban, hogy szerepeltetni kellett  a lexikonban is.
Sok apróbb tévedés és mulasztás közül: a Becsén 1992-ben alapított, 1994-ben újraindított, de így sem hosszú életű Rubicon kiadóról úgy beszél a lexikon, mintha még ma is működne. Pedig nem létezik. Nem nagy ügy, de azért megemlíthető, mivel sok ilyen van. Több kutatás is felhívta a figyelmet arra, hogy a Gerlod-lexikon Farkas Geizáról mint Kiss Ernő aradi vértanú unokájáról beszél, holott a dédunokája volt. Herceg János egykori doroszlói házán nincs emléktábla, etc., etc.
[19] A véletlen úgy hozta, hogy e sorok írója mindkét elképzelés „kipattanásakor”, 1994. október 22-én Szivácon, a Szenteleky Kornél Művelődési Egyesület székházában, illetve abban a társaságban (főleg az egykori Dunatáj hetilap újságírói és munkatársi gárdájának tagjai voltak jelen) is, amelynek körében, Herceg János halálát követően felmerült egy emlékbizottság és alapítvány létrehozásának szükségessége. Azt, hogy a sziváci emlékülést követően történtek még magánbeszélgetések és egyeztetések a „független asszociáció” létrehozásáról, talán az mutatja, hogy az indítvány papírra vetett szövege (Bányai János és Végel László autorizációja mellett) az Üzenet folyóirat 1994/12-es számában is megjelent. Vélhetően valakik meg is próbálták – sikertelen eredménnyel bejegyeztetni a szervezetet, de ezenkívül nem valószínű, hogy bármi más történt volna a kezdeményezés megvalósítása érdekében, sőt, szóba se került soha többé. A Herceg János Emlékbizottság és Alapítvány „alakuló ülése” viszont nem sokkal volt több egy asztaltársaság „ötletelés”-énél. A – soha be nem jegyzett szervezet nevében – néhány alkalommal Doroszlón, az író utolsó lakóhelyén megrendezett „festőtábor”-nak viszont semmilyen kapcsolódása nem volt sem Herceg János szellemiségéhez, sem pedig életművéhez. (Magánvélemény, hogy épp ellentétes volt vele.) Még csak a magyar irodalmi vagy művelődési kultúrával sem fonódott össze hangsúlyosan, lévén arról szó – noha ez önmagában nem jelent gondot –, hogy egy zombori/apatini, nem elsősorban magyar amatőr festőket tömörítő társaság találkozói voltak.
[20] Ha a szerző, Gerold László részt vehetne egy esetleges polémiában, itt kifejthetnénk az általunk sejtett tendenciózus okokat – így azonban az utókorra marad ennek a kérdésnek a tisztázása.
Szerző
Prózaforma, aktualitás, kánon. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A nevek jelölte metaforikus tér Gion Nándor Testvérem, Joáb című regényében
(Híd. 2007/8.)
Szerző
Elolvasom
A történelem szociokulturális vetülete (Gion Nándor: Ez a nap a miénk)
(Kortárs. 2008/7–8.)

BENCE ERIKA

A történelem szociokulturális vetülete

Gion Nándor: Ez a nap a miénk

 

A II. világháború délvidéki eseményeit Szenttamás mikroközösségében megjelenítő Ez a nap a miénk Gion Nándor (2007-ben Latroknak is játszott közös cím alatt napvilágot látott) történelmi tetralógiájának harmadik darabja. Jelentéses keletkezéstörténeti sajátosságokkal rendelkezik: majdnem két és fél évtizeddel az első (Virágos katona, 1973) és a második rész (Rózsaméz, 1975) után jelent meg 1997-ben. A „kivárás” egyértelműen a térség társadalomtörténeti és politikai összefüggéseivel magyarázható. A hatvanas–hetvenes évek politikai és retorikai attitűdje (a térséget átható kommunista ideológia és diktatorikus társadalmi alakzat) kizárta az 1941-es és az 1944-es események (a magyar csapatok bejövetele, illetve a délvidéki német és magyar lakosság elleni atrocitások) regény közvetítette értelmezését. Jól példázza ezt az 1968-ban íródott és hatalmas politikai vitát kavart Testvérem, Joáb című Gion-regény esete, amely 1969-ben végül némi cenzori beavatkozás után láthatott csak napvilágot, ugyanakkor a térségi magyar próza kultikus mozzanatát jelöli.2

Az Ez a nap a miénk című Gion-regény olyan prózamű a II. világháború délvidéki eseményeit megjelenítő vállalkozások sorában, amely kiválasztva és utánképezve a múlt adott valóságszeletét, eszétikailag szuverén és teljes világot hozott létre.

 

A regény történelmi narratívája, térbeli és időbeli koordinátái a regényfolyam építkezéséből következnek; a Virágos katona és a Rózsaméz által meghatározottak.

Stefan Krebs és családja 1898-ban érkezik Szenttamásra, ahol története összefonódik a Rojtos Gallai család és – szükségszerűen – a térségi német etnikum sorsával. A családtörténet(ek) elbeszélése egyrészt a vajdasági magyar történelmi emlékezet szubjektuma és szócsöve, Rojtos Gallai István, másrészt egyes epikai műfajok (pl. a Rózsaméz-regényben a legenda és a mese) mindentudó, harmadik személyű elbeszélője által történik. Az Ez a nap a miénk nemcsak a kompozíció, de a kronológiai folytonosság, illetve a narratív struktúrák szempontjából is központi-középső alakzat. Narrátora – itt már folyamatosan és következetesen – Rojtos Gallai István; a történetmondás aktuális idejében ért élete felére, mind közvetlen tapasztalati, mind világnézeti szempontból határozott, érett konzekvenciák jellemzik magatartását. Világszemlélete az ifjúkori képzelet (látomáskeresés), majd a metaforikus gondolkodás és legendaalkotás fiatalkori tartalmain túl egyfajta bölcseleti készséggel gazdagodik. A történetmondást ott folytatja, ahol az előző regény harmadik személyű, a közösségi tudást közvetítő elbeszélője elejtette a szálat. „Reggel a magyar csapatok Szenttamásra értek” – hangzik a Rózsaméz utolsó mondata. „Szép húsvéti reggel virradt ránk 1941-ben, a magyar csapatok Szenttamás alá érkeztek” – kezdi a mesét Rojtos Gallai.

A nagytörténelem térségi eseményeit utánképző narráció továbbra is a családtörténet elbeszélésalakzatait érvényesíti, amelyet folklorisztikus hangvétel és szociális alapú létérzékelés árnyal. A térségben történteket elhomályosító/letakaró irányított mellébeszélés és hallgatás miatt értelemszerűen egészen a század kilencvenes éveiig (a regény megírásának idejéig) nem történhetett meg a múlt adott korszakának tudományos igényű történeti kutatása, ezért értelmezését és interpretációját olyan folklóremlékezeti formák reprezentálták, mint amilyen a közösségi/családi legendárium, a helyi mondák, emlékezések, bűnügyi történetek, anekdoták. Rejtettségükből következően a beszédszerűség és belterjes, kisközösségek (család, baráti társaság, utcabeliség) normatíváit érvényesítő látásmód jellemzi őket. Amikor a történelmet folklorizáló Gion-regényről beszél a recepció, valójában a történelmi regény hagyományos értelemben vett háttérnarratíváit (krónika, történetírás) felcserélő újszerű – tényszerűség helyett valószerűséget, illetve a történelmi tény többértelműségét elfogadó – verifikációs eljárásokról esik szó. Gion Ez a nap a miénk című regénye a többféle történelemkép befogadásához „nyit ajtót”.

 

A tetralógia harmadik részében végérvényesen összefonódó családtörténetek (elsősorban a főhős-narrátor Rojtos Gallai István és felesége, Rézi Krebs, valamint az útonálló Török Ádám családjának története) szociális és kulturális identitások pusztulástörténete is.

Szenttamás szociokulturális tagolódásának térképe (geostratégiai leírása) már a tetralógia első részében kibontakozik előttünk: „A magyarok zömében, s főleg a jobb módúak, … a Tukban laktak; a Zöld utcában és abban a néhány kis utcában ott a Zöld utca és a folyó között az olyan ágrólszakadt szegények húzódtak meg, akiknek egy rakás gyereken kívül semmijük sem volt. Izgága, lobbanékony emberek, minden második családban volt egy-két ismert verekedő, sőt egész családok is, mint a Margithok, a Csorbák vagy a Csoszogó Törökök kimondottan a verekedéseikről voltak nevezetesek. És valahogy mindannyian rokonságban álltak egymással, ha másként nem, hát keresztszülői alapon, csupa sógor és koma, akik közé nehezen illeszkedett be a jövevény.” Másutt: „1878-ban épült a Kálvária, amikor egyetlen ház sem volt a folyó túlsó partján. Szenttamás sokáig a két folyóvíz, a Krivaja és a Ferenc-csatorna közé szorult, a szerbek a csatorna, a magyarok pedig a Krivaja mentén laktak. Azt hiszem, a katolikus tuki magyarok gyűjtötték össze a pénzt a Kálváriára, és felépítették oda, a dombbal szemben, s csináltak mindjárt egy keskeny deszkahidat is, hogy mindenkor átmehessenek a kápolnához imádkozni. Aztán felépültek az első házak is a folyó túlsó partján, és lassan kialakult a Kálvária utca, az első és vagy harminc évig az egyetlen utca ezen a lapályos részen, ahol többnyire elszegényedett tukiak laktak; fáradt, lerongyolódott emberek, akik elkeseredetten próbálták visszaküzdeni magukat a tuki dombra.” A szenttamási németek közösségével kapcsolatos elbeszélésben is megjelenik a szociokulturális perspektíva: „Kevés német volt Szenttamáson, csak négyosztályos iskolát tudtak fenntartani, ezt Rézi végigjárta a Juhász János szélmalmából. Utána gyorsan el is költöztek onnan, mert Stefan már szinte búskomorrá vált. Nagyon egyedül volt abban a szélmalomban, három év alatt senkivel sem tudott igazán összebarátkozni: a Zöld utcai magyarokat nem szerette, a szerbek ide nem jártak őrletni, német család meg csak egy volt a közelben, a téglagyáros Hauserék, ők viszont gazdagok voltak, eléggé hányavetien és komolytalanul viselkedtek, mintha a pénz és a Zöld utca elrontotta volna őket…” Vagy: „És most már barátaik is voltak: a közelben laktak Jungerék, akik asztalosműhelyt tartottak, ahol többnyire koporsókat csináltak, aztán Kohlmajer, a papucsos, és még néhány német család, akik gyakran meglátogatták őket…” A Rózsaméz harmadik fejezetében az otthonalapítás néprajzi-szociológiai aspektusaira derül fény elsősorban, de nemzeti-etnikai irányultságaira is találunk utalást, amikor megjegyzi a harmadik személyű narrátor, miszerint „a Szegedi úti legelőn jobbára a szerbeknek, a Koplalón pedig a magyaroknak osztottak ki házhelyeket”.

 

Az Ez a nap a miénk világát – a közbeeső határ- és hatalommódosulások ellenére – nagyrészt ugyanaz a szociális térkép és etnikai összetétel jellemzi, mint amit a XX. század első négy évtizedén végigvezető történetrészekből megismertünk. Változik azonban a térség történelmét formáló sorsfordító esemény, a II. világháború történéseinek megjelenési formája, átéltségének közvetlensége. Amíg az I. világháború eseményeinek prezentációja térbeli-időbeli távolságból, anekdotikus elbeszélésalakzatokban (Rojtos Gallai meséiben, Gion Antal anekdotájában az orosz hercegről etc.) jelenik meg, addig a második nagyháború (elő- és utótörténeteivel együtt) közvetlenül gyűrűzik be a térségi kisközösség életébe, határozza és változtatja meg sorsukat. Ezt – a történelmi tapasztalat egyediségét, a személyes sors történelmivé válását – a főcím birtokjelölő alakja („miénk”) nyomatékosítja; a mutató névmás („ez”) konkretizáló jelentéssel rendelkezik: 1941 húsvét vasárnapját jelöli. Jelentés-összefüggéseit elbeszélői és szereplői szólamok közvetítik. Legelőször egy Aradi József nevű „módosabb gazda” állapítja meg a bevonuló magyar csapatokat ünneplők körében: „Ez a nap a miénk.” Ezt a kijelentést tereli elvontabb síkra Rojtos Gallai kérdése: „Meddig fog tartani?” „Ezer évig. Ezer éve itt vagyunk, és itt maradunk még ezer évig” – hangzik az egyszerre jövendölő és a múltra utaló válasz, amely a történelmi regény egyik legfontosabb szervező elvének („múltba vetített jelen érdekű kérdezés”3) jelenlétére mutat Gion regényében. Ezek, vagyis a történelmi emlékezet fontosságának hangsúlyozása s a múlt válságmodelláló szerepére történő utalások a mű ismétlődő szólamait képezik. A narrátor azonban aktuális tartalommal bővíti e jelentésegyüttest; a magyar honvédség és a szerb ellenállók összecsapására és lehetséges következményeire utal:

„– A honvédek is itt maradnak? – kérdeztem.

– Itt maradnak.

– Akkor jó – mondtam. – Mert ha előbb elmennek, nagy bajba kerülhetünk. A szerbek nem felejtik el, hogy megdöngették templomtornyaikat, és hogy kiloccsantották a harangozójuk agyvelejét.”

A későbbi történések – a magyar és a német lakosságot ért atrocitások – Rojtos Gallai józan ítélőképességét és rálátását igazolják.

Az „ez a nap a miénk”-embléma értelmezése szociális és etnikai hovatartozástól függően változik. A törvényen kívül élő (a közönséges rabló és az igazságszolgáltató szabadsághős vonásait egyszerre érvényesítő) Török Ádám számára kedvező fordulatot jelent. Miként a tetralógia második részének (Rózsaméz) záró szakaszában megfogalmazza: „mindig szerencsém van a felfordulásokkal”. A börtönből való szabadulása után hozzálát (vélt) sérelmeinek orvoslásához, árulóinak megleckéztetéséhez. „Igazságszolgáltató” útjára Rojtos Gallai is elkíséri – azzal, hogy a szerb gazda, Jaksics Száva (aki feljelentette Török Ádámot a szerb csendőrségen) pártját fogja a megfelelő pillanatban („Odakiáltottam Török Ádámnak: – Ádám, ne lődd agyon! Jóravaló ember, hidd el nekem!”), a megtorlások idején életet nyer magának. Nem hiányzik egyikőjük történelemértéséből sem az irónia. Következő beszélgetésük erőteljesen példázza az igazság- és értékkategóriák instabilitását:

„– Miért nem mész el Váry János kastélyába? – kérdeztem gúnyosan. – Ott lenne elszámolnivalód.

– A magyar gazdákat most nem lehet bántani. De ha ez a szép nap véletlenül mégsem ezer évig fog tartani, akkor meglátogatom Váry Jánost is. Persze keresek majd magam mellé egy szerb társat, aki nem ijedős természetű. Van ilyen éppen elég a Zöld utca mögött a Kátyban.

– Ezer évig tart ez a nap – mondtam, és akkor valóban azt hittem.”

(Török Ádám a háború elvesztését és a szerbek visszatértét követően – mielőtt feladná magát a községházán – tényleg elmegy a Váry-kastélyba, de Váry Jánost már nem, csak a lovaglócsizmáját találja ott. Fehér ingben, ünneplőruhában és a lovaglócsizmában hal meg. A helyi magyar közösség tudása szerint ugyanis tisztességesen meghalni tisztán és ünneplőben „illik”.)

Az „ez a nap a miénk”-jelentés másutt konkrét értelmet nyer: „Azt mondják, hogy ez a nap a miénk. Ismét Magyarország vagyunk.”

 

A magyar csendőrség hatalma természetszerűleg mást – és még véletlenül sem örömnapot – jelent a helyi zsidó család számára, akiket a nagytörténésektől mindeddig távolra eső és – korábban – a korszak-meghatározó ideológiáktól is mentes szenttamási közösségben mindvégig tisztelet övez. Rojtos Gallai például az öreg ékszerész, Lusztig Kornél könyvtára segítségével tesz szert irodalmi műveltségre, Török Ádám pedig bujtatja az ifjú Lusztigot. Lusztig Márton elhurcolásának epizódja önálló és hatásos kis novellett a regényegészen belül: a kisemberek hősiességét és humánus világértését fejezi ki döbbenetes erővel. A zsidó fiú ugyanis Török Ádám megmentése érdekében jön elő rejtekhelyéről; sötétkék ruhában, fehér ingben és lakkcipőben. Török Ádám kommentárt fűz hozzá: „ezek a zsidók megtanultak tőlünk, magyaroktól valamit, mármint azt, hogy a férfiaknak szép öltözékben illik meghalni, bár lehet, hogy ez náluk is így szokás…” De ez az epizód érleli meg Rojtos Gallaiékban a felismerést, miszerint az intézményesített erőszak nem jó irányban alakítja át a világot:

„– Azt hiszem, értünk is eljönnek egyszer – mondta Török Ádám.

– Lehet. És azok nem magyar csendőrök lesznek.”

(Lusztig Márton története később regényszervező jelentéssé válik. Sejtelmes búcsúvétele [„Szentháromság”] lesz a regényfolyam utolsó darabjának [Aranyat talált] szekunder jelentésszála: a zsidó fiú ugyanis a Szentháromság-szobor alá rejtette el ékszerészboltjuk aranyát, amire Rojtos Gallai és barátai csak évekkel később jönnek rá. Az „aranytalálás” mozzanata esetükben azonban nemcsak az anyagi javakhoz jutás eredményét jelenti, hanem metaforikus tartalmakat is: valamiféle értelmet keresnek és találnak a világban; az emberiességét és a tisztességét. Rojtos Gallai például Török Ádám egykori szeretőjének is juttat a talált ékszerekből, Tölgyesi Mihály pedig a templom lépcsőjére – a szoborrongálásért – tesz le belőle.)

 

A szenttamási etnikai közösségek megtartó ereje a családi mikroközösség. Ezt rombolja szét a második világháború jelentette erőszakhullám minden szinten és minden népcsoport körében. A helybeli – természetszerűleg németpárti, de korántsem antiszemita vagy náci beállítottságú – németek a környékbeli gyűjtőtáborokba kerülnek. Rézi Krebsnek, Rojtos Gallai felesége családjának megmaradt tagjait Török Ádám hátrahagyott aranyfogai és pecsétgyűrűje (Rojtos Gallai kártyán nyeri el tőle az utolsó éjszakán) menti meg: ezt adják oda az embercsempésznek, aki átvezeti őket a határon. Török Ádám története így utólag a „jóvátétel”, a rossz tettek megváltásának jelentésével is gazdagodik. A torz vagy erőszakos ideológiák ugyanakkor belülről, tehát külső agresszió nélkül is bomlasztják a közösséget. A Krebs család két fia, Péter és Stefi így válik egymás ellenségévé: Péter kommunistának áll, és nevet változtat, Stefi SS-katona lesz. A sors furcsa fintora, hogy Péter a felszabadulás után Magyarországon (amelyet az oroszok segítségével vágyott megmenteni), épp orosz fogolytáborban veszti életét, míg Stefi túléli Szibériát is (története az Aranyat talált-ban folytatódik): már a hazafelé tartó vonaton új vállalkozásba kezd.

Egy félig mesebeli, félig törvényen kívüli család pusztulástörténetét ismerjük meg a Csoszogó Törökök sorsában. Valamennyien óriás termetű férfiak, zajosak és verekedők. Erejük azonban a családi együvé tartozásban rejlik. Nem véletlen, hogy a többszörösen büntetett rablógyilkos Ádám is a végletekig ragaszkodik családjához, s hogy magának is nyugodt, gazdálkodó tanyasi életmódot vágyik megteremteni. Tetteinek szociális indíttatása is ebben mutatkozik meg: szegénységük okának a társadalmi igazságtalanságot tartja, s elveszi, amiről úgy véli, járna nekik. Paradox végkifejlete életének, hogy végül is nem a törvény sújt le rá, hanem a minden eddigit felülmúló törvénytelenség. A bűnözőkből (mint amilyen a lótolvaj Karába Jani vagy a gyújtogató Petrovics Mladen és Barbulov Zorán) összeállt új hatalom ugyanis felismeri családszerető beállítottságában egyetlen sebezhető pontját. Miután halálra kínozzák a községházán István bátyját, s a többiekre is ez a sors vár: előjön rejtekhelyéről, és feladja magát. Előbb azonban kártyázni és énekelni (valójában elbúcsúzni) tér be Rojtos Gallaihoz, ahol jövendölést mond az elkövetkezendő világról: „Kár, hogy kivesznek innek a nagy lábú, szép termetű emberek. Váry János elmenekült valahova messzire, én meg feladom magam reggel, aztán leballagok a pokolba. Maradnak a görbe lábú, édes beszédű citerások, akik majd megpróbálják elsimítani a devecseri dombokat és kiegyenesíteni a dűlőutakat. Még jobban elcsúfítják ezt a tökéletlen világot.” Török Ádám halála is héroszi a maga nemében; a reá váró kínzatásokat megelőzve kiprovokálja, hogy a gyáva Karába Jani lelője, de élete utolsó erejével még bosszút áll: egy rozsdás sínszeggel ágyékon szúrja a gonosztevőt. (Karába Jani évekkel később, mindenkitől elhagyatottan, az utcán fagy meg részeg állapotban.) Történetüket az elbeszélő a következőképp összegezi: „Öten voltak, István, Sándor, Pál, Ádám és Anna. Anna nem sokat számított, férjhez ment, mint minden rendes lány, kiment a családból, maradtak hát négyen. Próbáltam okosan rendezgetni az emlékeket. István és Sándor megjárta Brazíliát, Pál Franciaországot, Ádám a börtönöket. Aztán megint összegyűltek ezek az öblös hangú, nagy erejű férfiak, egy ideig, elég rövid ideig, örültek egymásnak és az életnek, majd elindultak a föld alá. István és Ádám már a pokolban égtek. Reméltem, hogy Sándor és Pál még velem együtt a földön marad valameddig. Így is történt. Török Ádám halála után nem háborgatták a két megmaradt Csoszogó Török fivért, de asszonyaik csak lányokat szültek, kivesztek a családból a szép termetű férfiak. A lányok meg máshova mentek. Nem nekik játszottam akkor a nagyra nőtt hazámban.”

 

Nem érzik jól magukat a javukra visszarendeződött, de – a szocialista ideológia fedezéke mögött – bűnözők uralta és mozgatta világrendben az őslakos szerbek sem. Jaksics Száva és Belics Gyorgye, a két – egyébként művelt és széles látókörű – helybéli tanyasi gazda „rosszízű beszélgetésének” Rojtos Gallai épp azon az „izzadságszagú” éjszakán lesz fültanúja, amikor azok – viszonzásképp emberséges magatartásáért – az utolsó pillanatban kimenekítik a községházáról:

„– Nem ártatlan – bólogatott Belics Gyorgye. – Viszont nagyon jó kaszás. Búzaaratáskor hasznát vehetjük a földjeinken.

– Nyárig megmaradnak a földjeink?

– Az első nyárig még megmaradnak.

– És azután?

– Össze kell húzni magunkat.

– Hát akkor add ki neki a papírt, és széledjünk szét békességben.” 

Másutt ironikus hangsúllyal nyer megállapítást, miszerint „a győzteseknek is elég rossz életük van”.

 

„Biztos vagyok benne, hogy erre a megsüketült nappalra hangos éjszaka következik. Így szokott lenni a háborúban” – mondja Török Ádám egy napon a háború vége felé. „Kár, hogy a szépséges ezer év még négy esztendeig sem tartott” – összegez Rojtos Gallai. De hasonlóan fogalmaznak a módos szerb gazdák („Mit vétettünk az Istennek, hogy ilyen szar időket szakasztott ránk?”), és a németekkel történt beszélgetésnek is ugyanez a tanulsága: „Valamennyien tudtuk, hogy hamarosan vége lesz ennek a mocskos háborúnak. Nem úgy végződik, ahogyan mi szerettük volna, de mégis vége lesz.”

A „mocskos háború” meghatározásnak jelentésképző szerepe van. Rojtos Gallai István történelmi tapasztalatának ugyanis ez lesz lényegi tartalma: a faji-nemzeti türelmetlenségbe és ideológiákba torzult felszabadító háború ugyanis nem a tartós szabadság letéteménye, hanem egy még mocskosabb világ előidézője lesz. A narrátor interpretációjában: „Véget ért a háború, lelassult a világ forgása, de még forgott, és lassúbb járásában látszott meg igazán, hogy mennyire megcsúnyult ez a mi világunk, régebben sem volt túlságosan szép, néha azonban mégis sikerült lelkesebbre, jóságosabbra, sőt büszkére festeni, mert jó napok és jó évek is jöttek, amelyek elbírták a színezést, csakhogy a festék mindig olyankor fogy el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, és elmennek azok az emberek, akik otthon vannak a szép színek között, és időnként gyönyörű képeket tudnak festeni. Elmennek, és szürke foltok maradnak utánuk. Elcsúfította magát a világ, nehéz lesz újból megszeretni.”

Az, hogy a vészből – igaz, csak hajszálon múlott, de – az elbeszélő-hős és családja kerül ki többé-kevésbé épen és teljesen, leginkább Rojtos Gallai István „józanokosságának”, annak a készségének köszönhető, miszerint a kilátástalan vagy lehetetlen helyzetekben is képes a lehető legjobb vagy a legkevésbé rossz választás mellett dönteni; ítélőképességét nem homályosítja el sem az indulat, sem a bosszúéh, és sohasem áll olyan ideológia szolgálatába, amely más identitások ellen irányul. (Elkíséri ugyan Török Ádámot igazságszolgáltató útjára, de megakadályozza a leszámolás eldurvulását például Jaksics Száva esetében – ennek köszönhetően menekül meg a körfűrésztől, amellyel a községházán végzik ki a behajtott embereket; Mudrinszki Ozrenről tudja ugyan, hogy részt vett és megsebesült a János-napi lövöldözésben a Váry-birtokon, de nem rohan följelenteni a neki kedvező hatalomnál; többre becsüli a szerb pék szaktudását – ez menti meg vejét, a Kis Kőművest a kivégzéstől.) Nem kompromittálja magát sem a fasiszta hatalom, sem a hazug szocialista világrend konstituálódásának idején. Igaz ugyan, hogy beszédkészségét kihasználva az új hatalom alkalmi szónoknak teszi meg a választási agitáció idején, de ő ekkor is igyekszik igazat mondani. Tudomása van ugyan a nagyarányú választási csalásról, de tudja azt is, hogy olyan idők járnak, amikor semmilyen esély sincs annak megváltoztatására. Lehetséges válaszai ezért kapnak lakonikus hangsúlyt:

„– Agitálni fogsz ezeknek a patkányoknak?

– Ozren tisztességes ember. Mindig barátságban éltünk, megmentette a vejünk életét.

– Ozren tisztességes ember. És a többiek?

– Itt vannak a nyakunkon. Úgy néz ki, hogy elég sokáig itt maradnak. Együtt kell élnünk, ha élni akarunk.

– Patkányokkal?

– Az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotválhatja.”

 

A regény jelenkori újraolvasása és a XX. század végi történelmi regénykonstrukcióknak való megfeleltetése egyrészt keletkezéstörténeti sajátosságait magyarázza, másrészt a történelmi tudat és emlékezet többféleségének jelenségét értelmezi. Nemcsak arról van szó, hogy a regényfolyam első két része megjelenésének idején – a megmásított történelmi valóságkép korszakában – tiltott és tagadott horizontot jelentett a magyar csapatokat felszabadítóként, a partizánokat pedig alávaló gonosztevőkként ábrázolni, de arról is, hogy az ellentétes és feloldhatatlan érdekek szövevényében egyszerre többféle igazságnak (történelemnek) van létjogosultsága.

 

 

JEGYZETEK

 

1 Latroknak is játszott cím alatt jelent meg 1976-ban Újvidéken és 1982-ben a dilógia, majd 1999-ben Budapesten a trilógia is.

2 Egyébként a regényfolyam megjelenítette történelmi eseménysorba a Joáb-történetis beilleszthető, az ötvenes–hatvanas évek eseményeit mutatja be – ugyanakkor egyértelmű történelmi regénnyé minősítése lehetetlen, hiszen keletkezésének aktuális idejét tárgyalja; megjelenésekor hiányzott az elbeszélésből a múltba fordulás távlata, ami a történelmi regény egyik legfontosabb konstruktív eleme. Más kérdés, hogy befogadói szempontból a megjelenített világ az évtizedek múlásával „történelmiesülhet”.

3 BÉNYEI Péter: „El volt tévesztve egész életünk!” Esztétikai alapú létértelmezési kísérlet a történelmi regény műfaji konvenciói alapján. Kemény Zsigmond: A rajongók. Irodalomtörténet, 1999/3., 441.

Szerző
A Joáb perspektívája; A nevek jelölte metaforikus tér; A történelem szociokulturális vetülete; A német identitás jelensége. In. Bence Erika: Másra mutató műfajolvasás. Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest, 2009.
Szerző
Mindenkinek megvan a maga története (Gobby Fehér Gyula: A sötét árnyéka)
(Híd. 2000/3–4.)
Szerző
Beszédszerűség és töredékesség (Gobby Fehér Gyula: A tűz közepéből)
(Híd. 2002/3.)
Szerző
Töredék idő (Gobby Fehér Gyula: Táncoló lavina. 33 rácsodálkozás)
(Híd. 2006/6–7.)
Szerző
Mindenkinek megvan a maga története. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Beszédszerűség és töredékesség. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Töredék idő. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Elolvasom
A „hosszúvers” végén
(Magyar Szó. 2014. november 4.)

A „hosszúvers” végén

Gulyás József (1937– 2014)

Már több éve olvasom Gulyás József több ezernyi kéziratoldalt kitevő életművét. Összegyűjtött verseinek négy kéziratkötete 1253 oldal. A Ludas Könyve 371. Az Elbeszélések és más írások 179. De ezek csak rideg számok. Az életmű szellemi kiterjedéséhez mérten kicsinységek.

Van hosszú vers és hosszúvers. Terjedelmet és formát is jelöl. Gulyás József összegyűjtött versei között is igen sok van belőle. Van hosszú kávé. Verset is írtak róla. Emblematikusat. Nyilvánvaló tehát hogy van/lehet hosszú olvasás is, ahol a „hosszú” jelző nem az olvasás idejét, hanem a szükséges elmélyültséget jelentő olvasói attitűdöt és a várható minőségi élményt jelenti. Gulyás József összegyűjtött versei ezt a felfokozott élményminőséget jelentik.

Vannak írói életművek, amelyek formákból, műfajokból, könyvekből állnak. Ha végigtekintünk Gulyás József több mint hat évtizedet kitevő opusán, néhány kivétellel füzetnyi terjedelmű, sőt: küllemű kiadásokat találunk. Talán az ő költészete a legjobb példája annak, hogy a költőként létezés attribútumai korántsem csak a könyvek lapjain jeleníthetők meg. Gulyás József az a költő a vajdasági magyar irodalomban, akinek az élete volt maga a „költészet”, a költői habitus eleven léte. Ezért a reá sokszor használt „őstehetség” jelző helyett, inkább azt mondom: a „született költő”. Aki két kéziratkötetben 371 lapon át jegyezte le ennek a létezésnek a történéseit, éjszakai gondolatait: a metaforikusan is igaz „éjszakai” feljegyzéseit. Naplót írt több évtizeden át. Ludas Könyvét.

Költeményei, számozott ciklusai, egymásból kinövő, összefüggő versfolyamai és sorozatai rendjében sorozatosan reflektált önnön költészete, költőként való létezése, a világ ilyetén való megértése és átéltsége jelenségeire. Korai költészetében „körbezárt menekülő”-ként határozta meg önmagát. Majd egy „kisbetűs isten”-költő, versteremtő szubjektum képe merül fel. Egyfajta apokrif istenképet vetít elénk: a (vers)nyelvteremtő szubjektum önarcképét legfélelmetesebb élménye, az idő bűvkörében. Számos szép szöveghelye közül álljék itt a Körbezárt menekülő kilencedik darabjának (vers)zárlata:

 

„Miért nem tudom abbahagyni,

miért nem tudom befejezni,

Miért nem tudom megútálni,

amikor már az óra

tengelyéről letekeredő időm utolsó percei

aláfordulnak, le az isten kezébe?”

 

Majd „átcsúszik” szürreálisba ez a világlátvány. A való világ és leképezett tárgyainak reális látványképe a létérzékelés szürreálisba fordulásának folyamatában, az „átcsúszás” pillanatában lesz/alakul igazi poézissé Gulyás József verseiben: az óra ketyegése, amikor halálmérő szerkezet szerepét veszi fel, amikor az antropomorfizáló képzelet a tárgyakra viszi át a „létben fuldoklás” (Virrasztás 1.), a „hörgés”, a bűn és a magány képzetét; amikor a jelenségek megnevezetté, láthatóvá válnak; a magára maradt szubjektum az „élet szomszédja”-ként határozza meg önmagát

Majd egy balladaénekes archaikus időkbe átlendítő hangja, majd egy „merengő Csokonai”, később egy „dacos József Attila” hangja merül költészetének mélyrétegeiből.

Az Összegyűjtött versekbe emelt első költeményét tizennyolc évesen írta. Meglepő módon már ebben a nagyon korai versben ott munkál a teljes Gulyás-opust átható „színpár”, a fekete és a piros megdöbbentő ellentéte: a halálélmény és -várás éjszakájában a „vakító” piros vér, a létezés tragikumának lehetséges színvilága. Ebben a fekete-piros lebontású élményvilágban – a színek szimbolikája értelmében – az emlékezet „kékje” az egyedüli és rövid ideig tartó ellenhatás: emlékezés a gyermekkorra és a szerelemre, nőkre; Ilonára, Irénre, Máriára, Editre...

E lírai világ valamennyi korszaka „tovagörget” bizonyos meghatározó költői metaforákat és szimbólumokat. Ezt tükrözi részben 1981-es verseskötetének címe (Csillagok és patkányok); az éj (világ) sötét terében megnyilatkozó fényt, a szellemi erőt a költészet „csillaga” jelenti, amely szimbólumrendszerben a földhöz kötöttség, az elmaradottság és a rossz képét a „féreglét”, a patkányok és egerek jelenléte a „fiókban” gondolata jeleníti meg. Ugyanebben a gondolati körben a költő/költészet jelentéseit a – költészet ősképének mondható – madár képe fejezi ki: a Hajnali madarakban a metafora „kifejtett” formában van jelen: „Ó, kinek beszél a költő, / a sok apró madár! /Talán a reggelnek fonják virágaik.”

Sokak szerint Szegedi versek című versciklusa tartalmazza a térség emberének az adott korszakra jellemző életérzését kifejező emblematikus sorokat, a Végre címmel ellátott, 1972-ben keletkezett vers négy rövid mondatát:

 

Végre kimondhatod,

váratott soká:

van honnan szökni,

de nincs hová.

 

Forum Könyvkiadó 1981-es óvatos válogatása, a Csillagok és patkányok természetszerűleg nem tartalmazza ezt a verset, de a vers közismertté lett, elterjedt, s folklorizálódott, hiszen létrejöttek változatai.

Hosszú órákat töltöttem szellemi kiterjedésében hatalmas életművének, apró megnyilatkozásainak, töredékverseinek, néhány soros versgondolatainak, epigrammáinak, szonettjeinek, hosszú verseinek, versiklusainak és „hosszúverseinek”, naplójának, feljegyzéseinek és rövidtörténeteinek olvasásával. Szép volt. Sajnos, hogy ennek az „életvers”-nek, ennek a míves „hosszúvers”-nek is véget szabott a nagybetűs Idő.

Nyugodjon békében, Örökösen Körbezárt Menekülő!

Szerző
A Ludas könyve mint komplex létmetafora
(Létünk. 2016/1.)
Szerző
Végpontok közt feszülő élet (Harkai Vass Éva: Így éltünk)
(Üzenet. 1997/11–12.)
Szerző
A Kálvária télen (Harkai Vass Éva: A város bejáratánál)
(Híd. 2003/11.)
Szerző
A valószerűtlenség szabadságáról
(Híd. 2004/3.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Egyszer volt – egy könyvesbolt. In. Magyar Szó.
Elolvasom

ISMÉT A NŐI ÉLETELVRŐL

Bence Erika tanulmányai, esszéi és kritikái legújabb kötetében[16] tematikus, valamint műfaji gazdagságukkal egy olyan szerzői alapállást körvonalaznak, amely a fiatal tudósnemzedékre egyre inkább jellemző kutatás, elmélyülés, megfontolás és folyamatos összevetés eredményeire építkezik, ezen felül az irodalmi hagyományt élő szervezetként szemléli és nem rest újraértelmezni ezt a tradíciót, feltárni a mához kötődésének erővonalait.

Látóköre Közép-Európára vetül, s Mészöly Miklóssal együtt vallja, hogy elengedhetetlenül fontos ennek a szellemi tágasságnak a felismerése, kutatása, feltárása és felmutatása, mert "egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki". Ennek a közép-európai létezési módnak a lehetséges irodalmi megfogalmazását igyekszik tetten érni úgy a mai vajdasági magyar prózaírók fontosabb (és legújabb) könyveiről szóló bírálataiban, mint a legfrissebb szövegnyelvészeti, szövegelméleti vagy összehasonlító kutatások feletti elmélyüléseiben.

Érdeklődése azonban átfogóbb: a magyar felvilágosodástól a XX. század kisebbségi irodalmainak modernitás-elméleteinek vizsgálatáig terjed az egyik oldalon, a másikon pedig az irodalom fogalmi megközelítésének kísérletétől húzódik a legújabb magyar irodalom kritikai törekvéseinek értelmezéséig. Szövegei az irodalomelmélet és -történet tudományos módszereiben otthonos, szemléletében kiforrott, érdeklődésében sokoldalú, kiválóan tájékozott, és nem utolsó sorban jótollú, esszéinek személyes töltetét is bátran vállaló szerzőt állítanak a közép-európai mivoltunk irodalmi lecsapódása iránt érdeklődő olvasó és szakember elé.

Bence Erika korábbi írásaiban is külön hangsúllyal tárgyalta a női életelvnek a lét különböző területein való megnyilvánulását, azt a kérdéskört, amit meg nem értő könnyelműséggel sokan egyszerűen a feminizmus fogalma alá söpörnek. Mostani könyve is határozottan tükrözi a női princípium iránti érdeklődésének stratégiai pontjait, és az tűnik a legtermészetesebbnek, hogy az irodalom dolgai fölött eltépelődő szerző munkájának bemutatásakor éppen egy ilyen dolgozatából vett szemelvényekkel szemléltessem a lehetőségekhez mérten a témához való viszonyulását.

A magyar írónők történetét taglaló kötet[17] kapcsán írt ismertetőjében jegyzi a következőket: "A magyar írónők története (...) elválaszthatatlanul összefügg a nőemancipáció történetével, társadalomtörténeti, sőt pedagógiai és pszichológiai kérdéseket vet fel. A nőknek az irodalom terén történő megnyilatkozása törvényszerűen aktualizálta társadalmi helyzetük, jogaik, szereplehetőségeik dilemmáit, a lányok nevelésének és iskoláztatásának ügyét, a nők intellektuális készségeiről szóló vitát." Idézi, hogy 1790-ben három röpirat is foglalkozott a nők politikai jogaival, amelyeknek szerzői úgy vélték, hogy "csak az az anya nevelhet a nemzet számára hasznos embereket, aki maga is művelt". Maga is szemlélteti a kora-középkori Szophia fővételével hosszú századokra visszaszorított női értelem primátusának újbóli térhódításában részt vevő pionírok érdemeit és megpróbáltatásait. Köztük Takáts Évát is említvén, "egy pesti rézmetsző művészek világában otthonos feleségét, aki az irodalomkritika műfaját hódította meg a nők számára, aki 1822-ben bírálatot jelentetett meg a Tudományos Gyűjtemény lapjain egy valóban tehetségtelen szerző, Sebestyén Gábor vígjátékairól". Bence Erika elismeréssel adózva - és talán a női életelvet az irodalmi érdeklődéssel sikerrel ötvöző előképet fedezve fel benne - jegyzi, hogy "egy fejlettebb, magasabb szintű öntudat, önértékelés jellemzi Takáts Évát (...) hisz ő már nem elismert és a másik nemhez tartozó költők-írók tanítványaként nyilatkozik meg, hanem recenzensként és a férfiak egyenrangú vitapartnereként." Vitapartnerként, mert a nő-írók útja koránt sem vezetett akadálytalanul a Parnasszusra. "A recenzió megjelenése - ugyanis - évekig tartó, hatalmas vitát váltott ki, olyan kérdéseket vetve fel, hogy szabad-e a nőknek a férfiak tevékenységét bírálniuk, illetve a háziasszonyi és anyai teendőik mellett végezhetnek-e más, önálló tevékenységet."

Mekkora badarságnak tűnnek ezek a kérdések a Szophiában, a női princípiumban megtestesülő Szent Bölcsesség perspektívájából, pedig tudós fők töprengtek felettük, nem is olyan régen.

Elolvasom

A SZORONGÁS KIÍRÁSÁRÓL


"Ha félek éjjel, mozognak a kövek is. Ha valamit nem lehet elmondani, hát ez az, ezt nem lehet. Hogy az ember fél."

(Balogh Robert: Schvab evangiliom)


Bence Erika a saját félelmeivel és a félelmeiből fakadó különcségével számol le az Ibolya utca tizenkét novellájában, amelyek tanulsága szerint azon ritka kivételek csoportjába tartozik, akik felismerték szorongásaik és félelmeik forrását, akik leküzdötték gátlásaikat, szellemi és morális értelemben szabaddá tették magukat, és a felszabadító reveláció nyomán erős vonzódás alakult ki bennük a rokon lelkeknek érzett "isten bárányai", a lélekben szabadok, a bolondok, a különcök, a társadalmi normák helyett a maguk erkölcsi szabályai szerint élők iránt. A tizenkét novellába fogalmazott szociografikus jegyektől is terhes életgyónás ugyanis a világ e párhuzamos kettősségét szálazza szét: egyfelől vannak a család és a rokonság normális életvitelű tagjai, akiknek elvárásai folyamatosan gerjesztik a gyermek - fruska - felnőtt elbeszélő legalább önvizsgálatra serkentő szorongásait, aláássák önbizalmát és táplálják a durcásságban kifejezésre jutó elégedetlenségét, másfelől pedig a falu bolondjai, akik bizalmat, együttérzést, vonzalmat és megértést váltanak ki belőle. Megértéssel öleli magához az elkülönböződőket, hiszen a saját életét is a megértés váltotta meg, igaz nagy áron: a korábbi családjával való szakítás fejében. Akik szemében talán nem is változott semmi, a kis vadócból felnőtt különc lett, noha a szabadság felismerése minőségi változást hozott a két magatartás között.

Nem is igazán szépírói, hanem annál valami mélyebb emberi késztetésből írhat valaki olyan novellákat, mint Bence Erika. Lobog bennük a morál és a nemiség, az emberi lét két meghatározó tényezője, ám az ábrázoltak, beleértve a szerző-elbeszélőt is, mintha valami szenvedélytelen tükörből tekintenének vissza az olvasóra: az életgyónás és az elszámoltatás már bevégeztetett, ami a felszínen lebeg még, az már tükrös buborék, föld felett, ég alatt. De csak ebben a buborékban mutatkozhat meg a föld minden mélysége és az ég minden magassága, igaz, kissé sarkított perspektívából, amire szükség is van, különben a szövegek némelyikét nem nevezhetnék novellának. A látszólagos szenvtelenség mögött tehát mindvégig érezhető az elbeszélést létrehozó teremtő-romboló indulat.

A novellák vallomásos prózája hangsúlyos szociográfiai tartalmakat hordoz magában, a családtörténet mögött pedig markáns körvonalakban jelenik meg a vajdasági magyarság sors-képe, ám mégis inkább az én regénye az Ibolya utca. A kötet palástolatlanul tárja az olvasó elé a mezővárosok és falvak lakosainak képmutatását, személyes szemérmességét, feltárja a kis- és nyárpolgári moralitás alapértékeit, amelyek fonákságával a közösség tagjai talán nincsenek is tisztában, noha sejtik, hogy házasságban, szerelemben, anyagi boldogulásban csupán illúzióikat éltetik tovább. Bence Erika novelláiban a vallomás kegyetlen pontosságú feltárás, parttalan áradása az önsorsrontó gátak mögött tornyosult indulatoknak, szorongásoknak, szenvedélyeknek. Az elbeszélő a mássága felől szemléli a környezetét, mindaz hiányzik ugyanis belőle, amit a kisvárosi-falusi beidegződések alapján elvárnak tőle. A másságnak azonban egy másik értelme is van Bence Erika prózájában - a novellák a szó minden nemes és pozitív értelmében női írások, látásmódjukban, erotikájukban, érzelemgazdagságukban mindenképpen. Azzal a különbséggel, hogy a szerző egyenességben, szókimondásban, vaskosságban a dolgok vastagabb végét fogta meg. Aki tehát szabályosságot és sablonosságot keres az Ibolya utca novelláiban, nem a legjobb helyen teszi. Ám ha irodalmat vár, nem csalódik. Ha valaki le tudott számolni gátlásaival, aki ki tudta írni magából mindennapi félelmeit, akkor az Bence Erika. Talán éppen ez a leszámolás szüntette meg benne az igényt a prózaírás folytatása iránt.

Elolvasom

A kert árnyékában

Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2007

A kert – mint a természet fraktálja – az egészet kicsiben magában tükröző, ha nem is minden esetben bekerített parcella, de mégis körbehatárolt terület egyfelől a magánszféra megteremtésének helyszíne, másfelől a természet alakításának bensőséges terepe, s nem utolsó sorban a külvilág kihívásai előtti menedék jelképe is lehet. Az ellentmondásos figuraként minősített angol Chesterton az otthont, ami a kerttel kezdődik, a személyes szabadság megtestesüléseként fogta fel, ahol a kertkapun belül mindenki a legbolondabb szeszélyeinek élhet, mert a politika, az egyház, az állam és a konvenciók a kapun kívül rekednek.

A kert tehát a felszabadulás terrénumaként is értelmezhető. Ez a tizenkilencedik és huszadik századi kert – és most a kertre, mint irodalmi motívumra gondolok –, nem azonos az antikvitás orfikus költészetében megjelenített pásztori idill terepével, sem a felvilágosodás természetképével, a füvész-költők, a debreceni Földi János, Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel, valamint Csokonai Vitéz Mihály természet iránti vonzalmával. Sokkal inkább az egyre jobban magára utalt, a társadalomban és az urbánus körülmények közepette atomizálódó személyiség menedékekét jelenik meg az irodalomban, ami markánsan mutatkozik meg egyebek között Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József, Gulyás Pál, Erdélyi József, és hogy a legújabbakat se hagyjuk említetlenül, például Weiner Sennyei Tibor költészetében. Nem utolsó sorban a vajdasági magyar irodalomban is, amelynek viszonylag rövid történetében a természetkép a rurális tájélménytől a mitikus-misztikus tájértelmezéstől a kert egzisztenciális tényezővé emeléséig ível például Csépe Imre, Majoros Sándor és Kontra Ferenc, valamint Pap József és Szűgyi Zoltán vagy Bordás Győző műveiben. Persze korábbról is, távolabbra mutatóan is.

Bence Erika a legutóbbi kötetének címébe nem csak a kert irodalmi toposzát emelte be, hanem azt kiterjesztette a kert által teremtett egyik jelenségre, az árnyékra, ami eleve a kellemesség, az oltalom, a védettség érzetét sugallja, ugyanakkor tanulmányainak, esszéinek és kritikáinak fókuszát a vajdasági magyar irodalom kontextusára vetíti, ami számunkra különösen érdekessé teszi ezt a gyűjteményt. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a kötetbe foglalt írások nem kizárólag a tájélménnyel hozhatók kapcsolatba, kitekintenek az urbánus térélményt feldolgozó művekre is, az utolsó szövegtömb pedig a vajdasági magyar gyermekirodalommal foglalkozik, aminek első pillantásra nem látjuk magyarázatát.

A kötet bevezető írása akár kritikusi programként is olvasható, zárógondolata mintegy nyolcvan évvel korábbra utal vissza (a kötet ugyanis se a szöveg írásának, se első megjelenésének dátumát nem közli, általánosságban az utóbbi nyolc évben írottakként nevezi meg), Dettre János irodalomszervező meglátására, ami szerint, miként Bence Erika tolmácsolja, „ami értéktelen és hamis, az nem kaphat amnesztiát. Még irodalmunk válság-létében sem. Főleg akkor nem.” Ez, az Antológiák kezdetben, később és most című tanulmány ugyanakkor arra mutat rá, hogy a vajdasági magyar irodalomban voltaképpen szinte minden korszak válságosnak tekinthető, kezdve onnét, hogy a tér- és talajvesztés után újraszerveződő perifériális, immár nem Pest-központú irodalom fő feladatának a „kezdet-szituáció” megteremtését tartotta, jelet akart hagyni, hírt kívánt adni magáról, aminek jegyében kilenc év alatt nyolc irodalmi összeállítás, ha úgy tetszik, almanach született, a kilencvenes években az újabb tér-összeszűkülés nyomán pedig mintha ez a jelhagyásra irányuló kétségbeesett gesztus ismétlődött volna meg, és újra az irodalmi jelenségek fölhígulását hozta volna magával, az Ákácok alatt nem találtak íróink árnyas pagonyt, sokkal inkább temérdek dagonyát, amit nem mindenkinek sikerült kikerülnie.

Ezt a józanságra intő bevezetőt követően Bence Erika újraolvasóként a vajdasági magyar irodalom kiemelt regényeit veszi sorba: Szenteleky Kornél Isola Belláját, Majtényi Mihály Császár csatornáját. Herceg János Ég és földjét, Gion Nándor Testvérem, Joábját, majd nagy ívű, a harmincas évek prózatermésétől Tolnai Ottó kisprózájáig vezető tanulmányban foglalkozik a rövidtörténet előtörténetével és utóéletével a vajdasági magyar irodalomban. A tanulmány összegző jellege mellett azért is fontos, mert pontosan kijelöli Brasnyó István kisműfajának helyét egy hosszabban tartó folyamaton belül, illetve hivatkozik Jódal Kálmán minimalista prózájára és Gobby Fehér Gyula novellisztikájának beszédszerűségére, mint az említett irányzat folyományára. Jódal Kálmánnal ugyan később nem foglalkozik külön a szerző, viszont remek miniösszefoglalót ad Brasnyó terjedelmes pályaszakaszáról, Gobby Fehér Gyula száz elbeszélést felölelő vállalkozásáról, a Lovas Ildikó műveiről írott kritikái meg alapul szolgálhatnának egy Lovas-monográfiához, amit legvalószínűbben Bence Erika írhatna meg leghitelesebben.

Kellemes meglepetés, hogy Bence Erika kitér a jószerével elfeledett, noha nagy remények mellett induló, késői méltatói szerint kortársai között szinte egyedülálló tehetségű Dudás Kálmán költészetére, amit kritikus meglátásaival és olvasástörténeti adalékával igyekszik az értékének megfelelő helyre tenni. Fehér Ferenc korai verseinek kiadása kapcsán viszont – igencsak bölcsen – nem a zsengéket és szerzőjüket minősíti elsődlegesen, bár azokat se hagyja szó nélkül, hanem a közreadók által tálalt „körítést” és a kiadvány értékét messze túlbecsülő kiadói ambíciót. A Domonkos István költészetéről szóló, az Új Symposion első nemzedékének poétikáját feldolgozó tanulmány becsülendő értéke, hogy ezt a poétikát viszonyba állítja a kései megújítók műveivel, kijelöli a költő „talált nyelv”-ének továbbélési útvonalát, miközben jelzi az eredeti poétikai elgondolás folytathatatlanságát és megújulásának lehetetlenségét.

Bence Erika könyvének címét a Pap József költészetéről, pontosabban egyik, még pontosabban két kötetéről szóló írásának címe oldja fel: A kert árnyéka: a vers. Pap természetközeli élményvilága képes volt mozgósítani a mitikus világszemlélet létvilágát, filozófiai koncepcióját, harmonikus egységben mutatta fel „a kertészet és a művészet, a természet és a költészet, a kert és a vers, az alkotás és az ünnep, az írás és a mulatság” egybefonódását. Amikor viszont erre az örömöktől és ünnepektől gazdag magánszférára, a bensőségesség dalos kertjére rávetül az urbánus társadalmi lét megbomlott világa, a kert csupán árnyékot vet, s a versben megképződő árnyéka is elszakad a felszabadult ünnepléstől, dadogó töredékekben képződik meg. A líra fölötti szemlézést lezáró, Harkai Vass Éva költészetét taglaló írás újra emlékezteti az olvasót, ha időközben megfeledkezett volna róla, hogy az írások mind a táj-, tér- és kertpoétika nyomvonalán járják körbe témájukat. Emiatt érthetetlen számomra továbbra is, hogy a gyermekirodalommal foglalkozó fejezet hogyan és miért került a kötetbe, bár a könyv alcímének jóváhagyó tágassága ezt a társítást is megengedi. Két tanulmány és négy recenzió tartozik ebbe a tömbbe, amelyek akár egy későbbi tanulmánykötet előképét is vázolhatják, egyben fontos megállapításokat közvetítenek. Különösen fontos, hogy ebben a fejezetben helyet kapott egy óvodapedagógiai segédkönyv recenziója, amelyben a szerző világosan elválasztja az irodalmat, a gyermekirodalmat és a gyermekeknek szóló irodalmi alkotásokat a didaktikai segédanyagoktól, és igyekszik elejét venni a kettő összemosási kísérletének, aminek megakadályozása kulcsfontosságú az olvasóvá nevelés szempontjából. Az intés ugyanis, hogy „ami értéktelen és hamis, az nem kaphat amnesztiát”, ma is megszívlelendő.

Emlékezés kontra történelem. In. Nagyítás. 2010/10.
Elolvasom
A múlt elbeszélésének mátrixa – párbeszéd a múltról

A múlt elbeszélésének mátrixa – párbeszéd a múltról

Bence Erika: A múlt horizontja. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011

A múltról egyvalamit lehet tudni biztosan, azt, hogy volt, és már nincs. Csak a hatásai léteznek a jelenben, és csak a nyomaiból rekonstruálható, de sohasem tökéletesen.

Mindig érdekelt, hogy vajon a történész segít-e felidézni azt, ami már nincs (a múlt rekonstruálása a források alapján), vagy a történet segít a történésznek megtalálni azt, amit éppen keres (a jelenben feltett, a történészben felmerülő kérdésekre megtalálandó válaszok a történelmi források alapján). Valószínű, hogy a két megközelítés a múlt két olyan aspektusát emeli ki, amelyek „dialektikus” viszonyban állnak egymással. Ez azonban még nem minden, hiszen történész nem mesélhet el úgy egy történetet, hogy abból kivonja saját személyiségét, ezért törekedjen bárki bármilyen tárgyszerűségre (objektivitás), az még mindig az ő személyes, az általa elképzelt tárgyszerűség lesz. Azonban még ez sem minden, közrejátszik az elmesélés milyensége, ami – akármit is gondolunk – bizonyos poétikai szabályoktól, hagyománytól is függhet. Nincs híres és jó történész jó történetalkotás és fantázia nélkül, hiszen a rekonstrukció is konstrukció, így lehet, hogy még a legnagyobbaknál is bizonyos mértékben a történet meséli a mesélőt, hogy aztán valahol valaki új forrásokat találjon, és pontosítsa a képet, esetenként megsemmisítő kritikát szórjon a történész elődre. A történelemmel kapcsolatos minden értelmes vita tehát a források igazságértékéről, valamint azok értelmezéséről és összekapcsolásáról (a módszerről) szól. Az eredmény azonban végül mégiscsak egy szöveg, amelyet többféleképpen lehet olvasni, és így vagy úgy értelmezni. Mindezért érdemes foglalkozni a meséléssel önmagáért is. Ráadásul a történelmi regényt írók sokszor olyan módszereket használtak/nak, amelyeket egykor maguk a történészek is használtak. A szerzők általában valós tényekből indulnak ki, sőt forrásmunkákat tanulmányoznak, és még az események sorrendje, a tényekről való vélekedések is érdeklik őket, nem egyszer történészeket olvasnak. Én úgy tapasztaltam, hogy még a lektűrök írói is ezt teszik. A történetalkotás tehát önmaga is érdekes, különösen azért mert egy-egy írói alkotás, vagy újabban film nagyobb hatással lehet a befogadóra, mint több ezer tudományos könyv és szakcikk a rengeteg számmal és felsorolással, ezért érdekes a múlt horizontja irodalmi és elméleti megközelítésből is.

A történelmi regénytől eleve az feltételezhető, hogy a történet segít az írónak, hogy olyasmit mondjon el, olyan képzetkonstrukciót alkosson meg, ami másként nehezen elmondható. Persze az író sokféleképpen kifejezheti, amit akar, nem kell történelmi regényt írnia. Románcot is írhat, ahol a hősei „pszichológiai archetípusok”, és esszét is (ezt a kettőt platonikus műfajnak tartja Poszler György), és sok mást is. Ellenben a történelmet a régi latinok az élet tanítómesterénak tekintették (és Lívius ezt annyira komolyan vette, hogy művének immár nem a történetírás, hanem a nevelés lett a fő célja, a nevelés szűrőjén szelektálta a megírandó tartalmakat). A magyar hagyomány elvárja az íróktól, költőktől, hogy lámpásként vagy tűzoszlopként mutassanak irányt a népnek, ezért van az, hogy minduntalan nevelői célzattal hozakodnak elő bizonyos témákkal, és írnak könyveket. Ám ugyanezért szerkesztenek a történészek tankönyveket és állítanak össze tanterveket, sokszor olyanok is, akik nem történészek. A zsidó hagyományban több rétegben és több formában jönnek elő a történetek, legyen szó valódi történésekről és fikcióról is. Másrészt meg a Távol-Keleten is nagy hagyománya van a történetmesélésnek, noha ők a nevelő szándékot direkt a történelem kiiktatásával valósítják meg, ezek a történetek kívül vannak, felette vannak a történelemnek. Ám a történelmi regény kérdése cseppet sem egyszerű. Azt hiszem, hogy iszonyú nagy az a tér, ami a hősi eposzok, Spiró György és Ken Follett (A Katedrális c. bestseller szerzője), Homérosz és Umberto Eco között feszül. Ráadásul ez a tér végtelen, hiszen az imaginárius tér mindent magában foglalhat, amit az ember el tud képzelni. A történelmi regény, olybá tűnik, egy végtelen séta a fikció és a valóság, pontosabban egy feltételezett valóság közötti ösvényen; prózai fikció, amely használja az egykori valóságot, valahogy kötődik hozzá. A történelmi regény a múltat, ill. valami múltszerű dolgot (hiszen vannak áltörténelmi regények is, és olyanok is, ahol a múlt csak díszletként jelenik meg, ahol a valós szereplők csupán epizódjellegűek) történetszerűen jelenít meg nyelvi struktúrák által, koherens logikai struktúrát is alkot, kijelentéseket tesz róla, és ez tárgyiasul művek formájában. Ha lenne kielégítően jó definíció a történelmi regényről, akkor ezt számba lehetne venni, de ilyen definíció nincs. A szerző ennek ellenére tesz próbát a 19. században íródott (történelmi) regényre fókuszálva, ám ezzel még így is óriási horizontot feszít ki önmagának, aminek átgondolása nagy intellektuális erőfeszítést igényelt. A könyvet olvasva azonban még az is nyilvánvalóvá vált, hogy a történelmi regényekről való vélekedések szemrevételezése sem egyszerű (és ha már itt vagyunk, akkor erről is elmondhatnánk, hogy ez is egy meglehetősen tágas horizont). A térségünkben klasszikusnak számító Hegel és Lukács mellett egy sor magyarországi és nyugati esztéta, filozófus elképzeléseire reflektál a szerző, ettől rendkívül tömény a bevezető része és a könyv elején tárgyalt elméleti kérdések, amelyek az olvasót komoly kihívások elé állítják.

A szövegből érzékelhető, hogy szerző is küszködött a történelmi regény definiálásával. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a történelmi regény definiálása nem befejezett dolog, és a különböző (irodalom)elméletek másként közelítenek a kérdéshez. Pedig jó lenne, ha lenne ilyen definíció, hiszen ebben az esetben végig lehetne gondolni, hogy a 19. (vagy éppen a 20.) század regénytermésében mennyi az ilyen regény, hogyan viszonyul a többihez. Az is érdekes lett volna, ha a lektűr felé húzódó határt is meg lehetne határozni, de sajnos ez a kérdés fel sem merült. Mindez sajnos azért is lehetetlen, hiszen a történelmi regényt illetően nincs általánosan elfogadott vélemény, sőt talán nem is létezhet elfogadható definíció erre. A szerző nem akart ötletszerűen „üzembe” állítani egy definíciószerű vélekedést. Annyit azonban megállapított, hogy a történelmi regény egy műfajokon átívelő fikciós próza, amelynek nem létezhet egységes olvasata, és amely számos formában íródhat meg. A műfaj „mint olyan konstrukció, amihez minden mű idomul”, nem elég tágas a történelmi regénynek, csak rugalmas műfajfelfogással érdemes kezelni. A történelmi témák felbukkanása az eposztól (ami isteni, heroikus, költői) való távolodás (Bahtyin megfigyelése és konstatációja) tendenciáját mutatja a műfajok sorában. A majdani történelmi regények forrásvidékén még ott van a mitikus monda, a saga és a mese is, de az idő múlásával a történelmi témák feldolgozása egyre kevésbé eposzi, hősi, egyre kevésbé átütő a hősi keresés. (A barokk eposz már nem igazi, csupán „ritmussá vált fikció”.) A történelmi regény az idő múlásával egyre intellektuálisabb lesz, amelyben számot vetnek a megjelenített korszakkal, és egyre több enciklopédikus ismeretet is feldolgoznak. Valamiben azonban a történelmi regény és az eposz rokon, ez pedig az, hogy a funkciója hasonló, hiszen valamilyen közösségi tudatot formál, sőt a történelmi regény a nemzeti önidentifikáció része is. A történelmi regényben, ill. a regényekben, amelyek a történelmet is érintik, egészen sok más műfajt érintő részek is vannak, politikai, filozófiai, tudományos fejtegetések, beszédek. Ezenfelül érdemes a befogadó szempontjából is értelmezni a történelmi regényt, hiszen az újabb értelmezések szerint a mű az olvasóban keletkezik – „a műnek nincs szubsztanciája az olvasó kreativitásán kívül. Tehát annyi alkotás, ahány olvasó” (Poszlert idézi, 24. o.).

A hosszas, ám nem felesleges elméleti fejtegetések után, olvasóbarátabb témákra váltott a szerző, és a történelmi regény világirodalmi bemutatásával folytatta okfejtését. Jócskán belebocsátkozott az iskolateremtő, a példaként szolgáló szerzők egyes regényeinek elemzésébe (Scott, Novalis). Ebben a részben minden lényeges regényt és paradigmát sorra vesz. A szerző mintegy félszáz regény tapasztalatát, nézőpontját szűrte bele mondandójába. A romantika kérdésének boncolgatása is érdekes, hiszen az a történetírást és a történelmi regényt is megtermékenyítette ez a fajta művészi és életfelfogás. Érdekes és egyben tanulságos is, ahogy a szerző kitér a nem nemzeti romantika kérdésére is. Ezt két olyan kérdés követi, amely a történész szempontjából is érdekes, és amiről nemcsak az író, hanem a történész is el szokott gondolkodni. Jelesül azon, hogy az a sors, ami egy történelmi alaknak adatott, és amelyet befutott, vajon szükségszerű-e, és hogy vajon a szereplő kreálja-e a történetet, vagy olyan társadalmi hatások érvényesülnek, amelyek nyomása alól az egyén nem bújhat ki. Mindez az egyén szabadságának a kérdését veti fel.

A másik érdekes téma a tanulság kérdésének kibontatása. Vajon egy emberi sors, egy történelmi élethelyzet szolgálhat-e tanulsággal. A mai történetírás ez ellen általában tiltakozni szokott, miközben kiemeli, hogy a történelem még példatár sem, még kevésbé a kegyes tanulságok tára. Azonban a történések értelmét firtatni mélyen emberi dolog, és egy történelmi regény esetében, azaz annak egyik típusa esetében ez felettébb kézenfekvő.

Terítékre kerülnek az olyasfajta regények, amelyekben olyan történetek zajlanak, amelyeknek csak történelmi kereteik vannak, sokszor kifinomult társadalomtörténeti háttérrel (az ún. társadalmi regény). Az ilyesfajta regényeknek van egy olyan típusa is, amely azáltal lett történelmi, hogy egy múltbéli jelent rögzít. Kérdés, hogy ezek mennyire tekinthetők történelmi regénynek. Ám még nagyobb kérdés, hogy ezek a regények mennyire, mennyiben tekinthetők rekonstrukciónak, és mennyire érdemes őket csupán poétikai szempontból vizsgálni… Hadd mondjam el itt, hogy a napokban užicei levéltárosok jártak Szabadkán, és a hosszas beszélgetés közben terítékre került az ott alakult katonai egység története, mire elmondta a kolléga, hogy nagyon hézagosan maradtak fenn a források, de ha a lényeget meg akarjuk tudni, olvassuk el az egyik résztvevő által írt regényt (Ljubomoir Simović: Užice sa vranama). Vajon lehetséges-e, hogy a források mellett, felett is hiteles legyen egy történet? A megállapítás – azt hiszem – az lehet, hogy a múlt horizontja menthetetlenül a fikcióba vész – vagy optimistább kicsengéssel mondva: jut. A források, még inkább az írásban rögzített múlt(ak) is interpretációk, és ez még inkább a kétely felé vihet bennünket. Optimistább módon fogalmazva ez azt jelenti, hogy annyi múlt van, ahány élmény. És valóban a múlt azáltal vált azzá, ami, hogy megélik azt. Az irodalomtudományban még oda is eljutnak, hogy kijelentsék: „A történelmi elbeszélés hitelessége és a történelmi tény között nincs semmilyen direkt kapcsolat” (10. o.). A történelemtudomány óvatosabb, és – per definitionem – csak a forrásokból indulhat ki, ezekből szürheti le a tényeket, hiszen „ebben a műfajban” csak tények alapján, komoly módszertani háttérrel, és forráskritikai hozzáállással lehet „mesélni”. A történelmi regényeknek viszont elég sok típusát beazonosítja a szerző (lehet művészregény, apoteózis, nevelődési regény, eposzregény, történelembölcseleti regény stb.). A magyar regényekben a végezt és vétek motívumai jelentősek.

A könyv végén a Kemény- és Jókai-regények újszerű, mai olvasatáról ír a szerző. Ezt megelőzően számba veszi Zrínyi eposzát mint a magyar történelmi regényíró egyik fő olvasmányát. Érdekes, hogy igen sok regény foglalkozik az erdélyi fejedelemséggel és az oszmán korral, úgy néz ki, hogy ebben a korszakban van elég drámai helyzet, amelyek Jókainak, Jósikának és Keménynek, de nemcsak nekik, jó poétikus alaphelyzeteket szolgáltat. Ezek lehetőséget nyújtanak egy „fikciós”, „utánképző” eljárásra, meseszövésre és beszédmódra, és a horizont kifeszítésére.

A történetírás „produktumai” sokban hasonlítanak a történelmi regényre. Hiszen szövegszerűek, valahonnan valahova jutnak el a történetekkel, és úgy kell megszerkeszteni őket, hogy érthetők legyenek. A felépítés alapelvei is sokban hasonlítanak. A döntő különbség talán az, hogy a történetíró igyekszik nagyon fegyelmezetten kezelni a forrásokat, vagyis a kitaláltság, a fikcionalitás milyensége a fő különbség. A történetírásban már elfogadott, hogy a múltnak több eltérő története lehetséges, hiszen a forrásokból többféle történet kiolvasható. A múlt attól válik történelemmé, hogy valaki átéli, és emlékszik rá, más pedig a maga szubjektivitását beleadva kutatja, így az elbeszélt történelem is állandóan történik, és – ahogyan egyesek fogalmaznak – nem volt, hanem lesz.

Elolvasom
Nem ív, inkább szövedék

Nem ív, inkább szövedék

Bence Erika: Arachné szőnyege. A magyar irodalom alakulástörténeti „szövevénye” a XVIII. század végétől napjainkig. Planta Könyvtár 4, Bölcsésztudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2012.

Én még úgy tanultam irodalmunk történetét az általános iskolában, hogy „Arany János Nagyszalontán született”, meg „Madách Imre Alsósztregován született”, de az, hogy az előző a mai (és az akkori, amikor iskolába jártam) Románia, az utóbbi a mai Szlovákia területéhez tartozik, se a magyar, se a későbbi földrajz és történelemórákon nem derült ki. A történelem „kényes” tényei, amelyek bizony nem választhatók le semmilyen szikével az irodalom történetéről, az én, és bizonyára nemzedékem jó részének esetében az oktatási terv, vagy az előadók óvatossága folytán ki se bontakoztak a jótékony feledés ködéből, mindaddig, amíg magunk nem kezdtünk érdeklődni a téma iránt. Amit kaptunk: nevek, adatok, fölösleges tények, amelyeket képtelenek voltunk kapcsolatba hozni az irodalmi szemelvényekkel, különösen a versekkel, amelyek zömmel memoriterként szolgáltak, hiszen egyszerűbb volt fejből megtanultatni a költeményt, mint valami utat nyitni annak értelmezhetőségéhez, egyáltalán az irodalmi műalkotás mivoltának föltárásához. Az irodalomtörténet doktriner megközelítése, a tények, adatok, évszámok merev favorizálása a szöveg hermeneutikája nélkül nem egyéb, mint csőd.

Ami természetesen elkerülhető. Ezért örülök Bence Erika Arachné1 szőnyege című könyvének, ami felsőoktatási segédanyag, tanulmány- és szöveggyűjtemény, hiszen a szerző bátor tiszteletlenséggel utasítja helyre a vaskalapos irodalomtörténet-írást, és nyit teret az értelemképző interdiszciplináris megközelítésnek. Bence Erika az irodalomtörténet kutatójaként és a kortárs magyar irodalom olvasójaként figyelt fel arra a jelenségre, hogy az ezredforduló táján az írók és költők gyakran nyúltak vissza a XVIII–XIX. század elbeszélő és költészeti műveihez, újraírták, újraalkották azok korábban rögzült értelmezési lehetőségeit, a jelennel állították párhuzamba a zárványba tokosodott elbeszélő és költészeti hagyományokat, alkotó eljárásokat és módszereket. A múltban született és a jelenben keletkezett irodalmi alkotások fölismert, termékeny párbeszéde nyomán állíthatja Bence Erika, hogy az irodalom története voltaképpen nem egy egyenes irányú folyamat, amire a lineáris fejlődés lenne jellemző, hanem sokkal inkább a visszanyúlások, átértelmezések, újraírások, beépítések,illesztések nyomán létrejött kapcsolatrendszer, háló, ami vizuálisan „szálak alkotta szövedékre” hasonlít, és ezt a szövevényt tovább bonyolítja „az irodalom képlékeny természete, azaz egyszerre több diszciplína nyelvét is mozgósító összetettsége: társadalomtörténeti szituáltsága, képi szerveződése, alakzatokkal építkező grammatikája, művelődéstörténeti és interdiszciplináris fragmentáltsága, meta- és intertextuális hálózatossága.”

Ennek nyomán vizsgálja Bence Erika azokat a csomósodási pontokat, amelyek mentén egymásba hatol a múlt és a jelen irodalma. A folyamatok megértése, a törésvonalak értelmezése, a korszakok egymásra vetíthetőségének fürkészése, a művek összeszálazódásának kibogozása, a különböző diszciplínák viszonyrendszerének föltárása, a rögzült elképzelések és értelmezések lebontása a kutató vállalt feladata, amihez segítségül hívja a nyelvészetet, a műfajelméletet, a művelődéstörténetet, a filozófiát, a képzőművészetet, a kutatási diszciplínák egész sorát.

Ezek révén kerülnek egymás mellé időben egymástól akár több századnyi távolságra eső elbeszélő művek, idegen nyelven írottak, magyarítások és szuverén alkotások, például a barokk regény esetében, fölmutatván, hogy amit időbeli távolságként tételezhetnénk, az inkább helycsereként, vagyis közeledésként értelmezhető, s hogy a műfaj fejlődése nem ívszerű, valamint hogy a hagyományba ágyazottság hitelesítő elemei, az átváltozások és átrendeződések az illúzió, a pszeudo, a kvázi fogalomkörébe tartozó megformálásban tapasztalhatók. A tanulmányíró a hagyományértés tekintetében fontos jelentőséget tulajdonít az újraírásnak, a palimpszesztnek, valamint a történelmi tradíció és fikció tükröződéseinek. Ezeket az eljárásokat és alakzatokat egyaránt nyomon követi a lírában és az epikában, korszakokat egybefonó irodalmi diskurzusokban.

Bence Erika Arachné szőnyege című tanulmány- és szöveggyűjteménye szerkezeti fölépítésében a Planta Könyvtár korábban megjelent darabjait követi, gazdag hivatkozási apparátussal, a vonatkozó szakirodalom föltüntetésével, a tárgyalt művekből vett szemelvények közlésével praktikus kézikönyve lehet az egyetemi hallgatóknak.

1 Arachné, mai átírásban Arakné görög mitológiai alak, aki szövésben és hímzésben versenyre kelt e mesterségek istennőjével, Athénével. Nagyon jól teljesített, de végül alulmaradt, szégyenében eldobta életét, ám az istennő visszaadta azt, de immár minduntalan szövő pók képében kellett élnie. Neve manapság talán inkább a pókiszonyt jelölő arachnofóbia szóból ismert.

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg)

Szövegszerkezet és szótáriság. Bence Erika Családszótár című regényének szövegtani megközelítése
Szerző
Szöveg – szövet – szövevény
Szerző
Interjúk
Kipillantani az üveglap mögül