Skip to main content
Bencsik Orsolya fényképe

Bencsik Orsolya

költő
prózaíró
szerkesztő
pedagógus

Az általános iskolát és a gimnáziumot 2004-ben szülőhelyén végzi, a SZTE BTK Filozófia–Magyar Nyelv és Irodalom Szakán 2010-ben diplomázott. 2012 óta a SZTE BTK Modern Magyar Irodalmi Tanszékén államilag finanszírozott, ösztöndíjas doktorandusz. 2010-től a Symposion irodalmi és képzőművészeti, kétnyelvű folyóirat egyik szerkesztője. 2011 és 2013 között az Életjel Kiadó olvasószerkesztője volt. Szerbről magyarra fordít szépirodalmi műveket. 2013-ban Akció van! c. kötetével Magyarországot képviselte a budapesti Könyvfesztivál keretén belül megrendezett Európai Első(próza)könyvesek nemzetközi fesztiválján. 

Kutatási területe: a vidékiség alakzatai a kisebbségi, különös tekintettel a vajdasági magyar irodalomban, délszláv–magyar irodalmi kapcsolatok, hatásmechanizmus és (re)kanonizáció.

Fordításkötetek
További publikációk
Elolvasom

KAGYLÓRA SZAKOSODNI

Tolnai Ottó: A tengeri kagyló

Tolnai Ottó kisregénye rövidsége ellenére is brutális, formátlan forma, mely súlyában A fekete órához, nem pedig Cézanne zsonglőrlabda-csendéleteihez hasonló. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

A pompeji szerelmesek című elbeszélésgyűjtemény Infaustus fejezete apró utalásokat tesz a gyerekkori narratívát adó A tengeri kagyló című kisregényre, és központi metaforájának magyarázatát is adja. (Az idén az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet fejezeteit korábban a Híd folyóirat 2000. év 6-7. illetve a 2004. év 5-6., 7. és 8. számában publikálta a szerző, míg – a feltehetőleg párhuzamosan íródó – A pompeji szerelmeseket 2007-ben adták ki Pécsett.)

Az eddigi művekből ismerős motívumok (a tenger, a Tisza virágzása, a Tolnai Világlexikon és a gyűjtemények, a bélyegek, vulkánfíberek vagy éppen az agavé) és szereplők (például T. Orbán Olivér, Tihamér, Lötyöge) a szülőváros, Ó-Kanizsa spiritualitásában, csöndjében, titkai és csodái között találkoznak, ott, ahol „a lehető legsűrűbb a gyerekkor színhelye” (A pompeji szerelmesek, 312.o.) - és a valóságról, a művészetről és a kettőt átható szexualitásról beszélnek. A korábbi prózákhoz képest kevésbé esszéisztikus futamok ellenére a dolgok felszíne mellett A tengeri kagylóban erősen kirajzolódik a rejtett lényeg is, mely – ha figyelembe vesszük a 2007-es kötettel kiépülő dialógust – egy olyan nagytükrön keresztül visszaverődő, megszakadó narratívába ágyazódik bele, amely a semmis tárgyak művészi installálásának kezdeti – ha hihetünk az elbeszélőnek –, még csupán érzett, ösztönös fázisát adja. („jóllehet éppenhogy semmit sem értettem, az égvilágon soha semmit, (…) noha (…) éreztem a belső plasztikáját égnek és világnak egyaránt, csak nem értettem, T. Orbán Olivér se értette, ezt később láthattam, ám ő ebből előnyt kovácsolt magának, ahogy egyik kritikusa mondja majd, kis abszurd modelleket készít (…).” – A tengeri kagyló, 69.o.)

A rizómaszerűen építkező textus egymásba kapcsolódó motívumai az ösztönös fázis értelmében és a gyerekkorral egyetemben ahhoz az eredethez és „őstermészethez” (127.o.) térnek vissza, ahol nemcsak az emberi létező, hanem alapvetően az anyagok is megőrizték ártatlanságukat, ahol a valóság és fikció olyannyira áthatja egymást, hogy a létezés különböző kategóriáin elhelyezkedő dolgok úgy illeszkednek egymásba, mintha a fizikából ismert vonzás törvényének engedelmeskednének. A tiszta fizika hatja át a kisregély (ezt a műfajmegjelölést olvashatjuk a cím alatt) szerint a szerelmet is,  például Nusika és Niggri, „az egyetlen igazi magyarkanizsai tengerész” (84.o.) vonzalmát, akik „úgy találkoztak, ütődtek egymáshoz, mint két biliárdgolyó” (89.o.). De a narrátor szexuális vágyának természete is fizikai megvilágításba kerül, még akkor is, ha – az aktus lényegét tekintve – éppen nem a puszta felszínt akarja kaparni, hanem a rejtett belső felé tör. A kötet fő szervezőelemének, motívumának – melynek kitüntetett szerepére a cím és a fedőlap is utal –, a „nagy barokk triton-kagylónak” (56.o.) kárminajka éppen a kint és a bent, a fizika és metafizika közötti határt ábrázolja érzékletesen, s ennek kapcsán nemcsak az erotikán keresztül modellezhető világ és a vágy, illetve a metafora tárgya, a vulva természete, hanem a  műalkotás valódiságának és esztétikai értékének a kérdése is felmerül. A narrátor minden szabadkozása és degradálása ellenére azonban kis emlékezésétől (126.o.) távol áll a dilettantizmus határán való billegés (uo.), és a már említett felszínen, a dolog héján (uo.), a fizikán túl mégis képes gyerekkorának egy kis plazmájáta kagyló belsejét, a sprituálisat kivonni. (uo.).

Az ABBÁZIA feliratú kagyló Cézanne A fekete óra című monumentális festményéről kerül le – annak is a narrátor T. Orbán Olivértől kapott reprodukciójáról –, hogy a kép csontsárgára mázolt kredencéről belépjen a gyermekkor (szöveg)világába, majd pedig egy másik műalkotás, egy meztelen női szobor többé már nem metaforikus helyére. (A felirattal Ó-Kanizsa spirituális terébe, a Liget sétányába, a Csodafürdő gyógyító, fényes vizébe és a virágzó Tiszába pedig beemelődik, befolyik a Tolnai művészetében centrális szerepet betöltő tenger, a fekete mediterránum és az Adria is, melynek vizét kékítőgolyóval festik.) A Koszovóban raboskodó apa börtöncelláját megidéző ágy vasrácsozatán keresztül az elbeszélő a fekete csipkealátétre rakott, kárminvörös tárgyra a zöldfülűek olyan, félelemmel vegyes elbűvöltségével tekint, mely kapcsán a világtapasztalat és a szexuális érés, a világ mint olyan megismerésének és a punciba mint olyanba való behatolásnak a párhuzama fedezhető fel.

A regény kamasz szereplői, a köcsögök társaságát kialakító fiatalok (például Köcsög, Pius, Lötyöge, Firó, Szatyor vagy Töfe, a narrátor) magukat a Csodafürdő hárs- és vadgesztenyefájára erősítve a női fürdőbetegek meztelen testét lesik, „muziznak” (39.o.), miközben persze a helyszín, Ókanizsa világa nemcsak erotikájában érdekes. Hiszen például a Liget fái között főzi – mint bennszülött-kertész – a két törpe a rózsaszín radírgumit, a könnyet, vagy a béna parkőr ugyanitt merül alá csalánba, csipkebogyóba, és szegeződik fel Szent Sebestyénként az óriás agavéra. A fiatalok különböző terveket szőnek, míg végül - ha nem is készítenek ejtőernyőt valódi selyemből, de - Tihamér megalkotja a Ligetben található meztelen cigánylány-szobor párját, melyhez a voyeaur-szenvedélyük középpontjában álló Pekla Bus Nusika áll a pagodában modellt. Az ártatlanság elvesztése, az alkotás és megismerés közben pedig létrejön egyfajta szakosodás, mely a Tolnai-próza szereplőire olyan nagyon jellemző gyűjtőszenvedéllyel áll összefüggésben: a fiatalok kezdeti lelkesedése, a Tanganyikák, „azúr, avagy kombinészín” (32.o.) Mauritiusok, albániai vagy gyászkeretes bélyegek rakosgatása az a kiindulópont, mely néhányuknál elvezet a valódi filatelizmushoz, a szar élettel szemben a bélyegre való szakosodáshoz (uo.).

A sok melléknarratívát magába építő szöveget az élet és a fikció, faktum és műalkotás, illetve ezek leképezései és utánzatai hatják át, melyek a dolgok megőrzött, majd elveszített ártatlanságával együtt a valóság esztétizálásának poétikájában teljesednek ki. (A művészet ebben az értelemben az a fallosz, mely az életbe hatol.) A tengeri kagyló mint a gyerekkor egyik plazmája, a Cézanne-reprodukció leírása (tehát a leképeződések nagyon is különös, sajátos leképeződése) olyan művészi tükrön keresztül íródik, mely a dolgok, tárgyak képét a „tiszta világoskék átázottságán” (127.o.) keresztül veri vissza, miközben ebben az ősi, szűz alaktalanságban mégis fontos vonásokat, formákat és tulajdonságokat jelenít meg. Így magából a Cézanne-csendélet egyik lényegesnek tekintett pontjából, az aranyszegélyű tükör kékjéből sem egy szín homogenitását láttatja viszont, hanem a kárminszájú kagyló míniumát is, halálos fontosságát, véres, felfaló természetét, illetve bensejének kibuggyanását: a puncit mint olyant, mely finom szálakkal kapcsolódik össze a pagodabeli jelenettel, a szoborral és a repedt nagytükrön keresztül tükröződő látvánnyal. Tihamér fejből dolgozik, a kamaszok pedig csak közvetetten - a repedt nagytükörből - látják a történéseket, így Nusika meztelensége és az alkotás folyamata is mint tükörkép jelenik meg, mely a terembe beszűrődő fénynek köszönhetően különböző megvilágításban és detaille-okban válik befogadhatóvá.

A tengeri kagyló egyik legszebb része (a számos közül) az alkotás folyamatának, majd a szobor kagylóval való megerőszakolásának – mint a narrátor első, de szintén csak közvetett szexuális aktusának – a leírása. A Pygmallion-mítoszt is megidéző jelenetben Tihamér „valami ördögi módon, valami megengedhetetlen eljárással, mert mi a szar is a művészet?!” (96.o.), úgy fojtogatja az anyagot, úgy válassza szét a lábakat, simogatja a zöldeskék agyagot, mintha Nusika testén dolgozna, hiszen a nő a fiú minden egyes mozdulatára reagál: jajdul, sóhajt, szisszen. „[V]alami történik az agyag és Nusika húsa között” (96.o.), ahogy Pius mondja, „máris benne a lelke” (uo.). Ennek a már valamennyire lelkes szobornak az egyáltalán nem valóságos nemi szervébe – éppen a Tisza virágzása előtt – nyomja majd a narrátor a kagylót, tulajdonképpen a saját, hiányzó nemi szervével erőszakolva meg (vö. 114.o.), hogy sebet ejtsen rajta, vérezzen.

A pompeji szerelmesek Abélardként kasztrált B.O.-jának történetében azon túl, hogy – módosítással, de lényegében – hasonló szexuális metaforahálót alkalmaz Tolnai, ennek, a kisregény szempontjából lényeges szöveghelynek, a sok narratíva között hangsúlyos mikrotörténetnek a rövid kifejtésére, magyarázatára is kitér: „Tehát egyáltalán nem tudom érzékelni B.O. (40) helyzetét, jóllehet valamiképpen azonosulok vele, én egyértelműen Lili kivett, tenyerében nekem felkínált, átadott, kicserélt, miközben magának a kagylót nyomja fel, mint Tengeri kagyló című regényem kishőse a nyersanyag hölgy lába közé, ahogyan felnyomja a gyönyörű, nagy tengeri kagylót, hogy valós puncija legyen a szobornak, s csak a következő pillanatban vágom le, vágom bele.” – A pompeji szerelmesek, 343-344.o.) Az idézetben kihangsúlyozott szobor (és punci) valóságossá válása  A tengeri kagylóban nem mást, mint a metaforák valós helyükre kerülését valósítja meg, ily módon a szétválasztott azonosító (kagyló) és az azonosított (punci) maradéktalanul eggyé válik. (Emellett éppen Abélard személyének köszönhetően nemcsak egyfajta vágyfilozófiához, hanem a középkori, a nominalisták és realisták között dúló univerzália-vitához is elvezet.)

Tolnai kisregélye a valóságossá válással szinte le is zárul: „[a] folytatást – szabadkozik a narrátor – nem tudnám elmesélni” (A tengeri kagyló, 122.o.), noha egy másik szöveghelyből éppen azt tudjuk meg, hogy most, a végére jött bele a mesélésbe (110.o.), még akkor is, ha alig várja, hogy pontot tegyen, és kis emlékiratával T. Olivérhez rohanjon. Nusika eltűnésével azonban nemcsak a folytatás lehetségessége válik kérdésessé, hanem a szükségessége is, hiszen a kagyló felhelyezésével az anyagok elveszítik szüzességüket, és a valóság és fikció közötti viszony is megváltozik. A köcsögök társaságának széthullása pedig annyi követhetetlen történetet eredményez, melyeket az önmagát T. Olivértől állandóan megkülönböztető, elválasztó elbeszélő (akik mégis együtt, „mint az agyag és a tükör, Nusikát mutat[ják] egymásnak” . 127.o.) nem képes összefogni, így a nő eltűnése utáni narratívák a kötet utolsó lapjain ismét a központi, monumentális alkotásba, Cézanne festményébe és a Tolnaitól már jól ismert képzőművészeti esszéfutamba futnak bele, hogy végül annak tudatában csukjuk be a könyvet: Tolnai Ottó kisregénye brutális, formátlan forma, mely súlyában valóban A fekete órához, nem pedig Cézanne zsonglőrlabda-csendéleteihez (125.o.) hasonló.

 

A sivatag, a Semmi szép, brutális nem árnyéka. Egy felzabálás, csipkévé verés elodázásának vázlata
(Parnasszus. Tolnai Ottó-szám. 2012/4.)
A halál és a vidék találkozása két műkedvelőben. Juhász Erzsébet portalanítja Szenteleky Kornélt
(Forrás. 2013/2.)
Egy felszakadó hang, egy kiáltás nyomában. Az odú feltérképezése Jónás Tamás Cigányidők című kötetében
(Forrás. 2013/11.)
Elolvasom
Újvidék nyílt terei
Dátum
2011.
(Revizor, 2011. március 24.)

Jódal Kálmán: Agressiva

Az Agressiva az agresszió formáit vonultatja fel, ám mindez csupán játék, melyben az emberiség által létrehozott kulturális anyag kerül felhasználásra. Ez emelődik be abba az apokaliptikus virtuális világba, mely újabb, szorongástól áthatott mitológiákat teremt. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

Amikor azt mondom, hogy kivételes és fontos helyet foglal el a vajdasági magyar irodalomban Jódal Kálmán, azt is rögtön hozzá kell tennem, hogy szerencsés módon erre a tényre a kritikusok, irodalomtörténészek is felhívják a figyelmet, hiszen a szerzőt a Bakancs és fal című első kötete (Forum Könyvkiadó, Újvidék) után 1994-ben Sinkó Ervin-díjjal tüntették ki, majd 2010-ben az Agressiva című novelláskötetét Szirmai Károly-díjjal jutalmazták. Jódal pozícionálása, írói terének illetve saját művészi tereinek meghatározása azért olyan fontos, mert bátran állíthatjuk, sokszor kép- vagy filmszerű prózái, rövidhangjátékai és szövegperformanszai a vajdasági – de az egész kortárs – magyar irodalom olyan egyedülálló részét képezik, olyan speciális helyeit járják be és olyan sajátos hangon szólalnak meg, melyekkel ritkán találkozik az olvasó.

Szövegeinek mind formai, mind tartalmi megformáltságában sajátos dialektika fedezhető fel: Jódal a bezártság és a nyitottság, illetve a statikusság és a dinamikusság kategóriákat (szövegeinek strukturális elveként) felváltva alkalmazza. Az Agressiva bizonyos novellái a következetesen rövid, tiszta és egyértelmű mondataikkal, az erősen lezárt jeleneteikkel és tömör történeteikkel elválnak a sok jelzőből építkező mondatokat, gondolatfolyamokat, több irányba szétszálazható eseményszálakat működtető, erős asszociációt kiváltó prózáktól, de mindezzel együtt a kötet lapjain egy egységes szerzői világ és nyelv bontakozik ki.

Ebben a világban az egyéniségek nevük és a pontosan meghatározott sajátosságaik ellenére sem azok, csupán átmeneti alakmások, hasonmások, egy játék erejéig működtetett identifikáció eredményei: nemtelen vagy kétnemű androidok, humanoidok és űrlények. A szárnyas, angyalszerű lények, vámpírok, zombik, űrgammák vagy doppelgängerek, katonák, robotgésák és egyéb, szadista vagy mazochista újvidéki átlag-polgárok (ez utóbbit Jódal szereplői esetében nem lehet irónia nélkül leírni) sok esetben a mitológia, a politikum világának vagy a pop-, underground- és magaskultúra ikonjainak a nevét viselik. Hellboy és Godzilla, a kis, kerekszarvú, röfögő Hilda, Ervin-242 és társaik az én-elbeszélő hangján elmesélt történetekben is helyet kapnak, ahol maga a narrátor Minotaurusz, James Bond, Joseph K. és mások alakjával azonosul. Már a szövegcímek (pl. A.n.g.s.t. – D.i.s.c.o., A szfinx pupillája – Was ist Kunst, Lilly Marlen?, Retro-partisanisches Neusatz-märchen, Softcore)  is sokat elárulnak a hol kevésbe zárt, hol kevésbé nyitott (textuális és interpretációs) terekről és az azokhoz fűződő létélményekről.

A nyitottsággal és zártsággal szemben, melyek az Agressiva térstruktúráját működtetik, a statikusság és a dinamikusság ellentétpárok az idővel függnek össze. Mindez a filmszerű novellaépítkezésben, a montázstechnikában és a kimerevített képekben mutatkozik meg, amikor a szöveg-filmek folyamatos íródásukban illetve készen-létükben, azaz levetítettségükben szimultán jelenítődnek meg. Az elképzelt, kattogó vetítőgép elavultságának, hibás működésének köszönhetően leáll néha, ekkor merevednek ki a képek, és mutatják meg azt, hogy minden mozgás, cselekedet és tett ellenére valójában semmi nem változik, nem halad sehova, mert az idő tulajdonképpen megállt. Az ebben az örökkévalóságban halhatatlanná vált szereplők minden cselekedete hiábavaló, hiszen soha nem tudnak kiszabadulni innen, mint ahogyan a némafilmek színészeinek erőteljes gesztusai, arcjátékai sem kapnak soha hangot. A szövegperformanszok mint a filmegész itt és most játszódó rövid jelenetei az örökkévalóság és ehhez kapcsolódóan a jódali szövegvilág soha meg nem szüntethető létérzései (a félelem és a szorongás) ellen való küzdelmet ragadják meg.

A rövidprózák, novellák alapanyagának terjedelmes részét, erős vonatkozásokkal terhelt, artisztikus rétegét képezik a szellemi kultúra termékei (a könyvek mellett a társművészetek közül főleg a zene, a film- és a képzőművészet), valamint a fogyasztói társadalom árucikkei, a drága márkanevek is - egyfajta  minőséget, értéket képezve meg a rideg terekben, Újvidék (Neusatz) nekrovilágában, mely lakóival, történéseivel az olyan számítógépes játékok világát mutatja, ahol az apokaliptikus, hipermodern, de a távolivá vált, ősrégi kultúrák nyomait magán hordozó terekben vagy az indusztriális társadalom helyszínein (lakónegyedek, betondzsungelek, bányák, ipari negyedek) a játékos gépfegyverrel lövi a környezetét. (A márkanevek funkciója, társadalmi pozíció- és identitás-meghatározó szerepe kapcsán – illetve a brutalitás miatt – talán érdemes megjegyezni Bret Easton Ellis nevét, aki viszont nem szerepel a szerző irodalmi utalásai között. Jódal számára sokkal inkább Kierkegaard, Heidegger, Kafka vagy éppen Csáth tűnik referenciapontnak, akik valamilyen módon mind az Agressiva fundamentálisnak számító fogalmairól és megállapításairól értekeztek: a szorongásról, a világbavetettségről, a kiszolgáltatottságról, az abszurditásról és az őrületről.) A gyilkolás vagy a másik megkínzása, korbácsolása, fojtogatása, a vérszívás illetve a szereplők összes cselekedete a (számítógépes- és/vagy szado-mazo-) játék aktusát követik, így azon túl, hogy szórakozást jelentenek, elviszik a virtualitás és fikció irányába a történéseket. „Mivel lakodalom van a szomszédban, valaki belő az ablakon, majd behajít néhány mamutpetárdát, bumm, és arra eszmélek, hogy a csőtáncossal együtt cafatokban szerepelek valami hülye performance-ban, mely attól szép, hogy undorító, mint valamelyik helyi traccslap nagybetűs cím alatti fotója, valahol a tizenötödik oldal környékén, hisz vicc, tréfa, szerepjáték az egész” – olvashatjuk a Gyűlölet című short cut-ban. (92.o.) A történések, a szereplők tettei mindezzel együtt művészi játékká, Nitsch művészetéhez hasonlatos cselekedetekké válnak, ahol maga a szöveg mint műalkotás is hic et nunc akcióvá, performansszá alakul.

A novellák között helyet kapó Csernik Előd-fényképek elidegenítő, embertelen, rideg tereket ábrázolnak, ahol - akárcsak Jódal tájleírásaiban - a beton és a vas az úr. A prózák szereplőinek, elbeszélőinek valódi létélményét azonban egyedül csak a kötet címlapján szereplő Csernik Attila-grafika képes elementáris erővel közvetíteni. Az Agressiva az agresszió különböző formáit vonultatja fel, mégis sokkal többet mesél a szenvedésről, a félelemről vagy a soha szűnni nem akaró szorongásról. Mindezt egy olyan világban, amely a rég letűnt polgári világ reliktumait is megjeleníti. A „déd- és ükszülők berendezte enteriőrök” (131.o.), a barokkos terek mellett a különböző épületrészek (a kőlépcsők és „lepusztult bejáratok” – uo.) segítségével, valamint a szereplők gyerekkorának, múltjának és családjának a megidézésével bontakozik ki a devalválódott múlt. (Mindezt egy erős, németes műveltségből és nyelviségből táplálkozó történetszál szövi át.) Az a miliő, mely egyfajta devianciát és prüdériát is magában hordoz, vaskalapos, szigorú nevelésének köszönhetően pedig a folyamatos identifikációs kényszerben szenvedő szereplők szorongását okozza.

Jódal Kálmán Agressivájának terei olyan hatalmas, nyílt terek, melyek rátelepednek az identitásukkal és létélményeikkel fogalkozó szereplőkre. Ahogyan a My private Idaho no 2. című novella elbeszélőjének kedvenc képzőművésze, Fehér László festményein „visszatérő motívumként a rövidnadrágos, térdharisnyás vagy matrózruhás kisfiúk” (131.o.), úgy Evin-242 és társai is teljesen eltűnnek a betonrengetegekben, cementlabirintusokban, diszkókban, katonai- és űrbázisokon, bevásárlóközpontokban és az utcák neonfényeiben. Alig látható körvonalaik ellenére azonban jelenlétük megkérdőjelezhetetlen, akárcsak szenvedéseik valóságossága.


Vö. Virág Zoltán: Via agressiva. Jódal Kálmán prózájáról 

Szerző
A halál és a vidék találkozása két műkedvelőben. Juhász Erzsébet portalanítja Szenteleky Kornélt.
(Forrás. 2013/3.)
Szerző
Senki, sehol, soha? In. Magyar Szó. 2013. május 17.
Szerző
A sivatag, a Semmi szép, brutális nem árnyéka. In. Parnasszus. 2012/4.
Szerző
Elolvasom

Bencsik Orsolya

A Tolnai-saját

Hélène Cixous és Hantai Simon közös (lisztfehér) könyvében a magyar számazású, Párizsban élt festő a festészet lényegét és funkcióját a legfontosabb szövegek lemásolásában látja. Ezt a vékony, nagyformátumú, fényes lapú kötetet helyezem Tolnai Ottó új, képzőművészeti írásokat tartalmazó, vaskos Kalapdoboza mellé. Borítója indigószín feketeség, hajtogatás, mángorlás nélkül. Akárcsak Hantai anyjának köténye, amelynek segítségével Hélène a Rózsa-szín írás kapcsán a festészetről és az irodalomról, a filozófiáról és az eredetről, „az irodalom, az írás és az anyai kötények birtoklása közötti viszonyról” értekezik. Vagy koromfekete dörzspapír, ragasztóval borított, finom vászonfelületre őrölt gyémántportömeg, mely a Grenadírmars Így smirglizd le című kis ízelt darabja[1] szerint az én-elbeszélőt már gyerekkorában igézetbe ejtette. Nem tudom, a vásznak és anyagok mormolására fülelő Tolnai édesanyjának volt-e ilyen, ha nem is szárított nyújtófára tekert, hajtogatott, de fekete köténye, vagy inkább az apja boltjában dolgozó boltoslegények hosszú, talán indigóval festett vászonanyagát kellene a tulajdont vesztett gyerek, majd palicsi szépíró nyakába (óvatosan) kötnöm. Egy örökös, különböző identitásokat és praxisokat önmagába foglaló, időtlen kötényben – ahogy ő maga mondaná – kutatni, foglalatoskodni látnom. Ezzel a köténnyel együtt (óvatos mozdulaton keresztül) nemcsak a szülőktől elvett bolthoz és a boltosmesterséghez[2] – a dolgok, a termékek, tulajdonképpen a világ semmis, de éppen semmisségükben fontos, lényegi tárgyainak beszerzéséhez, felhalmozásához, birtoklásához és kiárusításához –, hanem egy finom, gyémántportömeggel bevont smirglipapírhoz is kapcsolnom. Ahhoz a smirglihez, aminek a színe nekem kizárólag vörös, és amelynek használata után makacs, fullasztó téglapor ül le a nagyapám satupadjára. Satuba szorított, vasszájba fogott tárgyaira. De a palicsi szépíró, behemót könyvecskét, képzőművészeti esszéregényt, és különösképpen a jugoszláviai Pannon- és Adria-festészet hiányzó enciklopédiáját folyamatosan író, kiegészítő, kötényes, alkimista mesterembere, szemben nagyapámmal, nem használja és soha nem is használta a dörzspapírt, felületére az anyagot (akár gyémánt- vagy üveg-, téglatörmelék) soha nem is őrölte. Nyakába (óvatosan) akasztott kötényében csak nézeget, és lopva, noha ezt az egész szabadkai ócskapiac és boltját vesztett bolttulajdonos, vagy akár az egész Pannónia és Mediterráneum tudja róla, smirglit simogat. Akárha a halál biztos, kézhez álló kis eszközét, dörzs- és őrlőszerszámát fogdosná.

Tolnai Ottónál az írás – és nemcsak a Kalapdoboz, vagy jugoplasztikája, a Rothadt márvány, valamint A meztelen bohóc és Feljegyzések a vég tónusához képzőművészeti esszéi, kiállításmegnyitó szövegei, hanem prózái és versei is – elsődlegesen a Hantai által idézett festészeti esszencia és funkció inverze. A legfontosabb anyagok (többek között a gipsz és a liszt, a sópárlókból vagy -bányákból nyert kristályos matéria, a macedón műkönny, a rózsaszín sár és a föld, valamint a mész, a vér, a mínium, a réz) és a hozzájuk kapcsolódó, belőlük tapasztott, belőlük rétegzett, csorgatott, szórt képek megtalálása, begyűjtése, majd ezek lemásolása: a világ húsának kiárusítása. És azoknak a mágikus tárgyaknak – egy doboznak, egy azúrkék szifonnak vagy egy rézszitának, de ugyanígy annak az apró varrógépnek, amely Danilo Kiš kezében, akárha boncasztalon, tekintetének ernyőjével, a szépség, a rilkei iszonyat térben betöltött, pillanatnyi helye – az észlelése, amelyeken keresztül, épp a nézésnek, a szemmel tapogatásnak köszönhetően, de ezzel együtt a sajátos kézzel való Tolnai-tapogatás által is, feltárul maga a lét. Ezért simítja, fogdossa lopva nyakába akasztott, bolti vagy épp hentesi kötényében (mintha nagyapám kiskonyhába akasztott véres darabját újra magára öltené a test) a gyémántporos dörzspapírt, a halál őrlő, finom kis eszközét. Nem tudom eldönteni, hol csúszik egymásba a boltját vesztett, boltos dédapám, Tolnai ugyanazt veszített, ugyanazt a praxist végzett apja, a sok fenéssel vékony kis pengévé élezett hentesi kései után síró, bikákat, disznókat leszúró nagyapám és maga Tolnai (óvatosan kiutalt kötényében, csak simogatott smirglijével). Húsával (könnyével, vérével, sikító, síró gyermeki hangjába hajtogatva) melyikük hatol éppen a világ húsába?

A mesterember nézése és látása, ügyes tapintása – amely a Tolnai-féle mesterember esetében a kvázi-dolgoktól a dolgokig való eljutása lét gyűrődéseinek a meglelése – a világra való ráeszmélés, ami nem más, mint a rüh elleni fekete kenőcs sűrű állaga és szúrós, kitörölhetetlen szaga, a fulladást okozó molyirtó, a naftalin vagy a precízen leölt állat szaga.[3] Akárha ez a letapogatás Merleau-Ponty befejezetlen könyve, a függelékbe rendezett jegyzetek utáni, még hiányzó részek, az üres helyek költői kategóriákba való szublimálása és továbbírása lenne. A világ húsának és ezzel együtt önmaga húsának, a Grenadírmars azonos című kis ízeltjének, egy zsírszóda ette szép ujjnak a kitapintása lenne. Saját, örökös padlósúrolásom, mintha szobám előtere, akárha az előbb említett írás helye, újra és újra sárral, fekete mocsokkal szennyeződne, és amely súrolásnak, a zsírszóda marásának semmi más, csak egy grenadírmars, tejfölös krumplileves után vágyakozó mesterember puskába töltött, színes hüvelyei vethetnének véget.

Óvatlan mozdulattal elejteni egy dörzspapírt. Feketét. Olyan feketét, mint a bunyevác asszonyok indigóval festett, hajtogatott köténye. És általa eljutni az esztétikum eredetéhez, mint Cixous Simon (aki nevével az Istentől való meghallgattatásnak és az Isten meghallásának jutalmából részesült) anyjához, az anyához: a bőr lenyúzásával, a dolgok megismerésével, a dolgok feldarabolódásával, a teknőkben ázó bensőségekkel, a vászonfelületre ragasztott őrölt gyémántpor simogatásával  egy boltosi, mocskos hentesi kötényig, amelynek tulajdonosa – noha sohase volt boltja, mert őseitől, hiába utalta ki számukra a Teremtő, már elvették – a világot, a szépséget árusítja.

 

[1] I. m. zEtna, Zenta, 2008. 247–251. o. (248. o.)

[2] Dédanyáméktól 1936-ban vették el a boltot, Topolya legnagyobb választékú divatáru-, rövidáru- és kézimunkakellékek kereskedését (Lederer Antun trg kratke robe i drukeraj). Már csak a fotón láthatom, akárcsak Tolnai Költő disznózsírból című rádióinterjú-regényének egyik fényképén: hátul az üzlet, előtte a család. Noha Tolnai fényképén hiányzik a boltoskötény – a fényképész utasítására apja a pult alatti polcra gyűrhette be –, így csak egy lisztfehér kislánykötényen keresztül térhetek vissza Léderer Antal, az én nagyfülű dédapám lábszárközépig érő, zsebes vászondarabjára, és a lisztfehér, sok lisztben történő átváltozáson, a kislányi hattyún keresztül juthatok tovább családom bolt utáni liba- és tyúktenyészetére. A libatoll fosztására, a tollak mosására és fertőtlenítésére, az udvar közepére kiterített fóliákra, a rajtuk száradó fehérségre és Tolnai tiszta, nyers költészetére, amelyben benne van a tyúkólból terjedő, fülledt ammóniaszag is, melyről a nagymamám, a legkisebb Léderer-lány azt állítja, hogy végérvényesen befészkelte magát apja tüdejébe.

[3] A nagyapám valóban hentes volt. Kezdetben a szabadkai November 29. vágóhídon, majd az 1957-ben épült Topolában szúrta le a marhákat, disznókat. Anyám őriz egy képet 1962-ből, az apja, Becskei József kezével int, nem jó a kés. Testével a kikötött bika füléhez hajol, jobb oldalt a kollégái, a tata a legszebb. Akárha Tolnai Gyökérrágók című kötetének hátsó borítójáról az állat nyakát érintő, bajszos férfi, noha az néma. Nincs a közelemben a könyv, egyedül ezt nem hoztam magammal Szegedre, véletlenségből, de anyám azt hiszi, miatta, az apja miatt hagytam otthon. A lelked örökké bennünk lebeg, ezt súgja, mielőtt megkapná a kést. Egy kislány a képen: túl valós, túl valós.

Szerző
Elolvasom

KANNIBÁL ÉTLAP

Bozsik Péter: Gourmandiai partraszállás

A partraszállások a metafizikai és poétikai kannibalizmus nem könnyen emészthető dokumentumai. Bozsik Péter lírai étlapja vérpudingot, embermaradványt, verspépet kínál. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

Gourmandiai partraszállás huszonegy év (1989-2010) versterméséből válogatott, karcsúra, de annál töményebbre sikeredett legújabb Bozsik Péter-verseskötet, melynek fő gerincét az 1999-es Vérpuding című, szintén lírai mű képezi. Már ennek a korábbi kötetnek az összeállításakor a szerző erős figyelmet szentelt a gasztronómiának, érzékletes képeiben, metaforáiban azonban nem az élet tobzódott, nem az evés öröme és annak szépségei jelentek meg – nem építkezett a Krúdy-féle hagyományból. (A kortárs magyar gasztrozófia megteremtője, Cserna-Szabó András is csak a vérpuding miatt, illetve annyiban kapcsolható hozzá, hogy a csantavéri, ám a balkáni háborúk óta Veszprémben élő Bozsik gyomra, költészete nem a könnyedebb, hanem a disznóságokat, a véresebb ételeket kívánja.) Partraszállás-kötete sem kényeztet semmilyen szépséggel, koncepciója is egyfajta metafizikai és poétikai kannibalizmus. A különböző ételek, szagok és illatok a pusztítás és pusztulás gyakran horrorisztikus képeit teremtik meg, a mértéktelen fogyasztásban, a társadalmak egymás felzabáló motívumában viszont nemcsak a vigasztalanságot („Nincs vigasz, szomorú/ barátom, az ember/ vigasztalan állat,/ kinek talpa alatt/ szüntelen remeg a föld…” – 12.o.) és a megváltás nélküli, bűnös létezés kegyetlenségét fogalmazza meg a költő, hanem a saját valós (vagy valósnak tűnő) élettörténetén és az embertelen víziókon keresztül az ezzel való szembenézést, a számadást, a poszttraumatikus élmények és a gyötrelmek közepette történő túlélés stációit is.

Gourmandia egy létező veszprémi vendéglő neve, de a partraszállással való szószerkezetben könnyen felfedezhetjük a normandiai áthallást, így a társadalmi kocsma-miliő, a palackozott borok, fröccsök és húsok világának, a mámorító és pillanatnyi időre gyógyírt hozó alkohol fogyasztásának motivikus ismétlődése egy beteg, traumákat okozó múlt folyamatos megidéződésében jelenik meg. Noha elviszi az értelmezést a háború irányába is (a Balkánon átélt őrület, a „dekódolt” (38.o.), illetve „Behódolt Tartományból” (42.o.) való menekülés és ehhez kapcsolódóan az otthontalanság és élhetetlenség ott vannak hol kimondva, hol csak jelezve a sorok között), a versek mégis inkább tekinthetők a pusztulás, a felemésztődés „metafizikai pánik”-költeményeinek (5.o.), mint konkrétan a háború dokumentumainak. A múlthoz fűződő traumatikus élmény („egy súlyos betegről/ a múltról/ beszélget magában” – 5.o.) folyamatos otthontalanság-érzetét (a lírai én sok esetben a vándor, a száműzött vagy a léghajón menekült szerepében jelenik meg) és az egzisztenciális válság, illetve az önmagából kifordult, önmagát felzabáló világ okozta szorongást orvosolandó különböző szerek (az alkohol, a kábítószer, de a költő számára a művészet is tudatmódosító gyógyír) mértéktelen használata sem ad azonban a szubjektum számára kiutat vagy tényleges felépülést. („És gyötrelmem gyógyítására/ egyéb szert nem találtam// mint e másnapos a-/ szút, ragacsos méla-/ bút,// és a míves művészet igencsak/ helyi érzéstelenítését.” – 6.o.)

Az Olvasónapló rövid költeményeit a különböző irodalmi művek felzabálásának, átrágásának és az emésztés első fázisának, a szájban történő felaprózódásnak, nyállal való keveredésének – mint posztmodern verspoétikának – a végeredményeiként is interpretálhatjuk. Bozsik ízlése sokféle, de befogadói heterogenitása ellenére, következetes technikájának (és romlásban levő, élőhalott világának köszönhetően) az általa létrehozott verspépek nagyon is homogének. A rágás, a fogak őrlése után a még felismerhető ételmaradványok – csak hogy néhányat említsek: a Lovas Ildikó-, az Ottlik Géza-, a Petri György-, a Sziveri János- és a Burroughs-sorok és allúziók – a költő szája ízére formálódnak. A lírai én irodalom-zabálásához kötődik például a Függőségtörténet című hangulatlíra is, melyben „bevallja magának, vagy sem, (…): végképp/ függőségi viszonyba került a nyelvvel:/ naponta belövi magát különféle mondatokkal” (28.o.). Étvágyának tárgya (mely bár nem bódít, mint rég, ez enyhíti legjobban az éhség okozta szédülést – 29.o.), akárcsak a kötet költeményeinek műfajai: a szabadvers, a szonett (szonettkoszorú), a túlírt, kifordított, diszharmonikus képet mutató haiku és tanka, illetve az elégia, mely utóbbi maga is redukált, maradék (l. a Budai elég’ című versciklust).

Gourmandiai partraszállás kötetcím-adó szonettkoszorúja (melynek mesterszonettjét a verstani szabállyal szemben nem a tizennégy költemény első sora, hanem az utolsó adja) él az összes vers közül a legtöbb kulináris élvezettel, és benne jelenik meg a leghatásosabban, leghorrorisztikusabban a „végtelen, véres bacchanália” (44.o.) és az egymás felzabálásának apokaliptikus víziója, melyben a szó kannibalizmusának („A szók szót zabálnak. És embert. Engemet. Éji soraid lakomáján lettem áldozat.” – 46.o.) is szemtanúi lehetünk. De a vért ivó, rántott embriót evő, emberfejjel labdázó világból a lírai én – ahogy Ladányi István, a kötet szerkesztője írja Utószavában: „nem azért menekül, mert meg akar úszni valamit. (…) A szembesüléseket, a mindenkire háruló következményeket nem akarja megúszni, (…) Csupán nem akar aktív résztvevő lenni a mind rondább neveket fölvevő mulatságban.” (78.o.), és minden bűnössége ellenére sem akar „romlott vérpuding” (57.o.) lenni a világ étlapján.          

A léghajó élhető világot kereső, menekülő utasának utolsó, kötetzáró partraszállás-kísérlete az Egy nyulacska monológja, mely kezdeti humora (a nyulacska vajon a kandúr és a nyúl öszvére-e?) ellenére is – az epikus szál kibontásával együtt – egyre jobban megvillantja a múlt és a valóság patkányszaros (68.o.) képeit. A már időssé vált lírai én („Barátom, vénember lettem,/ ki két élet közt zihál” – 72.o.) személyes történetén és macskáinak mint saját élete különböző stációinak a felsorolásán keresztül a nyúl- és macskaközelben (69.o.) való létezés kettőségének és (nemcsak biológiai, hanem társadalmi-politikai, földrajzi és kulturális értelemben is) átjárhatóságának filozófiai kérdéseit fogalmazza meg. Az élet, az eszmélés („Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig./ Prüszkölés van, nyávogás; fújás és fujjongás,/ laposkúszás és a zsákmányállat elejtése.”, illetve még: „Időnként összerogy/ bennem a világ értelmetlensége, macskajaj jő.” – 72.o.), a túlélés, illetve a költemény zárómondataiban az önmagával való szeretkezés színtere a két szomszédos ország (és bizonyos értelemben ők a macska és nyulacska is): az elhagyott Szerbia, mely retusálta a valóságot, illetve ahol megdöglöttek az állatok, és Magyarország, ahol „balkáni/ szagokba fojtották az észt” (72.o.).

Bozsik kötete egy olyan világba taszítja az olvasóját, mely nem sok reménnyel kecsegtet. A metafizikai és poétikai kannibalizmus közötti partraszállások sok esetben Sziveri (például a szonettkoszorú) vagy Petri (például a Fordítás közben) költészetéhez közelítenek, és egy olyan költői étlapot hoznak létre, melyen – a Nabokovnak, Vajda Mihálynak, Joszif Brodszkijnak, Mircea Dinescunak, Dragan Dumitrovnak, Slavko Mihalićnak, a kevés vajdasági barátnak és a már említett Petrinek ajánlott – ételek a költői szubjektum metafizikai pánikját, illetve az élhető világ pusztulását dokumentálják, és nem egykönnyen emészthetőek.

Szerző
Elolvasom
A „tópart és templomtorony-perspektíva” elleni örök tiltakozás
(Tiszatáj Online. 2015. november 2.)

A „tópart és templomtorony-perspektíva” elleni örök tiltakozás

GEROLD LÁSZLÓVAL
ILIA MIHÁLY BESZÉLGETETT

A 75 éves Gerold Lászlót, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanárát, irodalomtörténészt, (színi)kritikust, a híres Új Symposion-nemzedék és a Napló Kör tagját Ilia Mihály, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalom Intézetének legendás oktatója, a Tiszatáj folyóirat egykori, a határon túli magyar irodalmak ügyét folyamatosan szem előtt tartó, segítő főszerkesztője köszöntötte a szegedi Millenium Kávéházban 2015. október 21-én. Kettejük beszélgetéséből nemcsak az ünnepelt életútja, irodalomtörténészi és közéleti pályája rajzolódott ki, hanem a vajdasági magyar értelmiség múltja és jelene, mely értelmiséget mindig, így még ma is determinál és alakít az olyan fontos fórumokkal, intézményekkel és sajtóorgánumokkal kialakított viszonya, mint például a Híd, az Új Symposion, az újvidéki Magyar Tanszék, a Magyar Szó vagy a Napló Kör.

A két irodalomtörténész első, személyes találkozására közel negyvenöt évvel ezelőtt, a hetvenes évek elején került sor: az akkortájt a szabadkai színháztörténetet író és a Bácskai Hírlap c. sajtó színikritikai anyagát kutató Gerold Szegedre utazott, melynek gazdag könyvtára rendelkezett a számára hiányzó forrással, az 1900-as évek elejének lapszámaival. Napokba tellett a fénymásolatok elkészítése, így egy, általa személyesen még nem ismert, de tudott (a Vajdaságban széles körben szeretett és nagyra becsült) nevet mondott, Iliáét. Az akkor főszerkesztő-helyettes vagy már főszerkesztő Ilia szintén ismerte Gerold munkásságát, így egymás iránti figyelmüket ő nem is az élő, hanem a folyóirat-kapcsolatuktól datálja. Ilia még 1968-ban, egy Tiszatájnak írt jegyzetében értekezett a határon túli magyar irodalmak fontosságáról és az anyaországi jelenlétük, recepciójuk hiányáról. Ebben a jegyzetben Geroldot is említi, akinek neve – különös hangzása miatt – az olvasóknak felvett, szerzői névnek is tűnhetett, jóllehet, tudhattuk most meg a tulajdonosától, felmenőit ezen a néven telepítette Bánát északi részére Mária Terézia. Így Tőzsér Árpád négykötetes naplójában is, minden bámulata ellenére, tévesen hiszi azt, hogy a Gerold (vagy ahogy tulajdonosának képzőművész barátai, Maurits Ferenc, Kapitány László, illetve egykori matematikatanára mondta, a „Zserold”), de ugyancsak bizonyos vajdasági, az Új Symposion c. folyóirat köré tömörülő értelmiség (Végel, Guelmino vagy Gion) csoda-neve nem anyakönyvezett, hanem felvett, fiktív volna. Az eredetiség kérdése – a mostani Millenium Kávéház-as beszélgetésben – az újvidéki irodalomtörténész pályájának eredettörténetéhez vezetett át: családjának nem volt anyagi kerete, hogy Belgrádban orvosi egyetemre írassák, és jóllehet focista is szeretett volna lenni, erre nem volt jó tüdeje, így az akkortájt alapított újvidéki magyar tanszék hallgatója lett, hiszen az irodalom és a könyvek szeretete valójában mindig is közel állt hozzá.

Sinkó Ervin (a tanszék alapító vezetője, aki egyetemi óráin akármiről beszélt, végül előadását Adyval fejezte), B. Szabó György, Szeli István és Bori Imre, egy nagy nemzedék jelentős tagjai voltak Gerold mentorai, akiktől – elmondása alapján – széles látókörét, a nyitottság iránti igényét és az irodalomhoz való nem merev viszonyulását, hanem értelmezői szabadságát kapta. A hatvanas évek erős szellemi közegében, inspiratív nemzedék tagjaként (társai többek között Tolnai Ottó, Domonkos István és később a tanszék oktatóivá váló Bányai János, Utasi Csaba, Bosnyák István voltak), az Ifjúsági Tribünön szervezett nagy vitaestekhez, majd 1961-től az Ifjúság mellékleteként, később, 1964-től önálló folyóiratként megjelenő Új Symposionhoz kapcsolódva jóllehet ő is – mint alkotó, szerkesztő társai – más, saját utat alakított ki és járt be, mégis fontosnak tartotta ezen az Iliával folytatott beszélgetésen generációjának alapvető szemléleti egységét hangsúlyozni. Ezt a szemléleti egységet a vajdasági literatúrában történő, az ötvenes évek végén lezajló változások alakították ki: a korábban pártkáderek által működtetett, szerkesztett, publikált Híd c. folyóirat köré irodalmi műveltséggel, esztétikai érzékenységgel rendelkező értelmiség (Majtényi Mihály, Herceg János, 1957-től Major Nándor) csoportosult, és hozzájuk, a vajdasági irodalom provincializmusa elleni harcba szállt be Gerold fiatal nemzedéke, hogy a szocreál irodalom háttérbe szorításával teret adjanak a modern törekvéseknek. Gerold szerint a symposionista Sinkó-nemzedék közös, alapvető lényege maga a tiltakozás volt, ez az, ami még most is áthatja és összekapcsolja őket, feleveníti és intenzívvé teszi a régi viszonyokat, hiszen a „bezárkózás, a tóparti és templomtorony-perspektíva, a permanensen tévesen értelmezett regionalizmus” (Bányai), tehát a vidék zárt szelleme elleni lázadás manapság újra aktuális a Vajdaságban.

A Gerold életpályájában meghatározó Új Symposion magyarországi és szerbiai fogadtatása, a publikált magyar és ex-jugoszláv szerzőgárda (utóbbihoz néhány példa: Vasko Popa, Danilo Kiš, Miodrag Pavlović, Šoljan és Tomislav Ladan), valamint a délszláv társlapokhoz fűződő viszony kapcsán az újvidéki irodalomtörténész az 1959-től kinyíló jugoszláv horizontról mesélt, melynek köszönhetően egyrészt beáramlottak a magyarországi könyviadás termékei (ezekről kritikákat írtak, illetve a vajdasági köztudatba kívántak hozni olyan szerzőket is, mint pl. – Bányai publikációi által – Németh Lászlót vagy Déry Tibort). Másrészt a folyóiratukhoz hasonló, egyetemista fiatalok által szerkesztett, szabadelvű lapok (az újvidéki Polja, a Danas vagy a zágrábi Telegram) közvetítésén keresztül tájékozódhattak az új irányzatokban, nyugat-európai művekben és kurrens elméletekben. „Ezeket a másod-, neki már harmadkézből szerzett ismereteket Esterházy Péter – akit a Sympo is közölt, akárcsak más, Magyarországon tiltó listás szerzőket: Mészölyt, Mándyt, Konrád Györgyöt, Eörsi Istvánt, Fehér Ferencet és Heller Ágnest – is emlegeti, amikor a folyóiratunkról beszél”, fűzte még hozzá Gerold, aki a tiltott irodalom kapcsán még arról anekdotázott, hogy jóllehet lapjuk átjutott a határon és bejutott az anyaországba, de ők maguk beutazási vízumot nem kaptak, és a lapszámok (vagy ugyanígy Bori Kassák-könyve) mind a könyvtárak zárolt állományába kerültek. Jugoszlávia ehhez képest nyitott volt, pontosabban csak megjátszotta a maga nyitottságát, hiszen jelen volt ott is a cenzúra (pl. Beckett Godot-ra várva c. drámáját először nem engedték bemutatni), jóllehet a nyugati művészeti produktumok végül csak eljutottak – maradva tovább a színháznál – Ljubljanán, Zágrábon, Szarajevón keresztül Belgrádba, pl. az Atelje 212 modern színházba.

Gerold színikritikusi tevékenysége még egyetemista évei idején kezdődött, habár a színház iránti szeretete gyerekkorához vezet vissza (ő is, akárcsak Ladik Katalin, diákszínész volt, rengeteg darabot nézett már akkor is, és önmagát mindig is vizuális típusnak tartotta). Első kritikáját Tolnai felkérésére írta az Új Symposionba, ebből a felkérésből és a színházról folytatott diskurzus vajdasági hiányából született meg tehát munkásságának egyik jelentős iránya: megírta Szabadka színháztörténetét, évtizedek óta ír a vajdasági színházakban játszott darabokról (kezdetben a Magyar Szó olyan munkatársaként, aki a hatvanas évek Belgrádjában a Bitef színházi fesztiválnak köszönhetően tájékozódhatott a nyugati színjátszásban) és 19. századi kutatói érdeklődése is elsősorban a drámai műnem felé nyitott. Az Újvidéki Egyetem 19. századi irodalmat tanító oktatójaként Ilia kérésére megemlékezett a számára kedves, a szakma által is becsült volt tanítványairól: Thomka Beátáról, Juhász Erzsébetről, Faragó Kornéliáról, Harkai Vass Éváról, Toldi Éváról és a jelenleg a szegedi egyetemen tanító, szintén 19. százados Hász-Fehér Katalinról. Nyugdíjasként elszakadt már az újvidéki tanszéktől, ahogy ő fogalmazott – „kiiktatódott”, majd a szegedi bölcsészkarhoz hasonlítva volt intézményét a hagyományszakadásról beszélt: „Nálunk leveszik az ajtókról a tábláinkat, nincs kint a nevünk, mint a szegedi intézetben pl. Csetri tanár úr táblája. Az új tanszékvezetés már a tradicionális tanszék napi rendezvényre sem hív meg minket (Jungot, Bányait, engem). Egyébként ez a tanszéki ünnepség éppen ma van, hiszen 1959. okt. 21-én, ezen a napon tartotta Sinkó Ervin a székfoglaló beszédét”.

Ilia kiemelte Gerold munkásságában az értelmiségi szociográfiával való foglalkozást is, ennek egyik jelentős terméke a Hatvan magyartanár című munka, mely – szerzője elmondása alapján – a Magyar Szóban töltött újságírói tevékenységének köszönhetően született meg. Vidékre, terepre utazó, riportot készítő kollégáit (Matuska Márton, Csorba István, Németh István) Gerold gyakran elkísérte, mert a kis falvakban jelenlevő kultúra, oktatás minősége érdekelte. Az Ács Károly által szerkesztett Híd pályázatára végül 1969-ben megírta ezt a második díjjal jutalmazott, az akkori vajdasági pedagógustársadalomban nagy port kavart művet, melynek egyik vitát kiváltó alaptézise a pedagógiai tudás mellett a szakmai ismeretek, tájékozódás és felkészültség elvárása volt. Jóllehet Gerold később felhagyott az értelmiségi szociográfiával való elsődleges foglalkozással, mégis gyakran visszatért és ma is visszatér a publicisztikai műfajokhoz, hiszen pl. a Vajdaság Ma internetes hírportálon Portéka címmel jelenleg is van saját rovata.

Gerold a vajdasági magyar irodalom jelenlegi helyzetéről értekezve a fokozatosság hiányát emelte ki, mellyel szemben saját nemzedékét és az akkori literatúrát állította párhuzamba: fiatal szerzőként az Ifjúságban indultak, következő lépcsőfokként az Új Symposiont szerkesztették, miközben szépen, lassan beépültek a Hídba (ezáltal ez a folyóirat is egy új irányvonalat kapott), Fehér Kálmán, Bányai és ő szerkesztőtársak lettek a Hídban (Gerold majdnem húsz évig szerkesztette a kritikai rovatot), így tulajdonképpen az, hogy 2004-ben, Bori halála után a folyóirat főszerkesztőjévé nevezték ki, egy fokozatosságnak a logikus eredménye volt. „A fiatalok helyzete ma más”, állította az újvidéki irodalomtörténész, „hiszen kevesebb a megjelenési lehetőség a Vajdaságban, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt”. Rádióműsorok szűntek meg, mint ahogy a szabadkai Üzenet c. folyóirat sincs ma már, a Családi Kör hetilap nem közöl irodalmat, a Hét Nap is csupán módjával, egyedül – első publikálási lehetőségként – szinte csak a Képes Ifjúság van. „De nemcsak az irodalmi közlés lehetősége szűkült be a Vajdaságban, hanem a véleménynyilvánításoké is, hallgatólagos cenzúra van, az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó is pártkontrolli fennhatóság alá került, szinte csak a Vajdaság Ma és a Második Nyilvánosság van, ahol kultúráról, közéletről szabadon publikálhatunk”, fűzte még hozzá Gerold, így a születésnapi beszélgetés a Vének Tanácsáról és a Napló Körről (mint az ünnepelt értelmiségi létének két fórumáról) folyatott diskurzussal zárult.

A Vének Tanácsa (kezdetben az újvidéki Forum kiadó épületében) tíz vajdasági magyar értelmiségi (Bányai, Maurits, Bordás Győző, Tolnai, Várady Tibor, Végel László, Gobby Fehér Gyula, Harkai Vass, Faragó) heti összejövetele, privát közege, véleménycseréje, míg a Napló Kör a Napló – a kilencvenes évek egyetlen független vajdasági magyar hetilapjának – egykori szerkesztőit (Bódis Gábor, Németh Árpád) és hasonlóan gondolkodó társait (pl. Tolnai, Végel, Balázs Attila, Losonc Alpár, Losoncz Márk, Pressburger Csaba, Radics Viktória) foglalja magába, nyilvános, magazinszerű esteken szólalnak fel, értekeznek kultúrpolitikai vagy politikai kérdésekről. A 75 éves irodalomtörténész számára ez a két fórum jelenti az oázist a Vajdaságban, abban a régióban, melynek jelen pillanatban égető szüksége van az autonóm értelmiségi szociográfiákra.

Bencsik Orsolya

 

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Friss hang. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A Sinkó-díjas Bencsik Orsolyáról
Szerző
Kékítő oldódik az én vizében
Szerző
Elolvasom
Nagymosás nyolcvankilenc oldalon
Szerző

NAGYMOSÁS NYOLCVANKILENC OLDALON - KRITIKA BENCSIK ORSOLYA KÉKÍTŐT OLD AZ ÉN VIZÉBEN CÍMŰ KÖTETÉRŐL

"Pedig az írás aktusa alapvetően nem női tevékenység, a kötet címében jelzett mosás, a házimunka annál inkább. S a kötetben pontosan ez válik az írás metaforájává, az egészen átívelő motívummá. A megtisztító „kiírás”, a vallomásszerűség végig jelen van, alapvetően két fő rétegben: egyrészt a női lét tisztázásaként a családon belül, másrészt – mint láthattuk – az írás megtisztítása, egyénivé formálása révén." – Gyolcsos Mária kritikája.

A kötet merész vállalkozás, hiszen egyszerre több műfajból ad ízelítőt az olvasónak: versek, hosszúversek, prózaversek és e-mailek váltják egymást a Kékítőt old az én vizében lapjain. A műfajok közötti határok tulajdonképpen nem hangsúlyosak, hiszen gyakran összemosódik a líra és a kispróza, másrészt a tartalom és a nagy odafigyeléssel  szerkesztett kötetkompozíció remekül összeszövi a különböző szövegeket, újabb jelentések lehetőségét nyitva meg ezzel.

 

Előmosás

 

    Kevés olyan kezdő prózaírót ismerek (jobban meggondolva egyet sem), aki ki merné hagyni Esterházy Pétert a szövegéből, s itt most nem a prózaírás technikai csínyeinek elleséséről beszélek, nem is az elődök tiszteletéről, mert persze az természetes, az kell, az belefér, mondjuk.

    Ez azt jelenti, hogy posztmodern megoldásként az író gyakran név szerint, önmagaként, szövegei élő referencialitásaként jelenik meg saját alkotásaiban. Könnyen belátható, hogy Bencsik Orsolya kötetében is ez a helyzet, így a kötet nyelve és formája eléggé „esterházys” (központozás teljes hiánya, túlhangsúlyozott mottók, vendégszövegek, lábjegyzetek, megszerkesztettség).

    De ugyanakkor szintén kevés prózaírót ismerek, aki első kötetében nagybetűsen bevallaná, tömören és hatásosan, hogy mindenki, még a kotnyeles kritikus is megértse: „NEM SZORÍTHATJUK KI NYOMTALANUL A SZÖVEGBŐL A PÉTEREKET”. És persze az irónia a saját szöveggel szemben folyamatosan jelen van, mint egy külső nézőpont, ami az olvasót rendszeresen elbizonytalanítja.

    Mert nem csupán Esterházy, hanem Nádas Péter ugyanúgy jelen van a kötetben a címek elé illesztett mottókban, ajánlásokban, s még inkább parafrázisokban, kifordításokban, újraalkotásokban. Folytathatnánk a sort, hiszen a kötet egy egész fejezete (A szöveg öröme) problematizálja az elődökhöz való kapcsolódást, a szövegeik átalakítása, felhasználása nyomán a tőlük való eltávolodást (a hatásiszonyt?).  A fejezet kisprózái tulajdonképpen tematizálják és megszólaltatják azt a szöveghagyományt, ami a kezdő, elsőkötetes íróra-költőre rászakad. Ez alatt a hagyomány alatt a már említett „Pétereken” kívül a vajdasági irodalomhoz való erős kapcsolódást is felfedezhetjük, nyilván nem véletlenül, hiszen a szerző maga is délvidéki kötődésű.

    A 20. század elejének irodalmát Szenteleky Kornél idézi meg, aki unikumként, a különlegesség élményeként van jelen a kötetben, amelyben az olvasás aktusa egyébként is kiemelt téma (különösen Nádas Péteré). Az olvasó szerző pozíciója szintén egy olyan szándékos külső nézőpont, melynek beemelése az értelmezés hagyományos módszerét és az olvasó (azaz a mi) helyzetünket teszi nehezen meghatározhatóvá.

    Sziveri János egyfajta közelmúltból felbukkanó lírikus előképként van jelen; a Fehérre meszelve című, neki ajánlott vers az írás és a nemi aktus metaforáját használja fel. Ennek a megoldásnak más szerzőkhöz fűződő szexuális víziója egyébként szintén Nádas Péter kapcsán kerül elő a kötetben, aki így többszörösen válik origóvá. A lírikusok közül Pilinszky János és József Attila is ilyen, a textuális térben megjelenő alakként van jelen a szövegekben, azaz nem csupán alkotásaik átvétele vagy átírása miatt, hanem tényleges szereplővé válva.

    Érdekes, ambivalens és megkerülhetetlen tehát Bencsik Orsolya viszonya az irodalmi hagyományhoz, s az ebben a kapcsolatrendszerben folytatott párbeszédei is figyelmet követelnek az olvasótól, számítva annak játékos és felfedező kedvére.

 

Női program magasfokon

 

     Pedig az írás aktusa alapvetően nem női tevékenység, a kötet címében jelzett mosás, a házimunka annál inkább. S a kötetben pontosan ez válik az írás metaforájává, az egészen átívelő motívummá. A megtisztító „kiírás”, a vallomásszerűség végig jelen van, alapvetően két fő rétegben: egyrészt a női lét tisztázásaként a családon belül, másrészt – mint láthattuk – az írás megtisztítása, egyénivé formálása révén.

    Különösen így van ez az első fejezetben (Csalá(r)dtörténetek), ahol egy család (a család?) történetéből olvashatunk részleteket prózában és versben, melynek következtében az alapvetően a lírára jellemző vallomásosság a prózai szövegekben is jelen van. Mindvégig egy központi én a reflektált, az ő szemszögéből figyelhetjük a család történeteit. Ez az én pedig egy olyan alany, aki saját nőiségét tematizálja. Elmondja a családi hagyományhoz, az elődeihez (anya, nagymama) való ambivalens viszonyát, az elődei és önmaga férfiakhoz való viszonyát, s így meghatározza az önnön női létét a világban. Ez természetesen egy alapvetően más helyzet, mint az anyáé vagy a nagyanyáé, akiket férfiak formáltak, s így némák: nem csupán az írás vagy az értelmes beszéd, de a gondolkodás képessége is megfosztatott tőlük. A kötet legerősebb verse, a Harangot pontosan ennek a folyamatnak a lelki működését ábrázolja, ahogyan a kegyetlen apafigura megpróbálja elnémítani a lányát, hogy kelendő legyen: „az a jó ha buta a nő ha kevés a duma”.

    Az a nő, aki a kötetben megszólal, egy céltudatos értelmiségi, akit a gondolkodás, az olvasás és az írás által próbál eltávolodni a férfiak uralta világtól. A női öntudat azonban még nem teljes: a családon belül megfigyelt történések és viszonyok gyakran gyermeki szemszögből tükröződnek vissza, sokszor inkább kamaszos, lányos leírások ezek, mint ítéletek. Az ítélet az olvasóra van bízva ebben a bizarr világban, ahol bepillantást nyerhetünk egy család életébe, hétköznapi és kevésbé hétköznapi dolgaiba, titkaiba. Megrázó és elgondolkodtató történetek ezek, melyek a metaforikus nyelv ellenére igencsak nyersek.  Központi szerepet játszik bennük az evés, az étel, az emésztés és a szexualitás, melyek sokszor szókimondással párosulnak, de ugyanilyen gyakran szinte már meglepően finomkodók is.

    A „bizonytalan lady”, aki alakmásként és mint az e-mailek szerzője bukkan fel az utolsó részben, nagyon is biztosan használja a nyelvet, érezhető szavain a filozófiai képzettség, s emiatt a zárlat elüt kissé az előzőektől. Furcsa e-mailek avagy mail-ek ezek, mert a cikluscímmel ellentétben a három szöveg már csak mail, azaz levél marad, a kötetbe rendezve megfosztva a digitalizáltságtól. Azonban három mail egyikének sincs címzettje, sem pedig megszólítottja. Ez akár egy felhívás is lehet az olvasónak: ő a kizárólagos befogadó.

    De miről is szólnak ezek a levelek? Avagy hogyan kerülnek a kötet végére? Ugyanaz beszél bennük, mint a bevezetőben? A motívum mindenesetre következetes: az én a megtisztítás-kiírás reményében indul a kötet elején, hogy rájöjjön: „neki a mosás, de még a kiírás sem segít, és egy kicsit csalódott, de nem a módszer sikertelensége miatt”. Nos, a módszer valóban nem sikertelen: a többféle én-értelmezés és értelmezési próbálkozás megírása mindenképpen izgalmas helyre vezeti az olvasót, amelyben néha önmaga is tükröződik.

    Nem úgy, mint a kötet illusztrációit készítő Dodony Anikó grafikai alkotásaiban, aki az egyébként igényes kivitelű borítót is tervezte. A kötetben található képek nagyrészt nem működnek együtt a szövegekkel, másrészt pedig – valószínűleg a nyomdai kivitelezés miatt – nem láthatók megfelelően. Ez azonban csak akkor zavarhatja igazán az olvasót, ha a nagymosás szüneteiben a betűtengeren túli vizuális felfrissülésre vágyik.

    Egyelőre meg kell elégednie a sorok közt tisztára mosott énnel.

Gyolcsos Mária

Világos világ
Szerző
„Szétírni” – „Megírni”
Szerző
Gyászfüzér
Szerző
Családtenyészet
Szerző
Pszeudotérkép nyúlszívből, disznózsírból, paradicsomból
Elolvasom
Egy provincia válsága
Szerző

Egy provincia válsága

 

Bencsik Orsolya szövegegyüttesének egyes szám első személyű elbeszélője posztkoloniá­lis szubjektumként jeleníti meg magát: olyan egyénként artikulálódik, aki modus viven­di­ként sajátítja el a mimikrit, ami ebben az esetben hibrid identitás létrehozásával jár. Alkalmazkodási próbálkozásai rámutatnak többszörösen minoritárius léthelyzetére […]

BENCSIK ORSOLYA: AKCIÓ VAN!

Gilles Deleuze és Félix Guattari littérature mineure fogalma értelmében a kisebbségi irodalom nem egy kisebbségi nyelv irodalma, hanem egy olyan irodalom, amelyet a kisebbség a többség nyelvén ír, s amelyre a nyelvi deterritorizáltság, az individuálisnak a direkt politikaira való rácsatlakoztatása és a kollektív megnyilatkozás-elrendeződés jellemző. Ezt a megállapítást szem előtt tartva, valamint az elmúlt több mint húsz évben íródott szövegeket és azok teoretikus interpretációit figyelembe véve igény mutatkozik a vajdasági magyar irodalom definiálása érdekében tett kísérletek – Szenteleky Kornélnak az Hippolyte Taine-féle miliőelméleten alapuló és a transzszilvanizmus mintájára létrehozott couleur locale téziseitől egészen Bori Imrének az életteret fetisizáló irodalomtörténetéig – és az általuk bevezetett terminusok felül­bírálatára. A vajdasági magyar irodalom ugyanis a kulturális emlékezet specifikus elemeire való koncentráltsága és a délszláv háborúkra való reflektáltsága okán – a szó posztkul­tu­rá­lis kritikában használatos értelmében – radikálisan elkülönböződik más magyar nyelvű irodalmaktól, mivel narratív technikái és tematikus kötődései tekintetében a déli areához, leginkább a posztjugoszláv térséghez tartozó literatúrából veszi mintáit. Az általam vizsgálandó szövegegyüttes, Bencsik Orsolya Akció van! című prózakötete is ilyennek tekinthető, hiszen – a szerző első, Kékítőt old az én vizében című könyvéhez hasonlóan, intertextuális játékai által – nem csupán elődeivel – Tolnai Ottótól a péterek nemzedékén át Balázs Attiláig – próbál párbeszédbe lépni, hanem – ahogyan a szerző a kötetajánló trailerben hivatkozik rá – a kulturális emlékezet olyan elemeit (mint például a partizánok által a negyvenes években elkövetett magyar irtásokat) is megmozgatja, amelyek csaknem ötven esztendeig a tabu tilalma alá estek.

Bencsik Orsolya szövegegyüttesének egyes szám első személyű elbeszélője posztkoloniá­lis szubjektumként jeleníti meg magát: olyan egyénként artikulálódik, aki modus viven­di­ként sajátítja el a mimikrit, ami ebben az esetben hibrid identitás létrehozásával jár. Alkalmazkodási próbálkozásai rámutatnak többszörösen minoritárius léthelyzetére: egy patriarchális társadalomban nőként, Szerbiában magyarként, Magyarországon határon túliként igyekszik a többség részévé válni, sikertelenül. Jó példa erre, amikor a novinarka bőrébe bújik, aki időről időre elbiciklizik a szomszéd falu kocsmájába, hogy „nem éppen jóképű, nem éppen okos” (43.) harmincas férfiakkal vedelje a Lavot a Radio Ass monoton technóütemeire, s kiselőadásokat rögtönözzön nekik a szerb és magyar viszonyokat összehasonlítva úgy, hogy azok valójában nem értik, nem érthetik meg, mit mond, hiszen míg ők nem beszélnek magyarul, addig a fiatal nő nem tud szerbül, ettől függetlenül élvezettel nézik, ahogy monológja közben lehúzogatja a nedves sörösüvegekről a rájuk izzadt címkéket.

Az autoritás és a diszkrimináció problematikája az Akció van! kisprózáinak számos szignifikáns szegmensében előtűnik, a legerőteljesebben talán éppen a folytonosan széteső, majd újraépülő, s ezért meghatározhatatlan származási helyre mint terra incognitára való utalásban. A Nyúlszív, szitakötőnyelv című kisprózában szitakötő-nagymama arra a legbüszkébb, hogy előre tudja, „olyan országban fog családot alapítani, amelynek Jugoszlávia lesz a neve. Gyerekei pionírok lesznek, és boldogan vasalgatja majd piros kis kendőcskéjüket. Azt is tudja, minden egyes tagállam elvesztésével két szárnyának színe egyre fakóbb lesz. Nagyapa-nyúlnak hiába mondaná, hogy ez nem az öregedés jele, hanem a hiányé, nagyapa-nyúl nem hallaná, akkor már évek óta csak az ágyat nyomná. Történne mindez akkor, amikor nagyapa-nyúl megtudná, hogy többé nincsen tengere. Nincs hova lógatni végtagjait. Többé már nincs miért félnie a cápáktól. Nem feküdhet napernyője alatt a napszúrástól tartva, nem nézheti a szinte pucér női testeket.” (16–17.) Ennek értelmében a sokkoló hiátus által megképződő posztjugoszláv önazonosság nem az elbeszélő sajátja, hanem a nagyszülei és a szülei generációjának alapélménye. Neki mindebből csupán a frázisokból strukturálódó jugonosztalgia marad: a Tolnai Ottó által a vajdasági magyar író tulajdonának minősített tenger azúrja helyett egy kínai boltban vásárolt kék-fehér-piros csíkos fürdőruha. „Mit tagadjam, szeretem a hazámat” (93.) – hangsúlyozza több ízben is, és jugoszlávsága ismérvének a testvériség-egység jegyében kibontakozó szexuális vonzalmat teszi meg: „Ha egyszer lesz egy szerb pasim, Milošnak fogják hívni, vagy Nikolának, és biztos, hogy nem lesz szőke, mert a szőkéket nem szeretem. Az egész életemet a tenger mellett fogom leélni egy ilyen Nikola vagy Miloš mellett, akivel majdnem minden nap beülünk a kávézóba meginni egy Nikšićkot, elszívni egy cigarettát és elolvasni a napi sajtót. Ha jó idő lesz, tehát a víz éppen meleg, akkor én fogom magam, és úszok benne egyet, majd kifekszem a jugoszláv zászlós fürdőruhámban a napra szárítkozni. Miután a Nikola vagy Miloš átolvasta az újságot, utánam jön és jó vastagon beken naptejjel, nehogy leégjek, mert nekem nagyon fehér bőröm van, és ő ezt szereti. Ha éppen nincsenek mások a tengerparton, akkor szeretkezik is velem. Nagyon gyorsan tudja letépni rólam a jugoszláv zászlós fürdőruhámat, de olyan is van, hogy csak arrébb húzza a bugyimat, és úgy rakja be a farkát. Mikor elélvezek, mindig arra gondolok, hogy én egy igazi honleány vagyok, és hogy ennek a Nikolának vagy Milošnak legalább hat gyereket kellene szülnöm.” (93.) A nemzeti identifikáció ennek megfelelően szoros összefüggésben van a testi tapasztalatokkal, de mindvégig a giccs szintjén marad, ami azt sugallja, a közhelyszerűség az egyetlen lehetséges elbeszélési módozata. A jugoszláv néplélek fikciónak tűnik, Jugoszlávia pedig a – Dubravka Ugrešićtől kölcsönzött kifejezéssel élve – közös háttérismeretet feltételező jugó-gének ellenére, valamint imagináriussága dacára spiritualizált térré változik. A narrátor nemzedéke tehát az Adria sós vizét magukról lerázó megszárítkozottaké, azoké, akik ugyan tisztában vannak vele, hogy regionális determináltságuk okán nem kerülhetik meg a történelmi múlttal való szembenézést, mégis igyekeznek új ideákat kreálni, a korábban használtaktól elkülönböződő fogalmakat konstruálni.

Talán emiatt kerülnek előtérbe náluk a mikroközösségek: Bencsik Orsolya (is) kiterjedt magánmitológiát épít fel, újra felfedezi a család és a falu által körülhatárolt vidéket, és azt a metafizikai értelemben vett provincializmust, amiről Radomir Konstantinović is értekezik A vidék filozófiája című könyvében. A vidéki a közösségi akarat mintájára stilizált ember, aki megbújik az általánosság biztonságában, vagyis kiskorúsítja magát: „a provinciális szellem, [mely] (…) mindentől megvéd, mindenekelőtt önmagunktól, az Énnek nevezett minden kihívástól és megpróbáltatástól (a személyes felelősségtől és a személyes kezdeményezéstől), szükségszerűen infantilizmushoz vezet” (Konstantinović, Radomir: A vidék filozófiája, ford. Radics Viktória, 9). A vidék filozófiája a kis fesztáv filozófiája, mert ebben a norma színházának nevezhető teátrumban nem állnak rendelkezésre nagy vétségek, amelyek komoly egzisztenciális megpróbáltatásokhoz vezetnének, ezért nincsen tragédia sem, hacsak az üresség drámáját nem nevezzük annak, noha az is inkább a tragédia megkerülésének tragédiája. A kötet novelláit egységessé tevő elbeszélői hang jól kivehetően egy gyermeké, de legalábbis egy gyermeki sorban maradt lányé, akinek identitása nemcsak kisebbségisége miatt bizonytalan és állandóan mozgó, hanem periférikus családi helyzete miatt is. A família központi alakja a mama által 300 kilósra hizlalt nagyapa (Tóth Antal, született 1927 pünkösd másnapján), akinek mutogatására nem kötöttek szerződést a cirkusszal, inkább ők maguk rendeztek kiállítótermet köré. Ott feküdt a kisszobában, a cukortól elüszkösödött lábbal, a sok fekvéstől kidörzsölte a bőrét a hipózott ágynemű, így végül az egész teste egyetlen élő sebbé vált. Az ágyat ellepő teste ellenére a feje akkora volt, mint egy madáré, szinte eltűnt a nagypárnában. Pont rálátott az anyja által hímzett falvédőre („Szórakozást ne keress a távolban, itt van a boldogság a nyugodt otthonban”) és a meztelen nős naptárra, amely mellett Jézus kínálta fel neki a szívét egy ócska nyomaton. Olyan büdös volt, hogy nem lehetett benn megmaradni. Az abjektté lett öregember jelenlétének azonban a helyiek is örültek, hiszen fellendítette a faluturizmust: kíváncsi külföldiek jöttek el megnézni, hogy miután jól kihányták magukat a külön erre a célra felhúzott udvari budiban, megtöröljék a szájukat a mama és a rendőrfőnök által 10×10 centiméteres négyzetekre hasogatott, vajdasági magyar kiadóktól érkező nyomdatermékekkel, két napig egyenek a kiadós bácskai kosztból és igyanak a kerítésszaggató pálinkából.

A nagyapa centrális helyzete azzal magyarázható, hogy az őt körülvevők mind a szubjektív szubjektumok, az önmagától elijedt egyediség naiv realizmusát képviselik, miközben ő maga éppen különcségével, jelesül hatalmasra dagadt testével üt el tőlük. Ennek az állapotnak a fenntartásában azonban kénytelen a környezetére hagyatkozni: mivel magatehetetlen, arra szorul, hogy a felesége táplálja, és egyáltalán, ő tartsa életben. Ebben a momentumban visszaköszön a provincia szelleme, hiszen a vidék felruházza lakóit a mindenbe betekintés zsarnokságával, feljogosítja őket arra, hogy ítélkezzenek tettekről, életről és halálról. Amikor az összes árutartalék elfogy az üzletek polcairól, és többé már nincs mire kenni a margarint, még az az ötlet is felvetődik, hogy a nagyapát fogyasszák el. „A tata akkor még egy ötvenessel slankabb is volt, noha furcsamód tovább már nem fogyott, még ha a boltokból az áru el is tűnt, akárcsak a bónra kapható kenyér, a környék összes kutyája, galambja, verebe, hala vagy éppen házi kedvence. Amikor apám a kilencvenes évek éhezései alatt végül a tatát akarta nekünk feltálalni (1992 volt, áprilisi nap), az a fiának a nővéremet ajánlotta. »Még ezer gyereket csinálhatsz. De apát hogy csinálsz?«” (52.) A Disznók című kispróza ezen részlete majdnem szó szerinti átvétele Alek Popov bolgár író A függetlenség napja című, Symposionban megjelent novellájának, amely Bencsik Orsolya bevallása szerint meghatározó olvasmányélménye volt tizenévesen: „az ilyen szövegeken keresztül tapasztaltam meg a háborút, tulajdonképpen az irodalom által traumatizálódtam” (Boldog Zoltán: Trauma van!).

Nem véletlen, hogy a narrátort az apja gyakran szólítja Antalnak, hiszen ő sem illik bele maradéktalanul a vidék világába. Abszurd közeg ez, mint ahogyan a szerző is nyilatkozta egy interjúban, „a címmel ellentétben a narratíva tekintetében tulajdonképpen nem történik semmi, mozdulatlanság van, zártság, normalitássá változtatott, simulékonnyá tett abnormali­tás. Falusi unalom, leskelődés, kocsma, alkohol, döngő legyek és büdösség. A támadás pedig, bár ezt csak remélni tudom, a narráció során jön létre, a diskurzus szintjén valósul meg” (Rizsányi Attila: Küzdök a regénnyel). A hétköznapivá tett torzulásokkal, a természetessé avatott perverziókkal szemben a pszeudoinfantilis hangon megszólaló elbeszélő fegyvere maga a beszéd, az akaratlan kimondás önfeledtsége. „Sok mindent tudok, de sok mindent nem szabad kimondanom” (8.) – a kötet első, Macskainvázió nagyapáéknál című novellájában a narrátor több helyütt is hivatkozik azokra a titkokra, amelyekre az őt körülvevő groteszk univerzum épül: ezekből az üres helyekből képződik meg ez az irodalom. „Hogy a kíváncsiság a legveszélyesebb dolog a világon, ez a történet valódi üzenete! NE MERJ! NE KÉRDEZZ! NE NÉZZ! És legfőképp, puha kis végtagodat ne rakd bizonytalan kinézetű folyami hajók fedélzetére!” (18.) Ahogyan tehát a szabadkai könyvbemutatón Tolnai Ottó is utalt rá, Bencsik Orsolya akciója lényegében egyfajta gerillatámadás a vidéki szavak üressége ellen – ennek felismerése által szüntethető meg a szöveg és a cím közötti feszültség.

A Szirmai-díj átvételekor felolvasott köszönőbeszédben a szerző a recesszió termékének nevezte a kötetet: „Az egyik szegedi ismerősöm azt mondja, olyan vagyok, mint a sátoros cigányok. Meg hogy két ország között összevissza rohangálok. (Haza-válság.) A háború elől menekült szomszédom meg azt mondja, nem vagyok tisztában a nyelvekkel. Nem érti, hogy mit beszélek, de akkor se ért, ha szerbül beszélek. (Nyelv-válság.) A bosnyák író barátom meg, aki mindössze harmincöt éves, átélte a háborút, és amikor apám az élményeiről faggatta, kimenekült a konyhából, elmenekült Topolyáról, és már csak e-mailen keresztül hajlandó velem értekezni (Bocs, apa.), azt mondta, nem tudom eldönteni, ki szeret. (Szeretet-válság.)” (Bencsik Orsolya: Szűkös szó). Az Akció van! a térség válságirodalmának fontos eleme: egy posztháborús, az erkölcsi értékek általános degradálódásának tanújává tett nemzedék sajátja.

 Berényi Emőke

A kispróza műfaja. (Bencsik Orsolya: Akció van!). In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika V. A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Elolvasom
Az újraolvasott Tolnai – Kritikai beszélgetés a szegedi Grand Caféban
Szerző

Az újraolvasott Tolnai

Kritikai beszélgetés a szegedi Grand Caféban

Az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszék tavaly tavasszal indult kritikai beszélgetéssorozatának (KáBé) hatodik alkalmával Tolnai Ottó Gogol halála és Virág utca 3 című, korábban külön-külön már megjelent szövegeit egymás mellé helyező kötet (Jelenkor, 2016) adta a beszélgetés tárgyát. – Ott jártunk.

Szilágyi Zsófia moderálása mellett Kovács Krisztina, Bencsik Orsolya és Góli Kornélia értékelte a könyvet, majd a beszélgetést követően Gazsó Hargita Tolnai művészetéhez kapcsolódó vetítését tekinthette meg a közönség.

A beszélgetés során több ízben felmerült az a probléma, hogy egy ilyen típusú könyvet nagyon nehéz pontozni: egyrészt egy nagy klasszikus újrakiadásáról beszélünk, másrészt viszont az eredeti megjelenéskor valójában „nem történt meg a könyv” Magyarországon, nem volt számottevő kritikai recepciója. Bencsik Orsolya és Góli Kornélia – némi bevallott elfogultság mellett – 10 pontra értékelték a kötetet. Rajongásuk tárgya elsősorban az a tekintet, amelyet Tolnai megképez a szövegeiben, továbbá mindketten fontosnak érzik azt, ahogyan ez az újrakiadás párbeszédbe tud lépni az életmű más darabjaival is.

Bencsik azt is hangsúlyozta, hogy Tolnainál az irodalmi tekintet mellett a színház, a film, a képzőművészet is szervesen bekapcsolódik az értelmezésbe. Kovács Krisztina az általa adott 8 pontot azzal indokolta, hogy számára a Tolnai-életműben ugyanazon motívumok mániákus, olykor már-már unalmas újraírása történik. Az újrakiadás fő tétjének azt tekinti, hogy mennyire tud működni ez a két szöveg 2017-ben, tudnak-e olyan olvasói élményt hozni, mint amit a megjelenéskor jelentett ez a kísérletező kedv, avantgarde hagyomány, amely a jugoszláviai magyar irodalomban gazdag teoretikus hálóval rendelkezett, ám a magyarországi magyar irodalomban csaknem gyökértelen volt. Részben erre reflektálva Szilágyi Zsófia azzal érvelt a saját 8 pontos értékelése mellett, hogy az újraolvasás során nem volt meg számára az első olvasás során átélt nagyon erős élmény. Úgy gondolja továbbá, hogy a kötetnek jót tenne, ha egy kicsit jobban nyitna a Tolnai-univerzumban kevésbé otthonosan mozgók felé. A kötet érdemei kapcsán bár hangsúlyozta, hogy az életműkiadás nagyon szép, jól kitalált a koncepció, azonban a szerzői utószó helyett szerencsésebbnek érzett volna egy kívülről beszélő, reflektáltabb értelmezői hangot. (Ugyanakkor, persze, arra is utalt, hogy egy ilyen paratextus szerepeltetése esetlegesen a klasszikussá merevítés veszélyét is magában hordozná.)

Szilágyi Zsófia az újrakiadás, újraolvasás gesztusa mellett a Tolnai-univerzum, és tágabb értelemben az egész vajdasági irodalom sajátos magába zártságára kérdezett rá. Bencsik Orsolya szerint jó, hogy Tolnai írta az utószót, hiszen a szerző önnön teoretikusaként is gyakran megnyilvánul, ennélfogva sokat tesz hozzá a szöveg megértéséhez. Úgy vélte, Tolnai maga segíthet abban, hogy tolmácsolja művészetét a magyarországi közönség felé. Góli Kornélia ezzel egyetértve amellett érvelt, hogy a szerző csak megpróbálja körülírni azt az élményvilágot, amelyből táplálkozik, ennélfogva nem érzi erőszakosnak az ilyen típusú írói gesztusokat. Kovács Krisztina a fenti álláspontokkal vitatkozva úgy látta, nem feltétlenül tesz jót egy életműnek, ha a szerző egyszersmind önmaga elsőszámú értelmezőjeként lép fel, ő az utószót inkább a kötetben szereplő szövegek továbbírásnak érezte.

A kontextus kérdését érintve az látszik, hogy a korabeli magyarországi magyar irodalom tendenciáihoz mérten (történetközpontú, mimetikus, világszerű próza) hihetetlenül frissek, újszerűek a Tolnai-szövegek. De vajon olvashatóak-e ehhez, a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi prózájához képest, vagy inkább közép-európai, délszláv kontextusban érdemes őket nézni? – tette fel a kérdést Szilágyi Zsófia.

Bencsik Orsolya az életrajzi kontextus felől indított (Tolnai az Új Symposion főszerkesztőjeként folyamatosan politikai támadásoknak volt kitéve), hangsúlyozva, hogy olyan szövegeket hozott létre, amelyek az ideologikusság helyett megpróbáltak a tiszta művészet jegyében megszólalni, a mindennapi banalitásokon keresztül megtalálni a politikától mentes művészetet. (Miközben – tette hozzá – önmagába záruló szöveguniverzum helyett világprózát teremtett.) Ezért fontos szerinte a vakvágány és a szeméttelep motívuma: egy halott, pusztuló világban próbál kiépíteni egy bukolikus prózát, amit mindeközben ironikusan is megmutat. A borítón szereplő festmény tárgya (Bojan Bem: A fehér kutya) lenne a tiszta lény a környezetét destruáló ember magatartásmintáival szemben.

Góli Kornélia fontosnak érzi a földrajzi behatároltságot, a vajdasági és össz-jugoszláv miliőt, valamint azt, hogy a két szöveg születése, 1972 és 1983 között eltelt tíz évben hatalmas változások történtek mélyen belül, amelyek csak később manifesztálódtak. Szerinte a Virág utca 3-ban – Bencsik Orsolyával egyetértve – a pusztulás, a térség egyfajta „nyikorgása” érezhető.

Kovács Krisztina a tágabb kontextus kapcsán az Új Symposion folyóirat mérhetetlen jelentőségét említette meg: ez az a platform, amely szintetizálva mutatta meg a magyar olvasók számára a nyugati progresszív teóriákat. Az az összművészeti bázis, amelyre Tolnai épít, más szerzőkhöz hasonlóan az össz-jugoszláv művészeti térben helyeződik el, abban rajzol ki tendenciákat. Úgy látja, azoknak a szimbólumoknak a nyomai már itt is megvannak, amelyek Jugoszlávia széthullásával még erősebb kontextust kapnak: plasztikus módon jelenik meg a tenger, az elveszett nagyság reprezentációja, amely a monarchia óta kódolt, és a közép-kelet-európai életérzés leírására kiválóan alkalmas szimbólumként funkcionál.

Szilágyi Zsófia Tolnai művészetét a nyugati magyar irodalommal, jelesen Ferdinandy György szövegeivel állította párhuzamba: azok a szövegek a saját idejükben semmilyen módon nem kerültek párbeszédbe a magyarországi irodalommal, és kicsit hasonló a helyzet Tolnainál: Ferdinandyt utólag sem sikerült szervesíteni, és Szilágyi számára úgy tűnik, Tolnait sem.

A következő moderátori kérdés arra vonatkozott, hogy vajon lehet-e ezt a két szöveget egyáltalán egységként kezelni, milyen hatással van az értelmezésre az, hogy ezek az írások egymás mellé kerültek. A beszélgetők abban egyetértettek, hogy a Virág utca 3 erősebb, izgalmasabb szöveg. Góli Kornélia egy naplójegyzet-szerű olvasatban, Bencsik Orsolya pedig a motívumok, valamint a rizomatikusság felől gondolja összetartozónak a két szöveget.

A rizomatikus felépítés következtében az egyes szövegek fragmentumai akár önállóan is működhetnek, viszont egészként is olvashatóak – Bencsik Orsolya ezzel kapcsolatban Thomka Beáta és Radics Viktória eltérő, de egyaránt védhető álláspontjait említette, Tolnai lehetséges irodalmi párhuzamaiként pedig Mészöly és Esterházy prózája merült fel a beszélgetés során.

A folytatásban Szilágyi Zsófia motívumokkal kapcsolatos kérdésére reagáltak a beszélgetők. Mint azt Bencsik Orsolya megjegyezte, a később fontossá váló flamingó ezekben az írásokban még nem szerepel, viszont megjelenik az anyagszerűség (gipsz, só), valamint a meditációs objektumok mellett a tükrözés, amely a kisebbségi író magányával, identitásával kapcsolatban válik fontossá a Tolnai-életműben. Kovács Krisztina utalt egyfelől a szerző lakóházában található tárgyakból felépülő múzeumszerű térre, illetve a motívumok kapcsán a már korábban is kiemelt szeméttelepre mint a széthulló Jugoszlávia és a különböző kulturális identitások problémakörének szimbólumára.

Az est zárókérdése arra vonatkozott, hogy vajon a vajdasági irodalomban hihetetlenül erős Tolnai-hatás felszabadító erőként működik-e egy fiatal szerző számára, vagy inkább bezár egyfajta írói világba. Szilágyi Zsófia elmondta, kívülről szemlélve az látszik, mintha Tolnai hatása alól kikerülni feladat lenne. Bencsik Orsolya íróként próbál szabadulni tőle, de ezt a folyamatot nem hatásiszonyként éli meg. Tolnaival kapcsolatban úgy érzi, a vele való találkozás felszabadítóan hatott, a szövegei pedig egy nagyon nyitott típusú gondolkodásra ösztönöznek. Góli Kornélia Tolnai nyitottságára reflektálva egy színházi példát hozott: A kisinyovi rózsa szöveg nélküli színpadi változatát – amely Tolnai tárgyi világát gondolja tovább – érdeklődéssel, együttműködően fogadta a szerző. Bencsik Orsolya azt is kiemelte, hogy Tolnai a fiatal írókat is aktívan támogatja, megjelenési lehetőséget is biztosítva számukra.
A következő, március 23-i beszélgetés tárgyát, Krasznahorkai László tavaly megjelent regényét Bod Péter nyerte. Gazsó Hargita rendhagyó vetítését követően, a Tolnai-est zárásaként Szilágyi Zsófia ismertette a közönségszavazás összesített eredményét: a zsűri 9 pontos átlagával korrelálva a közönség pontjainak átlaga 9,07 lett.

                                                                                                                                                                                                                Szántai Márk

Interjúk
Elolvasom
Bencsik Orsolya: Ez a némaság időnként meg tud szólalni
Szerző

Bencsik Orsolya: Ez a némaság időnként meg tud szólalni

„Amúgy Ottlik gyerekként nagy Jules Verne-rajongó volt és imádta a Don Quijoté-t, én ebben is nagyon magamra tudtam találni.” - Írók írókról című sorozatunkban kortárs szerzőket kérdezünk a számukra meghatározó írókról. Ezúttal a nemrég Sziveri-díjat kapott Bencsik Orsolyát Ottlik Gézáról.

Ebben a sorozatban kimondott reményünk, hogy klasszikusok kerüljenek terítékre, olyan szerzők, akiknek helyét az olvasói-irodalmi tudat már megtalálta. Ebben rejlik egyben a nehézség is; kibontani az írói életművet az ismert értelmezői hálókból, játékba, eleven mozgásba hozni ismét. Fontos dimenzió tehát a személyes olvasástörténet. A tiednek Ottlik miként lett része?

Bencsik Orsolya: Középiskolás koromban találkoztam először Ottlikkal, ha jól emlékszem, éppen retrospektív módon: a – többek között Ottlik-növendék – Esterházy vezetett el hozzá, és az Esterházyval foglalkozó Balassa Péter. Abban az időben többé-kevésbé a Bevezetés a szépirodalomba c. kötet lázában égtem, már amennyire megérthettem, felfoghattam belőle valamit, nyilván ehhez, a bennem felvonuló, kavargó szavakhoz, egyfajta káoszhoz kellett támaszként, fogódzóként, értelemadóként Balassa. Az Ottlik és a hó c. tanulmányára így, EP interpretációs horizontját keresve bukkantam rá, és megütött az, amikor – most utánanézve – Balassa (Tandorit idézve) az Iskola egymást is ellenpontozó „sár és hó közege” kapcsán, az antik kozmológiák szerinti elemek irodalmáról beszél. A szobák otthonosságával szemben az elemek otthonosságáról, az elemek csöndjéről, amelyben „az idő hallgat”. Arra emlékszem, hogy az ottliki rend egyik legszebb elemeként tapasztaltam a sárral mint a valósággal, a csúnya dolgokkal, a katonaiskola zárt fegyelmével, kegyetlenségével szemben a fehér havat, ami persze egyszerre elleplező, mert betakar, de jóval inkább a szabadság és a kegyelem jelölője, matériája. Ennek a hónak a vakító fehérségében (mert nem lucskos, latyakos) többek között a transzcendencia létezését és a könyörület meglétét is felfedezni vélhettem, egy isteni reményadást is, és ez nyugalommal töltött el. Azt éreztem, hogy mindez nem csupán néma díszlet, melyben a gyerekből felnőtté váló létező (önmaga is a kozmológia, a díszlet része) a határosságával, az egzisztenciális határélménnyel vagy éppen a determináltságával szembesül, hanem hogy ez a némaság időnként meg tud szólalni, Ottliknál végül hangot kap. Ez a hang pedig, bár nyilván ez már túlzás, egy isteni hang, a kegyelem hangja. Ezért zavart Esterházy Ottlik-gobelinje, noha érteni véltem az írói gesztust, egyszerre az hommagé és az irodalmi apával való leszámolás, a rombolás, a megszűntetve-megőrzés módszerét, és nyilvánvalóan rácsodálkoztam, de utólag belegondolva nekem ez a sajáttá vált, Esterházy által birtokba vett, lejegyzett, Ottlik születésnapjára lemásolt Iskola éppen a kiolvashatatlanságba zárta, sárral kente be, lucsokká, latyakká tette a kegyelem hangját. Jóval később Tolnai Ottón keresztül találkoztam Hantai Simon Párizsban élt magyar festő Rózsa-szín írásával, amit most azért tartok fontosnak ehelyütt megemlíteni, mert 1958-ban Hantai szintén egy évig másolt, akárcsak Esterházy, a számára legfontosabb szövegeket, Loyolai Szent Ignácot, Hegelt, Schellinget, Hölderlint, Kierkegaard-ot és a Bibliát a liturgia színeivel, és ezek a különböző színekkel felvitt szövegek végül a vásznon számomra megfestették azt a havat, amivel Ottlik Iskolájában találkoztam. Hogy Hantainál, igaz, nála a rózsaszínben, de megszólal az az isteni, kegyelmi hang.
Ottlik Iskolája után Musil Törlesséhez jutottam el (noha később olvastam, hogy Ottlik nem ismerte akkor még Musil idézett művét), ami pedig más irányokba vezetett el, így csak egyetemista koromban érkeztem meg az Ottlik-opus többi darabjához, amik szintén beépültek, hatottak rám, de talán kevésbé olyan elementáris erővel, mint az Iskola, ez persze nem értékítélet akar lenni, csak személyes tapasztalat. Amúgy Ottlik gyerekként nagy Jules Verne-rajongó volt és imádta a Don Quijoté-t, én ebben is nagyon magamra tudtam találni.

Szerbhorváth Gyuri esetében is feltettem a kérdést, Nálad sem kerülném el; Ottlik hogyan „mutatta magát” a vajdasági kontextusban? Elbeszélhető-e recepciótörténete?

Ha jól tudom, Ottlik szerette Újvidéket, szívesen járt oda, bár Újvidékhez képest éppen egy szabadkai/sárszegi író volt rá nagy hatással. A magyar prózát tekintve tőle, éppen egy vajdaságitól tanulhatott a legtöbbet, ahogy a többek között Ottlikon is nevelkedett Esterházy szintén visszanyúlt Kosztolányihoz. Mindketten Kosztolányi-származékok voltak. Ami Ottliknál a hó, az Kosztolányinál a napfény – ez is Balassa. A Függő számomra – az én értelmezői, centralizáló koncepciómban, mely fővonalakat keres – egyszerre Kosztolányi- és Ottlik-átirat, a két mester lenyűgöző fúziója. Ami Ottlik a vajdasági irodalomba történő beépülését illeti, én Gion Nándor Virágos katonájában többé-kevésbé felfedezni vélem az ottliki rendet, és azt a módszert, amivel a sárban való tocsogásból ki lehet lépni, és el lehet jutni a szabadság állapotába. Ha már az előbb a hóról beszéltem, akkor rögtön kötném – túl a Kálvária-domb festményén, a sárga margarétás Virágos katona alakján – a befagyott folyóhoz, a jéghez, melyen a gyerekek, Rojtos Gallaiék átsiklanak, elfutnak a csúnya dolgok elől. Ez a vékony réteg, a jég, mely kiismerhetetlen, vezetne el pedig a kegyelem állapotába is. Tolnai Ottónak van egy nagyon szép Ottlik-ciklusa, máshoz nem igazán tudom kötni, de ez lehet, csak az én hiányos tudásom miatt van, bár azért úgy vélem, a vajdasági magyar irodalomba erőteljesebben épültek be délszláv vagy világirodalmi hatások.

Ha Ottlik, akkor az Iskola a határon. Ez közhely és hál’ Istennek a legrosszabb tulajdonságaival; tehát gyakran nem stimmel. Számodra a többi mű, a novellák, kisregények stb. milyen mintázatát adják ki az oevre-nek?

Az Ottlik-művek több szálon is kapcsolódnak a központiként kezelt Iskolához, a szereplők közötti átfedések, helyszín- vagy motívumegyezések, de különösképpen az írói világlátás miatt, a már említett, sokszor éppen kiismerhetetlen ottliki rend miatt. Egyfajta teljességet, illetve egymással való, eleve adódó összeolvasást lehetne hozzájuk rendelni, tulajdonképpen egymást erősítik, finomítják ezek a szövegek, ugyanannak az elbeszélt világnak, narratívának szerves részei. Ahogy egyébként maga a szerzőjük is arról az igényéről számol be egy Hornyik által készített interjúban, hogy nem szeretné, ha az opusa különálló darabokra hullana, külön, egymástól elszigetelt konstrukciókból állna. Szerintem nem is hullik szét.

A korábbi generációknak, a prózát megújító Esterházynak, a „történelmi időszámításból és –járásból” következően (is) az ottliki ethosz, a műveket író szerző magatartásmintája, a polgári irodalomhoz fűződő viszonya nagyon lényeges volt. Te egy másik időből olvasod. Melyek azok az oldalai, amik „segítenek élni”?

Az ottliki opus többek között számomra éppen azért is élő, mert nem az életvezetésről vagy a praxisról ír, nem tanácsokkal lát el, hanem prózáinak egyébként nagyon is erős költői nyelvén a történelmi helyzetállástól is függetleníthető létszituációkról számol be. Számot vet. Ez lenne az az örök emberi, ami ugye a nagy művek jellemzője – akármennyire közhely ez, de igaz. És elegáns (ez az elegancia persze nem puszta esztétika), ami – bár ez lehet, hogy a részemről rossz meglátás – néhány nagy kivételt leszámítva egyre inkább hiányzik a magyar kortárs prózairodalomból. Másrészt nyilvánvalóan Ottlik ismerete nélkül is lehet prózát csinálni, művelni, de azt elég cikinek tartom, ha azzal a prózapoétikával, aminek a kezdete a magyar irodalomban Ottlikhoz köthető, nem tud a későbbi kor írója elszámolni.

Az utóbbi években (már ennek is tíz éve) az Ottlik újragondolások közül Hévizi Ottó és Jakus Ildikó Ottlik-veduta című könyve erős és önálló szín volt. „Át kellene gondolni, hogy a magánszabadságharc veresége, enyhébben fogalmazva: a győzelem súlyos kétsége, mit árul el Ottlik saját dilemmáiról, és ez a vérveszteség miként üt át az Ottlik-próza egész (élet)szövedékén” – írják a bevezetőben. Miként vélekedsz erről?

Az a helyzet, hogy Hévizi és Jakus könyvét (szégyen, nem szégyen) nem olvastam, nem ismerem, de pótolni fogom. Az idézet alapján – ha jól értem – csak azt tudom mondani, hogy az én olvasásmódomban (bár tisztában vagyok azzal, hogy ez leszűkíti az interpretációs horizontot) a szerzői dilemmák, amennyiben ezek személyesek és nem poétikaiak, nem érintik a szövegeket. Másrészt ha konkrétan az elbeszélés nehézségéhez vagy a nem jók a szavak íráshelyzetéhez kötném a győzelem kétségességét, tehát módszertani és koncepcionális problémaként kezelem, akkor a kétséget emelném ki, a dilemmát, ami a megvalósulást, a pozitivitás, létrehozás vagy az arról való pontos beszéd lehetetlenségét mint nyelvproblémát éppen a mozgásban, a dinamizmusában látja: nem a megérkezésben, a befejezésben, hanem az úton levésben, a törekvésben és ezek reflexióiban.

Az Ottlik-hanglejtés rezeg-e még hallhatóan a kortárs prózában vagy már vízjelszerűen íródott bele mélységeibe?

Ottlik-hatásokkal leginkább és a legteljesebben az Esterházy-próza itatódott át, bár a Bevezetés… utáni szövegei egyre jobban nélkülözik, noha persze a mélyén, az ottliki léthelyzetet tekintve kitörölhetetlenül ott van.

Végül: Te kinek adnád a stafétát, kiről kérdeznéd?

Bartók Imrét kérném, meséljen nekünk az ő Petri Györgyéről.

 

Jánossy Lajos

Elolvasom
Regényes olvasók (Interjú Bencsik Orsolyával, Haklik Norberttel, Háy Jánossal és Szöllősi Mátyással)

AYHAN GÖKHAN – IZSÓ ZITA

REGÉNYES OLVASÓK (INTERJÚ BENCSIK ORSOLYÁVAL, HAKLIK NORBERTTEL, HÁY JÁNOSSAL ÉS SZÖLLŐSI MÁTYÁSSAL)


Novella és regény párharcából általában a regény kerül ki győztesként. Nem volt ez mindig így. Az olvasói szokásokról, a regény- és novellaírás előnyeiről és buktatóiról a kortárs magyar irodalom négy jeles képviselőjével – Bencsik Orsolyával, Háy Jánossal, Haklik Norberttel és Szöllősi Mátyással – beszélgettünk, és megtudtuk azt is, ki miért szeret regényt vagy novellát olvasni.
 
– Orsi, a Kékítőt old az én vizében és az Akció van! köteteid után jelent meg a regényed, Több élet címmel. A másik két könyv csak felkészülés volt a regényre?
 
BENCSIK ORSOLYA: Gyerekkorom óta leginkább a regény foglalkoztat, és most is zömmel regényt olvasok, mert az igazán jó regényben öröm sokáig benne lakozni, de ez nem jelenti azt, hogy mindig regényt akartam írni. Igaz ugyan, hogy a verstől a hosszúversen, prózaversen, majd a novellán keresztül a kisregényig jutottam el, de a műnemek és műfajok között szerintem nincs hierarchia. Annak, hogy az eddigi munkásságom így, műnem- és műfajváltásokkal vagy műnemek/műfajok hibridizációjával alakult, inkább az anyaghoz van köze. Mert azt azért az ember érzi, hogy az anyag milyen formát kíván. Leginkább amúgy rövidpróza- vagy kisprózaírónak tartom magam. Én ezekből a kis történetekből, töredékekből, szilánkokból építkezem, és persze idővel, a koncepcióm szerint, a szerkesztés során szépen összeillesztettem, egymás mellé ragasztottam ezeket a szilánkokat: így állt össze a Több élet kisregénnyé. Ehhez azért hozzátartozik, hogy maga a narrátori hang nagyon egységes, és a világ, amit a szöveg megmutat, az egy eléggé rétegzett, motívumok mentén egymásba fonódó, gubancolódó mikrokozmosz.
 
– Volt olyan regény, amely befolyásolt novellaírás közben, olyan novella, ami hatott rád regényíráskor?
 
BENCSIK ORSOLYA: Igaz ugyan, hogy én a regényeket falom, de azért odafigyelek a novellistákra is. Jó, hogy a kortárs magyar irodalomnak van például egy Szvoren Edinája. Tolnai Ottó minden műnemben alkot, és én minden műnemben szeretem, így a novellái is nagyon közel állnak hozzám. De a Több élet megírásakor leginkább képzőművészeti alkotások, performanszok és filmek hatottak rám, vagy bizonyos regények. Például Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, Flaubert: Egy jámbor lélek, Hajnóczy: A halál kilovagolt Perzsiából, Hazai Attila: Feri: Cukor Kékség, Hamvas Béla: Karnevál szöveghelyei vagy jelenetei épültek be. Csak egy novellaallúzió van, Móricz Tragédiája.
 
– Matyi, két verseskötet után érkeztél meg a novellához. Mi vonzott benne?
 
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Már a verseskötetek megírása közben is foglalkoztatott ez a műfaj, és írtam is novellákat, vagy talán már akkor is inkább elbeszéléseket, szóval párhuzamosan haladt egymás mellett ez a két dolog. A narratív jelleg, ami a verseimben is megfigyelhető, bizonyára az, hogy történeteket szeretnék elmondani, amiknek a próza ad legmegfelelőbb keretet, és ez indított el ebbe az irányba. Szerettem volna prózát is írni, de elsőre semmiképp se regényt, ezt tudtam nagyon hamar.
 
– János, amikor az első regényed kijött a nyomdából, másképp vetted tudomásul, mint a novellaszerű írásaidat tartalmazó kötetek, akár a Marlon és Marion vagy a Holdak és napok megjelenését?
 
HÁY JÁNOS: Az első regény a Dzsigerdilen volt. Már annak is nagyon örültem, hogy írom, hogy sikerült ilyen nagy terjedelemben nem pusztán gondolkodnom, mert gondolkodni korábban is tudtam, hanem ilyen terjedelmet fizikailag végigcsinálnom.
Amikor a regény megjelent, nagyon el voltam telve magamtól, hogy mekkora nagy fickó vagyok. Aztán a könyvhét helyre tett. Kiültem dedikálni, de senki nem jött, csak egy kisgyerek bukkant fel, és megkérdezte, hogy ez mesekönyv-e. Aztán nem vette meg neki az anyukája, mert nem mesekönyv volt. Ekkor jelent meg egyébként könyvem először a saját festményemmel a borítón. A hiúság nagy ellensége a műalkotásnak, ha eluralkodik rajtad, privátba csúszik az, amit létrehozol. A privát közlés meg kit érdekel!
 
– Norbert, novelláidban a humor, az irónia és a groteszk elemeit gyakorta használod. A kezdetektől fontos volt, hogy azért ne vedd vérkomolyan a valóságot, vagy épp ezek miatt mondható, hogy azt nagyon is komolyan veszed?
 
HAKLIK NORBERT: Vajon véletlenül hallom bele kérdésedbe a híres Karinthy-mondat ihletését: „Humorban nem ismerek tréfát”? Aligha! A magam rövid válasza is ugyanez az idézet volna. Bővebben kifejtve: annak ellenére, hogy roppant gazdag hagyományaink vannak a humor terén – Karinthy mellé idézzük oda Nagy Endre és Rejtő Jenő emlékét, hogy érzékeltessük, mennyire sokrétű és szerteágazó ez a hagyomány –, mégis mintha képtelen volna megszabadulni a közgondolkodás attól a téveszmétől, hogy komoly dolgokról csak komolyan lehet szólni. De gondoljunk bele: micsoda remek írói – és olvasói – perspektívákat nyit meg több regiszteren játszatni a művet, például úgy, hogy azt a szövegrészt vagy motívumot, amelyet először komikus helyzetben vezettünk be a műbe, később megismételjük egy tragikus helyzetben – csak hogy egy kézzelfogható és logikus példát hozzak arra, hogyan juthat szerep a humornak akár az olvasó megrendítésében is. Kortársaink közül például Garaczi László munkái használnak a fentiekhez hasonló prózapoétikai praktikákat a „vájt szemű” ítészek és a „mezei” olvasók közös örömére. Meg aztán arról is lehetne szólni, hogy a magyar – helyesebben és pontosabban: a magyarországi magyar – attitűd: panaszkultúra. Ha a csehek összeülnek, akkor marháskodnak, meg örülnek annak, aminek lehet, míg a magyarok panaszkodnak, meg gyorsleltárt hadarnak arról, mi nem jó. Ezt a gondolatot aztán tovább lehetne fonni abba az irányba is, hogy a nemzeti énképnek egyik legfontosabb eleme minálunk a hősiesség, amely ötszáz éve az áldozatléttel szervesül össze – talán ezért van az, hogy ha valaki áldozatként prezentálja magát, az rögvest beindítja az endorfinjait, és hipp-hopp, máris hősnek érzi magát! Épp ideje, hogy fenékbe billentsük ezt a fajta gondolkodást egy-két jól irányzott humorrúgással.
 
– A kortárs közép-kelet-európai novellairodalomban komoly jártasságot sikerült szerezned. Milyen különbségek és hasonlóságok fedezhetők fel a kortárs magyar és a kortárs közép-kelet-európai novellák között?
 
HAKLIK NORBERT: Közép-Európa egy és ugyanazon világ. Több nyelven beszél, viszont a tapasztalatok, a kulturális kódok szintjén azonos. Persze vannak árnyalati különbségek – például a kortárs lengyel prózát aligha lehet maradéktalanul élvezni anélkül, hogy tisztában volnánk a katolicizmus szerepével az országban, valamint a kortárs román prózához is még közelebb visz, ha van némi fogalmunk az ortodoxiáról –, viszont alapvetően ez az a próza, amelyet csak fordítani kell, dekódolni viszont nem. A szociális viszonyokra összpontosító, kortárs közép-európai írónők prózájának hasonlóságai például monográfiát érdemelnének – és az emlegetett szerzők között biztosan helyet kapna a lengyel Sylwia Chutnik, a szlovák Uršula Kovalyk, valamint a mi Herczeg Szonjánk is. És szólhatna egy monográfia arról is, hogyan írja szét a kortárs próza a múlt századból átöröklött történelmi traumákat – itt pedig a Tankomat jegyző Horváth Viktort, a szlovák–magyar viszonyt a Menettérti című, észveszejtően jó regényben szét- és újraíró Veronika Šikulovát, valamint a román Radu Țuculescut vagy Doru Popot lehetne említeni, és szerencsére a lista még hosszan folytatható. Ha mindenképpen tetten kell érnem valami különbséget, az a kedély.
 
– A regény tekinthető a csúcsnak, az igényli a legtöbb koncentrációt? A novellaírás során szerzett tapasztalatokat sikerült a regényíráskor hasznosítani? A novellában bevethető trükkök, megoldások a regényírásnál is működtek? A novellához nem kell felnőni? Mert azért kevés olyan író akad, akinek a regénye vetekszik A csinovnyik halálával…
 
BENCSIK ORSOLYA: Igen, hiszen novellákat, rövidtörténeteket írtam, ezeket folyóiratokban publikáltam is, persze később már eljátszva azzal, hogy ezek egy készülő, esetleg töredékes regény részletei, de a célom asz volt, hogy ezek a szövegek önmagukban megállják a helyüket. Tehát kisprózaként működjenek. És azt hiszem, amikor a szövegek összeszerkesztésén dolgoztam, akkor is inkább egy novellista fejével gondolkodtam, mintha ez a novellista élete egyik leghosszabb novelláját írná meg, amiben sok kihagyás, sok ismétlés és sok, az elbeszélés (írás) nehézségével való küszködés van.
 
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: A regény, ami most fog majd megjelenni, szoros kapcsolatban áll a Váltóárammal, így nyugodtan mondhatom, hogy igen, sikerült hasznosítani. Teljesen másféle koncentrációt, figyelmet, munkát igényel, mert nem könnyű egyben tartani egy ilyen terjedelmű szöveget. Számomra lépcsőfokok voltak, amiket be kellett járni, mire úgy érezhettem, hogy képes vagyok egy regényt létrehozni. Hozzátartozik azonban, hogy itt is igyekeztem „visszafogni” magam, úgy értve, hogy nem arra törekedtem, hogy egy sok száz oldalas monstrumot hozzak létre, igyekeztem tömör maradni, lényegre törő lenni ebben az esetben is. A regényem szerkezete is olyan, hogy – ha nagyon szeretné valaki, akkor – olvasható különálló szövegek láncolataként, de itt persze sokkal szorosabb az egyes részek közti kapcsolat, mint a novelláskötetem esetében.
 
HÁY JÁNOS: Kevés olyan novellista van, akinek a novellája vetekszik A csinovnyik halálával. Én nagyon szeretem a novellát. Nagyon pontos és szigorú forma, ha egy rossz mondat benne marad, borul az egész. A regény számtalan dolgot megenged, mint például a Háború és békében az öles történelemfilozófiai fejtegetéseket. A novellában nincs lehetőség túlbeszélni a dolgokat, a lehető legcélirányosabban a tárgyra kell koncentrálni. S persze vannak ennek nagymesterei, mint az általad említett Csehov, vagy épp Raymond Carver. Tőlük lehet tanulni pontosságot. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne véghetetlenül nagy számú rossz novella, még olyan kiváló szerzőknél is, mint Móricz. Rosszból mindig több van, mint jóból.
 
– Manapság novelláskötetekkel is be lehet futni?
 
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Biztos be lehet futni, például ha Szvoren Edinára gondolunk, akkor igen, és talán nem is véletlenül. Nem az volt a célom a novellaírással, hogy befussak, bár kétségtelenül örülök, hogy a Váltóáram jó kritikákat kapott, és hogy a Margón ilyen jól szerepelt, mert ez egy hasznos, jó visszajelzés. Szeretnék még ilyen jellegű szövegeket írni, ha nem is klasszikus novellákat, inkább elbeszéléseket, mert motivál az, hogy van valamiféle terjedelmi korlát, hogy alaposan meg kell formálni egy szöveget, és hogy a kevesebb több lehet.
 
HAKLIK NORBERT: Arról se feledkezzünk el, hogy Hajnóczy Péternek A fűtővel sikerült. Tar Sándornak is. Oké, ez a hetvenes-nyolcvanas évek. Akkor egy nagyon mai példa: a már említett Herczeg Szonja Kis üdítő, kis krumplija. Novelláskötet – akkora rajongótáborral, hogy csak na.
 
– Mi az, ami a novellának pluszt adhat a regénnyel szemben?
 
BENCSIK ORSOLYA: Ha az írás, az alkotás felől nézzük: én egy lélegzetből írom meg a rövidtörténeteimet. Leülök a gép elé, és négy óra múlva megvan a szöveg, amin szinte egyáltalán nem utómunkázok. Ehhez az is hozzátartozik, hogy én ritkán, keveset írok. Nekem jó érzés egyből kitolni magamból a szöveget, boldogságérzésem van, valójában ilyenkor vagyok a legboldogabb. Nekem az nem megy, hogy írom a szöveget, aztán félreteszem, aztán később előveszem, megint írok: mert így lemaradok a befejezés rögtöni gyönyöréről. És számomra ezzel függ össze az is, amit az olvasó érez, amikor egy jó novellát olvas. Nagyon tömören kap egy erős világot, rögtön belerántja az író, rögtön megüt, hat, katarzist hoz, kielégít. Ilyen értelemben a novella egy kicsit olyan, mint amikor nem húzzuk el az előjátékot, hiszen annyira vágyakozunk, hogy rögtön egymásnak esünk.
 
– A jó novellára számtalan példa akad, elég, ha Csehov, Poe, Karinthy, Heltai, Szomory Dezső nevét említjük. Milyen a jó novella?
 
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Egy ilyen terjedelmű szöveg is rejthet magában annyit, mint mondjuk egy regény, nyilván egészen más hangsúlyokkal, más eszközökkel, de a hatása, a tartalma lehet hasonló erejű, sőt. Kifejezetten szeretem azt, hogy egy jó novellánál nem kell azt éreznem, mint sok regény esetében, hogy az, aki írta, mindent el akar mondani a világról, és bele akar szuszakolni olyan dolgokat, amiknek semmi keresnivalójuk a szövegben. Számomra a jó novella vállaltan töredékes, és nyitva hagy bizonyos kérdéseket, amiket tovább lehet fűzni, amiken nagyon sokat lehet gondolkodni később folyamatosan.
 
HAKLIK NORBERT: De örülök, hogy Szomoryt is említetted! Ha már a korszellemnek áldozva mi is listázásra vetemedünk, akkor ide kívánkoznának a századforduló ködlovagjai is, akik ontották a jobbnál jobb novellákat – Petelei István, Lovik Károly, Cholnoky László, vagy előreugorva egy szűk évszázadot: Bólya Péter, Simonffy András, Császár István, és sajnos-hálistennek hosszan lehetne még sorolni azokat a remek novellistákat, akiket érdemes volna újra felfedeznünk. A jó novella az, amit elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy egy életre az olvasóval maradjon. Jöjjön ide is egy triász? Móricz Zsigmond: Tragédia, Kosztolányi Dezső: A kulcs, Mikszáth Kálmán: A néhai bárány. Feledheti-e ezek közül bármelyiket is valaki, ha egyszer elolvasta? Vagy azt a novellát, amelyik szerintem az első világháborús magyar próza legkimagaslóbb darabja: Pap Károly Fent a Priaforán című remekét, amely egy pár oldalas mikrotörténetbe sűríti bele a Monarchia népei közötti bizalomvesztés teljes tragédiáját, azt, hogy a Trianonba torkolló háborús dráma jóval a szarajevói lövések előtt kezdődött: amikor kényelmességgel, jóra való restséggel elvesztettük a békét.
 
– A rossz novella mellett se menjünk el szó nélkül…
 
HÁY JÁNOS: A rossz szöveg számomra, akár regényről, akár novelláról vagy versről van szó, pontatlan és hamis. Persze visszakérdezhetsz, hogy mit jelent az, hogy pontatlan, s mit, hogy hamis. És én erre nem tudok pontos definíciót adni, mert nem csak az pontatlan, ha valamely reália nem felel meg a tapasztalatodnak. Szóval ezt végül is az ízlés dönti el, mint annyi mindent az irodalomban.
 
– Nem hiányzik a kortárs magyar novellairodalomból a bátorság, az elmozdulás? A műfaj megújulása még egy ideig várat magára?
 
HÁY JÁNOS: Nem tudtam, hogy nem újult meg a műfaj. Szerintem elég sokat változott a kilencvenes évek Kosztolányi ihlette szépelgései óta. De persze mindennek jó, ha valami új jön. A magyar irodalomban a radikális új megjelenése elég ritka, hiszen ebben az irodalomban alapvetően a modern is konzervatív, gondolj csak a Nyugatra. Amúgy nincs pontos képem, hogy általában hol áll a magyar irodalom bátorság terén. Az biztos, hogy a népszerű műfajok nagyobb konzervatív elvárási nyomás alatt vannak, mint a népszerűtlenek. Így aztán a versek terén talán több érdekességgel lehet találkozni, mint a prózában, mert a vers nem érdekel senkit. Főleg az utóbbi időkben, amikor hála istennek a szellemileg és formailag is meglehetősen igénytelen dalnoklíra divatja leáldozott.
 
BENCSIK ORSOLYA: Valahogy még mindig azt érzem, hogy a magyar könyvpiac előrébb helyezi a novelláskötetekkel szemben a regényeket, és talán emiatt a jó novellista is előbb-utóbb regényíróvá alakítja magát, amiből kifolyólag jó sok túlírt, túlbeszélt, unalmas, érdektelen kortárs magyar regényt olvashatunk. De közben belátom, hogy nincs jogom ezt helyteleníteni, mert én magam is inkább a regényt választottam, végül regénnyé szerkesztettem a kisprózáimat. De például Szvoren olyan novellistánk, aki kiváló és otthonos ebben a műfajban. Csutak Gabi első novelláskötetét is többnyire szerettem, és újabban van egy tehetséges harmincas korosztály, ennek tagjai még kötet előtt állnak, de rájuk érdemes már most odafigyelni. Bakos Györgyire, Halász Ritára és Harag Anitára gondolok.
 
– János, egyszer említetted, hogy régen milyen jól fizettek a magazinok és általában a lapok. A novellákra is igaz ez?
 
HÁY JÁNOS: 2008-2009 előtt gond nélkül kaphattál egy háromflekkes novelláért ötvenezret, hatvanat, ma csak gonddal, inkább harmincat ajánlanak. Bár mintha megint kezdene javulni a helyzet. Mindenesetre szerintem nagyon jó, hogy a magazinok közölnek novellákat, hogy feladatuknak érzik, hogy az irodalom megjelenjen mint tartalom. S nem feltétlenül bulvárírókat kérnek fel. Amúgy összességében nem lehet annyit írni, amennyiből meg lehet élni. Ami valahol nem annyira szerencsés.
 
– Miért a regényeket keresik az olvasók? Szeretnek sokáig egy másik, saját törvényekkel rendelkező világban időzni, nem véve tudomást a saját kríziseikről?
 
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Bizonyára ez is benne van. Szívesebben adnak esélyt egy olyan szövegnek, ami látszólag azt mutatja, azt sejteti, hogy nagyobb meglepetést, komolyabb élményt képes okozni – ami persze egyáltalán nem biztos, hogy úgy is van. Számomra sok regény okozott rettenetes csalódást, főleg abban az időszakban – aminek szerencsére már vége szakadt –, mikor úgy éreztem, kötelességem végigolvasni az adott szöveget, ha már elkezdtem.
A kilencvenes, kétezres éveket az egész estés filmek dömpingje jellemezte, de most már leginkább a sorozatok mennek, bár ez nyilván összefügg azzal, hogy minden tekintetben gyorsulunk, illetve azt is vegyük figyelembe, hogy igen kevés a minőségi mozifilm. A Távol-Keleten nagyon megy a novella, a kifejezetten rövid történet, mert a metrón olvasnak, utazás közben. Valamilyen gyors, hatásos élmény kell, amit egy ilyen jellegű szöveg képes lehet megadni. Úgy tűnik, mi még inkább befekszünk egy könyvvel az ágyba este, és elalvás előtt olvasunk harminc-negyven oldalt, amíg le nem ragad a szemünk, és ehhez egy regény talán jobban passzol. Biztos vagyok benne, hogy a regény dominanciája alábbhagy majd, erre már mutatkoznak jelek, nem mintha ez volna a cél, egyszerűen csak vannak más műfajok is, melyek izgalmasak lehetnek az olvasók számára.
 
HÁY JÁNOS: A kiadók ezt olvasói szokásokkal magyarázzák, hogy az emberek inkább szeretnek belefeledkezni egy nagyobb lélegzetű műbe. A saját tapasztalatom nem ezt bizonyítja, a novellásköteteim legalább annyi olvasói figyelmet kaptak, mint a regényeim. Van, amelyik többet is, mint például a Házasságon innen és túl vagy a Bogyós. A novella szerintem sok szempontból jobban passzol a mai olvasói szokásokhoz és lehetőségekhez, mint a regény. Résidőben is el lehet olvasni, s nem kell százszor kilépni belőle, majd visszahelyezkedni, mint azt egy regény esetében kénytelen-kelletlen tennünk kell.
 
HAKLIK NORBERT: Valóban a regényt keresik? Vagy erre lettek ránevelve kiadói megfontolások által, amelyeket a return on investment (befektetésarányos megtérülés) üzleti logikája táplált? Egy jó novella nem teremti meg ugyanúgy – vagy amiatt, hogy kisebb szerkezetnek kell egy egész műnyi terhet elbírni, talán méginkább – a saját törvényekkel bíró, egyedi világát, mint egy jó regény? Továbbmegyek: a jó regény valóban arra szolgál, hogy elfordítsa az olvasót a saját problémáitól, kríziseitől? A Bűn és bűnhődés nem éppen azért hatalmas regény, mert egy tizenkilencedik századi szentpétervári történet felszíne alá odacsempészi mindazokat a kérdéseket, amelyek az ókortól napjainkig érvényesek, és érvényesek lesznek mindaddig, amíg a jelenlegi formájában létezik emberiség? Én szeretek regényt írni, viszont a novellát tartom a műfajok királynőjének. Pontosnak kell lenni benne, akár egy sebész, át kell látni a kapcsolódási pontokat és viszonyokat, akár egy sakkvilágbajnok, és mint egy bokszoló, csak a tutira célt érő mozdulatokba szabad energiát feccölni.

Elolvasom
Trauma van!
Szerző

TRAUMA VAN!

Bencsik Orsolyával beszélgettünk az Akció van! című kötete apropóján traumáról, vidékről, cirkuszról, a jugó-nosztalgiáról, Tim Burtonról, a nehézkes diplomahonosításáról és jelenlegi tanulmányairól.

Előző köteted, a Kékítőt old az én vizében prózaverseket, verseket, e-maileket tartalmazott, az Akció van! kizárólag prózákat. Mi az oka ennek a váltásnak?

Jobban érdekel a próza, a narráció és a történet, mint a költészet. Verset is nagyon ritkán olvasok, helyette inkább novellát, regényt, esszét. És az első kötetnél is inkább prózaverseket írtam, mint hagyományos értelemben vett költeményeket, kötött formákat. Tulajdonképpen a vers és a próza határait kerestem, az átfolyásokat, aztán végül ezen, ezeken keresztül jutottam el a kisepikáig. Talán nem is nagyképűség azt mondanom: most már tudok prózát is írni, főleg ahhoz képest, hogy anno, még a Kékítő idején, milyeneket írtam. És mindeközben van egy erős igényem, késztetésem a nagyepika, a regény iránt, aminek köszönhetően bizonyos értelemben az írás és a kötet szerkesztése folyamán arra is törekedtem, hogy az Akció rövid szövegeit egy hiányos, néhol félrecsúszó kisregénnyé illesszem össze. Emellett pedig persze az is közrejátszott, hogy nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy a bennem mozgó téma, az anyag milyen formát kíván.

A novellára azt mondják, hogy hálátlan műfaj. Nem szereti a kiadó, mert nem szereti a közönség. Te miért szereted?

Úgy érzem, a hosszú szöveggel még nem tudok bánni. Emellett a töredezettséget is fontosnak tartom.

Ez a töredezettség úgy is megjelenik, hogy írásaid egy családtörténet egy-egy mozaikját emelik ki többségében egyes szám első személyű elbeszélővel. Veszélyes megoldás, hiszen többen azonosíthatnak a szövegben megszólaló hanggal. Nem lett volna egyszerűbb az egyes szám harmadik személyben megszólaló történetmondó?

Nem vagyok biztos abban, hogy kívülről, egyes szám harmadik személyben elmondva jobban tudnék látni. Úgy vélem, az egyes szám első személyű történetbe könnyebben bele tud helyezkedni az olvasó is. De nem annyira állandó az elbeszélőm, mint ahogy azt érzékelteted, ahogy az első könyvemben sem volt az. Itt is valami hasonlóról van szó, például egy változó identitásról, egy női narrátorról, akit például az apja gyakran Antalnak szólít.

Másrészt nagyon sok traumát szerettem volna kibeszélni, láthatóvá tenni, és ehhez hitelesebbnek, őszintébbnek és közvetlenebbnek éreztem az egyes szám első személyű megszólalást. Bár szerintem a kötetbeli hang, figura érdekessége éppen az, hogy nem úgy beszél egy-egy megrázó témáról, ahogy egy traumatizált embernek kellene. Kicsit infantilis, gyermeki, ahogy a legtöbb recenzió is kiemelte, és nincs tisztában az őt ért sokkal.

Akkor nem is kellett védekezned, hogy nem te szólalsz meg a kötetben…

Egyáltalán nem zavar, ha azonosítanak a megszólalóval, ezen inkább mosolyogni szoktam, bár kétségtelen, hogy az író hozott matériából, saját élményanyagból is dolgozik. Ráadásul tudom, hogy az olvasó, akármennyire is teóriákkal felvértezett, szeret leskelődni, kutakodni, referenciákat keresni. Úgyhogy nyugodtan keresgéljen, higgye azt, hogy apám valóban Antalnak szólít, vagy hogy a nagyapám 300 kilós volt és halála előtt a turistáknak mutogattuk, ha ez örömet okoz neki.  Az viszont igaz, hogy például anyámat igenis zavarta a családtéma és az én-elbeszélő, azt mondta: „Úristen, lányom, mit fognak majd rólam, rólunk gondolni”. Erre mondtam neki, hogy ott a fikció, és visszakérdeztem: „magadra ismertél?”. Nemmel felelt. Talán ő sérült egy kicsit ezzel az egésszel, viszont engem ez a téma, a család, a vidék mérhetetlenül izgatott, mindenképp ezzel akartam foglalkozni, erről akartam írni, bizonyos értelemben méregetni a határokat is, megnézni azt, hol sérül egy anya- vagy egy apa-fogalom, irodalmilag mennyit bír el egy ilyen szerep. Mindebből kifolyólag be kell látnom, ha persze ez általánosságban nincs is így, de számomra az írás nagyon önző dolog. 

Milyen háborús tapasztalattal vagy emlékezettel rendelkezel?

Elég fiatal voltam a délszláv háborúk idején, mindössze 14 éves a befejezésénél, ezért nem is éltem át traumaként. Csak nagyon „primitív” tapasztalataim vannak: az átköltözés Magyarországra a NATO-bombázások idején, vagy amikor kifogytak az áruk a vajdasági boltokból, és állandóan margarinos kenyeret ettünk. De egyik sem volt különösebben traumatikus. A trauma-élmény inkább az olvasott szövegen keresztül férkőzött be hozzám. Ebben az időben, ha jól emlékszem, 1995 és 1999 között szerkesztették Aaron Blummék (Blumm, Szerbhorvát Gyuri, Mirnics Gyula és Pressburger Csaba) a Symposiont, amelyben nagyon sok háborús írás jelent meg. Többek között egy bolgár szerző, Alek Popov egyik novellája, A függetlenség napja, melyet be is építettem az Akció van! egyik szövegébe. Ebben a bolgár prózában hangzik el az éhezés közepette az a mondat, hogy a nagyapát meg kellene enni. A nagyapa tiltakozik, és azt javasolja: a gyereket egyék meg, mert apát nem lehet másikat nemzeni, de gyereket igen. Végül egy fehér növény menti meg a helyzetet, és senki nem válik áldozattá. 13 évesen olvashattam. Talán inkább az ilyen szövegeken keresztül tapasztaltam meg a háborút, tulajdonképpen az irodalom által traumatizálódtam.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a Honleányban megjelenő jugoszláv mintás fürdőruha? Milyen a viszonyod Jugoszláviához?

Mérhetetlenül idegesít, hogy jó néhány évtized elmúlt már, és még mindig él ez a jugó-nosztalgia, és állandóan erre kell valahogy reflektálnunk. Főleg, hogy nekem, a születési évemet tekintve, nincs is jugó-tapasztalatom. A nosztalgiához mint olyanhoz pedig egyébként is ironikus a viszonyom. Az általad említett novellában a narrátor a kínai boltban vesz egy jugoszláv mintás fürdőruhát, csak azért, mert szereti Jugoszláviát, összejön egy szerb pasival, leköltözik a tengerre, sokat szeretkeznek a parton, és amikor elélvez, mindig arra gondol, hogy ő egy jó honleány. Úgy vélem, Jugoszlávia és a hozzá kapcsolódó nosztalgia már csak egy közhely, ugyanúgy, mint az, hogy a vajdasági írónak van tengere. Ráadásul nincs is.

Miért volt fontos az elbeszélő női identitása?

Ez volt az egyszerűbb a hitelesség miatt is, ráadásul mivel nő vagyok, tudom, milyen nőnek lenni. Az, hogy az apa férfiként tekint a lányra, szintén egy súlyos trauma. Egyébként már az írás legelején a narrátorom neme sem volt kérdéses számomra, akárcsak a prózai forma.

Az Irodalmi Jelenben közölt recenzió címe azt sugallja, az Akció van! olyan, mint egy véres és groteszk Csodaország. Megállja a helyét ez a felnőttmese-olvasat, vagy jobban szereted az abszurd és szürreális jelzőket?

Egyik sem zavar, mert a megírás után rögtön elengedem a szöveget. Nem az a típusú szerző vagyok, akinek elképzelése van a lehetséges reakciókról, vagy elvárásai lennének. Nyilvánvaló, hogy az Akció felnőttmeseként is olvasható. Bár a három közül, ha feltétlenül választanom kell, az abszurd a legszimpatikusabb.

Írásaid tematikája érinti a vidékiséget és a kisebbségi magyar létet. Neked melyik a fontosabb?

Inkább a vidéket emelném ki, mert nem annyira lokalizált és szűk, mint a kisebbségi, vajdasági magyar lét.

A filmek hatása is érzékelhető a prózádon. Elég itt A zongoratanárnő megidézésére utalni, de az Akció van! egész világa rokon Tim Burtonével.

Bár előbb láttam, de A zongoratanárnő nem a film kapcsán kerül elő a szövegben, hanem a könyv miatt. Szeretek motivikusan és asszociatívan építkezni, egy motívum, egy asszociáció által pedig rengeteg dolog beemelődhet, így a családi zongora által Jelinek, Glenn Gould, Satie vagy például egy város, Odessza is. A Zongora, birssel című novellában, amit csendéletnek nevezek, mert minden mozgás ellenére érzékelhető egyfajta mozdulatlanság, festett, sárga birsek, kakasos bugylibicska, egy lehangolt zongora, szóval ebben a novellában egy valóságos családi történetből építkezem, a mi zongoránkból, amit a balkáni háború kitörésekor eladtak a szüleim. Ezt a zongorát jött felhangolni Odesszából a zongorahangoló, de lehet, hogy nem is onnan jött, csak én emlékszem rá így. A lényeg, hogy ő állította be a hangszerünket, közben pedig a nővérem készített róla egy rajzot. A férfinak tetszett, és kiderült, ő is szokott festeni, majd a rajzért cserébe adott a nővéremnek egy festményt. Mindez belém égett, és  amikor írtam a zongoratanárnős novellát, akkor valahogy a családi élmény és A zongoratanárnő bizonyos mondatai együtt működtek bennem.

És Tim Burton?

Mégis melyik filmjére gondolsz, a Batmanre? (Nevet.) Vagy melyik Tim Burton-filmre? Egyébként gyerekként odáig voltam a Batman-filmekért.

Az Ollókezű Edvárdra vagy a Nagy halra. Főként a teremtett figuráknál található torzulások miatt.

Amikor írtam, számomra inkább az volt a fontos, hogy a torzulásuk ellenére is szerethetőek tudjanak lenni a figurák. És nem akartam az olvasót meghökkenteni, valamint moralizálni sem szerettem volna. A természetességre törekedtem, a hétköznapiasságra, hogy minden egyes torzulás, perverzió a mindennapok világába illeszkedjen bele, hogy az abnormalitás normalitásba forduljon át. Bár visszatérve a kérdésedre, be kell vallanom, hogy a Nagy hal volt az első meghatározó Tim Burton-filmem a Batmanen kívül, és az Ollókezű Edvárdot is többször megnéztem, de az írásaimhoz, már ami a saját intencióimat illeti, semmi közük.

A cirkusz világa is erőteljesen megjelenik a kötetben, például az üszkösödő lábú nagyapával, aki a faluturizmus egyik hajtóereje. Milyen a viszonyod a cirkuszhoz?

Soha nem voltam még cirkuszban, talán ezt a gyerekkori vágyamat is kiírtam magamból. (Nevet.) Egyébként nagyon vonz a cirkuszi világ, főleg annak groteszk jellege, és valahogy a soha nem látogatott vajdasági cirkuszokhoz is hozzákapcsolódik a vidékiség. Tehát semmiképpen nem a show-szerű, csillogó produkciót jelenti, hanem a lepattantság, a lepukkantság a meghatározó, például az öreg oroszlán és a porosodó kellékek.

Az első köteted a Forumnál jelent meg, az Akció van! pedig közös Forum-JAK kiadás. Milyen előnyökkel járt ez a megjelenés?

A Vajdaság eléggé zárt világ, ezért egy ott megjelent könyvet eljuttatni nem csak a vajdasági magyar olvasóközönséghez eléggé nehézkes. Ennek fő oka a terjesztés. Egyébként is érzem magamon a kétlakiságot, ezért is örülök a kettős kiadásnak, és természetesen a József Attila Kör eljuttatja a köteteket a megfelelő helyekre.

Érdekes ez a kétlakiság, ugyanis egyetemi éveid alatt szegedivé váltál, itt szereztél diplomát magyar és filozófia szakon. Ezután visszatértél a Vajdaságba. Hogyan élted meg Topolyán a magaddal vitt szegediségedet?

Két évvel ezelőtt diplomáltam, és hazamentem. Ezután született a könyvem, ami egy reakció is arra a zárt, az abnormalitást sokszor normalitásba átforgató közegre, ahová visszakerültem. Sokan megjegyezték, hogy az Akció van! egy vajdasági kisvárost mutat be, és rögtön ráismerni véltek Topolyára. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de én inkább azt mondanám: a megjelenített helyszín az egész Vajdaság allegóriája.

A számtalan pozitív mellett nagyon sok negatív élmény ért az elmúlt két évben a Vajdaságban. Például az, hogy a Szegeden szerzett magyar szakos Msc diplomámat az újvidéki magyar tanszék 3 fős bizottságának a döntése alapján csak Bsc-nek honosították.

Egyébként egy valamit mégis csak nagyon köszönök ennek a bizottságnak: nélkülük eszembe se jutott volna felvételezni a szegedi egyetem doktoranduszképzésére, ahol jelenleg ösztöndíjas hallgató vagyok.

Akkor így vezetett vissza az utad Szegedre. Itt mi a kutatási témád?

A Modern Magyar Irodalom Tanszéken Virág Zoltán témavezetésével elsődlegesen Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című meghatározó műve alapján (mely egyébként Radics Viktóriának köszönhetően magyarul is olvasható) a vidékiség alakzataival foglalkozom, illetve ehhez kapcsolódóan délszláv-magyar irodalmi kötődésekkel, valamint a vajdasági magyar irodalmi tradíció felülvizsgálatával. Így többek között az irodalomszervező, orvos-író Szenteleky Kornéllal vagy a topolyai születésű Juhász Erzsébettel, aki egyszerre volt szépíró és tudós. Utóbbi szinte teljesen perifériára szorult, úgy, hogy közben ő maga is, ironikus módon, épp a periférikussággal foglalkozott. Egyébként az Akció megírásának az idején már sokat forgattam Konstantinović könyvét, bár ezzel nem azt akarom mondani, hogy ténylegesen is a teoretikus bázisát jelentené, vagy hogy a konstantinović-i művet fordítottam volna át szépprózába, noha eléggé izgat irodalom és filozófia viszonya. 

 

Boldog Zoltán

Elolvasom
Küzdök a regénnyel! – beszélgetés a Szirmai-díjas Bencsik Orsolyával

Küzdök a regénnyel! - beszélgetés a Szirmai-díjas Bencsik Orsolyával

Bencsik Orsolya: Akció van! című, a Forum Könyvkiadó, a József Attila Kör és a prae.hu kiadó gondozásában megjelent elbeszéléskötetéért ítélte oda a Szirmai Károly Irodalmi Díj bírálóbizottsága (Bányai János, Csorba Béla és Gerold László) az elmúlt két év vajdasági magyar novellatermése legkiválóbb írójának járó díjat. A Szirmai-díjat pénteken este vehette az írónő a Verbászon megtartott ünnepségen. Bencsik Orsolyával az Akció van! című kötetében megjelent novelláiról, írásairól beszélgettünk.

A legújabb köteted címe Akció van! Maga a cím, pontosabban a fedőlap alatt megbúvó szövegekben érzed ezt az akciót (ha igen, akkor konkrétan minek kapcsán), vagy pedig a külvilágban, melyre valamiféleképp reflektálnak a szövegek, így a külvilágból fakadó akció következtében a kötet világába is beivódnak?

A kötetben, éppen a vége felé, van egy kispróza, amiben a narrátor azon kesereg, hogy a Pityu nevű barátjával együtt többé már nem viheti véghez az akciót, noha a kezében jól áll a fegyver. Ennél a kötetcímadó írásnál egyszerre gondolhatja az olvasó, hogy szexuális tevékenységről vagy éppen gerillatámadásról van szó, még akkor is, ha valójában nem történik semmi, nem jön a Pityu nevű barát sem, csak utalás van a múltbéli cselekvésre (ám annak realitása sem biztos), és a jövőbelire, a jelenben viszont csupán elbeszélés van, az igény utáni vágyról. A kötet egészében felfedezhető ez az akció, a tett hiánya, de emellett egyfajta tényleges gerillatámadás is, amiről, ennek kötetbeli működéséről a legszebben és a legprecízebben Tolnai Ottó értekezett egy szabadkai beszélgetés során. A címmel ellentétben tehát ebben a szöveguniverzumban a narratíva tekintetében tulajdonképpen nem történik semmi, mozdulatlanság van, zártság, normalitássá, természetességgé változtatott, simulékonnyá tett abnormalitás. Falusi unalom, leskelődés, kocsma, alkohol, döngő legyek és büdösség. A támadás pedig, bár ezt csak remélni tudom, a narráció során jön létre, a diskurzus szintjén valósul meg. És ehhez persze még azt is hozzá lehetne venni, amit az önmagát Nyúlszív őrmesterként jegyző Balázs Attila a kötet fülszövegére írt: kiárusítás történik.

A család témája köré rendeződik a kötet. Ha család, akkor pedig az otthon fogalma is felmerül. Topolya mint az otthonod miként jelenik meg a művekben? Mit tud nyújtani egy írónak – a jelenét, a múltját vagy a jövőjével kapcsolatos spekuláció indítja el a fantáziát?

- Topolya már nem az otthonom, bár mindig is a szülővárosom marad, ahova időnként jó visszatérni. Időnként, ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni, mert alkotó embernek nem hagy nagy életteret. Most Szegeden élek, ott járok doktori iskolába. Topolyával ambivalens a viszonyom, ahogy az egész Vajdasággal, pedig próbálok türelmes lenni vele, megértő és kevésbé önző, de nagyon nehezemre esik. Az viszont igaz, hogyha a szegedi egyetem elvégzése után nem költözöm vissza, mondjuk éppen Topolyára, és ha találok valami munkát, amiben elhelyezkedhetem, biztos kevesebbet írtam volna, és nem éppen ilyen könyvet. Úgyhogy mindenképp köszönettel tartozom ennek a közegnek, és annak a sok frusztrációnak is, amit okoztak bennem, mert enélkül nem születtek volna meg ezek a kisprózák. De nem szeretném, ha félreértenének, mindez, minden történet fikció, és nincs bennem harag az itt élő emberek iránt, ráadásul úgy, hogy nagyon sok pozitívat is kaptam tőlük. Az Akció erős reflexió arra a miliőre, amiben élek, éltem vagy élni fogok, és amelyben rajtam kívül mások is kénytelenek élni. Ez azonban csak szűken Topolya, szűken a vajdasági falu. Ez maga a Vajdaság. Másrészt persze, nyilván reflektál az író a környezetére. Az elég nagy baj lenne, ha nem reflektálna.

Huszár Tamara azt írta az Akcióról, hogy a benne szereplő 23 kispróza magán viseli szerzője kézjegyét, ezért könnyen azonosíthatóak. Megjegyzi, hogy ez nem jellemző kezdő írók szövegeire. Neked hogy sikerült mégis elérned ezt a hatást, szerinted milyen pluszt adtál hozzá?

- Ezzel kapcsolatban eléggé gondban vagyok, gondolkodóba esem, kell esnem, mert én ezt nem tudom, úgy érzem, nem is tudhatom eldönteni, meghatározni, kimondani. Saját hangot keresek, de azt hiszem, ez is egy olyan közhely, ami minden alkotó emberre igaz. Az Akció esetében egyértelműen megvolt az anyag, és rögtön adta magát a prózai forma is, a női narrátor, és az az igazság, valahogy az elbeszélésmóddal, az információkezeléssel se foglalkoztam túl sokat. Ami persze, így kimondva, megint csak nem teljesen igaz, mert igen is érdekelt vagy meghatározó volt számomra, hogy hogyan tudom és érdekes számomra elbeszélni, hogyan lehet megírni, szétírni a családnarratívát, kipróbálni és ezzel együtt kitolni a családi szerepek határait, traumákat keresni, azokat másképp, más módon tematizálni, kibeszélni, felsérteni a falut, még beljebb temetni, mint ahol van, olyan mélyre, ahonnan már semmi sem érzékelhető, ahonnan már nem lehet moralizálni vagy értékítéletet mondani, ahol már csak nézni lehet, kukkolni, lesni, minden felelősség nélkül. De hogy világosan válaszoljak a kérdésedre: nem az én feladatom meghatározni, miből áll a szerzői kézjegyem (még akkor sem, ha jóval tudatosabb lennék). Ezt Huszár Tamarának kell, az irodalomkritikusnak, neked, vagy az olvasónak. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem kell.

A 23 szuverén egységet alkotó kisprózát Emil Kadirić illusztrációi választják el egymástól – vagy éppen összeragasztják az írásokat?

- Kadirić művészete nagyon közel áll hozzám, akárcsak a szintén festő nővérének, Editának a képi világa. Valójában őt, az ő alkotásait ismertem meg előbb, még kamaszkoromban, a kilencvenes években találkoztam egy Symposion lapszámban a csonkított kezű, fején csészét viselő kislány-képével, a porszívó csövén keresztül lélegző orvos-ember figuráival. Emilről, aki hasonlóan alkot, mint a nővére, később tudtam meg, hogy szintén fest, már a Sirbik Attila által főszerkesztett Symposionnak köszönhetően, és Emillel a találkozás, valamint maga a könyvillusztráció lehetősége tulajdonképpen Attila közvetítésén keresztül valósult meg. Emil képei valójában nem a kisprózáimhoz készültek, de úgy érzem, lényegét tekintve valami hasonlót művel ő a képzőművészetben, mint én az irodalomban. A képek dialógusba lépnek a szövegekkel, felerősítik azokat, és reményeim szerint ez fordítva is igaz. Tehát semmiképp se nevezném ezt szétválasztásnak, inkább párbeszédnek, egyfajta összefonódásnak.

Egyik korábbi interjúdban azt mondtad, hogy fejlődésnek éled meg a verstől a prózáig vezető utat. Most kisprózákkal léptél az olvasóid elé. Mi lehet a következő lépcső, és szerinted ezek szerint egy jó prózaírónak már könnyű verseket írni?

- Már nem tudok verset írni, igaz, nem is érdekel. És egyébként is ritkán olvasok verset, inkább prózát, esszét. A regényeket különösen szeretem. Belevetni magam. Nem tudom, miért van ez így, nyilván ez alkat kérdése. A regényírás borzasztóan érdekel, foglalkoztat, noha ettől még jócskán távol állok. Nem, semmiképp sem hiszem azt, hogy egy jó prózaírónak könnyű lenne verset írnia. Úgy vélem, ez radikálisan más gondolkodásmódot igényel. Egyébként közben persze nagyon is foglalkoztatnak ezek a más munkamódszerek, látásmódok, ezt próbálgattam eddig, ezt próbálgatom most is. Küzdeni akarok a regénnyel.

Rizsányi Attila

Elolvasom
A groteszk szépsége - Beszélgetés Bencsik Orsolya írónővel
Szerző

A groteszk szépsége - Beszélgetés Bencsik Orsolya írónővel

Bencsik Orsolya 1985-ben született a délvidéki Bácstopolyán. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem filozófia-magyar szakos, valamint irodalomtudományi doktori iskolájának hallgatója. 2014-ben Akció van! és Kékítőt old az én vizében című kötetéért elnyerte a Sziveri-díjat. Új könyvének megjelenéséről, annak kritikai visszhangjáról, az irodalom nagy alakjairól beszélgettünk.

– Tolnai Ottó leányregényként aposztrofálta az Akció van! című könyvét. Ön is így látja ezt? Lehet egyáltalán leányregényt írni?

 

– Nem gondolom, hogy lányregény lenne, és most el is határolódnék ettől a műfajtól, de amit ez alatt Tolnai akkor, egy beszélgetésen értett, úgy elfogadom, és érdekesnek tartom, és az is igaz, ez az ötlete vezetett el odáig, hogy a most készülő kisregényem szándékosan többek között a lányregény mint műfaj destruálását is megkísérli. Lehet lányregényt írni, bár ennek szétírási kísérletei az igazán izgalmasak, például Lovas Ildikóé vagy Dubravka Ugrešićé, és nem a pöttyös vagy csíkos könyvek.

– Mindamellett, hogy lányregény, érzésem szerint az Akció van! a családregény regisztereivel dolgozik. Ez a narratíva mit tud hozzáadni a történethez? Vagy úgy is kérdezhetném, miért ezt a regisztert választotta?

 

– Az Akcióval a családregény szétírását kíséreltem meg, és ez folytatódik a készülő kisregényben is. Tulajdonképpen a család- és falunarratíva képezi a kötet tényleges magját, és ennek csak egyik aspektusaként emelhető ki például a lányregényes fejlődési szál, a gyerekből nővé érés.

 

– Ha már műfaji behatárolás, akkor megfigyeltem, hogy több műfajban is alkot, de az első kötete (Kékítőt old az én vizében) mégsem válik csapongóvá.

 

– A csapongást valóban nem érzem a sajátomnak, de ez biztosan azzal is összefügg, hogy korábban, a Kékítő írásának az idején folyamatosan tartottam tőle, noha persze most már ahhoz képest is például jóval letisztultabban írok. A Kékítőben főleg prózaversekkel foglalkoztam, a hibrid formák érdekeltek, de az is igaz, a kötet számomra annak is a dokumentuma, hogy a versíráson keresztül hogyan jutok el a prózáig, hogyan találom meg magam a kisepikában. Az utóbbi öt évben csak és kizárólag prózát írok, így már fel sem merül, hogy az adott témához versforma illene.

 

– A Műútban megjelent cikk szerint a stílusa líraian enigmatikus, ezzel arra utalt a kritikus, hogy a prózája gyakran túl sok olyan elemet vesz át a lírától, amit a szöveg nem bír el. Ez pedig elbizonytalanítja az olvasót a témát, szereplőket, helyszínt illetően. Ön is így látja? Túl sok lenne a megválaszolatlan kérdés?

 

– Nem igazán érzem, hogy túl sok megválaszolatlan kérdés lenne, de azzal egyetértek, hogy a prózámra jellemző egyfajta költőiség, ami például az erős sűrítési módszeremhez is kapcsolódik. Nyilvánvalóan jelen van egyfajta folyamatos elbizonytalanítás, de ez elsődlegesen a posztmodernitás tapasztalatával és írói módszereivel függ össze.

 

– Az Írók írókról című litera.hu-s rovatban Ottlikot méltatja. Kik azok az írók, akik hatással voltak önre, és miért?

 

– Ottlikhoz kapcsolódnak például erős élmények, de írásmódszere amúgy nem igazán hatott rám. Elsődlegesen Esterházy Péter és Nádas Péter, a vajdasági irodalomból pedig Tolnai Ottó és Balázs Attila irányvonalait követve próbáltam magamra találni, és minden hatás ellenére megszólalni a saját hangomon, ez talán már az Akcióban is sikerült. Persze nem kérdés, az, ahogy az irodalmi anyagokkal bánok, leginkább Tolnainak és Esterházynak köszönhető. A prózáim világában még Gion Nándor is ott érződik, ezt állítja sok kritika, amit én már kevésbé veszek észre, bár kamaszként Gion regényeit halomszámra olvastam.

 

– Jelenleg min dolgozik? Mi köti le legjobban az energiáit?

 

– A Kis va(j)dmagyar munkacímet viselő kisregényemet írom, ez bizonyos értelemben az Akció folytatása, továbbra is családnarratíva, központi motívuma pedig a disznó.

 

– Ha azt mondom, a tökéletes könyv, akkor...?

 

– Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke.

 

– És végül, ha csak egy írása maradhatna fenn az utókor számára, melyik lenne az?

 

– Az Akció egy darabja, az Otthon, nálunk című kispróza. Erre még Závada Pál és Darvasi László is azt mondta, hogy egészen jó.

 

Ottroba Anna

Elolvasom
Bencsik Orsolya – Szabó Gábor: Mennyire látszik?
Szerző

Bencsik Orsolya – Szabó Gábor: Mennyire látszik?

A maximalista címen Hazai Attila emlékére szervezett konferenciára kerül sor a Szegedi Egyetem Bölcsészettudományi Karán. – A két szervezővel, Bencsik Orsolyával és Szabó Gáborral beszélgettünk.

Meglepő, hogy egy kortárs író hagyatékát ilyen kitartóan ápolják kollégái, barátai. És nem csupán kegyeleti gesztusokat tesznek, hanem érdemben foglalkoznak az életművel. Mi a megtartó erő?

Szabó Gábor: A Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszéke több olyan konferenciát is rendezett az utóbbi időben, amelyek a kortárs irodalmi folyamatok értelmezését a történeti tapasztalatok felől próbálták megközelíteni. Ilyen volt például a nemrégiben rendezett nagy sikerű Esterházy-konferencia, vagy legutóbb a hetvenes évek művészetével foglalkozó rendezvényünk. Bizonyos tekintetben ebbe a sorba illeszkedik a március 8-ai Hazai Attila-emléknap is, hiszen Hazai prózavilága a 90-es években parázs viták középpontjába került, elég erős értelmezői konfliktustereket képzett meg. Reményeink szerint az Emléknap előadási legalább részben választ adnak majd arra a kérdésre, hogy 2018-ból visszatekintve mennyiben látszik megtermékenyítőnek ez a zavarba ejtően különös szövegtechnika. Jelen van-e, és ha igen, milyen módon a kortárs prózában Hazai Attila provokatív szellemisége? Érdekes egyébként, hogy az intézményesült irodalmi folyamatoktól függetlenül az a szemináriumi tapasztalatom, hogy a magyar szakos hallgatók egy jó része igen érzékenyen rezonál Hazai szövegeire, valami miatt megszólítja őket ez a prózavilág. Szóval, ebben az értelemben egy finom, ám szívós hallgatói nyomás eredménye is a konferencia.

A mostani konferencia, A maximalista programja hogyan alakult? Vannak-e csomópontjai az előadásoknak, beszélgetéseknek? Van-e valamilyen íve az eseménynek?

Bencsik Orsolya: Ami a hallgatói nyomást illeti, Vajsenbek Péter, aki maga is ír, többször említette nekünk, hogy örülnének egy Hazai Attila-konferenciának. Szempont volt, hogy szinte mindenkit mozgósítsunk, aki számára fontos, egyfajta személyes üggyé vált a művészetével való foglalkozás. Éppen ezért nem volt kérdés, hogy az Alapítvány munkája, illetve tagjai köré építsük fel az Emléknap vázát. Így a többé-kevésbé, vagyis eléggé tágan értelmezett, tudományos szekcióban felszólal és felolvas majd Garaczi László, Sarankó Márta a hagyatékban talált kéziratokról beszél, Berta Ádám a Szilvia szüzessége novelláiról, Szegő János a Magvetőnél megjelent (megjelenő) életműkiadás populáris-szubkulturális recepcióját vizsgálja, Nagy Gabriella érzelem és értelem viszonyát elemzi a Hazai-prózákban, Németh Gábor pedig az esti kerekasztal-beszélgetés résztvevője lesz. Sarankó Mártának és Hazai Évának köszönhetően kiállításra kerülnek a hagyatékban levő rajzok, festmények is, illetve a filmjeinek és koncertjeinek a plakátjai. A kiállítást Hecker Péter képzőművész, több Hazai-kötet borítójának tervezője, illusztrátora nyitja meg. Az Alapítványhoz kapcsolódó Hazai-díj tavalyi kitüntetettjével, Tóth Kingával is lesz beszélgetés, sőt performansz a Lajka zenekarral közösen. Hazai sokoldalúságát, a különböző művészeti ágakra való érzékenységét, az intermediális kapcsolódási pontokat is próbáltuk az Emléknap szerkezetében megjeleníteni, így az irodalmi, képzőművészeti és zenei rétegek, programpontok mellé bekerült egy filmes is. Déri Miklóssal, a Rám csaj nem volt még ilyen hatással főszereplőjével Artner Sisso fog beszélgetni. Foglalkozunk a korabeli Hazai-recepcióval is, illetve izgalmas kérdés, hogy egy ennyire radikális és az irodalmiság kategóriáját provokáló, kiforgató, megkérdőjelező életmű befogadása, interpretálása hogyan alakul, változik, illetve hogyan olvassák más-más irodalmi és irodalomelméleti tradíción szocializálódott olvasók. Az 1998-ban a Budapesti skizóról folytatott kerekasztal-beszélgetés (a résztvevők: Angyalosi Gergely, Farkas Zsolt, Margócsy István, Németh Gábor, Szilasi László és a moderátor Kálmán C. György) megismétlését ezért is tartottuk fontosnak, akárcsak azt, hogy fiatal kritikusokat is meghívjunk, például Sipos Balázst. És természetesen a Hazairól készült, a Kalligram által tavaly kiadott Jelenlét nyomokban c. kismonográfia is bemutatásra kerül: a szerzőt, Szabó Gábort a könyv szerkesztője, Szilágyi Zsófia faggatja majd.

Milyen eddig fel nem merült szempontok, megközelítések kerülnek megvitatásra?

Bencsik Orsolya: A tudományos szempontok mellett – az Emléknap jellegéből fakadóan – erősen építettünk a személyes kapcsolódási pontokra, illetve hogy megidézzük, jelenvalóvá tegyük ne csak Hazai Attila nyugtalanító művészetének szubverzív szellemiségét, hanem Hazai Attilát mint barátot, mint művésztársat, mint kollégát. Újdonságot fognak jelenteni a hagyaték részét képező szövegek, azok beemelése a már meglevő diskurzusba, valamint Hazai életművészi, alkotói világának intermediális kontextusba helyezése.

A Hazai-recepciótörténetnek lesz-e és ha igen, mi a következő állomása?

Szabó Gábor: Hát, ami biztos, hogy a Tiszatáj egy blokkot tervez megjelentetni a konferencia előadásaiból, amit nagyon fontosnak gondolok, hiszen Hazai prózája ezzel ismét az irodalmi dialógustér szereplőjévé válik. Jóslásokba meg nyilván felesleges bocsájtkozni, de azt hiszem, a rendezvény egyik legizgalmasabb programja, az 1998-as Hazai-vita megismétlése a szerző személyén túlmenően is olyan fontos irodalmi mozgásokra, kánonértelmezésre, poétikai stratégiaváltásokra hívja majd fel a figyelmet, amelyek a kortárs próza állagának értelmezéséhez – s ezen keresztül Hazai szerepének esetleges újraértéséhez is – is hozzásegítenek.

Jánossy Lajos