A drót mögötti Purgatórium

Szögi Csaba: Drót

Szögi Csaba első regénye, a Drót 2004-ben jelent meg első ízben a zEtna Könyvkiadónál, és a mű bizonyos körökben igen gyorsan kultikus titulusra tett szert, hisz a benne megfogalmazottak egy sajátságos életérzést hivatottak bemutatni, egy olyan attitűdöt, amit talán többen magukénak éreznek, vagy legalábbis szeretnének magukénak érezni. A kötet most a budapesti Napkút Kiadónak köszönhetően újra megjelent. Jelen kiadás azonban nem az első változatlan újranyomtatása, hanem egy olyan kötetet vehet kezébe az olvasó, amelyben azok a részek is helyet kaptak, amelyek az első kiadásban nem szerepeltek, amiket az akkori szerkesztő és a szerző közös megegyezés alapján kihagytak, és amelyekről az író most, tizenhárom év után, mégis fontosnak tartotta, hogy bekerüljenek a szövegtestbe. Emellett a szerző az előszóban azt is kifejti, hogy a műben különböző változásokat eszközölt, amelyek a kuszaság kifésülésére, a nyerseség, a szálkásság tompítására irányultak.

A műben, amelynek szerzőjéről kijelenthetjük, hogy az első kiadás megjelenésekor még pályakezdő volt, tisztán felismerhető az a szögicsabai hang, amely jellemzi az írót az azóta eltelt időszakban is. Ez lehetne az utólagos munkálatok eredménye, de végigtekintve az író/költő koránt sem lezárt életművén, kijelenthetjük, hogy a megszólalásmódot tekintve egy egységes opusról van szó, amelyben minden mű minden darabkája egy egység része, egy könnyen felismerhető halmaz alkotóeleme. Így ez a mű is bővelkedik a különböző élvezeti cikkek, a dohány, az alkohol, a kávé és nem utolsósorban a tea, valamint a különböző narkotikumok, leginkább a cannabis fogyasztására utaló jelenetekben, látomásokban, töprengésekben, filozófiai problémák boncolgatásában és természetesen szerelemben – szerelemben az élet iránt, szerelemben a Nő iránt. Egy hedonista naplóját tarthatjuk a kezünkben, de az öröm és az élvezetek mögött ott húzódnak a kétségek, a létezésbe vetett hittel szemben érzett kételyek, a szabadság hiánya és a magány.

Már a mű címe is árulkodó. A drót körbefog, a drót bezár, és nem engedi a testet kitörni börtönéből, a drót felsebzi az ember bőrét. Ugyanakkor a drót bizonyos szabadságot ad, hisz az emberi tekintet szabadon törhet rajta keresztül, és semmi sem gátolhatja meg a rabot abban, hogy pillantását a messzibe vesse, vagy abban, hogy feltekintsen az égbe. A drót egy bezártság története, egy fogság, a sorkatonai szolgálat letöltésének naplója. Napra, sőt órára, percre pontosan tudjuk, hogy mikor történnek az események. A szerző dokumentál, de nem a külvilág eseményei kerülnek a fókuszba, hanem a katona lelkivilága, a gondolatai, belső vívódása és önmaga analizálása fogalmazódik meg leghangsúlyosabban.

Hogyan lehet kitörni a drótok mögül? Szögi Csaba válasza: úgy török ki, hogy közben egyre beljebb, egyre mélyebbre merülök önmagamban, a saját lelkembe. És jönnek a szeretők, és jönnek a gyermekkori emlékek, és jön az imádság, és jön Jézus Krisztus, és jönnek a felhők, és jönnek a fecskék. Az az egy is a többivel.

A főhős a madarakkal szárnyal, a felhőket figyeli, mint az egyetlen szépséget, ami a dróton belül megadatik neki. A regény visszatérő eleme, refrénszerűen visszatérő jelenete, a fecskék költözése: Ma elmentek a fecskék. Az utolsó visszanézett, rám mosolygott, intett, majd sietve távozott a többiek után. (14.). Mondja ezt a szerző szeptember 27-én, néhány héttel a bevonulása után, majd több mint fél év elmúltával május 31-én így találkozik vele: Mert ma az én fecském jelzett nekem, ő, aki akkoriban utolsóként visszaintett, mikor Délre költöztek. Azt jelezte, kész engem kivinni innen, napok kérdése az egész. (161.) A fecske a szabadság, a dróton kívüli élet szimbóluma. Ha elmegy, minket a drót mögé zárnak, ha visszajön, mi is szabadon szárnyalunk. Fecskék nélkül maga a pokol vár bennünket, a Purgatóriumot járjuk meg a szerzővel, aki Vergiliusként kalauzol bennünket a lelkében, hogy azután ő is megtisztuljon ezáltal.

A műben emellett fontos szerep jut a magára az írásra, az írás folyamatára utaló részleteknek is. A szerző egy füzetbe írja a szövegeket, és jelzi, hogy mikor telik meg egyik-másik füzet, mikor fogy ki a tolla, mikor érzi idejét annak, hogy új fejezetet nyisson, hogy megálljon. Nehéz itt írni, mindenki ordít (10.), írja egy helyen, és így az írás körülményei is bekerülnek a műbe, annak szerves részeivé válnak, és ennek a játéknak köszönhetően tovább szaporodnak a történetsíkok, és az egyre több szálon futó történetek némelyike kikerül a valóságba. A fikció és a valóság határán egyensúlyozva megtörténhet az is, ami a fizikai és egyéb szabályokat figyelembe véve nem történhetne meg. Dara Bokra meséje, a szerető(k) története(i) mind a valóság leképződései, a lélek analízisének újabb állomásai, amik formálják a szerzőt, és új minőséget hoznak az életébe.

Amit még megfigyelhetünk, hogy a műben nincsenek írásjelek, csak pontok és vesszők: Felkiáltójeleketmegkérdőjeleketsőthármaspontokatiskéneírniaregényembenemcsakvesszőketéspontokatugye. (12.) – mondja a szerző, és csak amikor nagyon szükséges, akkor szóval jelzi, hogy éppen kérdő mondatról van szó. Dőlt betűs részek, angol, szerb, német nyelvű szövegrészletek, amelyek mindegyike hatásosan hívja fel magára a figyelmet.

És beszélhetnénk még az amerikai irodalom hatásáról, Bukowski és Ginsberg folyamatos jelenlétéről, Steinbeckről, Hrabalról, a nagy betűs Művészetekről, a vallásokról, a hangokról és a versekről, amelyek folyamatosan megjelennek a műben, újra és újra az önanalízis és a megtisztulás útján.

Ilyen ez a Drót, keresztülnézhetünk rajta a nagyvilágba, húsba karcolhatunk vele, de ugyanakkor lehetőséget adhat a belső szabadság megtalálásához is.

(Disz)komfortos távlatok

Beszédes István: Vagy lenolaj

Topográfia – a földfelszín elemeinek, tereptárgyainak – közvetlen, helyszíni felkeresésen alapuló – leírásával, helyzeti információinak összegyűjtésével, térképi rögzítésével foglalkozó tudományág a térképészet, a földméréstan, a földrajz és más tudományok határterületén. A topográfia jellemző vonása a domborzat részletes, szabatos bemutatása, valamennyi terepelem összefüggő, komplex ábrázolása, ezek révén a terepi tájékozódás elősegítése.

Milyen szakismeret szükségeltetik ahhoz, hogy megrajzoljuk egy emberi lélek topográfiáját? Hogyan határozhatóak meg a lélek felszíni elemei? Milyen mértékegység alkalmazható a belső végtelenek leírásához? Milyen méretarányokkal dolgozhat az emberi psziché topográfusa? Milyen állandókat tud megállapítani kutatásai során? És a kapott eredményeit hogyan közölje?

Ismerős tájakon járunk Beszédes István Vagy lenolaj című kötetében, amely a zEtna könyvkiadó Vulkánfíber elnevezésű sorozatának 33. darabjaként látott napvilágot. A sorok között magunkra ismerünk, felismerjük barátainkat, ismerőseinket, ellenségeinket. Mégis diszkomfortosan érezzük magunkat, hisz az ismert belsőnk ismeretlen tájait látjuk magunk előtt ismeretlen megközelítésben, ismeretlen nyelven közölve. A szavak nem engednek közel belső világunkhoz, nem engedik, hogy közbeavatkozzunk, nem engedik azt, hogy változásokat eszközöljünk rajta, nem engedik, hogy kényelembe helyezzük magunkat a folyóparton, a fák árnyékában, a városban, a határokon, a kordbársony őserdőkben. A szavak eltaszítanak maguktól, és csak magasan a felszín fölé emelkedve szemlélhetjük létünk súlyos és súlytalan, de minden esetben árnyékokkal kísért elemeit. És amikor a szavak közel engednének magukhoz, átadják helyüket a különböző (írás)jeleknek, hogy azok húzzanak átlátszó falat, megakadályozva közeledésünket.

A végtelent átlátszó falak közül szemlélve azt is látjuk, hogy kisebbségi létünk is nyomot hagy belső térképünkön, ott virít elmozdíthatatlan felszíni képződményként, fehér árnyékot vetve maga köré.

Lehet, nem is kell tudni,

mi van ott, kik vagy mik

lehetnek lakosok azon

az elvont koordinátán...

Tipográfia – nyomtatott betűkkel foglalkozó szakma és művészeti ág, amelynek célja, hogy a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával olyan írásképet alakítsanak ki, amely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének, valamilyen síkban megjelenített szabályrendszere. A tipográfia szót az idők során többféle jelentésben használták: betűtervezést, betűmetszést, nyomdászatot, nyomdai úton történő sokszorosítást is jelentett. Ma a magyar nyelvben csak a betűkkel való tervezést, a szöveges közlés megformálását, szöveg és kép együttes elrendezését nevezzük tipográfiának.

És topográfusunk mihez kezdjen a növényzettel, amelynek alkotóelemei folyamatosan elárasztják belső tereinket, amelyek napfényt és energiát nem kímélve küzdenek az üresség ellen?

Fekete-fehér normalitás

A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár 2017. évi első könyvbemutatóján a fiatal zentai szerző, Fehér Miklós debütáló kisregényével ismerkedhetett meg a közönség. A Fekete normalitás című mű 2016-ban jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet és a szenttamási Gion Nándor Emlékház gondozásában, miután díjazott lett utóbbi intézmény ifjúságiregényíró-pályázatán.

Az író-olvasó találkozón Náray Éva, a könyvtár igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót a szerzőnek, illetve beszélgetőpartnerének, a Forum igazgatójának, Virág Gábornak. Mint utóbbi bevezetőjében elmondta, a regény igen nagy sikereket ért el, a magyarországi kritika is pozitívan nyilatkozott róla, rajongótábora is alakult, és rövid időn belül megjelent a mű második javított és bővített kiadása. A szerző elmondta, hogy a műben olyan súlyos témák is szerepelnek, amiket sokan tabuként kezelnek, és többen megkeresték, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint a mű főszereplője; éppen ezért Fehér Miklós időnként, ahogy a Magyar Szónak adott interjújában nyilatkozta, konyhapszichológusként tevékenykedik, ami nem áll messze tőle, hisz korábban az is felmerült benne, hogy pszichológiát tanuljon. A beszélgetés során szó esett a szerző munkamódszeréről, és arról is, hogy az írás mennyire terápiás jellegű az ő számára; az író elmondása szerint a munka során nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a világot, és jelenleg is ebben a fázisban van – megfigyeli a járókelőket és jegyzetel, és csak keveset ír, akkor is „boldognovellákat”, ami elüt a Fekete normalitás hangulatától, hisz az egy félresiklott élet leírásával kezdődik. Azonban azzal, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélés a könyv második felére egyes szám első személyűvé válik, mégis pozitív kicsengése van a történetnek, hisz a főhős, a Fiú, az általános névtelenségből kilép, és egyre inkább megismeri önmagát. Természetesen e kötet esetében is felmerült a kérdés, hogy mennyi a valóság és mennyi a fikció a történetben, amire a szerző elmondta, sokan teljes mértékig igaz történetnek fogják fel a művet. A regényben nagy szerepet kap a színekkel való játék, ami már a címoldalon, a szerző nevének és a kötet címének elolvasása után szembetűnik, ugyanakkor a művön belül is megfigyelhető a tisztaság és a sötétség harca. A beszélgetés folytatásában szó esett még a szerző olvasmányélményeiről, arról, hogy a kisregény mely világirodalmi művekkel rokonítható, illetve milyen szerepet töltenek be a műben megjelenő írók. Virág Gábor kérdésére válaszolva Fehér kifejtette, annak ellenére, hogy a műre jellemző egyfajta látomásosság is és a határok átlépése, ő szeret józan lenni.

Végezetül meg kell említenünk a kötet illusztrátorát is, a jelenleg Pécsett tanuló Kincses Endrét, aki odaadó munkájának köszönhetően a kiadvány elnyerte Legszebb Gyermek- és Ifjúsági Könyv díját a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Vajdasági szép magyar könyv 2016 elnevezésű pályázatán.

Vásárolok, tehát vagyok

Böndör Pál több évtizede meghatározó alakja a vajdasági magyar költészetnek, és csendes hangú, ugyanakkor humorral és iróniával gazdagon fűszerezett stílusa folyamatosan újabb és újabb megszólalási módokat keres. 2017-ben Finis cím alatt a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelentek egybegyűjtött versei, ám mi, olvasók sejtettük, hogy ez még nem a lezárás, a hajrá még nem feltétlenül jelenti valaminek a végét, és a „mérsékelten könnyű atléta” továbbra is „lángol-lobog”. Ez utóbbinak adta tanújelét a szerző azzal, hogy az idén egy újabb kötettel lepte meg olvasóit. A Vásárlási lázgörbe műfaját tekintve verses elbeszélés (kiegészülve 22 versformában írt jegyzettel, amelyek egyenként is teljes értékű verseknek tekinthetőek), bizonyítva korábbi állításunkat miszerint Böndör Pál folyamatosan keresi az új megszólalási módokat.

Már a kötet címe beszédesen jeleníti meg a böndöri humort, a szerző egy szójátékon keresztül szembesít bennünket azzal, hogy bizony a társadalmunk beteg, és egy olyan világban élünk, amelyben mindenki annyit ér, amennyit meg tud vásárolni, és erre a kórra egyelőre úgy tűnik, nincs gyógyszer („Vásárolnom kell!/ – visszhangzik a világ minden sarkában,/és az angyal tovaszáll.” [75.]). A kötet olvasása során megismerkedhetünk az elbeszélő vásárlási szokásaival, szemmel kísérhetjük, hogy hogyan is vált vásárlóvá, és megtudhatjuk, hogy a vásárlás hogyan hat ki az ember életére. A verses elbeszélés alapszituációja ismerős lehet Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művéből, amelyre Böndör Pál már a kötet elején lévő mottóval is utal – két barát (ez esetben testvér[?]) több évtizedes távollét után találkozik és átbeszélik az éjszakát. Böndör Pál esetében a beszélő felek személyazonossága meghatározhatatlan (Kik azok a Kessler fivérek?), és a két személy nem is választható el élesen egymástól. Az olvasó időnként zavarba jöhet, hisz nem egyértelmű, hogy ki az aki beszél, ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy a párbeszéd kétszereplős, hisz olykor-olykor egy harmadik szereplő árnya is felsejlik, de még az is megtörténhet, hogy csupán egy személy monológját olvashatjuk („Ül itt valaki velem szemben,/vagy csak képzelődöm?/Ha ül, ha áll, ha itt van, ha nincsen/ – beszélni beszél, az bizonyos./ Vagy majdnem bizonyos.” [27.] „Ketten ülünk most a nappaliban,/azt hiszem, ketten,/de lehet, hogy többen./Vagy én egyedül./Vagy egyedül ő, aki beszél” [31.]). Az est témája a vásárlás és minden, ami ezzel a mindennapi cselekvéssel jár, a reklámok, az üzletek, az önkiszolgálók, a kirakatok, a csomagolások, a polcok, az eladók, a vásárlók, a kassza, a pénz, a bevásárlókocsik. A vásárlás maga a lét („Vettem reggel/kenyeret és tejet/tehát vagyok, és egy ideig még leszek is.” [53.]). Mindazonáltal túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha azt mondanánk, hogy a kötet csak erről szól, hisz valójában a szerző a vásárlás leple alatt a társadalmi problémákról („senki semmihez nem ért,/a lelkiismeretesek igyekeznek beletanulni,/de a többség nem nagyon izgatja magát,/általános lesz a káosz, melyben, szerencsére,/a lakosság java úszik, mint a hal a vízben,/hiszen így szocializálódott.” [77.]), a történelmi változásokról, az emigrációról („Elmentél,/és a mi városunk/az én városom lett.” [77.], a vajdasági magyar közösségről („magyarságuk/nem egy kerek történet,/inkább ellipszis alakú,/hol közelebb, hol távolabb/vannak a központi magtól./Nemzeti hovatartozásuknak/évszakai vannak.” [74.]) beszél. Beszél, annak ellenére, hogy olykor-olykor felsejlik benne, hogy valójában a nyelv nem elegendő ahhoz, hogy pontosan megfogalmazzuk a gondolatainkat („A nyelv megbízhatatlan, pontatlan,/vontam le a következtetést,/de ez kihívás is volt,/hogy mégis egyértelműen/kíséreljek meg fogalmazni,/már amennyire az lehetséges.” [8.]). Mint már arra korábban utaltunk, a humor elengedhetetlen kelléke Böndör költészetének, és ez teszi lehetővé, hogy a Vásárlási lázgörbe ne váljon egy könnyes, nosztalgiázó művé, a szerző az iróniának köszönhetően tart távolságot mind a múlttól, mind pedig napjaink problémáitól. Végezetül szót kell ejtenünk a kötet illusztrációiról is, amelyek Maurits Ferenc keze munkáját dicsérik, és amelyek egy önkiszolgáló-figurát jelenítenek meg. Maurits és Böndör ilyetén való együttműködése több évtizedes múltra tekint vissza, és jelen könyv IS mind tartalmában, mind pedig fizikai megjelenésében figyelemre méltó darabja a (vajdasági) magyar irodalom idei könyvtermésének.

Ritmusát a szív veri

Sziveriről és az Ember komédiájáról

Nem akartam olvasni, és nem akartam megnézni. Valahogy ugyanúgy vagyok mindkettővel, vagyis Sziveri János költészetével, és a Táborosi Margaréta rendezte Az ember komédiája című előadással. Nem akarom, mégis állandóan azon kapom magam, hogy nem elég, hogy látom, hanem figyelem is, és minden porcikám látja és érzi, pedig legszívesebben elfordítanám a fejem, de az is felesleges lenne, mert a szavak ott visszhangoznak a fejemben. És most is úgy éreztem, hogy a darabot is látnom kell, annak ellenére, hogy megriasztott és megint el akartam fordítani a fejem.

Kezdjük időrendben, vagyis magával a költővel. Sziveri költészete: Bakony/takony, túlságosan közönséges; Dia-dalok, nem valami kreatív szójáték; kardal/karddal; álruháját/áriáját; zabra/zebra, jaj nekem stb. És mégis... Zalán Tibor szavaival élve rímei csattognak és helyenként bántóan primitívek, kiszámíthatóak. Erre feltehetnénk a kérdést, hogy milyenek legyenek e rímek, ha nem ilyenek. Az életünk ilyen, így éljük napjainkat, csattogva, helyenként bántóan primitíven, és általában kiszámíthatóan, ergo ha az életet akarjuk ábrázolni a maga teljességében, akkor azt csakis ilyen formában tehetjük meg. Beszélhetnénk arról, hogy a nem Páris, sem Bakony:/vér és takony sorpár hogyan viszonyul Ady Páris az én Bakonyomjához, mint ahogy azt Harkai Vass Éva megtette, vagy arról hogy milyen ellentét feszül a két sor között, ám véleményem szerint felesleges. Az olvasó, aki átéli vagy átérzi ezt a feszültséget, az mindenféle magyarázat nélkül tudja, hogy valójában mi is fogalmazódik meg ebben a képben. Nem kell magyarázni a rímet, azt, hogy éppen mennyire csattogó és primitív, elég látni és megérteni, hogy mi van mögötte, milyen élettapasztalatokat fejez ki, és máris magunkévá tettük, vagy legalábbis magunkénak érezzük még most, huszonegynéhány év után is, mert még most is azt tapasztaljuk, hogy az ígérgetések ellenére, még most sem Páris, sem Bakony... Így pedig beszélhetünk e sorpár aktualitásáról, vagy egészében véve a költészet aktualitásáról, arról, hogy mitől válik valami örökérvényűvé, illetve válhat-e valami, akármi örökössé. A barbár imák költője örök érvényű rímeket akart alkotni, tisztában volt azzal, hogy neki csak ez lehet a feladata, ez az ő keresztje, és ezt a rosszalló megjegyzések, sőt a botrányok ellenére is véghezvitte. Zalán Tibor állapítja meg azt is, hogy a rímei szándékosan ilyenek. Valljuk be, ha nem lennének szándékosak, akkor is ilyen rímekre várnánk, a tartalombeli egyszerűség, és a jó értelemben vett primitívség nem követeli meg a kristálytiszta rímeket (habár ilyenre is akad szépszámú példa, csak ezek fölött valahogy mindig elsiklunk), kívánjuk, hogy recsegjen, hogy ne csak a dobhártyánkba kaparjon, hanem mélyebben is felszántson dolgokat, hogy a hogy részesévé tehess a föltétlen űrnek/kételyem legyűrve tűrlek sorpár olyan részeket is megsértsen bennünk, amelyekről eddig nem is tudtunk, vagy ott van a Káinok/rábírok rímpár, ami felett megint csak nem tudunk elsiklani anélkül, hogy valami újat fel ne fedeznénk saját magunkban. Bori Imre jegyzi meg, hogy a költő az „ígérkező rímek” ösztönzéseinek nem tud ellenállni. Ki tudna? A kedvencünknél maradva, ki hagyna ki egy olyan rímet a Bakony szóra, mint a takony? Még akkor is, ha az, mint már mondtuk túl (?) közönséges. 95 százalékunknak nem jutna más eszébe. Alkony? Nem lenne az igazi, és pláne nem lenne eléggé sziveris. Vagy talán mégis, mert nála az is, ami nem sziveris, sziverissé válik. Már egy sor után, még a legemelkedettebb szó is. Alulstilizáltság, depoetizáltság, groteszk, irónia, düh, banalitás. Ezek a valójában semmitmondó kifejezések merülnek fel a költészetével kapcsolatban. Semmitmondóak, ugyanakkor teljesen helytállóak. Olyan kifejezések, amelyek megfogalmazzák a verseinek azon jellegzetességeit, amelyek élővé, hihetővé, autentikussá teszik azokat. Viszont én ezt is a mindennapok felől közelíteném meg, alulstilizált, depoetizált világban élünk, a groteszk már szinte mindennapivá vált, irónia, szarkazmus árasztja el az embereket, dühösek vagyunk, nyers dolgokat vágnánk a másik fejéhez, és minden banálisnak tűnik.

Egy újabb nézőpont az, amelyet Virág Zoltán fogalmazott meg. Harkai Vass ezt úgy írja körül, mint a Sziveri életműnek a testi animáció, a testtapasztalat, a betegség- és halálmetafora felőli megközelítése, illetve újraolvasása. Ilyen értelemben az 1977-es Szabad gyakorlatoktól egyenes út vezet az 1991-es posztumusz Magánterületig. Egyenes út, viszont nem szükségszerű és kizárólagos, ugyanis ebben az esetben a külső körülmények sem hanyagolhatóak el. Harkai Vass az első kötet elvont tárgyiasságát emeli ki, majd ez egyre inkább eltűnik, és a költő mindinkább befelé fordul, hogy még nagyobb területeket járjon be, majd eljut a betegségéig, a saját testéig, hogy legvégül az is tárgyiasuljon, hogy úgy tekintsen magára, mint egy kísérleti egérre, ürgére, az életre pedig, mint egy kísérletre, aminek végső célja és feladata csakis a halál. És hogy ez ellentmond a vátesz szerepnek, az elhivatottságot hiábavalóvá teszi, és megdönti az irodalom mindenhatóságába vetett hitet, az most nem számít. A fakereszt így is töri a vállát, az éjben az eső is róla locsog, és akkor is megmássza azt a bizonyos három emeletet. De a testtapasztalat megemlítésével már egy lépést tettünk a Kosztolányi Dezső Színház előadása felé, amely ezt emeli ki, és ezt teszi az életmű egyik leghangsúlyosabb értelmezési területévé.

Megragadva az alkalmat rögtön áttérek Táborosi Margaréta darabjára, és ezt a legvégéről kezdeném el, vagyis csak majdnem a legvégéről, nevezetesen a Bábel című monumentális Sziveri-vers Bakos Árpád zeneszerző által megzenésített változatával. A színészek félkörben állva éneklik a művet, díszletek nincsenek, csak egy-egy mikrofonállvány mindegyikük előtt, és a padlóra vetett kabátok. És a groteszk csak ömlik a színpadról és a hangszórókból. Mintha egy musical nagyjelenetét látnánk. Megkockáztatom, hogy a vers ilyen formában akár slágerré is válhatna. Ispánovics Csapó Julianna foglalkozott Sziveri verseinek zenei alapjaival, zenei meghatározottságával, mint írja, a sláger ismérvei, műfaji jegyei rátelepszenek a versszöveg szerkezetére, ritmusára, a felszínen úsznak, lebegnek, miközben az ars poetica tartalmai, irányvételei a felszíni könnyedséget ellenpontozva, elsötétítve nyílnak meg a felszín alá bukó befogadói tekintet előtt. A 2010-ben megjelent tanulmány, mintha csak felvezetné, vagy akár értelmezné a Bakos-féle megzenésítést. A tisztán csengő rímek, és a még tisztább zene szöges ellentétben áll a vers mondanivalójával. A tartalom az életből kifelé igyekvő ember utolsó pillanatait idézi fel, és ezt mintegy diadalmenetként ábrázoló zene egészíti ki, miközben olyan egyszerű rímek hangzanak el, mint a forog/morog, rontom/csontom, dolgát/szolgát, kábel/Bábel. Mégis, mintha a zene, a szöveg, és a forma kiegészítenék egymást, hogy a közönség feltegye a kérdést, hogy tényleg ennyi az élet, ezek lennénk. Ispánovics Csapó a versre több helyütt hivatkozik, amikor a költő egész életművét vizsgálva kiemeli a mély hangok, az asszonánc, a lágy mássalhangzók illékonyságának zenéjét, de ezzel szemben természetesen eufóniát is tapasztalunk. Az örök kérdés, mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás problémájával találkozunk. Ez a zene nem létezhet a vers nélkül, viszont azt is nehéz elhinnünk, hogy a vers létrejöhetett a zene nélkül. Valójában több, mint húsz év telt el a két mű között, mégis az az érzésünk, mintha egy komplex műről lenne szó, amelyhez harmadik összetevőként a látvány is feledhetetlenül hozzákapcsolódik a maga egyszerűségével. A jelek szerint már magát Sziverit is foglalkoztatta a megzenésítés, ugyanis magában a versben azt olvashatjuk, hogy langyos dallamra ráng a szív, vagy és te hallod-e az ócska dallamot/melyre az elmúlásba ballagok, ráadásul vannak egyéb árulkodó jelek, például a hangutánzó szavak, vagy az olyan igék használata, amelyek valamilyen hang kiadását feltételezik: csörög, koccan, piheg, felesel, csattog, locsog, csörgedez, dühöng. Mintha egy totális hangzavarból olvasnánk ki a sorsunkat, elesettségünket Ezt a hangzavart önti formába Bakos Árpád. Miklós Melánia verskoncertnek nevezi ezt a produkciót, amely szerinte szívhez szóló, méltó rekviem Sziveriért. A mintegy nyolc perces műhöz készített videoklip pedig az egész előadás jeleneteiből közöl remek válogatást, az így megjelenő képkockák, a legerőteljesebb pillanatok tovább erősítik a zene és a szöveg keltette hatást, a Keresztury Tibor szavaival élve, megrázó, elviselhetetlen, gyönyörű, felkavaró, feledhetetlen bejátszások sorjáznak, és nincs menekvés, a hallgató/néző az alkotás rabja lesz, leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy újra és újra végignézze a videót, vagy magát az előadást. Mert az előadást többször meg kell(ene) tekinteni ahhoz, hogy minden jelenetet helyesen értelmezzünk, vagy a helyére tegyünk. Már az is gondot okoz időnként, hogy teljes egészében felidézzünk egy-egy jelenetet. A sorrendet pedig utólag talán lehetetlen rekonstruálni. Talán nem is kell, az előtudásunk, előítéleteink érthetővé teszik számunkra az egész folyamatot, hogy ilyen mechanikus szóval fejezzem ki magát az életet.

Visszafelé haladva, vagy talán inkább az egész előadást összefogó tényezőként a betegséget említhetjük meg. Visszatérő jelenet a beteg költő látványa, utalás a betegségére, ami mintha azt sugallná, hogy csakis ez határozhatja meg a hozzá való közeledést, mintha nem tudnánk, és nem is akarnánk figyelmen kívül hagyni a szenvedését. A szinte teljesen levetkőztetett színész megtagadja magától az ételt, lemond a túlélésről, ám a nő, aki hűségesen követi betegségében is, életet próbál lehelni bele azzal, hogy a szívét is kiteregeti, a többi szennyes mellé. Az egész darab talán legfelkavaróbb jelenete ez, szavak nélkül, mintha egy némafilmet néznénk, miközben csak a betegségre és az elmúlásra gondolunk. Az előadás végén egy kórházi ágyon látjuk a költő viaszból megformázott alakját, amint világossággal árasztja el a színpad egy részét, a látvány félelmetes, majd a magát Sziverit alakító színész rágyújt, aztán végignéz saját tetemén és a közönségen. Ecce homo!

Visszatérő motívumként megemlíteném az égből lenyúló műanyag csöveket. A műsor elején egy helyéből kirántott katéterrel kezdődik a műanyag csövek kígyózása, tánca. Majd ezek a csövek végigkísérik a halandót az életen, rajta keresztül (Isten katéteréből?) gyógyszer, fájdalomcsillapító, vér, alkohol áramlik a szereplők testébe, amitől azok eszüket vesztik és őrülten rángatóznak, táncolnak és öntudatlanul menetelnek a halálba. A Bábel című vers is utal erre, amikor az intenzív osztályt említi, vagy éppen abban a két sorban, amelyben azt írja a költő, hogy cseppek csöpögnek egyenest az érbe/tápvizet kapok vérért cserébe, de a Lóg az orromból műanyag kábel is ezt a tapasztalatot jeleníti meg.

Úgy nem fejezhetem be írásomat, hogy ne ejtenék néhány szót az előadás címéről. Az ember komédiája Sziveri viszonylag ismeretlen verse, és a darabban talán nem is hangzik el egyetlen sora sem. Mégis találóbb címet nehezen találtak volna, ha figyelembe vesszük, hogy benne van a költő életének és magának az emberi létnek a kétarcúsága. Komédia az egész, játszani kell, táncolni, énekelni, nevetni, a legvégén meg majd eljön a jól megszolgált happy end; ám azáltal, hogy ismerjük Madách művét, amelynek címét mindenféleképp felidézi az előadás és a vers címe, látnunk kell azt is, hogy mindezek mellett egy tragédia is, hisz a boldog vég is csak vég, viszont ezt a boldogságot semmi nem garantálja. Azonban az elhivatottság, megnemalkuvás talán elviselhetőbbé teszi a lét tragédiáját, és komédiát csinálhat a nehéz (elcsépelt) jelenetekből.

Zárásként csak annyit, hogy a jelek szerint még sokáig halljuk majd ezt az ócska dallamot, amire az elmúlásba ballagott, míg lassan megszokjuk, és slágerként énekeljük a buszon vagy egy erdei kiránduláson, és talán időnként majd szívünk is erre a ritmusra dobol...

(A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 2014-es Egyetemista esszépályázatán 1. díjat nyert alkotás.)

Kiadás:

SZIVERI János művei (2011). Gondolat Kiadó, Budapest.

Irodalom:

1. BORI Imre (1998): A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó, Újvidék; Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Beograd.

2. HARKAI VASS Éva (2011): Életmű – recepció – kultusz. Sziveri János lírai opusáról. Hungarológiai Közlemények, 4. 12–26.

3. ISPÁNOVICS CSAPÓ Julianna (2010): Kötél/tánc/zene. A sláger és a Sziveri-vers. = Mediális átlelkesítés. Szerk.: Csányi Erzsébet. Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 101–106.

4. KERESZTURY Tibor (2014): Vér és takony. Sziveri János 60. URL: http://www.litera.hu/hirek/ver-es-takony letöltve: 2014. 03. 25.

5. MIKLÓS Melánia: In memoriam Sziveri. URL: http://www.kosztolanyi.org/Sajto/482 letöltve: 2014. 03. 25.

A valóság nyomdokain

Úton szőtt mesék – Gion Nándor Novellapályázat 2016 (Ondrejcsák Eszter és Horváth Futó Hargita szerk.)

A szenttamási Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó Intézet első ízben 2012-ben hirdette meg a Gion Nándor Szépirodalmi Pályázatot, amelynek célja, a kiírás szerint, a magyar irodalom és szellemiség gazdagítása, új művek írásának serkentése, a gioni diskurzusok továbbéltetése volt. A novellaíró pályázat már az első évben sikert aratott, hisz a kiírásra 2012-ben mintegy 45 pályamű érkezett, zömében Vajdaságból. A díjazott és a zsűri által kiadásra méltónak ítélt novellák már az első évtől kezdve egy antológiában láttak napvilágot. Így jutottunk el a 2016-os esztendőig, az ötödik pályázati kiírásig, amelynek legjobb alkotásai 2018-ben jelentek meg Ondrejcsák Eszter és Horváth Futó Hargita szerkesztésében Úton szőtt mesék címmel.

A 2016. évi Gion Nándor Novellapályázatra huszonöt pályamunka érkezett be, és a zsűri döntése értelmében az első díjat lapunk munkatársa, Sándor Zoltán Átaludni a halált című novellája érdemelte ki, a második díjat Balogh Gábor kapta Az ismeretlen madár című írásáért, míg a harmadik helyen végzett Böjthe Pál A tenger és Wilhelm József A hozzávalók összegyúrása című alkotása. A zsűri ezen elbeszélések mellett további tíz szerző 14 írását ítélte megjelentetésre alkalmasnak, köztük több olyat is, amely ennek köszönhetően a szerző első szépirodalmi publikációja lett.

A kötet novellái más-más hangon szólalnak meg, más-más irányból közelítik meg Gion Nándor életművét, mégis megfigyelhető, hogy adott esetben a darabok tematikája kapcsolatot teremt egy-egy alkotás, szerző között.

Ilyen összekötő kapocs lehet a történelem, amely több novellában is ott kísért, mázsás súlyként nehezedik a hősökre, irányítja azok életét, meghatározza sorsuk alakulását. Több elbeszélésben olvashatunk a magyarságot, illetve a vajdasági magyarságot ért történelmi traumákról, a második világháborúról, az 1990-es évek délszláv háborúiról, ugyanakkor a Ceaușescu- vagy éppen a Tito-rezsim visszásságairól, jelenségeiről. Azt is megfigyelhetjük, hogy például Sándor Zoltán írásában, valamint Balogh Gábor A bennünk élő fekete madár című elbeszélésében nem kapunk semmiféle pontos információt arra nézve, hogy mely történelmi korszakban játszódnak az események, ugyanakkor érezzük, hogy a történelmi kontextusnak is nagy szerepe van a benne leírt történésekben, illetve azok értelmezésében. Érdekes és értékes kordokumentumként tekinthetünk azon elbeszélésekre, amelyek a szerző családtörténetébe, múltjába nyújtanak betekintést. Ilyen a Gion Nándor életművét jól ismerő Kurcz Ádám István A századik születésnap című írása, amely a szerző első szépirodalmi próbálkozása, ugyanakkor az alkotó dédanyjának igaz története, és mindezt egy régi manipulált fényképpel is alátámasztja. Ugyanakkor meg kell említeni Romoda Ferenc Nehéz vers című írását, vagy N. Czirok Ferenc Preferánsz című anekdotikus hangvételű szövegét, amelyek egy-egy korszak életérzését közvetítik az olvasók felé.

Az elbeszéléseket olvasgatva, azt is megfigyelhetjük, hogy a szerzők nyitott szemmel járnak a jelenben is, és napjaink problémáit, jelenségeit is igyekeznek bemutatni. Börcsök László Vedlés című novellája az elvándorlás tematikáját mutatja be, míg Böjthe Pál harmadik díjjal jutalmazott írása a hajléktalansorssal foglalkozik Csatakos történetén keresztül, de megemlíthetjük Balázs H. Csilla Ha jön az ellenőr című alkotását is, amely az iróniát sem nélkülözve mutat rá a dolgozók kiszolgáltatottságára és a munkaadók trükközéseire.

Talán természetesnek mondható, hogy egy-egy novellagyűjteményben nagy szerep jut a szerelemnek is, így jelen válogatásban is több elbeszélés tematizálja a férfi-nő kapcsolatokat. Móra Regina írásában egy szerelmi háromszög elevenedik meg a három résztvevő elbeszélésében, míg Tátrai S. Miklós Váratlan találkozás című novellája egy olyan kapcsolat újjáéledését meséli el, amelyet a háború szele – úgy tűnt – végleg elsodort. Itt kell megemlíteni Lázár Szűcs Anikó már-már hátborzongató írását, amely az anyatejen keresztül az anyaság problematikáját önti szavakba.

A kötet alkotóinak legnagyobb része a hagyományos elbeszélői stílust követi, ugyanakkor szinte mindegyik szerzőnél találunk olyan elemeket, amelyek megbontják az egyszerű történetmesélést, új szálat hoznak a cselekménybe, más megvilágításba helyezik a történéseket, vagy éppen megmagyarázzák a korábban leírtakat. Ezen a ponton szót ejthetünk az elbeszélések címéről is. Mindezt az indokolja, hogy Balázs H. Csilla és Lázár Szűcs Anikó novellája esetében azt állapíthatjuk meg, hogy a cím talán túl sokat elárul az utána következő történet lényegéről, és már a kezdetek kezdetén úgymond lelövi a poént.

Egy-egy antológia olvasása mindig tartogat meglepetést az olvasó számára, és ez a jelen kötettel sincs másként. Megannyi hang, megannyi univerzum, megannyi külön bejáratú írói világ, amelyek mindegyike tartogat számunkra valami meseszerűt, valamit, ami kiragad bennünket a szürke hétköznapokból. Úton szőtt mesék, amelyek elkísérhetnek bennünket az úton, amely a valóságba vezet.

Végezetül szót kell ejtenünk Szabados Zsófi illusztrációiról is, amelyek a különböző írói hangokat hivatottak egyneműsíteni a képzőművészet eszközkészletével.

A tanár saját könyvtára

Hózsa Éva: Kosztolányi a ládában

Hózsa Éva a Kosztolányi a ládában című, Szövegkutatás: helyek és helyzetek alcímű kötetében Mándy Iván novellaírói opusát vizsgálva szót ejt az író Egy öreg boltos című alkotásáról, és mint fogalmaz: „(A) szöveg katalógusként, szabálytalan leltárként olvasható, a polcokon – megírt és megírásra váró –„novellamagok” helyezkednek el. Fiktív kisboltról van szó (…) ahol a potenciális áruk látszólag rendszertelenül rakódnak egymásra.” (18. oldal). Ugyanezt érezhetjük mi is, ha átlapozzuk a Kosztolányi a ládában című kiadványt, amely a tanárként is aktív, és tanári szerepét folyamatosan hangsúlyos szerepbe tevő irodalomtudós tanulmányait, esszéit tartalmazza. A szerző könyvtárának polcain megférnek klasszikus és kortárs szépírók, irodalomtörténészek, irodalomtudósok, külföldi, magyarországi és vajdasági szerzők, és minden írásban hatalmas háttéranyag bújik meg. Ha pedig figyelmesen olvassuk a szövegeket, rájöhetünk, hogy azok számos módon kapcsolódnak egymáshoz, és egy bonyolult hálót hoznak létre.

A kötetben olvasható szövegek több író és költő, sőt képzőművész munkásságára fókuszálnak. Kiemelt szerephez jut a novellaíró Mándy Iván, aki egy egész fejezetet kap a könyvben, de olvashatunk Ady Endréről, Arany Jánosról, Pap Józsefről és nem utolsósorban a szabadkaiakról, Csáth Gézáról és Kosztolányi Dezsőről, elsősorban Kosztolányi Dezsőről, aki újra és újra felbukkan a szövegekben, a szerző folyamatosan visszatér hozzá, beemeli őt az írásokba, és a vizsgálódásai során mintegy referenciapontként állítja maga elé. Ezen a ponton kell szót ejtenünk a szerző világirodalmi kitekintéseiről, amelyekből kitűnik, hogy a szerző élénk figyelemmel követi a német irodalmat, illetve, mint az A kerti törpe veresége című tanulmányból kitűnik, otthonosan mozog a horvátországi gyermekirodalomban is, és például Mándy Iván műveinek angol fordítását is górcső alá veszi. A kötetben Új helyzetek címmel külön fejezetet kapnak az irodalomról, írókról, költőkről szóló köteteket bemutató írások.

Hózsa Éva tanulmányainak, esszéinek visszatérő elemeként megszólal a tanár, aki folyamatosan keresi azokat a lehetőségeket, hogy az adott szerzőt, művet beemelje a tantervbe, közelebb hozza a fiatalokhoz. Jelen kötet darabjaiban is több alkalommal utal minderre, egyebek mellett szorgalmazza, hogy Mándy Iván művei a fiatalok kezébe kerüljenek.

A hétköznapi olvasó számára a kötet leginkább megfogható és elgondolkodtató része a Záruló színterek című fejezet, amely a szerző saját élményeiből táplálkozó, személyes hangvételű esszészerű szövegeket tartalmaz. Itt olvashatunk a szerző gyermekkorában az Adriai-tenger partján tett látogatásáról, és ennek során emlékezik vissza édesapja tanítására is: „Édesapám megtanította, hogyan kell elraktározni a tengert és az ottani kerthelyiségeket a saját »könyvtáramban«” (114).

Személyes hangon szólal meg a kötetzáró Rieux doktor kábulata – valami bezárul? címet viselő esszé is, amely a koronavírus okozta járványra, illetve ennek következményeire reflektál. Hózsa Éva újraolvassa Albert Camus A pestis című művét, amit tanári hivatásából kifolyólag már többször megtett, és érdekes megfigyelést tesz: „A tanár precízen és ceruzával olvas, én is, és most meglepődtem, hogy nem a megjelölt részekre és mondatokra összpontosítottam. (…) Most inkább azokat a részleteket emeltem ki, amelyek arra utalnak, hogy Rieux doktor szinte valamiféle kábulatban tevékenykedik, valószínűtlennek tartja a veszélyt, bosszankodik a média beszédmódján, illetve orvosi és emberi énje viaskodik egymással” (127). A kötet is Rieux doktor szavaival zárul, és szavaiból Hózsa Éva tanári krédóját olvashatjuk ki: „Amikor viszont rákérdeznek, hogy mi a becsületesség, az orvos csak egyéni meghatározásra vállalkozik (…): »Nem tudom, általában véve mi. Az én esetemben azonban tudom, az, hogy csináljam a mesterségemet«” (128).

A Hold arcai

Smit Edit: Teliföldön

A Holdnak az emberiség gondolkodásában mindig kitüntetett szerep jutott. A természetközeli népek minden korban áhítattal figyelték a Hold ciklusainak változását, ami a születés és a halál misztériumára emlékeztet havi rendszerességgel, újra és újra. A Hold a kezdetek óta a nőiség, a női princípium, az anyaság szimbóluma, illetve mindezek megtestesítője, formálója, alakítója. A Holdat az egyiptomi hitvilágban, a görög és rajta keresztül a római mitológiában, a kelta és északi hagyományokban, a közel-keleten mindenhol nőként ábrázolják, nőként beszélnek róla, és a hozzá köthető istenségek is szinte kivétel nélkül női istenségek, akik ismerik az alvilág és a csillagok titkát, akik alámerülnek a sötétségbe, hogy azután fényesen világítsanak az emberek felett, akik magukénak tudhatják a születés, az anyaság, a termékenység és a halál misztériumát.

Smit Edit Teliföldön című kötete alcíme szerint A Hold blogja, és mint ilyen a nőiséget, a háromarcú Holdat állítja elénk.

A nyitóvers egyértelművé teszi számunkra, hogy a kötet versei három generáció női tagjait, a nagyanyát, az anyát és a lányt idézik meg. A lírai én a kötetben az anya pozícióját foglalja el, anyaként és nőként jár a földön, anyaként és nőként vonul végig az égen. Egy hónap, egy holdhónap, 29 nap blogbejegyzéseit olvashatjuk, az utolsó negyedtől a teliholdon keresztül eljutunk az újholdig, a növekedéstől a virágzáson keresztül az elmúlásig. A kötet legerősebb eleme maga a szerkezet. A szerző következetesen végigvezeti olvasóit a holdciklusokon, az olvasó napról napra követheti a Hold bejegyzéseit. A versekben a misztikum, a titokzatosság kapja a főszerepet; mintha a szerző minden energiájával azon lenne, hogy elvarázsoljon bennünket, és egy olyan labirintusba vezessen, amelyben nem látunk mást, csak a ránk omló ragyogást és a körülöttünk ezüst fényben tobzódó formákat. Ennek következtében az olvasó nem tudja teljes egészében befogadni a történeteket, az érzéseket, a hangulatokat, a figyelmét lekötik a díszek, és minden más láthatatlanná válik. Az olvasó megzavarodik a jelzős szerkezetek, a hasonlatok ragyogásától, és éppen a már említett nyitóversben megelőlegezett történet veszik el a szeme elől, valamint kihasználatlanok maradnak a kötet szerkezete által felkínált lehetőségek. A színkavalkáddal, ragyogással és a túldíszített, illetve a költészet történetéből már jól ismert képekkel bőven teleszórt, olykor modorosnak tűnő versek mellett felüdülést jelentenek azok az alkotások, amelyek nyelvhasználatukban nem törekszenek a nagy gesztusokra, hanem egyszerűségükben igyekeznek egy-egy történetet elmesélni. Ilyen a (Majdnem) fogadkozás egy anyanyelvi kávéházban, az Elbeszélgetéseink, a Találkozások, a Vonalkód, vagy éppen és elsősorban az Elkezdődött című alkotás – ez utóbbi Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című versét idézi meg, a tanévkezdés melankóliáját egy pedagógus szemszögéből.

A kötet illusztrációs anyaga Butterer Kiss Márta munkája. A képeket látva, feltételezhetjük, hogy a versek nyomán keletkezett alkotásokról van szó, és hűen tükrözik azt a hétköznapi misztikumot, amely a versekben nem jut kifejezésre.

LADIK KATALIN

A sokoldalú művész

Ladik Katalint méltán nevezhetjük az egyik, ha nem a legismertebb vajdasági magyar művésznek, akinek munkássága a világ számos országában keltett feltűnést, és talált tisztelőkre, követőkre.

A sokoldalú – költő, performer, színész – Ladik Katalin 1942. október 25-én, vagyis pontosan nyolcvan évvel ezelőtt született Újvidéken. Miközben az Újvidéki Gazdasági Középiskolában tanult, banktisztviselőként dolgozott, majd az újvidéki Dráma Studióban tanult. Már gyerekkorában megismerkedett a rádiózással, és tanulmányait követően az Újvidéki Rádió, majd nem sokkal később az Újvidéki Színház munkatársa lett. Színészként számos előadásban láthatta a közönség, illetve több filmben is szerepelt. 1992-ben Magyarországra költözött, és jelenleg is ott él, illetve több időt tölt a horvátországi Hvaron.

Ladik Katalin versírással a hatvanas évek eleje óta foglalkozik. Saját bevallása szerint munkássága alapját a költészet jelenti, a költészet határait igyekszik kitágítani, megtalálni a találkozási pontokat a költészet, az irodalom és egyéb művészeti ágak között. Provokatív, a női szexualitást is tematizáló, avantgárd ihletésű verseire már korán felfigyeltek, ám munkásságát az irodalmi közvélemény sokáig nem tudta megemészteni. Versei megítélése szerint nem kaptak kellő publicitást, és ez új megnyilvánulási formák felé terelte. Hangköltészeti produkciói, performance-ai, happeningjei mellett a nyilvánosság már nem tudott szó nélkül elmenni, és habár sokan ellenszenvvel, álprüdériával szemlélték munkásságát, egyre többet foglalkoztak vele, és a szélesebb értelemben vett nyilvánosság, a laikus közönség is megismerte. Különösen a szerb nyelvű közeg mutatott érdeklődést iránta, így versei csakhamar szerb nyelven is megjelentek. Sőt A parázna söprű című erotikus verseket tartalmazó kötete kétnyelvű (magyar és szerbhorvát nyelven) kiadványként jelent meg 1984-ben. Első prózakötete 2007-ben látott napvilágot Élhetek az arcodon? címmel. Eddig húsz önálló, és 14 idegen nyelvre fordított kötete jelent meg.

Munkásságát számos díjjal ismerték el. 1991-ben Kassák Lajos-díjat kapott, 2001-ben pedig átvehette a József Attila-díjat. Az elismerések szempontjából különösen az utóbbi tíz év volt gyümölcsöző számára. A teljesség igénye nélkül: 2016-ban Yoko Ono neki ítélte a nemzetközileg is számon tartott Lennon Ono Békedíjat, majd 2017-ben az Artisjus irodalmi díjával tüntették ki, az idén pedig átvehette a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét.

Az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet az idén Ladik Katalin munkássága előtt tisztelegve Idővitorla címmel kiadta a költőnő válogatott verseit Bíró Tímea szerkesztésében. A kötetben a korábban megjelent versek mellett újabb alkotások is olvashatóak.

A Forum és a Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum szervezésében szerdán a Kassák Múzeumban könyvbemutatóval, kiállítással, valamint egy portréfilm bemutatásával tisztelegnek a nyolcvanéves Ladik Katalin előtt.

A költőnő jelenleg is aktív. Mint ahogy említettük, a közelmúltban megjelent gyűjteményes kötetében új versek is szerepelnek, és hamarosan újabb verseskötete jelenik meg Béranya címmel, de saját bevallása szerint készül az Élhetek az arcodon? című regényének folytatása is. Emellett Raspjevane žeravice címmel a napokban jelent meg az 1962 és 1982 között írt verseinek horvát nyelvű válogatása.

„fénnyel megtelve”

Maurits Ferenc: Berlini versek

Maurits Ferencet elsősorban képzőművészként jegyzi a vajdasági művelődéstörténet, azonban költőként is számon tartjuk, aki időről időre verseskötettel is hallat magáról. A sors különös fintora, hogy éppen az idén, amikor a turizmus romokban, és az utazás meglehetősen nehézkes a koronavírus okozta világjárvány miatt, szóval, hogy éppen az idén jelent meg Maurits Berlini versek című kötete, amely a szerző útinaplójaként is értelmezhető, és az alkotó három útjába nyújt betekintést.

A három utazás alkalmával íródott versek három ciklusba rendeződnek, és a ciklusok címe egyértelművé teszi, hogy melyek voltak ezen utazások célállomásai: Mediterrán versek, Berlini versek és Párizsi versek.

A képzőművész utazásairól olvashatunk. A képzőművész mindenhol színeket lát, és tónusokat lát, és fényt, és ragyogást lát, minden a színeken keresztül ölt testet, és minden a színeken keresztül szólítja meg a lírai ént, és rajta keresztül az olvasókat. Járjuk az utcákat, és járjuk a múzeumokat, képtárakat, járjuk a temetőket, kocsmákat, és mindeközben folyamatosan képzőművészekbe botlunk. Látjuk például a sárga kocsmát, ahol Van Gogh Gauguinnel ebédelt, a szürke követ, ami alatt Marc Chagall nyugszik, Jean Dubuffet-et, aki a műtermében ülve várja a mediterrán fényt, Rembrandt önarcképét, vagy éppen Picasso kékesszürke hamvas képtereit. A terek, az épületek mind az alkotójukról mesélnek, és lépten-nyomon a (művelődés)történelem szele lengi be őket. A képzőművészek mellett az irodalom képviselői is felbukkannak a sorokban. A szerző megidézi Ady Endrét, vagy éppen a költőként és képzőművészként is számon tartott Lorcát. Itt jegyezzük meg, hogy a szerző a kötetet a 2016-ban elhunyt Bányai János emlékének ajánlja, és a Mediterrán versek egyik darabjában a vajdasági magyar irodalom nagyjainak egy csoportjáról is megemlékezik Maurits, bizonyítva ezzel is, hogy az alkotó életében és gondolkodásában a képzőművészet mellett az irodalom is kiemelkedő helyet foglal el.

A szerző érzelmek nélkül, objektív módon igyekszik leírni a látottakat, mégis a mondatai mélyén, a fényeffektusokkal kéz a kézben ott vibrálnak az érzelmek, amelyek minden pillanatban magukban hordozzák a robbanás lehetőségét. A csendes háttérből csak egy-egy kép emelkedik ki, látszólag akaratlanul, mégis maradandót nyújtva, gondolkodásra serkentve az olvasót.

A kötetben a szerző rajzaival és fényképkorrekcióival is találkozunk, amelyek Maurits Ferenc jól felismerhető kézjegyét viselik magukon. Ezek a képek a versek illusztrációiként is betöltik funkciójukat, ugyanakkor önálló műalkotásokként is értelmezhetők. Az olvasó valójában egy „kettő az egyben”-kötetet tart a kezében, hisz a Berlini versek verseskötet mellett képzőművészeti albumként is lapozható, komplex élményt nyújtva az arra fogékony tekinteteknek.