Skip to main content
Fotó: Bíró Tímea

Benedek Miklós

költő
újságíró
műfordító

Benedek Miklós 1984-ben született Topolyán. Verseket 2009 óta publikál elsősorban vajdasági és magyarországi folyóiratokban, portálokon. Versei szerepeltek a 2010-ben megjelent Rituális labdajátékok elnevezésű antológiában. Első verseskötete 2012-ben Nem indul hajó címmel jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Ugyanebben az évben Sinkó-díjjal tüntették ki. Ezt követően elnyerte a határon túli magyar alkotók számára kiírt Székely János-ösztöndíjat. Második kötete 2014-ben jelent meg Mintha emberekből állna címmel. 2016-ban Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült. Harmadik kötete Miközben halkan címmel 2019-ben látott napvilágot. Műfordítással 2015 óta foglalkozik. Elsősorban szerb és horvát költők verseit ülteti át magyar nyelvre. 2019–ben Zvonko Karanović verseinek fordításával elnyerte a Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat. Az ennek nyomán keletkezett fordításkötete várhatóan 2020 végén jelenik meg.

2010 óta a fiatal vajdasági magyar irodalmárokat tömörítő Híd Kör tagja.

2014 óta a Magyar Szó című napilap munkatársa. 2015 óta pedig annak Képes Ifjúság című mellékletének felelős szerkesztője.

Kiadványok
Elolvasom
A drót mögötti purgatórium (Szögi Csaba: Drót)
(Magyar Szó, 2017. április 27.)

A drót mögötti Purgatórium

Szögi Csaba: Drót

 

Szögi Csaba első regénye, a Drót 2004-ben jelent meg első ízben a zEtna Könyvkiadónál, és a mű bizonyos körökben igen gyorsan kultikus titulusra tett szert, hisz a benne megfogalmazottak egy sajátságos életérzést hivatottak bemutatni, egy olyan attitűdöt, amit talán többen magukénak éreznek, vagy legalábbis szeretnének magukénak érezni. A kötet most a budapesti Napkút Kiadónak köszönhetően újra megjelent. Jelen kiadás azonban nem az első változatlan újranyomtatása, hanem egy olyan kötetet vehet kezébe az olvasó, amelyben azok a részek is helyet kaptak, amelyek az első kiadásban nem szerepeltek, amiket az akkori szerkesztő és a szerző közös megegyezés alapján kihagytak, és amelyekről az író most, tizenhárom év után, mégis fontosnak tartotta, hogy bekerüljenek a szövegtestbe. Emellett a szerző az előszóban azt is kifejti, hogy a műben különböző változásokat eszközölt, amelyek a kuszaság kifésülésére, a nyerseség, a szálkásság tompítására irányultak.

 

A műben, amelynek szerzőjéről kijelenthetjük, hogy az első kiadás megjelenésekor még pályakezdő volt, tisztán felismerhető az a szögicsabai hang, amely jellemzi az írót az azóta eltelt időszakban is. Ez lehetne az utólagos munkálatok eredménye, de végigtekintve az író/költő koránt sem lezárt életművén, kijelenthetjük, hogy a megszólalásmódot tekintve egy egységes opusról van szó, amelyben minden mű minden darabkája egy egység része, egy könnyen felismerhető halmaz alkotóeleme. Így ez a mű is bővelkedik a különböző élvezeti cikkek, a dohány, az alkohol, a kávé és nem utolsósorban a tea, valamint a különböző narkotikumok, leginkább a cannabis fogyasztására utaló jelenetekben, látomásokban, töprengésekben, filozófiai problémák boncolgatásában és természetesen szerelemben – szerelemben az élet iránt, szerelemben a Nő iránt. Egy hedonista naplóját tarthatjuk a kezünkben, de az öröm és az élvezetek mögött ott húzódnak a kétségek, a létezésbe vetett hittel szemben érzett kételyek, a szabadság hiánya és a magány.

Már a mű címe is árulkodó. A drót körbefog, a drót bezár, és nem engedi a testet kitörni börtönéből, a drót felsebzi az ember bőrét. Ugyanakkor a drót bizonyos szabadságot ad, hisz az emberi tekintet szabadon törhet rajta keresztül, és semmi sem gátolhatja meg a rabot abban, hogy pillantását a messzibe vesse, vagy abban, hogy feltekintsen az égbe. A drót egy bezártság története, egy fogság, a sorkatonai szolgálat letöltésének naplója. Napra, sőt órára, percre pontosan tudjuk, hogy mikor történnek az események. A szerző dokumentál, de nem a külvilág eseményei kerülnek a fókuszba, hanem a katona lelkivilága, a gondolatai, belső vívódása és önmaga analizálása fogalmazódik meg leghangsúlyosabban.

Hogyan lehet kitörni a drótok mögül? Szögi Csaba válasza: úgy török ki, hogy közben egyre beljebb, egyre mélyebbre merülök önmagamban, a saját lelkembe. És jönnek a szeretők, és jönnek a gyermekkori emlékek, és jön az imádság, és jön Jézus Krisztus, és jönnek a felhők, és jönnek a fecskék. Az az egy is a többivel.

A főhős a madarakkal szárnyal, a felhőket figyeli, mint az egyetlen szépséget, ami a dróton belül megadatik neki. A regény visszatérő eleme, refrénszerűen visszatérő jelenete, a fecskék költözése: Ma elmentek a fecskék. Az utolsó visszanézett, rám mosolygott, intett, majd sietve távozott a többiek után. (14.). Mondja ezt a szerző szeptember 27-én, néhány héttel a bevonulása után, majd több mint fél év elmúltával május 31-én így találkozik vele: Mert ma az én fecském jelzett nekem, ő, aki akkoriban utolsóként visszaintett, mikor Délre költöztek. Azt jelezte, kész engem kivinni innen, napok kérdése az egész. (161.) A fecske a szabadság, a dróton kívüli élet szimbóluma. Ha elmegy, minket a drót mögé zárnak, ha visszajön, mi is szabadon szárnyalunk. Fecskék nélkül maga a pokol vár bennünket, a Purgatóriumot járjuk meg a szerzővel, aki Vergiliusként kalauzol bennünket a lelkében, hogy azután ő is megtisztuljon ezáltal.

A műben emellett fontos szerep jut a magára az írásra, az írás folyamatára utaló részleteknek is. A szerző egy füzetbe írja a szövegeket, és jelzi, hogy mikor telik meg egyik-másik füzet, mikor fogy ki a tolla, mikor érzi idejét annak, hogy új fejezetet nyisson, hogy megálljon. Nehéz itt írni, mindenki ordít (10.), írja egy helyen, és így az írás körülményei is bekerülnek a műbe, annak szerves részeivé válnak, és ennek a játéknak köszönhetően tovább szaporodnak a történetsíkok, és az egyre több szálon futó történetek némelyike kikerül a valóságba. A fikció és a valóság határán egyensúlyozva megtörténhet az is, ami a fizikai és egyéb szabályokat figyelembe véve nem történhetne meg. Dara Bokra meséje, a szerető(k) története(i) mind a valóság leképződései, a lélek analízisének újabb állomásai, amik formálják a szerzőt, és új minőséget hoznak az életébe.

Amit még megfigyelhetünk, hogy a műben nincsenek írásjelek, csak pontok és vesszők: Felkiáltójeleketmegkérdőjeleketsőthármaspontokatiskéneírniaregényembenemcsakvesszőketéspontokatugye. (12.) – mondja a szerző, és csak amikor nagyon szükséges, akkor szóval jelzi, hogy éppen kérdő mondatról van szó. Dőlt betűs részek, angol, szerb, német nyelvű szövegrészletek, amelyek mindegyike hatásosan hívja fel magára a figyelmet.

És beszélhetnénk még az amerikai irodalom hatásáról, Bukowski és Ginsberg folyamatos jelenlétéről, Steinbeckről, Hrabalról, a nagy betűs Művészetekről, a vallásokról, a hangokról és a versekről, amelyek folyamatosan megjelennek a műben, újra és újra az önanalízis és a megtisztulás útján.

Ilyen ez a Drót, keresztülnézhetünk rajta a nagyvilágba, húsba karcolhatunk vele, de ugyanakkor lehetőséget adhat a belső szabadság megtalálásához is.

Szerző
(Disz)komfortos távlatok.
(Magyar Szó, 2019. dec. 5.)
Szerző
Elolvasom
Fekete-fehér normalitás
(Magyar Szó, 2017. január 21.)

Fekete-fehér normalitás

A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár 2017. évi első könyvbemutatóján a fiatal zentai szerző, Fehér Miklós debütáló kisregényével ismerkedhetett meg a közönség. A Fekete normalitás című mű 2016-ban jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet és a szenttamási Gion Nándor Emlékház gondozásában, miután díjazott lett utóbbi intézmény ifjúságiregényíró-pályázatán.

Az író-olvasó találkozón Náray Éva, a könyvtár igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót a szerzőnek, illetve beszélgetőpartnerének, a Forum igazgatójának, Virág Gábornak. Mint utóbbi bevezetőjében elmondta, a regény igen nagy sikereket ért el, a magyarországi kritika is pozitívan nyilatkozott róla, rajongótábora is alakult, és rövid időn belül megjelent a mű második javított és bővített kiadása. A szerző elmondta, hogy a műben olyan súlyos témák is szerepelnek, amiket sokan tabuként kezelnek, és többen megkeresték, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint a mű főszereplője; éppen ezért Fehér Miklós időnként, ahogy a Magyar Szónak adott interjújában nyilatkozta, konyhapszichológusként tevékenykedik, ami nem áll messze tőle, hisz korábban az is felmerült benne, hogy pszichológiát tanuljon. A beszélgetés során szó esett a szerző munkamódszeréről, és arról is, hogy az írás mennyire terápiás jellegű az ő számára; az író elmondása szerint a munka során nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a világot, és jelenleg is ebben a fázisban van – megfigyeli a járókelőket és jegyzetel, és csak keveset ír, akkor is „boldognovellákat”, ami elüt a Fekete normalitás hangulatától, hisz az egy félresiklott élet leírásával kezdődik. Azonban azzal, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélés a könyv második felére egyes szám első személyűvé válik, mégis pozitív kicsengése van a történetnek, hisz a főhős, a Fiú, az általános névtelenségből kilép, és egyre inkább megismeri önmagát. Természetesen e kötet esetében is felmerült a kérdés, hogy mennyi a valóság és mennyi a fikció a történetben, amire a szerző elmondta, sokan teljes mértékig igaz történetnek fogják fel a művet. A regényben nagy szerepet kap a színekkel való játék, ami már a címoldalon, a szerző nevének és a kötet címének elolvasása után szembetűnik, ugyanakkor a művön belül is megfigyelhető a tisztaság és a sötétség harca. A beszélgetés folytatásában szó esett még a szerző olvasmányélményeiről, arról, hogy a kisregény mely világirodalmi művekkel rokonítható, illetve milyen szerepet töltenek be a műben megjelenő írók. Virág Gábor kérdésére válaszolva Fehér kifejtette, annak ellenére, hogy a műre jellemző egyfajta látomásosság is és a határok átlépése, ő szeret józan lenni.

Végezetül meg kell említenünk a kötet illusztrátorát is, a jelenleg Pécsett tanuló Kincses Endrét, aki odaadó munkájának köszönhetően a kiadvány elnyerte Legszebb Gyermek- és Ifjúsági Könyv díját a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Vajdasági szép magyar könyv 2016 elnevezésű pályázatán.

Szerző
Elolvasom
Vásárolok, tehát vagyok
(Magyar Szó, 2019. október 24.)

Vásárolok, tehát vagyok

 

Böndör Pál több évtizede meghatározó alakja a vajdasági magyar költészetnek, és csendes hangú, ugyanakkor humorral és iróniával gazdagon fűszerezett stílusa folyamatosan újabb és újabb megszólalási módokat keres. 2017-ben Finis cím alatt a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelentek egybegyűjtött versei, ám mi, olvasók sejtettük, hogy ez még nem a lezárás, a hajrá még nem feltétlenül jelenti valaminek a végét, és a „mérsékelten könnyű atléta” továbbra is „lángol-lobog”. Ez utóbbinak adta tanújelét a szerző azzal, hogy az idén egy újabb kötettel lepte meg olvasóit. A Vásárlási lázgörbe műfaját tekintve verses elbeszélés (kiegészülve 22 versformában írt jegyzettel, amelyek egyenként is teljes értékű verseknek tekinthetőek), bizonyítva korábbi állításunkat miszerint Böndör Pál folyamatosan keresi az új megszólalási módokat.

 

Már a kötet címe beszédesen jeleníti meg a böndöri humort, a szerző egy szójátékon keresztül szembesít bennünket azzal, hogy bizony a társadalmunk beteg, és egy olyan világban élünk, amelyben mindenki annyit ér, amennyit meg tud vásárolni, és erre a kórra egyelőre úgy tűnik, nincs gyógyszer („Vásárolnom kell!/ – visszhangzik a világ minden sarkában,/és az angyal tovaszáll.” [75.]). A kötet olvasása során megismerkedhetünk az elbeszélő vásárlási szokásaival, szemmel kísérhetjük, hogy hogyan is vált vásárlóvá, és megtudhatjuk, hogy a vásárlás hogyan hat ki az ember életére. A verses elbeszélés alapszituációja ismerős lehet Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művéből, amelyre Böndör Pál már a kötet elején lévő mottóval is utal – két barát (ez esetben testvér[?]) több évtizedes távollét után találkozik és átbeszélik az éjszakát. Böndör Pál esetében a beszélő felek személyazonossága meghatározhatatlan (Kik azok a Kessler fivérek?), és a két személy nem is választható el élesen egymástól. Az olvasó időnként zavarba jöhet, hisz nem egyértelmű, hogy ki az aki beszél, ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy a párbeszéd kétszereplős, hisz olykor-olykor egy harmadik szereplő árnya is felsejlik, de még az is megtörténhet, hogy csupán egy személy monológját olvashatjuk („Ül itt valaki velem szemben,/vagy csak képzelődöm?/Ha ül, ha áll, ha itt van, ha nincsen/ – beszélni beszél, az bizonyos./ Vagy majdnem bizonyos.” [27.] „Ketten ülünk most a nappaliban,/azt hiszem, ketten,/de lehet, hogy többen./Vagy én egyedül./Vagy egyedül ő, aki beszél” [31.]). Az est témája a vásárlás és minden, ami ezzel a mindennapi cselekvéssel jár, a reklámok, az üzletek, az önkiszolgálók, a kirakatok, a csomagolások, a polcok, az eladók, a vásárlók, a kassza, a pénz, a bevásárlókocsik. A vásárlás maga a lét („Vettem reggel/kenyeret és tejet/tehát vagyok, és egy ideig még leszek is.” [53.]). Mindazonáltal túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha azt mondanánk, hogy a kötet csak erről szól, hisz valójában a szerző a vásárlás leple alatt a társadalmi problémákról („senki semmihez nem ért,/a lelkiismeretesek igyekeznek beletanulni,/de a többség nem nagyon izgatja magát,/általános lesz a káosz, melyben, szerencsére,/a lakosság java úszik, mint a hal a vízben,/hiszen így szocializálódott.” [77.]), a történelmi változásokról, az emigrációról („Elmentél,/és a mi városunk/az én városom lett.” [77.], a vajdasági magyar közösségről („magyarságuk/nem egy kerek történet,/inkább ellipszis alakú,/hol közelebb, hol távolabb/vannak a központi magtól./Nemzeti hovatartozásuknak/évszakai vannak.” [74.]) beszél. Beszél, annak ellenére, hogy olykor-olykor felsejlik benne, hogy valójában a nyelv nem elegendő ahhoz, hogy pontosan megfogalmazzuk a gondolatainkat („A nyelv megbízhatatlan, pontatlan,/vontam le a következtetést,/de ez kihívás is volt,/hogy mégis egyértelműen/kíséreljek meg fogalmazni,/már amennyire az lehetséges.” [8.]). Mint már arra korábban utaltunk, a humor elengedhetetlen kelléke Böndör költészetének, és ez teszi lehetővé, hogy a Vásárlási lázgörbe ne váljon egy könnyes, nosztalgiázó művé, a szerző az iróniának köszönhetően tart távolságot mind a múlttól, mind pedig napjaink problémáitól. Végezetül szót kell ejtenünk a kötet illusztrációiról is, amelyek Maurits Ferenc keze munkáját dicsérik, és amelyek egy önkiszolgáló-figurát jelenítenek meg. Maurits és Böndör ilyetén való együttműködése több évtizedes múltra tekint vissza, és jelen könyv IS mind tartalmában, mind pedig fizikai megjelenésében figyelemre méltó darabja a (vajdasági) magyar irodalom idei könyvtermésének.

Szerző
Elolvasom
Ritmusát a szív veri. Sziveriről és az Ember komédiájáról
(Magyar Szó. 2014. április 28.)

Ritmusát a szív veri

Sziveriről és az Ember komédiájáról

Nem akartam olvasni, és nem akartam megnézni. Valahogy ugyanúgy vagyok mindkettővel, vagyis Sziveri János költészetével, és a Táborosi Margaréta rendezte Az ember komédiája című előadással. Nem akarom, mégis állandóan azon kapom magam, hogy nem elég, hogy látom, hanem figyelem is, és minden porcikám látja és érzi, pedig legszívesebben elfordítanám a fejem, de az is felesleges lenne, mert a szavak ott visszhangoznak a fejemben. És most is úgy éreztem, hogy a darabot is látnom kell, annak ellenére, hogy megriasztott és megint el akartam fordítani a fejem.

Kezdjük időrendben, vagyis magával a költővel. Sziveri költészete: Bakony/takony, túlságosan közönséges; Dia-dalok, nem valami kreatív szójáték; kardal/karddal; álruháját/áriáját; zabra/zebra, jaj nekem stb. És mégis... Zalán Tibor szavaival élve rímei csattognak és helyenként bántóan primitívek, kiszámíthatóak. Erre feltehetnénk a kérdést, hogy milyenek legyenek e rímek, ha nem ilyenek. Az életünk ilyen, így éljük napjainkat, csattogva, helyenként bántóan primitíven, és általában kiszámíthatóan, ergo ha az életet akarjuk ábrázolni a maga teljességében, akkor azt csakis ilyen formában tehetjük meg. Beszélhetnénk arról, hogy a nem Páris, sem Bakony:/vér és takony sorpár hogyan viszonyul Ady Páris az én Bakonyomjához, mint ahogy azt Harkai Vass Éva megtette, vagy arról hogy milyen ellentét feszül a két sor között, ám véleményem szerint felesleges. Az olvasó, aki átéli vagy átérzi ezt a feszültséget, az mindenféle magyarázat nélkül tudja, hogy valójában mi is fogalmazódik meg ebben a képben. Nem kell magyarázni a rímet, azt, hogy éppen mennyire csattogó és primitív, elég látni és megérteni, hogy mi van mögötte, milyen élettapasztalatokat fejez ki, és máris magunkévá tettük, vagy legalábbis magunkénak érezzük még most, huszonegynéhány év után is, mert még most is azt tapasztaljuk, hogy az ígérgetések ellenére, még most sem Páris, sem Bakony... Így pedig beszélhetünk e sorpár aktualitásáról, vagy egészében véve a költészet aktualitásáról, arról, hogy mitől válik valami örökérvényűvé, illetve válhat-e valami, akármi örökössé. A barbár imák költője örök érvényű rímeket akart alkotni, tisztában volt azzal, hogy neki csak ez lehet a feladata, ez az ő keresztje, és ezt a rosszalló megjegyzések, sőt a botrányok ellenére is véghezvitte. Zalán Tibor állapítja meg azt is, hogy a rímei szándékosan ilyenek. Valljuk be, ha nem lennének szándékosak, akkor is ilyen rímekre várnánk, a tartalombeli egyszerűség, és a jó értelemben vett primitívség nem követeli meg a kristálytiszta rímeket (habár ilyenre is akad szépszámú példa, csak ezek fölött valahogy mindig elsiklunk), kívánjuk, hogy recsegjen, hogy ne csak a dobhártyánkba kaparjon, hanem mélyebben is felszántson dolgokat, hogy a hogy részesévé tehess a föltétlen űrnek/kételyem legyűrve tűrlek sorpár olyan részeket is megsértsen bennünk, amelyekről eddig nem is tudtunk, vagy ott van a Káinok/rábírok rímpár, ami felett megint csak nem tudunk elsiklani anélkül, hogy valami újat fel ne fedeznénk saját magunkban. Bori Imre jegyzi meg, hogy a költő az „ígérkező rímek” ösztönzéseinek nem tud ellenállni. Ki tudna? A kedvencünknél maradva, ki hagyna ki egy olyan rímet a Bakony szóra, mint a takony? Még akkor is, ha az, mint már mondtuk túl (?) közönséges. 95 százalékunknak nem jutna más eszébe. Alkony? Nem lenne az igazi, és pláne nem lenne eléggé sziveris. Vagy talán mégis, mert nála az is, ami nem sziveris, sziverissé válik. Már egy sor után, még a legemelkedettebb szó is. Alulstilizáltság, depoetizáltság, groteszk, irónia, düh, banalitás. Ezek a valójában semmitmondó kifejezések merülnek fel a költészetével kapcsolatban. Semmitmondóak, ugyanakkor teljesen helytállóak. Olyan kifejezések, amelyek megfogalmazzák a verseinek azon jellegzetességeit, amelyek élővé, hihetővé, autentikussá teszik azokat. Viszont én ezt is a mindennapok felől közelíteném meg, alulstilizált, depoetizált világban élünk, a groteszk már szinte mindennapivá vált, irónia, szarkazmus árasztja el az embereket, dühösek vagyunk, nyers dolgokat vágnánk a másik fejéhez, és minden banálisnak tűnik.

Egy újabb nézőpont az, amelyet Virág Zoltán fogalmazott meg. Harkai Vass ezt úgy írja körül, mint a Sziveri életműnek a testi animáció, a testtapasztalat, a betegség- és halálmetafora felőli megközelítése, illetve újraolvasása. Ilyen értelemben az 1977-es Szabad gyakorlatoktól egyenes út vezet az 1991-es posztumusz Magánterületig. Egyenes út, viszont nem szükségszerű és kizárólagos, ugyanis ebben az esetben a külső körülmények sem hanyagolhatóak el. Harkai Vass az első kötet elvont tárgyiasságát emeli ki, majd ez egyre inkább eltűnik, és a költő mindinkább befelé fordul, hogy még nagyobb területeket járjon be, majd eljut a betegségéig, a saját testéig, hogy legvégül az is tárgyiasuljon, hogy úgy tekintsen magára, mint egy kísérleti egérre, ürgére, az életre pedig, mint egy kísérletre, aminek végső célja és feladata csakis a halál. És hogy ez ellentmond a vátesz szerepnek, az elhivatottságot hiábavalóvá teszi, és megdönti az irodalom mindenhatóságába vetett hitet, az most nem számít. A fakereszt így is töri a vállát, az éjben az eső is róla locsog, és akkor is megmássza azt a bizonyos három emeletet. De a testtapasztalat megemlítésével már egy lépést tettünk a Kosztolányi Dezső Színház előadása felé, amely ezt emeli ki, és ezt teszi az életmű egyik leghangsúlyosabb értelmezési területévé.

Megragadva az alkalmat rögtön áttérek Táborosi Margaréta darabjára, és ezt a legvégéről kezdeném el, vagyis csak majdnem a legvégéről, nevezetesen a Bábel című monumentális Sziveri-vers Bakos Árpád zeneszerző által megzenésített változatával. A színészek félkörben állva éneklik a művet, díszletek nincsenek, csak egy-egy mikrofonállvány mindegyikük előtt, és a padlóra vetett kabátok. És a groteszk csak ömlik a színpadról és a hangszórókból. Mintha egy musical nagyjelenetét látnánk. Megkockáztatom, hogy a vers ilyen formában akár slágerré is válhatna. Ispánovics Csapó Julianna foglalkozott Sziveri verseinek zenei alapjaival, zenei meghatározottságával, mint írja, a sláger ismérvei, műfaji jegyei rátelepszenek a versszöveg szerkezetére, ritmusára, a felszínen úsznak, lebegnek, miközben az ars poetica tartalmai, irányvételei a felszíni könnyedséget ellenpontozva, elsötétítve nyílnak meg a felszín alá bukó befogadói tekintet előtt. A 2010-ben megjelent tanulmány, mintha csak felvezetné, vagy akár értelmezné a Bakos-féle megzenésítést. A tisztán csengő rímek, és a még tisztább zene szöges ellentétben áll a vers mondanivalójával. A tartalom az életből kifelé igyekvő ember utolsó pillanatait idézi fel, és ezt mintegy diadalmenetként ábrázoló zene egészíti ki, miközben olyan egyszerű rímek hangzanak el, mint a forog/morog, rontom/csontom, dolgát/szolgát, kábel/Bábel. Mégis, mintha a zene, a szöveg, és a forma kiegészítenék egymást, hogy a közönség feltegye a kérdést, hogy tényleg ennyi az élet, ezek lennénk. Ispánovics Csapó a versre több helyütt hivatkozik, amikor a költő egész életművét vizsgálva kiemeli a mély hangok, az asszonánc, a lágy mássalhangzók illékonyságának zenéjét, de ezzel szemben természetesen eufóniát is tapasztalunk. Az örök kérdés, mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás problémájával találkozunk. Ez a zene nem létezhet a vers nélkül, viszont azt is nehéz elhinnünk, hogy a vers létrejöhetett a zene nélkül. Valójában több, mint húsz év telt el a két mű között, mégis az az érzésünk, mintha egy komplex műről lenne szó, amelyhez harmadik összetevőként a látvány is feledhetetlenül hozzákapcsolódik a maga egyszerűségével. A jelek szerint már magát Sziverit is foglalkoztatta a megzenésítés, ugyanis magában a versben azt olvashatjuk, hogy langyos dallamra ráng a szív, vagy és te hallod-e az ócska dallamot/melyre az elmúlásba ballagok, ráadásul vannak egyéb árulkodó jelek, például a hangutánzó szavak, vagy az olyan igék használata, amelyek valamilyen hang kiadását feltételezik: csörög, koccan, piheg, felesel, csattog, locsog, csörgedez, dühöng. Mintha egy totális hangzavarból olvasnánk ki a sorsunkat, elesettségünket Ezt a hangzavart önti formába Bakos Árpád. Miklós Melánia verskoncertnek nevezi ezt a produkciót, amely szerinte szívhez szóló, méltó rekviem Sziveriért. A mintegy nyolc perces műhöz készített videoklip pedig az egész előadás jeleneteiből közöl remek válogatást, az így megjelenő képkockák, a legerőteljesebb pillanatok tovább erősítik a zene és a szöveg keltette hatást, a Keresztury Tibor szavaival élve, megrázó, elviselhetetlen, gyönyörű, felkavaró, feledhetetlen bejátszások sorjáznak, és nincs menekvés, a hallgató/néző az alkotás rabja lesz, leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy újra és újra végignézze a videót, vagy magát az előadást. Mert az előadást többször meg kell(ene) tekinteni ahhoz, hogy minden jelenetet helyesen értelmezzünk, vagy a helyére tegyünk. Már az is gondot okoz időnként, hogy teljes egészében felidézzünk egy-egy jelenetet. A sorrendet pedig utólag talán lehetetlen rekonstruálni. Talán nem is kell, az előtudásunk, előítéleteink érthetővé teszik számunkra az egész folyamatot, hogy ilyen mechanikus szóval fejezzem ki magát az életet.

Visszafelé haladva, vagy talán inkább az egész előadást összefogó tényezőként a betegséget említhetjük meg. Visszatérő jelenet a beteg költő látványa, utalás a betegségére, ami mintha azt sugallná, hogy csakis ez határozhatja meg a hozzá való közeledést, mintha nem tudnánk, és nem is akarnánk figyelmen kívül hagyni a szenvedését. A szinte teljesen levetkőztetett színész megtagadja magától az ételt, lemond a túlélésről, ám a nő, aki hűségesen követi betegségében is, életet próbál lehelni bele azzal, hogy a szívét is kiteregeti, a többi szennyes mellé. Az egész darab talán legfelkavaróbb jelenete ez, szavak nélkül, mintha egy némafilmet néznénk, miközben csak a betegségre és az elmúlásra gondolunk. Az előadás végén egy kórházi ágyon látjuk a költő viaszból megformázott alakját, amint világossággal árasztja el a színpad egy részét, a látvány félelmetes, majd a magát Sziverit alakító színész rágyújt, aztán végignéz saját tetemén és a közönségen. Ecce homo!

Visszatérő motívumként megemlíteném az égből lenyúló műanyag csöveket. A műsor elején egy helyéből kirántott katéterrel kezdődik a műanyag csövek kígyózása, tánca. Majd ezek a csövek végigkísérik a halandót az életen, rajta keresztül (Isten katéteréből?) gyógyszer, fájdalomcsillapító, vér, alkohol áramlik a szereplők testébe, amitől azok eszüket vesztik és őrülten rángatóznak, táncolnak és öntudatlanul menetelnek a halálba. A Bábel című vers is utal erre, amikor az intenzív osztályt említi, vagy éppen abban a két sorban, amelyben azt írja a költő, hogy cseppek csöpögnek egyenest az érbe/tápvizet kapok vérért cserébe, de a Lóg az orromból műanyag kábel is ezt a tapasztalatot jeleníti meg.

Úgy nem fejezhetem be írásomat, hogy ne ejtenék néhány szót az előadás címéről. Az ember komédiája Sziveri viszonylag ismeretlen verse, és a darabban talán nem is hangzik el egyetlen sora sem. Mégis találóbb címet nehezen találtak volna, ha figyelembe vesszük, hogy benne van a költő életének és magának az emberi létnek a kétarcúsága. Komédia az egész, játszani kell, táncolni, énekelni, nevetni, a legvégén meg majd eljön a jól megszolgált happy end; ám azáltal, hogy ismerjük Madách művét, amelynek címét mindenféleképp felidézi az előadás és a vers címe, látnunk kell azt is, hogy mindezek mellett egy tragédia is, hisz a boldog vég is csak vég, viszont ezt a boldogságot semmi nem garantálja. Azonban az elhivatottság, megnemalkuvás talán elviselhetőbbé teszi a lét tragédiáját, és komédiát csinálhat a nehéz (elcsépelt) jelenetekből.

Zárásként csak annyit, hogy a jelek szerint még sokáig halljuk majd ezt az ócska dallamot, amire az elmúlásba ballagott, míg lassan megszokjuk, és slágerként énekeljük a buszon vagy egy erdei kiránduláson, és talán időnként majd szívünk is erre a ritmusra dobol...

 

(A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 2014-es Egyetemista esszépályázatán 1. díjat nyert alkotás.)

Kiadás:

SZIVERI János művei (2011). Gondolat Kiadó, Budapest.

Irodalom:

1. BORI Imre (1998): A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó, Újvidék; Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Beograd.

2. HARKAI VASS Éva (2011): Életmű – recepció – kultusz. Sziveri János lírai opusáról. Hungarológiai Közlemények, 4. 12–26.

3. ISPÁNOVICS CSAPÓ Julianna (2010): Kötél/tánc/zene. A sláger és a Sziveri-vers. = Mediális átlelkesítés. Szerk.: Csányi Erzsébet. Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 101–106.

4. KERESZTURY Tibor (2014): Vér és takony. Sziveri János 60. URL: http://www.litera.hu/hirek/ver-es-takony letöltve: 2014. 03. 25.

5. MIKLÓS Melánia: In memoriam Sziveri. URL: http://www.kosztolanyi.org/Sajto/482 letöltve: 2014. 03. 25.

Szerző
A többi az angyalokra tartozik. Kontra Ferenc: Angyalok regénye
(Tiszatáj. 2015/2.)
Szerző