Benedek Miklós
Benedek Miklós 1984-ben született Topolyán. Verseket 2009 óta publikál elsősorban vajdasági és magyarországi folyóiratokban, portálokon. Versei szerepeltek a 2010-ben megjelent Rituális labdajátékok elnevezésű antológiában. Első verseskötete 2012-ben Nem indul hajó címmel jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Ugyanebben az évben Sinkó-díjjal tüntették ki. Ezt követően elnyerte a határon túli magyar alkotók számára kiírt Székely János-ösztöndíjat. Második kötete 2014-ben jelent meg Mintha emberekből állna címmel. 2016-ban Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült. Harmadik kötete Miközben halkan címmel 2019-ben látott napvilágot. Műfordítással 2015 óta foglalkozik. Elsősorban szerb és horvát költők verseit ülteti át magyar nyelvre. 2019–ben Zvonko Karanović verseinek fordításával elnyerte a Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat. Az ennek nyomán keletkezett fordításkötete várhatóan 2020 végén jelenik meg.
2010 óta a fiatal vajdasági magyar irodalmárokat tömörítő Híd Kör tagja.
2014 óta a Magyar Szó című napilap munkatársa. 2015 óta pedig annak Képes Ifjúság című mellékletének felelős szerkesztője.
Fehér Dorottya: Vízközelben
Túlzás volna azt állítani, hogy nehéz szavakat találni Benedek Miklós első kötetére. Sőt. Ha három szóval lehetne jellemezni, ezek a következők volnának: szerény, megkapó, sokoldalú. Számadás az eddigi léttapasztalatokról.
Könnyű kézzel, az erőltetettség nyomai nélkül írott versek, melyek szűkszavúak, kerülik a redundanciát. A prológusverset négy, eltérő hosszúságú ciklus követi: Már nem tudom, hol tartok; Igen kérem, ez istenkísértés!; Poétika; Foszlányok a múltból. A ciklusok tartalmilag többé-kevésbé egységesnek tűnnek, mindez azonban inkább a gondos szerkesztés, semmint a nagyfokú költői szándékoltság eredménye. Az említett többoldalúság következetlenségek helyett tematikus változatosságot eredményez.
Kontraszthatás alakul ki a cím és az alcím/mottó funkciójában szereplő latin szólás között. A cím arról tájékoztat, hogy a hajózás lehetősége egy adott pillanatban nem áll fenn, esetleg korábban már teljesen megszűnt, „pedig: navigare necesse est, vivere non est necesse”. Hogyan kell/lehet/érdemes tehát hajózni, amikor nem indul hajó? Léghajóként használt versekkel, melyek elrepítik az olvasót a poétikai-poétai önreflexió, az élményt jelentő olvasmányok, a vallási kérdések és az emlékezés tájaira.
Benedek Miklós művei a szabad vers jegyeinek, az intertextuális eljárásoknak, a vizualitás aspektusainak és a többszörös jelentésrétegződéseknek a találkozóhelyei. A versek tobzódnak az elbeszélő elemektől, de nem nélkülözik a figuratív alakzatokat sem. Előbbiek nagy számának, a meghatározható idő- és térviszonyoknak, szereplőknek és cselekvéseknek köszönhetően a versek legtöbbje egyperces, egypillanatos novellaként, rövidtörténetként is megállná a helyét.
A prológusversként választott Tosca-
na≠Toszkána címében arra utal, hogy a fogalmak és megnevezések nem megfelelőek, a jelentések elcsúszhatnak egymás mellett, kérdésessé téve a megértést, illetve, hogy egyazon szó kétszeri leírása nem eredményezi ugyanazt a jelentést. Benedek Miklós gyakran él a központozás elhagyásának módszerével. Nála ez a költői játék része, melyben a játék benedeki térfelére invitálja olvasóját, kiszélesítve így az egyéni értelmezés határait. Másutt a modern lírai szabadság a központozás hiányaként jelenik meg, a sor- és mondatkezdő szavak kis kezdőbetűihez hasonlóan. A kötet teljességgel nélkülözi a szabályos rímképletet. Rímek a költői önkény/gyakorlat eredményezte cezúrák nyomán jelentkeznek, ezek is a kevésbé szerencsésnek titulált ragrímek. Az említett gesztusok a formáról a tartalomra irányítják a figyelmet.
Benedek Miklós szövegeire jellemző a flóra és a fauna domináns jelenléte. A Sziklakert című versben a rövid, epikus bevezetést követően a versbeszélő egy botanikus álarcát felöltve latin növényneveket halmoz, enumeráció segítségével mutatja be sziklakertje díszeit, demonstrálva ezzel a modern embert, aki elidegenedett az őt körülvevő természettől. A sziklakert mesterséges mivolta, a növények latin rendszertani elnevezése, a szándékolt válogatás, a szakszerű és pontos tervezés ténye mind ezt bizonyítja. A lírai én ezzel ellentétben közel érzi magát a természethez, különösen vonzódik a meggyfákhoz, de a madár motívuma is gyakori. Az eső című vers első felében az esőt hozó fecske hiedelme elevenedik meg: „Az esőt a fecskék hozzák, / amikor zuhanórepülésben / közelítenek a talajhoz, / és a villás farkukhoz / erősített felhőket / behúzzák a házak közé.”
Motívumai között kiemelt szerepet kap a víz, amely többfunkciós közegként működik, létrehozva egy szerteágazó asszociációs mezőt. Megjelenési formái közül a leggyakoribb az eső, sár, köd, folyó, óceán (az Atlantisz), látensen patak (a Krivaja). Az őselem számos állapotváltozáson megy keresztül, tükrözve a lelki folyamatok változásait is, hiszen pszichológiai szempontból a víz a személyiség mélyrétegeinek szimbóluma. A víz asszociációs mezőjébe tartozó fogalmak a békabrekegés, halpikkely, gyöngyhalászok és gyöngykagylók, de az anyákat is vízbe fojtják pályájuk végén, és az ördögfiók is szenteltvízben kapálózik.
A hajó képzete a vízhez kötődik, a kereszténység képi világában az utazás, máskor pedig az életút jelképeként találkozunk vele. Hajókép a kötet folyamán egy esetben, ott is negatív kontextusban, hiány formájában jelenik meg. Ehhez kapcsolódik a Vándor című vers, mely a szubjektum korlátairól tudósít: „A vándorok a zuhogó esőben kelnek útra… […]Ilyenkor jó volna nekem is útra kelnem.” Sem hajók, sem „nagy büdös kékségek” nincsenek, a lírai én földrajzi szempontból viszonylag kis hatókörben mozoghat. E szűk világban Vajdaság kultikus terei jelennek meg: a költő szülőfaluja, Feketics, valamint Pacsér, a Pöndöl, Kishegyes legendás kocsmája, a környező településeket átszelő Krivaja-patak, Újvidék.
A Podolszki felkel és jár kiemelten fontos darab a hajómotívum és a helyi szín szempontjából. Podolszki József fiatal feketicsi költő profán feltámadás-története tartalmazza a kötet címadó sorát, mely refrénként tér vissza a mű három pontján, kisebb variálódással pedig a vers keretét is képezi. A hiány verseként aposztrofálható, melyet groteszk elemek tarkítanak. Ízelítőnek néhány példa: bár tudják, hogy nem indul hajó, a lírai én és társa várakoznak a szellem dúlta kikötőben (Vladimirhez és Estragonhoz hasonló páros), a várakozást megunva sört isznak, mert a belső szervekkel nem rendelkező Podolszki sem veti meg a folyékony kenyeret, éjszaka a jövő generációit nevelő iskolában kísértenek, ami egy temető helyén épült. „Feketicsről nem indul hajó” – hangzik a lírai én közönyösnek ható megállapítása. Se hajó, se nagy víz, így a versénnek és társának már csak a patakocska marad, meg az álom, melyben még bármi elképzelhető: „…a Krivaján billegünk egy dézsában, / és azt álmodjuk, / hogy nem látjuk a túlsó partot.” A remény csak valamiféle pótcselekvés formájában nyilvánul meg, hisz Sziszüphosz munkájához hasonlóan itt is felesleges minden, mégis „Néha hajót építünk, / amit szétszedek, ha elmegy / egy kis időre meghalni. / Másnapra úgyis elfelejti, / mit csináltunk”. A lehetőségek beszűkültek, vagy talán egy soha nem is létezett dolog iránti vágy utolsó lobbanásainak lehetünk szemtanúi, mert „Feketicsről úgysem indul hajó”.
A versek lírai énjét erősen foglalkoztatja az emlékezés. A Csillagok és a Hilda néni című versekben az utód elbeszélésében az egyéni-családi emlékezet, és az abba szervesen beépült történelmi traumák elevenednek meg: „Hilda néni nagymamám testvére volt. / Már erősen benne jártunk a háborúban, amikor / kiköltözött hozzánk. […] Azután Hilda nénit a szomszéd faluban kialakított lágerbe vitték.” E témakörön belül találkozunk még szerepverssel (Régen), az énnek egy gyerekkori élményére felnőtt szemszögből való értékelő-elemző visszaemlékezésével (A nagyszülők – Nagymama mesél), személyes érdekű apróságokkal, melyek a felnőtt költő tudását építik be egy gyerekkori szituációba (A fogtündérre várva; Kassák).
A két utóbbi kapcsán megemlítendő az intertextualitás, ami rejtett és explicit módon egyaránt jelen van a szövegekben. A teljesség igénye nélkül néhány példa: a Fogtündérre várva párbeszédet folytat Pilinszky Négysorosával, Kosztolányi-intertextus fedezhető fel az Ősz a világ tetejénben, a Toszkána-vers elbújtatott Minerva-szobra Márton László-regényre utal. A keresztény hagyomány erőteljes befolyását érezhetjük, gyakori pretextus a Biblia.
Benedek Miklós feketicsi születésű költő, jelenleg az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének negyedéves hallgatója. A Híd köré csoportosuló fiatal írók társaságának, a Híd Körnek a tagja. Első műveit is a Híd hozta le. E kötetben megjelent versei közül nyolcat a 2010-ben megjelent Rituális labdajátékok című antológiában is publikált. Nem indul hajó című, 2012-ben a Híd Könyvtár gondozásában megjelent első kötetéért Sinkó-díjat kapott.
(Benedek Miklós: Nem indul hajó. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2012, 88 oldal, 2100 Ft)
Feketicsről a világ tetejéig
BENEDEK MIKLÓS: NEM INDUL HAJÓ
Nem indul hajó. Benedek Miklós egy jókora költészettörténeti múlttal bíró toposzt emelt be első verseskönyvének címébe, s az egészen Horatiusig, avagy Alkaioszig elkanyarodó asszociációs lánchoz csatlakozik a latinos műveltségre apelláló alcím is, mely Pompeiusnak a hajósok jelmondatául szolgáló életbölcsességét idézi […]
Nem indul hajó. Benedek Miklós egy jókora költészettörténeti múlttal bíró toposzt emelt be első verseskönyvének címébe, s az egészen Horatiusig, avagy Alkaioszig elkanyarodó asszociációs lánchoz csatlakozik a latinos műveltségre apelláló alcím is, mely Pompeiusnak a hajósok jelmondatául szolgáló életbölcsességét idézi: „Pedig: Navigare necesse est, vivere non est necesse”. A fiatal délvidéki költő jó érzékkel talált rá egy olyan hagyományra, amelynek újraértelmezése markáns kötetszervező erővel bírhat. A két cím párbeszédéből kirajzolódó konfliktus (hajózhatunk-e, ha hajó sincs hozzá?) előrevetíti azokat az utazás-metafora holdudvarába tartozó ellentétpárokat – hazatérés és elvándorlás, elszigeteltség és a kalandokra való nyitottság – melyek a lírai én szituáltságát mindvégig meghatározzák a kötetben.
A „délvidéki” jelző használata ezúttal nem csupán a határon túli alkotók esetében megszokott reflex, hanem olyan gesztus, amelyet a könyv maga is előhív, indokolttá tesz. Benedek lírája ugyanis a hely, a legkülönfélébb mediális közvetítéseken keresztül hozzáférhető, földrajzi, imaginárius, emléknyommá váló locus igézetében szólal meg: „pacséri éjszakák / időtől és békabrekegéstől terhes szagát érzem / egy jelen idejű noviszádi tavaszban / míg a rádióból a Black Out hozza el / az alvó Belgrád fényeit”. A vidéki otthon bukolikus ábrázolását („és csak a meggyfák virágai / hívogatnak ismerős tájakra”) szerencsésen árnyalja egy-egy váratlan perspektívaváltást eredményező sor, az Ősz a világ tetején című versben a nagyvilág-Feketics szembenállással jelzett távlatkülönbség válik viszonylagossá („Feketicsen most ősz van, / eső van és szél és sár és kabát / de ez lényegtelen részletkérdés, / így érez a fél világ”). Mindenféle didaxist elkerülve, mégis a provincián elvesztegetett lét, a „hiábavaló várakozás” kerül górcső alá a Podolszki felkel és járban, mely a kötet egyik legérettebb költeménye. A mű felszabadult iróniával veszi számba a megrekedtség magatartásformáit („Feketicsről nem indul hajó […] azt álmodjuk, hogy nem látjuk a túlsó partot), miközben el is bizonytalanít ezen allegorikus olvasat érvényességét illetően. Máshol az „ismerős tájak” vonzásának ellenpontját nyújtja a csábító egzotikum, az idegenség kívánatos női testként való megjelenítése azonban meglehetősen sablonosra sikeredett („testével egyesülve / Aiocá földjére érkezem / Afrika partjain túlra”).
A kötetben fellelhető allúziók egy igencsak szilárd határvonalakkal rendelkező kulturális erőteret rajzolnak ki, melyben a Razglednicák Radnótija, Kosztolányi, Csáth Géza, a határon innen kevésbé ismert Podolszki József, és a vajdasági irodalom friss csillaga, Aaron Blum kerül egymás mellé. Az utalások versbe szövöttsége általában szépen megoldott, az emlékállítás gesztusa Benedeknél azonban nem csupán a más életművekre való hivatkozásban nyilvánul meg – a szöveg olykor önmaga (illetve a benne megképződő hang) emlékműveként szólal meg. A lírai én egyaránt vall az eltűnés, a megsemmisülés iránti vágyáról – „Ilyenkor jó volna nekem is útra kelnem […] az aszfaltráncok barázdáiban / elveszni, feloldódni” – mint emlékéről, mely „még néhány pillanatig […] a környéken kísért”. Sőt, a feloldódás mozzanatát a „sziklává válás” aktusa váltja fel a Szoborban: „Most azt álmodom, / hogy művészi alkotássá válok / rágörbülök egy domborműre […] hogy mindenki örömét lelhesse / közszemlére ítélt testemben.”. A krisztusi test-szövegtest analógiával (Kódex), a messianisztikus költészetfelfogás egyes elemeit őrző, nárcizmustól sem mentes attitűddel másutt is találkozhatunk a Nem indul hajóban (lásd a Bevonulás című költeményt) – kérdés, hogy komolyan kell-e vennünk megnyilvánulásaikat. A Poétika című ciklus erősen önreflexív versei ugyanis nemcsak, hogy rávilágítanak Benedek költészetének legfontosabb célkitűzéseire, hanem olykor egyenesen parodizálják annak legszembetűnőbb vonásait. Ez a kettősség persze meglehetős bizonytalanságba taszítja az olvasót. Nehezen eldönthető például, hogy Az én eposzomban az önlefokozó, (ál)naiv retorika készíti elő, teszi hitelessé az esetleg patetikusan ható zárlatot – „a legvégére meg majd odabiggyesztem a keltezést, / hogy született ezerkilencszáznyolcvannégy / december hó huszonnegyedikén, […] és hogy meghalt minden egyes sor végén” – , avagy a vers médiumában megképződő személyesség illékonyságára való utalásban csúcsosodna ki a szövegben addig is ott munkáló önirónia? Líraolvasás esetén természetesen mi sem jobb, mintha termékeny bizonytalanságnak vagyunk kitéve, a Nem indul hajó tanulmányozása során azonban helyenként az az érzésem támadt, hogy az ingadozó hangoltság inkább a szerzői tudatosság és rutin hiányáról árulkodik. Így nem vagyok arról meggyőződve, hogy ezzel a szándékkal íródtak, de akár az önkritika szimpatikus megnyilvánulásának is tekinthetők azok a szövegrészek, melyek a kötet vakfoltjaira mutatnak rá. A versek beszélője például többször beszámol a bibliai intertextusok iránti vonzalmáról: „Következő versem / első két sorába / valami világmegváltó / bölcsességet rejtek majd el, / melyet bibliai idézetekkel nyomatékosítok”. Nos, az ilyen szakaszok sikeresen megerősítették azt a benyomásomat, mely szerint az Igen kérem, / ez istenkísértés! címet viselő ciklus néhány darabja túlontúl kiismerhető recept alapján szerveződik, a keresztény szimbolika mechanikus felhasználásával keletkező szövegeknek (Quo vadis?, Egy, Nagypénteki mámor) nem sikerült új fénytörésbe helyeznie ezt a motívumkincset.
Jóval izgalmasabbnak tűnik számomra az, amikor a költő egyfajta töredékekből szerveződő privát mitológia kialakításával kísérletezik – itt nemcsak az Ördögfióka kapcsán jutott eszembe Kemény István neve, több megkapó, könnyed, mégsem súlytalan költemény hangvétele (Vízen át, Utazás) emlékeztetett a Kemény-féle „édes stílusra”. Ahogy a Deres Kornéliának ajánlott Apák a dobozban is mutatja („Csak attól félek, hogy egyszer / üvegdobozba zárnak / az apák közé, és a párától / nem látom a külvilágot”), Benedek fogékony a fiatal líra utóbbi esztendőkben teret nyerő tendenciáira is. A gyermeki perspektíva által képviselt idegenség, a felforgató, hétköznapi tapasztalatainkat megcáfoló logika helyet kap tehát a kötetben („Az anyák elhagyják fiaikat / Már több ezer éve”), mely nem mentes azonban a tradicionálisabb költészet-felfogást tükröző, metafora-centrikus, esetenként erősen ujjgyakorlatszerű szövegektől sem („Van egy álmom / benne fekete pókok / szőnek selyempalotát”). Új színfoltot hoznak a Nem indul hajó világába a nem túl invenciózus címet viselő (Foszlányok a múltból) utolsó ciklus prózaversei, melyek egy-egy múltbéli alak – Hilda néni, a nagyszülők, avagy Tisza Sarolta – történetét beszélik el visszafogott, pátosz nélküli, mégis együttérzésre hívó hangon.
Benedek Miklós első kötete ígéretes, kitapintható térpoétikai érdeklődésről, s más életművek figyelmes tekintetű olvasásáról árulkodó munka – a folytatásban kicsivel több karcosságot, s kevesebb kiszámítható, szabálykövető megoldást várok az alkotótól. S had illessék végül elismerő szavak a Nem indul hajót mint tárgyat is: kicsiny, karcsú, ám rendkívül igényesen megtervezett könyvet tartunk a kezünkben, melyben az illusztrátor, Toll Eleonóra borzongatóan szép akvarelljei méltó társaivá válnak a verseknek.
Balajthy Ágnes
Sátánnak való vidék
Benedek Miklós: Mintha emberekből állna
Már Benedek Miklós első, Nem indul hajó című kötetében is szembetűnő volt a líraiatlan versek nagy száma és az a fajta nyelvi szikárság, amely a fiatal magyar költészetben leginkább az újholdas hagyományra építkező újkomolyság tagjainál ismerhető fel. Noha az egyszerűségre való törekvés a Sinkó-díjas szerző nemrég megjelent második könyvét is jellemzi, annak darabjai novellaszerű építkezésükkel és epikus szerkezetükkel szétfeszítik a lírai műnem kereteit. Az ily módon prózaversekké alakult szövegek akár a posztháborús nemzedék felnőtté válásának verses regényeként is olvashatóak.
Benedek Miklós gyakran alkalmaz gyermekelbeszélőt, hogy vele mondassa ki a természetesnek vett hétköznapi abszurditásokat. A Mocskos reggel például az egész napos sorbaállás árán megszerzett hús sárba tiprásával egy, a nyolcvanas években születettek számára ismerős teret idéz fel: a háborús hátországot, a szirénák hangja miatti bénultsággal, a hegedűórán kapott, a bombázások megkezdéséről szóló hírrel és a karácsonyi műsor próbáján a Szerémségbe besorozott apjuk miatt síró lányokkal együtt. A traumatikus élmények mintha pillanatfelvételekként égtek volna bele a lírai én emlékezetébe, erőteljes képiségükkel hatnak a befogadóra.
És hogy milyen ez a (de)generáció? A benedeki magánmitológiából kivonatolható válasz szerint olyan, mintha egy kihalóban lévő népcsoport utolsó képviselője lenne egy Istentől elhagyott, sámánok uralta vidéken, örökös fenyegetettségben élve a szomszédos barbár törzsektől. Ez a posztapokaliptikus látomásokkal átitatott couleur locale egyetlen elfogadható túlélési stratégiaként a mintha-létezést kínálja fel. Ha valaki meg akar maradni ezen a tájon, alakváltónak kell lennie. Olyasféle hibridnek, amilyen a Blaskó Árpád által, röntgenképek montázsolásával készített illusztrációkon is látható.
A rejtőzködő életmód azonban nem való mindenkinek, ez a Mintha emberekből állna Domonkos-átiratából is nyilvánvaló: „sokan menni külföldre / kofferban szalonna / két kiló kenyér / én ennek örülni / itthon lenni csend / élet esténként / simogatni engem halántékon”. Az exodushoz nem csatlakozó, a spiritualizált vidékhez ragaszkodó lények ezért magányra vannak kárhoztatva: „És tovább is maradni fogok. / A szülőházam ablakán egy bálványfa / ága igyekszik a fény felé.” A kötet versei ennek az önként vállalt, vakmerően hősies egyedüllétnek a termékei, egy némaságra kényszerített térkép szóra bírásának kísérletei.
A könyv négy ciklusában megszólíttatnak az ősök, utalások és intertextusok formájában megelevenedik többek között Pilinszky, Kosztolányi, József Attila, Nádas Péter vagy Weöres Sándor világa. Bár a könyvet lapozgatva iskolásnak tűnik a beemelésük, mintha a költő az általuk kínált mankóra szorulna, az olvasás során kiderül, hogy mégis otthonossá tudja tenni őket, és igenis képesek beolvadni a Benedek-univerzumba.
A Mintha emberekből állna bebizonyította, hogy Benedek Miklósnak és az általa működtetett imaginárius térnek helye van az irodalomban. Ez a hely pedig valahol a Sátántangó telepének környékén található, csak Irimiás és Petrina ide sosem ér el.