Skip to main content

Berényi Emőke

szerkesztő
kritikus
tanár

A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Gyogyito-irodalom-38118.html

Az általános iskolát Királyhalmon, a gimnáziumot (2005) Szabadkán végzi. 2009-ben tanári oklevelet, majd 2011-ben magiszteri fokozatot szerez az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén (A női identitás konstrukciója Börcsök Erzsébet és Gergely Boriska prózájában). A SZTE PhD-hallgatója. 2009 és 2012 között lektor és a művelődési rovat munkatársa a Magyar Szóban. 2012-től 2013-ig általános iskolai, 2013-tól gimnáziumi tanár Szabadkán. 2008 és 2009 között a Jelfolyam-online folyóirat kritikarovatának, majd néhány Híd-szám szerkesztője. 2012-től az Olvass be! című vitaműsor koordinátora.

Szerkesztői munkásság
Térkép szövegekből (A Maxim című kötetről)
(Sikoly. 2013/ 34. )
Szerző
Vajdasági Skizo (Lénárd Róbert: Skizopolisz) (kritika)
(Híd. 2015. július., p. 67–70.)
Szerző
Elolvasom
A mintha-lét krónikája
(Tiszatáj. 2012/6. sz.)

A mintha-lét krónikája

 

BÖNDÖR PÁL: A HOLDFÉNY ÁRNYÉKÁBAN

„Mintha Újvidéken járnék. De nem, nézek körül, ez mégsem Újvidék. Bár néhol olyan. Néhol meg nem. Az egyik utca ilyen, a másik amolyan. Tehát: mintha.” (5.) Így indul Böndör Pál első kisregénye, A holdfény árnyékában, hogy aztán a permanensen rossz kisebbségi közérzetről szóló konfesszióval folytatódjon, s a „Mintha Újvidéken lennék. Mintha lennék.” (164.) felismeréssel érjen véget. A minoritárius élethelyzet vonalgörbéit egyre fáradtabb kézzel megrajzoló homodiege­ti­kus, egyes szám első személyű narrátor a Vajdaságra jellemző „örökös szürkület” jokulátoraként, az őrület állandósításának tanúságtevőjeként, a visszafelé haladó idő megéneklőjeként pozicionálja magát, a mintha-lét krónikáját tárva ily módon a befogadó elé. Az elbeszélő szövegformálási gyakorlata az 1999-es A változásom könyvében artikulálódó ars protetikának, a kiegészítés művészetének felel meg, monológja pedig akár a Sötétedés című vers programjának megvalósításaként is értelmezhető:

„– menekülj! Otthonod gyorsan felejtsd el.
Vagy béküljél meg ez új helyzeteddel
s maradj a seggeden! Írj krónikát
– csinálj a tegnapból kevéske mát
s lásd el pontosító lábjegyzetekkel.”

(In: A változásom könyve, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1999, 9.)

Ezekből a padlástörténelmi jegyzetekből kapunk vázlatos képet Bé Péter, az Újvidéki Rádió jegyzetírója magánmitológiájáról, mindennapi cselekvéseinek hátteréről, önsorsrontá­sá­­nak történetéről. „Úgy is működöm, mint egy híradó, a sok hozott, talált, összeollózott anyagot sugárzom ki magamból, de nem fél óráig, hanem egyfolytában, éjjel-nappal” (173.) – valójában tehát egy egész életnyi, apró betűsnek megmaradt feljegyzés összefoglalóját tartja a kezében az olvasó. A holdfény árnyékában lábjegyzetek breviáriuma, pillanatnyi benyomások és köldöknézegető eszmefuttatások gyűjteménye. Célja annak bizonyítása, hogy a balkáni háborúk viharai által hozott változások (ezekre utal a gyakran ismétlődő „Minden más, mint volt régen” passzus) nem alakíthatják át végérvényesen a szubjektumot, mint ahogy a szövegben benne is foglaltatik: „én Bé Péter vagyok, mindig ugyanaz, vagy alig másmilyen” (9.). Ennek pedig az az oka, hogy – érdekek ide vagy oda – mindannyian „leginkább jók szeretnénk lenni. Közhelyszerűen, népmeseszerűen jók.” (53.) Talán ennek a frázisnak az igazolása miatt található a regényben rengeteg önmeghatározó részlet: „Rádióíró vagyok, ötvenen felül, jócskán, és fáradt. De amúgy semmi bajom. Ebből kifolyólag: mindenféle bajom van. Majdnem mindennel.” (11.) A narrátor folytonos önreprezentációja azonban hiábavaló, önértelmezési kísérletei ugyanis rendre kudarcba fulladnak, csak ennek variánsait citálja: „Vagy a világgal van baj, vagy velem. Vagy csak annyi, hogy megöregedtem. Zsémbes öregúr vagyok, akinek semmi sem tetszik, dohogok itt csak, ha kell, ha nem.” (160.) A kötet hangütése tényleg a kiábrándult, olykor szentimentálissá válóan nosztalgikus panaszkodásé: „Együttlét. Egyedüllét. Gáncsok, baráti gesztusok. Elrontott sikerélmények, megszépített kudarcok. (…) Mind sűrűbben érzi úgy, hogy ez az egész csupán így viselhető el, csakis így – mint egy kisfiú képzeletének a játéka.” (84.)

A textus visszatérő motívuma a hangsúlyos urbánus tér, mely azonban nem elemei, a városképet alkotó építmények által jelenik meg, hanem szellemi konglomerátumként, a kom­po­zit kultúra metaforájaként. Vagyis Újvidék-regényről beszélhetünk, melynek elbeszélője azon­ban a város fél évszázadnyi történelméből egyetlen tanulságot sem tud levonni: „Olykor boldogok voltunk, olykor szerencsétlenek, de a vége az volt mindennek, hogy már valami másra vártunk. (…) Egy nagy váróterem ez a világ, de hogy mire is várakozunk tulajdonképpen, arról semmit sem tudunk.” (39-40.) A huszadik század második felének ebben a régióban tehát éppen az a tanulsága, hogy nincs tanulsága, különösen ha az ember a Ver­bász–Szenttamás–Temerin vonalon elhelyezkedő, mindent elnyelő Bergson-háromszögben él, valahol az egykori Elan birtok és a Vital olajgyár között, az élan vital, az éltető lendület mibenlétének kifejtéséhez viszont nincs tehetsége. Vergődhet tintapocsolyában, lebombázhatják a munkahelyét, szökhetnek a gyerekei külföldre, élhet évekig alkoholgőzben, beszélgethet a nagy bácskai éjszakában egy szlovák származású, afroamerikai katonával, egy dolog örök marad: „a rosszkedvem sem múlik el, csupán, nem viccelek, átalakul.” (37.)

Hiába azonban a fülszöveg ígérete, a Böndör Pál lírai munkásságára jellemző, rosszkedven átszüremlő finom humor, az inkább cinikus, mint ironikus alaphang a prózájából hiányzik. Ennek indoka valószínűleg a téma „közelisége”, a traumatikus tapasztalatok hatására az önmaga identitását újra és újra felépítő emberhez illő hang meglelésének nehézsége: „ha a szülővárosomról kellett írnom, rendszerint elhagyott a humorérzékem, az egyetlen értékelhető tehetségem, hogy aztán a közhelyek tarajos hullámain evezve, vagy inkább úszva-fuldokolva, a személyes kudarc homokos partján találjam magam, levegőért kapkodva csupaszon, mint a társadalmi elvárások balek hajótöröttje.” (8-9.) Hatványozottan igaz ez erre a számos autobiografikus utalást tartalmazó kötetre, hiszen a De Man-i értelemben vett öngyógyítás manifesztumaként is interpretálható. Az arcrongálás művelete ebben az esetben a visszafojtás technikája által nyer teret: a narrátor egyik barátja, Anti szerint „a gyakorlás felesleges erőpazarlás, aminek az igazán nagy tettekre való képességeink látják a kárát. Sorolta a példákat, amikor különleges helyzetekben hihetetlen tettekre voltak képesek egyesek, például legyengült fogolytáborlakók ugrottak át kétméteres téglafalat. Erre aktív sportolók képtelenek lettek volna szerinte, mivelhogy elhasználták a szervezetük mélyén szunnyadó, csodás tettek iránti képességüket, melyet az életünkben csupán néhányszor lenne szabad használnunk, ha valami egészen komolyat szeretnénk produkálni”. (65.) A hirtelen nekiveselkedéstől a narrátorból kiömlő beszédfolyam az elfojtás alól felszabaduló gondolatok garmadáját zúdítja a befogadóra, ami már csak azért is problematikus, mert nincs egy epikus mag vagy egy nyelvi fogás, ami köré fel lehetne sorakoztatni őket. Mintha sok, versanyagnak kiválóan megfelelő ötlet lenne a textusba integrálva, ebben a terjedelmes műfajban azonban értelmüket veszítve szétszóródnának. Pedig alaposabb szerkesztői munkával születhetett volna egy Böndör Pál költői opusához méltó prózakötet.

(Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2011. 184 oldal, 2990 Ft)

Szerző
Világos világ
(Sikoly. 2010/22.)
Szerző
Elolvasom
Egy provincia válsága
(Tiszatáj. 2014/10.)

Egy provincia válsága

 

Bencsik Orsolya szövegegyüttesének egyes szám első személyű elbeszélője posztkoloniá­lis szubjektumként jeleníti meg magát: olyan egyénként artikulálódik, aki modus viven­di­ként sajátítja el a mimikrit, ami ebben az esetben hibrid identitás létrehozásával jár. Alkalmazkodási próbálkozásai rámutatnak többszörösen minoritárius léthelyzetére […]

BENCSIK ORSOLYA: AKCIÓ VAN!

Gilles Deleuze és Félix Guattari littérature mineure fogalma értelmében a kisebbségi irodalom nem egy kisebbségi nyelv irodalma, hanem egy olyan irodalom, amelyet a kisebbség a többség nyelvén ír, s amelyre a nyelvi deterritorizáltság, az individuálisnak a direkt politikaira való rácsatlakoztatása és a kollektív megnyilatkozás-elrendeződés jellemző. Ezt a megállapítást szem előtt tartva, valamint az elmúlt több mint húsz évben íródott szövegeket és azok teoretikus interpretációit figyelembe véve igény mutatkozik a vajdasági magyar irodalom definiálása érdekében tett kísérletek – Szenteleky Kornélnak az Hippolyte Taine-féle miliőelméleten alapuló és a transzszilvanizmus mintájára létrehozott couleur locale téziseitől egészen Bori Imrének az életteret fetisizáló irodalomtörténetéig – és az általuk bevezetett terminusok felül­bírálatára. A vajdasági magyar irodalom ugyanis a kulturális emlékezet specifikus elemeire való koncentráltsága és a délszláv háborúkra való reflektáltsága okán – a szó posztkul­tu­rá­lis kritikában használatos értelmében – radikálisan elkülönböződik más magyar nyelvű irodalmaktól, mivel narratív technikái és tematikus kötődései tekintetében a déli areához, leginkább a posztjugoszláv térséghez tartozó literatúrából veszi mintáit. Az általam vizsgálandó szövegegyüttes, Bencsik Orsolya Akció van! című prózakötete is ilyennek tekinthető, hiszen – a szerző első, Kékítőt old az én vizében című könyvéhez hasonlóan, intertextuális játékai által – nem csupán elődeivel – Tolnai Ottótól a péterek nemzedékén át Balázs Attiláig – próbál párbeszédbe lépni, hanem – ahogyan a szerző a kötetajánló trailerben hivatkozik rá – a kulturális emlékezet olyan elemeit (mint például a partizánok által a negyvenes években elkövetett magyar irtásokat) is megmozgatja, amelyek csaknem ötven esztendeig a tabu tilalma alá estek.

Bencsik Orsolya szövegegyüttesének egyes szám első személyű elbeszélője posztkoloniá­lis szubjektumként jeleníti meg magát: olyan egyénként artikulálódik, aki modus viven­di­ként sajátítja el a mimikrit, ami ebben az esetben hibrid identitás létrehozásával jár. Alkalmazkodási próbálkozásai rámutatnak többszörösen minoritárius léthelyzetére: egy patriarchális társadalomban nőként, Szerbiában magyarként, Magyarországon határon túliként igyekszik a többség részévé válni, sikertelenül. Jó példa erre, amikor a novinarka bőrébe bújik, aki időről időre elbiciklizik a szomszéd falu kocsmájába, hogy „nem éppen jóképű, nem éppen okos” (43.) harmincas férfiakkal vedelje a Lavot a Radio Ass monoton technóütemeire, s kiselőadásokat rögtönözzön nekik a szerb és magyar viszonyokat összehasonlítva úgy, hogy azok valójában nem értik, nem érthetik meg, mit mond, hiszen míg ők nem beszélnek magyarul, addig a fiatal nő nem tud szerbül, ettől függetlenül élvezettel nézik, ahogy monológja közben lehúzogatja a nedves sörösüvegekről a rájuk izzadt címkéket.

Az autoritás és a diszkrimináció problematikája az Akció van! kisprózáinak számos szignifikáns szegmensében előtűnik, a legerőteljesebben talán éppen a folytonosan széteső, majd újraépülő, s ezért meghatározhatatlan származási helyre mint terra incognitára való utalásban. A Nyúlszív, szitakötőnyelv című kisprózában szitakötő-nagymama arra a legbüszkébb, hogy előre tudja, „olyan országban fog családot alapítani, amelynek Jugoszlávia lesz a neve. Gyerekei pionírok lesznek, és boldogan vasalgatja majd piros kis kendőcskéjüket. Azt is tudja, minden egyes tagállam elvesztésével két szárnyának színe egyre fakóbb lesz. Nagyapa-nyúlnak hiába mondaná, hogy ez nem az öregedés jele, hanem a hiányé, nagyapa-nyúl nem hallaná, akkor már évek óta csak az ágyat nyomná. Történne mindez akkor, amikor nagyapa-nyúl megtudná, hogy többé nincsen tengere. Nincs hova lógatni végtagjait. Többé már nincs miért félnie a cápáktól. Nem feküdhet napernyője alatt a napszúrástól tartva, nem nézheti a szinte pucér női testeket.” (16–17.) Ennek értelmében a sokkoló hiátus által megképződő posztjugoszláv önazonosság nem az elbeszélő sajátja, hanem a nagyszülei és a szülei generációjának alapélménye. Neki mindebből csupán a frázisokból strukturálódó jugonosztalgia marad: a Tolnai Ottó által a vajdasági magyar író tulajdonának minősített tenger azúrja helyett egy kínai boltban vásárolt kék-fehér-piros csíkos fürdőruha. „Mit tagadjam, szeretem a hazámat” (93.) – hangsúlyozza több ízben is, és jugoszlávsága ismérvének a testvériség-egység jegyében kibontakozó szexuális vonzalmat teszi meg: „Ha egyszer lesz egy szerb pasim, Milošnak fogják hívni, vagy Nikolának, és biztos, hogy nem lesz szőke, mert a szőkéket nem szeretem. Az egész életemet a tenger mellett fogom leélni egy ilyen Nikola vagy Miloš mellett, akivel majdnem minden nap beülünk a kávézóba meginni egy Nikšićkot, elszívni egy cigarettát és elolvasni a napi sajtót. Ha jó idő lesz, tehát a víz éppen meleg, akkor én fogom magam, és úszok benne egyet, majd kifekszem a jugoszláv zászlós fürdőruhámban a napra szárítkozni. Miután a Nikola vagy Miloš átolvasta az újságot, utánam jön és jó vastagon beken naptejjel, nehogy leégjek, mert nekem nagyon fehér bőröm van, és ő ezt szereti. Ha éppen nincsenek mások a tengerparton, akkor szeretkezik is velem. Nagyon gyorsan tudja letépni rólam a jugoszláv zászlós fürdőruhámat, de olyan is van, hogy csak arrébb húzza a bugyimat, és úgy rakja be a farkát. Mikor elélvezek, mindig arra gondolok, hogy én egy igazi honleány vagyok, és hogy ennek a Nikolának vagy Milošnak legalább hat gyereket kellene szülnöm.” (93.) A nemzeti identifikáció ennek megfelelően szoros összefüggésben van a testi tapasztalatokkal, de mindvégig a giccs szintjén marad, ami azt sugallja, a közhelyszerűség az egyetlen lehetséges elbeszélési módozata. A jugoszláv néplélek fikciónak tűnik, Jugoszlávia pedig a – Dubravka Ugrešićtől kölcsönzött kifejezéssel élve – közös háttérismeretet feltételező jugó-gének ellenére, valamint imagináriussága dacára spiritualizált térré változik. A narrátor nemzedéke tehát az Adria sós vizét magukról lerázó megszárítkozottaké, azoké, akik ugyan tisztában vannak vele, hogy regionális determináltságuk okán nem kerülhetik meg a történelmi múlttal való szembenézést, mégis igyekeznek új ideákat kreálni, a korábban használtaktól elkülönböződő fogalmakat konstruálni.

Talán emiatt kerülnek előtérbe náluk a mikroközösségek: Bencsik Orsolya (is) kiterjedt magánmitológiát épít fel, újra felfedezi a család és a falu által körülhatárolt vidéket, és azt a metafizikai értelemben vett provincializmust, amiről Radomir Konstantinović is értekezik A vidék filozófiája című könyvében. A vidéki a közösségi akarat mintájára stilizált ember, aki megbújik az általánosság biztonságában, vagyis kiskorúsítja magát: „a provinciális szellem, [mely] (…) mindentől megvéd, mindenekelőtt önmagunktól, az Énnek nevezett minden kihívástól és megpróbáltatástól (a személyes felelősségtől és a személyes kezdeményezéstől), szükségszerűen infantilizmushoz vezet” (Konstantinović, Radomir: A vidék filozófiája, ford. Radics Viktória, 9). A vidék filozófiája a kis fesztáv filozófiája, mert ebben a norma színházának nevezhető teátrumban nem állnak rendelkezésre nagy vétségek, amelyek komoly egzisztenciális megpróbáltatásokhoz vezetnének, ezért nincsen tragédia sem, hacsak az üresség drámáját nem nevezzük annak, noha az is inkább a tragédia megkerülésének tragédiája. A kötet novelláit egységessé tevő elbeszélői hang jól kivehetően egy gyermeké, de legalábbis egy gyermeki sorban maradt lányé, akinek identitása nemcsak kisebbségisége miatt bizonytalan és állandóan mozgó, hanem periférikus családi helyzete miatt is. A família központi alakja a mama által 300 kilósra hizlalt nagyapa (Tóth Antal, született 1927 pünkösd másnapján), akinek mutogatására nem kötöttek szerződést a cirkusszal, inkább ők maguk rendeztek kiállítótermet köré. Ott feküdt a kisszobában, a cukortól elüszkösödött lábbal, a sok fekvéstől kidörzsölte a bőrét a hipózott ágynemű, így végül az egész teste egyetlen élő sebbé vált. Az ágyat ellepő teste ellenére a feje akkora volt, mint egy madáré, szinte eltűnt a nagypárnában. Pont rálátott az anyja által hímzett falvédőre („Szórakozást ne keress a távolban, itt van a boldogság a nyugodt otthonban”) és a meztelen nős naptárra, amely mellett Jézus kínálta fel neki a szívét egy ócska nyomaton. Olyan büdös volt, hogy nem lehetett benn megmaradni. Az abjektté lett öregember jelenlétének azonban a helyiek is örültek, hiszen fellendítette a faluturizmust: kíváncsi külföldiek jöttek el megnézni, hogy miután jól kihányták magukat a külön erre a célra felhúzott udvari budiban, megtöröljék a szájukat a mama és a rendőrfőnök által 10×10 centiméteres négyzetekre hasogatott, vajdasági magyar kiadóktól érkező nyomdatermékekkel, két napig egyenek a kiadós bácskai kosztból és igyanak a kerítésszaggató pálinkából.

A nagyapa centrális helyzete azzal magyarázható, hogy az őt körülvevők mind a szubjektív szubjektumok, az önmagától elijedt egyediség naiv realizmusát képviselik, miközben ő maga éppen különcségével, jelesül hatalmasra dagadt testével üt el tőlük. Ennek az állapotnak a fenntartásában azonban kénytelen a környezetére hagyatkozni: mivel magatehetetlen, arra szorul, hogy a felesége táplálja, és egyáltalán, ő tartsa életben. Ebben a momentumban visszaköszön a provincia szelleme, hiszen a vidék felruházza lakóit a mindenbe betekintés zsarnokságával, feljogosítja őket arra, hogy ítélkezzenek tettekről, életről és halálról. Amikor az összes árutartalék elfogy az üzletek polcairól, és többé már nincs mire kenni a margarint, még az az ötlet is felvetődik, hogy a nagyapát fogyasszák el. „A tata akkor még egy ötvenessel slankabb is volt, noha furcsamód tovább már nem fogyott, még ha a boltokból az áru el is tűnt, akárcsak a bónra kapható kenyér, a környék összes kutyája, galambja, verebe, hala vagy éppen házi kedvence. Amikor apám a kilencvenes évek éhezései alatt végül a tatát akarta nekünk feltálalni (1992 volt, áprilisi nap), az a fiának a nővéremet ajánlotta. »Még ezer gyereket csinálhatsz. De apát hogy csinálsz?«” (52.) A Disznók című kispróza ezen részlete majdnem szó szerinti átvétele Alek Popov bolgár író A függetlenség napja című, Symposionban megjelent novellájának, amely Bencsik Orsolya bevallása szerint meghatározó olvasmányélménye volt tizenévesen: „az ilyen szövegeken keresztül tapasztaltam meg a háborút, tulajdonképpen az irodalom által traumatizálódtam” (Boldog Zoltán: Trauma van!).

Nem véletlen, hogy a narrátort az apja gyakran szólítja Antalnak, hiszen ő sem illik bele maradéktalanul a vidék világába. Abszurd közeg ez, mint ahogyan a szerző is nyilatkozta egy interjúban, „a címmel ellentétben a narratíva tekintetében tulajdonképpen nem történik semmi, mozdulatlanság van, zártság, normalitássá változtatott, simulékonnyá tett abnormali­tás. Falusi unalom, leskelődés, kocsma, alkohol, döngő legyek és büdösség. A támadás pedig, bár ezt csak remélni tudom, a narráció során jön létre, a diskurzus szintjén valósul meg” (Rizsányi Attila: Küzdök a regénnyel). A hétköznapivá tett torzulásokkal, a természetessé avatott perverziókkal szemben a pszeudoinfantilis hangon megszólaló elbeszélő fegyvere maga a beszéd, az akaratlan kimondás önfeledtsége. „Sok mindent tudok, de sok mindent nem szabad kimondanom” (8.) – a kötet első, Macskainvázió nagyapáéknál című novellájában a narrátor több helyütt is hivatkozik azokra a titkokra, amelyekre az őt körülvevő groteszk univerzum épül: ezekből az üres helyekből képződik meg ez az irodalom. „Hogy a kíváncsiság a legveszélyesebb dolog a világon, ez a történet valódi üzenete! NE MERJ! NE KÉRDEZZ! NE NÉZZ! És legfőképp, puha kis végtagodat ne rakd bizonytalan kinézetű folyami hajók fedélzetére!” (18.) Ahogyan tehát a szabadkai könyvbemutatón Tolnai Ottó is utalt rá, Bencsik Orsolya akciója lényegében egyfajta gerillatámadás a vidéki szavak üressége ellen – ennek felismerése által szüntethető meg a szöveg és a cím közötti feszültség.

A Szirmai-díj átvételekor felolvasott köszönőbeszédben a szerző a recesszió termékének nevezte a kötetet: „Az egyik szegedi ismerősöm azt mondja, olyan vagyok, mint a sátoros cigányok. Meg hogy két ország között összevissza rohangálok. (Haza-válság.) A háború elől menekült szomszédom meg azt mondja, nem vagyok tisztában a nyelvekkel. Nem érti, hogy mit beszélek, de akkor se ért, ha szerbül beszélek. (Nyelv-válság.) A bosnyák író barátom meg, aki mindössze harmincöt éves, átélte a háborút, és amikor apám az élményeiről faggatta, kimenekült a konyhából, elmenekült Topolyáról, és már csak e-mailen keresztül hajlandó velem értekezni (Bocs, apa.), azt mondta, nem tudom eldönteni, ki szeret. (Szeretet-válság.)” (Bencsik Orsolya: Szűkös szó). Az Akció van! a térség válságirodalmának fontos eleme: egy posztháborús, az erkölcsi értékek általános degradálódásának tanújává tett nemzedék sajátja.

 Berényi Emőke

Szerző
A kezdeményezők. In. Faragó Kornélia (vál.): A 28-as nemzedék. Szemelvényes gyűjtemény. Forum Könyvkiadó Intézet, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Újvidék, Zenta, 2013.
Szerző
Üvegcipő és szaténruha (Szexualitás és aszexualitás Gergely Boriska Varrótűhercegnő című kisregényében)
(Hungarológiai Közlemények. 2011/2.)
Szerző
Elolvasom
Költő és kritikus, ha találkozik. Harkai Vass Éva: Szív és nők, igen és nem
(Magyar Szó. 2013. március 14.)

Költő és kritikus, ha találkozik

Harkai Vass Éva: Szív és nők, igen és nem

Farkas Zsolt 1996-ban kiadott monográfiája és András Sándor Az otthonos idegen című 2011-es tanulmánykötete után Harkai Vass Éva szubjektív értelmezői leltára üde színfoltja a Kukorelly Endréről szóló irodalomnak. Már csak azért is, mert szerzője meg sem kísérli a tudományosság látszatát kelteni, mindvégig megmarad jó szemű szakmai befogadónak, aki – ha nem lenne ez egy irodalomtörténész esetében teljességgel irreleváns – egyszerűen csak szereti a Kukorelly-könyveket. Hogy ennek mi az oka, arról ő maga ír, amikor arra a kérdésre próbál választ adni, hogy mitől jó Kukorellyt olvasni: „Attól, hogy rokonszenves ez a szövegekben megkonstruált, magát nem feltétlenül mindentudónak, sőt egyáltalán nem mindentudónak elénk állító én. Attól, ahogyan a legkevésbé irodalminak tűnő diskurzusból irodalmat csinál. Hogy a szándékolt ügyetlenkedésekben, szögletes gesztusokban önmagunk ügyetlenkedéseire és szögletességére ismerünk. És hogy mindez csak felszín, látszat.” S hogy mi van ez alatt a felszín alatt? A berögződött közhelyek szétszerelésének, a hétköznapi frázisok megbontásának igénye, hogy „álbölcsességektől és pátosztól megfosztva rámutassanak esendőségünkre”, és egy működésképtelen, de magát nagyon is működőképesnek mutató világ apró részleteinek bíráló, olykor parodisztikus leleplezése. Ezekből áll össze a Kukorelly-fíling, na meg „a metszett elhallgatásokat papírra vető és rejtett utalásokat író” Kosztolányiból, megspékelve Thomas Bernhard-, Gottfried Benn-, Nietzsche- és más mottókkal, intertextusokkal, s persze Mészöly éles tekintetével.

A Szív és nők, igen és nem kihagyásokkal ugyan, de végigpásztázza az életművet, bevezetőjének ígérete szerint műnemi kategóriákat és megjelenési időt alapul véve, de – mint később kiderül – ezzel meg is vezeti az olvasót, hiszen az első blokk versesköteteket elemző írásai között akad egy kakukktojás, a rövidprózákat tartalmazó Mintha már túl sokáig állna című könyvről készült kritika. S mintha csak ezzel igyekezne éberen tartani az érdeklődést, meg is találjuk benne a magyarázatot a látszólag nem megfelelő elhelyezésre: hogy tudniillik a Kukorelly-oeuvre műfaji képlékenysége, a líra és a próza közötti határvonal átjárhatósága miatt csak az biztos, hogy szöveg van.

Izgalmas egyébként tetten érni ezen az 1996-os recenzión az irodalomelméleti terminus technicusok változását, így a próza kifejezés jelentésbeli módosulásait a műfajspecifikus jegyeket eltörlő posztmodern eljárások miatt. Ez a gyűjteményes kötet ugyanis alakulásában mutatja meg nem csupán a Kukorelly-opust, hanem Harkai Vass Éva interpretátori pályáját is: az 1987 és 2011 között készült esszék, kritikák és tanulmányok kaptak benne helyet, tehát csaknem huszonöt év termése. Kisebb részük első közlés, többségüket a Híd, a Jelenkor, a Kalligram és a Parnasszus folyóiratokban meg a Hungarológiai Közleményekben publikálták, vagy tanulmánykötetekben láttak napvilágot. Az első darab a Manière-ről szól, kiemelve azt az iróniával átitatott modorosságot, amely a későbbi Kukorelly-szövegeknek is meghatározójuk lesz: a depoetizáltságot, az alulstilizáltságot, a szándékos nyelvi devianciát, amely azonban az utóbbi időben valamiféle klasszicizálódási folyamaton ment keresztül. A másik jellegzetesség, ami a Harkai-kötet középponti eleme, a vándorló szövegek motívuma: régiek és újak együtt sodródnak, élnek szimbiózisban, kerülnek más kontextusba, új jelentésárnyalatokat felvillantva. Ilyen, műnemek és nyelvi elvárások feletti zónában kerekednek ki Kukorelly írói-költői világának témabokrai: Budapest, a Szondy és a Szív utca és környéke, a család, az iskola, az úttörőtáborok mint a rendszer kicsiben, a katonaság, az utazások, a társak mint a társadalmi interakciók kicsiben, a foci, a lányok stb.

A kötet második fejezete a prózakötetekről szóló írásokat sorakoztatja fel: szembeötlő a szerző elfogultsága egyetlen regény, a TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről irányába, hiszen erről egy rövidebb és egy hosszabb – alaptételeiben megegyező – bírálat is bekerült a válogatásba. Ugyanilyen fontosnak nyilvánítódik a Vojtina redivivus című Arany-palimpszeszt, amely a harmadik, kötetfüggetlen, általános poétikai jelenségekkel foglalkozó blokk centrális írásának tárgya és több szöveg visszatérő fordulata: ennek értelmében az én destruálásában, alászállításában, a „hübriszközeli helyzet”-ek kerülésében, a nyelvből konstituálódó én-fogalomban, s egyáltalán az énmeghatározás problematikusságában jelölhetők ki a Kukorelly-féle ars poetica főbb pontjai. S hogy miben jelölhetők ki a Harkai-féle értelmezői ars poetica főbb pontjai? Az irodalomtörténész jelentős életművekre már a kezdetekkor azonnal lecsapó érzékenységében, a folyamatos kritikusi odafigyelésben és önfelülbírálatban, s ennek ellenére a több mint két évtizednyi időtávban készült írások sajátos összecsengésében.

Szerző
Ördögszekérsors (Börcsök Erzsébet: A végtelen fal)
(Híd. 2011/7.)
Szerző
Trauma és elfojtás (Börcsök Erzsébet: Eszter)
(Híd. 2011/8–9.)
Szerző
Igény és igénytelenség (Börcsök Erzsébet: Sári)
(Híd. 2011/10.)
Szerző
Elolvasom
Megnevezni a megnevezhetőt. Végel László: Bűnhődés
(Magyar Szó. 2012. november 28.)

Megnevezni a megnevezhetőt

Végel László: Bűnhődés

Az Ünnepi Könyvhétre kiadottBűnhődésVégel László életműsorozatának első része. Műfajmegjelölése szerint naplóregény, noha szövegei inkább a Családi Körben heti rendszerességgel megjelenő és Időírás, időközben címmel két kötetbe rendezett esszészerű naplójegyzetek kiterjesztett változatai. Felvállalt személyességük, nem titkolt önéletrajzi jellegük és a terjedelmesebb epikai formák felé való törekvésük miatt e könyv darabjai egy hazátlan lokálpatriótáról készült mozaikképpé állnak össze. A kötet ugyanis az önvizsgálat, a saját és a kollektív emlékezettel való számvetés terepe, egy kudarcba fulladt kísérlet arra, hogy a szerző leszámoljon azzal az ábránddal, amelynek Európa a neve.

Mindezt az önmagát eltékozló fiú szemszögéből próbálja, akit az egypártrendszer a cinkosává tett, s ügyesen tévútra terelt, ahonnan elszántan rohamozta a boldogabb jövőt. A kommunizmus nyújtotta társadalmi mobilitásnak köszönhette, hogy nem napszámos – jobbik esetben fuvaros – lett belőle, hanem értelmiségi pályát választhatott. A boldogabb jövő azonban illúziónak bizonyult, ahogyan a Tito-rendszer szinte összes többi jelszava is, az egyenlőségtől a testvériség-egységig. De – ahogyan Végel László megjegyzi – a titóizmusban mégiscsak az volt a legrosszabb, ami utána következett: „Az a vigasztalhatatlannak tűnő tömeg, amely patakokban ontotta a könnyeit, és mély gyászba borult, egy évtized múlva gyűlölettel beszélt egykoron imádott vezéréről. (…) Egyik napról a másikra kiderült, hogy mindenki ellenzéki volt, még az is a hatalom áldozatának nevezte magát, akit megbüntetett a közlekedési rendőr, mert szabálytalanul kelt át az úttesten… Így kezdődött a kelet-közép-európai demokrácia: köpönyegforgatással, hazugsággal, képmutatással, az életrajzok tömeges átírásával, megmásításával.” Kelet-Közép-Európában tehát azért akad látszatra olyan sok történelem, mert valójában egyik sem hiteles, ennek hiányában pedig időről időre teljesen újat kell kitalálni.

A hamis történelem egymásra épülő palimpszesztjeinek lebontására ugyan nem vállalkozik a Bűnhődés, de igyekszik rámutatni, hol sejti őket. Tájékozódási pontjai ebben a baloldaliság és az európaiság, de míg az előbbihez fűződő viszonyát a diktatúra utóélete határozza meg, addig az utóbbi kapcsán rá kell döbbennie, hogy nyugaton örökre mostohagyerek fog számítani, a Barbaricum emberfajtájának, egynek a gastarbeiterek, vagyis az önkéntes rabszolgák közül. Olyan „gyökértelen kozmopolita” marad, aki elvesztette az otthonát, mert a peremvidéken az igazi Európára vágyott, s ugyanakkor elvesztette Európát is, mert az nem ismeri saját peremvidékét.

Az európai fattyú-mivoltot az író olyan keretek között képezi le, amelyek mindannyiunk számára ismerősek: a trieszti farmervásárlás, a vendégmunkásokat szállító hollandiai buszjárat, az újvidéki Dornstädter cukrászda történetei rólunk, a mi múltunkról, jelenünkről, jövőnkről szólnak. Végel László ehhez az anekdotahagyományból merít, és mintha írótársait is erre biztatná: „Megelégeltem a szövegíró szektákat, szabad akarok lenni. Ráuntam a szépségre, amely kitalált hazugsággal kezdődik. Annál is inkább, mert vége a diktatúrának, nincs helye többé a homályos metaforáknak, az óvatos célzásoknak, a politika esztétizálásának. A világ megváltozott körülöttem, ravaszabb lett, és átláthatatlanabb. A valóság eltüntetésének diktatúrájában élek, ezért nem maradt más hátra, mint kétségbeesett erőfeszítéssel, durván meg kell nevezni a maradó megnevezhetőt.” A Bűnhődés ezt teszi: megnevezi a megnevezhetőt.

Szerző
„Mindenki zsidó” (Esszé a neoplantaiságról)
(Híd. 2014/8.)
Szerző
Élni süketnéma utcákban
(Magyar Szó. 2012. július 28–29.)
Szerző
Elolvasom
Sátánnak való vidék
(Magyar Szó. 2014. október 30.)

Sátánnak való vidék

Benedek Miklós: Mintha emberekből állna

Már Benedek Miklós első, Nem indul hajó című kötetében is szembetűnő volt a líraiatlan versek nagy száma és az a fajta nyelvi szikárság, amely a fiatal magyar költészetben leginkább az újholdas hagyományra építkező újkomolyság tagjainál ismerhető fel. Noha az egyszerűségre való törekvés a Sinkó-díjas szerző nemrég megjelent második könyvét is jellemzi, annak darabjai novellaszerű építkezésükkel és epikus szerkezetükkel szétfeszítik a lírai műnem kereteit. Az ily módon prózaversekké alakult szövegek akár a posztháborús nemzedék felnőtté válásának verses regényeként is olvashatóak.

Benedek Miklós gyakran alkalmaz gyermekelbeszélőt, hogy vele mondassa ki a természetesnek vett hétköznapi abszurditásokat. A Mocskos reggel például az egész napos sorbaállás árán megszerzett hús sárba tiprásával egy, a nyolcvanas években születettek számára ismerős teret idéz fel: a háborús hátországot, a szirénák hangja miatti bénultsággal, a hegedűórán kapott, a bombázások megkezdéséről szóló hírrel és a karácsonyi műsor próbáján a Szerémségbe besorozott apjuk miatt síró lányokkal együtt. A traumatikus élmények mintha pillanatfelvételekként égtek volna bele a lírai én emlékezetébe, erőteljes képiségükkel hatnak a befogadóra.

És hogy milyen ez a (de)generáció? A benedeki magánmitológiából kivonatolható válasz szerint olyan, mintha egy kihalóban lévő népcsoport utolsó képviselője lenne egy Istentől elhagyott, sámánok uralta vidéken, örökös fenyegetettségben élve a szomszédos barbár törzsektől. Ez a posztapokaliptikus látomásokkal átitatott couleur locale egyetlen elfogadható túlélési stratégiaként a mintha-létezést kínálja fel. Ha valaki meg akar maradni ezen a tájon, alakváltónak kell lennie. Olyasféle hibridnek, amilyen a Blaskó Árpád által, röntgenképek montázsolásával készített illusztrációkon is látható.

A rejtőzködő életmód azonban nem való mindenkinek, ez a Mintha emberekből állna Domonkos-átiratából is nyilvánvaló: „sokan menni külföldre / kofferban szalonna / két kiló kenyér / én ennek örülni / itthon lenni csend / élet esténként / simogatni engem halántékon”. Az exodushoz nem csatlakozó, a spiritualizált vidékhez ragaszkodó lények ezért magányra vannak kárhoztatva: „És tovább is maradni fogok. / A szülőházam ablakán egy bálványfa / ága igyekszik a fény felé.” A kötet versei ennek az önként vállalt, vakmerően hősies egyedüllétnek a termékei, egy némaságra kényszerített térkép szóra bírásának kísérletei.

A könyv négy ciklusában megszólíttatnak az ősök, utalások és intertextusok formájában megelevenedik többek között Pilinszky, Kosztolányi, József Attila, Nádas Péter vagy Weöres Sándor világa. Bár a könyvet lapozgatva iskolásnak tűnik a beemelésük, mintha a költő az általuk kínált mankóra szorulna, az olvasás során kiderül, hogy mégis otthonossá tudja tenni őket, és igenis képesek beolvadni a Benedek-univerzumba.

A Mintha emberekből állna bebizonyította, hogy Benedek Miklósnak és az általa működtetett imaginárius térnek helye van az irodalomban. Ez a hely pedig valahol a Sátántangó telepének környékén található, csak Irimiás és Petrina ide sosem ér el.

Szerző