Krupp József
Űrazúr és ördöglakat

Hogyan is kezdődjék egy verseskötet, mely a Messziről Andromeda címet viseli? A mitológiai hősnő és a csillagkép nevének címbe emelése után aligha csodálkozhatunk azon, amikor a kötet első versében fölsejlenek egy mitikus, sőt, mítoszok előtti világ emlékképei. „A teremtés nem ismerte még a szimmetriát, / tökéletes volt, bár fél szárny legyezője…” – olvassuk a Fél szárny legyezője című nyitó darabban ezt a szokatlan, nehezen fölfejthető képet. Mert, kérdezhetnénk, ki (vagy mi) az, akinek fél szárny a legyezője, de ez a fél szárny – miként a folytatásból kiderül – nem elég ahhoz, hogy föl tudjon szállni? És vajon ki (vagy mi) az, akiről a vers beszélője a következő kijelentést teszi: „Azóta megvárja, hogy az égett nap lemenjen…”? Ha a kérdésekre nem is mernék válaszolni – megoldási javaslatom azért van: a mondatok alanya mindvégig maga a teremtés –, az bizonyosnak látszik, hogy ez a rejtélyes, legalábbis a mai magyar lírában megszokott beszédmódoknál rejtélyesebb megszólalás átgondolt és kiérlelt poétikai rendbe illeszkedik.
Amiképpen egy nagyobb rend, egy nagyobb egész részeként válik értelmezhetővé az imént idézett Nap-képzet is. Beszédes István ugyanis, miként első, 1988-ban megjelent, Kívánja-e a pirosat? című kötetében, majd még hangsúlyosabban az 1997-es Égvizi séta, déli tükörben, nagyon koherens ciklusokból építi föl kötetét. A most recenzeált gyűjtemény kilenc rövid, átlagosan öt verset tartalmazó ciklusból áll, ezekhez járul az Utószó című önironikus befejezés. A szerző a nyolcvanas évek végén az Új Symposion főszerkesztője volt, jelenleg a szabadkai Üzenet folyóirat egyik szerkesztője, de szerkeszti a zEtna honlapot, csakúgy, mint az azonos nevű kiadó Vulkánfíber című sorozatát, melynek hetedik darabja a szerény külsejű, nagyobbacska nadrágzsebben is elférő, 89 oldalas Messziről Andromeda. Hogy visszatérjek az előbb már érintett kérdéshez, az első, Napbosszú című ciklus központi motívuma a Nap (olykor nagy-, máskor kisbetűvel szedve). Érdemes végignézni, hogyan vonul végig a verscsoporton a Nap képe, hogyan nyer mindig új és új értelmet az egyes darabokban. A második, Átmenet című vers sajátos Nap-himnuszként indul: „Az eddig folytonos szürkületnek vége, / dicsérni illik a Napot, / a törvényt, amely immár világos, / hangoztatni, hogy az árnyék szelleme halott.” Az árnyék és a fény, a régi és az új, az avítt és a felvilágosult, a bűn és a törvény küzdelmének meglehetősen prózai latolgatása után a lírai alany újrafogalmazza az első versszak megállapítását, de itt már kétkedően, fanyar öniróniával szólal meg: dicsérni illik a Napot, de csak a következő megszorítással: „…legalábbis, míg a sereg elvonult, / ha kibírja elme, és el nem borul.” A napfény – a felvilágosodás jól ismert toposza után, a harmadik szövegben (Naponvaló) az égitest egészen más összefüggésben, a korábbival éppen ellentétes értelemben jelenik meg: isten, akihez bennszülöttek imádkoznak. „A napon való járás” és „kihívásai a napbosszúnak”: így fogalmazza meg Beszédes az élet kereteit, feltételeit. A bennszülöttek rítusa abból áll, hogy az istentiszteleti helyen arra emlékeznek, hogy honnan jöttek, és hová tartanak, pontosabban, hová vezeti őket „a naponjárás, s bármi furcsa: / az időről időre történő megállás”. Ezen a ponton nő meg annak fontossága, hogy a szerző ebben a versben a kisbetűs írásmódot választja. Ezáltal ugyanis nagyobb hangsúly helyeződik a szó kettős jelentésére, vagyis arra, hogy egyaránt jelenthet égitestet és időszakot. Hiszen az emberek nemcsak a világító Nap alatt élnek, hanem az időbeliség alá vetetten is – az „időről időre” fordulat a szöveg ezen olvasatára hívja fel a figyelmet. Nagyon finom, rejtett játék működik ebben a versben. Sokkal direktebb a következő darab, az Esti visszaút, melyet címe okán úgy is értelmezhetünk, mint az előző folytatását, amennyiben annak zárlata az istentiszteletről való hazaútról beszélt. Az Esti visszaút explicit módon beszél arról, ami az előbbi szövegben még csak áttételesen volt jelen. A nap lehet hely is, és lehet idő is, állítja a vers nem túlságosan eredeti módon. De ha megnézzük, hogyan is mondja ki ezt Beszédes versbeszélője, látni fogjuk, hogy mégis figyelemreméltó szöveggel van dolgunk. „Ha a nap hely, mondjuk, bánya volna, / tudnám, hol kell keresni a reggelt, / s hogy mennyi ércet fordíthat ki délig / a fény, a kővel koptatott lapát.” A nap (Nap) tehát ércbánya, az égitest és a különböző fémek (elsősorban az arany) jól ismert azonosításának megfelelően; a fény kibocsátása, az érc kifordítása mutatja az idő múlását. Bevallom, az utolsó sor metaforája egy kicsit zavarba ejt. Azt még értem, hogy a fény fordítja ki az ércet, vagyis – az én olvasatomban – önmagát, de a kővel koptatott lapát képe miatt túlzsúfoltnak érzem ezt a részt. A vers elején fölvetett gondolattal szembe van állítva az a lehetőség, hogy „a nap idő”. Nem mondanám, hogy filozofikus költészet a Beszédesé, de nem azért, mert kevés volna ahhoz, hogy filozófiai lírának lehessen nevezni. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző játszik, a filozófiával is. A következő szövegben, a Közel a felhőszakadásban, a Nap ugyan nem játszik meghatározó szerepet, de rajta alapszik a kötet egyik legszebb metaforája: „Onnan tudni, nem éjjel ez, / hogy leszáll a simogatás a fövenyre” – tudniillik a napfény simogatásként érkezik a földre. A cikluszáró Semmilyen megint csak az árnyék és a fény küzdelmét és együttműködését járja körül, és azt az értetlenkedést, mely itt egy gyerek szemszögéből tárul elénk: hogyan lehetséges, hogy az este világossá válik, és a „fényterek” beárnyékolódnak. Banális, de alapvető kérdés ez, csak elismerés illeti Beszédest, hogy megtalálta azt a nyelvet, melyen megfogalmazható.
Ezt a versnyelvet pedig egyrészt a találó és gyakran eredeti metaforák kimért használata jellemzi, másrészt – ezt ellensúlyozandó – az olykor mulatságos, máskor bosszantó rímelés, mely ironikus árnyalatot ad a szövegeknek. Például a következő ciklus (Kétéltű-partraszállás) második darabja, a Sötét van, s mindjárt esik című szöveg első két versszakában: esik – palack – felveszik – barack – várból – ettünk – sárból – felettünk. Sajátos humort ad a szövegeknek ez a dilettáns költészetet mímelő rímelés. Az ezt követő versben a finom nyelvi játék érdemel figyelmet: „mikor az ereszték okkal ereszt ám” (Én sajnálom, hogy szétesett). A Nincs semmi baj, a szélben ében kezdetű (és című) szövegből azt a részt kell megmutatnom, mely nagyon ügyesen bekapcsolja a verset a ciklusba: „úszik az éjben az intarzia” – azért úszik a holdfény intarziája, mert a ciklus központi motívuma a tenger, mely egyébként kedvelt közege Beszédesnek, előző kötetében is nagy szerepe volt, most pedig több ciklust is szán neki. De saját ciklust kap az éjszaka is, vagy, hogy egy még fontosabb elemre utaljak, egy tájegység, ahol élt egy bicikligyáros: „János volt, Johann vagy Ivó?” (Eltelt sok év, már nem világos). Írásom végére érve látom, még nem árultam el, mit keres szövegem címében az űrazúr és az ördöglakat. Olvassák el a kötetet, és megtudják; ígérem, megéri.

Fekete J. József
Barokk körromok a pannon hajóshinta tautológ ingajáratának csapásán

Eszem ágában se volt arról elmélkedni, hogy olvashatta-e Beszédes István Tolnai Ottó Rovarházát, miután verseskönyvében néhány tolnai-toposszal szembesültem, hiszen a Rovarház nem verseskönyv, meg nem is tartalmazza azokat a metaforákat, amelyekbe Beszédes kötetében botlottam bele, de miként a véletlenek általában rájátszanak a valóságra, a minap is mellettem termett a hajléktalan, aki már évek óta pumpol, mert nincs merszem, vagy lelkem azt mondani neki, hogy a városban rajtam kívül él még vagy ötvenezer ember, kérjen most egy ideig valaki mástól, de soha nem szemtelen, hogy okom lenne a felcsattanásra, inkább alázatos, voltaképpen pedig alattomos, most is a hátam mögött termett, amíg a biciklimet láncoltam a villanyoszlophoz, pontosan tudja, mikor érkezem a munkahelyemre, és valahol lesben áll, most is váratlanul szólalt meg mögöttem, a frászt hozta rám, pedig csak régi könyveket szeretett volna nyakamba sózni, amennyi pénzt már kicsalt tőlem, akár könyvtárnyi gyűjteményt is adományozhatott volna belőle, de így tiszta az ügy, az üzlet az üzlet, eladja nekem a valakitől kapott könyvet, és egyikünk se érzi alamizsnának a fondorlatos módon kicsalt, kikényszerített pénzt, ami nélkül úgyse áll tovább, nagyon jól ismerem már minden fortélyát, de a könyves trükk újdonság, elsőként egy 1914-es kiadású kötetet húzott elő a koszlott szatyrából, ám gyorsan lefagyott arcáról a diadalmas mosoly, amikor se a szerzőjét, se a címét nem voltam hajlandó elolvasni, eldöntöttem, nem veszem meg tőle, amúgy se vásárolok már régóta könyvet, nem férek már tőlük, igazuk van a svéd barátaimnak, minek odahaza tárolni a könyveket, erre a célra találták ki a könyvtárakat, ám a meglévő kötetekhez mégis ragaszkodom, s bármennyire is eltökélt vagyok az újabb kötetek beszerzésének tilalmát illetően, csak szaporodnak, egy-kettőre újra megtelik a könyvespolc, s akkor pakolom őket kartondobozokba, vulkánfíberekbe, viszem őket padlásra, pincébe, idegen lakásokba, szóval nem kell új könyv, főleg nem 1914-beli, ha ér valamit, akkor már biztosan elolvastam, ha meg nem, akkor minek, gondoltam, de a hajléktalan könyvkupec nem adja föl egykönnyen, máris emelte a következő kötetet, a Rovarházat, védőborító nélkül, szerényen lapult kezében, a szemem bizonyára felcsillanhatott, pedig van belőle egy példányom, de hiába, egyes gesztusaink tudattalanul is működnek, így máris mondta, nagyon érdekes és különös ez a könyv, sehol sincs pont benne, mondtam igen, egyetlen mondat az egész, de már meglágyult a szívem és nagyra nőtt a lelkem, lám, a hajléktalan nem csupán üzleti portékának tekinti a könyvet, hanem beleolvasott, vagy legalább átlapozta, megbecsülte talán értékét, vagy mit tudom én, mi vezérelte, de megadta a tiszteletet a könyvnek, nem hagytam, hogy tovább pakoljon a szatyrából, kétszáz dinárral elejét vettem, vagy véget vetettem a mindkettőnk számára megalázó győzködésnek, hát innen jutott eszembe, hogy Beszédes István bizonyára olvasta a Rovarházat, hogy a fenébe ne olvasta volna, mindannyian olvastuk, ő meg ráadásul szerkesztett is már Tolnai-kötetet, szerintem mindent elolvasott tőle, meg aztán az is eszembe juttatta, hogy a Messziről Andromeda verseiben úgy írja le azt a szót, hogy nap, akár Tolnai, na ez is most igencsak badarságnak tűnhet, mert ezt a betűsort mindenki ugyanúgy írja le, esetleg a kézírás különbözhet, csakhogy most versről beszélek, és a versben nem a kézírás számít, hanem a szó megidéző ereje, így ez a Beszédes-féle nap egyszerre égitest és fény, szóval Beszédes verseiben a nap nem a kritikust szólította meg, hanem a versolvasót, akárcsak a kötete egészben, átsüt rajta a nap, a fény és a tűz metaforája, a nap, mint időegység, a nap mint az éjszaka, a szürkület és a sötétség ellentételezése, a nap, mint a valóság megtestesülése, egyben a realitás transzfigurációja, a nap, mint az adottságok és lehetőségek összessége, az egyhelyben maradás és az útra kelés kettős motivációjának egyazon forrása, a nap, ami hevével kiégeti a karsztot, a nap, mint a láva nyelve, amely a tengerbe mártózva az égre permetezi a végtelen azúrt, és a belemerülő hajót, ami felszentelhető és belakható, akár a sámpán, ami Xántus János, a kalandorból lett természettudós, vagy inkább a szabadságharcosból lett kalandor szerint oldalfüggönyökkel körülzárt fedélzettel és / kabinnal ellátott bárka nem csak utas / szállító eszköz lakás is egyben három lányé / akik közül az egyik evez a másik kor // mányoz a harmadik pedig az utas rendel / kezésére áll bármikor ha óhajtja s én nagy / szomorúságomban hogy Gabriellám kezét / meg nem kaphatám még itthon hisz ezért // is keltem útra oly hirtelen kelet felé hát / utazgattam egy kicsit az egyik sámpánon, ezt írta a pesti állatkert alapítója, vagyis lehet, hogy írta, vagy írta volna, de a verset valójában Jász Attila írta, ő verselt a sámpánról, az utazó kéjházról, ami ugyanúgy elsüllyeszthető, mint bármely más hajó, a megverselt, vagy amiről még nem született vers, Rimbaud részeg hajója is itt van Beszédes verseiben, meg Sebastian Brant Das Narren Schyffje is, a bolondokkal egyetemben, a hajó, ami egyszerre lehet idegen földek meghódításának, a hódítók előli menekülésnek eszköze, mert mindig vannak, akik mások bőrére pályáznak, meg olyanok, akik folyton csak az irhájukat mentik, és jó, ha készenlétben áll egy hajó, vagy bár egy ladik, amely ugyanúgy a tágasság ígérete és a végzet baljós hipochondriájának megtestesülése, akár a tiszai monitor, tengeri ágyúnaszád vagy cirkáló, hajó mind, a felfedezések felé haladó vízi alkalmatosság, a kényszermunka által éltetett gálya, mint a haszonelvű büntetést kiötlő elme produktuma, az indulás és visszatérés egyetlen pontjába sűrűsödött végtelent bejáró vitorlás, matrózok nélkül suhanó kísértethajó, hajós nemzetek és vízi nomádok hódító flottája, a fedélzetről az óceánba lökött, zsákba varrt holtest utolsó csobbanásának visszhangja a baljós Hold alatt, fegyelmet gyakorló cirkáló, invázióra kész anyahajó, fürge, hordszárnyas őrnaszád és lomha hajóvonta uszályai, a vízen járás és a parton levés korcs illúziója, hiszen ha vízen kívánsz járni, vagy éppen a parton lenni, mindenképpen fel kell nőni a feladathoz, nem értem, most se értem, miért nem a kritikust szólította meg bennem a Messziről Andromeda, talán mert az, ami anyagként a versek által születik, testvére a Napnak, a táguló világegyetemnek, amelynek azúrjába Tolnai beültette Az Úr metaforáját, de Beszédes se volt rest, poétikája átúszott az Űrazúrba, a tenger az űrbe nyíló végtelenségig tágítja határait, az Andromeda csupán irányjelzője az egyetlen utasokkal teli alkalmatosságnak, a szárazföldi Titanicnak, amit a középkori moralizáló tanköltemény Bolondok Hajójának hívott, s a hajón áll a bál, zajos a vurstli és a zsibvásár, lobogó irónia nyomán fejlődik láncba a csiricsáré, ordenáré, elképesztően szomorú kavalkád, a vigalomnak álcázott haláltánc önnön farkába harapó kígyója, dugig a menázs, opálos a szem, üres a nézőtér, mindenki a porondon tolong, itt nincs szemlélő, mindenki szereplője az öncélú mutatványnak, a legények fáradhatatlanul forgatják az ördögmalom kerekét, eltűntek a vízi nomádok, a lovakat szatír kondások nyergelik, a szekereken cseléd nimfák vihorásznak szakadatlan, a céltalanság angyali-sátáni kacaját visszhangozva üli meg a hajdani tenger lapályát a végtelen Éljen!..., az időben és térben megrekedtek vigasztalan nappalai is éjszakának tűnnek, rosszabb ez a hely a rémálmodott világnál, de bizonyára Paraguaynál is, ahol azt se tudni, szokott-e egyáltalán ősz lenni, itt a végtelen léghuzatban hiába állnak számolatlanul Tündérlak hidai, Macula báblétében feleslegesen dagasztja a dűlőutak sarát, itt híre se hamva homoknak, karsztnak, tengernek, lávanyelvnek, se déli verőnek, Pannónia zsíros televényének, fejtetőre állt az illúziómentes világ, még a kavics is úszik a vízen, itt csak az agyag és a lösz marasztal, ne számoljon senki malaszttal, a kocsmában mulatóknak eszét vette a virtus, még nem tudják, hogy sárga löszbábok már mindannyian, ülnek a sárban lenn a békák, hiába libikókázik még a kihalt játszótéren néhány gerilla, az illúziók megragadtak valamelyik más dimenzió pókhálóján, akárcsak hajléktalan ismerősöm, kezében a Rovarház hajdani olvasója által kimustrált kötetével, az első oldalán, vagy talán a szennycímlapon Beszédes István láthatatlan tintával írt ajánlását maszatolja koszos ujja: Egy korábbi énem koromsötétben / annyit botorkált, hogy most / papírlapot, napot kerül, / fénycsapdák elől menekül; / mondom, egy én ez csak itt, / alattam, s még mindig sprőd, / írástudatlan2, az EGY én, aki kitalálta a versek által belakott helyet, de rajta kívül mások is vannak itt, csakhogy még a fű is gyökértelen, és a kövek elvetélt embriókként úsznak Léthé vizén, egy én, aki látja, amint a dolgok pusztulni kezdenek, és tudja, indulni kellene, fel kell nőni a feladathoz, különben együtt pusztulsz a teremtett világoddal, persze az indulás, mint minden egyéb, választás kérdése és felelőssége; vagy már döntött is: messziről Andromeda?

Napkitörés

Megjelent Beszédes István kisprózákat tartalmazó kötete

„Mielőtt meghalok, vagy legalábbis mielőtt elveszteném uralmamat nyelvem felett, esetleg az elmém válna megbízhatatlanná stb., tájékoztatnom kell téged elrejtett értéktárgyaim helyéről” – ezzel a mondattal indul Beszédes István legújabb kötete, egyértelműen világossá téve az emlékek selejtezésének gyötrelmes, mégis kényszerű szándékát. Ezt követik aztán a finom rajzolatok, a különös megfigyelések, a saját-sajátos tárház bejárása – átmentve személyeket és tárgyakat.

E tárház közben hol sötétben, hol meg éppen villódzó fényekben, a szerző pedig mintha a felhők mögül, mindenesetre a magasból (olykor élcelődő mosollyal, akárha fintorral) figyeli személyes múlt-dolgainak ismétlődését, az év-visszaverődések folyamatos hullámait. S ha éppen egy szusszanásnyi időt engedélyez magának, akkor meg a mindenséggel, a végtelennel perlekedik, lévén ez is természetes velejárója létünknek. Mindeközben a szövegeknek voltaképpen egyetlen főszereplője van: a nyelv (a szókészlet és a mondatvariálás szinte minden létező válfajának kipróbálása-átformálása-gyúrása). A zEtna Kiadó gondozásában megjelent Napkitörés ilyen vonatkozásban mindenképpen az egyik legigényesebb könyv, amely az utóbbi időkben tájékunkon megjelent.

Fekete J. József

A tízéves zEtna portál és kiadó és Beszédes István

A vulkán alatt

A zEtna - magazin a vulkán alatt irodalmi portál 1999. november 2-án kezdte el működését. Neve a székhelyül szolgáló város (Zenta) nevének anagrammája, alcíme pedig Malcolm Lowrey[1] regényére utal. Nonprofit és független kezdeményezés, amelyet önálló egyesület működtet, céljául kortárs irodalmi értékek létrehozását és népszerűsítését tűzte ki a társművészetek bevonásával, rendszeres és időszakos, hagyományos és elektronikus kiadói tevékenység folytatásával, közönségtalálkozók, szakmai és ismeret-terjesztő rendezvények szervezésével, a különféle földrajzi régiók illetve különböző nyelvterületek alkotói közötti kapcsolatok fejlesztésével.

A zEtna magazin az együttműködés terévé vált. A magazin „határok fölötti" jellegéből eredően a kapcsolathálója meghaladja az országhatárokat, szerzők és partnerműhelyek, közöttük rangos irodalmi lapok is vendégeskednek a folyóirat oldalain, állandó hazai és anyaországi szerzői mellett időről időre erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, de franciaországi, hollandiai és kanadai magyar alkotók is közölnek írásokat a portálon, amely szívesen látja tárhelyén, sőt odagyűjti a kortárs irodalom magyarról szerbre, illetve szerbről magyarra fordított darabjait.

A portál folyóirat- és egyben műhelyjellegét tematikus sorozatai adják: a Szoba kilátással a..., A klón neve: Balog, a Kezeit csókolja dr. Tóth, a Zynthanova: kivonulás, városalapítás (jó?)szomszédság, a Fehér füvek, a Dobzseiáda, a Túlirat, a Láthatatlan madarak a Quadrille-e, vagy flottaverseny, a Biopoétika-sorozat. A webmagazin és olvasóterem legrégibb projektuma a közép-kelet európai térség különféle tájelemeinek összekapcsolását célzó, már kilencedik éves Makropoliszi történetek négykezes prózasorozat, amiben egy-egy magyar szerző egy-egy szerb íróval felelgetve duzzasztja az egymással párbeszédben álló, vagy egymásra ráíródó urbánus közép-kelet-európai prózakísérlet történetfolyamát.

A zEtna magazin 6.900 htm-dokumentumot tartalmaz,  hozzávetőlegesen 25.000 kéziratoldalnyi terjedelemben. Tartalmaz folyóirattükrözést, húszat meghaladó önálló tematikus sorozatot, elektronikus könyvtárat száznál több címmel, magyarból fordított irodalmat jó arányban közlő szerb nyelvű „kaput" stb . Évi 270.000 látogatót, 1.700.000 találatot, 850.000 letöltést számlál.

A zEtna az utóbbi években elsősorban mint könyvkiadó hallat magáról, 2002 óta ugyanis hagyományos könyveket is kiad. Próza-, vers-, értekezőpróza- és műfordítássorozataiban a mai napig félszáznál több első kiadású kötet jelent meg (lásd: www.zetna.org/zek/folyoiratok/62/pub.html). Évente 8-10 könyvet jelentet meg, az utóbbi öt évben a kiadók mezőnyében a legtöbb kortárs vajdasági magyar szépirodalmi művet. Kiadója elsőkönyves, fiatalabb (Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme - tanulmány, Tóbiás Krisztián: Ver/sec; vasjani - versek, Szögi Csaba: Korai orgazmus - vers; Drót; Mint ami lent van - regény, Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek - próza; Budapest, retour - regény, Samu János Vilmos - Beke Ottó - Deissinger Ákos: A háromlövetűség dicsérete - próza) és középnemzedéki (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva - vers, Bence Erika: A XX. század metaforái - tanulmány, Tóth Lívia: Ördöglakat - próza, Verebes Ernő: Magzatlégzés; Árnyak a tetőtérben - próza), határon túl is népszerű szerzőknek (Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben - vers; Grenadírmars - próza, Koncz István: Összegyűjtött versei, Danyi Zoltán: Szívások; Pszichoszomatikus életrajzok; Párhuzamok flamingóval - próza, Gyümölcsversek - vers, Balázs Attila: Világsarok (non-stop) - próza, Thomka Beáta: Déli témák - tanulmány) kortárs drámaszövegeknek, magyar szerzők szerb fordításköteteinek (Danyi Zoltán, Koncz István), szerb írók magyar fordításköteteinek (Vojislav Despotov:Tíz deka lélek) és magyar-szerb négykezeseknek, antológiáknak (a Kezeit csókolja dr. Tóth, a Citadella.doc, Huszonnyolc stb. antológiák szerzői), de vannak egynyelvű szerb kiadványai is (Zdenka Fedjver kisprózái, Sava Babić - Hamvas szerb fordítója - tanulmánykötete). A zEtna sorozataiban megjelent kötetek közül többet díjazott a Vajdasági Szép Magyar Könyv, a Szirmai-, a Sinkó Ervin, a Híd- és az ARTISJUS-díj zsűrije. A zEtna Könyvkiadó webes ikertestvéréhez hasonlatosan nyitott a kortárs magyar és szerb nyelvű irodalom irányában, könyvsorozataiban nem csak a Vajdaságban élő, hanem a vajdasági származású írók kéziratai előtt is nyitott.  Miként a fenti felsorolásból kitetszik, a zentai kiadó jelentette meg például Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című, összegző jellegű verskötetét, valamint Grenadírmars című prózakötetét, illetve Balázs Attila Világsarok (non-stop) prózagyűjteményét, Verebes György Alvó titánok című képzőművészeti albumát, de a zEtnánál közöl a Hamvas-kutató Danyi Zoltán, a Tolnai-monográfus Thomka Beáta, a költő-drámaíró Szegedi-Szabó Béla (Bill a mennybe megy - dráma; Azúrpajzs - vers) - és itt csak a papíralapú kötetekre utalok.

A költő

Beszédes István a zEtna webmagazin és könyvkiadó szerkesztője, egyben mindenese. Költő, próza- és drámaíró, fordító, a műhelymunkák ötletgazdája, koordinátora. Kiadója az utóbbi öt esztendőben gyakorlatilag elsőbbséget szerzett a délvidéki kortárs szépirodalom publikálásában.

Költőként nagyon csendesen indult, verseit kezdettől fogva a tudatosság, a költői szótárral szembeni elégedetlenség jellemezte, a tagadás felőli indulás, ami új állítást eredményez, a talán, lehet állapotának vállalása határozta meg költői kibontakozásának poétikáját. Az 1988-ban Újvidéken megjelent debütáló kötetének (Kívánja-e a pirosat?) kritikai visszhangja a megújított költői szótárra figyelt fel Beszédes verseiben.

Beszédes versélménye a második kötetétől[2] fogva meglepő, eredeti képek révén nyer megfogalmazást. Nem az elmélyülést, a reflexió bölcsességének lehetőségét keresi a költészetben, hanem a kifejezés módozatait és örömét habzsolja epikuroszi boldogsággal. Alapvetően élményköltészet Beszédes István verselése, ennek ellenére nem káprázatos képekben kívánja az élményt kifejezni, hanem a szöveg megformálásával. Végeredményben nem is a versvilág az egyedi Beszédes István költészetében, hanem a formavilág, a kitalált versforma, a kitalált lexika, a kitalált szintaxis, a szabállyá váló szabálytalanság. Szövegeinek vizualizálása ugyan valamelyest emlékeztet Podolszki József évtizedekkel korábban megjelentetett szövegtömbjeire, mégis más: amíg az előbbiek a tömbből kihasítottság darabosságát sugallták, az utóbbiak a mívesség benyomását hivatottak erősíteni.

Amikor pedig Beszédes a költészet konvencionális hangzásának, hagyományos nyelvének tekintett formában szólal meg, teljességében mutatkozik meg tehetsége, amiről bizonyosnak vélhető, hogy túlnőtt az adott beszédhelyzeteken. Számára a vers a beszéd, a mindennapi megszólalás; a burjánzó rokokó finom aprólékosságával teremtett nyelv pedig a költemény - ebben költészete közeli rokonságot mutat Tolnai Ottó versvilágával.

Visszatérvén Beszédes azon verseihez, amelyek nem kínálják közvetlenül megértésük kulcsát, amelyek a hagyományos (és jelenleg érvényes) szókészlet felett a költő által  teremtett neologizmusokat vonultatnak fel, amelyek halandzsának tűnő szóegyütteseket sorjáznak, amelyek a magyar nyelvben ismeretlen szórendet és mondatalkotást  alkalmaznak, amelyek mintha nem is magyarul íródtak volna; eleve más pozícióba kell helyezkednie az olvasónak. A verssorok lejtése és a váratlan helyen összecsendített hangsorok egyfajta, hagyományos versre emlékeztető ritmus hatását keltik. Ezen felül azonban nehéz a közelükbe férkőzni, ha a lírai élmény konvencionálisan versszerű képekként megfogalmazását keressük bennük. Valami más teszi ezeket a szövegtesteket költeménnyé.

Talán az, amit Tolnai Ottó tónusnak nevez. Meg mindaz, ami állandó élményvilágként sejlik e beszédtónusnak a tekintetet, a gondolatot befelé fordító, lelassító függönye mögött. A kettő, az élmény és a kifejezés Beszédes István magánmitológiájának vagy a feltárását, vagy a megteremtését szolgálja. Korai verseit olvasva felvetődik az a kérdés, hogy mi valóbb előbbre, a vers vagy a szabályos mondatszerkesztés? Talán a vers, gondolnám Beszédes István poétikája alapján. Pedig nem igaz: az ő verseiből éppen a spontaneitás, a megfogalmazás, az élmény formába öntésének spontaneitása hiányzik. Talán, inkább: nincs bennük. Annál inkább a tudatosság, a költői szótár bennfentes ismerete és az iránta kibontott szubverzív elégedetlenség. Meg a konstrukció, ami esetében jószerével dekonstrukciót jelent. A versbeszéd dekonstrukciójának radikális módszere szolgálja esetében a vers felépítését. Tagadás, ami új állítást eredményez.

Barokk körromok a Pannon-tenger medrében

Beszédes István bizonyára olvasta Tolnai Ottó Rovarházát[3], már hogy ne olvasta volna, mindannyian olvastuk itt a Vajdaságban, ő meg ráadásul szerkesztett is már több Tolnai-kötetet, szerintem mindent elolvasott tőle, erre utal, hogy a Messziről Andromeda[4] verseiben úgy írja le azt a szót, hogy nap, akár Tolnai, persze ezt a betűsort mindenki ugyanúgy írja le, esetleg a kézírás különbözhet, csakhogy most versről beszélek, és a versben nem a kézírás számít, hanem a szó megidéző ereje, így ez a Beszédes-féle nap egyszerre égitest és fény, kötetén átsüt a nap, a fény és a tűz metaforája, a nap, mint időegység, a nap mint az éjszaka, a szürkület és a sötétség ellentételezése, a nap, mint a valóság megtestesülése, egyben a realitás transzfigurációja, a nap, mint az adottságok és lehetőségek összessége, az egyhelyben maradás és az útra kelés kettős motivációjának egyazon forrása, a nap, ami hevével kiégeti a karsztot, a nap, mint a láva nyelve, amely a tengerbe mártózva az égre permetezi a végtelen azúrt, és a belemerülő hajót, ami felszentelhető és belakható, de ugyanúgy el is süllyeszthető, mint bármely más hajó, a megverselt, vagy amiről még nem született vers, Rimbaud részeg hajója is jelen van Beszédes verseiben, meg Sebastian Brant Das Narren Schyffje is, a bolondokkal egyetemben, a hajó, ami egyszerre lehet idegen földek meghódításának, és a hódítók előli menekülés eszköze, mert mindig vannak, akik mások bőrére pályáznak, meg olyanok, akik folyton csak az irhájukat mentik, és jó, ha készenlétben áll egy hajó, vagy bár egy ladik, amely ugyanúgy a tágasság ígérete és a végzet baljós hipochondriájának megtestesülése, akár a tiszai monitor, tengeri ágyúnaszád vagy cirkáló, hajó mind, a felfedezések felé haladó vízi alkalmatosság, a kényszermunka által éltetett gálya, mint a haszonelvű büntetést kiötlő elme produktuma, az indulás és visszatérés egyetlen pontjába sűrűsödött végtelent bejáró vitorlás, matrózok nélkül suhanó kísértethajó, hajós nemzetek és vízi nomádok hódító flottája, a fedélzetről az óceánba lökött, zsákba varrt holtest utolsó csobbanásának visszhangja a baljós Hold alatt, fegyelmet gyakorló cirkáló, invázióra kész anyahajó, fürge, hordszárnyas őrnaszád és lomha hajóvonta uszályai, a vízen járás és a parton levés korcs illúziója, hiszen ha vízen kívánsz járni, vagy éppen a parton lenni, mindenképpen fel kell nőni a feladathoz, nem értem, miért nem a kritikust szólította meg bennem a Messziről Andromeda, talán mert az, ami anyagként a versek által születik, testvére a Napnak, a táguló világegyetemnek, amelynek azúrjába Tolnai beültette Az Úr metaforáját, de Beszédes se volt rest, poétikája átúszott az Űrazúrba, a tenger az űrbe nyíló végtelenségig tágítja határait, az Andromeda csupán irányjelzője az egyetlen utasokkal teli alkalmatosságnak, a szárazföldi Titanicnak, amit a középkori moralizáló tanköltemény Bolondok Hajójának hívott, s a hajón áll a bál, zajos a vurstli meg a zsibvásár, lobogó irónia nyomán alakul körmenetté a csiricsáré, ordenáré, elképesztően szomorú kavalkád, a vigalomnak álcázott haláltánc önnön farkába harapó kígyója, dugig a menázs, opálos a szem, üres a nézőtér, mindenki a porondon tolong, itt nincs szemlélő, mindenki szereplője az öncélú mutatványnak, a legények fáradhatatlanul forgatják az ördögmalom kerekét, eltűntek a vízi nomádok, a lovakat szatír kondások nyergelik, szekereken cseléd nimfák vihorásznak szakadatlan, a céltalanság angyali-sátáni kacaját visszhangozva üli meg a hajdani tenger lapályát a végtelen Éljen!..., az időben és térben megrekedtek vigasztalan nappalai is éjszakának tűnnek, rosszabb ez a hely a rémálmodott világnál, de bizonyára Paraguaynál is, ahol azt se tudni, szokott-e egyáltalán ősz lenni, itt a végtelen léghuzatban hiába állnak számolatlanul Tündérlak hidai, Macula báblétében feleslegesen dagasztja a dűlőutak sarát, itt híre se hamva homoknak, karsztnak, tengernek, lávanyelvnek, se déli verőnek, Pannónia zsíros televényének, fejtetőre állt az illúziómentes világ, még a kavics is úszik a vízen, itt csak az agyag és a lösz marasztal, ne számoljon senki malaszttal, a kocsmában mulatóknak eszét vette a virtus, még nem tudják, hogy sárga löszbábok  már mindannyian, ülnek a sárban lenn a békák, hiába libikókázik még a kihalt játszótéren néhány gerilla, az illúziók megragadtak valamelyik más dimenzió pókhálóján, akárcsak hajléktalan ismerősöm, kezében a Rovarház hajdani olvasója által kimustrált kötetével, az első oldalán, vagy talán a szennycímlapon Beszédes István láthatatlan tintával írt ajánlását maszatolja koszos ujja: Egy korábbi énem koromsötétben / annyit botorkált, hogy most / papírlapot, napot kerül, / fénycsapdák elől menekül; / mondom, egy én ez csak itt, / alattam, s még mindig sprőd, / írástudatlan[5], az EGY én, aki kitalálta a versek által belakott helyet, de rajta kívül mások is vannak itt, csakhogy még a fű is gyökértelen, és a kövek elvetélt embriókként úsznak Léthé vizén, egy én, aki látja amint a dolgok pusztulni kezdenek, és tudja, indulni kellene, fel kell nőni a feladathoz, különben együtt pusztulsz a teremtett világoddal, persze az indulás, mint minden egyéb, választás kérdése és felelőssége; vagy már döntött is: messziről Andromeda?

Meghitt feledés - a lassú szívverés

Van a vajdasági prózaírásnak egy  gyakorlatilag egyetlen alkotó által kitaposott ösvénye, amelyen évtizedeken át senki más nem indult nyomába, így, követők nélkül nem az egyedisége tűnik fel, hanem a magány pora és szellőzetlen levegője veszi körül, azt sem tudjuk, mikor olvastunk az ösvényt járótól utoljára könyvet. Úgy tűnt, hogy ez a léghuzatban gyökértelenül lengő prózai életmű nem is hoz majd újabb hajtást, önmaga zárványában megmarad különös ékkőnek. Az életműhöz fűzött „prózai" jelző talán utal arra, hogy az eddig megnevezetlen szerzőnek van lírai, vagy pontosabban költészeti életműve is. Valóban így van, Brasnyó István - róla van szó - költői és prózaírói műve egyazon tőről sarjad és léggyökereivel egymás testéből táplálkozik. Amit Brasnyó elbeszélésként vagy regényként írt, talán inkább éteriesített prózának nevezhető, a szerző megtisztította benne a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészetben. Így prózavilágának vonatkozásában művészi minőségként aligha hozható fel az epikum és a narráció, hanem ezzel ellentétben és párhuzamban a líraiság, az alanyi én világának intenzív kifejezése.  Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg szürrealista, költőivé tett prózáját.

Ezt az artisztikus stílust idézi meg számomra Beszédes István kisprózáinak gyűjteménye, a Napkitörés[6]. Majdhogynem kézenfekvőnek is tűnik a talán erőltetett megfeleltetés, hiszen Beszédes István úgyszintén költő, aki prózát (is) ír, 2007-es, Messziről Andromeda című verskötetében ugyanannak a felismerhetetlenségig lecsupaszított, de mégis karakteres vajdasági kisvárosnak, falunak, tanyának, pusztának, folyópartnak a hangulata jelenik meg, mint ami Brasnyó folyton csámborgó, nevüket és alakjukat is elhagyó, ködbe vesző és egy váratlan helyen újra előbukkanó hőseinek világát képezi. Beszédes István kisprózáinak megkapó hangulatát, intellektualizmusát és artisztikumát sajátos eljárással, a feledés gesztusával helyezi előtérbe. Szövegeiből kicsúsznak a nagy történések, a nagy élmények, a mély benyomások, és ezek a hiányba forduló elhagyások teszik hangsúlyossá elbeszélésének expresszivitását, mintha valaki a lágyság által szemléltetné a keménységet, a líra révén ragadna meg történeteket, anélkül, hogy szövege lírai prózába fordulna. Beszédes hagyja magáról leperegni az élményt - ami eleve nem lírai magatartás, és nem is a történetalakításon eszel, hanem mondatok felett gondolkodik, mondatokat szerkeszt, majd a mondatokból prózát, amelynek minden mondata annyira fontos, mint a metrum a versben.

Ha ennek a prózaművészetnek az eredőjét keressük, távolabbra kell kutakodnunk Brasnyó regényeinél és novelláinál, talán egészen Proustig is visszanyúlhatunk, azzal természetesen, hogy Beszédes amnézia-teóriája pontosan a prousti emlékezéssel és öntükrözéssel ellentétes irányba haladva válik prózateremtő eszközzé. Proust a gondolatok szabad áramlása nyomán idősíkokat egymásra vetítő időképzetével is párhuzamba áll Beszédes Napkitörése, a szerző pontos definícióban rögzíti, hogy „az örökkévalóság: közömbös, lapos és elhúzódó", és hogy „az örökkévalóság ideje tagolatlan". Az emlékezésképtelenség, az amnézia és az emlékezés egymás ellen feszül Beszédes prózavilágában, a szövegek beszélője a nem-emlékezés képességét magasztalja a jó és tartós memóriával szemben: „... a nem-emlékezés képessége nem azonos a feledésével", figyelmeztet, majd a következőképpen pontosít: „Az emlékezés betegsége gyógyíthatatlan és halálos. A halál az, ami percről percre pergeti vissza az életet. Az emléktelenség megelőzi a történetet, a magánidő emberi eseménysorát, s nyilván az következik akkor is, amikor kifogy lábunk alól a fok." (Magánidő) Máshol ezt az általános megfogalmazást bensőségesen személyessé teszi: „Igazából egyetlen dologtól rettegek. Hogyha megöregszem, emlékezni kezdek. [...] Hogy kitekintésem lesz az élet vélhető egészére. Hogy mással se foglalkozom majd, elemzem folyton egy rég lejátszott sakkjátszma lépéseit. [...] Mert végül mindenki veszít - amint megválik a vitális feledőképességétől, s kényszeresen újraszenvedi élete összes gályáit... Egyszerre kinyílik az összes behegedt seb, begyógyult kelés." (Bábel abrosza)

A Beszédes-prózák elbeszélője nem csak a meghitt feledés bensőséges ürességének áldását élvezi, hanem érzékei is tompulóban vannak, gyakran említi látásvesztését, félvakságát, a fehér botot, a farkassötétet, azt, hogy ritka emlékei közt éppen a félhomályra emlékezik világosan, így nem véletlenül kerülhetett a kötet élére a fentebb tárgyalt verskötet képi világával harmonizáló Napkitörés cím, ami, noha voltaképpen nem szabad szemmel követhető vizuális esemény, a szó mégis erős vizuális vonzattal rendelkezik. Az ingerszegény belső és külső élet megteremtésére irányuló szándék akaratlanul is a lételméleti tépelődések terepére vezeti az elbeszélőt, akinek számot kell vetnie a saját, önmaga képére formált élet megválasztásának lehetetlenségével, és a meglévőben, az adottban berendezkedni, ennek során emlékezni a nem-létezőre, s ezt a folyamatot, ami során a soha meg nem éltet valós emlékként tételezzük, másként nosztalgiának nevezünk. A hiánnyal történő folyamatos szembesülés egy szóalkotás révén - űristen - kozmikus méretekre nagyítódik fel, s a hiány kipuhatolása szuggesztív képekben, megdöbbentő és nagyon pontos mondatokban hagy nyomot, olyan mondatokban, amelyekben közvetlen természetességgel jelenik meg a gondolat, a leírás és az elbeszélés egymásba csúszó síkjain „egy fekete tollat köpködő ártatlan öreg angyal", vagy a cserepeire törő malacperselyhez hasonlatos, felpuffadt sertéstetem, amikor a folyón úszva bójának ütközik, és felhasadó belsője nyüvek milliárdjaira hullik szét.

Azt már régtől fogva tudjuk, hogy a jó mondatokból még nem biztos, hogy jó irodalmi szöveg is összeáll, de Beszédes István kisprózái esetében ez megtörtént. Mondataiban is, egészükben is figyelemre méltó remek alkotások. Olyan kötet a Napkitörés, amilyet az elbeszélő valamelyik párhuzamos életében elképzelt: „Egyszer egy vershez hasonlatos gondolatban, vagy tán cselekedetben is már összehajtogattam egy ívet préselt levélerezetekből, egy áttetsző könyvet, amelyet a nap látott el üzenetekkel, a fény és a sötétség széjjelválása, s amelynek lapjai között őszi fejfájás keringett. Akár egy elfelejtett könyvjelző." (Szájfogás)

Beszédes István valóságérzékelésében, költői művében a világ megélésének lassított eleganciája, szerkesztői munkájában az odafigyelés permanenciája a meghatározó. Egyike azon ritka alkotóknak, akiknek sikerült e két széttartó habitust harmonizálniuk.

[1] Malcom Lowrey: Vulkán alatt. Fordította és az utószót írta Göncz Árpád. Európa, Bp., 1973

[2] Beszédes István: Égvizi séta, déli tükör. Thurzó Lajos Közművelődési Központ. Zenta, 1997

[3] Tolnai Ottó: Rovarház. Forum, Újvidék, 1969

[4] Beszédes István: Messziről Andromeda. zEtna, Zenta, 2007

[5] Beszédes István: Írástudatlan.

[6] Beszédes István: Napkitörés. Kisprózák. zEtna, Zenta, 2008, 89 o.

Posztdramatikus poétikák

BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET
Beszédes István legújabb lírakötetének bemutatójára február 18-án a szegedi Grand Caféban került sor. Az alkotóval Orcsik Roland a Tiszatáj szerkesztője, irodalomtörténész, kritikus beszélgetett. Bár az este apropója az irodalmár, szerkesztő negyedik verseskötetének megismertetése volt, a beszélgetés az alkotó irodalomszervezői tevékenységének bemutatására, szerkesztői indulására való visszaemlékezéssel kezdődött […]

BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET

Beszédes István legújabb lírakötetének bemutatójára február 18-án a szegedi Grand Café­ban került sor. A rendezvényt a Fiatal Írók Szövetsége támogatta, az alkotóval Orcsik Ro­land a Tiszatáj szerkesztője, irodalomtörténész, kritikus beszélgetett. Bár az este apropója az irodalmár, szerkesztő negyedik verses­kötetének (Magritte-sziget-Posztdramatikus versek, zEtna, 2013) megismer­tetése volt, a beszélgetés az alkotó irodalomszervezői tevé­kenységének be­mutatására, szerkesztői indulására való visszaemlékezéssel kezdődött. Beszé­des a vajdasági irodalom progresszív, összművészeti és esztétikai iránymutató szere­pe miatt is fontos fóruma, az Új Symposion főszerkesztőjeként lépett be a professzionális irodalmi közegbe. E minőségében való ténykedésének idő­szakát a lap legsúlyosabb, el­húzódó válsága, a Sziveri János vezette szerkesz­tőség leváltása és szétzúzása, a forrongó és formálódó grémium közel fél év­tizedes, feloldhatatlan ellentétek mentén megrekedő front­vonalak között eg­zisztálása előzte meg. Ebből a szakmai és személyes konfliktushelyzeteket teremtő szituációból kiindulva kellett az új vezetőnek a saját névjegyét is őrző karaktert teremteni a lapnak. Bár az alkotó saját lapszerkesztésének idejét, ezt a Jugoszlávia széthul­lása miatt szűkre szabott időszakot, a valójában elnyúj­tott végjátékká váló ígéretes érát (1989–1991) nem elsősorban a Sympo-hagyo­mány őrzését szem előtt tartó küldetéstudat dimenziójában tartotta fontosnak.

Beszédes az est résztvevői által is megtapasztalt szimpatikus és közvetlen személyiségét láthatóan irodalomszervezői karakterében is megtartotta. Az Új Symposion általa jegyzett utolsó előtti korszakát a szerkesztőbizottság „jó hangulatát” szem előtt tartó nyílt légkör jellemezte (L. a rendszeres szerkesztőségi üléseket záró pool billiárdozások). Mindebben, tudhatta meg a rendezvény közönsége, szerepet játszhatott a hivatalos irodalomcsinálás körein kívülről érkezése, jelesül az a tény, hogy a beszélgetés-kötetbemutató főszereplője először művelődésszervezőként, kulturális szakemberként került a vajdasági magyar iroda­lom legfontosabb orgánumainak közelébe. Beszédes a jugoszláv konglomerátum és a vaj­dasági magyar irodalom szétzilálódásának időszakáról nyíltan de nem sérelmektől fűtve beszélt, mindez már önmagában unikális viszonyulás, szerethető és követhető szembe­nézési mód egy válságos korszak szövevényes bel- és irodalompolitikai játszmáival.

Mivel az alkalom apropója az eleddig utolsó verseskönyv bemutatása volt, a hosszú múltba néző felvezető után az este második felében felolvasásra is sor került. A szerző néhány perces távollétében verseit Orcsik Roland olvasta fel, aki így az előadó és az értelmező sze­repét egyszerre látta el. Az alkalom szülte performance-t éppenséggel tudatos gesztusként is értelmezhetné a szofisztikált összefüggések megtalálására éhes tudósítás, mindez nem is áll távol a „helyszínik” markáns, a tudósító személyét kisebb vagy nagyobb erőfeszítések árán középpontba helyező szemléletétől. Hiszen a Magritte-sziget alcímében is deklarált szándéka szerint a teátrum posztdramatikus iskolájának finomra hangolt lírizálási kísérle­teit is tartalmazza. A kötet több verse, köztük az ez alkalommal is megemlített Találatok Newton almájára, fő akciói közt a posztdramatikus játékokat is szívesen szerepelteti. A színpad és a színjátszás szabályait ismertető, a játéktér körberajzolását elvégző elbeszélők a színház „kelléktárából” válogatva, a színpadi instruálás emblematikus vita- és program­iratait (L. Lessing: Hamburgi dramaturgia) is felhasználó karakterek. Olyan, a szerepek, maszkok, szimbólumok sokaságát rendezőként irányító narrátorok, akik a lírát, a vers születésének folyamatát is a színpadi ábrázolásmódot magáévá tevő alkotó (a kötetben költő-drámaíró-színész-rendező alakváltozatokban bukkan fel) gesztusai felől engedik láttatni. Mindez, tudtuk meg ezen az estén, szoros kapcsolatban van azzal a körülménnyel, hogy Beszédest életének egy fontos időszakában a rendezés, a teatralitás technikai aspek­tusai is izgalomban tartották. A rövid színházi időszak végül a saját művészi kifejezésmód megtalálásával és az elképzelt életpálya módosításával járt. A lírát mint elsődleges kifeje­zésmódot megtaláló művészi szubjektumnak, ez e kötetet olvasva, valamint a beszélgetést hallgatva is igazoltnak tekinthető, nem ártott a drámai szerkezetek és formák iránti fogé­konyság. Beszédes a mindent szenvedélyesen és permanensen instruálni vágyó narrátorain keresztül „eljátszott” versvilágának másik jellegzetessége a személyes és biografikus ki­tárulkozásoktól mentes, szikárságában is finom szubjektumlíra. E poézis néhány fontos, a kortárs magyar nyelvű lírában manapság ritka konvencióhoz tartozó darabját hallhatták az este résztvevői.

Kovács Krisztina

A jégkorszak bejövetele

BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET
A Magritte-sziget – Posztdramatikus versek, Beszédes István negyedik lírakötete nemcsak az alkotó költészetének korábbi tendenciáit megbízhatóan folytató válogatás. A könyv elsősorban a szerző két korábbi munkája, a Messziről Androméda (zEtna, 2007) című versgyűjtemény és a kisprózákat összesítő Napkitörés (zEtna, 2008) irányaiból kiindulva építi újabb elemekkel ezt a beazonosíthatóan jellegzetes, meteorológiai, ökológiai, geotopológiai kötődések szálaiból szőtt lírai világot… – KOVÁCS KRISZTINA KRITIKÁJA

BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET

A Magritte-sziget – Posztdramatikus versek, Beszédes István negyedik lírakötete nemcsak az alkotó költészetének korábbi tendenciáit megbízhatóan folytató válogatás. A könyv elsősorban a szerző két korábbi munkája, a Messziről Androméda (zEtna, 2007) című versgyűjtemény és a kisprózákat összesítő Napkitörés (zEtna, 2008) irányaiból kiindulva építi újabb elemekkel ezt a beazonosíthatóan jellegzetes, meteorológiai, ökológiai, geotopológiai kötődések szálaiból szőtt lírai világot. A Magritte-sziget címlapján jégmadárral határozottan, ám nem leleplezően vezet be abba a karakteres, a földrajzi körülményeknek kitett univerzumba, amelyet a tárgyak részleteiben elvesző, azok fragmentumai körül türelmesen motozó elbeszélők klasszikus leíró technikái mellett a tektonikai formák (sziget, katarakta, szakadék, hullámtörő), klimatikus és meteorológiai tényezők (napkitörés, dagály), az arkhék állapotváltozásai (jég, víz, mészkő, csigaház, fosszília) tesznek felismerhetővé. Beszédes költészete ennyiben az Új Symposion más reprezentánsai által is sokszor „forgatott” földrajzi lexikon szócikkeiből (húsmárvány, karsztosodás, tenger, móló, kikötő) szemez, ám szövegei egy a reminiszcenciákat sem nélkülöző, mégis adekvát és jellegzetes élményköltészet darabjai.

A lírai szubjektum törekvése Beszédes világában az epicentrumot kijelölő, a szétesést és az összekapcsolódást, az ismétlődést és a változást latolgató, lassú, ám mégis aktív egzisztálás. Köteteiben az elemek szétbontására irányuló cselekvéssorok mögött rendre olyan elbeszélők hangja hallatszott, akik a konkrétságot és a transzcendentális karaktert egyszerre felmutató jelleget a meteorológiai és a geológiai jelenségekben, a geografikus és a szférikus dimenziókban együttesen észlelték. Ez jellemezte a Messziről Androméda űrbéli kalandozásait ugyanúgy, mint a Napkitörés poétikus, a töredékességet és a peripatetikus karakterek szemvillanásait középpontba állító részleteit. Utóbbi kisprózák gyűjteménye volt, ám fragmentumainak ritmikája és tematikája nem állt távol a szabad vers tempójától és formavilágától, így műfaji különbözősége ellenére is könnyen rendeződhetne sajátos „triptichonba” az őt időben megelőző (Messziről Androméda) és követő (Magritte-sziget) kiadványokkal.

Arról van szó, hogy a Messziről Androméda és a Napkitörés geocentrikus origójú csillagközi szimbólumrendszerei egyfelől tovább élnek a Magritte-sziget verseiben, hiszen a jól kimunkált, cizellált lírai darabokat tartalmazó könyvecske érdekessége, hogy egy új földtörténeti korszakot, egy újabb eljegesedést emel az emberi civilizáció dekádjai közé. A kötet első ciklusa (Glaciális részletek) ennek és az alcímben jelölt teátrumi stílusnak és szertartásrendnek megfelelően a jég színpadra állításának variációit ábrázolja. A jegecesedés, a kristályosodás dimenzióiban létező víz természetesen a Symposion-nemzedékek lírikus és epikus hagyományához illeszkedve a tenger formájában is felbukkan egy-egy pillanatra. A költő saját használatra átalakított „Hamburgi dramaturgiájában” a lírai én a jég metaforáit úgy veszi számba, hogy eközben megtestesüléseit is instruálni vágyik. A szerepek, maszkok, szimbólumok sokaságát rendezőként irányító narrátor a vers születésének folyamatát bemutatva a retorémák működését az alkotó (költő-drámaíró-színész-rendező) olykor túlpoentírozó gesztusai felől is láttatni engedi. A Glóbusz alakváltozatai közé a könnyen kínálkozó színpad mellé a hasonlóan nem különösebben unikális sziget, az új époche, a jégkor fő attribútumai között pedig a megszemélyesített, organikus természetű jég mellé a hó is felzárkózik. Emiatt akár közhelyszerű és kiszámítható is lehetne Beszédes István költészete, a képek szabad és rendkívül gazdag variációja, a részletek finom kidolgozása miatt azonban erről szó sincs.

Az anyag története nála ugyanis úgy válik a színjátszás kézikönyvébe rejtett színész históriájává, meséje a kötet első ciklusának impozáns és szellemes felvezetésévé, hogy az átvezetés a második rész (Valódi műértők) a fő témát részletesebben kibontó verseibe észrevétlen, leheletfinom. A teátrum helyeitől távolodva úgy érkezünk meg a kisebb dimenziójú, intim terepekig, hogy az első ciklus szimbólumrendszerét mégsem felejtjük el. A minden mindenhez kapcsolódásának elve vezeti a földrajzi- és egyéb térformák leírására vállalkozó elbeszélő tekintetét. Beszédes kozmogóniájában a legprofánabb történéstől úgy jutunk el egy pillanat alatt a világűr távlataiig, hogy közben nem érezzük a pátosz felesleges sallangjait. A költői nyelv világossága, a formák tisztasága, a humor és az irónia szikár reprezentációi a kozmikus témavariációkat is úgy teszik hitelessé, hogy súlyukat megtartva maradhatnak hétköznapiak.

A mindent figyelő, de az őt is fürkésző tekintetek elől elrejtőzni nem tudó lírai én a színpadtól távol kerülve is a teátrum „kelléktárából” meríti szókészletét: „Sajnálom, de hol menjek szét,/idegen helyen, értetlen közönség előtt?” (Egy élet munkája ) A test határairól és a színpad végességéről szóló sorok a szétszálazott témafelvetés ellenére is sikeresen tükrözik a shakespeare-i invenciót, a színpad és a világ totalitásának egybecsúsztatását: „csillapítani szeretnéd a vérzést,/amit a szerep vasrácsa reszel a húsba.” (Megkísértés); „óvatosan ássa ki a színpadot a dombból,” „a kérdések létjogosultsága e nagyteremre szűkül,” (Deszka jelent)

A Magritte-sziget verseiben a Földtől elemelkedő, nagy távlatokat látó elbeszélők kalandjai gazdag és kimunkált témavariációk szekvenciái. A könyv harmadik, Szálló ige című egysége a mediterrán fantáziák gyűjteménye. Versei, a Frutti di mare, a Földközi, a Szakadék felett a kitakarás, az elrejtés akcióit tematizálva vezetik be és kapcsolják a jég kulisszáihoz és a színpad metaforáihoz az alkotó látáshoz, észleléshez kötődő ideáit. Így nem váratlan, hogy a következő ciklus (Kaszting) a képkockát teszi a lírai szubjektum látómezejének alapegységévé (Full frame variáció). A könyv egyszerre teleologikus és ciklikus megkomponáltságát egy percre sem feledő elbeszélők a gravitációt legyőző, életre kelő hideg őselem mitológiáját is megteremtik: „mert ez az, ami a korpuszt/a hideg talajtól elemeli” (Szerető)

A Magritte-sziget legjobban kimunkált darabjai azok a versek, amelyek az anyag színeváltozásának mágiáját tárgyalják, bár az itt használt tárgykultúra és motívumkincs nagy meglepetést nem okozhat, a szüntelen ismétlés magabiztos retorikája ezúttal is meggyőző hatást kelt. A legerősebb egység így lesz kétségtelenül a Nyers, annak egyik darabja (Húsmárvány) a kontinensek között tébláboló, az eredet kronológiáján töprengő elbeszélőjével az egész válogatás leginkább enigmatikus figurája. A Minden élet, a Mészkő tárgy és A Hold-ösvény felé című versek a mészkövesedés fázisainak rögzítésével fonják egybe a civilizációk körkörösségének, az élő szervezetek anyaggá levésének, majd anyagtalanná válásának stációit.

Bár a dolgok teresülésének témái a Kis helyen címmel aposztrofált rész több versében is erősen tematizálódnak (pl.:50 m2: „mint járják a tárgyak saját utuk,”), a könyv csodaként visszatérő szálai igazán a Katarakta-ciklusban szintetizálódnak. A posztmodern civilizációs terepektől látszólag távol lévő locusokban észlelt történések – az összehúzódások, összeszűkülések, a környezetbe ágyazódások földrajzi terepein zajlanak. A környezettel egybeolvadó humanoidok történetszálait fonják egybe a Patrióta, a Katarakta és a Régi hegyek című darabok. Közülük a Katarakta, bár a címválasztás, a hályogosodás, a látás elhomályosodásának dimenziójára is utalhat, (L.: szürke hályog) a szinonim jelentések köre a zuhatagosodás, az összeszűkülés által kialakuló szigetesedés problémáját is megidézi.

A Magritte-sziget záró része, a Találatok Newton almájára, melynek legfőbb akciója, hogy a korábban a színpad és a színjátszás szabályait ismertető, a játéktér körberajzolását elvégző elbeszélő levonul a területről. A saját maga által teremtett korszakot lezárva kivonul a világból, a Földről. Az Egy hulló almán élek ennek megfelelően a Geoszba zuhanás élményével, a gravitáció erőinek kérlelhetetlen törvényeivel magyarázza a földhöz-röghöz kötődés tapasztalatát. Bár az Olyan ez, mint egy utazás a bolygó elhagyhatatlanságának érzését a menekülés illúziójával kapcsolja össze, a Lenn összetört az elemelkedés távlatából szemléli ismét a légköri geoszféra ügyeit. A világra vetett utolsó pillantásban pedig a newtoni tér törvényei kegyetlen feladványként állnak előttünk: „Felforrt nektárral áradó/kanális, orális élvezet, fikciók anális hatalma,/egzaltált hullámot vet benne az alma.” (Lenn összetört) A Mindig is báb a megkapaszkodás lehetőségeit veszi számba, a bebábozódás lehetősége a túlélés esélyeként testesül meg. A Leszakadt almán („Lelépni arról, ami úgyis zuhan?”) és az Értelmet nyer vele („elsőnek hagyni el a süllyedő hülyét.”) a téma finom hangolásokkal elpróbált, tudatosan túlírt variációi.

Beszédes István új kötete lassú és finom, ráérősen olvasandó, stílusparódiától, diszkrét ám fanyar iróniától sem mentes versek gyűjteménye. Míves szubjektumlíra, amely a kulturális és költészettörténeti hagyományoktól sem független, a kortárs poétika aktualizáló törekvéseitől azonban mértéktartóan távol marad. A kötet összességében e nem feltétlenül divatos, ám annál izgalmasabb intellektuális költészet atmoszférájával tarthatja izgalomban az arra fogékony olvasót.

Kovács Krisztina

(Disz)komfortos távlatok

Beszédes István: Vagy lenolaj

Topográfia – a földfelszín elemeinek, tereptárgyainak – közvetlen, helyszíni felkeresésen alapuló – leírásával, helyzeti információinak összegyűjtésével, térképi rögzítésével foglalkozó tudományág a térképészet, a földméréstan, a földrajz és más tudományok határterületén. A topográfia jellemző vonása a domborzat részletes, szabatos bemutatása, valamennyi terepelem összefüggő, komplex ábrázolása, ezek révén a terepi tájékozódás elősegítése.

Milyen szakismeret szükségeltetik ahhoz, hogy megrajzoljuk egy emberi lélek topográfiáját? Hogyan határozhatóak meg a lélek felszíni elemei? Milyen mértékegység alkalmazható a belső végtelenek leírásához? Milyen méretarányokkal dolgozhat az emberi psziché topográfusa? Milyen állandókat tud megállapítani kutatásai során? És a kapott eredményeit hogyan közölje?

Ismerős tájakon járunk Beszédes István Vagy lenolaj című kötetében, amely a zEtna könyvkiadó Vulkánfíber elnevezésű sorozatának 33. darabjaként látott napvilágot. A sorok között magunkra ismerünk, felismerjük barátainkat, ismerőseinket, ellenségeinket. Mégis diszkomfortosan érezzük magunkat, hisz az ismert belsőnk ismeretlen tájait látjuk magunk előtt ismeretlen megközelítésben, ismeretlen nyelven közölve. A szavak nem engednek közel belső világunkhoz, nem engedik, hogy közbeavatkozzunk, nem engedik azt, hogy változásokat eszközöljünk rajta, nem engedik, hogy kényelembe helyezzük magunkat a folyóparton, a fák árnyékában, a városban, a határokon, a kordbársony őserdőkben. A szavak eltaszítanak maguktól, és csak magasan a felszín fölé emelkedve szemlélhetjük létünk súlyos és súlytalan, de minden esetben árnyékokkal kísért elemeit. És amikor a szavak közel engednének magukhoz, átadják helyüket a különböző (írás)jeleknek, hogy azok húzzanak átlátszó falat, megakadályozva közeledésünket.

A végtelent átlátszó falak közül szemlélve azt is látjuk, hogy kisebbségi létünk is nyomot hagy belső térképünkön, ott virít elmozdíthatatlan felszíni képződményként, fehér árnyékot vetve maga köré.

Lehet, nem is kell tudni,

mi van ott, kik vagy mik

lehetnek lakosok azon

az elvont koordinátán...

Tipográfia – nyomtatott betűkkel foglalkozó szakma és művészeti ág, amelynek célja, hogy a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával olyan írásképet alakítsanak ki, amely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének, valamilyen síkban megjelenített szabályrendszere. A tipográfia szót az idők során többféle jelentésben használták: betűtervezést, betűmetszést, nyomdászatot, nyomdai úton történő sokszorosítást is jelentett. Ma a magyar nyelvben csak a betűkkel való tervezést, a szöveges közlés megformálását, szöveg és kép együttes elrendezését nevezzük tipográfiának.

És topográfusunk mihez kezdjen a növényzettel, amelynek alkotóelemei folyamatosan elárasztják belső tereinket, amelyek napfényt és energiát nem kímélve küzdenek az üresség ellen?