
Beszédes István
Az általános iskolát Felsőhegyen, a középiskolát Zentán és Szabadkán végzi, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója (1986–1988). 1985
és 1989 között művelődésszervező Zentán, 1989 és 1991 között az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője (1989/279–80 – 1991/306–7), 1991-től 1994-ig: Hódmezővásárhelyen a Vásárhely és vidéke c. napilap újságírója majd szerkesztője, 1996-tól 2006-ig az újvidéki Képes Ifjúság munkatársa, műszaki szerkesztője, 2006-tól egyéni vállalkozó (Basiliscus Kortárs Művészeti Műhely, Zenta). 1998-től 2004-ig az Üzenet szerkesztője, 1999-től a zEtna (www.zetna.org) alapító-szerkesztője, 2005-től az Új Kép művészeti szerkesztője. 2012-től a VMMI Vers/Zene könyvsorozatának szerkesztője.
Külföldön megjelent antológiák:
Verskoncert. Miskolc, Szépmíves Kiadó, 1995.
Hosszúfény. Budapest, Magvető, 2008.
Az év versei. Budapest, Magyar Napló, (2010–2013.,2015–2018.)
A századelő költészete. Budapest, Magyar Napló, 2018.
Fordításkötetek:
Ritmus trombita meg vokál nélkül. Magyarkanizsa, Orbis, 2000. (http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/17/orb3.html)
Horváth Ottó: Szabó megáll
Krupp József
Űrazúr és ördöglakat
Hogyan is kezdődjék egy verseskötet, mely a Messziről Andromeda címet viseli? A mitológiai hősnő és a csillagkép nevének címbe emelése után aligha csodálkozhatunk azon, amikor a kötet első versében fölsejlenek egy mitikus, sőt, mítoszok előtti világ emlékképei. „A teremtés nem ismerte még a szimmetriát, / tökéletes volt, bár fél szárny legyezője…” – olvassuk a Fél szárny legyezője című nyitó darabban ezt a szokatlan, nehezen fölfejthető képet. Mert, kérdezhetnénk, ki (vagy mi) az, akinek fél szárny a legyezője, de ez a fél szárny – miként a folytatásból kiderül – nem elég ahhoz, hogy föl tudjon szállni? És vajon ki (vagy mi) az, akiről a vers beszélője a következő kijelentést teszi: „Azóta megvárja, hogy az égett nap lemenjen…”? Ha a kérdésekre nem is mernék válaszolni – megoldási javaslatom azért van: a mondatok alanya mindvégig maga a teremtés –, az bizonyosnak látszik, hogy ez a rejtélyes, legalábbis a mai magyar lírában megszokott beszédmódoknál rejtélyesebb megszólalás átgondolt és kiérlelt poétikai rendbe illeszkedik.
Amiképpen egy nagyobb rend, egy nagyobb egész részeként válik értelmezhetővé az imént idézett Nap-képzet is. Beszédes István ugyanis, miként első, 1988-ban megjelent, Kívánja-e a pirosat? című kötetében, majd még hangsúlyosabban az 1997-es Égvizi séta, déli tükörben, nagyon koherens ciklusokból építi föl kötetét. A most recenzeált gyűjtemény kilenc rövid, átlagosan öt verset tartalmazó ciklusból áll, ezekhez járul az Utószó című önironikus befejezés. A szerző a nyolcvanas évek végén az Új Symposion főszerkesztője volt, jelenleg a szabadkai Üzenet folyóirat egyik szerkesztője, de szerkeszti a zEtna honlapot, csakúgy, mint az azonos nevű kiadó Vulkánfíber című sorozatát, melynek hetedik darabja a szerény külsejű, nagyobbacska nadrágzsebben is elférő, 89 oldalas Messziről Andromeda. Hogy visszatérjek az előbb már érintett kérdéshez, az első, Napbosszú című ciklus központi motívuma a Nap (olykor nagy-, máskor kisbetűvel szedve). Érdemes végignézni, hogyan vonul végig a verscsoporton a Nap képe, hogyan nyer mindig új és új értelmet az egyes darabokban. A második, Átmenet című vers sajátos Nap-himnuszként indul: „Az eddig folytonos szürkületnek vége, / dicsérni illik a Napot, / a törvényt, amely immár világos, / hangoztatni, hogy az árnyék szelleme halott.” Az árnyék és a fény, a régi és az új, az avítt és a felvilágosult, a bűn és a törvény küzdelmének meglehetősen prózai latolgatása után a lírai alany újrafogalmazza az első versszak megállapítását, de itt már kétkedően, fanyar öniróniával szólal meg: dicsérni illik a Napot, de csak a következő megszorítással: „…legalábbis, míg a sereg elvonult, / ha kibírja elme, és el nem borul.” A napfény – a felvilágosodás jól ismert toposza után, a harmadik szövegben (Naponvaló) az égitest egészen más összefüggésben, a korábbival éppen ellentétes értelemben jelenik meg: isten, akihez bennszülöttek imádkoznak. „A napon való járás” és „kihívásai a napbosszúnak”: így fogalmazza meg Beszédes az élet kereteit, feltételeit. A bennszülöttek rítusa abból áll, hogy az istentiszteleti helyen arra emlékeznek, hogy honnan jöttek, és hová tartanak, pontosabban, hová vezeti őket „a naponjárás, s bármi furcsa: / az időről időre történő megállás”. Ezen a ponton nő meg annak fontossága, hogy a szerző ebben a versben a kisbetűs írásmódot választja. Ezáltal ugyanis nagyobb hangsúly helyeződik a szó kettős jelentésére, vagyis arra, hogy egyaránt jelenthet égitestet és időszakot. Hiszen az emberek nemcsak a világító Nap alatt élnek, hanem az időbeliség alá vetetten is – az „időről időre” fordulat a szöveg ezen olvasatára hívja fel a figyelmet. Nagyon finom, rejtett játék működik ebben a versben. Sokkal direktebb a következő darab, az Esti visszaút, melyet címe okán úgy is értelmezhetünk, mint az előző folytatását, amennyiben annak zárlata az istentiszteletről való hazaútról beszélt. Az Esti visszaút explicit módon beszél arról, ami az előbbi szövegben még csak áttételesen volt jelen. A nap lehet hely is, és lehet idő is, állítja a vers nem túlságosan eredeti módon. De ha megnézzük, hogyan is mondja ki ezt Beszédes versbeszélője, látni fogjuk, hogy mégis figyelemreméltó szöveggel van dolgunk. „Ha a nap hely, mondjuk, bánya volna, / tudnám, hol kell keresni a reggelt, / s hogy mennyi ércet fordíthat ki délig / a fény, a kővel koptatott lapát.” A nap (Nap) tehát ércbánya, az égitest és a különböző fémek (elsősorban az arany) jól ismert azonosításának megfelelően; a fény kibocsátása, az érc kifordítása mutatja az idő múlását. Bevallom, az utolsó sor metaforája egy kicsit zavarba ejt. Azt még értem, hogy a fény fordítja ki az ércet, vagyis – az én olvasatomban – önmagát, de a kővel koptatott lapát képe miatt túlzsúfoltnak érzem ezt a részt. A vers elején fölvetett gondolattal szembe van állítva az a lehetőség, hogy „a nap idő”. Nem mondanám, hogy filozofikus költészet a Beszédesé, de nem azért, mert kevés volna ahhoz, hogy filozófiai lírának lehessen nevezni. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző játszik, a filozófiával is. A következő szövegben, a Közel a felhőszakadásban, a Nap ugyan nem játszik meghatározó szerepet, de rajta alapszik a kötet egyik legszebb metaforája: „Onnan tudni, nem éjjel ez, / hogy leszáll a simogatás a fövenyre” – tudniillik a napfény simogatásként érkezik a földre. A cikluszáró Semmilyen megint csak az árnyék és a fény küzdelmét és együttműködését járja körül, és azt az értetlenkedést, mely itt egy gyerek szemszögéből tárul elénk: hogyan lehetséges, hogy az este világossá válik, és a „fényterek” beárnyékolódnak. Banális, de alapvető kérdés ez, csak elismerés illeti Beszédest, hogy megtalálta azt a nyelvet, melyen megfogalmazható.
Ezt a versnyelvet pedig egyrészt a találó és gyakran eredeti metaforák kimért használata jellemzi, másrészt – ezt ellensúlyozandó – az olykor mulatságos, máskor bosszantó rímelés, mely ironikus árnyalatot ad a szövegeknek. Például a következő ciklus (Kétéltű-partraszállás) második darabja, a Sötét van, s mindjárt esik című szöveg első két versszakában: esik – palack – felveszik – barack – várból – ettünk – sárból – felettünk. Sajátos humort ad a szövegeknek ez a dilettáns költészetet mímelő rímelés. Az ezt követő versben a finom nyelvi játék érdemel figyelmet: „mikor az ereszték okkal ereszt ám” (Én sajnálom, hogy szétesett). A Nincs semmi baj, a szélben ében kezdetű (és című) szövegből azt a részt kell megmutatnom, mely nagyon ügyesen bekapcsolja a verset a ciklusba: „úszik az éjben az intarzia” – azért úszik a holdfény intarziája, mert a ciklus központi motívuma a tenger, mely egyébként kedvelt közege Beszédesnek, előző kötetében is nagy szerepe volt, most pedig több ciklust is szán neki. De saját ciklust kap az éjszaka is, vagy, hogy egy még fontosabb elemre utaljak, egy tájegység, ahol élt egy bicikligyáros: „János volt, Johann vagy Ivó?” (Eltelt sok év, már nem világos). Írásom végére érve látom, még nem árultam el, mit keres szövegem címében az űrazúr és az ördöglakat. Olvassák el a kötetet, és megtudják; ígérem, megéri.
Fekete J. József
Barokk körromok a pannon hajóshinta tautológ ingajáratának csapásán
Eszem ágában se volt arról elmélkedni, hogy olvashatta-e Beszédes István Tolnai Ottó Rovarházát, miután verseskönyvében néhány tolnai-toposszal szembesültem, hiszen a Rovarház nem verseskönyv, meg nem is tartalmazza azokat a metaforákat, amelyekbe Beszédes kötetében botlottam bele, de miként a véletlenek általában rájátszanak a valóságra, a minap is mellettem termett a hajléktalan, aki már évek óta pumpol, mert nincs merszem, vagy lelkem azt mondani neki, hogy a városban rajtam kívül él még vagy ötvenezer ember, kérjen most egy ideig valaki mástól, de soha nem szemtelen, hogy okom lenne a felcsattanásra, inkább alázatos, voltaképpen pedig alattomos, most is a hátam mögött termett, amíg a biciklimet láncoltam a villanyoszlophoz, pontosan tudja, mikor érkezem a munkahelyemre, és valahol lesben áll, most is váratlanul szólalt meg mögöttem, a frászt hozta rám, pedig csak régi könyveket szeretett volna nyakamba sózni, amennyi pénzt már kicsalt tőlem, akár könyvtárnyi gyűjteményt is adományozhatott volna belőle, de így tiszta az ügy, az üzlet az üzlet, eladja nekem a valakitől kapott könyvet, és egyikünk se érzi alamizsnának a fondorlatos módon kicsalt, kikényszerített pénzt, ami nélkül úgyse áll tovább, nagyon jól ismerem már minden fortélyát, de a könyves trükk újdonság, elsőként egy 1914-es kiadású kötetet húzott elő a koszlott szatyrából, ám gyorsan lefagyott arcáról a diadalmas mosoly, amikor se a szerzőjét, se a címét nem voltam hajlandó elolvasni, eldöntöttem, nem veszem meg tőle, amúgy se vásárolok már régóta könyvet, nem férek már tőlük, igazuk van a svéd barátaimnak, minek odahaza tárolni a könyveket, erre a célra találták ki a könyvtárakat, ám a meglévő kötetekhez mégis ragaszkodom, s bármennyire is eltökélt vagyok az újabb kötetek beszerzésének tilalmát illetően, csak szaporodnak, egy-kettőre újra megtelik a könyvespolc, s akkor pakolom őket kartondobozokba, vulkánfíberekbe, viszem őket padlásra, pincébe, idegen lakásokba, szóval nem kell új könyv, főleg nem 1914-beli, ha ér valamit, akkor már biztosan elolvastam, ha meg nem, akkor minek, gondoltam, de a hajléktalan könyvkupec nem adja föl egykönnyen, máris emelte a következő kötetet, a Rovarházat, védőborító nélkül, szerényen lapult kezében, a szemem bizonyára felcsillanhatott, pedig van belőle egy példányom, de hiába, egyes gesztusaink tudattalanul is működnek, így máris mondta, nagyon érdekes és különös ez a könyv, sehol sincs pont benne, mondtam igen, egyetlen mondat az egész, de már meglágyult a szívem és nagyra nőtt a lelkem, lám, a hajléktalan nem csupán üzleti portékának tekinti a könyvet, hanem beleolvasott, vagy legalább átlapozta, megbecsülte talán értékét, vagy mit tudom én, mi vezérelte, de megadta a tiszteletet a könyvnek, nem hagytam, hogy tovább pakoljon a szatyrából, kétszáz dinárral elejét vettem, vagy véget vetettem a mindkettőnk számára megalázó győzködésnek, hát innen jutott eszembe, hogy Beszédes István bizonyára olvasta a Rovarházat, hogy a fenébe ne olvasta volna, mindannyian olvastuk, ő meg ráadásul szerkesztett is már Tolnai-kötetet, szerintem mindent elolvasott tőle, meg aztán az is eszembe juttatta, hogy a Messziről Andromeda verseiben úgy írja le azt a szót, hogy nap, akár Tolnai, na ez is most igencsak badarságnak tűnhet, mert ezt a betűsort mindenki ugyanúgy írja le, esetleg a kézírás különbözhet, csakhogy most versről beszélek, és a versben nem a kézírás számít, hanem a szó megidéző ereje, így ez a Beszédes-féle nap egyszerre égitest és fény, szóval Beszédes verseiben a nap nem a kritikust szólította meg, hanem a versolvasót, akárcsak a kötete egészben, átsüt rajta a nap, a fény és a tűz metaforája, a nap, mint időegység, a nap mint az éjszaka, a szürkület és a sötétség ellentételezése, a nap, mint a valóság megtestesülése, egyben a realitás transzfigurációja, a nap, mint az adottságok és lehetőségek összessége, az egyhelyben maradás és az útra kelés kettős motivációjának egyazon forrása, a nap, ami hevével kiégeti a karsztot, a nap, mint a láva nyelve, amely a tengerbe mártózva az égre permetezi a végtelen azúrt, és a belemerülő hajót, ami felszentelhető és belakható, akár a sámpán, ami Xántus János, a kalandorból lett természettudós, vagy inkább a szabadságharcosból lett kalandor szerint oldalfüggönyökkel körülzárt fedélzettel és / kabinnal ellátott bárka nem csak utas / szállító eszköz lakás is egyben három lányé / akik közül az egyik evez a másik kor // mányoz a harmadik pedig az utas rendel / kezésére áll bármikor ha óhajtja s én nagy / szomorúságomban hogy Gabriellám kezét / meg nem kaphatám még itthon hisz ezért // is keltem útra oly hirtelen kelet felé hát / utazgattam egy kicsit az egyik sámpánon, ezt írta a pesti állatkert alapítója, vagyis lehet, hogy írta, vagy írta volna, de a verset valójában Jász Attila írta, ő verselt a sámpánról, az utazó kéjházról, ami ugyanúgy elsüllyeszthető, mint bármely más hajó, a megverselt, vagy amiről még nem született vers, Rimbaud részeg hajója is itt van Beszédes verseiben, meg Sebastian Brant Das Narren Schyffje is, a bolondokkal egyetemben, a hajó, ami egyszerre lehet idegen földek meghódításának, a hódítók előli menekülésnek eszköze, mert mindig vannak, akik mások bőrére pályáznak, meg olyanok, akik folyton csak az irhájukat mentik, és jó, ha készenlétben áll egy hajó, vagy bár egy ladik, amely ugyanúgy a tágasság ígérete és a végzet baljós hipochondriájának megtestesülése, akár a tiszai monitor, tengeri ágyúnaszád vagy cirkáló, hajó mind, a felfedezések felé haladó vízi alkalmatosság, a kényszermunka által éltetett gálya, mint a haszonelvű büntetést kiötlő elme produktuma, az indulás és visszatérés egyetlen pontjába sűrűsödött végtelent bejáró vitorlás, matrózok nélkül suhanó kísértethajó, hajós nemzetek és vízi nomádok hódító flottája, a fedélzetről az óceánba lökött, zsákba varrt holtest utolsó csobbanásának visszhangja a baljós Hold alatt, fegyelmet gyakorló cirkáló, invázióra kész anyahajó, fürge, hordszárnyas őrnaszád és lomha hajóvonta uszályai, a vízen járás és a parton levés korcs illúziója, hiszen ha vízen kívánsz járni, vagy éppen a parton lenni, mindenképpen fel kell nőni a feladathoz, nem értem, most se értem, miért nem a kritikust szólította meg bennem a Messziről Andromeda, talán mert az, ami anyagként a versek által születik, testvére a Napnak, a táguló világegyetemnek, amelynek azúrjába Tolnai beültette Az Úr metaforáját, de Beszédes se volt rest, poétikája átúszott az Űrazúrba, a tenger az űrbe nyíló végtelenségig tágítja határait, az Andromeda csupán irányjelzője az egyetlen utasokkal teli alkalmatosságnak, a szárazföldi Titanicnak, amit a középkori moralizáló tanköltemény Bolondok Hajójának hívott, s a hajón áll a bál, zajos a vurstli és a zsibvásár, lobogó irónia nyomán fejlődik láncba a csiricsáré, ordenáré, elképesztően szomorú kavalkád, a vigalomnak álcázott haláltánc önnön farkába harapó kígyója, dugig a menázs, opálos a szem, üres a nézőtér, mindenki a porondon tolong, itt nincs szemlélő, mindenki szereplője az öncélú mutatványnak, a legények fáradhatatlanul forgatják az ördögmalom kerekét, eltűntek a vízi nomádok, a lovakat szatír kondások nyergelik, a szekereken cseléd nimfák vihorásznak szakadatlan, a céltalanság angyali-sátáni kacaját visszhangozva üli meg a hajdani tenger lapályát a végtelen Éljen!..., az időben és térben megrekedtek vigasztalan nappalai is éjszakának tűnnek, rosszabb ez a hely a rémálmodott világnál, de bizonyára Paraguaynál is, ahol azt se tudni, szokott-e egyáltalán ősz lenni, itt a végtelen léghuzatban hiába állnak számolatlanul Tündérlak hidai, Macula báblétében feleslegesen dagasztja a dűlőutak sarát, itt híre se hamva homoknak, karsztnak, tengernek, lávanyelvnek, se déli verőnek, Pannónia zsíros televényének, fejtetőre állt az illúziómentes világ, még a kavics is úszik a vízen, itt csak az agyag és a lösz marasztal, ne számoljon senki malaszttal, a kocsmában mulatóknak eszét vette a virtus, még nem tudják, hogy sárga löszbábok már mindannyian, ülnek a sárban lenn a békák, hiába libikókázik még a kihalt játszótéren néhány gerilla, az illúziók megragadtak valamelyik más dimenzió pókhálóján, akárcsak hajléktalan ismerősöm, kezében a Rovarház hajdani olvasója által kimustrált kötetével, az első oldalán, vagy talán a szennycímlapon Beszédes István láthatatlan tintával írt ajánlását maszatolja koszos ujja: Egy korábbi énem koromsötétben / annyit botorkált, hogy most / papírlapot, napot kerül, / fénycsapdák elől menekül; / mondom, egy én ez csak itt, / alattam, s még mindig sprőd, / írástudatlan2, az EGY én, aki kitalálta a versek által belakott helyet, de rajta kívül mások is vannak itt, csakhogy még a fű is gyökértelen, és a kövek elvetélt embriókként úsznak Léthé vizén, egy én, aki látja, amint a dolgok pusztulni kezdenek, és tudja, indulni kellene, fel kell nőni a feladathoz, különben együtt pusztulsz a teremtett világoddal, persze az indulás, mint minden egyéb, választás kérdése és felelőssége; vagy már döntött is: messziről Andromeda?
Napkitörés
Megjelent Beszédes István kisprózákat tartalmazó kötete
„Mielőtt meghalok, vagy legalábbis mielőtt elveszteném uralmamat nyelvem felett, esetleg az elmém válna megbízhatatlanná stb., tájékoztatnom kell téged elrejtett értéktárgyaim helyéről” – ezzel a mondattal indul Beszédes István legújabb kötete, egyértelműen világossá téve az emlékek selejtezésének gyötrelmes, mégis kényszerű szándékát. Ezt követik aztán a finom rajzolatok, a különös megfigyelések, a saját-sajátos tárház bejárása – átmentve személyeket és tárgyakat.
E tárház közben hol sötétben, hol meg éppen villódzó fényekben, a szerző pedig mintha a felhők mögül, mindenesetre a magasból (olykor élcelődő mosollyal, akárha fintorral) figyeli személyes múlt-dolgainak ismétlődését, az év-visszaverődések folyamatos hullámait. S ha éppen egy szusszanásnyi időt engedélyez magának, akkor meg a mindenséggel, a végtelennel perlekedik, lévén ez is természetes velejárója létünknek. Mindeközben a szövegeknek voltaképpen egyetlen főszereplője van: a nyelv (a szókészlet és a mondatvariálás szinte minden létező válfajának kipróbálása-átformálása-gyúrása). A zEtna Kiadó gondozásában megjelent Napkitörés ilyen vonatkozásban mindenképpen az egyik legigényesebb könyv, amely az utóbbi időkben tájékunkon megjelent.
Fekete J. József
A tízéves zEtna portál és kiadó és Beszédes István
A vulkán alatt
A zEtna - magazin a vulkán alatt irodalmi portál 1999. november 2-án kezdte el működését. Neve a székhelyül szolgáló város (Zenta) nevének anagrammája, alcíme pedig Malcolm Lowrey[1] regényére utal. Nonprofit és független kezdeményezés, amelyet önálló egyesület működtet, céljául kortárs irodalmi értékek létrehozását és népszerűsítését tűzte ki a társművészetek bevonásával, rendszeres és időszakos, hagyományos és elektronikus kiadói tevékenység folytatásával, közönségtalálkozók, szakmai és ismeret-terjesztő rendezvények szervezésével, a különféle földrajzi régiók illetve különböző nyelvterületek alkotói közötti kapcsolatok fejlesztésével.
A zEtna magazin az együttműködés terévé vált. A magazin „határok fölötti" jellegéből eredően a kapcsolathálója meghaladja az országhatárokat, szerzők és partnerműhelyek, közöttük rangos irodalmi lapok is vendégeskednek a folyóirat oldalain, állandó hazai és anyaországi szerzői mellett időről időre erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, de franciaországi, hollandiai és kanadai magyar alkotók is közölnek írásokat a portálon, amely szívesen látja tárhelyén, sőt odagyűjti a kortárs irodalom magyarról szerbre, illetve szerbről magyarra fordított darabjait.
A portál folyóirat- és egyben műhelyjellegét tematikus sorozatai adják: a Szoba kilátással a..., A klón neve: Balog, a Kezeit csókolja dr. Tóth, a Zynthanova: kivonulás, városalapítás (jó?)szomszédság, a Fehér füvek, a Dobzseiáda, a Túlirat, a Láthatatlan madarak a Quadrille-e, vagy flottaverseny, a Biopoétika-sorozat. A webmagazin és olvasóterem legrégibb projektuma a közép-kelet európai térség különféle tájelemeinek összekapcsolását célzó, már kilencedik éves Makropoliszi történetek négykezes prózasorozat, amiben egy-egy magyar szerző egy-egy szerb íróval felelgetve duzzasztja az egymással párbeszédben álló, vagy egymásra ráíródó urbánus közép-kelet-európai prózakísérlet történetfolyamát.
A zEtna magazin 6.900 htm-dokumentumot tartalmaz, hozzávetőlegesen 25.000 kéziratoldalnyi terjedelemben. Tartalmaz folyóirattükrözést, húszat meghaladó önálló tematikus sorozatot, elektronikus könyvtárat száznál több címmel, magyarból fordított irodalmat jó arányban közlő szerb nyelvű „kaput" stb . Évi 270.000 látogatót, 1.700.000 találatot, 850.000 letöltést számlál.
A zEtna az utóbbi években elsősorban mint könyvkiadó hallat magáról, 2002 óta ugyanis hagyományos könyveket is kiad. Próza-, vers-, értekezőpróza- és műfordítássorozataiban a mai napig félszáznál több első kiadású kötet jelent meg (lásd: www.zetna.org/zek/folyoiratok/62/pub.html). Évente 8-10 könyvet jelentet meg, az utóbbi öt évben a kiadók mezőnyében a legtöbb kortárs vajdasági magyar szépirodalmi művet. Kiadója elsőkönyves, fiatalabb (Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme - tanulmány, Tóbiás Krisztián: Ver/sec; vasjani - versek, Szögi Csaba: Korai orgazmus - vers; Drót; Mint ami lent van - regény, Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek - próza; Budapest, retour - regény, Samu János Vilmos - Beke Ottó - Deissinger Ákos: A háromlövetűség dicsérete - próza) és középnemzedéki (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva - vers, Bence Erika: A XX. század metaforái - tanulmány, Tóth Lívia: Ördöglakat - próza, Verebes Ernő: Magzatlégzés; Árnyak a tetőtérben - próza), határon túl is népszerű szerzőknek (Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben - vers; Grenadírmars - próza, Koncz István: Összegyűjtött versei, Danyi Zoltán: Szívások; Pszichoszomatikus életrajzok; Párhuzamok flamingóval - próza, Gyümölcsversek - vers, Balázs Attila: Világsarok (non-stop) - próza, Thomka Beáta: Déli témák - tanulmány) kortárs drámaszövegeknek, magyar szerzők szerb fordításköteteinek (Danyi Zoltán, Koncz István), szerb írók magyar fordításköteteinek (Vojislav Despotov:Tíz deka lélek) és magyar-szerb négykezeseknek, antológiáknak (a Kezeit csókolja dr. Tóth, a Citadella.doc, Huszonnyolc stb. antológiák szerzői), de vannak egynyelvű szerb kiadványai is (Zdenka Fedjver kisprózái, Sava Babić - Hamvas szerb fordítója - tanulmánykötete). A zEtna sorozataiban megjelent kötetek közül többet díjazott a Vajdasági Szép Magyar Könyv, a Szirmai-, a Sinkó Ervin, a Híd- és az ARTISJUS-díj zsűrije. A zEtna Könyvkiadó webes ikertestvéréhez hasonlatosan nyitott a kortárs magyar és szerb nyelvű irodalom irányában, könyvsorozataiban nem csak a Vajdaságban élő, hanem a vajdasági származású írók kéziratai előtt is nyitott. Miként a fenti felsorolásból kitetszik, a zentai kiadó jelentette meg például Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című, összegző jellegű verskötetét, valamint Grenadírmars című prózakötetét, illetve Balázs Attila Világsarok (non-stop) prózagyűjteményét, Verebes György Alvó titánok című képzőművészeti albumát, de a zEtnánál közöl a Hamvas-kutató Danyi Zoltán, a Tolnai-monográfus Thomka Beáta, a költő-drámaíró Szegedi-Szabó Béla (Bill a mennybe megy - dráma; Azúrpajzs - vers) - és itt csak a papíralapú kötetekre utalok.
A költő
Beszédes István a zEtna webmagazin és könyvkiadó szerkesztője, egyben mindenese. Költő, próza- és drámaíró, fordító, a műhelymunkák ötletgazdája, koordinátora. Kiadója az utóbbi öt esztendőben gyakorlatilag elsőbbséget szerzett a délvidéki kortárs szépirodalom publikálásában.
Költőként nagyon csendesen indult, verseit kezdettől fogva a tudatosság, a költői szótárral szembeni elégedetlenség jellemezte, a tagadás felőli indulás, ami új állítást eredményez, a talán, lehet állapotának vállalása határozta meg költői kibontakozásának poétikáját. Az 1988-ban Újvidéken megjelent debütáló kötetének (Kívánja-e a pirosat?) kritikai visszhangja a megújított költői szótárra figyelt fel Beszédes verseiben.
Beszédes versélménye a második kötetétől[2] fogva meglepő, eredeti képek révén nyer megfogalmazást. Nem az elmélyülést, a reflexió bölcsességének lehetőségét keresi a költészetben, hanem a kifejezés módozatait és örömét habzsolja epikuroszi boldogsággal. Alapvetően élményköltészet Beszédes István verselése, ennek ellenére nem káprázatos képekben kívánja az élményt kifejezni, hanem a szöveg megformálásával. Végeredményben nem is a versvilág az egyedi Beszédes István költészetében, hanem a formavilág, a kitalált versforma, a kitalált lexika, a kitalált szintaxis, a szabállyá váló szabálytalanság. Szövegeinek vizualizálása ugyan valamelyest emlékeztet Podolszki József évtizedekkel korábban megjelentetett szövegtömbjeire, mégis más: amíg az előbbiek a tömbből kihasítottság darabosságát sugallták, az utóbbiak a mívesség benyomását hivatottak erősíteni.
Amikor pedig Beszédes a költészet konvencionális hangzásának, hagyományos nyelvének tekintett formában szólal meg, teljességében mutatkozik meg tehetsége, amiről bizonyosnak vélhető, hogy túlnőtt az adott beszédhelyzeteken. Számára a vers a beszéd, a mindennapi megszólalás; a burjánzó rokokó finom aprólékosságával teremtett nyelv pedig a költemény - ebben költészete közeli rokonságot mutat Tolnai Ottó versvilágával.
Visszatérvén Beszédes azon verseihez, amelyek nem kínálják közvetlenül megértésük kulcsát, amelyek a hagyományos (és jelenleg érvényes) szókészlet felett a költő által teremtett neologizmusokat vonultatnak fel, amelyek halandzsának tűnő szóegyütteseket sorjáznak, amelyek a magyar nyelvben ismeretlen szórendet és mondatalkotást alkalmaznak, amelyek mintha nem is magyarul íródtak volna; eleve más pozícióba kell helyezkednie az olvasónak. A verssorok lejtése és a váratlan helyen összecsendített hangsorok egyfajta, hagyományos versre emlékeztető ritmus hatását keltik. Ezen felül azonban nehéz a közelükbe férkőzni, ha a lírai élmény konvencionálisan versszerű képekként megfogalmazását keressük bennük. Valami más teszi ezeket a szövegtesteket költeménnyé.
Talán az, amit Tolnai Ottó tónusnak nevez. Meg mindaz, ami állandó élményvilágként sejlik e beszédtónusnak a tekintetet, a gondolatot befelé fordító, lelassító függönye mögött. A kettő, az élmény és a kifejezés Beszédes István magánmitológiájának vagy a feltárását, vagy a megteremtését szolgálja. Korai verseit olvasva felvetődik az a kérdés, hogy mi valóbb előbbre, a vers vagy a szabályos mondatszerkesztés? Talán a vers, gondolnám Beszédes István poétikája alapján. Pedig nem igaz: az ő verseiből éppen a spontaneitás, a megfogalmazás, az élmény formába öntésének spontaneitása hiányzik. Talán, inkább: nincs bennük. Annál inkább a tudatosság, a költői szótár bennfentes ismerete és az iránta kibontott szubverzív elégedetlenség. Meg a konstrukció, ami esetében jószerével dekonstrukciót jelent. A versbeszéd dekonstrukciójának radikális módszere szolgálja esetében a vers felépítését. Tagadás, ami új állítást eredményez.
Barokk körromok a Pannon-tenger medrében
Beszédes István bizonyára olvasta Tolnai Ottó Rovarházát[3], már hogy ne olvasta volna, mindannyian olvastuk itt a Vajdaságban, ő meg ráadásul szerkesztett is már több Tolnai-kötetet, szerintem mindent elolvasott tőle, erre utal, hogy a Messziről Andromeda[4] verseiben úgy írja le azt a szót, hogy nap, akár Tolnai, persze ezt a betűsort mindenki ugyanúgy írja le, esetleg a kézírás különbözhet, csakhogy most versről beszélek, és a versben nem a kézírás számít, hanem a szó megidéző ereje, így ez a Beszédes-féle nap egyszerre égitest és fény, kötetén átsüt a nap, a fény és a tűz metaforája, a nap, mint időegység, a nap mint az éjszaka, a szürkület és a sötétség ellentételezése, a nap, mint a valóság megtestesülése, egyben a realitás transzfigurációja, a nap, mint az adottságok és lehetőségek összessége, az egyhelyben maradás és az útra kelés kettős motivációjának egyazon forrása, a nap, ami hevével kiégeti a karsztot, a nap, mint a láva nyelve, amely a tengerbe mártózva az égre permetezi a végtelen azúrt, és a belemerülő hajót, ami felszentelhető és belakható, de ugyanúgy el is süllyeszthető, mint bármely más hajó, a megverselt, vagy amiről még nem született vers, Rimbaud részeg hajója is jelen van Beszédes verseiben, meg Sebastian Brant Das Narren Schyffje is, a bolondokkal egyetemben, a hajó, ami egyszerre lehet idegen földek meghódításának, és a hódítók előli menekülés eszköze, mert mindig vannak, akik mások bőrére pályáznak, meg olyanok, akik folyton csak az irhájukat mentik, és jó, ha készenlétben áll egy hajó, vagy bár egy ladik, amely ugyanúgy a tágasság ígérete és a végzet baljós hipochondriájának megtestesülése, akár a tiszai monitor, tengeri ágyúnaszád vagy cirkáló, hajó mind, a felfedezések felé haladó vízi alkalmatosság, a kényszermunka által éltetett gálya, mint a haszonelvű büntetést kiötlő elme produktuma, az indulás és visszatérés egyetlen pontjába sűrűsödött végtelent bejáró vitorlás, matrózok nélkül suhanó kísértethajó, hajós nemzetek és vízi nomádok hódító flottája, a fedélzetről az óceánba lökött, zsákba varrt holtest utolsó csobbanásának visszhangja a baljós Hold alatt, fegyelmet gyakorló cirkáló, invázióra kész anyahajó, fürge, hordszárnyas őrnaszád és lomha hajóvonta uszályai, a vízen járás és a parton levés korcs illúziója, hiszen ha vízen kívánsz járni, vagy éppen a parton lenni, mindenképpen fel kell nőni a feladathoz, nem értem, miért nem a kritikust szólította meg bennem a Messziről Andromeda, talán mert az, ami anyagként a versek által születik, testvére a Napnak, a táguló világegyetemnek, amelynek azúrjába Tolnai beültette Az Úr metaforáját, de Beszédes se volt rest, poétikája átúszott az Űrazúrba, a tenger az űrbe nyíló végtelenségig tágítja határait, az Andromeda csupán irányjelzője az egyetlen utasokkal teli alkalmatosságnak, a szárazföldi Titanicnak, amit a középkori moralizáló tanköltemény Bolondok Hajójának hívott, s a hajón áll a bál, zajos a vurstli meg a zsibvásár, lobogó irónia nyomán alakul körmenetté a csiricsáré, ordenáré, elképesztően szomorú kavalkád, a vigalomnak álcázott haláltánc önnön farkába harapó kígyója, dugig a menázs, opálos a szem, üres a nézőtér, mindenki a porondon tolong, itt nincs szemlélő, mindenki szereplője az öncélú mutatványnak, a legények fáradhatatlanul forgatják az ördögmalom kerekét, eltűntek a vízi nomádok, a lovakat szatír kondások nyergelik, szekereken cseléd nimfák vihorásznak szakadatlan, a céltalanság angyali-sátáni kacaját visszhangozva üli meg a hajdani tenger lapályát a végtelen Éljen!..., az időben és térben megrekedtek vigasztalan nappalai is éjszakának tűnnek, rosszabb ez a hely a rémálmodott világnál, de bizonyára Paraguaynál is, ahol azt se tudni, szokott-e egyáltalán ősz lenni, itt a végtelen léghuzatban hiába állnak számolatlanul Tündérlak hidai, Macula báblétében feleslegesen dagasztja a dűlőutak sarát, itt híre se hamva homoknak, karsztnak, tengernek, lávanyelvnek, se déli verőnek, Pannónia zsíros televényének, fejtetőre állt az illúziómentes világ, még a kavics is úszik a vízen, itt csak az agyag és a lösz marasztal, ne számoljon senki malaszttal, a kocsmában mulatóknak eszét vette a virtus, még nem tudják, hogy sárga löszbábok már mindannyian, ülnek a sárban lenn a békák, hiába libikókázik még a kihalt játszótéren néhány gerilla, az illúziók megragadtak valamelyik más dimenzió pókhálóján, akárcsak hajléktalan ismerősöm, kezében a Rovarház hajdani olvasója által kimustrált kötetével, az első oldalán, vagy talán a szennycímlapon Beszédes István láthatatlan tintával írt ajánlását maszatolja koszos ujja: Egy korábbi énem koromsötétben / annyit botorkált, hogy most / papírlapot, napot kerül, / fénycsapdák elől menekül; / mondom, egy én ez csak itt, / alattam, s még mindig sprőd, / írástudatlan[5], az EGY én, aki kitalálta a versek által belakott helyet, de rajta kívül mások is vannak itt, csakhogy még a fű is gyökértelen, és a kövek elvetélt embriókként úsznak Léthé vizén, egy én, aki látja amint a dolgok pusztulni kezdenek, és tudja, indulni kellene, fel kell nőni a feladathoz, különben együtt pusztulsz a teremtett világoddal, persze az indulás, mint minden egyéb, választás kérdése és felelőssége; vagy már döntött is: messziről Andromeda?
Meghitt feledés - a lassú szívverés
Van a vajdasági prózaírásnak egy gyakorlatilag egyetlen alkotó által kitaposott ösvénye, amelyen évtizedeken át senki más nem indult nyomába, így, követők nélkül nem az egyedisége tűnik fel, hanem a magány pora és szellőzetlen levegője veszi körül, azt sem tudjuk, mikor olvastunk az ösvényt járótól utoljára könyvet. Úgy tűnt, hogy ez a léghuzatban gyökértelenül lengő prózai életmű nem is hoz majd újabb hajtást, önmaga zárványában megmarad különös ékkőnek. Az életműhöz fűzött „prózai" jelző talán utal arra, hogy az eddig megnevezetlen szerzőnek van lírai, vagy pontosabban költészeti életműve is. Valóban így van, Brasnyó István - róla van szó - költői és prózaírói műve egyazon tőről sarjad és léggyökereivel egymás testéből táplálkozik. Amit Brasnyó elbeszélésként vagy regényként írt, talán inkább éteriesített prózának nevezhető, a szerző megtisztította benne a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészetben. Így prózavilágának vonatkozásában művészi minőségként aligha hozható fel az epikum és a narráció, hanem ezzel ellentétben és párhuzamban a líraiság, az alanyi én világának intenzív kifejezése. Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg szürrealista, költőivé tett prózáját.
Ezt az artisztikus stílust idézi meg számomra Beszédes István kisprózáinak gyűjteménye, a Napkitörés[6]. Majdhogynem kézenfekvőnek is tűnik a talán erőltetett megfeleltetés, hiszen Beszédes István úgyszintén költő, aki prózát (is) ír, 2007-es, Messziről Andromeda című verskötetében ugyanannak a felismerhetetlenségig lecsupaszított, de mégis karakteres vajdasági kisvárosnak, falunak, tanyának, pusztának, folyópartnak a hangulata jelenik meg, mint ami Brasnyó folyton csámborgó, nevüket és alakjukat is elhagyó, ködbe vesző és egy váratlan helyen újra előbukkanó hőseinek világát képezi. Beszédes István kisprózáinak megkapó hangulatát, intellektualizmusát és artisztikumát sajátos eljárással, a feledés gesztusával helyezi előtérbe. Szövegeiből kicsúsznak a nagy történések, a nagy élmények, a mély benyomások, és ezek a hiányba forduló elhagyások teszik hangsúlyossá elbeszélésének expresszivitását, mintha valaki a lágyság által szemléltetné a keménységet, a líra révén ragadna meg történeteket, anélkül, hogy szövege lírai prózába fordulna. Beszédes hagyja magáról leperegni az élményt - ami eleve nem lírai magatartás, és nem is a történetalakításon eszel, hanem mondatok felett gondolkodik, mondatokat szerkeszt, majd a mondatokból prózát, amelynek minden mondata annyira fontos, mint a metrum a versben.
Ha ennek a prózaművészetnek az eredőjét keressük, távolabbra kell kutakodnunk Brasnyó regényeinél és novelláinál, talán egészen Proustig is visszanyúlhatunk, azzal természetesen, hogy Beszédes amnézia-teóriája pontosan a prousti emlékezéssel és öntükrözéssel ellentétes irányba haladva válik prózateremtő eszközzé. Proust a gondolatok szabad áramlása nyomán idősíkokat egymásra vetítő időképzetével is párhuzamba áll Beszédes Napkitörése, a szerző pontos definícióban rögzíti, hogy „az örökkévalóság: közömbös, lapos és elhúzódó", és hogy „az örökkévalóság ideje tagolatlan". Az emlékezésképtelenség, az amnézia és az emlékezés egymás ellen feszül Beszédes prózavilágában, a szövegek beszélője a nem-emlékezés képességét magasztalja a jó és tartós memóriával szemben: „... a nem-emlékezés képessége nem azonos a feledésével", figyelmeztet, majd a következőképpen pontosít: „Az emlékezés betegsége gyógyíthatatlan és halálos. A halál az, ami percről percre pergeti vissza az életet. Az emléktelenség megelőzi a történetet, a magánidő emberi eseménysorát, s nyilván az következik akkor is, amikor kifogy lábunk alól a fok." (Magánidő) Máshol ezt az általános megfogalmazást bensőségesen személyessé teszi: „Igazából egyetlen dologtól rettegek. Hogyha megöregszem, emlékezni kezdek. [...] Hogy kitekintésem lesz az élet vélhető egészére. Hogy mással se foglalkozom majd, elemzem folyton egy rég lejátszott sakkjátszma lépéseit. [...] Mert végül mindenki veszít - amint megválik a vitális feledőképességétől, s kényszeresen újraszenvedi élete összes gályáit... Egyszerre kinyílik az összes behegedt seb, begyógyult kelés." (Bábel abrosza)
A Beszédes-prózák elbeszélője nem csak a meghitt feledés bensőséges ürességének áldását élvezi, hanem érzékei is tompulóban vannak, gyakran említi látásvesztését, félvakságát, a fehér botot, a farkassötétet, azt, hogy ritka emlékei közt éppen a félhomályra emlékezik világosan, így nem véletlenül kerülhetett a kötet élére a fentebb tárgyalt verskötet képi világával harmonizáló Napkitörés cím, ami, noha voltaképpen nem szabad szemmel követhető vizuális esemény, a szó mégis erős vizuális vonzattal rendelkezik. Az ingerszegény belső és külső élet megteremtésére irányuló szándék akaratlanul is a lételméleti tépelődések terepére vezeti az elbeszélőt, akinek számot kell vetnie a saját, önmaga képére formált élet megválasztásának lehetetlenségével, és a meglévőben, az adottban berendezkedni, ennek során emlékezni a nem-létezőre, s ezt a folyamatot, ami során a soha meg nem éltet valós emlékként tételezzük, másként nosztalgiának nevezünk. A hiánnyal történő folyamatos szembesülés egy szóalkotás révén - űristen - kozmikus méretekre nagyítódik fel, s a hiány kipuhatolása szuggesztív képekben, megdöbbentő és nagyon pontos mondatokban hagy nyomot, olyan mondatokban, amelyekben közvetlen természetességgel jelenik meg a gondolat, a leírás és az elbeszélés egymásba csúszó síkjain „egy fekete tollat köpködő ártatlan öreg angyal", vagy a cserepeire törő malacperselyhez hasonlatos, felpuffadt sertéstetem, amikor a folyón úszva bójának ütközik, és felhasadó belsője nyüvek milliárdjaira hullik szét.
Azt már régtől fogva tudjuk, hogy a jó mondatokból még nem biztos, hogy jó irodalmi szöveg is összeáll, de Beszédes István kisprózái esetében ez megtörtént. Mondataiban is, egészükben is figyelemre méltó remek alkotások. Olyan kötet a Napkitörés, amilyet az elbeszélő valamelyik párhuzamos életében elképzelt: „Egyszer egy vershez hasonlatos gondolatban, vagy tán cselekedetben is már összehajtogattam egy ívet préselt levélerezetekből, egy áttetsző könyvet, amelyet a nap látott el üzenetekkel, a fény és a sötétség széjjelválása, s amelynek lapjai között őszi fejfájás keringett. Akár egy elfelejtett könyvjelző." (Szájfogás)
Beszédes István valóságérzékelésében, költői művében a világ megélésének lassított eleganciája, szerkesztői munkájában az odafigyelés permanenciája a meghatározó. Egyike azon ritka alkotóknak, akiknek sikerült e két széttartó habitust harmonizálniuk.
[1] Malcom Lowrey: Vulkán alatt. Fordította és az utószót írta Göncz Árpád. Európa, Bp., 1973
[2] Beszédes István: Égvizi séta, déli tükör. Thurzó Lajos Közművelődési Központ. Zenta, 1997
[3] Tolnai Ottó: Rovarház. Forum, Újvidék, 1969
[4] Beszédes István: Messziről Andromeda. zEtna, Zenta, 2007
[5] Beszédes István: Írástudatlan.
[6] Beszédes István: Napkitörés. Kisprózák. zEtna, Zenta, 2008, 89 o.
Posztdramatikus poétikák
BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET
Beszédes István legújabb lírakötetének bemutatójára február 18-án a szegedi Grand Caféban került sor. Az alkotóval Orcsik Roland a Tiszatáj szerkesztője, irodalomtörténész, kritikus beszélgetett. Bár az este apropója az irodalmár, szerkesztő negyedik verseskötetének megismertetése volt, a beszélgetés az alkotó irodalomszervezői tevékenységének bemutatására, szerkesztői indulására való visszaemlékezéssel kezdődött […]
BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET
Beszédes István legújabb lírakötetének bemutatójára február 18-án a szegedi Grand Caféban került sor. A rendezvényt a Fiatal Írók Szövetsége támogatta, az alkotóval Orcsik Roland a Tiszatáj szerkesztője, irodalomtörténész, kritikus beszélgetett. Bár az este apropója az irodalmár, szerkesztő negyedik verseskötetének (Magritte-sziget-Posztdramatikus versek, zEtna, 2013) megismertetése volt, a beszélgetés az alkotó irodalomszervezői tevékenységének bemutatására, szerkesztői indulására való visszaemlékezéssel kezdődött. Beszédes a vajdasági irodalom progresszív, összművészeti és esztétikai iránymutató szerepe miatt is fontos fóruma, az Új Symposion főszerkesztőjeként lépett be a professzionális irodalmi közegbe. E minőségében való ténykedésének időszakát a lap legsúlyosabb, elhúzódó válsága, a Sziveri János vezette szerkesztőség leváltása és szétzúzása, a forrongó és formálódó grémium közel fél évtizedes, feloldhatatlan ellentétek mentén megrekedő frontvonalak között egzisztálása előzte meg. Ebből a szakmai és személyes konfliktushelyzeteket teremtő szituációból kiindulva kellett az új vezetőnek a saját névjegyét is őrző karaktert teremteni a lapnak. Bár az alkotó saját lapszerkesztésének idejét, ezt a Jugoszlávia széthullása miatt szűkre szabott időszakot, a valójában elnyújtott végjátékká váló ígéretes érát (1989–1991) nem elsősorban a Sympo-hagyomány őrzését szem előtt tartó küldetéstudat dimenziójában tartotta fontosnak.
Beszédes az est résztvevői által is megtapasztalt szimpatikus és közvetlen személyiségét láthatóan irodalomszervezői karakterében is megtartotta. Az Új Symposion általa jegyzett utolsó előtti korszakát a szerkesztőbizottság „jó hangulatát” szem előtt tartó nyílt légkör jellemezte (L. a rendszeres szerkesztőségi üléseket záró pool billiárdozások). Mindebben, tudhatta meg a rendezvény közönsége, szerepet játszhatott a hivatalos irodalomcsinálás körein kívülről érkezése, jelesül az a tény, hogy a beszélgetés-kötetbemutató főszereplője először művelődésszervezőként, kulturális szakemberként került a vajdasági magyar irodalom legfontosabb orgánumainak közelébe. Beszédes a jugoszláv konglomerátum és a vajdasági magyar irodalom szétzilálódásának időszakáról nyíltan de nem sérelmektől fűtve beszélt, mindez már önmagában unikális viszonyulás, szerethető és követhető szembenézési mód egy válságos korszak szövevényes bel- és irodalompolitikai játszmáival.
Mivel az alkalom apropója az eleddig utolsó verseskönyv bemutatása volt, a hosszú múltba néző felvezető után az este második felében felolvasásra is sor került. A szerző néhány perces távollétében verseit Orcsik Roland olvasta fel, aki így az előadó és az értelmező szerepét egyszerre látta el. Az alkalom szülte performance-t éppenséggel tudatos gesztusként is értelmezhetné a szofisztikált összefüggések megtalálására éhes tudósítás, mindez nem is áll távol a „helyszínik” markáns, a tudósító személyét kisebb vagy nagyobb erőfeszítések árán középpontba helyező szemléletétől. Hiszen a Magritte-sziget alcímében is deklarált szándéka szerint a teátrum posztdramatikus iskolájának finomra hangolt lírizálási kísérleteit is tartalmazza. A kötet több verse, köztük az ez alkalommal is megemlített Találatok Newton almájára, fő akciói közt a posztdramatikus játékokat is szívesen szerepelteti. A színpad és a színjátszás szabályait ismertető, a játéktér körberajzolását elvégző elbeszélők a színház „kelléktárából” válogatva, a színpadi instruálás emblematikus vita- és programiratait (L. Lessing: Hamburgi dramaturgia) is felhasználó karakterek. Olyan, a szerepek, maszkok, szimbólumok sokaságát rendezőként irányító narrátorok, akik a lírát, a vers születésének folyamatát is a színpadi ábrázolásmódot magáévá tevő alkotó (a kötetben költő-drámaíró-színész-rendező alakváltozatokban bukkan fel) gesztusai felől engedik láttatni. Mindez, tudtuk meg ezen az estén, szoros kapcsolatban van azzal a körülménnyel, hogy Beszédest életének egy fontos időszakában a rendezés, a teatralitás technikai aspektusai is izgalomban tartották. A rövid színházi időszak végül a saját művészi kifejezésmód megtalálásával és az elképzelt életpálya módosításával járt. A lírát mint elsődleges kifejezésmódot megtaláló művészi szubjektumnak, ez e kötetet olvasva, valamint a beszélgetést hallgatva is igazoltnak tekinthető, nem ártott a drámai szerkezetek és formák iránti fogékonyság. Beszédes a mindent szenvedélyesen és permanensen instruálni vágyó narrátorain keresztül „eljátszott” versvilágának másik jellegzetessége a személyes és biografikus kitárulkozásoktól mentes, szikárságában is finom szubjektumlíra. E poézis néhány fontos, a kortárs magyar nyelvű lírában manapság ritka konvencióhoz tartozó darabját hallhatták az este résztvevői.
Kovács Krisztina
A jégkorszak bejövetele
BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET
A Magritte-sziget – Posztdramatikus versek, Beszédes István negyedik lírakötete nemcsak az alkotó költészetének korábbi tendenciáit megbízhatóan folytató válogatás. A könyv elsősorban a szerző két korábbi munkája, a Messziről Androméda (zEtna, 2007) című versgyűjtemény és a kisprózákat összesítő Napkitörés (zEtna, 2008) irányaiból kiindulva építi újabb elemekkel ezt a beazonosíthatóan jellegzetes, meteorológiai, ökológiai, geotopológiai kötődések szálaiból szőtt lírai világot… – KOVÁCS KRISZTINA KRITIKÁJA
BESZÉDES ISTVÁN: MAGRITTE-SZIGET
A Magritte-sziget – Posztdramatikus versek, Beszédes István negyedik lírakötete nemcsak az alkotó költészetének korábbi tendenciáit megbízhatóan folytató válogatás. A könyv elsősorban a szerző két korábbi munkája, a Messziről Androméda (zEtna, 2007) című versgyűjtemény és a kisprózákat összesítő Napkitörés (zEtna, 2008) irányaiból kiindulva építi újabb elemekkel ezt a beazonosíthatóan jellegzetes, meteorológiai, ökológiai, geotopológiai kötődések szálaiból szőtt lírai világot. A Magritte-sziget címlapján jégmadárral határozottan, ám nem leleplezően vezet be abba a karakteres, a földrajzi körülményeknek kitett univerzumba, amelyet a tárgyak részleteiben elvesző, azok fragmentumai körül türelmesen motozó elbeszélők klasszikus leíró technikái mellett a tektonikai formák (sziget, katarakta, szakadék, hullámtörő), klimatikus és meteorológiai tényezők (napkitörés, dagály), az arkhék állapotváltozásai (jég, víz, mészkő, csigaház, fosszília) tesznek felismerhetővé. Beszédes költészete ennyiben az Új Symposion más reprezentánsai által is sokszor „forgatott” földrajzi lexikon szócikkeiből (húsmárvány, karsztosodás, tenger, móló, kikötő) szemez, ám szövegei egy a reminiszcenciákat sem nélkülöző, mégis adekvát és jellegzetes élményköltészet darabjai.
A lírai szubjektum törekvése Beszédes világában az epicentrumot kijelölő, a szétesést és az összekapcsolódást, az ismétlődést és a változást latolgató, lassú, ám mégis aktív egzisztálás. Köteteiben az elemek szétbontására irányuló cselekvéssorok mögött rendre olyan elbeszélők hangja hallatszott, akik a konkrétságot és a transzcendentális karaktert egyszerre felmutató jelleget a meteorológiai és a geológiai jelenségekben, a geografikus és a szférikus dimenziókban együttesen észlelték. Ez jellemezte a Messziről Androméda űrbéli kalandozásait ugyanúgy, mint a Napkitörés poétikus, a töredékességet és a peripatetikus karakterek szemvillanásait középpontba állító részleteit. Utóbbi kisprózák gyűjteménye volt, ám fragmentumainak ritmikája és tematikája nem állt távol a szabad vers tempójától és formavilágától, így műfaji különbözősége ellenére is könnyen rendeződhetne sajátos „triptichonba” az őt időben megelőző (Messziről Androméda) és követő (Magritte-sziget) kiadványokkal.
Arról van szó, hogy a Messziről Androméda és a Napkitörés geocentrikus origójú csillagközi szimbólumrendszerei egyfelől tovább élnek a Magritte-sziget verseiben, hiszen a jól kimunkált, cizellált lírai darabokat tartalmazó könyvecske érdekessége, hogy egy új földtörténeti korszakot, egy újabb eljegesedést emel az emberi civilizáció dekádjai közé. A kötet első ciklusa (Glaciális részletek) ennek és az alcímben jelölt teátrumi stílusnak és szertartásrendnek megfelelően a jég színpadra állításának variációit ábrázolja. A jegecesedés, a kristályosodás dimenzióiban létező víz természetesen a Symposion-nemzedékek lírikus és epikus hagyományához illeszkedve a tenger formájában is felbukkan egy-egy pillanatra. A költő saját használatra átalakított „Hamburgi dramaturgiájában” a lírai én a jég metaforáit úgy veszi számba, hogy eközben megtestesüléseit is instruálni vágyik. A szerepek, maszkok, szimbólumok sokaságát rendezőként irányító narrátor a vers születésének folyamatát bemutatva a retorémák működését az alkotó (költő-drámaíró-színész-rendező) olykor túlpoentírozó gesztusai felől is láttatni engedi. A Glóbusz alakváltozatai közé a könnyen kínálkozó színpad mellé a hasonlóan nem különösebben unikális sziget, az új époche, a jégkor fő attribútumai között pedig a megszemélyesített, organikus természetű jég mellé a hó is felzárkózik. Emiatt akár közhelyszerű és kiszámítható is lehetne Beszédes István költészete, a képek szabad és rendkívül gazdag variációja, a részletek finom kidolgozása miatt azonban erről szó sincs.
Az anyag története nála ugyanis úgy válik a színjátszás kézikönyvébe rejtett színész históriájává, meséje a kötet első ciklusának impozáns és szellemes felvezetésévé, hogy az átvezetés a második rész (Valódi műértők) a fő témát részletesebben kibontó verseibe észrevétlen, leheletfinom. A teátrum helyeitől távolodva úgy érkezünk meg a kisebb dimenziójú, intim terepekig, hogy az első ciklus szimbólumrendszerét mégsem felejtjük el. A minden mindenhez kapcsolódásának elve vezeti a földrajzi- és egyéb térformák leírására vállalkozó elbeszélő tekintetét. Beszédes kozmogóniájában a legprofánabb történéstől úgy jutunk el egy pillanat alatt a világűr távlataiig, hogy közben nem érezzük a pátosz felesleges sallangjait. A költői nyelv világossága, a formák tisztasága, a humor és az irónia szikár reprezentációi a kozmikus témavariációkat is úgy teszik hitelessé, hogy súlyukat megtartva maradhatnak hétköznapiak.
A mindent figyelő, de az őt is fürkésző tekintetek elől elrejtőzni nem tudó lírai én a színpadtól távol kerülve is a teátrum „kelléktárából” meríti szókészletét: „Sajnálom, de hol menjek szét,/idegen helyen, értetlen közönség előtt?” (Egy élet munkája ) A test határairól és a színpad végességéről szóló sorok a szétszálazott témafelvetés ellenére is sikeresen tükrözik a shakespeare-i invenciót, a színpad és a világ totalitásának egybecsúsztatását: „csillapítani szeretnéd a vérzést,/amit a szerep vasrácsa reszel a húsba.” (Megkísértés); „óvatosan ássa ki a színpadot a dombból,” „a kérdések létjogosultsága e nagyteremre szűkül,” (Deszka jelent)
A Magritte-sziget verseiben a Földtől elemelkedő, nagy távlatokat látó elbeszélők kalandjai gazdag és kimunkált témavariációk szekvenciái. A könyv harmadik, Szálló ige című egysége a mediterrán fantáziák gyűjteménye. Versei, a Frutti di mare, a Földközi, a Szakadék felett a kitakarás, az elrejtés akcióit tematizálva vezetik be és kapcsolják a jég kulisszáihoz és a színpad metaforáihoz az alkotó látáshoz, észleléshez kötődő ideáit. Így nem váratlan, hogy a következő ciklus (Kaszting) a képkockát teszi a lírai szubjektum látómezejének alapegységévé (Full frame variáció). A könyv egyszerre teleologikus és ciklikus megkomponáltságát egy percre sem feledő elbeszélők a gravitációt legyőző, életre kelő hideg őselem mitológiáját is megteremtik: „mert ez az, ami a korpuszt/a hideg talajtól elemeli” (Szerető)
A Magritte-sziget legjobban kimunkált darabjai azok a versek, amelyek az anyag színeváltozásának mágiáját tárgyalják, bár az itt használt tárgykultúra és motívumkincs nagy meglepetést nem okozhat, a szüntelen ismétlés magabiztos retorikája ezúttal is meggyőző hatást kelt. A legerősebb egység így lesz kétségtelenül a Nyers, annak egyik darabja (Húsmárvány) a kontinensek között tébláboló, az eredet kronológiáján töprengő elbeszélőjével az egész válogatás leginkább enigmatikus figurája. A Minden élet, a Mészkő tárgy és A Hold-ösvény felé című versek a mészkövesedés fázisainak rögzítésével fonják egybe a civilizációk körkörösségének, az élő szervezetek anyaggá levésének, majd anyagtalanná válásának stációit.
Bár a dolgok teresülésének témái a Kis helyen címmel aposztrofált rész több versében is erősen tematizálódnak (pl.:50 m2: „mint járják a tárgyak saját utuk,”), a könyv csodaként visszatérő szálai igazán a Katarakta-ciklusban szintetizálódnak. A posztmodern civilizációs terepektől látszólag távol lévő locusokban észlelt történések – az összehúzódások, összeszűkülések, a környezetbe ágyazódások földrajzi terepein zajlanak. A környezettel egybeolvadó humanoidok történetszálait fonják egybe a Patrióta, a Katarakta és a Régi hegyek című darabok. Közülük a Katarakta, bár a címválasztás, a hályogosodás, a látás elhomályosodásának dimenziójára is utalhat, (L.: szürke hályog) a szinonim jelentések köre a zuhatagosodás, az összeszűkülés által kialakuló szigetesedés problémáját is megidézi.
A Magritte-sziget záró része, a Találatok Newton almájára, melynek legfőbb akciója, hogy a korábban a színpad és a színjátszás szabályait ismertető, a játéktér körberajzolását elvégző elbeszélő levonul a területről. A saját maga által teremtett korszakot lezárva kivonul a világból, a Földről. Az Egy hulló almán élek ennek megfelelően a Geoszba zuhanás élményével, a gravitáció erőinek kérlelhetetlen törvényeivel magyarázza a földhöz-röghöz kötődés tapasztalatát. Bár az Olyan ez, mint egy utazás a bolygó elhagyhatatlanságának érzését a menekülés illúziójával kapcsolja össze, a Lenn összetört az elemelkedés távlatából szemléli ismét a légköri geoszféra ügyeit. A világra vetett utolsó pillantásban pedig a newtoni tér törvényei kegyetlen feladványként állnak előttünk: „Felforrt nektárral áradó/kanális, orális élvezet, fikciók anális hatalma,/egzaltált hullámot vet benne az alma.” (Lenn összetört) A Mindig is báb a megkapaszkodás lehetőségeit veszi számba, a bebábozódás lehetősége a túlélés esélyeként testesül meg. A Leszakadt almán („Lelépni arról, ami úgyis zuhan?”) és az Értelmet nyer vele („elsőnek hagyni el a süllyedő hülyét.”) a téma finom hangolásokkal elpróbált, tudatosan túlírt variációi.
Beszédes István új kötete lassú és finom, ráérősen olvasandó, stílusparódiától, diszkrét ám fanyar iróniától sem mentes versek gyűjteménye. Míves szubjektumlíra, amely a kulturális és költészettörténeti hagyományoktól sem független, a kortárs poétika aktualizáló törekvéseitől azonban mértéktartóan távol marad. A kötet összességében e nem feltétlenül divatos, ám annál izgalmasabb intellektuális költészet atmoszférájával tarthatja izgalomban az arra fogékony olvasót.
Kovács Krisztina
(Disz)komfortos távlatok
Beszédes István: Vagy lenolaj
Topográfia – a földfelszín elemeinek, tereptárgyainak – közvetlen, helyszíni felkeresésen alapuló – leírásával, helyzeti információinak összegyűjtésével, térképi rögzítésével foglalkozó tudományág a térképészet, a földméréstan, a földrajz és más tudományok határterületén. A topográfia jellemző vonása a domborzat részletes, szabatos bemutatása, valamennyi terepelem összefüggő, komplex ábrázolása, ezek révén a terepi tájékozódás elősegítése.
Milyen szakismeret szükségeltetik ahhoz, hogy megrajzoljuk egy emberi lélek topográfiáját? Hogyan határozhatóak meg a lélek felszíni elemei? Milyen mértékegység alkalmazható a belső végtelenek leírásához? Milyen méretarányokkal dolgozhat az emberi psziché topográfusa? Milyen állandókat tud megállapítani kutatásai során? És a kapott eredményeit hogyan közölje?
Ismerős tájakon járunk Beszédes István Vagy lenolaj című kötetében, amely a zEtna könyvkiadó Vulkánfíber elnevezésű sorozatának 33. darabjaként látott napvilágot. A sorok között magunkra ismerünk, felismerjük barátainkat, ismerőseinket, ellenségeinket. Mégis diszkomfortosan érezzük magunkat, hisz az ismert belsőnk ismeretlen tájait látjuk magunk előtt ismeretlen megközelítésben, ismeretlen nyelven közölve. A szavak nem engednek közel belső világunkhoz, nem engedik, hogy közbeavatkozzunk, nem engedik azt, hogy változásokat eszközöljünk rajta, nem engedik, hogy kényelembe helyezzük magunkat a folyóparton, a fák árnyékában, a városban, a határokon, a kordbársony őserdőkben. A szavak eltaszítanak maguktól, és csak magasan a felszín fölé emelkedve szemlélhetjük létünk súlyos és súlytalan, de minden esetben árnyékokkal kísért elemeit. És amikor a szavak közel engednének magukhoz, átadják helyüket a különböző (írás)jeleknek, hogy azok húzzanak átlátszó falat, megakadályozva közeledésünket.
A végtelent átlátszó falak közül szemlélve azt is látjuk, hogy kisebbségi létünk is nyomot hagy belső térképünkön, ott virít elmozdíthatatlan felszíni képződményként, fehér árnyékot vetve maga köré.
Lehet, nem is kell tudni,
mi van ott, kik vagy mik
lehetnek lakosok azon
az elvont koordinátán...
Tipográfia – nyomtatott betűkkel foglalkozó szakma és művészeti ág, amelynek célja, hogy a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával olyan írásképet alakítsanak ki, amely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének, valamilyen síkban megjelenített szabályrendszere. A tipográfia szót az idők során többféle jelentésben használták: betűtervezést, betűmetszést, nyomdászatot, nyomdai úton történő sokszorosítást is jelentett. Ma a magyar nyelvben csak a betűkkel való tervezést, a szöveges közlés megformálását, szöveg és kép együttes elrendezését nevezzük tipográfiának.
És topográfusunk mihez kezdjen a növényzettel, amelynek alkotóelemei folyamatosan elárasztják belső tereinket, amelyek napfényt és energiát nem kímélve küzdenek az üresség ellen?
A kulturális tér értékei
Beszédes István zentai íróról, költőről, drámaíróról, a zEtna elektronikus folyóirat és kiadó alapító-szerkesztőjéről az utóbbi időben inkább irodalom- és fesztiválszervezői tevékenysége kapcsán olvashattunk. A vele készült interjúnak a nemrégiben átvett József Attila-díj az apropója, de az én kérdéseim, vagy inkább megállapításaim sem a költészetére, a megjelent köteteire (Kívánja-e a pirosat?, Égvízi séta, déli tükör, Messziről Andromeda, Napkitörés, Rozsdaszín) vonatkoztak. Beszélgetőtársam ezt a tényt nagy megértéssel fogadta, mert - mint mondta - kevés az az író, aki mással nem foglalkozik.
- Bátor és vakmerő vállalkozók vagyunk, ez vajdasági magyar sajátosság, de az igazi írói, költői teljesítmények mégiscsak az íróasztalnál dőlnek el, komoly vállalások eredményeként. Olyan kettősség ez, amelyben én is élek. Irodalomszervezőként és költőként. Esetleg fordítóként vagy drámaíróként. Az irodalomszervezés nyilvános tevékenység, a költő világa viszont meglehetősen zárt. Költőként belső világokat járok be, irodalomszervezőként a külső csatlakozási pontokat kell keresnem. Ezek teljesen más irányok. Egyértelmű, hogy sokkal jobban ismernek a zEtna működtetőjeként, kiadóként, a fesztiválok szervezőjeként. A költészetem nehezen kommunikálható érték, nem tudok és nem is szeretek róla sokat beszélni. Az irodalmi rendezvényeinkkel, a könyvkiadásunkkal azt a fajta beszédmódot szeretném megteremteni, amely ezeknek az értékeknek szerepet ad.
* Korábban a könyves szakma együttműködésének a kialakításáról, fontosságáról beszéltél. Hogyan haladsz ennek az ötletnek a megvalósításával?
- Tavaly elkezdtük a könyves céh alapítását, de a folyamat egy bizonyos szinten megállt, ezért erről nem tudok új információkkal szolgálni. Számomra azért szűnt meg a motiváció, mert az együttműködés létrejött: sikerült a könyveinket közösen kiszállítani a könyvhétre és a terjesztés is megoldódott. Ezzel szemben a könyveink itthoni forgalmazása, itthoni életterének a megteremtése még várat magára. Ez a művelődési tér tele van - számítógépes szóhasználattal élve - ''spamm”-el. Vannak olyan kulturálisnak látszó tárgyak, témák, amelyek betömik azokat a finom szűrőket, amelyeken az értékek közlekedhetnének. Ez azt eredményezi, hogy bizonyos értelemben láthatatlanná, elérhetetlenné válnak a hagyományos és fontos kulturális értékek, közöttük a szépirodalom is.
* A zEtna tizenegy évvel a megalakulása után is megmaradt egyszemélyes vállalkozásnak. Feltételezem, hogy nem tudatosan alakítottad így, hanem ez inkább afféle kényszermegoldás.
- Évente 20-30 pályázatot írok, mert a zEtnának semmilyen fix működési költsége sincs. Ez valóban eszméletlen munka. Tizenegy évet eltölteni a nonprofit szférában elég húzós, ami addig működik, amíg akad egy ember, akinek van erre fordítható szabad energiája, de hosszú távon ráférne az intézményteremtés. Mindamellett is, hogy a függetlenség megőrzésének ez a legjobb formája. Nincs komoly anyagi háttere, és gazdasági lobbi sem áll mögötte, az irodalmi élet önerőből teremtette meg, az írók is fontosnak érzik a kiadó létezését, mert sikerült neki rangot adni. Az irodalmi fesztiváljainkkal, ha csak pár napra is, nagyvárosias szellemi életet teremtünk Zentán. Az itt élő írók is jó viszonyban vannak egymással, ezen a Tisza-parti településen jó regények, versek születnek. Számomra a József Attila-díj is annak a bizonyítéka, hogy ezek az értékek a magyar kulturális térben elég messzire eljutnak. 1999-ben ültünk a kockás abrosz körül, és nem tudtuk, meddig hallatszik a hangunk. Akkor még nemcsak külső, hanem belső embargó is volt, de most elmondhatjuk, hogy 2011-re sikerült légiesíteni a határokat, a körülöttünk lévő zárlat kerítéseit. Az értékrendem szerint a vajdasági magyar irodalom ma is a Vajdasághoz kötődő magyar íróké, akik élhetnek bárhol. Az én irodalmi Vajdaságom teljesen elvesztette a területi elvét, ott vannak a határai, ahol az aktív írói.
* Március 29-én volt a vajdasági magyar könyv és olvasás napja. Arra kérlek, fogalmazz meg egy idevonatkozó üzenetet.
- Néha azon gondolkozom, hogy radikálisnak kellene lennünk, de nem abban az értelemben, ahogyan az most Szerbiában érvényes. Egy filmes jelenet jut eszembe, amelyben az író bemegy a szupermarketbe vagy a könyvnagyáruházba, széttárja a kabátját, a derekára vannak kötve a saját kötetei, kezében pedig ott a gyújtózsinór. Mert mit lehet tenni, hogy a könyv eljusson az olvasóhoz? Vajon elegendő-e az, ha finom kis üzeneteket küldünk, amelyek, érzésem szerint, sehova sem érkeznek meg? Sajnos, a helyzet már sokkal elfajultabb, radikálisabb dolgok kellenek. A másik, ami bevillan, hogy az olvasókat védenünk kellene. Hozzunk létre egy katasztert az olvasókról, és minden író viselje gondját közülük legalább négynek-ötnek. Ha én nem nonprofit kiadó volnék, és akadna egy-két fizetett ember a szerkesztőségben, akkor arra biztatnám őket, hogy szervezzék meg az olvasói klubunkat. Tudjunk róluk, legyünk velük kapcsolatban, hallgassuk meg őket. Az olvasást vissza kellene vinni az ipari, nagykereskedelmi szférából a megszemélyesített olvasóhoz. Voltak jó időszakok, amikor sok könyvet el lehetett adni vagy ajándékozni, de ez soha nem volt arányos az olvasók számával. Nekem például van egy kedves könyvem, amely nem mindennapi módon jutott hozzám. A felsőhegyi Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolába jártam, hatodikos vagy hetedikes lehettem, amikor az iskola szemétdombján, ami az udvar sarkában volt, találtam egy letépett borítójú könyvet. Hazavittem, beköttettem, és számomra a mai napig nagyon fontos. A szerzője Susan Sontag, címe A pusztulás képei. Vajon miért éppen ez jutott az eszembe?
A legtisztább beszéd
Beszédes István József Attila-díjas – Irodalmi munkásságáért és irodalomszervezői tevékenységéért kapta a rangos elismerést
Gyerekkorától a könyv, az irodalom és a nyelv jelentette a világ felfedezésének élményét, vallja Beszédes István író. Számára a művészet, az irodalom, a költészet nyelvén szólal meg a legtisztább beszéd. Az írói státusról, a költők helyzetéről és a városról, ami az egyedüli létezést jelenti, de időnként a túlélés esélyének illúzióját is kelti.
Legutóbb december végén beszélgettünk, akkor szóba került az írói, irodalmi menedzsment, amiről annyit mondtál, hogy égető az időszerűsége ennek a kérdésnek. Kifejtenéd?
– A legjobb választ az időnek kellett volna hoznia. De erre még várni kell kicsit. Így a válaszom továbbra is körülíró. Az írói is egy szakma, vagy ha úgy tetszik hivatás, és minden valamire való szakma és hivatás törekszik saját érdekképviselete megszervezésére, értékei számontartására, a feljövőkről való gondoskodásra. Ez persze nem egyszerű, amikor ez a bizonyos szakma természetes módon magánzókból, egyéni teljesítményekből és egymással is versenyben álló művekből és műhelyekből áll, de ennek figyelembe vételével is megéri kísérletet tenni a szolidaritás minimumának megteremtésére. Ez befelé biztonságot, kifelé együttes fellépést, új lehetőségeket jelent.
„Meg kell haladnunk a kánonok szabta határokat, és a régi kánont – amely még mindig tartja magát –, s a különálló vajdasági magyar irodalom alig módosított definícióját.” Szintén idézet az interjúból. Milyen ma egy vajdasági író státusa? Hol a helye? Hova teszi önmagát és hol látják mások?
– A jelenlegi helyzet sok tekintetben más, mint a tíz vagy húsz évvel ezelőtti. Mások a külső és belső határai. Számomra a fiatalok mellett ma is azok jelentik a vajdasági magyar irodalmat, akik húsz éve is, akkor is, ha életvitelszerűen nem lakják a Vajdaságot. Irodalmunk az egyetemes magyar irodalom része, és ez nem csupán előnyökkel jár, hanem pl. azzal is, hogy több, esetenként szigorúbb mércével mérik. Ez nem megkerülhető. Ha újra és újra meg kell rajzolnia belső autonómiáját, azt versenyhelyzetben, hiteles teljesítménnyel kell tennie. Az olvasóhiány a vajdasági magyar irodalomban sem ismeretlen, sőt. És az olvasatlanság meghatározza az irodalom rangját, az író helyzetét. Nincsenek főállású íróink. A viszonylagos egzisztenciális függetlenséget, a szabadúszó státust is rendkívül nehéz megszerezni. Ezt például nem régóta már a törvény is szavatolja a társadalombiztosítási járulék mértékében, ami még messze van a megélhetéshez. Ám ahhoz, hogy elnyerhesse valaki, egy szakmai szervezet ajánlására volna szüksége. Az itthoni magyar írónak pedig ilyen ajánlója jelenleg nincsen.
Kicsit a könyvekről is beszéljünk. Illetve nem csak könyvekről, talán inkább a publikációkról kellene, úgy általában. Milyen megjelenési lehetősége van egy írónak? Hogyan találja meg az olvasóval a kapcsolatot?
– Nagyon értékelem azokat az írókat, akik meg tudják szólítani az olvasót, akik tudatosan törekszenek erre. Legfőképp azért, mert ahogyan én is hajlok erre, legtöbbünk megszokta azt, hogy visszajelzés nélkül is tudjon írni, feltételezzen egy imaginárius olvasót, palackpostát küldjön, talán hogy az alkotást a hallgatás egy cselekvő módozataként élje meg. Hogy ne maradjanak el a válaszok, amelyekre nincsen kérdező. Jó folyóiratokkal, folyamatos jelenléttel, irodalmi portálokkal és természetesen jó hangulatú jelenlétrevükkel ez megváltoztatható. Ehhez azonban az irodalomnak szövetségesekre van szüksége: szívélyes könyvtárosokra, tájékozott irodalom- és nem csak irodalomtanárokra, az írott és az elektronikus kulturális sajtó nyitottságára, felvilágosult, hosszútávon építkező művelődéspolitikára.
Kikhez szól az irodalom? Zalán Tibor szerint meg kell becsülni a mandarin-közösségeket, azt a szűk réteget, akik olvasnak verseket, illetve általában irodalmi alkotásokat.
– Mindenkihez, aki olvasni tud, és értelmezni is képes az olvasottakat. Ez persze nem is magától értődő. Számomra a művészet, az irodalom, nem kis hangsúllyal a költészet nyelvén szólal meg a legtisztább beszéd, amit én ebben a korban hallok (olvasok). Életünknek talán a legkevesebb kompromisszum, közhely, téves hivatkozás terhelte, legapróbb részletekre kitérő krónikája. Aki ezt nem érti, híján marad világa teljesebb értésének is.
Számodra mit jelent, hogy éppen ebben a közösségben éled az életed, hogy itt alkotsz? Tisza menti kisváros, határon kívüli magyar közösség… Hazajöttél, tehát tudatosan választottad ezt az életformát.
– Én itt szocializálódtam, ebben a városban, eszmélésem fontos szakasza köthető hozzá. Mindegyikünk fejében megjelenik egy hely, amikor azt a szót hallja, „város”. Nekem ez mindig Zenta lesz. Valahogyan eszembe sem jutott, hogy más helyen másik élet várhat rám. Pedig a családi hagyomány nálunk más: apai nagyszüleim a húszas évek elején Dél-Amerikába készültek. Az egyetlen róluk készült fotó ekkor készült. Aztán meggondolták magukat. Gyerekkoromtól nekem a könyv, az irodalom és a nyelv jelentette a világ felfedezésének élményét, az utazást. Zágrábot például falusi házunk lapos tetőjén, napozó párnák és paplanok között ismertem meg egy Marinković-regényből. Később, a kilencvenes években, miután, nem mintha magam is szerettem volna, valamelyest világot láttam, és egy hosszabb kihagyást követően visszatértem, már felmerült, hogy itt több minden hiányzik abból, amit másutt, más, nagyobb városokban megéltem. Barátaimnak, írótársaimnak köszönhetően ezekből párat sikerült meghonosítani: már van kiadó (több is), folyóirat, egy országhatárokat is átlépő irodalmi fesztivál, aminek köszönhetően egy hétvégére Zenta irodalmi nagyváros és a túlélés esélyének illúzióját keltheti.
Költő a vulkán alatt
Beszédes Istvánt irodalmi berkekben jól ismerik. Nehéz feladat tehát sorokba foglalni sokrétű tevékenységét. A nevéhez fűződik a többi között az első vajdasági magyar internetes irodalmi folyóirat, a zEtna. Ebből kifolyólag szervezői, kiadói munka is vár rá. Egyéni irodalmi alkotói véna és (társas) magány is vegyül, érlelődik a zEtnában — a vulkán alatt.
* Létrejöttéről legendákat hallani...
— Az jó. Azért is, mert a legendákat mások költik. És nemcsak azok, akiket a szimpátia vezérel. Lehet, hogy ez a mintegy másfél évtized, ami a zentai Kisvendéglő kockás abroszától, az ötlet kipattanásától elválaszt minket, már elegendő alapot is ad ehhez. Mindenesetre az eltelt tizenegy évben 76 kötet jelent meg; a 14. évfolyamát jegyzi az elektronikus irodalmi folyóirat; küszöbön áll a tizedik irodalmi fesztivál… Nincs pontos statisztikám, de mintegy kétszáz irodalmi estet, közönségtalálkozót tartottunk... Mindezt ugyanakkora infrastruktúrával, mint a kezdet kezdetén. Magyarán főállású munkatárs, állandó működési tér nélkül. De ezt most nem ragozom tovább. Korábban már megtettem elégszer. Ami fontos, hogy a zEtna független produkciója továbbra is alkalmas értékteremtő befektetésre a kultúrában, tehát számítunk a felvilágosult szponzorok támogatására. Persze tudjuk, hogy ennél többre is vihetnénk, de ez legkevésbé a zEtnán és a zEtnát támogató írókon múlik.
* Hogyan épül(t) fel a zEtna Magazin a vulkán alatt webes formája?
— A folyóirat sorozatokból épül fel. Tíz-tizenkét számból áll össze egy-egy évfolyam, tíz-tizenegy magyar és egy-két szerb nyelvűből. Egy sorozat nagyjából olyan, mint egy nyomtatott folyóirat tematikus blokkja vagy száma. A hagyományos folyóirattal szemben a folyamatos lapzárta lehetőséget ad arra, hogy a korábban közölt szövegekre az olvasók a későbbiek során reagálhassanak, tehát mód van interakcióra. Ilyen pl. a szerb—magyar négy- és többkezeseket közlő Makropolisz-sorozat, amely túlélte az összes többit, már 2000 óta zajlik, és anyagából immár két antológiakötet is készült, legutóbb a Figurák után kutat (U potrazi za figurama) című. Az ilyen sorozatok előre kapnak címkét, fix pontokat, amelyeket a bennük szereplő szövegeknek érinteniük kell, az olyanok pedig, amelyek nem ilyen felkérésre készülnek, utólag, a szerzői invenciók alapján szerveződnek valamiféle kontextussá, kiválasztott közös nevezőik mentén. November másodikán veszi kezdetét a zEtna — Magazin a vulkán alatt tizenötödik évfolyama. Ez alkalommal olyan sorozatokat indítunk, amelyek a helymegjelölés művészetét helyezik középpontba, valós és képzelt helyekét, hisz maga a zEtna is egy ilyen képzelt, de már-már valóságos hely, amint a Makropolisz, Zynthanova vagy Ladányi István Eresszája. Remélem, ebben a sorozatban is gazdagabbak leszünk új helyekkel és régi helyek új felfedezéseivel.
* A kiadó prózát, lírát, gyerekverseket, irodalomtörténeti kiadványokat (fordítás)antológiákat jegyez. Hogyan telt el az idei könyvhét, melyek voltak a zEtna újdonságai, és hogyan népszerűsítettétek őket?
— Az idén hat új kötetet vittünk az Ünnepi Könyvhétre. Két esszékötetet — Ladányi István: Eresszai észrevételek, Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén; Nagy Abonyi Árpád elbeszéléskötetét: Kolumbusz és én; három verseskötetet, közösen a Fiatal Írók Szövetségével — Csík Mónika: Hattyúnyakú, Szegedi-Szabó Béla: Örmény ének és az én Magritte-sziget című kötetemet. Sajnos csak a könyvhét után jutott eszembe, hogy nyaralási ajánlatként is hirdethettem volna ezt az újdonságcsomagot. Így, nyár elején, akár mint egy utazási iroda menedzsere is kínálhattam volna őket: feledhetetlen nyaralási lehetőségek egzotikus helyeken! Fedezze fel a mediterrán Eresszát Ladányi István bedekkerével az útipoggyászban! Lassú tánc forgó csillagok alatt egy tiszai állóhajón Mikola Gyöngyi ajánlásával… Európa hét csodája, lisszaboni kézfogással a végén — Nagy Abonyi Árpád idegenvezetésével! Bácskai madártávlat Csík Mónikával! Jereváni túra Szegedi-Szabóval, vagy tíz nap a cunamivédett Magritte-szigeten… Egyébként valamennyi címszó szerepelt az Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján, annak katalógusában. És valamennyi szerző részt vett könyvheti rendezvényeinken Zentán, Szegeden és Budapesten.
* Fekete J. József kritikája szerint a legfrissebb könyvednek, a Magritte-szigetnek a verseiben a drámaszerzői éned is megszólal, mint a „szerepjátszó emberi lét” feletti ítéletmondás, hidegen, mégis harmonikusan, derűsen, ironikusan. Közvetlenebb, ugyanakkor keményebb is vagy ezekben a versekben.
— Nem tudok, nem is akarok szabadulni Montaigne azon megállapításától, hogy két ember egymásnak, önmagának is elegendő színház lehet. A mondat tárgya itt mégsem a színház, hanem az emberi lét egyedülvalósága, a magány színpada. Amikor a Magritte-sziget verseit posztdramatikusnak neveztem el, szintén nem a drámához való viszonyra utaltam, hanem inkább a magánszcénára. Az egymással feleselő szerepek közötti azon feszültségre, amely az identitásmeghatározás lehetetlenségéből, fals kísérletéből ered a végtelen tér–idő perspektívájában. Persze van posztszcenikus tapasztalatom is, nyilván ezek az új szövegek építenek azokra az élményekre, arra a radikalizmusra, amelyet pl. a Szardínia színrevitelekor, a Kosztolányi Színház kivételes kísérleti terében szereztem. Ezek a szövegek azonban most színház utániak, nem akarnak a „deszkára” kitörni, ezek a deszkákat viszik be a vers kísérleti terébe, amelyet nem kötnek az elvont fogalmak tárgyi megjelenítésének technikai lehetőségei, és az a tény sem, hogy a színházi darabot valaki nézi. Ki nézhetné az én Felix Baumgartneremet, az űrugrót, aki az egyik félmondatomban bújik meg, s aki az én forgatókönyvem szerint kiszakad a Föld gravitációs teréből, és felfele zuhan?
* A zEtna alkotóműhely és irodalomközösségi tér is — ha ugyan létezik ilyen manapság. Irodalmi fesztiválok, felolvasási alkalmak várhatóak az idén?
— November 7-étől 9-éig megtartjuk a jubiláris X. Irodalmi Fesztivált. Nagy kihívás lesz a kilencedik fesztivált felülmúlni, a korábbi találkozók legjavát visszaidézni. A fesztiválnak lesznek kísérőrendezvényei is az őszi időszakban, és lesznek „Beszélgetések a vulkán alatt” már a nyár folyamán is, folyóirat-bemutatók a tizenötödik évfolyam ürügyén, helyjelölésekkel. Úgy húsz-harminc rendezvény várható Zentán és a környező városokban, falvakban, megszokott partnereinknél, a könyvtárakban, de olyan új helyeken is, ahová még nem hívtak minket, de most megteszik.
FULL-FRAME VARIÁCIÓ
[…] a szem lustaságának köszönhető;
az összemosódás
plasztikus átmenetet alkot […]
[…] alul apák bőrmicije,
anyakötények,
feljebb kinőtt
bababodyk szállnak […]
[…] azt tanítsd meg gyermekeddel:
ott lenn még, lehet,
egy másik dialektust,
másik nyelvet beszélsz
(beszélsz?) […]
[…] tanuld azt, ott fönn majd,
ahol a film véget ér,
már ha valaha is kifut,
mindenki egy-egy űrugró,
űrugró, aki felfele hull,
akár egy héliumos ballon vagy a zokszó […]
[…] és itt, középen ideiglenesen
csillapított éhség, folyóba esett szomjúság,
langyos napfolt, ami az árnyék
tisztásán átszalad […]
[…] tanítsd azt gyermekeddel
ott lenn még, lehet,
egy más színű rassz vagy,
vagy csak alig emberszabású
majom, egy makkozó disznó,
ászka, jelentés nélküli tárgy […]
[…] tanuld azt, ott fönn majd,
ahol a lajtorja kifut,
áttetsző lehetsz, mint egy lepkeszárny,
egy celluloid hieroglifa
(amelyre felúszó arc tapad, szemek
alul a jéglemezen) […]
[…] tanítsd, hogy amikor ütsz,
magad ütöd (lehetett volna
kíméletesebben eljárni a moábitákkal),
amikor simogatsz, magadat
simogattad meg […]
[…] egy film, egy történéssor
ez az egész, a fény játéka,
és sose lineáris,
a szem lustasága
fűz össze mindent [?]
[…] lehet, minden film egyetlen
full-frame képkocka csupán,
csak a szem vél
mást látni szüntelen…
BESZÉDES ISTVÁN (1961, Zenta): költő, műfordító, szerkesztő, tipográfus, a zEtna kiadó alapító-szerkesztője. 1986-tól 1989-ig művelődésszervező (Ifjúsági Művelődési Központ, Zenta), 1989-től 1991-ig az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője, 1991-től 2006-ig újságíró, újságszerkesztő (Hódmezővásárhelyen és Újvidéken). 1988-ban Sinkó-díjban, 1994-ben Móricz Zsigmond-, 2003-ban Benedek Elek-ösztöndíjban, 2011-ben József Attila-díjban és az NKA alkotói támogatásában részesült. Több általa tervezett (zetnás és VMMI-s) kötet nyert el Vajdasági Szép Magyar Könyv díjat.
Négy verseskötet (Kívánja-e a pirosat? Újvidék, 1988; Égviziséta, déli tükör. Zenta, 1997; Messziről Andromeda, Zenta, 2007; Magritte-sziget, Zenta, 2013), egy verses gyermekdrámakötet (Rozsdaszín. Zenta, 2006), és a kisprózákat tartalmazó Napkitörés (Zenta, 2008) szerzője. A következő antológiákban szerepelt: Te-leírt világ (Újvidék, 1987), Verskoncert (Miskolc, 1995), Hosszúfény antológia (Budapest, 2008), Az év versei 2010 (Budapest, 2010), Az év versei 2011 (Budapest, 2011).
Három verses gyermekszínművét — Rozsdaszín ország aranya (2003, rendező Tóth Miklós), Szalmakalap száll... (2004, rendező Lengyel Pál), Gábriel és Gabriella, (2006, rendező Hernyák György) — a szabadkai Gyermekszínház magyar társulata vitte színre. Az Újvidéken megrendezésre kerülő Vajdasági Magyar Drámaíróversenyen több ízben is részt vett. 2009-ben a szegedi Regionális Összművészeti Központ (REÖK) által rendezett I. Regionális Drámaíró Versenyét Szilveszter öreg éjszakáján c. szövegével megnyerte (rendező Andrei Elek). Szardínia című darabját Urbán András rendezésében 2009. április 29-én mutatta be a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház.
Önálló műfordításkötetei: Ritmus trombita meg vokál nélkül; Boško Krstić: Vízöntő (Varga Piroskával, Újvidék, 2002); Citadella.doc — Három négykezes (Zenta, 2003); Boško Krstić: A vadgesztenyék utcájának nyomában (Szabadka, 2007); Horváth Ottó: Olmóba menet (Zenta, 2010); Boško Krstić: Az azúr őrzőinek legendája (Pécs, 2012).
Kontaktzónában Beszédes István!
Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke egy rendezvénysorozat keretein belül a hallgatókat írókkal, költőkkel és kritikusokkal hozza testközelbe, Kontaktzóna címmel. A moderátorok legtöbb esetben a kar diákjai közül kerülnek ki, s ők beszélgetnek a vendégekkel, élményhelyzetbe hozva ezzel mind a hallgatókat, mind a meghívottakat. Legutóbbi alkalommal Beszédes István József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő, a zentai zEtna Kiadó vezetője volt az esemény vendége. A moderátorok pedig Antalovics Péter és jómagam voltunk.
A készülés már napokkal korábban elkezdődött. Beszédes-kötetek beszerzése és megemésztése. Az online felület átböngészése. Kérdések kigondolása és lefixálása. Az izgalom fokozódott. Hirtelennek hatott a pillanat, amikor tudatosítottam, hogy a közönség előtt ülve a zEtna „szentháromságáról” faggatom vendégünket.
Még mielőtt elárulnám, hogy mi is ez a bizonyos „szentháromság”, nagy vonalakban ismertetném, hogy mi is valójában a zEtna. A zEtna egy egészen szép kort megért online folyóirat. 1999. november másodikán jelent meg az első évfolyam első száma, ekkor még kevésbé kikristályosodott koncepcióval. Beszédes frappánsan összefoglalta:
„Összekalapáltuk egy pályázatra, aztán jöttek a bombázók, majd el is felejtettük, és amikor lenyugodtak a kedélyek, felkértek minket a dolgok konkretizálására. Szóval mire tényleg elindultunk, kialakult a koncepciónk.”
Beszédes elmondása szerint a zEtnán belül egy önmagát építő szövegfolyam található. Aminek, a kezdeti szakaszban, ideális volt az online felület. Ma már elveszik egy-egy közlés az internet tengerében. Akkor másként működött…
Na de mi is az a bizonyos „szentháromság”? A zEtna tevékenységeit három csoportba lehet sorolni. Elsőként ott van az online felület. (Lessetek rá, itt: http://www.zetna.org.) Az az online felület, ahová bárki, bármilyen fiatal vagy már idős tollforgató felkerülhet, ha elég jó hozzá. Publikálni a zEtnán pöpec dolog. Nemcsak azért, mert lehetőséget ad, hanem mert e mellé a lehetőség mellé műhelymunka is társul, amitől igazán tud fejlődni egy fejlődni vágyó. Légy te is tagja a folyóirat éghetetlen könyvtárának! Másodikként említeném a zEtna tűzérzékeny köteteit és az a mögött zajló könyvnyomtatói tevékenységet. Danyi Zoltántól Celler Kiss Tamásig sok költő/író köszönheti a zEtnának ropogós szövegegyüttesét. A szerzők száz saját példánnyal gazdálkodnak. És nemcsak Szerbiában, de Magyarországon is terjesztve vannak a zEtna-kiadások. És harmadikként a zEtna irodalmi eseményeiről szólnék. Valójában a fent említett kötetek itt kerülnek testközelbe az olvasókkal. Fontosak ezek a rendezvények, mert felkeltik az érdeklődést mind az író, mind a kötete iránt.
A Kontaktzóna utolsó kérdéseiben a Beszédes-opusról kérdeztük Beszédes Istvánt. Arról, hogy a sok szerep, a kultúrszervezői és szerkesztői hogyan fér meg az autonóm szerzővel egy testben. Beszédes István kimért válaszaitól teljesen megnyugodván vetettünk véget a programnak, nemcsak aznapra, de az egész évre vonatkozóan, mivel az eseménysorozat utolsó beszélgetésének volt vendége a zEtna. Úgy gondolom, méltó lezárása volt ez a programsorozatnak.
Bepillantás a kísérleti térbe
Az alkotó szeret megbújni a szervező mögött – mondja Beszédes István, a nemrégiben Herceg János Irodalmi Díjjal kitüntetett író
Beszédes István József Attila-díjas író, irodalomszervező, a zEtna internetes folyóirat szerkesztője, valamint a zEtna könyvkiadó vezetője kapta az idei Herceg János Irodalmi Díjat, amelyet a Berta Ferenc Zsebszínház illetékes bizottsága ítélt oda. A díj része a kitüntetett Kokon című kétnyelvű verseskötetének megjelentetése is. Beszédes Istvánt az alkotói és szervezői munkáról, a mester és tanítvány kapcsolatról, műhelyteremtésről, egyéni hangról és együvé tartozásról kérdeztük.
Akárhány díjat kaptál eddig mint író, mindig hangsúlyozták a szervezői munkádat is. Az alkotó háttérbe szorul a sok más tevékenységed mellett?
– Ez eddig mindig így történt. Már amikor a Sinkó-díjat átvettem, akkor is együtt értékelték a művelődésszervezői teljesítményemet a költőivel, és a József Attila-díjnál is szerepel az indoklásban. De ez így van jól, mert az alkotó, aki egyébként a nagyobb nyilvánosság számára érdektelen, magányos tevékenységet folytat, szeret megbújni a szervező mögött, aki meg inkább másokat beszéltetne.
Azért is érdekes számomra ez a kettősség, mert téged halk szavú, csöndes alkotónak ismerlek, akinek ez a magatartása a rendezvényszervezésben is változatlan marad.
– Ha az ember jó időben van jó helyen, akkor halkan is reagálhat. Mivel ismerem a körülöttem levő alkotókat, illetve azt a tevékenységet, amelyet folytatnak, ezért a találkozások körülményeit viszonylag könnyű megteremtenem. És ebben a közegben nem kell harsánynak lenni, az irodalom nem vezényszavakra menetelve halad. Jól szervezett anarchia folyik a zEtna-fesztiválokon is, de beépül a rendhagyó időszámítás a folyóiratügyekbe és a könyvkiadásba is, de azért a végső határidőt eddig mindenki betartotta.
Nem publikálsz gyakran, bár az irodalomnak több területét kipróbáltad. Írtál gyermekoperához szövegkönyvet, kisprózát, drámát és verset. Melyik az igazi egyéni hangod?
– Ezt nehéz megmondani. Minden szerzőnek van egyéni hangja. A gyakorlott olvasó viszonylag könnyen meg tudja különböztetni, fel tudja ismerni ezeket. Esetemben ez a távolság talán indulásom tájékán volt a legnagyobb. A nyelv több rétegéből táplálkoztam, a szlengtől a tájszavakon át az archaikus kifejezésekig. Nyilván ugyanilyen fontosak, meghatározók a vissza-visszatérő témák, a kikerekedő szerzői világok. Hogy melyik az igazi hangom? Valószínűleg a líra. Lehet, valójában nem is tudok prózát írni, a líra szervezi meg abban is a szöveget. Olvasni is azokat a prózai műveket szeretem, amelyekben megérzem a sorok között a költészetet. Ha egy szóval kell megjelölni önmagamat, akkor elsősorban költő vagyok. Viszont az elismeréssel járó verseskönyv olyan hosszabb, epikus elemeket is tartalmazó verseket foglal magába, amelyek mintha közelítenének a prózához. A Kokon kétnyelvű kötet, benne összesen hat verssel, amelyeket Draginja Ramadanski fordított le szerb nyelvre, és olyan irányba mutat, amelyet most fontosnak tartok. Bepillantást enged abba a kísérleti térbe, amelyben most formázódnak a szövegeim.
Mi inspirál arra, hogy magad köré gyűjtsd a fiatalokat? Hiszen nagyon sok kezdő alkotónak adtál megjelenési lehetőséget a folyóiratban, irodalmi esten, könyvben egyaránt.
– Nagyon lassan kerültem be az irodalom vérkeringésébe. Huszonhárom-huszonnégy éves koromban publikáltam először, pedig előtte már régóta írtam. Döbrei Dénes színészbarátom, aki hozzám képest világlátott művészember volt, grabancon ragadott és cipelt mindenfelé, bemutatott minden utunkba kerülő fontos embernek, így létesültek első személyes kapcsolataim, és így jutottak el a verseim különböző szerkesztőségekbe. A kapcsolatok aztán fejlődni kezdtek, s egyszerre úgy tűnt, tele van ez a világ segítőkész emberekkel. Ezek a személyek katasztereket hordtak a fejükben, és képesek voltak a megfelelő pillanatban a kalapból előhúzni és helyzetbe hozni neveket. Így aztán számomra is egyértelmű volt, hogy nekem is így kell eljárnom, ha valamiféle koordinátori szerepbe kerülök. Nem a mester és tanítvány viszony járt soha az eszemben, hanem az azonos szintű, a kollegiális kapcsolatok megteremtése. Amikor a kilencvenes évek végén elindult a zEtna, akkor talán a fiatalok találhattak legkevésbé publikációs felületet. De ez nem csak a fiatalokról szólt már a kezdet kezdetén sem. Inkább az értékről, amit egy húszéves szerző műve éppúgy hordozhat magában, mint egy új hangra, formára lelő korosabb íróé.
A díjak megerősítenek abban, hogy jól teszed a dolgod, és a jó a lelkednek is? Vagy csak jólesik, mert ezzel a külvilág felé fordulva is bizonyítasz?
– Ismerve az alkotói világot – a magamét is, másokét is –, ha hosszabb ideig nem jön visszajelzés, akkor az szárnyát szegheti az alkotásnak. Persze, aki nem képes elviselni a hét szűk esztendőt, az általában nem is marad meg ezen a pályán. Sajnos vannak sivatagos évek, amikor egymásnak is elfelejtünk üzenni, ha olvastunk is egy-egy jó szöveget a másiktól. Ez az irodalmi díj különösen kedves a számomra, egyrészt mert felkelti a figyelmet, másrészt mert kollégáim, barátaim, a díj korábbi nyertesei ítélték oda. És azért is, mert helyhez – Zomborhoz – köthető. Nagyon fontos lett számomra az a közösség, amelyet az elmúlt tizenvalahány évben megismertem. Zomborban nagyon érződik az elmúlás. És én különösen értékelem azokat az embereket, akik ezzel méltósággal tudnak szembenézni, és talán nem független ettől az sem, hogy közben kivételes irodalmi értékek is születnek a városban és környékén.