Skip to main content

Bicskei Gabriella

prózaíró
tanár
szerkesztő

Az általános iskolát Magyarkanizsán, az egészségügyi középiskolát (1994) Szabadkán vég­zi. 2002-ben a SZTE Magyar Nyelv és Irodalom szakán szerez diplomát. 2002-ben és 2003-ban a SZTE könyvtárosa, egyúttal kollégiumi nevelőtanár. 2006-tól négy éven át Londonban él, postai alkalmazottként, valamint kisegítő tanárként dolgozik egy magyar iskolában. 2011-ben a szabadkai diákotthonban kap munkát, ezt követően gimnáziumi irodalomtanárként dolgozik a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban.

 

Szerkesztői munkásság
Elolvasom
Olvasataink Török Zoliról
(Magyar Szó. 2011. november 21.)

Olvasataink Török Zoliról

Aaron Blumm: Az ember próbálja a saját történetét megérteni

Virág Gáborral (Aaron Blumm) régi barátságban vagyunk, de most azért jöttünk össze, hogy borozgatás mellett a Biciklizéseink Török Zolival címen megjelent könyvéről beszélgessünk. Kishegyesen találkoztunk.

Aaron Blumm könyve az idei könyvhétre jelent meg a József Attila Kör, a Prae.hu és a Symposion közös kiadásában. Amikor a szöveg keletkezésének körülményeiről kérdezzük, Virág többször is megemlíti a meg nem tervezettséget, a nyelv zsenialitását, az alkotás közben őt is meglepő fordulatokat. Mint mondja, az irodalomtudományi tanulmányai ellenére nem az „olvasott elméletek hozadékai” alapján dolgozott. De gyorsan hozzáteszi, hogy nem is a „referencialitásba kapaszkodók megtévesztésére szánt trükkökről” van csak szó.

„Nem csak azért vannak az elbizonytalanító tényezők, hogy megtévesszem a helyi erőket, ki a Zoli, ki a Klára stb. De megtervezett elmélet sem volt a szövegek előtt, vagy ha igen, akkor inkább öntudatlanul. Ösztönösen íródott, és többnyire utólag vettem észre, mik is jöttek elő. Ezek a nyelv hozadékai; a bolondság, az önazonosság és a metaleptikusság problémája is.”

A metalepszis jelensége elsősorban a szereplők vagy/és az elbeszélők viselkedésében, tudatában mutatkozik meg. Határátlépés történik. Zoli és Klára hangja gyakran egybecsúszik, nem választható szét. „Amikor felébredtem, és megkérdezték, hogy hívnak, állítólag azt mondtam: Szoltán, Török Szoltán.”

„A nyelv, a szöveg zsenialitása, hogy felbukkannak olyan mondatok, félmondatok, amelyekből aztán különbözőképpen olvashatók ki különböző történetek. A rövid történetek egyfajta adatbázisként működnek, amikből különböző értelmezések építhetők fel. Sokszor nem eldönthető, hogy például halottak a szereplők, vagy sem, bolondok, vagy nem. Az én értelmezésem szerint például az utolsó részben csak Zoli van életben, a nő halott. Ki is mondja, »azt hiszem, meghaltam«.”

Vagy – amennyiben a halál lokatív jele a sír – a következő rész is értelmezhető úgy, hogy valamelyikük (talán éppen az, aki megszólal) már régen halott: „a temető végében megtaláltam a sírt, amit kerestem, név nem volt rajta, lekopott a hosszú évek alatt…”

BOLOND-E?

Azzal folytatjuk, hogy úgy is olvasható a történet, hogy Klárának „valami problémája” van. Az ún. metaleptikus viselkedéséből is lehetne erre következtetni.

„Már a legelején elhangzik, hogy baj van a rövid távú memóriájával. A történet szempontjából ez azért lényeges, mert nélküle folyamatosan elbizonytalanodik, létezik-e egyáltalán ez az egész szerelem, vagy csak ő találja ki. Csomószor eszméletét veszti, aztán elfelejti, mi történt előtte. Végig ott a bizonytalanság, álom vagy nem álom ez az egész: azt álmodja, hogy álmodik, és álmában felébred.”

Ha az emlékezésfolyamatnak jelentősen több köze van az elbeszéléshez, mint „az archív közléshez” – mivel „az emlékek kognitív elaborálását elbeszéléssémák szervezik” –, akkor mondhatjuk azt is, hogy Klárának nincsenek meg ezek az elbeszéléssémái, így az „értelem világa” felől közelítve a „nem-értelem beszéde” az övé.

De Virág azzal folytatja, hogy természetesen nem ért egyet azzal, „hogy a nő beszéde »bolondbeszéd« lenne, mert nem egy bolond nőről van szó. Klára csak a társadalom számára »nem normális«, mert valami olyasmit keres, ami szerintük, a »normális emberek« számára nem létezik. Ha beteg, akkor a szerelem betege.”

Megnézzük a szándékos grammatikai (el)változtatásokat is: azokat a grammatikai hibáknak tűnő elkülönböződéseket, amelyek Klára beszédében megjelenve szintén alátámaszthatják a „problémájáról” kialakított véleményeket. Amikor elveszik a biciklije, felad egy hirdetést, „ha véletlen láttam a biciklim, hívjon”. Virág azt mondja, ezzel is arra akart rájátszani, hogy csak Klárának létezik a biciklizés meg a Zoli. Valamint a referenciák valószínűsége helyett inkább a textualitást próbálta hangsúlyozni: a szereplőket és/vagy az elbeszélőket is a szövegek hozzák létre.

EGYSZERRE MINDENÜTT

A következő magyarázatunk szerint lehetne kulcsmondata, vagy legalábbis az egyik kulcsmondata a szövegeknek Klára „ mindent tudni akarok, most, rögtön” kijelentése. Az előzőélet-olvasat feltételez egyfajta kronologikusságot. Viszont az idézett kijelentés által olvashatjuk úgy is a biciklizéseket, hogy egyszerre van minden, egyszerre vannak mindenütt: Brazíliában, a tengeren, a kis faluban, ez erdőben, ő a Zoli, a Klára, az élet, a halál.

„Olyan elképzelések is léteznek, amelyek szerint nem igaz, hogy vannak múltbéli, és lesznek jövőbéli történések, életek, mert minden egyszerre történik, nincs idő” – mondja Virág.

KERESEM ÉN IS

„De én is keresem a magyarázatokat, próbálom megérteni a szöveget. Vannak határozott elképzeléseim a már említetteken kívül például arról is, melyik rész hol játszódik, mikor szólal meg a női, és mikor a férfi elbeszélő. Bár eleinte magam sem tudtam, hogy »egy nő beszél belőlem«. Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor már megvolt a kilencedik bejegyzés, mert az elejében nem voltak meghatározó jelei a nemiségnek.”

Majd arról is szó esik, hogy nem is létezik egyáltalán stabil önazonossággal rendelkező identitás: normális, nem normális, nő vagy férfi; de az sem, hogy műfajilag regény vagy nem-regény-e a szöveg.

 

„Amikor megjelent a könyv, kiderült, a terjedelem szempontjából nem igazán nevezhető regénynek, másrészt ezek a rövid történetek igenis létrehoznak valamiféle olyan bonyolultságot, ami alapján az egész regényszerűvé válik. Harmadrészt meg ez számomra teljesen lényegtelen. Ezért is szoktam azt mondani műfaji meghatározásként, hogy képeskönyv. De kérdezték már azt is, foglalkoztat-e a próza és a líra közötti átmenet, amire tömören csak annyit tudtam válaszolni, hogy nem. Aztán egyik kritikusom döbbentett rá, hogy talán inkább líra, mint próza ezeknek a szövegeknek a műfaja. De fontos-e ez, meg kell-e húzni a határt, meghúzható-e ez a határ, létezik-e egyáltalán stabil önazonossággal rendelkező identitás? Az ember próbálja a saját történetét megérteni. Próbál egy történetbe beleférni, belekényszeríteni magát, vagy belekényszerítik mások. Aztán újra és újra rádöbben, folyamatosan újra kell értelmeznie a saját történetét (is).”

ÉGI SZERELEM A FÖLDÖN

Virág arról beszél tovább, hogy szerinte mennyire avatkozik a társadalom az ember magánéletébe, így akár egy szerelem kimenetelébe is. A Doktor úrról és Klára Uráról mint hatalmi jelképekről tesz említést.

„Van itt még egy dolog, a Basara-idézet az égi és földi szerelemről. Hiába szerelmes Klára a Zoliba, nem tudja elérni a valódi életében, mert ott az Ura, aki bezárja a pincébe, ott a Doktor úr, aki orvossággal tömi, hogy ne emlékezzen (vagy azért, hogy emlékezzen?). De a Zoli szolgái is akadályozzák őket. Úgyhogy egyedül csak az égi szerelem elérhető a számukra.”

Égi szerelem esetén azonban teljesen mindegy, Török Zoli létezik vagy sem, mert az égi szerelem nem teljesedhet itt be.

„Mindegy az is, hogy Klárának hívják, Ágnesnek vagy Bogárkának. Török Zoli nevével más a helyzet, mert ő nem egyszerűen csak Török Zoltán, hanem a nevéből adódóan a török szultán is, persze csak jelképesen, de az övé lehet a világ összes kincse, lehet teljhatalma, ezer nő közül válogathat, de mindez mit sem ér, ha nem lehet azzal, akit igazán szeret.”

A beteljesedhetetlen földi szerelem cáfolataként pedig elmesél egy történetet: „Carvernek van egy novellája, Kezdők a címe. A szereplői történeteket mesélnek a szerelemről, de nem tudnak kiegyezni egymással, milyen is az igazi. Aztán mindenféle átmenet nélkül az egyik hős mesél két idős emberről, akik autószerencsétlenséget szenvednek, és kórházba kerülnek. Kiderül, időtlen idők óta házasok, és még mindig szerelmesek. Egy kis tanyán éltek, nem volt semmi kapcsolatuk a külvilággal. Esténként feltették a lemezeiket, és táncoltak csak boldogan. Semmi bajuk nem volt addig, amíg csak ketten voltak. Amikor aztán először kiléptek a többiek közé, a társadalomba, rögtön megtörtént a baj.”

KÉT ÖREG A NOVELLÁBÓL

Umberto Eco írja, hogy Dante számára Beatrice kalauz az üdvösség, az Istenhez való emelkedés, vagyis egy magasabb szellemiség felé vezető úton. Egyedül Beatrice vezetheti el Dantét Isten legfőbb színelátására. Klára környezete viszont nem látja ezt Zoliban.

„Hiányzik belőlük még a megértés szándéka is. A dantei »kalauzt a magasabb szellemiség felé« kurvára leszarja a társadalom, de leszarja Klára férje is, miközben őt csalja, sőt a szeme láttára csalja meg, ő észre sem veszi: mert amikor együtt vannak Zolival, megszűnik számukra a külvilág, nem érdeklik őket az erkölcsi normák, a társadalmi kapcsolatok. Olyankor ők a két öreg a Carver-novellából.”

MAGYAR–TÖRÖK REGÉNY

Némileg eltérünk a szerelemtől, a könyv fordítási nehézségeiről beszélünk tovább.

Virág az angol fordítás hiányosságait sorolja, azt mondja, angolul nem működik rendesen a szöveg.

„Látom, hogy a játékok a nyelvvel, a nyelvi többlet, vagyis a magyar nyelv jellegzetességei nem működnek. Viccesen azt tudom mondani, hogy ez egy magyar–Török regény. Viszont most az olasz fordításon gondolkodunk, van egy nyolcvanéves olasz nénike, aki szintén olvasta. Apám barátja a férje, a könyvbemutató napján találkoztunk, így lehetetlen volt megkerülni az egész témát. Miután elolvasta, írt egy nagyon szép levelet, hogyan találta meg ő a férje személyében a saját Török Zoliját. Innen jutott eszembe az olaszra fordítás lehetősége.”

TÜKRÖK, SZÉDÜLET

Klára Zoli szemében látja magát, a saját szemében pedig Zolit; majd valamelyikük megpillantja, de nem ismeri fel önmagát a kés pengéjében. A szövegben van egy vers is, ami olvasható az egész szöveg kicsinyítő tükreként, önértelmező alakzatként is. Több helyen megjelenik a szövegben a tükör, az öntükröződés, a tükör a tükörben, így felmerül bennünk a kérdés: Ha két tükröt egymás felé fordítunk, hogyan állapítható meg a végtelen, gyors oda-vissza játék, mikor ki beszél, férfi vagy nő-e az illető? Amikor a beszélő fekszik a földön, és azon gondolkodik, hogyan nézhet ki felülről, nem kapunk rá választ, és ő sem. Nem derül ki semmi, még az sem, mi alapján lehetne nőként vagy férfiként azonosítani az elbeszélőt.

Zoli és Klára beszéde szinte alig/nem különböztethető meg egymástól, nehéz megállapítani, pontosan kit is hallunk. Az elbeszélő maga sem tudja, nőként vagy férfiként akar-e megszólalni, sőt azt sem, fiú-e vagy lány.

„Az angol fordítást ez a konkrétság rontja el, hogy megadjuk, he vagy she az az ő.”

KI ÁLMODIK KIT

Virággal megállapítjuk, hogy mindig ugyanarról ír: a bizonytalanságról, hogy nem lehet a végső választ megadni, nem lehet kijutni innen.

„A legelső szöveg, amit annak idején írtam, Garaczi hatásra született, »megállt a vonat, kinyíltak az ajtók«, és a szövegben szerkezetileg és tartalmilag is ugyanaz volt odakint, mint bent. És itt is ugyanaz van, nem lehet kimenni, nem tudni, hol a kezdete, hol a vége, mert nincs kezdete és vége. Nem tudni, ki álmodik kit, ki tükröz kit. »Nem kezdődik semmi sem el, mert nincs vége sem.«”

Az Aaron Blumm-szövegekben megjelenő különböző vonatok, levelek, álmok, emlékezeti csapongások hordozhatják a külső szféra, az átlépés, a kimozdulás lehetőségét is, de aztán „kinyílik az ajtó, és mindig ugyanaz van odakint is”, kiderül, hogy az, akit álmodnak, ugyanúgy álmodja azt, aki őt álmodja, és így tovább.

„A térbeli/időbeli végtelenség mint tökéletesen abszurd történetbeli alaphelyzet az egyetemes emberi léthelyzet képrendszere. Ennek lényege a tökéletes bezártság, bármiféle kilépés lehetetlensége” – írja Thomka Beáta.

BIZONYOSSÁG

Végezetül Virág elmondja, a szövegben rengeteg olyan elem van, amit nem tudatosan írt le, hanem a „szöveg, vagy bárminek is nevezze” írta önmagát. A szöveg folyamatosan elbizonytalanítja az olvasóját is, az újra és újra felépített értelmezési lehetőség újra és újra dekonstruálódik.

„De a nőnek is csak a hit marad. A Doktor úr kéri a bizonyítékokat Zoli létezésére, de Klára nem tud mondani egyet sem. Aztán mégis megjelenik Zoli, belenéz Klára szemébe, és az rögtön tudja, neki nem kellenek bizonyítékok. Lehet, hogy a világ számára bizonyítani kell, hogy van bizonyosság, de Klára és Török Zoli számára nem.”

Szakirodalom az alkotóról
Elolvasom
Felemésztett föld, lelegelt ég
Szerző

Felemésztett föld, lelegelt ég

Bicskei Gabriella: Puha kert, Forum–JAK–prae.hu, 2013

Puha kert márpedig mágikus gyakorlatok könyve, az elszakadni és visszatérni vágyó elme zarándokútjának szilánkos lenyomata. Vass Norbert kritikája Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéről.

Egy talált tárgy vagy személy, egy már elveszett, netán sosem is létező, mégis közelinek érzett tér- és időrész, pár négyzetcentiméternyi világdarab megértése, birtokba vétele. A nincs jelenvalóvá tétele, a pillanat átcsillanása az énen. Így fest valahogy a varázslat. A Puha kert márpedig mágikus gyakorlatok könyve, az elszakadni és visszatérni vágyó elme zarándokútjának szilánkos lenyomata. Desztillált varázsszavak nincsenek persze benne, felvázolja viszont – ha csak töredékesen is – a mindenütt a sehol-levést kereső elkeseredettségét, a végtelen álom izgalmas magányát.

A kötet legelején a(z egyik) beszélő egy gyógyfüves könyvet szerez be, „pár év alatt kuruzslóvá képezi magát”, s attól fogva – mintha a szerző billentyűzetére is rácsöppent volna a főzet – folyvást bódult a narráció. Ki szólal meg? Kire gondol? Hol járunk egyáltalán? Kevés a fogódzó. Nevek, képek, városok villannak fel, de a szereplőknek nem csak korát, olykor a nemét sem könnyű kitalálnunk. Mikor meg nyakon csípnénk végre az elbeszélőt, s az elkottyantott információmorzsák alapján beazonosíthatónak gondolnánk, hirtelen más bőrbe bújik – két mondat közti szóköz is elegendő számára az átváltozáshoz –, szemszöget vált, s nyomtalanul elszelel.

Nem árt tehát felkészülnünk: a kötet ötvenkilenc, körömnyi fejezeten át tartó hasztalan hajszára hív. Hiszen a Puha kert afféle identitáslabirintus, csakhogy fordított üzemű. Egy épkézláb útvesztőből kijutni lehetetlen, ennek a szövegnek pedig éppenséggel a bejáratát keressük hiába, újra meg újra kidob magából. „Nem tudod, miért vagy itt, de azt sem, ki vagy és mit keresel” – fogalmazza meg helyettünk és velünk együtt az egyik elbeszélő. A könyv kiváló illusztrációi – Sagmeister Peity Laura munkái – vizuális nyelven mesélik el ugyanezt, hogy afféle közbeékelt képregényként tegyék manifesztté a textus szétfeslését, a karakterek kontúrjainak halványodását, vagyis a tehetetlen eltávolodást és a visszatalálás után való hasztalan sóvárgást.

Szóval Bicskei Gabriella könyve nem könnyű darab, állhatatos olvasót kíván. Szövege kollázsszerűen épül fel, s akár egy középkori kódex esetében, a szikár korpuszt itt is több „szerző” jegyzi, így folyton változik a perspektíva is. Az elbeszélők személyénél és pozíciójánál sokkalta fontosabbak ezért az összegyűlt tapasztalatok, szorongások, vágyak. A homályos emlékek azonban nem ritkán egymásra íródnak, kitakarják egymást. Időbeli és oksági viszonyaik szinte felfejthetetlenek.   

Nincs egyszerű dolgunk akkor sem, ha a kötetben szereplő tereket vizsgáljuk. London? Párizs? Mintha-Vajdaság? „Nem tudod, itt laksz-e már, vagy éppen most készülsz beköltözni, meg azt sem, hogyan kerültél ide és miért.” Arra viszont rájövünk hamar, hogy a nyughatatlan, sehol-lenni vágyó lelkek egy bizonyos kertben keresnek menedéket, arról ábrándoznak, lehetőség szerint oda térnének meg, a dús vegetációjú liget körül pedig egy misztikummal teli kistelepülés elmosódott körvonalai sejlenek fel. Ez foglalkoztatja az elbeszélőket, bármerre legyenek, bárhonnan szóljanak, s bárkik legyenek is. Egyszer szabadulni próbálnak innen, máskor visszatérni szeretnének ide. Topográfiailag természetesen behatárolhatatlan, inkább az elmében, a szívben létező helyszín ez, fiktív testvérvárosai között Bodor bomlott és önmagába zárt Verhovináját, Kálmán Gábor bódult, szóbeszédekből szőtt Jasná Horkáját és Gion Szenttamását említhetjük. Sőt, mintha hasonlítana Bosch és Brueghel groteszk Németalföldjére is. De bárhol legyen is, rozsdás vasútállomása közelében, a bányatótól hazafelé jövet, egy halk, poros utcában ott rejtőzik benne a kiűzetés, meg az elrontott-eltékozolt életek metaforája, a buja, anakronisztikus és archetipikus kert.

„A háború alatt senki sem marad a városban, de a kert most kezd csak kivirágozni.” Egyszerre kihalt és vitális, elementáris nyugalom árad belőle, de valami megmagyarázhatatlan félelem is kapcsolódik hozzá. Közösségi színtér, menedék. Fotók, festmények készülnek ott, versek, mendemondák szólnak róla, fái között eltűntnek hitt varázslók sétálgatnak, közelében dekadens gyermekjátékokat játszanak, a kertben megállt az idő.

A kötet vizuálisan erős, de jobbára összeilleszthetetlen prózamozaikokból épül fel, a keresés és a vágyódás mozgatja, felszíni sztoicizmusa alatt rezignált remegés munkál. Dísztelen, egymás mögé rakosgatott darabjai széttartóak, a gyakran fájdalmas, lemondó hangon megszólaló szöveget ezért egyfajta szédültség, émelygés járja át. A textus a kiábrándult, sehová sem vágyó (pontosabban: a seholban lenni vágyó) nyugtalanság érzését közvetíti, s ezzel mintha a Joy Division sötét szorongászenéjét fordítaná prózába (egy helyen az együttes Passover című dalából idéz is Bicskei).    

S ha már dalok, a kötet fontos zenei referenciapontja a Current 93 zenekar is, amelynek Black Ships Ate The Sky című nagylemezét fejezetcímként használja a szerző. Ahogy a fekete bárányok az eget legelik, úgy fogyasztja el szereplőit, s emészti fel végső soron magát is a könyv. Ebből a szempontból bitumennel alapozott vanitas-képhez hasonlít, mely egy idő után magától elsötétül. Figurái – akárcsak Sagmeister Peity Laurának a kötetben szereplő képein – egyre halványabbak, mindinkább elmosódottak.

Miközben az átalakulás misztikumáról szól, s annak elbeszélhetetlensége mellett érvel, a Puha kert előbb egyre ziláltabbá válik, majd szertefoszlik maga is. Bizonyos szempontból sikerrel jár tehát, kérdés viszont, hogy olvasója mennyiben válik ennek részesévé.

Bicskei Gabriella: Puha kert, Forum–JAK–prae.hu, 2013
  

                                                                                                                                                                                                                    Vass Norbert

Az önmegfigyelés epizódjai. In. VMMI honlap. 2013.
Szerző
Elolvasom
Bicskei Gabriella: Puha kert
Szerző

Bicskei Gabriella: Puha kert

Szembefordított tükrök rendezik el a világot, esetlegesen és beláthatatlanul. Végtelen számú csarnokból álló palotát látunk, melyben a hősök ajtókat nyitogatnak, mennek egyik helyiségből a másikba, nem állapodnak meg sehol.

Bicskei Gabriella lágy szövésű prózája a szó filozófiai értelmében vett romantikus örvénylés, és ennek ennyi volna, lehetne a lényege, hogy örvényleni kell, meg keresni az álmot, a megfelelő embert, a kertet, azt a tökéletes helyet, amiben az ember rátalál természetes magányára.

A sóvárgások tárgya váltakozik, ahogy a forrásuk is, mindig egy másik személy meséli el a magáét, irányuk, céljuk, helyük is más: egy középkori város, Prága, London, Amszterdam, múlt idők, egy elérhetetlen személy, egy regénybe írt nő vagy férfi ideálja, egy szabadkőműves-rejtély. Emiatt persze töredezett is a könyv, amit regénynek nevezni túlzás, elvitatni egységre utaló lehetőségét viszont hanyagság. A fiatal prózaíró ugyanis bátor kötetkompozíciót vállalt, ahol a folyton változó elbeszélői hangok és történeti keretek újra és újra előkerülnek, folytatódnak egy jellemzően képi és kisebb arányban cselekményes prózában. Egy szerelmi háromszöget követünk, a következő pillanatban egy lány meséli el érzelmi vajúdásait, majd egy férfira figyelve értesülünk füvezős, sörözős külföldi tripekről elegáns városokban. Ezeket a lélekpróbáló zenékre is rájátszó, olykor pszichedelikus szövegdarabkákat ugyanakkor összetartják az állandó viszszatérések és az első benyomásra ömlesztett és szerkesztetlen, ám túlzásoktól és közhelyektől tartózkodó nyelvezet.

Forum-JAK-Prae.hu, 2013, 113 oldal, 2000 Ft

Jelen lenni valahol, de mégis sehol (Bicskei Gabriella: Puha kert)
Szerző
Elolvasom

Enyészkert

Bicskei Gabriella: Puha kert

Daniel Arasse művészettörténész mond valami nagyon izgalmasat a perspektíváról. Szerinte a festészetben a perspektivikus ábrázolás elterjedésének az élethűbb ábrázolás mellett politikai céljai is voltak. Ugyanis amikor Cosimo de Medici Firenzében hatalomra került, az uralma kezdetét újfajta festményekkel is nyomatékosítani kívánta. „Most majd minden megváltozik!” – ígérte, mint előtte és utána is még oly sokan, s az akkor született perspektivikus technikával készített festményeket rendelt a palotáiba. A perspektíva azonban több puszta technikánál, figyelmeztet Arasse, hiszen a perspektíva végtelenben találkozó enyészvonalai egy Isten nélküli világba vezetnek. Ahol az anyag végtelen, ott nincs Isten. A Köztársaság tisztségviselői a perspektíva filozófiáját átültették a gyakorlatba, városrendészeti elvvé alakították (nemhiába jár a térképészet és a perspektíva kéz a kézben), mondván: a szabadság a köztereken dől el. A szabadságról szóló vitáknak, a véleményformálásnak, a közösségi gyűléseknek így lett az utca a helye. Azaz a perspektíva másodszor is politikai princípiummá formálódott. Később a restauráció mindezt kétségbe vonta, így a politika visszakerült a hivatalos intézményekbe. A Köztársaság megbukott. A perspektíva jelentősége pedig elenyészett. Mindez régen volt, mondhatja joggal az Olvasó, s mi köze ennek Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéhez?

A rövid történeteket tartalmazó könyv szabadkai bemutatóján szó esett arról, hogy a szerző sokáig tanakodott a szerkesztőjével, mi is legyen a kötet címe. A kert adott volt, a puha jelző később került mellé. A kert, melyben a több hangból összevegyülő elbeszélő Istenről gondolkodik, fényképezőgép elé áll, a „varázsló kertje”, a puha kert, melyben távoli tájakról és régmúlt korokról lehet álmodni. A kert, ahol bármi lehetsz, ahol megtalálhatod a semmit. Hiszen: „a legfőbb vágyam ekkor már az volt, hogy ne legyek sehol sem” – áll az elbeszélőnek írott misztikus levélben. A csalódás hangja szól ezúttal, a szerepekbe beleunt bárki panasza. „Nagyon igyekeztem, eljátszottam rengeteg szerepet, próbáltam nő lenni, férfi, apa, anya, férj, feleség, gyerek, voltam megrögzötten szigorú zongoratanár, rekedt torkú éjjeli pillangó, bártáncos, nem beszélve arról, amikor elmentem egy sörgyárba munkásnak...” Mi más marad? Nem segít sem a London utcán való bolyongás, sem a latin szövegekben az „ezüstpont” utáni kutakodás, vagy egy elhagyatott házban befüvezve a Joy Division Passoverjének a hallgatása. „Minden széthull darabokra.” Black Ships Ate The Sky, kölcsönzi a címét a Current 93 zenekar egyik számától a kötet harmadik fejezete.

Bicskei Gabriella alakjai mintha Krasznahorkai világvégi földjeiről érkeznének és egy bodori táj felé tartanának. Előttünk csak egy pillanatra álltak meg, hogy kétségbeesettségüket megforgassák a másik agóniájában. Kínlódnak, képzelegnek, félnek, az elemi megszokások élnek bennük, súlyukat csak a vastag kabát adja. S mivel ilyenek, bármely helyszín elé helyezhetőek, ugyanolyan otthontalanok, kitaszítottak és földönfutók maradnak. Ők azok, akik a semmi földrajzát hivatottak megrajzolni egy perspektíváját vesztett világban. A perspektíva elvesztésének viszont a kert nem orvossága, hanem tünete. Az elbeszélők képzelete már csupán egy misztikus kertet képes kialakítani, amelybe visszavonulva újraírható a világ. A legnagyobb tragédiájuk, hogy már el sem tudják képzelni a kerten kívüli valóság perspektíváját. A kert kapuja bezárul, az elbeszélő elbeszélése foglya marad.

Elolvasom
Puha kerti játékok
Szerző

PUHA KERTI JÁTÉKOK

Az első kötetes szerzők művei az elmúlt években egyre gyakrabban jelennek meg rajzokkal, fotókkal színesítve, ahogy jelen esetben Bicskei Gabriella Puha kertje is. Sagmeister Peity Laura nem illusztrációkat készített az írásokhoz, festményei önmagukban is izgalmasak: az arc nélküli, néhol álomszerűen elmosódó, terebélyes, vérvörös színüknek köszönhetően mégis energikus figurák, a lefestett háttérből meghagyott térképrészletek, vagy a vörös „cérnával” összevarrt földrészek értelmezése majdhogynem hívogatóbb, mint a szövegeké.

Nehéz a későn jövőnek, évezredek óta, akárhová néz, mindent készen talál” – írja Németh Gábor a kötet fülszövegében, amit érthetünk úgy is, hogy nincs könnyű dolga annak az első kötetes írónak, aki mondanivalóját a posztmodern próza keretében képzeli el. Hiszen lehet-e még úgy elbizonytalanítani, magára hagyni az olvasót, hogy az újszerűnek hasson? A Puha kert először posztmodern családtörténeti mozaiknak, később irodalomelméleti problémákat megvillantó írásgyakorlatnak, majd kaotikus szerelmi viszonyokat feldolgozó, lírai darabok egymásutánjának tűnik. A végére túlságosan ismerős ötletekkel túlzsúfolt kötet marad, amely magasról indul, de aztán csak ereszkedik.

Kérdés, hogy valóban megfigyelhető-e valamiféle minőségi változás a Puha kert olvasása során, vagy tulajdonképpen arról van szó, hogy a választott elbeszélői technika dolgozik a kötet ellen. Bicskei Gabriella a szépirodalmi megszólalást többnyire valakihez való beszédként gondolja el, és az ebben rejlő lehetőségeket igyekszik is kihasználni. A történetmondás szituációjára egyébként nem jellemző második személy kezdetben telitalálatnak bizonyul, főleg a nagy- és dédszülőket megidéző első oldalakon, illetve amikor a narráció címzettjében egy korábbi én-elbeszélőre ismerünk rá.

„Megöregszel, befelé fordulóvá válsz, és egyre többet emlegeted a halált, azt mondod, nemsokára kint fogsz lakni a temetőben. Igazán megrémítesz ezekkel, így minden este lefekvés előtt, a paplan alatt megkérem Istent meg a többieket, hogy vigyázzanak rád. Aztán imádkozok nagyanyáért, minden családtagért, a kutyákért, a macskákért külön-külön. Hiába fektettek le időben, még másfél órát nem alszom, mire végigmondom a sok könyörgést, macskából és kutyából is sok van nálatok.”      

A megszólításra épülő szerkezet azonban hamar elfárad. Bicskei vélhetően a nyelvet hagyná érvényesülni – az én- és te-sokszorozásban játékot lát, csakhogy a nézőpontok követhetetlensége miatt a mondottak érzelmi hőfoka csökken, a megszólítás értelmetlenné, erőtlenné válik, puszta technikává szürkül.

Valószínűleg rossz úton járunk, ha a Puha kertet megfejtésre váró feladványnak tekintjük. A kötetet nyitó kislány hangja még nem ígéri azt a szereplőkavalkádot, amellyel az olvasó végül szembesül. A legnagyobb hangsúly a fő elbeszélő, a felnőtté váló lányunoka szerelmi életére helyeződik, a főbb állomások (Béla, Ivo) ismertetése után Adam, a semmihez sem fogható szerelmet kínáló költő is felbukkan, akibe azonban a legjobb barátnő, a házas Maude is beleszeret. A Puha kertben tulajdonképpen az történik, amire az egyik megszólaló is utal: „Képzeljek el egy világot, amelybe észrevétlenül belenyúlhatok és összekeverhetek benne mindent mindenkivel.

Az alakok elszórt történetdarabkáit összeilleszthetjük ugyan, de mintha a kötet élvezhetősége attól függne, hogy mennyire leli örömét az olvasó a szövegvilág feltérképezhetetlenségében. Mintha már láttuk volna: álomképek, talált fotók és festmények leírásai követik egymást, versek, amelyeknek csak a megírásáról és a címéről tudunk, bemásolt levél- és szerző nélküli kéziratrészletek. Maude szerelmes regénybe írja magát, majd kitalált alakjait valódiként emlegeti, egy bankár pedig mások gondolatait gondolja. A posztmodern írástechnika agyonhasznált fogásaira ismerhetünk, ami nem is lenne feltétlenül probléma, ha az összkép nem azt sugallná, hogy Bicskeit még ezek sem érdeklik igazán. Nem ragad le semminél – kitalál valamit, vagy inkább rátalál valamire, elunja, gyorsan rövidre zárja, és lép is tovább. Ahogy a szereplők is képtelenek egy helyben maradni, úgy a szerkezet és a tematika is a folyamatos mozgás igézetében alakul.

Az állandó tér-, idő-, elbeszélő- és témaváltásra épülő oldalnyi-féloldalnyi fejezetek nem adnak elég teret az ötletek kidolgozására. A kép-szöveg, a kézirat-szerzőség problematika, a sehová sem vezető elágazások mintha csak tartozékok lennének. Bicskei nem kísérletezik, hanem a már látottat, olvasottat ismételi a „kötelező” szabályok szerint. A fiatalkori írói próbálkozásokat, a klasszikus téma klasszikus megközelítését csak ironikus távlatból tudja elmesélni („Verset írok a képről és annak is ugyanezt a címet adom, a természet körforgásáról szól, tél van, aztán tavasz, majd nyár és ősz, ő meg ott áll mozdulatlanul az almafa alatt, mint a hegy; a madarak szállnak, az évszakok változnak.”), de a tanulságot nem vonatkoztatja a jelenre. Meglepő éppen attól a szerzőtől, aki ennyi mindent tud a posztmodern prózaeljárásokról, hogy a „[d]e semmi sem így volt” mondatot nem érzi végtelenül erejét vesztett kijelentésnek.

Puha kert épp ezért akkor a legjobb, amikor valami saját kerül elő. A legsikerültebb részeket szervező gyermeki látásmód és Bicskei finom humora szerencsére eléri, hogy ne csak posztmodern utánérzésként gondoljunk a kötetre. A szellemesnek szánt és a gyermeki perspektívából megszólaló passzusok ugyan nem átütőek, de mindenképpen frissességet hoznak: „Nagyanyád is tiltja, hogy idejöjj, utólag tudod meg, félt, hogy leeshetsz, vagy ha nem te, akkor egy meglazult tetőcserép. Előtte azonban borzalmas titkot sejtettél, itt tartják fogva Jakabot, fent kísért Zsófi szelleme vagy bárki más.” Ritkán tehát, de vannak olyan részek, amelyekben egy új szerző kissé bizonytalan hangjával ismerkedhetünk.

Bicskei Gabriella: Puha kert. Fórum – József Attila Kör – Prae.hu, 2013.

                                                                                                                                                                                                               Huszár Tamara

Elolvasom
Manipulációk könyve (Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéről)

Manipulációk könyve

(Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéről)

A kötet – kis túlzással élve – több kérdést szül, mint amennyit megválaszol. Hol terül el a címben foglalt kert? Milyenek a növé­nyei? Van-e benne almafa, és ha igen, vajon itt született-e az eredendő bűn? Esetleg ez a kert a világ kicsinyített mása, vagy netalán ez a Paradicsom, ahol maga Allah a kertész?

A vég nélkül sorolható kultúrtörténeti utalások nem csupán problémafelvetésként érthetők, sokuk részválaszt adhat arra a kérdésre, mi­lyen jelentéseket takar a kert évezredes to­posza egy kortárs vajdasági magyar prózaíró művében? Bicskei Gabriella Puha kert című kötetének legnagyobb erőssége – s egyben nóvuma – a kert- és térképjelentések nyitva tartása, a lezár(hat)atlanság lebegtetése. Ez a térforma ugyanis nem behatároltságával hat, hanem épp ellenkezőleg: a határhelyzetek, a határátlépések alkotásává avatja a prózamű­vet.

A Puha kertet célszerű olyan feltárul­kozásként olvasni, amely révén nem jutunk közelebb magához a címben megjelenő fo­galomhoz. Számomra a kert képzetkörében tett kirándulás már pusztán a tengertől tör­ténő elkülönböződése miatt is kifejezetten lélekemelő volt. A vajdasági magyar iroda­lom önmeghatározásaiban ugyanis hajla­mos szinte túl nagy fontosságot kölcsönöz­ni a tengernek. Nem mintha ezzel bármi probléma volna – Tolnai Ottó sok-sok évvel ezelőtt elhangzott mondatai a ma horizont­jából visszatekintve nem teherként, hanem termékeny ősforrásként értelmeződnek, a vajdasági irodalom vízképei pedig tucatjával sorolhatók Danyi Magdolna palicsi verseitől Terék Anna Duna utca című kötetének víz­metaforáiig. Ám üdítő színfoltként hatna, ha a közeljövőben a fiatal alkotók – a képletes beszéd síkján – beállhatnának „a kert köze­pébe”, esetleg „a diófa alatt asztalnál olvasnák újra klasszikusainkat, vagy épp „a vajdasági cédrus árnyékából” bújnának elő.

Egy lépéssel közelebb kerülve a Puha kerthez: az allúziók, az apró szöveghelyek azt az érzést kelthetik, hogy a mű ezer szál­lal kapcsolódik Juhász Erzsébet prózavilá­gához. Ha irodalmi viszonylatok mentén szeretnénk elhelyezni Bicskei Gabriella pró­záját, akkor meglátásom szerint sokkal több van kötetében az előbb említett szerző talán legfontosabb művének tekinthető Határre­gényből, mint jelenleg sejtjük. Mindkét mű alapmozzanata a bejárható térhez köthető je­lentéspotenciál. A Puha kertben a mozgáslét, az állandó úton és térben levés tapasztalatát nemcsak a szólamváltások, a rövidebb, egy­egy jelenet erejéig terjedő beszédrészek ad­ják, emellett ugyanis a tematikai (az európai városokban történő utazások, különös tekin­tettel Londonra) és a vizuális (gondolva itt a szöveg jelentéssíkjait multiplikáló térkép­manipulácókra) síkok is ezen dimenziót he­lyezik előtérbe.

Túllépve az irodalmi szövegpéldákon el­mondhatjuk, ez nem a varázsló kertjének tere és ideje: itt nincsenek rablók, a virágok pedig – ha egyáltalán vannak – csöppet sem színesek és vonzók. Csábító illatok helyett gyűrődések, a metamorfózis helyébe olykor illékony, olykor szilárd határképző vonalak kerülnek, a kulisszákat mozgató varázslót a heterogén tartalmak egybejátszása cseréli fel, a távoli országok folyóinak, útjainak térké­pei pedig talán nem is olyan távoli vidékek szövegbeli jelei. Nagyon érdekes – és a kötet finom humorát domborítja ki – az a szöveg­rész, ahol a gyermek narrátor házi feladatát ismerteti az olvasóval. Ebben a fejezetben a fikció tanulsága alapján elbeszélőnk Miért fé­lünk a növényektől címen írott beszámolóját olvashatjuk, amelyben különféle gyógy- és haszonnövényekről értekezik. A kötet illuszt­rációs anyagaként szolgáló elmosódó, kon­túrjait vesztett térképtöredékek véleményem szerint elválaszthatatlanul összeforrnak a szöveggel és teljessé teszik a határjáték jelen­téstartalmait. Keresve se lehetett volna jobb képanyagot találni Bicskei Gabriella köteté­hez Sagmeister Peity Laura munkáinál, ame­lyek egyszerre tárják fel előttünk az idegen világ hozzáférhetetlenségét és a kartográfia jelei között bolyongó érdeklődő otthonos nyugalmát. A mű szervezőereje semmiképp sem az oksági viszonyokon alapuló logika: számos helyen épp ez a fogalomkör számoló­dik fel, ilyen például a térkép pontossága és a cselekmény konkrét helyének gyakori elhall­gatása közötti feszültség, vagy az a szöveg­példa, ahol az elbeszélő megmondja, hányan tartózkodtak egy adott helyen, majd eggyel kevesebb szereplőt nevez meg. Az akár ars poeticaként is meghatározható felcserélhető­ség opcionális jellege lengi körül a szövege­ket: „Sétálok az időben, míg te a kertben, úgy sétálok a kertben, mint te az időben, közben meg sem mozdulok” (68).

Véleményem szerint amennyiben a Puha kert nyelvezetét a szövegtöredékek, a félben maradt történetek felől értelmezzük, akkor azt nem helyénvaló – az eddigi kritikai han­gok által többször is felvetett – negatívumként kezelni: a szöveg terében ezek ugyanis teljes értékű közlések, amelyek szerves alkotórészei Bicskei Gabriella textuális világának. A sze­replők bármiféle előzetes információ nélküli szövegbe léptetése, a szűkszavúság, a félmon­datok, a hiányos közlések messzemenően nem gyengeségei, hanem világteremtő eljárásai a kertnek és a kötetnek egyaránt. Minden apró mondat, a tömör szövegmondatokba burkoló­dzó közlések egyszerre teszik lehetővé és meg is nehezítik a szövegben történő tájékozódást. Az elbeszélő hangok váltakozása, a narrátori pozícióban rejlő lehetőségek kiaknázása – egyfajta kísérletezésként, a szöveg teherbíró képességének teszteléseként – talán nemcsak az egységes szólam széttöredezését, hanem a jelentések és a jelentéseket megteremtő közeg pluralitását is magával vonja.

Bicskei Gabriella a fiatal vajdasági magyar irodalom élvezetes és véleményem szerint kifejezetten fontos művét állította az olvasó elé. A szerző prózája a hagyományokhoz tör­ténő visszanyúlás mellett egy sokáig hallgató prózaírói tehetségről lebbenti fel a fátylat. A Puha kert írója bebizonyította, hogy széles olvasóközönség előtt is értéket tud felmutat­ni. Első kötete véleményem szerint egy figye­lemre érdemes saját hang bizonyítéka, s nem csupán „kertelés”.

(Bicskei Gabriella: Puha kert. Forum– JAK–Prae.hu, Újvidék/Budapest, 2013, 114 oldal, 400 dinár)

Elolvasom
Egy polifón kísérleti regény
Szerző

Egy polifón kísérleti regény

BICSKEI GABRIELLA:
PUHA KERT

Szokatlan elbeszélői nézőpontokkal és elbeszélt történetekkel találkozhat Bicskei Gabriella első regényének olvasója, ugyanis a Puha kert című szöveg fragmentumait sokféle, meg nem nevezett beszélő mondja el többnyire meghatározhatatlan hallgatóinak, és ezek a szövegmozaikok az élménytöredékek és a visszaemlékezések asszociatív fonala mentén rendeződnek egymás mellé.

Az ironikus regény értelmezését és szerkezetének a feltárását segíti a kötetcím valamint a könyv három részének a címe: a kert konkrét és elvont, álombeli helyszínként jelenik meg a szövegekben, és kapcsolódik a vajdasági gyerekkori visszaemlékezésekhez, valamint a nyugat-európai (elsősorban angliai, illetve skóciai, párizsi és amszterdami) élményeket felidéző szövegdarabokhoz, ezáltal az asszociációs láncok egyik központi eleme. A kert leírásai gazdag képvilággal társulnak, és a történetmozaikokra szintén erőteljes vizualitás jellemző, több festmény leírása (pl. Brueghel: Vadászok a hóban, Giotto: Menekülés Egyiptomba) is előfordul a szövegekben, ezért a szöveget jól kiegészítik Sagmeister Peity Laura illusztrációi. A regényben felmerül a „varázsló kertje” szókapcsolat, amely Csáth Géza azonos című novelláját (továbbá Gulácsi Lajos festményét) is felidézi, amelyben a gyerekkorhoz és a kamaszkorhoz groteszk fantáziavilág társul, akárcsak Bicskei Gabriella írásában. A regény első és második részének címében felcserélve szerepelnek a föld és az ég jellemzői (I. Fent a föld és lent az ég, II. Kék a föld és zöld az ég), ami előrevetíti a rendhagyó valóságábrázolást és felforgató szövegszervező eljárásokat.

A harmadik rész címe (Black Ships: Ate the Sky) egy könnyűzenei albumra vonatkozik, amely Charles Wesley, a metodisták angliai vezetőjének 1763-ban írt himnusza, az Idumaea alapján készült, ugyanis ezt a létezésre reflektáló írást a brit Current 93 nevű együttes megzenésítette, és ez lett a 2006-ban megjelent albumuk címe is. A zenekar az ezoterikus angol underground zenei szcénához tartozik, szuggesztív és hallucinációs zenéjük kapcsolódik a misztikus és okkult vallási tanokhoz. A miszticizmus a Puha kert szövegében szintén szerepet kap, hiszen vendégszövegek találhatók benne Umberto Eco Foucaultinga című regényéből, amely a titkos társaságok, az összeesküvés-elméletek és az ezoterikus írások szatírája. A fenti zenei utalás ugyanakkor azt is jelzi, hogy Bicskei Gabriella regénye a brit helyszíneken kívül a brit (és az amerikai) könnyűzene világához is kötődik, mivel angol nyelvű idézet utal egy manchesteri zenekar, a Joy Division dalára, a történetek egyik elbeszélője pedig a könnyűzene legendás központjaiban, Londonban, Manchesterben vagy Liverpoolban tervez zenekart alapítani, emellett megjelenik az amerikai Bob Dylan és Robert Hood zenéje, illetve az ausztrál Nick Cave alakja is.

A három részen belül összesen 59 rövid szövegtöredék található, és ezek egy tudatregényt alkotnak, amelyben az olvasó minden új szövegrész elején azzal a kérdéssel szembesül, hogy vajon kinek a tudatával kell azonosulnia, vagyis ki az elbeszélő „én”, és ő kihez beszél, ki a megszólított. Előfordul a szövegekben egyes szám első és harmadik személyű elbeszélés, de a legvalószerűtlenebb az egyes szám második személyű elbeszélő, mivel egy jelenlévő megszólítottat feltételez, aki nem vesz részt a párbeszédben, csak passzívan végighallgatja a saját múltjáról szóló történeteket. A szövegrészekből az is kikövetkeztethető, hogy a meghatározatlan beszélő nem ugyanaz a személy minden szövegmozaikban, vagyis a sokféle térben és időben felbukkanó elbeszélő más-más nézőpontot jelenít meg, de vannak visszatérő megszólalók is. A regény néhány önreflexív mondata közül az egyik ezt így fogalmazza meg: „a középkori író a grammatikai énnézőpontját nem úgy oldja meg, hogy időben és térben folyamatos legyen, az »én« nemegyazon nézőpontot nyújtja”.

A feltáruló tudatok, történetek és benyomások sorozata Musil tulajdonságok nélküli emberének a képzetét kelti, mivel a történetfoszlányokból nem alakítható ki egy cselekvésrendszer, amely a cselekmény vázát alkothatná, és a felidézett élményvilág kaotikussága Joyce szövegszervező eljárásaira emlékeztet, az asszociatív visszaemlékezések pedig Proust megoldásait idézik. Az ironikus szövegalkotáson kívül a mágikus és mitikus világteremtés (mint a mitikus életkorú, 400 éves feleség) pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a szöveg megkonstruált, fiktív történet, és ez azt is modellezi, hogy az én milyen elbeszéléseken keresztül, hogyan alkotja meg önmagát. Azonban a valós szituációkon alapuló történetfoszlányok és a megalkotott sokféle „én” az elbeszélésmód széteséséhez vezet a regényben, ami párhuzamba állítható a kortárs kultúra fragmentáltságával, az emberi élményvilág kaotikusságával és az integráló én hiányával is, amikor az egyén feloldódik a helyzetek sokaságában.

A regény két helyen utal az informatika és az internet világára: az egyik történetben az elbeszélt regényrészlet hőse egy író, aki egy közösségi oldalon talál magának társat; a másik történetben egy számítógép mellett ülő bankár azt veszi észre, hogy tudatában létrejön egy tankönyv szövege, amely az állatok rendszerezésével foglalkozik, és ezt le is írja, azonban a gondolatok nem a sajátjai. Az első részben azt a kérdést veti fel, hogy az „én” hogyan reprezentálja és alkotja meg önmagát a közösségi oldalakon, míg a második esetben a szöveget megalkotó „én” megszüntetéséről van szó. Ezek az esetek szintén rámutatnak arra, hogy a regényben csak alanyi helyzetek vannak a szövegmozaikok végtelen hálózatában, de nincsenek személyek, akik azonosságot és állandóságot jelentenének, mindössze az alanyi helyzetekhez rendelhető, szétfolyó élményfolyam létezik.

A sokszólamú szövegben az elbeszélő alanyok – értelmezésem szerint – a regény szövegalkotási eljárásaira reflektáló mondatokat is megfogalmaznak. Ennek egyik példája, hogy miként variálódnak a történetekben megjelenő alakok és a hozzájuk rendelt szereplők: „(…) képzeljek el egy világot, amelybe észrevétlenül belenyúlhatok és összekeverhetek benne mindent mindenkivel. Kicserélem a családok gyerekeit, feleségeket ragadok el férjektől, fodrászt rakok az orvosi rendelőbe, és kéményseprőt a hentesüzletbe. De ők nem látnak engem (…).” Másutt a regényben megszólaló alanyok identitásának az elbizonytalanításáról nyilatkozik az egyik elbeszélő: „Azt szeretnéd velem elhitetni, hogy ez az én nem te vagy. / De jellemzően, hol így, hol úgy, mert aztán meg azt mondod, hogy ez az én nem koholt személy, csak a regényíró, a dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, énén mesélem el barátaim és barátnéim történetét (…).”

A folytonos nézőpontváltások mellett a helyszín- és időváltás is hozzátartozik a mikro­történetekhez és a visszaemlékezésekhez. Az elbeszélések vajdasági helyszínei a gyerekkorba vezetnek vissza a családi és a baráti közösségekhez, az otthonos, idilli élményekhez, tárgyi világhoz és természeti tájakhoz, azonban már a gyerekkori élmények között is felbukkannak a szorongást keltő álmok (a titokzatos ajtók, amelyek jelzik, milyen sok irányt vehet az élet), s ezek szintén felidézik azt a létélményt, hogy az életnek nincs előre megtervezhető, biztos rendje. A vajdasági táj élményvilága mellett a város és a határlét tudata is a térérzékelés része. Többször előforduló helyszín a vajdasági és a nagy-britanniai városi jeleneteknél a kocsma vagy a vendéglő, amelyekhez hozzátartozik a füvezés és a részegség utáni hallucinációs állapot leírása, és ezeknek megfelelően a szövegen belüli kohézió is egyre inkább felbomlik. A regény gyerekkori, kamaszkori és fiatal felnőttkori élményeket mond el, így az idő elsősorban szubjektív, személyes, mitikus, illetve a természet körforgásán alapul. A kollektív emlékezethez fűződő idő a kortárs jelen, valamint a londoni helyszíneken VIII. Henrik kora és a György-korszak, a vajdasági történeteknél pedig a „háború” ideje (vélhetően a délszláv háború). A különböző terek és idők között folyamatos az átjárás, ami tovább tágítja a sokféle alany által megteremtett világok közös határát, amit az egyik elbeszélő így fogalmaz meg: „Ha nem akarok itt maradni, becsukom a szemem, naponta többször is, és máris ismeretlen emberek között vagyok, idegen világban, még soha nem jártam ott. De mit számít mindez, egyikből sem jutok sehová, és nem is lehet, mert csak átjárók vannak, egy másik hasonlóan zárt ismeretlen, vagy már némileg ismert világba.”

A saját és az idegen közötti különbségtétel nemcsak az idő és a tér dimenziójában fogalmazódik meg Bicskei Gabriella írásában, hanem ezt hangsúlyozza a sokféle nézőpont és elbeszélő pozíció is, amely elkülöníti egymástól az én és a nem-én által elbeszélt szövegeket. Ugyanakkor a regény a saját és az idegen közötti különbségeket meg is szünteti, amikor egymás mellé helyezi sok elbeszélő történetfoszlányait, akiket nem lehet egyértelműen megkülönböztetni egymástól, ezért az elbeszélt események közös élményfolyamként és közös emlékezetként jelennek meg. Ezt az egyik beszélő így fogalmazza meg: „(…) az idegen attól idegen, hogy nincs múltja, saját emlékezete, ő a messziről jött ember. Anna, Mari, te meg én nagy utat tettünk meg közösen, közösek az emlékeink, Maude, Béla, Adam, Ari és Alex. / Távoli országok folyóinak, útjainak térképeivel ismerkedtünk, távoli nagyvárosok metróhálózatát bújtuk, ott voltunk, ahol jártunk, és ott is, ahol nem.”

A párhuzamos történetek mögötti fiktív beszélők széttartó szövegvilágot hoznak létre, és nem alakul ki oksági láncolat a szubjektív és játékos eseményfonalak között, ezért a szöveg arra készteti olvasóit, hogy részt vegyenek a szövegvilág megkomponálása és a valóság közötti összefüggések kutatásában.

                                                                                                                                                                                                                      Ócsai Éva

Interjúk
Elolvasom
Szabadon hajózni – Interjú Bicskei Gabriellával
Dátum
2013. május 11.

"Ebben az évben egyelőre öt szerző kötete várakozik kiadásra nálunk: Fenyvesi Orsolya, Bicskei Gabriella, Farkas Arnold Levente, Gyáni Levente, és a JAKKENDŐ díjas Szil Ágnes készülhet a kemény, mentálisan megterhelő szerkesztési folyamatra." - mondta Sopotnik Zoltán, a jelenlegi JAK-füzetek szerkesztőpárosának egyik tagja a Bárka online-nak adott interjújában.

Az öt szerző közül mi most Bicskei Gabriellát kérdeztük e-mailben a most megjelent Puha kert című kötetéről. A könyvből holnap olvashatsz részleteket ICA-n.

GyG: Berényi Emőke a Grand Caféban tartott 3B est kapcsán a Tiszatáj online-on megjelent írásában úgy fogalmaz, a 3B-ből, azaz a vajdasági hármak közül nálad kap legkevésbé hangsúlyt a vajdaságiság élménye: nincsenek erős toponímiák, inkább az idővel kapcsolatos kérdések jellemzik írásaidat. Egyetértesz ezzel a megközelítéssel?

Bicskei Gabriella: A vajdaságiság élménye sem foglalkoztatott kevésbé, de jobban sem, mint azok az élmények, amelyek máshol értek. Mindenhol otthon éreztem magam, vagy mindenhol ugyanannyira idegennek - ez alól Vajdaság sem volt kivétel. Viszont azt tudom, hogy a könyv egyes részeinek megírásakor kimondottan vajdasági élmények szolgáltak alapul, vajdasági tájakra, városokra gondoltam. Az otthoni barátaim, amikor elolvasták, többnyire be is azonosították ezeket, anélkül, hogy adtam volna nekik valamiféle felesleges útmutatást.
Persze lehet, hogy éppen abban az időben (a kézirat keletkezésének idejében) az idővel kapcsolatos kérdések foglalkoztattak jobban, de ugyanúgy foglalkoztatnak a térrel kapcsolatosak is.

GyG: Ugyanő írja, hogy viszolyogsz az irodalmi élettől mint olyantól. Mi az, amit mégis az olvasók orrára kötnél, ha az élettörténeted után tudakozódnak?

BG: Az irodalmi élettől sem viszolygok jobban, mint bármelyik más konstruált közösségtől, a közösség életétől, az azzal való kapcsolattartástól.

GyG: London, Anglia, Párizs, Amszterdam (a Jákob Lajtorjájához címzett kocsma), és különféle kertek; szekrények mögött kialakított búvóhely - néhány helyszín a JAK füzetek és a Híd közös kiadásában megjelenő Puha kert című kötetedből. A leghangsúlyosabb a külföldi helyszínek közül London. Itt magad is éltél egy darabig. Hogyan hatott rád az a város, mivel nyűgözött le, mivel taszított?

BG: Nem nyűgözött le semmivel és nem is taszított. A nagyvárosok autóbűze az, ami taszít. Pontosabban egy idő után nem tudom elviselni, allergiás leszek a portól és a benzingőztől. London viszont Párizstól is, Budapesttől is sokkal tisztább levegőjű, még akkor is, ha London is nagyon büdös. Később a hatalmas távolságok is kezdtek fárasztóvá válni - hogy naponta akár 4 órát is utazgathatsz, ha el akarsz jutni valahová, aztán meg vissza haza, no meg olykor a tömeg is idegesített, de nem mindig.
Amikor először érkeztem Londonba, pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Rengeteg filmet néztem, olvastam róla, ottani zenekarok zenéin nőttem fel, ezek alapján pont úgy képzeltem el az ottani életet, amilyen lett is. Semmiben sem csalódtam, semmin nem lepődtem meg. Egyedül a vidéki városokon csodálkoztam el; azokat sokkal városiasabbnak gondoltam. A valóságban nem nagyon tetszettek. Elég unalmas lehet az élet Londonon kívül, a tapasztalataim alapján, hisz laktam is két hónapot Exeter mellett is. Edinburg viszont mindennél jobban tetszett, még Londonnál is.

GyG: Köteted első része a Fenn a föld és lenn az ég címet kapta, a harmadik rész a Black Ships Ate The Sky címet. Előbbi egy Halász Judit gyereksláger, a Mákosrétes egyik sora is, utóbbi a Current 93 zenekar 2006-os albumának címe volt. Az első rész egy családtörténetet is elbeszél. Téves kapcsolás-e ezeknek a daloknak az ideidézése részemről, vagy van ilyen kapcsolat, s ha van, akkor kifejtenéd bővebben, miért választottad a harmadik résznek ezt a címet?

BG: David Tibet zenéit szeretem és hallgatom is, talán ezért is. Vagy ráfoghatjuk azt, hogy a fejezetcím választásában szerepet játszottak az identitás-kérdések, az identitás keresés-kérdések esetleg, amivel a kézirat is foglalkozik, ahogy a lemez is. Ezt Orcsik Roli [a JAK-füzetek sorozat és a Puha kert kötet szerkesztője] is megjegyzi nekem valahol.
Halász Juditot nem hallgattam gyerekkoromban, a szüleimnek nem volt, az ő zenéiket hallgattam, Led Zeppelint, Beatlest, Stonest, stb-t. Azonban az előbb belehallgattam a Mákosrétesbe, és egyértelműen ismerem, tehát hallottam Halász Judit-zenéket is gyerekkoromban, az első 4 albuma teljesen ismerős. De ki tudja, honnan jött ez a fejezetcím.

GyG: A kötetet három nagyobb részbe rendezted, ezekben 18, 15, illetve 26 hosszabb-rövidebb prózafejezet található. A narrációban a fejezetek között az elbeszélő én és a megszólított nem rögzíthető, hiszen az Én hol férfi, hol nő, hol itt, hol ott tűnik fel, sem neme, sem kora nem azonosítható egészen pontosan - ezt a fajta elbizonytalanító gesztust köteted lényegének vagy kifejezési eszközének tekinted-e inkább?

BG: Lényegének semmiféleképpen nem, mivel fogalmam sincs, mi az, hogy lényeg, hogy mi lenne egy kötet  lényege. Kifejezési eszközének sem, mert kifejezni sem akartam semmit. Legalábbis azt hiszem, tudatosan nem. Hacsak azt nem, hogy az elbeszélő(k) így látják magukat a világban, hol itt, hol ott tűnve fel, azt sem tudva, hány évesek, férfiak-e vagy nők. :)

GyG: Jogosnak éreznéd-e a figyelmeztető táblát a borítón: "Az alakváltoztatás jogát a szereplők fenntartják"?

BG: Szerintem nem váltanak alakot. Esetleg elképzelik, hogy alakot váltanak, de azt más nem biztos, hogy látja. De nem is tudom, el kellene olvasnom a szöveget.

GyG: Hogyan készült a kötet? A fejezetek gondosan kidolgozott logikai rendjével láttál neki megírni őket, vagy a különálló történetek külön-külön keletkeztek, s érintkezési pontjaikat utólag nyerték el általad, esetleg más módon alakult a kötetegész?

BG: Először csak jöttek a történetek, később visszaolvasva összefüggéseket vettem észre köztük, némelyiket próbáltam kidomborítani, némelyiket eltüntetni, ahol meg egyáltalán nem volt, de kellett volna, oda raktam valamit, persze sokat el is tüntettem, ahogy 2 sorral feljebb írtam is már.

GyG: Gyakran idézik meg a beszélők a középkort ilyen vagy olyan formában. Vonzódsz ehhez a korszakhoz? Mi az, ami miatt számodra jelentőséggel bír?

BG: Sokat olvastam a középkorról, szeretem a középkori épületeket, templomokat, oltárképeket... Egyszer egy kirándulás alkalmával eltévedtem pár órára a Cluny apátság romjai között, igazán otthonosan éreztem magam ott, szándékosan alig akartam megtalálni a belőle kivezető utat. Tizenhat éves korom óta vonzódom valamiért a középkorhoz, vagyis ekkor tudatosodott bennem ez a vonzalom.

GyG: A kötetben szereplő képeket Sagmeister Peity Laura készítette - egy folyamatos szerzői együttműködésről, együttgondolkodásról beszélhetünk-e, vagy ő már a kész írás alapján alkotta a kötet illusztrációit?

BG: Sagmeister Laura a barátnőm, így nyilván az előbbi áll, az együttgondolkodás. Egy Laurával való borozgatás, beszélgetés alkalmával kiderült, hogy mindketten sokat utaztunk úgy gyerekkorunkban, hogy fogtunk egy térképet és bejártunk rajta mindent: az utakat, felkapaszkodtunk hegycsúcsokra, s így tovább... Én Dél-Afrikában pl. így jártam. Beutaztam az egész országot többször, közben olvastam is róla. Laura persze más helyeken járt, ezeken a helyeken soha nem találkoztunk :), később, felnőttkorunkban ismerkedtünk meg Újvidéken, Kanizsán (Szerbia).

GyG: Ritkán, de vannak csaknem szó szerint visszatérő motívumok a fejezetekben. Ilyen a következő is: 23. o.: "A kert és a zóna a menedék; árnyak az ábrándozásra, elbújni a világ elől, de a világ maga sem több, mint ezek. Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében, hárman voltunk: én voltam Anna, Mari meg Éva. A bokorban mindig este volt." 66. o.: "Sétálok az időben, míg te a kertben, úgy sétálok a kertben, mint te az időben, közben meg sem mozdulok. Vagyok a kővel, az idővel. Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében. Nem messze attól a fától, amelynek néha mozgott az egyik levele, pedig a szél sem fújt. Hárman voltunk: te voltál Anna, Mari meg Éva. A bokorban mindig este volt." Eltekintve a Nádas-kisregényre tett utalástól, a "hárman voltunk: te/én voltál/voltam Anna, Mari meg Éva" szándékolt félreérthetősége több fejezetben is hasonló játékokkal egészül ki. A dekonstruktív, önmaguk értelmét lebontó mondatok játéka foglalkoztatott?

BG: Később talán egy kicsit foglalkoztatott, de nem az írás legelejétől, hanem amikor már tényleg azt sem tudtam sokszor, hogy a fa fát jelent-e biztosan.