Mindig vándornak éreztem magam

Bogdán Józseffel Istenről, magányról, szolgálatról és szépről, nem mindig ebben a sorrendben

Lennert Nicolaus fehér karingje világít az októberi ólomszínben. Megtelt az utca. Fehértemplomon csendesen szemerkél a félelem. A plébános a templom utcára néző ablakából búcsúztatja nemzettársait. – Der Herr sei mit euch! – Und mit deine Geiste! – morajlik csendesen az útra kész hívek válasza, majd nagy csend lesz, és eltelik több mint 72 év esőben, hóban, napsütésben.

Bogdán József már nem szól ugyanabból az ablakból. Lenne mit mondania, de nincs kinek. A németek elmentek, vagy elvitték őket. Aki maradt, az kiköltözött a temetőbe. Más világ van itt, ahol egykor Herczeg Ferenc járt gimnáziumba és Gozsdu Elek volt törvényszéki jegyző. Innen kikopott a magyar szó is, de a barack virágzik és a töltések szegélye kökényvirágtól fehérlik. A hétablakos parókia háttal a városnak nézi a kálváriát. Én meg mosolyogva a kapu mellett, a fehér meszelésen a prečasni ceruzával írt telefonszámát. A nagy szárazkapu-bejárat, mint egy kápolna. Az udvar felől fény szűrődik a hátsó ajtó homályos üvegtábláin, köszönésem meg percekig verődik a magas falak között, mire válaszra talál. – Mindörökké! Megöleljük egymást. Emlékeink vannak és közös múltunk is. Folytatjuk, amit annyiszor abbahagytunk. Beszélgetünk. Költészet-e az élet, élet-e a költészet? Nagypéntek vagy pünkösd van-e a verssorok között? Lehet, hogy csak magány? Kollégám remek fotókat készít. A szemben lakó néni vékonyka kávét hoz és cigarettát. Végül levest eszünk egy barátságos kerthelyiségben, meg könnyű hozzávalót. Ennyi lenne, egy nap, amely kedvünk szerint volt.

Mivel Bogdán József magas magyar állami kitüntetést kapott, és, föltételezem, a kedves olvasót is érdekli, miről beszélgettünk, leírom sorjában.

A fehértemplomi Szent Anna, a Boldogságos Szűz Édesanyja Római Katolikus Plébánia plébánosa, a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonokja a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést vehette át március 15-én Budapesten.

Józsi rágyújt és mesél. Néha úgy érzem, verssorokat rak össze, lassan beszél.

– Amikor az ember reflektorfénybe kerül vagy kitüntetést kap, egy pillanat alatt lejátszódik az élete a fejében. Nekem azok az állomások jutottak eszembe, ahol szolgáltam. Nagybecskerek, Ópáva vagy Észak-Bánát, ahol legtovább voltam lelkész. Mint a körhinta ülései, úgy lengenek be ezek az állomások az emlékeimbe. Eszembe jutottak a nagybecskereki évek, amikor a püspöki palota egyik szobájában lakhattam. Mindenekelőtt Jung Tamás címzetes püspököt és Alix nővért idézték emlékeim. Tizennégy éves voltam. A nővér egyszer odajött hozzám, amíg a templompadban ültem és megkérdezte: – Hogy vagy? – közben megsimogatta a fejemet. Csak ennyiből állt ez a fontos pillanat és ez indított el, nem is a papi pályán, hanem a szeretet felé. Ekkor derült ki számomra, hogy létezik szeretet. Jung Tamás püspököt szentéletűnek tartom. Léteznek emberek körülöttünk, akik életszentségük által ragyognak és vonzóvá válnak. Általuk megbizonyosodunk arról, hogy létezik szeretet, vagyis létezik Isten. Amikor gondolatban megformálom, hogy milyen is egy jó apa vagy egy jó püspök, akkor mindig Jung Tamás jut eszembe. Azt az anyai, apai, szeretetet, amit gyermekként nem élhettem át, azt Alix nővér és Jung Tamás által megtapasztalhattam. Ilyenkor eszembe jut, hogy az Isten már itt a földön is túlcsorduló mértékkel mér. Azt, amit nem kaptam meg gyermekként – édesanyám meghalt 27 éves korában –, azt egy hasonló korú apácától kaptam meg. Isten sokkal többet ad, mint amennyire számíthatunk. Mi az emberekben látjuk meg Isten arcát és szeretetét. Amikor azt mondom, hogy szeretem Istent, tulajdonképpen azokat szeretem, akikben meglátom. Én a nagybecskereki plébániát, mint családot éltem meg, amely engem megtartott. Sokat gondolkoztam, kételkedtem, sok kihívás ért, de a hivatásban az ő segítségükkel maradtam meg. Kitartottam. Befejeztem a teológiát. Jung Tamás szentelt pappá 1983-ban. Amikor fölszentelt, megcsókolta a kezemet. Csodálkoztam, de megértettem, a papját indította útjára. Költői túlzásnak tűnhet, de én akkor gyógyultam ki minden sérelmemből, minden traumámból.

Budapesten a Vigadóban rendezett díjátadón háromszázan voltunk. A felejthetetlen hangulat azt juttatta eszembe, hogy, amíg sok évvel korábban, a Szent Gellért plébánia vendégpapjaként a belvárost járva nagy senki voltam, és csak a hajléktalanok köszöntek vissza, most mindenki rám figyel. Felemelő érzés volt, amikor a nevem után felolvasták, hogy 500 kilométerről érkeztem. Úgy éreztem, hogy ott, az anyaország szívében felmutattam plébániámat, felmutattam Fehértemplomot. Lelkesedés töltött el. Büszke vagyok irodalmi elismeréseimre is, de ez más volt. Ott, az egész Kárpát-medence területének jeles személyiségei között egyedül képviseltem Délvidéket. Erről az ember csak dadogva tud beszélni.

A kételkedés állandó útitársunk. Gyengít vagy erősít bennünket?

– Nem a hitbeli kételyek kísérnek, hanem a mindennapi élet gyötrődései. Mint az árnyék, amely mindig követ bennünket a napos úton, úgy jön velem a kétely. Ebben a városban a pap nem azt jelenti, mint jelentené másutt, Törökkanizsán vagy Rábén. Itt egy képzeletbeli világot kell teremteni, mert itt a kövek is beszélnek és a templom is beszél, meséket mond a régmúlt időkről. Itt 1946-ig még virágzó katolikus élet volt, míg én hétköznapokon gyakran misézek üres templomban. Ilyenkor elképzelem, hogy zsúfolásig teli van. Arra is gondolok, hogy milyen lehetett a vasárnapi mise 1946 előtt. Itt egykor három nyelven miséztek, németül, magyarul és csehül. Ma Fehértemplomon a katolikusok java része cseh származású. Két és fél éve vagyok itt. Az írás is segít abban, hogy megmaradjak. Legújabb kötetem verseit, írásait a város falai, templomai, könyökablakai diktálták. Korábbi állomáshelyeim is ilyen hatással voltak rám. A pusztulásban észreveszem a többi plébániával való hasonlóságot és a festői szépséget is. Idekéklenek a Déli-Kárpátok és a Zsigmond-torony a verseci szőlőhegyről. Idelátszanak a Krassó–Szörényi-érchegyek, a Néra folyó kanyarulata, és Udvarszállás alatt a Krassó lusta folyása.

Stefan Schwarz und Hermina Ostermann aus

Weisskirchen. Beide sind im Lager Rudolfsgnad gestorben.

Így kezdődik Rezsőháza című versed.

– Nákófalvi Lennert Nicolaus plébános sorait kölcsönöztem. Ő egy kemény fedelű füzetben több ezer fehértemplomi német sorsát jegyezte fel a versem kezdősoraiban olvasható módon. A katolikus templom előtti utca a leghosszabb a városban, ez megtelt németekkel, amikor innen a plébános áldásával útnak indultak, mint elűzöttek. A kemény fedelű fűzet egy megrázó dokumentum, amelyben elolvashatjuk, kit hajtottak Fejértelepre, kit Rezsőházára, kit végeztek ki itt fönt a kálváriánál, kit zártak ide a jelenlegi községháza pincéjébe, illetve ki jutott el Németországba, Ausztriába vagy máshova. Erről itt a városban nem szívesen beszélnek. Ha szóba kerülnek a németek, akkor úgy tudják, hogy a város egykori polgárai dalolva mentek egy szebb, jobb világba. Az említett füzet nagyon elgondolkoztatott, megindított és írásra késztetett. Korábban ilyen egyszerű adatok, mint név, utca és házszám nem ihlettek meg. Most másként történt. Például Rudolfsgnad, vagyis Rezsőháza neve számomra nagyon kegyetlenül hangzik. Nem csak az itteni németek sorsa olvasható ki a füzetből, hanem Lennert Nicolausé is, aki néhány hónapot töltött a helybeli gyűjtőtáborban, de a körtédi cseh hívek közbenjárására kiengedték a fogságból. Szentszéki bíró volt, magas rangú pap, a bejegyzéseiben bízni lehet. Az anyakönyvekben és iratokon látható, elbizonytalanodó kézírása mégis sokat elárul. Lennert plébános és Matánovity József, aki bolgár származású káplán volt, meghatározó egyénisége a város múltjának. Az itteni csehek szent életű emberekként emlegetik őket, mert ők, a német papok többségével ellentétben, nem mentek el a partizánok bejövetelekor. Itt nyolc-kilencezer német eltűnt. Az utcanevek megváltoztak, de a házak és a könyökablakok maradtak. Érdekes, hogy az 1946-ban beköltözött új lakosokon még ma is észrevenni az idegességet és idegenséget. A helyi pravoszláv (ortodox) pap – aki szlovák nemzetiségű – nyugtatott meg, hogy ne reméljek semmilyen megkülönböztető elbánást, ő huszonöt éve van itt, de státusa nem több, mint egy egyszerű munkásé. Egy család sem karolt fel. Aki mellém állt, az egy más vallású néni a szomszédságból. Itt az ember örül annak, amit kap. Idegenségében is meg lehet szeretni a várost. Ennek tükre az új verseskötetem is. Egyházaskérnek én voltam az első és utolsó helyben lakó papja. Úgy érzem, Fehértemplomnak is utolsó papja lehetek.

Keresztelő nem volt, amióta itt vagyok. Csak temetésekről beszélhetek. Húsz-harminc templomba járó család van. Kettőt-hármat kivéve, mind vegyes összetételű. Egy néni volt, a Bikádi Ilona, akit teljes egészében magyarul temettem. Más magyar vagy cseh nevű hívő temetésénél tiszteletből egy kis részt mondok el csupán a megboldogult anyanyelvén, a többi, ahogy itt mondani szokták, a közös nyelvünkön, szerbül hangzik el. Fábiánon és Körtéden cseh a liturgikus nyelv, de a prédikációt szerb nyelven mondom, akárcsak Fehértemplomon, mert a csehek is elhagyták anyanyelvüket. A bábeli hangzavarhoz hasonlatos itt a helyzet.

A magányt, a száműzöttséget nehezen viseli az ember, de a költészetnek még kedvezhet is.

– Itt egy egészen új világra leltem. Fehértemplom adott mondanivalót. Olyan ez, mint amikor felmegyünk a kálváriára és onnan visszatekintünk az életünkre, amely egyben keresztút is. Nekem megadatott ez a kegyelmi állapot. Szeretem megérlelni magamban a mondandót. Sorozatban írni nem tudok. Megpróbálom a saját utamat járni, ami nem más, mint a papságom. Leghitelesebben a saját életemről tudok írni, a papi hivatás árnyairól, fényeiről. Azt például csak egy pap tudja megírni, hogy milyen misézni egy üres templomban, vagy azt, hogy hiába van kinn 25 fokos meleg, ha a templom a telet őrzi. Egy másik történet: amely részben választ ad arra, hogy mi végből vagyok én itt Fehértemplomon. Néhány nyugalmazott, pályája végéhez közeledő jugoszláv katonatiszt is jár egy ideje templomba. Nem tudom, milyen vallásúak, de lehet, hogy ez jelenti az én pasztorális munkám lényegét, ez a pár katonatiszt, meg az udvarszállási gyerekek, akik rám mosolyognak, amikor ott misézek. Ezek az újdonságok adhatnak ingert az íráshoz.

Hitelesnek érzed-e magad?

– Ez jut eszembe valahányszor a szószékhez lépek. Felmerül bennem a kérdés, hogy van-e jogom a prédikáláshoz. Úgy gondolom, hogy a bölcs öregek hitelesebben tudnának beszélni. Közben arra is gondolok, hogy a szegénységről, magányról, társtalanságról bátran beszélhetek. Ezt nem önsajnálatként mondom. Ha az ember megszenvedi az életét, akkor hitelesebb lesz. Én még sokat tanulhatok a híveimtől és a hittanosaimtól. Ez a gyermeki lelkület megmarad bennem.

Ki vagy te?

– Én mindig vándornak éreztem magamat, akinek a batyujában van még valami. Az otthontalanság szó is tetszik. Amikor elindulok Nagybecskerekre az unokatestvéreimhez, az ángyikáimhoz, akkor rájövök, hogy az úton érzem jól magam. Ezt a parókiát sem érzem otthonosnak, csupán varázslatosnak. A vastag falak csak a hideget őrzik. Most már tudom, mit jelent fehértemplomi plébánosnak lenni.

 Megtelt a hamutálca. Átmegyünk a templomig később a néhány kilométerre levő Körtédre (Kruščica) is. Megbizonyosodtunk, Körtédről még a Duna is idelátszik. A hegyek és folyók maradnak, mi elköszönünk.