Márványgöröngyök Kosztolányiékról

Tavaly jelent meg a szabadkai Grafoprodukt kiadásában Bogdán József törökkanizsai plébános, költő A Kosztolányi család közelében című könyve, amely más jellegű ugyan, mint az addigi munkái, de mégis a rá annyira jellemző stílusban íródott. A kötetről első pillantásra látszik, hogy nem az irodalomtörténeti feltárás vagy értelmezés szándékával keletkezett, inkább egy emlékkönyvre, fényképalbumra utal. A szerző, aki vallja, hogy nem a tudományosság, hanem az érzelmi kötődés vezérelte, rendbe rakta a Kosztolányi-hagyatékból neki jutott tárgyakat és dokumentumokat. De hogyan kerültek ezek a relikviák egy vajdasági papköltő tulajdonába? -- kérdeztem Bogdán Józsefet.
- Teljesen véletlenül. 2002 augusztusában is helyettes plébánosként Budapesten töltöttem egy hónapot a budai Szent Gellért-plébánián. A közelben található a Szent László kórház, ahova papot kértek egy súlyos beteg nénihez. Nagy Ildikó, a beteg unokahúga fogadott, és megtudtam, hogy akihez igyekszem, az nem más, mint a Kosztolányi család hagyatékának őrzője, Mostbacher Ödönné, Szalai Rózsa. Azt hittem, beszélgethetünk majd a költőről, de a látogatásom után néhány napra átadta a lelkét az Úrnak. Ugyanez év szeptemberében Szalai Rózsa unokahúga, Nagy Borbála Ildikó, aki a jogutód lett, elhívott, hogy megmutassa a Kosztolányi-hagyatékot. Abban a házban lehettem, ahol minden szinte átitatódott Kosztolányi Dezső és családja emlékétől. Egy nagy, poros, málladozó kartondobozban nagyon sok dokumentumot, jegyzetet, levelet és képet találtam, de bizonyos tárgyak is a birtokomba kerültek. Az anyag nagy része Kosztolányi Dezső fiával, Ádámmal és a feleségével, Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilonával kapcsolatos. Könyvemben ennek egy kis részét dolgoztam fel, nem az irodalomtörténész, inkább az olvasó szemével. Nem tudományos elemzések ezek, inkább olyan érzelmi kötődések, amelyek csak bennem vannak.
* Melyek ezek a tárgyak?
- Mint páratlan drága kincset, úgy őrzöm Kosztolányi Dezső pipáját. A kezembe veszem, és a törökkanizsai plébánia kertjében sétálgatva felidézem magamban a költőt, aki ugyanerről a pipáról írta a Bús férfi panaszai című versciklusában a következő sorokat: ,,Pipámba sárgálló dohány, / a füstje kék volt, halovány. / A fák alatt egy kerti széken / aludt szelíden feleségem.” Előttem van a kép, a Logodi utcai ház kertje, látom a kis Ádámot is, aki akkor hároméves. De az is eszembe jut, hogy a költő apja, Kosztolányi Árpád tanár úr 1926-ban egy levélben figyelmeztette a fiát, hogy hagyjon fel a cigarettázással - naponta negyven darabot füstölt el -, és térjen át a pipázásra, mert az nem károsítja annyira az egészségét. Itt van nálam Arany János egy bekeretezett, üveggel védett kézirata. Amikor a kezembe veszem, úgy érzem, testközelbe kerülök Kosztolányi Dezsővel, aki több helyen leírja, hogy naponta odament ehhez, és megsimogatta. Arany Jánost tartotta a legnagyobb magyar költőnek, még a halálos ágyán is az összes költeményeit kérte. Majdnem úgy halt meg, hogy átölelte Arany János egyik kötetét. Nézegethetem Kosztolányi Ádám ellenőrzőfüzetét és az elsős, másodikos és harmadikos füzeteit, amelyek szintén hozzám kerültek. A kis Ádám ellenőrzőfüzetében ott található Kosztolányi Dezső aláírása, mert ki kellett védenie csintalan fiát, aki sokszor kapott intőt. Vagy a birtokomban van például Kosztolányi Dezső gyűrűje, egy rubintos gyűrű. Én ezeket ereklyéknek tartom. A könyvem egyébként inkább Kosztolányi Dezső feleségéről és a fiáról szól.
* Milyen ember volt Kosztolányi Ádám és Harmos Ilona?
Kosztolányi Ádám (1915-1980, Budapest) kiváló képességekkel rendelkezett, de sajnos idegbeteg volt, hajlamos az alkoholizmusra. Recenzense volt egy kiadónak, esszéket írt, nagyon jól beszélte a francia és a német nyelvet. A fiú ugyanolyan nagy akart lenni, mint az apja, de inkább annak az árnyékába szorult. Ő is írt egy verseskönyvet, de azt nem találtam meg. Az irodalmi lexikonokban nem szerepel, pedig majdnem minden újságban jelentek meg esszéi, politikai elemzései, valláspszichológia jegyzetei. Kosztolányi Ádámról a tékozló fiú története jut eszembe. Apja halála után összecsomagolt, és világnak indult. Párizs, London, Róma, Bécs hoteljaiban szállt meg. Szinte naponta írt levelet édesanyjának, melyekben nemcsak kéri, hanem követeli is a pénzt. Az írói társadalmat is megpróbálta kihasználni, egyszer Márai Sándort is meglátogatta, kölcsönkért tőle, azzal, hogy majd az édesanyja rendezi a számlát. Ilona asszony egy ideig eleget tesz fia erőszakos kéréseinek, de aztán elhatározza, hogy egy őszinte levélben rendre utasítja. A géppel írt levél hátlapján azonban ez áll: ,,Nem küldtem el Ádámnak.” Ezt a levelezést is közlöm a könyvemben. Az iratokat megkíséreltem sorba rakni, de nem változtattam rajtuk. Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilona (írói álnevén Görög Ilona, 1885-1967) megtalálható minden irodalmi lexikonban, őt jó színésznőnek és jó írónak tartották. Novellái a Szép Szóban és a Nyugatban jelentek meg. A legismertebb könyvét a férjéről írta.
* Több száz levélről van szó, amelyekből minden bizonnyal családi titkok is kiderülnek. A kötetbe válogatáskor hogyan kezelte ezeket?
- Kosztolányi Ádám és az édesanyja közötti levelezésről van szó. Mindet nem akartam megjelentetni, mert valóban kiderülnek belőlük olyan titkok, amelyek csak a családra, és nem a nyilvánosságra tartoznak. Vannak azonban olyan prózai dolgok is, amelyekről addig én sem tudtam, és csak a hagyatékban bukkantam a nyomukra. A náci Magyarországon üldözték a Kosztolányi családot, mert Harmos Ilona katolicizált zsidó volt. Többször rájuk törtek a nyilas karszalagosok, letartóztatták őket, pénzt vittek el, és emléktárgyakat, közöttük azt a gyűrűt is, amelyet említettem, hogy most nálam van. A közvélemény felhördülésére ezeket később visszaadták. Kosztolányi Ádám ezután is tart a támadástól és a betöréstől, mert 1948-ban önvédelmi célból fegyvervásárlási engedélyért folyamodik a belügyminiszterhez.
* Ön is szabadkai gimnazista volt, de a hagyaték egy részének a birtokában bizonyára másképpen szemléli a várost.
- Nemcsak azért, mert horvát gimnáziumba jártam, de akkor mindez még számomra nem volt ennyire egyértelmű, most viszont sokkal inkább kötődöm Szabadkához is. Tavaly a Kosztolányi-konferencia előtt elmentem a költő szobrához. Úgy álltam meg előtte, hogy a táskámban voltak a felesége levelei, a fia füzetei, a kezemben viszont a pipája. Csodálatos élmény volt. Akit szeretünk, annak kedveljük a tárgyait, az emlékeit, a leveleit, mindazt, ami vele történt az életben. Ha kimegyek a temetőbe, ahol Kosztolányi Dezső szülei és a kistestvére van eltemetve, az nekem olyan, mint egy oltár, mert annyi emlékem van róla. A Fánika című elbeszélésében leírja a Szent Teréz-templomot, az előtte lévő teret, a bejáratát, a pitvart, ,,ahová három süppedt, a hívők lépteitől, csókjaitól kivölgyelt vörösmárvány lépcső vezet”. Itt találkozott később, amikor ő már pesti úr volt, az egykori dajkájával, az azóta már megvakult és kolduló csantavéri asszonnyal, aki kezet akart csókolni neki. Most már én is úgy megyek a Szent Teréz-templom elé, hogy itt járt Kosztolányi Dezső. Egyszer meg is simogattam ezeket a ,,kivölgyelt” vörösmárvány lépcsőket. Ez is érzelmi kötődés, amelynek semmi köze az irodalomtörténethez. Göröngyök az alcíme könyvem egyik fejezetének. A márvány gyönyörű anyag, csodálatos alkotások, szobrok készülnek belőle. Aki azokat szereti, annak bizonyára értékes a márvány egy kicsi göröngye is. Ilyen értelemben szántam az olvasóknak A Kosztolányi család közelében című kötetemet.

Esendőség és hiteles szolgálat

Msgr. Bogdán József törökkanizsai plébános, a pápai kápolna lelkésze, a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonokja negyed évszázada áll a hívek szolgálatában. Ezüstmiséjét június 29-én, Péter és Pál napján, délután öt órakor tartja a helybeli Szent György-templomban. Ebből az alkalomból készült az interjúnk, amelyet akár őszinte vallomásnak is nevezhetnénk.
- Amikor hivatásom történetéről beszélek, mindig eszembe jut a gyermekkorom, az az időszak, amikor a testvéreimmel Magyarkanizsán nevelőszülőknél éltünk. Kihelyezőnk, a zentai Vöröskereszt, megkérte őket, ne írassanak be minket hittanra. Éppen ezért az én életemből egészen tizennégy éves koromig kimaradt a templom, a hitoktatás, a miselátogatás. 1970-ben a nevelőszüleink elküldtek minket, mert többé nem kaptak értünk pénzt. Nagybecskerekre kerültem, és ott sokat kóboroltam az utcán. Így csatlakoztam egyszer az osztálytársamhoz, aki éppen hittanórára sietett. Elkezdtem templomba járni. Hétköznapokon mentem, amikor az apácákon kívül csak néhány idős nénivel találkoztam. Emlékszem, Alix nővér jött oda hozzám, megkérdezte, hogy hívnak, tudok-e keresztet vetni. Kezdetben félve álltam vele szóba, hiszen a mosoly, amit észrevettem az arcán, a mód, ahogyan törődött velem, nagyon újszerű volt számomra. Ilyet korábban sohasem tapasztaltam. Nagyon megváltoztatta az éltemet, mindennap ellátogattam a templomba, jól éreztem magam. Ez volt az az időszak, amikor befejeztem az általános iskolát, és azon gondolkoztam, hova, merre menjek. Úgy döntöttem, ezen az úton indulok el. Persze, ezt még nem lehetett felnőtt elhatározásként kezelni, hiszen gyermek voltam, és azt sem tudtam, mit jelent a papi hivatás, mit jelent az életáldozat. 1972 őszén beiratkoztam a szabadkai Szent Pál apostolról elnevezett egyházi gimnáziumba, 1976-ban le is érettségiztem. Ezek az évek beteljesítették azt a mustármagnyi hitet, amit az Alix nővérrel való találkozástól kaptam. Egy új világot, más értékrendszert ismertem meg, de még akkor sem tudtam biztosan, maradjak-e a teológián. Elmentem Jung Tamás püspök úrhoz, aki egy nyugodt, bölcs öregember volt. Azt mondta, ha még egyszer születne, ismét ezt a hivatást választaná. Azt hiszem, ez volt a mérvadó számomra, hogy a diakóvári teológiai és filozófiai egyetemen folytassam a tanulmányaimat. Ez hat évig tartott, közben katonáskodtam is. Ebben az időszakban sok-sok töprengés, nehézség várt rám, mégis úgy elrepült az egész, hogy egyszer csak letettem az utolsó vizsgámat, utaztam haza, és huszonöt évvel ezelőtt, Péter és Pál napján Jung Tamás püspök úr pappá szentelt.
* Árva gyermekként bizonyára nem válogathatott. A papi pályán kívül talán nem is volt más lehetősége?
- Úgy érzem, lett volna. Az Újvidéki Rádiónak annak idején volt egy nagyon népszerű műsora, melynek a szerkesztői járták a falvakat és a városokat. Nagybecskereken a Petőfiben hallottak tőlem egy monológot és Arany János Bajusz című versét. Megkérdezték, volna-e kedvem Újvidéken színészetet tanulni. Én szerettem volna, hiszen mindig vonzódtam a színházhoz, de alaposan át kellett gondolnom. Nem titok, hogy Nagybecskereken sokat éheztem, nem volt ruhám, nem tudtam tisztálkodni, sok megaláztatásban részesültem emiatt. Ilyen értelemben valóban nem volt más lehetőségem. Az egy évvel fiatalabb öcsémmel beszélgettem, hogy ő elmegy dolgozni, és segít engem, amíg középiskolába, majd egyetemre járok. De szegény öcsém is éhezett, alkalmi munkákból tartottuk fenn magunkat. Igen, volt egyfajta kényszer, de később már nem éreztem, mert megszerettem ezt a hivatást. A felszentelésemkor nagyon sok ajándékot kaptam, de a legszebb az volt, amikor az azóta már megboldogult Cecília nővér odajött hozzám, és azt mondta: mindennap imádkozott értem. Elsősorban Isten akarata és csak részben az enyém, hogy pap lettem, és az is maradtam immár negyed évszázada. Mert olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik igazán feláldozták az életüket az egyházért, akik a jóságot és a szeretetet élték, nemcsak szavakban, hanem a tetteikben is, és felém is szeretetet sugároztak.
* Az elmúlt huszonöt évből húszat Észak-Bánát falvaiban töltött el.
- Sok mindenre megtanítottak és felkészítettek a teológián, csak éppen arra nem, mit jelent majd egy kis, poros faluban önálló plébánosnak lenni. Ezt is meg kellett tapasztalnom, amikor húsz évvel ezelőtt Huzsvár László püspök atya kinevezett Egyházaskérre. A falu első helyben lakó plébánosa lettem, és tulajdonképpen akkor tudtam meg, mi is ennek a lényege, milyen buktatókkal, nehézségekkel jár. Azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt huszonöt évben nagyon kevés paptársam látogatott meg. Sajnos, nincs papi közösség, mindenki bezárkózik a saját kis plébániájára, éli a maga mindennapi szürke vagy ünnepi életét. Egyházaskér, Feketetó, Kanizsamonostor, Homokrév, Majdány, Rábé, Oroszlámos, Törökkanizsa, Kisgyála, Szerbkeresztúr, Firigyháza. Ezek az én falvaim, ezeket a kis poros utakat járom be. Egy papnak ugyanis kis, rövid útjai vannak. Ha a városban van, akkor kibetonozott, széles utak, ha faluban, akkor poros, sáros utak. Úgy érzem, a papi életemben voltak szép tágas utak is, amelyek nem egyik helyről a másikra, hanem a földtől az ég, a mennyország felé vezetnek. Amikor a szentségeket osztottam ki, amikor szentmisét mutattam be, például Szerbkeresztúron, Kisgyálán vagy Firigyházán a szabad ég alatt, úgy éreztem, a híveimmel együtt repülünk az ég felé. Amikor gyermeket keresztelek - igaz, Rábén csak egy keresztelésem volt az elmúlt húsz évben, de itt, Törökkanizsán több van, mondjuk tízévente -, ezek a lelki utazások nagyon szépek. Nekem mint papnak van egy földi, egy időleges arcom, amikor a híveim megláthatják az esendőségemet, a gyarlóságomat, a botlásaimat, a gyengeségeimet, mert itt élek velük, küzdve a nehézségekkel, a pénztelenséggel, a közömbösséggel. De van egy másik is, az örökkévaló arcom. Amikor szentmisét mutatok be, akkor Krisztus arcát akarom közelebb hozni az emberekhez, mindazt a szépet és jót, amit a mi anyaszentegyházunk tanít. Én ezt a kettősséget élem mind a mai napig, amikor emberileg az életem fordulópontjához értem, papi életemnek pedig már több mint a felét eltöltöttem.
* Hogy érzi, sikerült-e teljesítenie a vállalt feladatát?
- A papi hivatás a szülői hivatáshoz hasonlít. Mindkettő egész embert követel, egy papnak vagy egy szülőnek nincs munkaideje. A papnak is teljesen át kell adnia magát a hivatásának, hogy az életében megvalósuljon az ige, a Szentírás szava. Mi nem Isten reklámügynökei vagyunk, hanem a hiteles szolgái. Szerencsére én láttam hiteles embereket a papi életem folyamán, például a püspökeimet vagy a nagybecskereki plébánosomat, msgr. Tietze Jenőt, aki majdnem négy évtizede ismer, és elfogadott engem. Csodáltam a türelmét, melyet irántam tanúsított, végignézte a küszködéseimet, segített, ahol tudott. Éppen ezért őt kértem fel az ezüstmisémen a szentbeszéd megtartására. Msgr. Huzsvár László püspök úrnak is sokat köszönhetek, aki nem látványosan, inkább csendben, de mindig támogatott. Meg kell említenem Molnár Rózsa hitoktatót is, aki 1992 óta a munkatársam. Nem volt könnyű elfogadtatni egy hölgyet a hívekkel, de ma már természetesnek tartják, hogy keresztel, temet, istentiszteletet, szentbeszédet tart. Egyébként a híveknek is be kell kapcsolódniuk a papok életébe, mert az egyház mi mindannyian vagyunk. Azt mondjuk a Szentírással, hogy a hívek is királyi papság, szent nemzet. A papnak mint elöljárónak példát kell mutatnia, de ő is csak egy a hívek közül. A második vatikáni zsinat tanítása szerint is minél inkább be kell vonni az embereket az egyház életébe, hogy a templom ne színház legyen, ahol a pap elmondja a magáét, a jelenlévők meghallgatják, majd hazamennek. Én ezt a feladatot meg tudtam osztani a hívekkel, és a pályám sikerének könyvelem el.
* Ha már a sikert említette, beszélne-e a kudarcairól is?
- Kudarc volt, hogy túlságosan megpróbáltam elfogadtatni önmagamat. Sokat törődtem azzal, mit mondanak mások, áhítoztam a szeretetre. A hívek gyakran úgy érzik, az egyház kívánságműsor, ahol még papot is lehet választani. Itt, Törökkanizsán, sokat küzdöttem azért, hogy elfogadjanak, mert nagy volt az ellenállás. Bevallom, nekem rossz hírem volt, amiről minden bizonnyal én is tehetek. Most, nyolc év múltán, kialakult egy kis közösség, kezdem jól érezni magam. Kár, hogy már nem vagyok harmincéves. Megértem, hogy az én generációm tagjai ülnek a templomban, akik már nagyszülők vagy ezüstlakodalmasok. Ezáltal is közelebb kerültem a hívekhez. Most már nem mondhatom, hogy csak az idős nénik járnak misére, mert a velem egyidős nők még nem öregek. Szent Pál apostol szavaival, aki dicsekszik, a gyengeségeivel dicsekedjék. Egy papnak be kell vallania a gyengeségeit, bocsánatot kell kérnie a híveitől. Egy pap nem lehet sem saját magának, sem a híveinek az ítélőbírája, az csak Isten lehet. Szeretettel kell viseltetnem a híveim iránt, és őket is arra kérem, ezután is nagy-nagy megértéssel forduljanak felém, hogy közösen elviselhetőbbé tegyük az egyházi életünket itt, Törökkanizsán, és a falvakban.
* Huszonöt év után talán bevallhatja, megbánta-e, hogy ezt az utat, ezt a pályát választotta?
- Akadtak olyan időszakok a tanulmányaim alatt, amikor szerettem volna visszafordulni, otthagyni az egészet. Nem a tanulással voltak nehézségeim, hanem azzal a tudattal, hogy nem lesz családom, feleségem. Ez fojtogatott, kínzott, mert mindig arra gondoltam, én is család nélkül nevelkedtem, még a testvéreimet is el kellett hagynom a továbbtanulás miatt. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor úgy éreztem, hátat fordítok az egésznek, de mégis odakerültem az oltár elé. Aztán, amikor Egyházaskéren még embereket sem láttam az utcán, valóban megkérdeztem önmagamtól, megérte-e feláldozni az éltemet. Akkor talán bántam, hogy ezen az úton indultam el. åszintén bevallom, kispap koromban arra gondoltam, a papokat családtagnak tartják. Ez így nem igaz. Nagyon nehéz a papi élet, elsősorban a magány. A pap is nehezen viseli a keresztjét, amelyet mindennap ugyanúgy fel kell vennie, mint a többi embernek. Nem egyszer s mindenkorra határozza el az ember, hanem újra meg újra, hogy igenis ki akar tartani a hivatásában. Habár maradhat az ember úgy is pap, hogy igazából csak egy hivatalnok. Én nem lettem pénzéhes, zsugori ember sem, pedig lehettem volna, hiszen valamikor sokat éheztem. Mert vannak olyan papok is, akik ebben a hivatásban csak a jó pénzkereseti lehetőséget látják. Nekem nincs vagyonom, ebben a házban is mindent itt kell hagynom, ha egyszer a püspök elhelyez innen. Egy papnak alázatosan, szelíden kell élnie, nem szabad arra törekednie, hogy neki legyen a legjobb tévéje, számítógépe, autója.
Még egyszer hangsúlyozom: nem bántam meg. Sok szép dolog történt velem, de olyan is, ami meggyöngített, elszomorított. A hívek is szeretik bekeretezni a papot, és nem igazán tűrik el, ha kilép belőle. Például 90 százalékuk ellenzi a cölibátust, de ha a pap szóba áll egy hölggyel az utcán, akkor hetekig arról beszélnek. Engem ez sokáig elkeserített, de nem tehetek semmit. Nem prédikálom ki őket, mint ahogyan ők engem kibeszélnek a piacon. A szentmise ugyanis nem állhat abból, hogy a pap visszavág az intrikákért, a kapott kritikákért. Jelenleg nyolc falut bíztak rám, és mindegyikben vannak igazi hívő emberek, akik a béke, a szeretet tartóoszlopai. Vallom, egy emberért is érdemes ezt csinálni. És minden faluban van legalább egy olyan ember, akiért megéri készülnöm a szentbeszédre, mert nemcsak elfogadja a lelkében, hanem tovább is viszi a szavaimat.

Lélekbeli találkozások az íróval

Nemrégiben a zombori Berta Ferenc Zsebszínház Dunatáji Herceg János Napok 2012 rendezvénysorozata záróestjén, a 147. Találkozások keretében adták át az idei Herceg János Irodalmi Díjat, melyet a bírálóbizottság msgr. Bogdán József plébános úrnak, költőnek ítélte oda. Az eseménynek a Magyar Polgári Kaszinó nagyterme adott helyet, közreműködött a Zsebszínház kisegyüttese. A díjazott költői tevékenysége egyedi példaként szolgál, hiszen magyar nyelvterületen ennyire őszinte hangon kevés pap költő és költő írt.
A már két éve Tordán szolgálatot teljesítő Bogdán József a művészet elkötelezettje, az irodalmon kívül a színház, a zene és a festészet is az érdeklődési köréhez tartozik. A rangos irodalmi elismerés átvétele után a munkásságáról és a terveiről beszélgettünk.
* Papi hivatásod mellett művelődéstörténészként, költőként is igen aktív tevékenységet folytatsz.
- Igen, az irodalom és a művészet mindig érdekelt, egyben pedig le is kötelezett. Hivatásom gyakorlása mellett a versírás lelki egyensúlyt, nyugalmat kölcsönöz a mindennapi szürke hétköznapokban. Több mint három évtizede foglalkozom ezzel a műfajjal, és közben az életem részévé vált. Emellett szociográfiai dolgozatok és lírai próza írásával is próbálkoztam. Azóta már megtaláltam a költészetem hangját, mely a hivatásomból eredően hiteles, egyúttal pedig sajátos is. A 90-es években, a délszláv háborúk idején, őszintén, bátran vállaltam a szókimondást és a cselekedetet, felemeltem a szavam a vérontás ellen, és annak megszüntetéséért.
* Népes olvasótáborod sokáig nem tudott hozzájutni a köteteidhez...
- Megtisztelő számomra, hogy az olvasók igénylik a verseimet, az írásaimat, amelyekben a mindennapi élet történéseiről, az emberekről, az újjászületésről, a családról és a nemzetről próbálok hiteles, őszinte képet festeni. A Másnap és a Bíborbogár című kötetekbe olyan verseim is belekerültek, amelyek a Magyar Szó mellékletében, a Kilátóban és néhány magyarországi folyóiratban is megjelentek. Ezek számomra igen fontosak, azonban a 90-es évek véres eseményeiről írt néhány közéleti verset is megjelentettem, rejtett formában, a kötetben.
A költészet, a versírás nem szabad idő kérdése, hiszen gombnyomásra nem lehet verset írni, szükség van ihletre. Néha séta közben, akár két temetés között, vagy épp mise közben pattan ki agyamból a szikra, melyből később vers születik. Ez egy csodálatos folyamat, mely elvonja, kiragadja az embert a szürke mindennapokból, és egy másik világba röpíti. Mindig ügyelek rá, hogy ne azt írjam le, amit mások már papírra vetettek, hanem a saját papi tevékenységemből eredő tapasztalataimat osszam meg. Ezt hitelesen, őszintén csakis úgy lehet, ha én is átélem az örömöt és a bánatot egyaránt. Így lehet a látszólag egyszerű, jelentéktelen dolgokról is nagy verset írni.
* Mi a nyitja a szülőföldhöz és Herceg Jánoshoz való ragaszkodásodnak?
- Én a Délvidék, a Bánság elkötelezettje vagyok. Ezért verseim születésekor, ha egy-egy faluhoz, személyhez fűződnek, akkor sem csupán a lokálpatriotizmus vezérel. Nem tudok hiteles verset írni a tenger szépségéről, mert nem ott lakom. Engem a Duna, a Tisza, a Temes és a bánsági terület, az itt élő emberek tudnak megihletni.
Herceg Jánossal csak lelki kötődés alakult ki, hiszen nem volt szerencsém találkozni vele. 1994-ben elküldtem neki a Szívzörejek című verseskötetemet, és büszkeség töltött el, hogy a vajdasági magyar irodalom pápája egyáltalán válaszra méltatott, sőt megígérte, hogy méltatni fogja az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Sajnos, a méltatás a halála után került műsorba. Nagyon megható volt számomra, mert ez volt az utolsó, hangszalagra vett felvétele, megnyilvánulása.
* Mit jelent neked ez a rangos kitüntetés?
- Természetesen örömet és elégedettséget, hiszen felemelő érzés volt a magyarság számára történelmi helyen átvenni ezt a rangos díjat. Ugyanakkor feledhetetlen élmény volt Jókai Mór székében ülni, melyben csak a díjazottak ülhetnek, nem utolsósorban pedig az, hogy a díjátadáson lélekben ismét találkoztam az íróval. Zomborhoz egyébként kedves emlékek fűznek, hat alkalommal jártam ott az irodalom kedvelőinek körében. Először a pappá szentelésem előtti lelki gyakorlatot töltöttem ott a karmelita kolostorban. Véleményem szerint a díjat az eddigi irodalmi tevékenységemért érdemeltem ki, amiben benne van az egykori bátorság is, amikor ki kellett mondani és ki kellett állni bizonyos dolgokért, ha úgy tetszik: a szabadságunkért. Ez az elismerés további munkára serkent, hiszen számtalan téma adva van, kínálják őket a mindennapok, csak meg kell érezni őket.

A halottak napja az elmúlásra figyelmeztet

* Az interjú éppen a mindenszentek ünnepe utáni napon, halottak napján jelenik meg. Ebből adódik a kérdés, mi az, ami lényegileg megkülönbözteti ezt a két napot, az ünnepet és az emléknapot?
- Nemrégiben újra elolvastam Dante Isteni színjáték című művét. Ebben az epikus drámában Dante végigjárja a pokol bugyrait, valamint a tisztítóhelyet és a mennyországot is.
Mindenszentek napján nemcsak azokat ünnepeljük, akiknek a neve szerepel a falinaptárban, hanem azokat a névteleneket is, akiknek a neve egyetlen kalendáriumban sincs benne, de már a végső, teljes boldogságban élnek, vagyis a mennyországban. Kik ők? Lehet, hogy az édesanyám is köztük van, aki négyéves koromban halt meg? Hitünk szerint tehát azok vannak ott, akik életük hiteles példájával tükröt tartanak a világ elé. Papként azt hirdetem már huszonnyolc éve, hogy ha bukdácsolva is, de követnünk kell a szenteket, mert az ő példájuk azt sugallja, hogy már itt a földön is átérezhetjük az örök boldogság egy-egy villanását, ha kilépünk önmagunkból, saját önzőségünkből, és észrevesszük a szükségben szenvedő embertársainkat. Babits Mihály verssorai jutnak eszembe: ''Bűvös körömből nincs mód kitörnöm, Én maradok magam számára börtön...”, vagy itt van egy másik: ''Vak dióként, dióba zárva lenni”. Úgy érzem, ezek a verssorok mutatják meg mai világunk zártságát és sötétségét. Vajon van-e kitörési lehetőség ebből a zártságból, kiút ebből az alagútból? Mindenszentek napja épp ezt a kitörést, kiutat sejteti velünk. A szenteknek ugyanúgy küzdeniük kellett, mint minden embernek, ugyanúgy szembe kellett nézniük a kísértésekkel, mint minden embernek.
Szent Pál apostol a Timotheusnak írt levelében közli, hogy törekedjél az igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát.
* És a halottak napja?
- A 75 évvel ezelőtt elhunyt Kosztolányi Dezső a halottak napjáról így vall naplójában: ''Amikor kezdődik az őszi vörös hervadás, kiviszitek az embereket a temetőbe és meggyújtjátok a kegyelet gyertyáit és mécslángjait. Virággal borítjátok a sírokat és figyelmeztetitek a világot az elmúlásra”. Igen, a halottak napja az elmúlásra, a végre figyelmezteti az embereket. Lehet, hogy lényegében éppen ezek a mozzanatok - az igazságos lelkületre, türelemre és szelídségre való intés, valamint az elmúlásra való figyelmeztetés - különböztetik meg az ünnepet és emléknapot.
* Gondolatvilágunkban november első két napján elsősorban a virágdíszben és gyertyafényben úszó sírkertek kapnak helyet, mert, miként Ady fogalmazott: ,,Halottja van mindannyiunknak,/ Hisz percről-percre temetünk,/ Vesztett remény mindenik percünk”. Idézhetnék azonban Bogdán József atya verseiből is, melyek egyikében azt írja: ,,Ismét temetni hívnak/ az egyetlen utca nagy útra készülő lakosai,/ hogy mint a vasútállomáson, jegyeket lyuggassak/ a menetrendszerűen közlekedő halál-vonatokra”. Ezzel együtt pedig ugyancsak személyes lelki súlyként hordozzuk magunkkal az 1944/45-ös partizán gaztettek áldozatainak az emlékét. A költő és a pap miként éli meg az emléknapot?
- Ezen a napon valóban sokat gondolok a negyvennégyben kivégzett paptársaimra, akiket előbb válogatott kegyetlenséggel megkínoztak, utána pedig a falhoz állították őket. Velük együtt több ezer ártatlan magyar embert végeztek ki akkor. Eszembe jutnak családtagjaim. Az édesanyám, aki ötven éve költözött át a mennyei hazába, a bátyám, Tibor, aki néhány nappal ezelőtt vetett önként véget életének. Nagybecskereken felépített egy házat a családjának, majd egy esős szombat délutánon felkötötte magát. Vajon miért tette? Soha nem fogom már megtudni. Amikor találkoztunk, soha nem beszéltem neki Istenről, vallásunk igazságairól. Arra gondoltam, hogy ez őt úgysem érdekli, hiszen soha nem járt hittanra és templomba se. Pedig kellett volna beszélnem neki a szeretet Istenéről, kellett volna róla beszélnem ennek a szerencsétlen embernek, az édestestvéremnek, aki velem együtt annyit szenvedett gyermekkorában édesanyánk elvesztése után. Temetése napján jajveszékelő feleségét átöleltem, és azt súgtam a fülébe, hogy van feltámadás, van örök élet. Akkor egy rövid ideig megnyugodott. Most mikor felidézem testvérem tragikus halálát, lelkiismeret-furdalást érzek azért, mert találkozásaink alkalmával mindenről beszélgettünk, csak éppen Istenről nem. Temetések vagy szentmisék alkalmával ezreknek hirdettem már eddig a feltámadásba vetett hitünket, csak a saját testvéremet hagytam ki belőle.
* Az utóbbi években feltűnt vidékünkön, a minden oldalról nyitott vajdasági síkságon egy új módi, a halloween. Gyakran tanárok, iskolaigazgatók ösztönzik a középiskolás diákokat a magyar kultúrkörtől idegen ünnep meghonosítására.
- Életem során azt tapasztaltam, hogy jeles ünnepeinken az emberek annyi mindenről beszélnek, csak épp a lényeget palástolják el. Húsvétkor úgy teszünk, mintha a tojásfestés volna a legfontosabb, nem pedig a feltámadás ténye. Karácsonykor a fa díszítése köti le leginkább a figyelmünket. Halottak napja táján pedig újabban a diákokkal az iskolában tökvicsorit készíttetnek, és halloweennek nevezik az ünnepet. Teszik mindezt azért, hogy a felnövekvő nemzedék elfeledje a valóságot és hitünk szent titkait.
* Mire int, milyen tanulsága van számunkra a temetők halottak napi éjjelének áttetsző fényáradata?
- Kis Szent Teréz többször is hangsúlyozta, hogy küldetése van az emberek számára, mégpedig az, hogy megtanítsa őket egy kis útra. Nem sokkal halála előtt összefoglalta a kis út lényegét, mely nem más, mint az Istenre való teljes hagyatkozás. ,,Ha csak nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be az Isten országába” - idézte a Szentírást. Valamivel halála előtt a testvérek néhány búzavirágot és néhány kalászt vittek neki. Kezébe vette a csokrot, sokáig nézegette, majd így szólt: ''Ezek a kalászok az én életem jelképei. Mint a kalász, meghajlok Isten akarata előtt”. Az Úr szántóföldjének kalászai vagyunk mi mindannyian. Vannak, akik már érettek voltak a másvilágra, és Isten letépte őket, de mi még itt vagyunk, itt a szántóföldön. De nevezhetnénk életünket siralomvölgynek is, és azért vagyunk itt, hogy szeressük egymást, imádkozzunk egymásért, és segítsünk lelki vagy testi szükségben szenvedő felebarátainknak.

Boldog szomorú pap a bánsági végeken

Bogdán József papköltőt az Ex Libris-díjjal közéleti feladatvállalásaiért is kitüntették – Reménnyel tölti el az, hogy idén augusztusban négy esküvő is lesz Tordán, ahol plébános

A minap adták át Budapesten a Magyar Művészetért Díjat. A kitüntetettek között két vajdasági is van: Bogdán József papköltő Ex Libris-díjban részesült, a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület vezetősége pedig e díjátadó ünnepségen a Petőfi Sándor-díjat vehette át. Bogdán József díjának indoklásában egyebek között a következő olvasható: Ex Libris-díjat adományozunk a költőnek és papnak, aki egy eldugott bánáti faluban éli mindennapjait, végzi szolgálatát, esket, keresztel, betegeket látogat, temet és temet, naponta misézik, sokszor két faluban is, hittant tanít, felkészíti a gyermekeket a szentségek befogadására, és minden szavával tanít kicsiket és nagyokat, lelkeket gyógyít, s ha van egy kis ideje, ajándékot készít, vagyis verseket ír olvasóinak. Akár egy XXI. századi Virág Benedek.

Arról, hogy a díjat nem kizárólag irodalmi munkásságáért, hanem közéleti tevékenységért is kapta, Bogdán József a következőket mondta:

– Péter-Pálkor lesz a 30. évfordulója annak, hogy a papi pályán vagyok, amire – ha szabad ilyet mondanom –, nagyon büszke vagyok. Már a nyolcvanas években tudatosult bennem, hogy egy papnak jóval több feladata van annál, amit hivatása ráró. Ráébredtem, hogy egy falusi papnak a kulturális élet szervezőjének is kell lennie. Amikor Egyházaskérre kerültem, akkor megalapítottam a Kálmány Lajos Művelődési Egyesületet, a mai napig szervezője vagyok a Kálmány Lajos Emléknapnak, amelyen – minden évben – összegyűlnek a néprajzosok, írók, hogy megemlékezzenek egyik legnagyobb papunkról, néprajztudósunkról. Feltételezem, amikor a díjra esélyesek közé bekerültem, ez is közrejátszott. A kilencvenes években, amikor dúlt a délszláv háború, egy évig 9 árva gyermek ellátásáról, neveléséről gondoskodtam az egyházaskéri plébánián. Egyházaskéren, Oroszlámoson, Majdányon, Rábén irodalmi rendezvényeket tartottunk a templomban. A falusi magyar embereknek és nekem is felemelő érzés volt például kiváló írónkkal, Németh Istvánnal találkozni. Nagyon örültem annak is, amikor a Kálmány Lajos Emléknapon Bori Imrét, Bányai Jánost és más kiemelkedő magyar értelmiségieket is köszönthettük. Valószínűleg valaki minderre visszaemlékezett, amikor a díj kapcsán szóba került a nevem – hallottuk Bogdán Józseftől.

Az Ex Libris-díj indoklásában egyebek között a következőket is olvashatjuk Bogdán József irodalmi munkásságáról: ,,Őszinte, tiszta hangja, sokszínű formavilága, igényesen megfogalmazott tömör szókimondása megismételhetetlen olvasmányélményt nyújt mindenkinek. '' Tanúsíthatjuk, Bogdán József töretlen népszerűségnek örvend az olvasók körében.

Most jelent meg a 12. kötete, Zilált papi imák címmel, mégpedig az anyaországi Unicus Műhelynél. Ez az első kötete, amely nem vajdasági kiadónál látott napvilágot, egy versválogatásról van szó. Milyen érzés volt kézbe venni ezt a Budapesten megjelent könyvet?

– Örülök neki, mert így az anyaországi olvasókhoz is eljutnak a verseim, jó érzés volt a könyvhéten dedikálni. Igaz, elég sok könyvbemutatóra hívnak Magyarországra, Erdélybe, a Felvidékre, tehát valamelyest ott is ismerik a nevem. Most jelent meg 4 versem a Hitel folyóiratban, a Napút című folyóiratban is a közelmúltban látott napvilágot néhány versem, nagyon örültem, hogy visszajelzéseket is kaptam ezekre, hogy jónak tartják ezeket az alkotásaimat. Miközben a saját életemről, az itteni délvidéki helyzetről írok, közben az a cél vezérel, hogy egyetemes szintre emeljem a mi érzelmeinket, fájdalmainkat, örömeinket. A költészet soha nem csak egy táj emberéhez, egy közösséghez szól, hanem ha jó a vers, mindenki számára van mondanivalója, függetlenül attól, hogy ki és hol írta ezt. A versek ugyanis önálló életet élnek – szokták gyakran szinte közhelyként mondani. Ám ez valóban így van.

Ezt bizonyítja a Fohász a déli végeken című Bogdán-vers is, amelyet szinte himnuszként énekelnek, mondanak. Ön szerint mi az, ami annyira megérinti az embereket ebben a versben, amely az egyik legtöbbet mondott kortárs vajdasági magyar verssé, a talán legtöbbet énekelt megzenésített verssé teszi?

– Igen, és is ezt tapasztalom, például, amikor Budapesten vagy Szegeden vagyok olyan ünnepségen, amely a délvidékiekről, a délvidékieknek szól, akkor valóban szinte himnuszként éneklik. Ebben nem vagyok ,,ludas”. Szöllősy Vágó László volt az, aki megzenésítette, és a különböző vajdasági, magyarországi népdalkörök, kórusok repertoárján szerepel. Mi miatt? Talán olyan életérzést sikerült benne megfogalmaznom, amit – ha őszinték vagyunk magunkhoz – mindannyian átélünk, ami mindannyiunkat foglalkoztat. (Harangok zúgnak a déli végeken (...) Üres a bölcső, susog a szemfedél). Sajnos nemcsak erre a tájra, hanem az egész Kárpát-medencére jellemző, hogy aggasztóan kevés gyerek születik.

Néhány éve nyilatkozta azt, hogy eddigi papi pályája során mintegy 3000 személyt temetett el, s kétszer-háromszor kevesebb a keresztelő. Tordai plébánosként mit tapasztal?

– Az egész nagybecskereki püspökségre ez a jellemző, ezt tapasztalom én is, hogy legalább kétszer több a temetés, mint a keresztelés. Három éve vagyok Tordán, évente két-három keresztelő és egy esküvő van, vagy egy sem. Ez az év különleges lesz, mert idén augusztusban 4 esküvő lesz, holott az elmúlt három évben összesen 2 volt. A Jóisten gondol ránk, és nem mindig úgy van, ahogy én sokszor elsírom, ahogyan elpanaszoljuk számtalan alkalommal. Mérhetetlen örömmel tölt el, hogy 4 fiatal pár köt az oltár előtt örök szövetséget, és még nagyobb boldogság, hogy a faluban maradnak. Tavaly 5 gyermek született, az előző két év alatt 10 gyermek. Vannak keresztelők, de sajnos kevés a gyermek. Kosztolányit idézve, hogy boldog szomorú dal a mi életünk itt a bánsági végeken, van boldogság, és van szomorúság. Vannak örömteli pillanatok az életemben, amelyeket a helyi Ady Endre általános iskolában élek át, ahol 120 diáknak vagyok a hittantanára. Szomorú viszont az, hogy néhány évtized múlva annyira elfogy a lakosság, hogy ez a falu gazdasági birtokká alakul át. Sajnos ez nem pesszimizmus, hanem realitás. Nincs munkalehetőség, sokan kilátástalannak látják itt a jövőt, és másutt keresik a boldogulásukat.

Egy pap kiemelt szerepet kap az emberek életében, amikor azokat a nyomor, a kilátástalanság, a magány nyomasztja.

– A pap a pszichológus, a lelki tanácsadó, sokszor a mentőangyal szerepét is betölti. Sok idős asszony mondja azt, hogy a templom az egyetlen szórakozásom''. Ezzel fejezik ki, hogy magányosak, mert a gyerekeik, unokáik jó, ha évente egyszer hazajönnek látogatóba, nap számra nincs, aki szóljon hozzájuk. Az elmúlt három évben is többen elköltöztek a faluból, ahol a földművelés az egyetlen pénzkereseti lehetőség, és Magyarországon, sőt újabban mind gyakrabban Németországban, Ausztráliában telepednek le, ahol idegenek maradnak, de van munkahelyük, anyagilag jobban élnek, mint itt. A szentmise utáni percek is szinte ugyanolyan fontosak, mint a mise, mert ekkor tudják ezek az idős asszonyok elújságolni, hogy felhívták a gyerekeik őket telefonon, és 5 percet tudtak az unokákkal beszélgetni.

A legszebb órák pedig azok, amikor iskolába hívják a költőt író-olvasó találkozóra, gyerekeknek beszél.

– Nemrégiben voltam Ittabén, Csókán, Zentán... a legszebb, amikor a gyerekek, fiatalok tiszta tekintetét látom, megtapasztalom az érdeklődésüket, mert kíváncsiak arra, amit mondok.

(...) és van, amikor néma marad. Erről vall az Egy csúrogi házban című versében. (Nem szóltam semmit, csak némán álltam, egy csúrogi házban.). Van, amikor csak versben lehet elmondani a fájdalmat?

– Teleki Júliát a kilencvenes években ismertem meg, és azóta minden évben elmegyek Csúrogra, a megemlékezésre. Ott mindig elmondom, hogy ez egy szent hely, mert ártatlan emberek vére szentelte meg. Minden évben szoktam imádkozni Csúrogon a református paptestvéremmel együtt az ártatlanul kivégzettekért. Több verset is írtam az 1944-es áldozatokról, bár én 1956-ban születtem, de átérzem azoknak az embereknek a szívfájdalmát, akik, mint Teleki Júlia is, kisgyermekként élték meg '44-ben szeretteik elvesztését. Könyvének címe Keresem az apám sírját, én viszont az édesanyám sírját keresem egész életemben, így lelki rokoni szálak fűznek Teleki Júliához. A most megjelent válogatáskötetbe is kerültek az 1944-es áldozatoknak szentelt verseimből, mert kötelességünk adózni az emléküknek – szögezte le Bogdán József. Mint a díj kapcsán a rá jellemző szerénységgel megjegyezte: jó érzés, ha az ember díjat kap, élmény volt például a díjátadás előtt a szintén kitüntetett Vízi E. Szilveszterrel, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnökével beszélgetni, és aminek még a saját díjánál is jobban örül, hogy a dél-bánáti verseci magyar művelődési egyesület is a kitüntetettek között van..

*Virág Benedek XVIII. századi tanár, költő, műfordító, történetíró, a magyar ódaköltészet első mestere, a pálos rend tagja volt.

Mint Bogdán József díjának indoklásában egyebek között olvasható: ,,a leghétköznapibb versekben is érezzük Isten jelenlétét, szeretetét. Ennek ellenére Bogdán József versei nem templomszagú steril versek. Kedveli a meghökkentő kifejezés-párokat, feltámaszt rég elfelejtett szavakat, s olyan kifejezéseket is használ, amelyek egy paptól szokatlanok, nyersek. Ide sorolhatók a többnyire komor hangulatú haikui is. Ezt a versformát ő vitte be és honosította meg a vajdasági magyar költészetben. A család nélkül felnőtt költő lelkében rengeteg fájdalom és ebből következően nagyon nagy empatikus készség rejtőzik. Szinte természetes az emberek nehéz sorsával való azonosulása, mások megértése. Szeretettel fordul minden ember felé, mélységesen tiszteli az életszentséget, a bántó szándékot nem ismeri, pedig sokszor csalódott az emberekben. Szociális érzékenysége állandó adakozásra készteti – áll egyebek között a díjat alapított Gubcsi Lajos honlapján a Bogdán Józsefről szóló laudációban.

Porszeméletünk egyszer gyönggyé változik

A Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) magyarcsernyei rendezvényének vendége msgr. Bogdán József atya volt, aki délvidéki pap költőként ismert határon innen és túl. A könyveiben, valamint a hazai és a magyarországi irodalmi folyóiratokban, egyházi lapokban megjelent verseiben megejtően őszinte gondolataival vall és üzen, nyújt vigaszt, erőt és hitet olvasóinak.

Regénybe illően küzdelmes volt a korán elárvult gyermek élete. Lelkébe fájdalom, szívébe szeretetéhség költözött. Így vált felnőtt férfivá, és a megélt élmények ellenére — vagy éppen azok hatására — empátiája mások megsegítésére ösztönözte. Azonosulni tud az emberekkel és a sorsukkal, soha nem tesz különbséget köztük, mert ahogyan fogalmaz: Isten minden embert egyformán szeret. Kinek képzeli magát az ember, hogy másképp tegyen? — kérdezi nemes egyszerűséggel.
Bölcs nyugalmat sugárzó előadásában érintette Szent Ágoston életét, tanításának üzenetét, ecsetelte a KÉK jelentőségét, szerepét. A későbbiekben a sokunknak fájó jelenségre is próbáltunk közösen magyarázatot találni: sok a temetés, kevés a keresztelő. Fogyunk.
— Bejártam Bácskát és Bánátot — mondja beszélgetőtársam. — Bácskában születtem, Magyarkanizsán nevelkedtem, Szabadkán jártam egyházi gimnáziumba, papként több vajdasági plébánián megfordultam. Keserűen tapasztaltam mindenütt, hogy sokan elhagyják a szülőhelyüket. A keresztlevelek legtöbbjét nem esküvőre és keresztelőre kérték tőlem, hanem a magyar állampolgárság igénylése végett. Papként és magánemberként sem tanácsolhatom jó szívvel senkinek, hogy menjen el, de megértem a távozókat. Az pedig különösen fáj, hogy lassan megszűnnek a magyar iskolák. Akik útra kelnek, nem nagyravágyásból teszik, hanem a megélhetés végett. A gyerekeikről, a betevő falatról igyekeznek gondoskodni, miközben elemészti őket a honvágy. Itthon mindenki visszaköszön nekünk az utcán, idegenben viszont... Az őszinte ember bevallja, hogy honvágya van, más meg arról áradozik, hogy ég és föld a különbség a választott haza és a szülőföld között az előbbi javára.
— Nagy gond a fiatalok kivándorlása. Az idősek, talán mert mást nem tehetnek, maradnak. Félő, hogy megbillen az egyensúly... — mondom.
— A fiataloké a jövő, de nagyon sok az idős ember is körülöttünk. Őket is bátorítanunk kell, mert belefáradtak már az életbe. Lehet, hogy nincsenek egyedül, családban élnek, a nyugdíjukból vagy egyéb jövedelmükből segítik a család munkanélküli tagjait, ugyanakkor rengeteg a magányos özvegy, akinek fáj a magány, a törődés hiánya. Az idősek és betegek imája tartja fenn az egyházat: imádkoznak a fiatalokért, a papokért — ők ugyanis közelebb állnak Istenhez, mint azok, akik a mindennapi problémák erdejében elveszve nem gondolnak rá.
Aki ki mer állni a szószékre, és elmondja a hibáit, aki a hívőket arra kéri, hogy imádkozzanak érte, mert ő is gyarló ember, annak sikeres a prédikációja, mert őszinte, hiteles, szívből jövő.
A hívő ember általában derűt sugároz. Bogdán atya verseiben megtaláljuk mindazt, ami végigkíséri az életét. Szerinte az emberi értékeknek nem lenne szabad háttérbe szorulniuk. Nagyon el tudja szomorítani, jegyzi meg, ha a pénz a lelkiek fölé kerekedik. Ha viszont látja az esküvőre készülők szemében a szeretetet, vagy meghallja a kisgyerekek gőgicsélését, boldogság költözik a szívébe. De hozzáteszi: a hívők néha elfelejtik, hogy a papot is anya szülte, és igen nagyok az elvárásaik iránta.
Jó lenne, ha őszinték és hitelesek maradhatnánk, ha képesek lennénk lassítani a munkatempón, ha észre tudnánk venni Istent magunkban, úgy, ahogyan Szent Ágostontól hallottuk: Magamon kívül kerestem Istent, és végül a szívemben találtam meg.
Porszemek vagyunk, de az emberekhez és főleg Istenhez való hozzáállásunkkal porszemlétünk gyönggyé változhat.

Cserepek a magasban

Bogdán Józseffel Sinkovits Péter beszélget

I.

S. P.: Nap mint nap tapasztalom barátaimnál, hogy váltani, változni szeretnének, különösen az ötvenedik életéven túl. Ezt az igényt te is észrevetted?

B. J.: Igen. A faluban, ahol élek, Torontáltordán, megfigyelhető ez a vágy az emberekben. Egyik napról a másikra váltanak azáltal, hogy megkapják a kettős állampolgárságot, s elmennek. Sokszor nem is az anyaországba, hanem Németországba, Svájcba. Az ötvenen túliak pedig követik a gyerekeiket. Ezt naponta tapasztalom, mert hozzám fordulnak a keresztlevelekért. Az elmúlt két évben több mint kétszáz keresztlevelet állítottam ki. A település rohamosan fogyatkozik. 1983-ban voltam először plébános Tordán. Akkor 3500-4000 lakosa volt a falunak, a szám nem túl hosszú időszak – harminc év alatt – 1350-re zsugorodott. Természetesen nem csak külföldre mennek, hanem Nagykikindára, Nagybecskerekre, a közeli városokba is, ahol esetleg munkát kapnak és elhelyezkednek. Most százhúsz diákom van, ők mind arról beszélnek, hogy az általános iskola befejezése után elmennek, elhagyják ezt a kis falut. Észreveszem tehát, hogy nem csak az ötvenen túliak, hanem még a fiatalabbak is elvágyódnak Tordáról.

S. P.: Ez már több mint váltás. Ez náluk törést okoz, vagy inkább reménykednek? Ilyen esetben mennyiben segíthet a hit?

B. J.: Nekem papként az a kötelességem, hogy a templomban, a hittanórán maradásra buzdítsam őket, hogy ne haljon meg a falu. Mert demográfiai szempontból egy 1350 lelket számláló falu halott. Próbálok lelket verni beléjük: ne hagyják el a falvakat, ne üresedjenek ki az utcák. Most hirtelen eszembe jutott a tornádó, amely nemrégiben söpört végig nálunk –, egy szempillantás alatt európai hírűvé vált Torda emiatt. Százötven ház cserepeit, kerítéseit repítette a magasba. Otthon voltam, amikor ez történt, és a világvégére gondoltam, hogy íme, mégis igazuk van a szektásoknak, akik ezt jósolják, jövendölik már évszázadok óta. Amikor elmúlt a tornádó, ugyanaz a táj fogadott, mert a tornádó előtt is romba dőlt házakat láttam a főutcán, ott, ahol a plébánia van, és ahol én is lakom. Minden utcában ugyanaz a kép, mint a tornádó előtt. Visszatérve a kérdésedre: a hit persze segít. Hagyománytisztelő falu Torda, és örömömre a diákjaim is járnak szentmisére, talán éppen azért, mert tanárként nem kényszerítem őket erre az iskolában. Ez számomra szép élmény, fel sem írom, ki van jelen, ki hiányzik a misén. Ez egy őszinte beszélgetés, ezért elmondom, abban, hogy ottmaradásra buzdítom az embereket, nincs sikerem. Ezen a téren nem fogadnak szót a papnak. De megértem, a kényszer hajtja őket.

S. P.: Milyen a falu összetétele?

B. J.: Mint mondtam, Tordának 1350 lakosa van, kilencven százalékban magyarok, tíz százalékban cigányok lakják. A cigányok mind a katolikus hittant választják. És nemcsak a pravoszláv hittan hiányában, s mert szerb pap sincs. Rendszeresen látogatják a hittanóráimat. Egyébként a cigányokra jellemző, hogy elmennek három hónapra Svájcba, majd sokan visszajönnek, és folytatják az iskolát. De időközben megtanulnak németül, olaszul, szerbül, magyarul. Ott a cigányok az európai emberek, mert három-négy világnyelvet beszélnek. Ezt a hittanórán is tapasztalom.

S. P.: Minden ember életében vannak sorsfordító események, amelyek jelentős változást hoznak. A saját élettörténetedből mely eseményeket emelnéd ki?

B. J.: 1970-ben testvéreimmel, István öcsémmel és Gizella nővéremmel együtt el kellett jönnünk Magyarkanizsáról, a nevelő szüleinktől, akiknél a Vöröskereszt helyezett el bennünket, és akiknek a nevét, a Bogdán nevet viselem. Amikor közölték velünk, hogy már nem kapnak értünk pénzt, mi pedig egyre csak növünk, sokat eszünk, így nem tudnak ránk sem pénzt, sem energiát, sem időt fordítani, ráadásul nem is akarnak, akkor gyakorlatilag az utcára kerültünk. És egy számomra gyönyörű nagyvárosba, Nagybecskerekre. Ez az élmény, ez a szakadás – úgy érzem – meghatározta az egész életemet. Nevelő szüleim, akikről hat-hét éves koromig azt hittem, hogy az igazi szüleim, elmondták, hogy ők csak pénzért nevelnek bennünket. Elszakadni Magyarkanizsától számomra is, és a testvéreim számára is egy nagyon mély érzelmi válságot okozott, amit talán a mai napig sem tudtam, nem tudok kiheverni. Ez az egyik ilyen meghatározó élmény: amikor azt mondják valakinek, hogy nem kellesz. De ez – úgy gondolom – mindenkinek ugyanígy fájt volna; ha anyu vagy apu azt mondja, hogy mehetsz az utcára, nem kellesz. Megéreztem nagyon fiatalon, tizennégy éves koromban, hogy mit jelent a nélkülözés, mit jelent az éhezés: kétszer is az éhhalál küszöbén voltam.
A másik nem szomorú, inkább lelkesítő, örömteli élmény. 1983. június 29., amikor pappá szenteltek. A nevelő szüleimet meghívtam erre az eseményre. A papszentelés mellett, melyért tíz évig tanultam (négy évig a klasszikus egyházi gimnáziumban, Szabadkán, hat éven át pedig Horvátországban), a legfelemelőbb érzés az volt, hogy a nevelőanyám és a nevelőapám először mondták nekem azt, hogy „fiam”. Ez immár harminc évvel ezelőtt történt, de valamiképpen szintén befolyásolta az életemet. A Jóisten be tudja gyógyítani a sebeket. Mi azt szoktuk mondani, hogy Isten segítségével az idő múlásával a sebek behegednek, és meg tudunk bocsátani. Ez pedig nagy dolog, mert nagyon mély érzelmű embernek tartom magam, és sok idő kellett ahhoz, hogy a szívem mélyén megbocsássak azoknak, akik még mint gyermeket megsértettek, megbántottak.
A harmadik élmény 2010-ben történt, amikor elhelyeztek Törökkanizsáról. Ez most már bizonyára az életem végéig fog tartani, hiszen – úgy érzem – ezt a változást nincs idő már feldolgozni. Ott, Tordán nem tudom azt a tájat megtalálni, azt a helyet, azt a sarkot, azt a parkot, azt a hidat, ahol én szabadnak és jól érzem magam. Ezen változtatni nagyon nehezen tudok. Szoktam magamban mondogatni, de másoknak is, hogy ne bántsanak meg nagyon, ne sértsenek meg nagyon, mert nincs időm feldolgozni. Ehhez sok idő kell, de – azt hiszem – mások is így vannak ezzel. Ez volna tehát az a három élmény, amit kiemelnék. Most, hogy rákérdeztél, ezek jutottak eszembe.

S. P.: Hol érezted eddig igazán otthonosan magad?

B. J.: Én mindig otthontalan voltam. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy Törökkanizsán otthon éreztem magam. De ott tudtam találni olyan helyeket, olyan embereket, akik – csak pillanatokra ugyan – de otthonossá tették az életem. Száz méterre laktam a Tiszától. Elég volt lemenni a Tisza-partra, és sétálni, vagy nézni a Tisza virágzását, hogy otthon érezzem magam. Az otthontalanság érzése végigkísér engem, amióta az eszemet tudom. Mindig otthontalan voltam.

S. P.: Jut-e időd utazásra? A világban merre szeretnél még eljutni?

B. J.: Szeretnék ismét eljutni Rómába, mert ott nagyon jól éreztem magam. Egy zarándoklat alkalmával kerültem el oda. Amikor mindenki elment a múzeumba megnézni Tiziano képeit, a Pietát, akkor én Róma nyüzsgő utcáin leültem, és néztem az embereket, figyeltem a tájat, hallgattam a beszédüket. Ezt az élményt szeretném még egyszer, újra átélni.

S. P.: Az 1990-es évek elején, a háborús években egy négyes társaság indult el előadói körútra Magyarországra és a Felvidékre. Bogdán József, Cs. Simon István, Fehér Kálmán meg én. Tél elején nekivágtunk a Yugo 45-ösömmel. Huzsvár püspök úgy engedte el Jóskát, hogy miséznie kell, méghozzá naponta. Erre végül is sor került. Révkomáromban segítettek hozzá bennünket, hogy a Szent Rozália-templomban kora hajnalban Jóska misézzen.
Az egyik szobában aludt Cs. Simon meg Bogdán, a másikban Fehér Kálmán meg én. Hét óra tájban ébredtünk Kálmánnal, és megérkeztek ők ketten. Cs. Simon rendkívül jókedvű, szinte boldog volt, a könnyei is csordogáltak. Az történt ugyanis, hogy Jóska misézett, és kapott valamennyi márkát. Utána Becherovkát vásárolt, s mire a reggeli elkezdődött volna, az üveg nagyjából kiürült. Másnap hajnalban lélekszakadva jön át hozzánk Jóska, hogy Cs. Simon unszolja, hajtja, menjen megint misézni... Tudjuk mindannyian, hogy Cs. Simon igazi jó barát volt. A kérdésem az, hogy ma vannak-e barátaid?

B. J.: Tordán nem tudtam barátokat szerezni. Nincs szellemi társam, akivel társaloghatnék. Nekem a barátaim ti vagytok, a régi barátok. Mindig nehezen barátkoztam. Törökkanizsán, Zentán, Szabadkán vannak a barátaim. Az igazság az, hogy a tordaiak igen kedvesen fogadtak, de csak azért, mert már nagyon szerették volna, ha az elődömet elhelyezi onnan a püspök, ami meg is történt. Az örömöm ezért nem felhőtlen, mert akárki került volna oda, azt is nagy szeretettel fogadják.
Nehéz barátokra lelni, jobban kellett volna a régi barátságokat ápolni. Nagyon bánom, hogy zárkózott voltam, hogy bezárkóztam még Törökkanizsán is. Aztán a barátságok kifakultak; nehezen mozdultam ki. Nagyon bánom, hogy nem tudtam életben tartani azokat a barátságokat, amelyeket még fiatalkoromban kötöttem, ugyanis még egészen fiatalember voltam, amikor erre a tájra helyeztek, Észak-Bánátba. Zenta és Szabadka közelségébe. Ha azokat a barátságokat megőriztem vagy ápoltam volna, akkor most sokkal könnyebb lenne.

II.

S. P.: Bogdán József Zentán született, 1956-ban. Édesanyja négyéves korában meghalt, testvéreivel nevelőszülőkhöz került. Az általános iskolát Magyarkanizsán és Nagybecskereken végezte. Szabadkán, a Szent Pál Gimnáziumban érettségizett. 1983-ban szerzett teológiai és filozófiai diplomát a horvátországi Diakováron, azaz Đakovón. Ezüstmiséjét 2008-ban tartotta Törökkanizsán. 2006-ban XVI. Benedek pápa a pápai kápolna lelkészeinek sorába iktatta. Ugyanebben az évben Gyulai Endre szeged–csanádi püspök a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonoki címét adományozta neki. Másfél évtizede tagja a Magyar Írószövetségnek. Bogdán Józsefnek tíz verseskötete és két szociográfiai munkája jelet meg. 2000-ben Szenteleky Kornél irodalmi díjjal tüntették ki, tavaly pedig Herceg János irodalmi díjban részesült.
Mikor találkoztál az irodalommal, és mikor, hogyan kezdtél el írni?

B. J.: Komolyabban az irodalommal Egyházaskéren kezdtem foglalkozni. Magánkiadásban jelent meg első verseskötetem Ablakok címmel, amit nagy örömmel vittem el Beszédes István barátomhoz. A kötetet először itt, Zentán, a könyvtárban mutattam be. Utána a Híd irodalmi folyóirat szépirodalmi rovatában megjelent négy vagy öt vers ebből a kis könyvecskéből, ez a tény bátorított engem, hogy továbbra is írjak, valamint Toldi Éva, Bori Imre, és persze Beszédes István barátom. Ezt követően már sorra jelentek meg a verseim.
Egyházaskéren kezdett el komolyabban érdekelni a költészet. Ott találkoztam a természettel, a madarak énekével, a virágok szépségével. Emberekkel nem nagyon találkoztam.
Egyházaskért akkor még Verbicának hívták, a köznyelvben nem is volt használatos az Egyházaskér elnevezés, de én mindig is mondtam, hogy milyen szép neve van Verbicának, az Egyházaskér. Ott írtam A kérdezőnek című költeményemben, hogy „Egyházaskéren... egy ház, majd egy sem?” Amikor odakerültem, 1988-ban, még nyolcszáz lakosa volt. Mára mindössze kétszáz. Viszont szép emlékként maradt meg bennem a vasútállomás. Oda mentem sétálni; még járt a vonat Oroszlámos és Egyházaskér között. A határ túloldalán pedig Nagyszentmiklós templomtornyát láttam, ahol Bartók Bélát keresztelték, s a síneken túl egy másik ország fényeit – és valamiért úgy éreztem, hogy ez nem a világ vége, hanem a világ közepe. Ugyanezt átéltem Oroszlámoson, Rábén, Magyarmajdánon is. Ez egy fenséges érzés volt. Lehet, hogy csak most, utólag érzem ezt, de ott nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg. Ahogyan valamikor Kálmány Lajos is, aki csókai plébános volt, megtalálta a nagy mesemondóját, Borbély Mihályt, s aki ott, Egyházaskéren van eltemetve.
Cs. Simon Istvánnal is ott hozott össze a sors, és veled is, mert ti gyakran jártatok Egyházaskéren. Író-olvasó találkozókat tartottam, valamint húsz évvel ezelőtt megalapítottuk a Kálmány Lajos Emléknapokat. Nagyon jó érzés, hogy a mai napig megtartják ezeket a napokat, és ott van az emléktábla az egyházaskéri templom falán Kálmány Lajos és mesemondója, Borbély Mihály tiszteletére. Ezt a saját művemnek tartom, és engem innen ismernek.
Amúgy mindenféle lexikon megemlíti a nevemet, érdekes módon a Magyar Katolikus Lexikon nem. De Egyházaskér nevét igen, és odaírtak azért annyit, hogy Egyházaskéren Bogdán József a plébános.
Kálmány Lajos engem a fölemelkedésben segített. Egy pici faluban, ahol embert is alig látni, nagyon nehéz volt élni. Cs. Simon István kezdett el nekem mesélni a kilenclyukú hídról, Kálmány Lajosról, Bartók Béláról, ezért jártam mindig az állomásra. Oda mindig szeretettel visszamennék, és naponta hívnak is Egyházaskérre, Oroszlámosra, Magyarmajdánra.

S. P.: Jó kifejezés-e az, hogy „papköltő”?

B. J.: A magyar nyelvben nem. A helyesírás szerint külön kell írni, vagy kötőjellel. Így, hogy „papköltő”, helytelen. De a magyar nyelvbe beivódott. Mécs László, Sík Sándor, Puszta Sándor, Tűz Tamás esetében mindenhol „papköltőt” emlegetnek. Lehet így mondani, de külön kellene írni.

S. P.: Azért kérdezem, mert nincs újságíró költő, meg tisztviselő költő.

B. J.: Munkásköltők viszont voltak. A Dolgozók című újságban jelentek meg a verseik. Emlékszek bizonyos Lackó Illésre. Majdnem mindegyik számban megjelent egy verse.

S. P.: Úgy gondolom, könnyebb az írónak, ha mondjuk tanár vagy tisztviselő. Erkölcsi-etikai dolgok kevésbé feszélyezik. Nálad megtörtént-e, hogy egy témát nem dolgoztál fel, vagy valamiről nem szóltál, mert az mégsem lenne illő? A papi hivatás ténye befolyásolja-e olykor Bogdán Józsefet, az írót?

B. J.: Igen, befolyásolja. Tegnap beszélgettem Beszédes István barátommal. Mondott egy mondatot, ami nekem nagyon tetszett, és a szívembe zártam. Úgy hangzott, hogy „Végighazudjuk az egész életünket.” Megdöbbentő, hogy mekkora igazság van ebben. Én is végighazudtam az egész életemet, mert az is hazugság, ha valaki álnéven kezd írni. Én álnéven írtam verseket, akkor még tudtam is örülni ezeknek az álneves megjelenéseknek. Magyarországon és itt is jelentek meg álnéven verseim. Miért ne mondhattam volna ki papként ugyanezeket a gondolatokat, érzéseket, amit minden ember gondol és érez? Nagy elismerés, amikor azt mondják, hogy a pap is ember. Ezt eddig nem tudtam megérteni. Egyszer Versecen voltam a búcsún, akkor még nem voltam pap, csak teológus, és azt mondta a szállásadó néni, hogy „Jó, hogy papnak mész, fiam, mert nem csak okos emberekre van szükség, hanem papokra is.” Ezt én már akkor megértettem: a világ szerint okos emberek rengetegen vannak, papok viszont kevesen.
Most kezdtem csak, nem is oly rég, őszinte lenni. Korábban? Elküldtem az írásaimat, utána megijedtem saját magamtól: visszavontam őket a különböző irodalmi portálokról. Ez is egyfajta gyávaság, hazugság volt a részemről. Mostanában pedig keresem ezeket a verseimet, mert olyan jó érzés az, amikor az ember őszintén beszél, és nem közéleti verseket ír csak, hanem az emberi szív legmélyebb érzéseit, titkait is képes elmondani. Csak így érdemes írni. Hazudni mindenki tud. Verset hazudni is tud mindenki. De amikor az emberi érzéseket egyetemes szintre vagyunk képesek emelni úgy, hogy ebből mások is táplálkozhatnak, vagy esztétikai élménnyé válik egy-egy emberben egy vers olvasása –, nos, ezért nem kell bujkálni, nem kell álneveket használni. Őszintének kell lenni. Félek, hogy én már későn kezdtem el ezt az őszinteséget.

S. P.: Mostanság milyen írókat olvasol? A jelenlévők figyelmét mely szerzőkre hívnád föl?

B. J.: Egyszer nagyon megörültem, amikor egy egyetemi tanárnő, Hózsa Éva egy tanulmányban engem Kosztolányi-szakértőnek nevezett. Ez felért egy díjjal, hiszen nagyon becsülöm őt. Ma is Kosztolányit olvastam. A Mostan színes tintákról álmodom című versét ez idő tájt naponta. Látom benne a színeket. Tanítom is a gyerekeimet, a hittanosaimat Kosztolányi olvasására. Ez a vers azért tetszik, mert vannak költők, akiknél dallamokat hallasz, ízeket érzel, de színeket csak Kosztolányi tudott megsejtetni, megéreztetni. Azóta szeretem a sárga színt, amióta Kosztolányi leírta, hogy „Legszebb a sárga. Sok-sok levelet / e tintával írnék egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek.” Azóta megértettem, hogy a lila miért „tréfás-lila”, miért „bor-színű”, és milyen az a „mérges alkonyat”. De a legszebb az egész költeményben az – és ezért érdemes olvasni Kosztolányit –, ahogyan a kék színről beszél: „...kék is, de halvány, / akár a színes kapuablak árnya / augusztusi délkor a kapualján.” Nem tudom ezt a színt elfelejteni. Valamikor gyerekkoromban láttam ilyen csodát, színes árnyat, halványkéket. Amikor azt írja, hogy a „húgomnak kék betűvel írnék sok-sok levelet”, akkor az a kék betű a hidegséget, a ridegséget sugallja, mert ismerjük Kosztolányi húgát, aki beteg volt, csúnyácska is. Valahogyan ezt fejezi ki. „Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: / arany-imát írnék az én anyámnak, / arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.” Érdemes újra elővenni Kosztolányi Dezső műveit, és elolvasni még az unalmas verseit is. Rendkívül unalmas verse például a Piac. Azért olvasom újra, hogy újra átéljem azt az unalmat, amit ez a vers áraszt, és akkor hirtelen a nagy unalomban, a nagy semmitmondásban megjelenik egy kép a halpiacról, ahol a halak „ezüst páncél-ingben” állnak, mint a katonák, és leírja, hogyan végzik ki őket fakalapáccsal. Ez a kép feledhetetlen, miként az ezüst szín is.
Ajánlom továbbá Márait újra- és újraolvasni, mert ahogy ő ír költőinkről, úgy egyetlenegy kritikus sem tudott írni József Attiláról vagy Petőfi Sándor Szeptember végén című verséről. S ahogy ott volt a haldokló Kosztolányinál, aki bosszút kiáltott a halálos ágyán. Valamiért nagy méreg volt benne. Ebben az esszéjében meg is fejti Márai, hogy miért. Ahogyan az európai írókról, költőkről, Schillerről, Thomas Mannról fogalmaz, az egy fenséges irodalom. Emellett ő nagyon jó költő is volt. Természetesen a naplóit a legkönnyebb olvasni; én minden naplóját elolvastam. De amikor az írókról, költőkről szóló esszéit olvassa az ember, megismeri a magyar és a világirodalmat egyaránt. Most ezek jutottak eszembe, mert ezeket olvasom.

S. P.: Szólhat-e egy vers harangként? Avagy száguldó világunkban mire jó egyáltalán az irodalom?

B. J.: Én naponta beszélek az irodalomról, lévén, hogy tanár vagyok a tordai általános iskolában. Mindig becsempészek egy-egy költőt, írót. Úgy érzem, hogy van értelme, mert én teológiát-filozófiát tanultam, ezekből van diplomám. Azt, amit a filozófusok és a teológusok száz oldalakon át írnak, úgy, hogy az ember sokszor meg se érti, azt egy költő képes négy sorban, sokkal szebben, tisztábban kifejezni. Most hirtelen eszembe jut az ötéves Kosztolányi verse: „Magunk vagyunk, / ég a házunk. / Kék az ablakunk.” Ez egy akkora vers, hogy egész irodalma van. Negyven évvel ezelőtt olvastam, és a napokban újra elővettem. Ez érettségi tétel. Egy ötéves gyerek verse. Nem azért, mert ő már ötéves korában zseni lett volna, de az, hogy „ég a házunk”, és nem arra gondol, hogy valaki felgyújtotta, hanem arra, amit Szent Pál apostol mond, hogy „a mi hazánk a mennyben van”, onnan várjuk az üdvözítőt. Különben minden verse ugyanarról szól. Minden író mindig ugyanarról beszél, arról, amiről a Boldog szomorú dalban Kosztolányi: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban, / S már nem vagyok otthon az égben.” Már ötéves korában sem volt otthon az égben. Ezt a vágyát írta meg. A gyermek még jobban megérzi, mint a csokornyakkendős, bohóckodó budapesti költő, akinek életében lefordították az összes versét minden világnyelvre. Ugyanezt írja A szegény kisgyermek panaszaiban, A bús férfi panaszaiban: ötvenegy évig ugyanazt írta, ugyanazzal a zöld tintával, azt, amit ötéves korában az ablakon kinézve látott, érzett, és papírra vetett. Ezekért a sorokért érdemes kinyitni egy könyvet. Ha csak ezt a két verset írja, a Boldog szomorú dalt, és ezt a négy sort, akkor már ezekkel a versekkel – mint József Attila a Mama című versével – halhatatlanná válik.

A beszélgetés 2013. április 26-án készült Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet oszlopcsarnokában , a zEtna Beszélgetések a vulkán alatt és Local Geotagging c. sorozatainak keretében készült. A hanganyagot Döme Szabolcs dolgozta fel.

Összemosolyognak a templomtornyok

Kávéházi találkozás Bogdán Józseffel

Az utóbbi idők közönségtalálkozóinak beszélgetéseiből és a ritkán publikált írásokból az a sejtés árad, hogy mióta Törökkanizsát és a kicsi bánáti falvakat elhagyta, Bogdán József nem igazán találta meg a helyét. Mintha magányosabbá lett volna az író és a pap. Különös világ az övé: a mások és a saját szeretetéhségével átitatott szorítás csak néha enged föl benne, de olyankor – ahogy mondja – a szép emlékek eloszlatják a sötét felhőket.

Egy napfényes novemberi délutánon kerekedtünk fel, és kollégámmal meglátogattuk az atyát Nagykikindán. A belvárosi templom árnyékában levő kávézóban ültünk le beszélgetni. Verseket idézett, kávét kért, és cigarettára gyújtott. Aztán csak mesélt, mesélt, mesélt. Ebből született az alábbi beszélgetés.

Újabban Nagykikindán vagy lelkipásztor. Mintha örömmel fogadtad volna, hogy ismét új helyre kerültél.

– Egyszer, talán negyven évvel ezelőtt, a szabadkai gimnázium egyik tanára azt mondta nekem, hogy egy papnak nem lehet magánélete. Mint fiatalember ezt nem értettem, de most, hogy papi hivatásom harmincadik évéhez értem, egyre inkább letisztul bennem ez a gondolat. Valóban nem lehet egy papnak elzárkóznia a világtól a saját kis otthonába, mert a felszenteléskor azt fogadtuk meg, hogy mindenkor a hívek szolgálatában állunk. A püspököm mint ismert egyetemi tanár és mint szerzetes a világ szinte minden pontján megfordult, és nem hinném, hogy elöljárói megkérdezték volna tőle, vajon hogyan érzi magát, amikor egyik országból a másikba küldték. Persze bevallom, őszintén nehezemre esett elhagyni Törökkanizsát kastélynegyedével, szépséges parkjaival, nehéz volt megszokni, hogy nem láthatom évente a Tisza virágzását, és – persze ezt kellett volna elsőként említenem – a híveket, a hittanosaimat, akiknek ragaszkodása, szeretete mindig örömmel töltött el. Négy éve már, hogy elhagytam azt a tájat, de lelki szemeim előtt szinte naponta megjelennek azok az események, amelyek az ott töltött húsz év alatt történtek, és amelyek papi életem részeivé váltak. Ott miséztem Rábén a szabad ég alatt havonta többször is, esőben, hóban, forró napsütésben a temető központi keresztjénél, és Molnár Rózsa hitoktatóval arra kértük a híveket, imádkozzunk együtt azért, hogy legyen Rábénak is temploma. Tíz évi imádkozásunk meghallgatásra talált, és egy kis ékszerdobozhoz illő templom épült a falu központjában. A magyarországi Kübekháza, a romániai Óbéba és a mi templomunk tornyai néha összemosolyognak. Ha arra gondolok, hogy Egyházaskéren megalapítottam a Magyar Tanszékkel karöltve a Kálmány Lajos Emléknapokat, Oroszlámoson ugyanezzel a névvel a Művelődési Egyesületet, és arra, hogy egy éven át kilenc árvát fogadtam be plébániámra úgy, hogy ezért semmilyen támogatást nem kaptam, akkor úgy érzem, a papi magány, amely sokszor görcsbe szorítja életem, ha pillanatokra is, de felenged, a szép emlékek eloszlatják életemből a sötét felhőket. Persze nem élhet az ember csupán az emlékeinek. Amióta eljöttem onnan, ha fáradtabban is, de hirdetem az evangéliumot, hitoktató vagyok, szinte minden hónapban meghívást kapok valamelyik általános vagy középiskolába, hogy előadásokat tartsak. Feledhetetlen élmény marad számomra a tordai, a magyarittabéi, a zentai, a csókai, a szabadkai iskolákban tartott magyaróra, ahol az iskola tanárai és diákjai is szeretettel fogadtak. Úgy tudom, én vagyok az országban az egyetlen pap, aki Weöres Sándor, Pilinszky János, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Kosztolányi Dezső műveit bemutatva hirdeti a Szentírás üzenetét. Az elmúlt harminc évben soha nem mentem fel a szószékre felkészületlenül. Ezt most új helyemen, Nagykikindán is így teszem. Az emberek még ma, a számítógépek lélektelen világában is éhesek a szép szóra, az ízes magyarsággal beszélő szónokra. Új helyemen még csak négy hónapja vagyok. Ismerkedem a nagy ismeretlennel, fürkészem utcáit, nézem, vizsgálom az emberek arcát, és még minden olyan érdekes.

 Legutóbb Magyarországon jelent meg köteted, egy válogatott verseket tartalmazó szép könyv. Fontos volt ez számodra, hangsúlyoztad többször is. Miért?

– Az ünnepi könyvhétre jelent meg Budapesten Zilált papi imák című verseskötetem. Ez az első kötetem, amely az anyaországban látott napvilágot. Az Unicus műhely igazgatója, Kemény András kért tőlem kéziratot, a válogatást, valamint a szerkesztést Szilaveczky Csilla vállalta. Nagyszerű élmény volt a Vörösmarty téren dedikálni és a Litea könyvszalonban bemutatni a kötetet. A Kossuth-díjas Radványi Balázs megzenésítette néhány versemet. Itt, a délvidéken már szinte minden irodalmi folyóirat közölte a verseimet, és tizenkét könyvem jelent meg. Szerettem volna bemutatkozni Magyarországon is. Nagyon örültem a Magyar Nemzetben, a Népszabadságban, a szlovéniai Népújságban megjelent pozitív kritikáknak és annak, hogy a Kossuth Rádió, valamint a Duna tévé is megjelent a felolvasó estemen. Örültem a Bordás Győző által szerkesztett Ezüsttulipán antológiának, egy kicsit azért is, mert két, gyermekekhez írt versemet is tartalmazza a szép küllemű kötet. A napokban kaptam kézhez az Ezer magyar haiku és a Sokunk karácsonya című köteteket, mindkettőben két-két verssel vagyok jelen. Valahogy jó megmártózni a Kárpát-medencei magyar irodalomban, jó dolog ismerősöket, barátokat szerezni Budapesten vagy Nagyváradon. Olyan jó tudni, hogy vannak barátaim, akik írnak, alkotnak, akikkel egy húron pendülök.

 Régebben mintha többet publikáltál volna, gyakrabban jelentek meg verseid, tárcáid, novelláid. Az írásra jut-e időd a hívek szolgálata mellett?

– A múlóban levő évben csak az Üveggolyónak küldtem néhány vallomásszerű írást, Magyarországon pedig a Hitel, a Zempléni Múzsa, a Napút és a PoLíSz irodalmi folyóiratok közöltek tőlem verseket. Mostanában keveset írok, igaz, de érik bennem egy Szent Ágoston-i őszinte vallomás, és naponta Márai Kitépett noteszlapok című könyvével alszom el. Talán egyszer újra otthonra lelek, és írni tudok, mert az írás nem idő kérdése. Mindig az otthonomat keresem, talán mostanra rájöhettem volna, hogy azt az otthont, amelyet én keresek, soha nem lelem meg ezen a földön.

 Mi bántja a költőt? És mi érinti meg mélyen a lelkészt? Mindig is a szegények és a gyöngék szószólója voltál. A gyerekkorban átélt hiány tett érzékennyé a mások bajára, vagy a megtapasztalt világ tükröződik szemléletedben?

– Sok minden bánt, sok minden elszomorít, de sírni nem tudok. Akik ismernek, tudják ezt rólam, mert én mindig a vidám, szellemeskedő arcomat mutatom. Befelé sírok. Nem tudtam elsiratni sem édesanyámat, sem apámat, de még édestestvéremet sem, aki két éve öngyilkos lett. Megedzett az élet. Tudom, mit jelent zimankós téli időben fűtetlen szobában ágyba bújni, tudom, mi az, száraz kenyéren élni és az éhhalál küszöbére kerülni. Tudom, milyen megalázottnak lenni a származásom miatt. Mindezek persze gyermek- és ifjúkoromban történtek velem, mégis meghatározták az egész életemet, és mit mondtam, megedzettek. Kemény fából faragtak engem. Kemény fából faragott az Isten. De legalább hitelesen tudok beszélni a templomban a didergő kisnyugdíjasoknak, a remegő árva gyermekeknek, tudok hitelesen prédikálni a megvert embereknek, gyermekeknek, feleségeknek, akik a részeges, agresszív emberek áldozatai. Mert engem is vertek. Ezek a szenvedéseim tettek emberibb emberré, és most már közel a hatvanhoz elmondhatom, hogy Isten szánta ezt az életutat nekem, minden tévelygésem ellenére azt akarta, hogy legyek, és hogy az övé legyek.

A végek végén – beszélgetés Bogdán József költővel, katolikus pappal

Januárban jelent meg a vajdasági költő, Bogdán József legújabb verseskötete, „A szavak néha kövek”. A fehértemplomi plébános életéről dokumentumfilm készült idén, és március 14-én állami kitüntetéssel jutalmazták irodalmi munkásságát és a bánáti magyar szórványközösségért végzett lelki munkáját

A Nagybecskereki Egyházmegye papjával kitüntetése és új könyvének megjelenése alkalmából beszélgettünk.

– Mikor volt legutóbb a Vigadó környékén, ahol az állami kitüntetést átadták, vagy egyáltalán Budapesten?

– Amikor nyaranta itt szolgáltam; a ’90-es években tíz éven át jártam a Szent Gellért-plébániára helyettesíteni, akkor sokat sétáltam errefelé, a Deák téren, a Duna-parton. Hosszú idő eltelt azóta, hiányzott már ez a város, nagyon távolra kerültem innen. Majd 500 kilométerre van innen Fehértemplom, így ritkán van alkalmam eljönni. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy visszajöhettem, és az, hogy a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével jutalmaztak, különösen megható számomra. Felemelő érzés, hogy a csehek és magyarok papjaként a szórványból vehetek át egy állami kitüntetést itt, Magyarországon, és hogy még ilyen elfelejtett helyekre is eljutott a kitüntetők gondolata.

Mialatt itt dolgoztam, 2002-ben a Szent László Kórházból gyóntató papot kértek egy súlyosan beteg nénihez. A néni Mostbacher Ödönné Szalai Rózsa volt, a Kosztolányi család jogutódja. Halálával a betegek kenete felvételénél jelen levő Nagy Borbála Ildikó, Rózsa unokahúga lett a hagyaték gondozója. Ő látott vendégül 2002 szeptemberében és nekem ajándékozta az örökség egyik részét. Ezek a másodlagos, harmadlagos dokumentumok olyan értékesek és szépek voltak számomra, hogy egy könyv született belőlük: A Kosztolányi család közelében. Feledhetetlen irodalmi élményeim voltak itt, a fővárosban. Sokat jelentett, hogy meghívtak akkor a Kossuth Rádióba, Kubik Anna színésznővel zsűrizhettem. Nagyon szeretem Budapestet.

– Milyen érzés volt eljönni és átvenni a kitüntetést?

– Megdöbbentő az, hogy számon tartanak. Fehértemplomon sokszor éreztem azt, hogy elszakadtam mindentől, mert magyar falvak és városok plébánosa voltam korábban, és nagyon messze kerültem ezektől a falvaktól, és az anyaországtól is. A tudat, hogy akik távolra kerültek, de valamiképpen jelen vannak az irodalomban, fontosak, nagyszerű. Újra otthonra lelek itt pár napra.  

Eszemben tartom Balog Zoltán miniszternek a beszédében elmondott szép sorait, hogy akik elnyerték az érdemrend keresztjét, már megkapták a keresztet korábban a vállukra, a hátukra, és most kitűzhetik azt a mellkasukra. A személyes életemben is ez a legnagyobb kitüntetés. Bár korábban kaptam  irodalmi díjakat, ez az eddigi munkásságomat méltányolja, és ezért érzem azt, hogy velem vannak a keresztény testvérek. Nagyon szép volt együtt ülni a Vigadó dísztermében a sok külsőre ismeretlen, ám belül ismerős arc között, és éreztem, hogy megtöltődik a lelkem a közösség erejével.

– A költői és a papi pálya összefonódik az életében. Idén jelent meg A szavak néha kövek című kötete, melynek egyik verse ezt a címet kapta: Belengnek a plébániák.

– Ez a kötet összegzése az életemnek, papi és irodalmi tevékenységemnek, hiszen valóban „belengenek a plébániák”, Egyházaskértől Törökkanizsán át Fehértemplomig. Azokat az élményeket vetettem papírra, amelyeket ezeken a helyeken éltem át az emberi közösségekben. Három évtized távlatából tekinthetek már vissza a plébániákra. Tíz évig voltam Egyházaskéren, a kötetben van egy ilyen című vers is. Ide 1988-ban kerültem. Egy kis faluban a papi hivatás mellett 12 árva gyereket tudtunk befogadni egy évre a plébániára. Ezek az árva gyerekek a nevelőjükkel együtt templomba jártak, és nálunk laktak, amíg nem kaptak egy saját házat Oroszlámoson. Szép élmény, ahogy együtt imádkoztunk, együtt étkeztünk.

Amikor kitört a háború a kilencvenes években, egyre kevesebben lettünk, elkezdődtek az elvándorlások, kevesebb pap maradt Bánátban. A kétezres évektől már tíz falu jutott rám, Törökkanizsát is megkaptam, ahol akkor háromezer katolikus hívő élt. Közel a Tiszához voltak pasztorális papi örömeim, keresztelések, esküvők, több mint száz hittanos diákom. Oroszlámoson találtam rá egy olyan munkatársra, Molnár Rózsára, aki teológiát végzett tanítónő volt, vele írókat, költőket hívtunk meg, közösen törődtünk a diákokkal, hittantermet építettünk, létrehoztuk a Kálmány Lajos Könyvtárat. Fontos volt az összetartozás, hiszen 1999-ben bombáztak, erőt kellett adni a fiataloknak, a híveknek ahhoz, hogy esetleg ne hagyják el azt a tájat. Rábén templomot építtettünk, ami egy jel volt a híveknek, hogy maradjanak. A templom és az iskola erős hatással bír, hiszen vasárnap és a hétköznapokon is apropóul szolgál az összejövetelekre, közösségerősítő hatású. Ott a pap nemcsak egyházi feladatokat lát el, hanem társadalmi és kulturális szereppel is bír egy-egy kis faluban.

Majd Tordára kerültem három évre, ahol szintén bekapcsolódtam a kulturális életbe, hittant oktathattam, elsőtől nyolcadik osztályosoknak. Onnan is rohamosan távoznak a fiatalok, a házaspárok, de még mindig van több mint száz hittanos. És hát most Fehértemplomon vagyok, ahol a festői szépséget élvezem. Három év alatt megtanultam a cseh liturgiát és egy kicsit csehül; Udvarszálláson körülbelül kétszáz magyar még van, akik minden vasárnap szeretettel fogadnak. Ez az egyetlen hely a környéken, ahol alkalmam van magyarul misézni. A többi faluban románok és csehek élnek, de velük is felvettem a kapcsolatot. Kevés a katolikus Fehértemplomon – talán ha van harminc család –, ők is vegyesházasságban élnek a pravoszláv szerbekkel, és a templomba körülbelül húszan jönnek, nagyobb ünnepeken maxiumum ötvenen. Itt is sikerült könyvtárat alapítani, Herczeg Ferenc emlékére. Ő ugyanis mint gimnazista a Magyar Állami Gimnáziumba járt ide, és itt írta első műveit diákként, humoreszkek és hexameterek voltak ezek. Persze itt nem jön senki könyvet kölcsönözni, mert az utolsó magyar embert is eltemettem már, Bikádi Ilonát. A könyvemben még úgy tudtam róla írni, hogy férjével „tartják a frontot, (...) ők még magyarok, hallottak Aranyról, Petőfiről, de már elernyedt izmaikkal nem tudnak a piacra se kimenni...”.

– Négy éve volt legutóbb Budapesten, a könyvében is olvashatunk ide utaló kötődést…

– Mivel a távolság óriási, annál nagyobb volt az öröm, hogy egy-egy nyolcvan-kilencven éves idős megkeresett levélben. A Fehértemplomról elszármazott magyarok nem feledik el a szülővárosukat, hiszen ez többségében német és magyar város volt 1946-ig. Felkeresnek levelükkel az innen elszármazottak. A könyvemben írtam az elűzött németekről, és az innen elmenekülő magyarokról, és a mostani „száműzetésben” töltött életemről Fehértemplomon, hiszen nekem nagyon hiányzik a magyar nyelv, és a magyar nyelvű újság. Ezért ez a felfigyelés, az állami kitüntetés azt sugallja, nem vagyok száműzve, még ha a végek végén is vagyok, egy szép és nagy közösséghez tartozom a magyar nyelv által. De azért ott is tagja vagyok a cseh közösségnek.

– Említette, hogy a napokban valaki a „végek végének” nevezte a helyet, ahol szolgál. Mit takarhat egy magyarországi olvasó számára Vajdaságban a „végek vége”?

– Mindig az az érzésem, hogy ott vagyok, ahol már nincs tovább. Egyrészt az országhatár is ott van, hat kilométerre a román határtól. Odalátszik a Krassó-Szörényi-érchegység, a Néra folyó, illetve a Duna választja el a határt Romániától. Azt jelenti, hogy ott már nem hallani a magyar szót. A nagybecskereki püspökségnek kilencven százaléka magyar ajkú hívőből áll, de vannak katolikus hívő bolgárok, katolikus csehek és horvátok is kevés számban. Ott, ahol már a végek vége van, nem vehetem meg a Magyar Szó nevű napilapot, ott nem jelennek meg irodalmi folyóiratok, az utcán nem hallani magyar szót, csak nyáron, júliusban, augusztusban, amikor a magyar turisták is meglátogatják a Fehértemplomot övező tavakat. Esetleg, ha az elszármazott magyarok vagy németek a keresztlevelükért jönnek, vagy nosztalgiából, vagy azért, hogy meglátogassák a szülők, nagyszülők egykori lakhelyét, vagy amikor a családfát készítik el az egykori fehértemplomiak, mivel itt megvannak az 1750-es évekből való keresztelési kivonatok, esküvői kivonatok, anyakönyvek is. A mai és az akkori Fehértemplom – ami az egyházi életet illeti – összehasonlíthatatlan. Ma a hétköznapi misékre alig jön valaki, vagy senki sem jön, a négy miséből egy maradt vasárnap, de a Miatyánkot elmondjuk magyar, német, cseh és horvát nyelven egyaránt, azért, hogy az összes hívő otthon érezhesse magát a Szent Anna-templomban.

Ez egy festői szépségű táj, de idegen számomra, ahogyan Petőfinek a „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája” idegen volt. Nem tudom igazán megszeretni, mert az Alföldhöz szoktam és a Tiszához, de idegenségében is felemelő a szűk, német utcákban kóborolni, mert a házak és kertek mélyei mind tudnak mesélni a régmúltról a jelennek. Egyik versemben írtam is, hogy amikor „sűrű, fehér köd borítja a várost”, valóban nem lehet messzire látni, csak a vadlibák jajongását hallani; ott a ködben én sokszor látok embereket, talán éppen azokat a németeket, magyarokat, akiket elűztek onnan, lágerbe küldtek vagy kivégeztek 1946-ban. Gyakran lapozom azt a füzetet, melyet az ottani plébánostól, Lenner Miklóstól örököltem. Ő beírta egy füzetbe azokat a neveket, az akkori utcanevekkel és házszámokkal, és pontosan le is jegyezte, hogy kik és hol haltak meg, kik mentek el külföldre.

A hetven éve betelepült szerbeknek is új és úgymond idegen ez a világ, azoknak, akik beköltöztek ezekbe a könyökablakos német házakba, és még ők sem szokták meg igazán ezt a várost az utcáival. Valószínűleg az új generáció érzi majd otthon magát, mert nemcsak számomra idegen, hanem az ott élő idősek, szerbek fogalmaztak így, az ő szavaikat mondom el most. Amikor idejöttem, és megbarátkoztam egy idős, ideköltözött nénivel, aki a plébániával szemben lakik, figyelmeztetett az első napokban, hogy ne számítsak arra, hogy bárki meghív majd akár egy kávéra is. Nem azért, mert katolikus pap vagyok, hanem mert egymást sem hívják meg. Nincs az a Herczeg Ferenc által leírt pohárcsengés, koccintás, vidámság, énekhang, amiről a négy évig ott élt gimnazista visszaemlékezéseiben írt. Ma már tele van a város üres kaszárnyákkal, üres házakkal, üres iskolákkal, és néhány szép turistaházzal. A plébánia mellett volt az egykor virágzó német kadétiskola, melynek boltozata most életveszélyes darabokkal hullik alá az utcára, és kutyák tanyáznak benne.

– Ha valaki szeretné meglátogatni Fehértemplomon, akár Budapestről, akár máshonnan Magyarországról, miért menjen oda?

– A táj miatt. A Körtédi domboldalon látni lehet az ég és föld között feszülő Duna tükrét, a Néra folyót, amely egy nagyon hangos csörgedezésű folyó a völgyben. Láthatjuk a Karas lusta folyását, amely egy langyos, lassan hömpölygő folyó, tehenek szoktak fürödni benne, nagyon kedves folyó, Romániából ered, ahogyan a Néra is. Van hét tava Fehértemplomnak, melyek körülveszik, és maga Versec is szép látvány. Látni lehet a Mária Terézia idején ültetett eperfákat a Versectől egészen Fehértemplomig vezető út két szélén. A fákat az egyikor létező selyemgyár miatt ültették; a gyár már nem létezik, csak az emlékekben.

Mindig vándornak éreztem magam

Bogdán Józseffel Istenről, magányról, szolgálatról és szépről, nem mindig ebben a sorrendben

Lennert Nicolaus fehér karingje világít az októberi ólomszínben. Megtelt az utca. Fehértemplomon csendesen szemerkél a félelem. A plébános a templom utcára néző ablakából búcsúztatja nemzettársait. – Der Herr sei mit euch! – Und mit deine Geiste! – morajlik csendesen az útra kész hívek válasza, majd nagy csend lesz, és eltelik több mint 72 év esőben, hóban, napsütésben.

Bogdán József már nem szól ugyanabból az ablakból. Lenne mit mondania, de nincs kinek. A németek elmentek, vagy elvitték őket. Aki maradt, az kiköltözött a temetőbe. Más világ van itt, ahol egykor Herczeg Ferenc járt gimnáziumba és Gozsdu Elek volt törvényszéki jegyző. Innen kikopott a magyar szó is, de a barack virágzik és a töltések szegélye kökényvirágtól fehérlik. A hétablakos parókia háttal a városnak nézi a kálváriát. Én meg mosolyogva a kapu mellett, a fehér meszelésen a prečasni ceruzával írt telefonszámát. A nagy szárazkapu-bejárat, mint egy kápolna. Az udvar felől fény szűrődik a hátsó ajtó homályos üvegtábláin, köszönésem meg percekig verődik a magas falak között, mire válaszra talál. – Mindörökké! Megöleljük egymást. Emlékeink vannak és közös múltunk is. Folytatjuk, amit annyiszor abbahagytunk. Beszélgetünk. Költészet-e az élet, élet-e a költészet? Nagypéntek vagy pünkösd van-e a verssorok között? Lehet, hogy csak magány? Kollégám remek fotókat készít. A szemben lakó néni vékonyka kávét hoz és cigarettát. Végül levest eszünk egy barátságos kerthelyiségben, meg könnyű hozzávalót. Ennyi lenne, egy nap, amely kedvünk szerint volt.

Mivel Bogdán József magas magyar állami kitüntetést kapott, és, föltételezem, a kedves olvasót is érdekli, miről beszélgettünk, leírom sorjában.

A fehértemplomi Szent Anna, a Boldogságos Szűz Édesanyja Római Katolikus Plébánia plébánosa, a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonokja a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést vehette át március 15-én Budapesten.

Józsi rágyújt és mesél. Néha úgy érzem, verssorokat rak össze, lassan beszél.

– Amikor az ember reflektorfénybe kerül vagy kitüntetést kap, egy pillanat alatt lejátszódik az élete a fejében. Nekem azok az állomások jutottak eszembe, ahol szolgáltam. Nagybecskerek, Ópáva vagy Észak-Bánát, ahol legtovább voltam lelkész. Mint a körhinta ülései, úgy lengenek be ezek az állomások az emlékeimbe. Eszembe jutottak a nagybecskereki évek, amikor a püspöki palota egyik szobájában lakhattam. Mindenekelőtt Jung Tamás címzetes püspököt és Alix nővért idézték emlékeim. Tizennégy éves voltam. A nővér egyszer odajött hozzám, amíg a templompadban ültem és megkérdezte: – Hogy vagy? – közben megsimogatta a fejemet. Csak ennyiből állt ez a fontos pillanat és ez indított el, nem is a papi pályán, hanem a szeretet felé. Ekkor derült ki számomra, hogy létezik szeretet. Jung Tamás püspököt szentéletűnek tartom. Léteznek emberek körülöttünk, akik életszentségük által ragyognak és vonzóvá válnak. Általuk megbizonyosodunk arról, hogy létezik szeretet, vagyis létezik Isten. Amikor gondolatban megformálom, hogy milyen is egy jó apa vagy egy jó püspök, akkor mindig Jung Tamás jut eszembe. Azt az anyai, apai, szeretetet, amit gyermekként nem élhettem át, azt Alix nővér és Jung Tamás által megtapasztalhattam. Ilyenkor eszembe jut, hogy az Isten már itt a földön is túlcsorduló mértékkel mér. Azt, amit nem kaptam meg gyermekként – édesanyám meghalt 27 éves korában –, azt egy hasonló korú apácától kaptam meg. Isten sokkal többet ad, mint amennyire számíthatunk. Mi az emberekben látjuk meg Isten arcát és szeretetét. Amikor azt mondom, hogy szeretem Istent, tulajdonképpen azokat szeretem, akikben meglátom. Én a nagybecskereki plébániát, mint családot éltem meg, amely engem megtartott. Sokat gondolkoztam, kételkedtem, sok kihívás ért, de a hivatásban az ő segítségükkel maradtam meg. Kitartottam. Befejeztem a teológiát. Jung Tamás szentelt pappá 1983-ban. Amikor fölszentelt, megcsókolta a kezemet. Csodálkoztam, de megértettem, a papját indította útjára. Költői túlzásnak tűnhet, de én akkor gyógyultam ki minden sérelmemből, minden traumámból.

Budapesten a Vigadóban rendezett díjátadón háromszázan voltunk. A felejthetetlen hangulat azt juttatta eszembe, hogy, amíg sok évvel korábban, a Szent Gellért plébánia vendégpapjaként a belvárost járva nagy senki voltam, és csak a hajléktalanok köszöntek vissza, most mindenki rám figyel. Felemelő érzés volt, amikor a nevem után felolvasták, hogy 500 kilométerről érkeztem. Úgy éreztem, hogy ott, az anyaország szívében felmutattam plébániámat, felmutattam Fehértemplomot. Lelkesedés töltött el. Büszke vagyok irodalmi elismeréseimre is, de ez más volt. Ott, az egész Kárpát-medence területének jeles személyiségei között egyedül képviseltem Délvidéket. Erről az ember csak dadogva tud beszélni.

A kételkedés állandó útitársunk. Gyengít vagy erősít bennünket?

– Nem a hitbeli kételyek kísérnek, hanem a mindennapi élet gyötrődései. Mint az árnyék, amely mindig követ bennünket a napos úton, úgy jön velem a kétely. Ebben a városban a pap nem azt jelenti, mint jelentené másutt, Törökkanizsán vagy Rábén. Itt egy képzeletbeli világot kell teremteni, mert itt a kövek is beszélnek és a templom is beszél, meséket mond a régmúlt időkről. Itt 1946-ig még virágzó katolikus élet volt, míg én hétköznapokon gyakran misézek üres templomban. Ilyenkor elképzelem, hogy zsúfolásig teli van. Arra is gondolok, hogy milyen lehetett a vasárnapi mise 1946 előtt. Itt egykor három nyelven miséztek, németül, magyarul és csehül. Ma Fehértemplomon a katolikusok java része cseh származású. Két és fél éve vagyok itt. Az írás is segít abban, hogy megmaradjak. Legújabb kötetem verseit, írásait a város falai, templomai, könyökablakai diktálták. Korábbi állomáshelyeim is ilyen hatással voltak rám. A pusztulásban észreveszem a többi plébániával való hasonlóságot és a festői szépséget is. Idekéklenek a Déli-Kárpátok és a Zsigmond-torony a verseci szőlőhegyről. Idelátszanak a Krassó–Szörényi-érchegyek, a Néra folyó kanyarulata, és Udvarszállás alatt a Krassó lusta folyása.

Stefan Schwarz und Hermina Ostermann aus

Weisskirchen. Beide sind im Lager Rudolfsgnad gestorben.

Így kezdődik Rezsőháza című versed.

– Nákófalvi Lennert Nicolaus plébános sorait kölcsönöztem. Ő egy kemény fedelű füzetben több ezer fehértemplomi német sorsát jegyezte fel a versem kezdősoraiban olvasható módon. A katolikus templom előtti utca a leghosszabb a városban, ez megtelt németekkel, amikor innen a plébános áldásával útnak indultak, mint elűzöttek. A kemény fedelű fűzet egy megrázó dokumentum, amelyben elolvashatjuk, kit hajtottak Fejértelepre, kit Rezsőházára, kit végeztek ki itt fönt a kálváriánál, kit zártak ide a jelenlegi községháza pincéjébe, illetve ki jutott el Németországba, Ausztriába vagy máshova. Erről itt a városban nem szívesen beszélnek. Ha szóba kerülnek a németek, akkor úgy tudják, hogy a város egykori polgárai dalolva mentek egy szebb, jobb világba. Az említett füzet nagyon elgondolkoztatott, megindított és írásra késztetett. Korábban ilyen egyszerű adatok, mint név, utca és házszám nem ihlettek meg. Most másként történt. Például Rudolfsgnad, vagyis Rezsőháza neve számomra nagyon kegyetlenül hangzik. Nem csak az itteni németek sorsa olvasható ki a füzetből, hanem Lennert Nicolausé is, aki néhány hónapot töltött a helybeli gyűjtőtáborban, de a körtédi cseh hívek közbenjárására kiengedték a fogságból. Szentszéki bíró volt, magas rangú pap, a bejegyzéseiben bízni lehet. Az anyakönyvekben és iratokon látható, elbizonytalanodó kézírása mégis sokat elárul. Lennert plébános és Matánovity József, aki bolgár származású káplán volt, meghatározó egyénisége a város múltjának. Az itteni csehek szent életű emberekként emlegetik őket, mert ők, a német papok többségével ellentétben, nem mentek el a partizánok bejövetelekor. Itt nyolc-kilencezer német eltűnt. Az utcanevek megváltoztak, de a házak és a könyökablakok maradtak. Érdekes, hogy az 1946-ban beköltözött új lakosokon még ma is észrevenni az idegességet és idegenséget. A helyi pravoszláv (ortodox) pap – aki szlovák nemzetiségű – nyugtatott meg, hogy ne reméljek semmilyen megkülönböztető elbánást, ő huszonöt éve van itt, de státusa nem több, mint egy egyszerű munkásé. Egy család sem karolt fel. Aki mellém állt, az egy más vallású néni a szomszédságból. Itt az ember örül annak, amit kap. Idegenségében is meg lehet szeretni a várost. Ennek tükre az új verseskötetem is. Egyházaskérnek én voltam az első és utolsó helyben lakó papja. Úgy érzem, Fehértemplomnak is utolsó papja lehetek.

Keresztelő nem volt, amióta itt vagyok. Csak temetésekről beszélhetek. Húsz-harminc templomba járó család van. Kettőt-hármat kivéve, mind vegyes összetételű. Egy néni volt, a Bikádi Ilona, akit teljes egészében magyarul temettem. Más magyar vagy cseh nevű hívő temetésénél tiszteletből egy kis részt mondok el csupán a megboldogult anyanyelvén, a többi, ahogy itt mondani szokták, a közös nyelvünkön, szerbül hangzik el. Fábiánon és Körtéden cseh a liturgikus nyelv, de a prédikációt szerb nyelven mondom, akárcsak Fehértemplomon, mert a csehek is elhagyták anyanyelvüket. A bábeli hangzavarhoz hasonlatos itt a helyzet.

A magányt, a száműzöttséget nehezen viseli az ember, de a költészetnek még kedvezhet is.

– Itt egy egészen új világra leltem. Fehértemplom adott mondanivalót. Olyan ez, mint amikor felmegyünk a kálváriára és onnan visszatekintünk az életünkre, amely egyben keresztút is. Nekem megadatott ez a kegyelmi állapot. Szeretem megérlelni magamban a mondandót. Sorozatban írni nem tudok. Megpróbálom a saját utamat járni, ami nem más, mint a papságom. Leghitelesebben a saját életemről tudok írni, a papi hivatás árnyairól, fényeiről. Azt például csak egy pap tudja megírni, hogy milyen misézni egy üres templomban, vagy azt, hogy hiába van kinn 25 fokos meleg, ha a templom a telet őrzi. Egy másik történet: amely részben választ ad arra, hogy mi végből vagyok én itt Fehértemplomon. Néhány nyugalmazott, pályája végéhez közeledő jugoszláv katonatiszt is jár egy ideje templomba. Nem tudom, milyen vallásúak, de lehet, hogy ez jelenti az én pasztorális munkám lényegét, ez a pár katonatiszt, meg az udvarszállási gyerekek, akik rám mosolyognak, amikor ott misézek. Ezek az újdonságok adhatnak ingert az íráshoz.

Hitelesnek érzed-e magad?

– Ez jut eszembe valahányszor a szószékhez lépek. Felmerül bennem a kérdés, hogy van-e jogom a prédikáláshoz. Úgy gondolom, hogy a bölcs öregek hitelesebben tudnának beszélni. Közben arra is gondolok, hogy a szegénységről, magányról, társtalanságról bátran beszélhetek. Ezt nem önsajnálatként mondom. Ha az ember megszenvedi az életét, akkor hitelesebb lesz. Én még sokat tanulhatok a híveimtől és a hittanosaimtól. Ez a gyermeki lelkület megmarad bennem.

Ki vagy te?

– Én mindig vándornak éreztem magamat, akinek a batyujában van még valami. Az otthontalanság szó is tetszik. Amikor elindulok Nagybecskerekre az unokatestvéreimhez, az ángyikáimhoz, akkor rájövök, hogy az úton érzem jól magam. Ezt a parókiát sem érzem otthonosnak, csupán varázslatosnak. A vastag falak csak a hideget őrzik. Most már tudom, mit jelent fehértemplomi plébánosnak lenni.

 Megtelt a hamutálca. Átmegyünk a templomig később a néhány kilométerre levő Körtédre (Kruščica) is. Megbizonyosodtunk, Körtédről még a Duna is idelátszik. A hegyek és folyók maradnak, mi elköszönünk.

„A traumákat csak a Jóisten tudja majd föloldozni bennem”

Mekkora erő kell önnön traumáinkkal szembenézni, és azokról őszintén, kendőzetlenül vallani, magunknak, másoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek? Csak a művészet képes erre. S megbocsátani — elsősorban saját magunknak és azoknak, akik gyermekként bántottak? Csak a hit képes erre. Bogdán József papköltő Még utoljára (Életrajzi versek) című, a Forum Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent könyvét a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban mutatták be. 

Uram bocsásd meg gyávaságom
Amikor szólnom kellett volna
Egy szó sem gördült ki a számon
Jaj hol vagy híres lázadásom

Ugye jobb kényelemben élni
Mint testvéredért kettőt lépni
Csak legyen nekem nyugodt napom
A helyén maradjon kalapom

Uram bocsásd meg gyávaságom
Hogy ne éljek takaréklángon
Betartva mind a parancsokat
Megszólni naponta másokat

Uram bocsásd meg gyengeségem
Mert tudom pocsolyába léptem
Mint egy rakoncátlan kis kölyök
Én nemsokára Hozzád jövök

— Csak a testen fog az idő, egyedül a lélek halhatatlan és marad ereje teljében — hangzik vallomása a zsúfolásig telt kanizsai könyvtárban, a városban, ahol nevelkedett, ahol még hat évtized távlatából is elevenen élnek emlékei, s mely messze földön híres írótáborának oly köztiszteletben álló vendége volt. A pap, aki az utolsó verseci magyart temette, akinek a nevéhez fűződik a Fohász a déli végeken, akinek egyházaskéri papi szolgálata fogalom, aki kultúrszervezőként hatalmasat alkotott, akinek barátja Kányádi Sándor és Tolnai Ottó, aki a költészetről szólva József Attila Mama és Kosztolányi Dezső Hajnali részegség verséből idéz, aki szerint a költő és a zeneszerző Isten közelében van, s aki kincseket talált Törökkanizsa és Versec templomában… S aki most fáradtan, betegen és mégis a tőle megszokott elemi erővel válaszolt a könyvbemutatót moderáló Molnár Rózsa egykori munkatársa és a kanizsaiak kérdéseire, és hallgatta Körmendi Gyöngyi tolmácsolásában kegyetlenül őszinte verseit, melyeket senkinek sem ajánl szeretettel. Az édesanyját korán elvesztette, iszákos apja nem törődött vele és testvéreivel, így került nevelőszülőkhöz, akik cigányságát könyörtelenül ki akarták verni belőle. Így lett a származását tagadó és a magyarnak lenni mindenáron kényszere alatt élő ember, aki számára a teológiai tanulmányok évei a hányatott múlt után álmos vasárnap délutánnak tűntek, s aki felszenteléséig azért remegett, nehogy cigány származása miatt ne szenteljék pappá — ennek alapja a XVI. századi tridenti zsinatban gyökerezik —, s aki rádöbbent, a benne élő cigányt nem lehet és nem is kell megtagadni, s aki most, hatvanhét évesen dialízisre jár, és a nagykikindai idősek otthonában él.

— A szociális otthonban — nevezzük így a mi egyházi épületünket — naponta találkozom a halállal. Ott a halál nem tabu, hanem valóság. Én sem szívesen beszéltem itt a halálról, de ahogy a nővérem meghalt néhány hónappal ezelőtt, szinte szembejött velem a halál. Olyan szokatlan — pedig apám, anyám meghalt, anyám huszonhét éves korában, tehát nem is emlékszem rá, nem is tudom, milyen volt, csak egy kopott fénykép őrzi a képmását, az arcát. Nehéz egy otthonban élni nyolcvan-kilencven éves emberek között. Még eddig nem találtam magamra, mert én mindig a nyüzsgés embere voltam, plébániát vezettem, és még most sem vagyok nyugdíjas pap, hetvenöt éves koromig még lett volna időm ténykedni, de jelenleg ott vagyok, és ezekkel az élményekkel kell megbirkóznom. Hetente egyszer misét tartok, két hívőnek, az otthonban ugyanis jobbára nem katolikusok, hanem pravoszlávok vannak.

* Többször említette a könyvbemutatón a hatvan évet — ennek az életkornak a betöltése mérföldkő volt az ön életében?

— Ez a hatvan év egy olyan varázslatos szám, amely rádöbbenti az embert a mulandóságra. Szeretne az ember, már itt a földön is, egy kis örök nyugalomban élni, egy örök boldogságban, egy tenyérnyi boldogságban vagy emberhez méltó boldogságban, de ezt nem kapja meg. És hatvanéves korára rájön, hogy nem is fogja soha megkapni. Az igazi boldogságot — bár ezt nehéz elfogadni még egy papnak is — a másvilágon kapjuk meg, amikor Krisztus kitölti a lelkünket, és az a vágyakozás, amely bennünk van, hiszen az életben minden-minden erről szól. Az ember hatvanéves korára ez a belső hang, vágyakozás elkezd muzsikálni, beleszól az életébe, mint a madarak, amikor csivitelnek, hirtelen a nagy csöndben mintha beleszólnának a gondolatainkba, ugyanígy a halál, az öröklét gondolata. Lehet ezt szépen is átélni, tehát úgy, hogy gazdagítson. Találkoztam az otthonban egy kilencvennégy éves nénivel, aki most lett szerelmes, ki tudja, hányadszor már az életében, de ő azt mondja, hogy nem tud egyedül élni. Szerelmes egy húsz évvel fiatalabb emberbe, aki tehát hetvenvalahány éves, és ez is azt bizonyítja, hogy a lélek nem öregszik. Mindig erről beszéltem, még fiatal koromban is, csak nem éreztem át. Ezek a szóvirágok hirtelen valósággá válnak, lecsupaszodnak, ez ilyen folyamat az ember életében.

* Azt mondta, ebben a kötetben kegyetlenül őszinte, mert nem lehet végighazudni, végigszínészkedni az egész életet. Nehezen tudja bárki is feltételezni önről, hogy minden, az egész élete, munkássága álarc volt…

— Nem, nem úgy értettem. Amikor azt mondtam, hogy az ember végighazudja az életét, akkor általában az emberekről beszéltem, mert tele van a világ hazugsággal, kétszínűséggel, és én ezt magamra vettem, ahogy Krisztus is magára vette a világ bűneit, pedig ő bűn nélkül született a Szűzanyától. Ilyen értelemben mondtam azt, hogy kegyetlenül őszinte akartam lenni. És az ember ha meg akar szabadulni minden álságtól, színészkedéstől, akkor az őszinteség felé fordul. Ezt ne úgy értsük, hogy eddig hazudott, hanem most megpróbál nem titkolózni és úgy élni, hogy nincs titok. Lemezteleníti önmagát úgy, ahogyan Szent Ferenc, amikor belépett a rendbe: akkor levetkőzött meztelenre, mindent elhagyott. Nekünk nem kell meztelenre vetkőznünk, de a Jóisten levetkőztet bennünket. Hiába van rajtam a reverenda, egyszer csak lekerül rólam, akármilyen színű is az a reverenda, bármilyen rangot is visel az ember, egyszer csak el kell menni.

* Azzal, hogy őszintén, titkolózás nélkül beszélt a gyermekkori traumáiról, sikerült lezárni, pontot tenni a végére? Volt egy ilyen öntisztulási folyamat, amely bezárta a sebeket?

— Ez olyan volt, mint egy gyónás, egy életgyónás, szerettem volna pontot tenni, megbocsájtani. A megbocsájtás még az ő életükben sikerült, hiszen a nevelőszüleimet meghívtam a szentelésemre negyven évvel ezelőtt, ők voltak a díszvendégeim. De feldolgozni nem lehet az ilyen traumákat. Lehet szépíteni, lehet erről beszélni, de nem lehet földolgozni. Tehát én ezt viszem, mint egy batyut, és ezt csak a Jóisten tudja majd föloldozni bennem, amikor odafent találkozunk.

Úgy, mint egy pilóta, aki szárnyal…

Bogdán Józseffel Sinkovits Péter beszélget

Sinkovits Péter: Köszöntjük a megjelenteket! István az imént harminc évet mondott, hát én is ugyanezt a számot említeném. Harminc esztendő ismeretség, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, barátság fűz Bogdán Józsefhez. A Jóska mindig itt, a bánáti oldalon teljesített szolgálatot, egy időben egészen közel, és akkor gyakran megjelent a különféle irodalmi rendezvényeken, általában zEtna-esteken is. Aztán volt egy időszak, amikor csak a kanizsai írótáborban találkoztunk. Volt egy olyan, a kilencvenes évek közepe tájékán, amikor a háborús időszakban megszerveztek nekünk egy felvidéki körutat. Kettőnkön kívül Cs. Simon István meg Fehér Kálmán volt ott. Az én Jugo 45A-s kocsimmal mentünk, akkor is november volt, de akkor már egy kicsit havazott. És volt olyan időszak is, amikor csak hírek érkeztek Jóskáról, egyet hadd mondjak el. A Jóska átjárt egy Miro nevű fodrásznőhöz, aki eléggé jól tud magyarul, de hát a betűkkel kicsit gondban van. Egy ízben kapott egy szilveszteri üdvözlő lapot: „Kellemes karácsonyi ünnepeket, boldog új évet!”, és nézi, de az aláírást nem tudja kisilabizálni, úgy olvassa, hogy „a Playboy”. A képeslapot föltette a kredenc tetejére, mit is kezdhetett volna vele. Aztán elmúlt néhány hét, jött a Jóska hozzá „frizurát csináltatni”, és kérdezi, hogy a képeslapot megkapta-e. Milyen képeslapot, kérdezte Miro. Akkor esett le, hogy mi van rajta. Levette a kredencről, és akkor látta, nem „a Playboy” az aláírás, hanem „a plébános”. Aztán komorabb hírek is érkeztek mostanában, sajnos pl. a dialízisről szóltak, de hát ez is az élethez tartozik. Annál is jobba örülök, hogy most megjelent, és hogy itt van.
A harminc év, három évtized alatt tizennégy könyve jelent meg. Most jelent meg a tizenötödik, a Fórum gondozásában: a Még utoljára című. A könyv az imént érkezett hagyományos módon, gépkocsival. Azt vártam, esetleg drónnal küldik majd el, de hát úgy látszik, hogy azt kockázatosnak tartották. Jóskám, amikor elkezdted írni a verseket, akkor föltételezem, hogy nem arra a címre gondoltál, hogy Még utoljára, hanem jöttek a versek. Végül miért ezt a címet választottad?

Bogdán József: Amikor belekezdtem ezeknek a verseknek az írásába, én tényleg úgy éreztem, hogy még utoljára. Pancsovai plébános voltam, párhuzamosan Torontálvásárhelyen és Ópáván is szolgáltam. És már akkor éreztem, hogy gyöngülök, valami bajom van, és ez szokatlan volt, azt kérdeztem, Istenem, mi történik velem? És időközben meghalt a nővérem, akit nagyon szerettem, és azt vettem észre, hogy szembe jön velem a halál, hogy jó elgondolkodni kicsit a betegségről, a halálról, habár azt éreztem, koromat tekintve, még nem vagyok a halál előszobájában, de mégis ezt a címet adtam, mert ki tudja, mire lesz-e még időm, vagy meddig tart ki az erőm. Most is alig van erőm beszélni is, de azért elmondom, hogy ezt tiszta szívemből és őszintén így éreztem akkor Pancsován, hogy ezt a címet kell adnom, ha őszinte akarok lenni. És nem örültem én sem ennek a címnek, de már megtanultam, amikor hatvan évet mikor betöltöttem, hogy eljött az ideje az őszinteségnek, és le kell vetni az álarcot. Egy kicsit úgy éreztem az elmúlt évtizedekben, hogy álarcot viselek. Én vagyok a pap-költő, mindenhol szeretettel fogadnak, de az ember, amikor egyedül marad, és ha tükörbe néz, akkor látja, az elmúlást, a mulandóságot. És ahogy Gárdonyi Géza gyönyörűen leírta: „Minden fakul, minden romlik, / Márvány vár is összeomlik. / Bíbor leplek ronggyá málnak, / Dicsőségek füstbe szállnak”. És rámutat a Bibliára, hogy csak ez az egy könyv nem tér porba. Hát az egész életemben a Bibliát tartottam a kezemben, és éreztem a súlyát, éreztem a Biblia igazát, hiszen én negyven éve pap vagyok. És ez egy beismerő vallomás is, hogy se a költészetet, se az egyházi hivatást nem lehet színészkedéssel, szerepjátszással megoldani, végigcsinálni. Asszem, hogy egy jó barátom mondta azt, hogy: „Tudod rájöttem arra, hogy végighazudjuk az életünket.” És én is úgy érzem, legalább mostanáig úgy éreztem, hogy ez a „végighazudjuk az életünket”, mennyi igazságot tartalmaz, hiszen rám sokkal nagyobb felelősség hárult, azáltal, hogy negyven évvel ezelőtt az oltár elé térdeltem és fogadalmat tettem, mint az olyan emberek, akik eljárnak a templomba, és az egyházzal nincsenek olyan szorosan ölelésében, mint jómagam. És ez váltotta ki belőlem azt, hogy én most megírok egy könyvet, és elmondom magamról az igazat, és úgy érzem, hogy hát sikerült is ezt elmondani, mert mindenki életében eljön az a pillanat, amikor azt mondják, hogy: „Stop, tovább nem mehetsz, valljál színt!”, és az én életemben sokszor volt ilyen. Ez olyan mint egy nyilvános gyónás, de azt is el kell hogy mondjam, hogy sokszor tévedtem zsákutcákba, és csak már a zsákutca felénél éreztem azt, jöttem rá arra, hogy nem jó úton haladok, de tovább folytattam az utat. Hát ezért adtam ezt a címet a könyvemnek, hogy „Még utoljára”, de azért ezt már őszintén, szívből és szeretettel. Az egyházaskéri könyvbemutatómon mondtam el ezt először, most pedig a zentaiaknak mondom el másodszor, mert én zentai vagyok. Zentán születtem, és úgy érzem, hogy a szülővárosomban nem játszhatok szerepet, úgy ahogy eddig tettem. Nem mindig persze, nem voltam én azért olyan rossz pap, rossz plébános, de sokszor nekimentem a zsákutcának, ahogy mondtam, és sokszor éreztem az ürességet, a lelki megtorpanást, és sokszor így, rutinszerűen mutattam be a legszentebb áldozatot, amit tiszta szívvel és lélekkel szabad csak bemutatni. És egy pap nem csinálhat semmit rutinosan. Most, hogy zárt otthonban vagyok, tehát nem mint észben, hanem mint testileg meggyengült ember, itt, Kikindán, hétköznap és vasárnap is mindig csak két hívő van a kis kápolnában. És megtanultam, hogy két embernek is ugyanolyan szeretettel kell beszélnem, mint amikor tele van a templom. És ez egy nagy iskola a számomra, hogy most Kikindán az idősek otthonában vagyok nyolcvanéves emberek között, tolókocsis emberek között, elfekvő emberek között, akik várják a halálukat, és naponta találkozom velük. És rá kell döbbenjek arra, hogy ők is az én testvéreim, ők is Isten ékszerei. És ami szép itt az otthonban Kikindán, Nagykikindán, az hogy vannak kilencvenöt, hat meg száz éves nénikék, akik sétálnak az udvarban, és gyönyörködnek az őszi virágokban, és televannak életenergiával. Hát ők adnak nekem most erőt, ezek az idős nénikék, bácsikák, akik nem katolikusok, nem hívők, nem járnak templomba, a katolikus papról csak azt tudják, hogy nem nősül, egyébként más tudásuk az egyházról nincs. Hát ez az én feleletem az első kérdésedre. Egy kicsit hosszabb, mint amit gondoltam.

S. P.: Egy kérdést kihagyok, említetted a gyónás szót. Voltaképpen azt kérdeztem volna, hogy ez a kötet alapjában véve egyfajta gyónás-e, mellesleg rendkívül jó kötetnek tartom, és úgy érzem, hogy valóban itt valahol végül is az ember elérkezik egy olyan korba, ahol már számadást kell készíteni. Nálad ez a számadás hogyan csapódik le a versben?

B. J.: Hát egyfajta számadás, és ahogy mondtam nyilvános gyónás, ugyanis én voltam Magyarszéken egy zárdában három héten át, ahol a gyónás úgy néz ki, hogy a nővérek letérdelnek egymással szemben, és név szerint kérik a bocsánatot, hogyha valakit megbántottak. Most én is úgy érzem, hogy én is szinte név szerint kérem azokat, akiket hosszú papi hivatásom alatt megbántottam, mert volt ilyen is, bár én megpróbáltam mindig kedves, szimpatikus lenni a hívek számára. Ez nem volt álarc, iskolában is tanítottam, én mindent megtettem azért, hogy a gyerekek szeressenek. Hát nem tanultak meg semmit. Fél óráig tartott az, hogy beérnek az osztályba, leülnek, és akkor kezdenek figyelni rám, hogy mit mondok, de akkor már csengetnek. Tehát ez is egy hiba, az én bűnöm, hogy nem úgy tanítottam a gyerekeket, ahogy kellett volna. És aztán van egy versem itt, ebben a kötetben, ami konkrétan végigkísér egy eseményt, ami harminc vagy negyven évvel ezelőtt történt. Nagyon magányos voltam, és a Magyar Szó ismerkedjünk rovatába beküldtem egy levelet, hogy megismerkednék kisebb testi hibás hölggyel...

S. P.: Könnyen megtalálod ezt a verset?

B. J.: Hát nem, nem találom meg.

S. P.: Mert az egy nagyon-nagyon jó vers.

B. J.: Lehet, hogy ha még sokáig ülünk itt, akkor...

S. P.: Te mondjad, én megpróbálom megkeresni.

B. J.: Tehát beírtam, hogy „kisebb testi hibával” satöbbi..., és jelentkezett egy hölgy, és én elmentem hozzá Csantavérre. És amikor megjelentem ott, nem voltam olyan csúnya ember azért, akkor még fekete hajam volt, és szerettem volna látni ezt a hölgyet, azt gondoltam, hogy az egyik lába rövidebb, a másik hosszabb... Vagy esetleg vak, de komolyan, én mindig azt gondoltam, hogy én nem vagyok méltó arra, hogy valakinek a férje legyek, legfeljebb csak egy testi hibával rendelkező hölgynek. És ahogy ott leültetett az anyja, mindjárt jön a lányom, hát nem jött a lány, hanem úgy tolták be tolószéken. És akkor az első gondolatom azt volt, hogy nem baj, ha tolószék, akkor majd együtt nézzük a tévét, majd beszélgetünk, átbeszélünk egy filmet. De utána mikor eljöttem, és ez fáj legjobban, hogy akkor már úgy érzem, hogy akkor már tudtam, hogy talán az életben soha többet nem fogunk találkozni, de ezt a lány is tudta. És elbúcsúztunk egymástól, és valóban soha többé nem találkoztunk, és akkor hát én ezt versben megírtam, hogy ez nekem mennyire fáj. Most tényleg jó lenne ezt a verset felolvasni, de aki majd megszerzi ezt a könyvet, elolvashatja, és megérti, hogy miről van szó benne.

S. P.: Jóskám, azt kérdezném, hogy a címe, ugye, Még utoljára, és van egy eligazító alcíme, az Életrajzi versek.

B. J.: Igen.

S. P.: Ahogy átolvastam a verseket, ez a jelenet, ez éppen kívül esik, de voltaképpen azt vettem észre, minden a szülőkről, a nevelőszülőkről, tehát egy bensőséges, egy leszűkített világról szól, és a kintről érkező impulzusok, azok is valahogy ehhez kötődnek. Tudatos volt ez, hogy csak ilyen szűk, belterjes világot akarsz közvetíteni a verseiddel?

B. J.: Hát azért igyekeztem egyetemes szintre emelni az én mondanivalómat a verseimben, tehát nem egy szűk családi körnek szántam ezt a könyvet. Szűk családi körben senki nem olvas verseket. Szerencsére a papok sem. Úgyhogy nem kell attól féljek, hogy ezért megrónak, hogy ilyen őszintén beszéltem magamról és a világról, amiben éltem az elmúlt negyven évemet.

S. P.: Olvass fel légy szíves egy verset, amit épp jónak találsz!

B. J.: Próbálom ezt a verset megtalálni.

S. P.: Az sokáig fog tartani, mert én is próbáltam, de... Inkább valami...

B. J.: Na jó. Tehát nem csak magamról írtam, mert például írtam az utcanőkről. „Most imádkozzunk, testvéreim, az utcanőkért, akik hazafelé menet...” Valóban olvasható a Bibliában, hogy az utcanők megelőznek titeket. Lehet, hogy engem is. Ezek rövid kis versek.

S. P.: Olvass fel még egyet!

B. J.: Ez egy kicsit humoros, tehát nem csak ilyen szomorú verseket írtam. „Kerüljön beljebb plébános úr ez itt a tiszta / Szoba...” Hát kinek volt kedve akkor enni, amikor azt mondta, hogy „itt leszek felravatalozva”. „Itt leszek felravatalozva”, épp azon a helyen, ahol ülök.

S. P.: Hát jó. A pap-költő. Érdekes módon soha nem mondjuk azt, hogy valaki tisztviselő-költő, vagy hogy én, mondjuk, újságíró-költő lennék, de Mécs László meg Sík Sándor, bár vele kapcsolatban ritkán, de veled kapcsolatban gyakran elhangzik az, hogy pap-költő. Ez zavar-e téged? Másrészt mi a nyitja annak, hogy így meghonosodott ez a kis kifejezés?

B. J.: Sík Sándor, Mécs László óta emlegetnek igazából pap-költőt. A királyfi három bánatát mindenki ismeri. Én sokáig harcoltam ez az elnevezés mellett, de amikor elolvastam ezt a verset, és megismerkedtem kortárs pap-költőkkel, akkor már nem elleneztem, hanem büszke voltam arra, hogy engem is oda sorolnak ezek a költők közé. És azóta békében vagyok ezzel az elnevezéssel. Azt nem tudom, hogy egybe írják, külön írják, de ezt senki nem tudja.

S. P.: Kötőjellel.

B. J.: Kötőjellel?

S. P.: Több helyen, tízen valahány helyen teljesítettél szolgálatot Bánátban. Azt hiszem a legtovább a fehértemplomi tartott, meg hát valahol Versechez közel, ahol a Herceg Ferenc életművével igyekeztél megismerkedni. Fehértemplom, ott a környéken magyarok is alig voltak már, emlékszem valahol említetted, hogy az egyik kis faluban az utolsó szál magyart te temetted el. Nyilván sokat is voltál egyedül annak idején. Hogy élted meg ezeket a fehértemplomi, távoli éveket?

B. J.: Érdekes, hogy mindig szerettem a romos kis városokat. És Fehértemplom egy ilyen, a 19. században mumifikálódott város, ahol én temettem el az utolsó magyart. Tehát ez Fehértemplomon. Virág Ágnesnek hívták. A szomszédos faluban pedig, Körtéden, Széchenyi Bosziljkát búcsúztattam, ő volt az utolsó magyar. A temetés után odajöttek hozzám a rokonai, persze ők csehül beszéltek, tehát cseh nyelven, és ők mondták el ezeket a tényeket. Ezek szomorú tények. Egyedül Udvarszálláson élnek még magyarok. Oda jártam öt évig minden vasárnap misézni, és ott nagyon jól éreztem magam, de Fehértemplomon is. Van egy gyönyörű könyvtára a plébániának, és mindig ott bóklásztam a könyvtárban, német és magyar könyvek között. És hát én ezt a könyvtárat megnyitottam a közösség számára is, habár nagyon kevés német maradt ott, de azért örültek annak, hogy van egy könyvtáruk, ahol német könyveket is lehet kapni, és magyar könyveket is, habár mondom, se németül, se magyarul nem beszéltek. És annak is örültek, hogy négy nyelven elmondtuk a Miatyánkot. Elmondtuk horvát nyelven, cseh nyelven, szerbül, magyar nyelven. És mindig nagy ünnep volt ez annak a 15-16 hívőnek, aki jelen volt a misémen Fehértemplomon, hogy több nyelven is hallják a Miatyánkot. Ők felemlegették azokat az időket, amikor még magyar fennhatóság alatt volt az a táj, Fehértemplom. És ez a templom egy domboldalon áll, a körtédi domboldalon, és ha onnan kijön az ember, és feláll a márvány lépcsőkre, látja az egész várost. És hétköznap, amikor senki nem jött misére, és legtöbbször nem jött senki, akkor én kimentem és megáldottam az egész várost. És ez lélekben gazdagított engem is, és az arra sétáló katonatiszteket, akik 80-90 éves bácsikák voltak, és akkor az egyik odajött hozzám, és azt mondja hogy „Hát igaza van magának, kell ott fönt, hogy valaki legyen, fönn a magas égben.” Hát ennyit értem el a hit térén, hogy az idős katonatiszt azt mondja, hogy „kell ott fenn egy ország”, ahogy Zorán mondaná.

S. P.: Más téma. A kötet verseiben végig előfordul a származásoddal való szembesülés, ennek a hangsúlyozása, és ha jól értelmezem, a kötet végén, még úgy egyáltalán a gondolkodásmódodban, mintha eljutottál volna arra az álláspontra, hogy az ezzel kapcsolatos visszafogottság, esetleg szégyenérzet, teljesen téves út volt.

B. J.: Igen, úgy érzem, hogy az volt, mert én mindig titkoltam a származásom. Mindenki tudta, de én még akkor is titkoltam. Sőt, hát én le is írom itt prózában, hogy nem mentem napozni, mert nekem különben is barna a bőröm, kreol, tehát tudták rólam, hogy cigány vagyok, de én be akartam bizonyítani, hogy én magyar vagyok. És irigykedtem a magyarokra, akiknek szőke volt a hajuk. Társalogtam velük, és néztem a hajukat, néztem a kék szemüket, és elhatároztam, hogy nem megyek napozni, akkor majd én is kifehérülök. És akkor azt mondják, hogy közénk tartozol. Pedig, ha később igyekeztem is bepótolni, egy olyan kultúrát löktem el magamtól, mint a cigány nyelv. És később az unokahúgaimtól megtanultam a roma nyelven beszélni, és most az interneten cigányul tudok velük társalogni, és sok kulturális tudást az öreg cigányoktól tanultam el. Úgyhogy kettős kultúra van bennem, az egyiket tagadtam váltig, de azért mondom, hogy ez az őszinteség órája, ez a verses könyv is, és az én beszédem is szakít a tagadással, és arra bíztat, hogy mindenki vállalja föl önmagát. Persze a magyarság kérdése is vállalás kérdése. Az a magyar, aki magyarnak vallja magát. És én magyarnak is vallom magamat, és romának is, vagy cigánynak is, mert sokat bántottak emiatt a nevelőszüleim, mert anyám, apám korán meghalt, és nevelőszülőkhöz kerültem, ahol azt hallottam, hogy bár Hitler kiirtotta volna mind a cigányokat. És akkor ez annyira a lelkembe vésődödott, hogy én azt mondtam, hogy én akkor meg nem leszek cigány, hanem magyar. És, hát ez egy téves út. Téves az, ha valaki megtagadja a saját nemzetét. Anyám cigányul beszélt, és magyarul is gyönyörűen, itt Zentán, a Toldi utcában laktak, most a Szervó Mihály utca, és apám meg beszélt magyarul, szerbül, németül, cigányul, mert kereskedő volt, és tollat árult, és én ott éltem. Apám az nem halt meg fiatalkorában, de eldobott bennünket, nevelőszülőkhöz kerültünk. Így lettem Bogdán, Bogdán József, különben meg Petrovics lettem volna. Hát nem nagy különbség.

S. P.: De olyan már van.

B. J.: Petrovics, igen.

S. P.: Nézzünk egy verset, jó?

B. J.: „Most hogy már öregszem...” A cigányoknál van az, hogy minden mondatot úgy fejeznek be, hogy temereo me, hogy halljak meg. Néha mondják azt is, hogy haljál meg. Haljál meg te! Ilyen beszélgetést is hallottam a vonaton. És esküdöznek, tehát minden szavuk az, hogy a fiam életére esküszöm, a fia meg ott van egy két méterre, és mérges. Haljon meg a Jani fiam, ha nem igaz, amit mondok. A Jani meg ott: Haljál meg te! Mondtad, hogy lesz egy kis humor…

S. P.: Az est előtt a Jóskától nagyon óvatosan, finoman megkérdezem, hogy pici humort bele lehet-e vinni, mert tudom, hogy az egészségügyi állapota nem a legjobb, gondoltam, hogy lelkileg sincs olyan túlzottan jó állapotban, azt mondta, hogy lehet, na de ennyire? Lassan a vége felé tartva olvastam versben vagy a hátsó szövegrészben, hogy már kisgyerekként szerettél volna megismerkedni a magyar irodalommal. Ez hogy jött létre?

B. J.: Hát én magyar iskolába jártam, csak a gimnáziumot fejeztem be horvát nyelven. És állandóan bújtam a könyveket, és minden verset elolvastam, ami a Magyar Szóban megjelent. A nevelőszüleimnek meg volt könyvtára. Ők nem értelmiségiek voltak, de helyesen beszélték a magyar nyelvet, és ott határoztam el, hogy mivel állandó szorongásban éltem, és ez egy menekülő út volt, hogy én majd költő leszek. Mert ez olyan szép, költőnek lenni. És már akkor kezdtem verseket írni, még meg is van az a kis füzet, és megvan az első versem is. Ha már humornál tartunk: „Testvérem koldus lett, rongyos a ruhája. / Mondtam neki lépjen be a kommunista pártba.” Ez volt az első versem.

S. P.: Az irodalmi pályádon kik voltak azok, akik hatással voltak rád, vagy kikre figyeltél oda?

B. J.: A nagy költők, írok közül Kosztolányi, akinek a verseibe és a prózájába beleszerettem. Írtam is egy könyvet, 2002-ben jelent meg, büszke vagyok arra, hogy azóta is meg lehet kapni, mert a kiadó minden évben kiadja, ezt osztogatják a turistáknak meg az ide látogató híres embereknek. Hát nem tudom, nem akarok hazudni, de több, mint tíz kiadást megélt már, és, ha felmegyek az internetre, a Google-ba, akkor látom, hogy árulják szépen a könyveimet, A Kosztolányi család közelében címűt leginkább. A legkeresettebb könyvek közé tartozik, és azt én magánkiadásban adtam ki, tehát ennek tudok örülni, hogy Kosztolányi elindított egy úton, és olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy én elmentem abba a kórházba, ahol ő rákos betegen feküdt, és ott készült egy fénykép, és én azt a fényképet fürkészve álltam ott a kórház előtt, és ez a fénykép a mai nap is megvan. Ugyanis én az ő rokonától megkaptam a Kosztolányi család hagyatékának egy bizonyos részét, és ez alapján írtam meg a könyvet, más eladta volna jó pénzért, de én magamnak megtartottam, és ebből született ez a könyv.

S. P.: Ebben például Cs. Simont név szerint említed.

B. J.: Cs. Simon. Én mindig bele akartam kapaszkodni valakibe, Fehértemplomon Herczeg Ferencbe kapaszkodtam bele, és Gozsdu Elekbe. Meg az ott született vajdasági magyar írókba, és Egyházaskéren pedig Cs. Simon Istvánba. Mivel Csóka és Egyházaskér közel vannak egymáshoz, ezért megismerkedtem Fehér Kálmánnal, Cs. Simon Istvánnal, és utána így kinyíltak a kapuk, és tudtam alkotni. Ott jelent meg az első könyvem Ablakok címmel, és Bori Imre is felkarolt, mert megjelentetette ezeket a verseket a Híd szépirodalmi rovat hasábjain, és nagyon boldog voltam, hogy nekem a Hídban jelentek meg verseim, és utána a Kilátóban, a Magyar Szóban. És mostanában pedig nincs folyóirat itt Vajdaságban, de Magyarországon se, ahol ne jelentek volna meg a verseim. Tehát egész Magyarországon kérik tőlem a verseket, ugyanis én irtóztam attól, hogy én egy kis, amatőr költő legyek, amolyan helyi költőcske, bár lehet, hogy az maradtam, de azért kaptam elismeréseket, fölfigyeltek rám, és ez egy jó érzés. Senki se szeret amatőr lenni, mindenki profi szeretne lenni, úgy, mint egy pilóta, aki szárnyal. Egy amatőr pilóta nem szárnyal úgy, mint egy profi, aki az eget uralja.

S. P.: Zárszóként válassz egy verset, és fejezzük be azzal!

B. J.: Elnézést, hogy egy ilyen szomorú-vidám hangot ütöttem meg, én ilyen ember vagyok. „Nevelőanyám hajánál fogva forgatta Gizella nővéremet... ”

S. P.: Köszönjük szépen!

Beszélgetések a vulkán alatt...

Elhangzott a zEtna XIX. (Hiatikus) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóházban, 2022. november 4-én.
A hanganyagot feldolgozta Beszédes Sára.