Skip to main content

Bognár Antal

prózaíró
szerkesztő
műfordító

A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/4442/mellekletek_kilato/228759/A-bej%C3%A1ratoss%C3%A1g-kalauza.htm

Az elektrotechnikai szakközépiskolát Szabadkán végzi, majd tanulmányait az Újvidéki Egyetem BTK magyar nyelv és irodalom tanszékén folytatja.

Újvidéken a Képes Ifjúság hetilap irodalmi rovatvezetője (1971–1974), az Új Symposion folyóirat szerkesztője (1975–1980), a Magyar Szó napilap lektora (1980–1985), a Forum Könyvkiadó szerkesztője (1985–1991). 1991-ben áttelepül Magyarországra.

Áttelepülése után a Polisz, majd a belőle kivált Napút folyóirat és a Napkút Kiadó szerkesztője, számos kiadvány és sorozat (Sír a Tisza, Masszi, Budapest, 2000; Magyar kulturális kalauz, Napkút, Budapest, 2011) szöveggondozója és sajtó alá rendezője több kiadónál (többek között a Drávaszög Alapítványnál Lábadi Károly művei). A szerzővel majd a hagyatékából sajtó alá rendezte Frankovics György A megénekelt Zrínyi című szöveggyűjteményét (Napkút, Budapest, 2016); a székelykevei Erős Istvánné Kovács Teréz „Mint vadmadár a vadonban...” című önéletírását (VMMI, Zenta, 2013).

Még áttelepülése előtt közreműködött a Kortárs magyar írók kislexikona (1959–1988), később pedig az Új magyar irodalmi lexikon munkálataiban szócikkíróként, illetve lektorként. Társszerkesztője a határon túli prózaírók antológiájának (Magyar szárnyvonalak, Present, Budapest, 1999).

Összeállította és utószóval látta el Cholnoky Viktor olasz nyelvű válogatott elbeszélés-gyűjteményét: Viktor Cholnoky: L’isola dei reietti, Voland (Roma)/Masszi (Budapest), 2002. Ötletgazdája a Ludas Matyi-remix pályázatának a Szabad Földben (2005) és a jeles hetvenesek életvallomásaival 1997 óta megjelenő évkönyvsorozatnak a Napút folyóiratnál.

Az Új Magyarország (1993–1998), a Magyar Nemzet (1998–2000), a Szabad Föld (2000–2008) a Magyar Hírlap (2008–2009), a Nagyítás online olvasószerkesztője (2009–2010); az MTI, majd az MTVA alkalmazásában a Hirado.hu kontrollszerkesztője, később az M1 lektora (2012–2016). 2017-től a Mediaworks központi szerkesztőségének korrektora, 2018-tól a Lyukasóra olvasószerkesztője.

Kiadványok
Szerkesztői munkásság
Sajtó alá rendezte
Templomromokon agyaggalamb-törmelék. Péter László grafikáiról. In. Új Magyarország. 1994. április 9.
Szerző
A jelhagyó ember. Péter László kiállítása elé. In. Levélnehezék. 2002.
Szerző
Világkunyhó sámánállatokkal, istenemberekkel. In. Szabad Föld. 2003. április 25.
Szerző
A megjelenítésről
(Tanulmányok. 1973/1.)
Szerző
A Hullámok hullámain. In. Képes Ifjúság. 1970. december 9.
Szerző
Égő és csavar. In. Képes Ifjúság. 1973. január 17.
Szerző
A vért lélekre cserélve. In. Nagyítás. 2010. január 27.
Szerző
A szerep Varga Zoltán novelláiban
(Új Symposion. 1972/82.)
Szerző
Benedek Mária: A képernyőn havazik. In. Bognár Antal: Levélnehezék. Esszék, feljegyzések, 1970–2001. Masszi, Budapest, 2001.
Szerző
A létezés kötőanyaga
(Új Symposion. 1979/173.)
Szerző
Angyalok játszanak operettet
(Új Symposion. 1974/116.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Az olvasó jegyzetei. In. Bori Imre: Fejezetek irodalmunk természetrajzából. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
A leírás Bogdán Antal metanovelláiban
Szerző
Bognár Antal könyvének olvasásához
Bognár Antal: Textília. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok III. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Belgrád, 2003.
Szerző
Végtelen, fekete cérnaszál. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Mutatvány, mondatokkal. In. Bányai János: Könyv és kritika 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Nyelvi bravúr, háttal a világnak. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Jelentés Bognár Antal Esélyek könyve című regénye kéziratáról
Szerző
Hermetikus világban. In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Megfogni a megfoghatatlant (Bognár Antal: Eligazodni)
Szerző
Esztétikai prekoncepció (Bognár Antal: Eligazodni)
Szerző
Esélyek vagy regények
Szerző
Egy könyv kettős tükörben. In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
Bognár Antal: Eligazodni. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Esélyek könyve. In. Kritika. 1985/12.
Szerző
Eligazodni. In. Kortárs. 1986/5.
Játék a történelemmel (Bognár Antal: Álmok a halálban)
Szerző
Négyen a Vajdaságból. In. Könyvvilág. 1986/9.
Szerző
Monológszerű elbeszélések. In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
Egy ellentmondásos családregény (Bognár Antal: Boldog és szomorú történetünk)
Szerző
Regényt kellene írni (Bognár Antal: Boldog és szomorú történetünk)
Szerző
Irónia és demonológia. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Tankréd titkos lidércei. In. Könyvpiac. 1999/12.
Szerző
Akáclevél vacogása. In. Magyar Napló. 1999/12.
Szerző
Elolvasom

A HŐS KERESÉSÉRŐL (I.)

Képzeljünk el egy nagyon kényes szituációt: az ember hosszú rábeszélésre fölenged a magát csigaházába való zárkózásra kényszerítő egzisztenciális kilátástalanságból, illetve abból, hogy egyszerűen rászakadt az ég, mint ahogy ez a legjobb gallok esetében megtörténik. De hősünk magyar, vajdasági, szabadkai, meg egy kicsit újvidéki, bár ennyire erővel lehetne nagyfényi vagy csantavéri is. Hősnek soha nem készült hősünk enged egyedülinek érzett barátja rábeszélésének, és megkockáztat néhány közfürdőben eltöltött órát, netán bízván a hajdani bölcsességben, hogy bizonyára mégsem a ruha teszi az embert, meztelenül, vagy hát engedjük meg, fürdőnadrágban, nem rí le senkiről se a származása, se a tanácstalansága, se kényszeredett helyzete, tehát a fizikai adottságai, ha nem túl szembetűnők, nem árulkodnak egyéb körülményeiről. Pedig ő menekült. Vagy inkább emigráns. Emigráns menekült? Valami ilyen, aki ráadásul a betűk embere, eligazodást minduntalan inkább a szövegben keresett, mint egy idegen ország idegen fővárosában, mégha ezt az országot a maga szószedetében is anyaországként jegyezte serdülő kora óta, amikor Zilahyt ismeri fel a határ jugoszláv oldalán, az írót, aki legfeljebb eddig a határig merészkedett el emigrációjából, újvidéki szálloda-magányba telepedvén vissza, hogy a szóban forgó határon a semmitmondó messzeségbe mereszthesse a szemét, amíg a siheder leendő író éppen az anyaország zord határőrétől visszatéríttetvén a senkiföldje küszöbén hántja kaporszakállát, annak reményében, hogy mégis bebocsátást nyer oda, ahová a közelben pipiskedő írófejedelem csak gondolatban, vagy haló poraiban térhet meg. De vissza a szituációhoz!

Megesik a gyógyírt ígérő fürdőzés, és most már folytatódhatna az ilyenkor obligát lazító gyakorlatok egyike, a sakk, vagy a zsuga, vagy a férfiak közt sem annyira ritka pletyka - de mindebből semmi se lesz. A fürdőt látogató közönség a maga ráérőségével múlatja az időt, ennyit szánt rá, most lazít, és ezt semmiféle tőzsdecsőd vagy miegyéb nem zavarhatja meg. Emigráns hősünk - hősünk?, Önmaga hőse! - nem így éli életét. Görcsben, szorongásban, félelemben, évek óta tartó rettegésben, nincstelenségben. Nem csoda, hogy lesüti tekintetét. A fürdőzőknek csak a lábát nézi. Majd még ezt is soknak találja, és pillantását a saját lábára veti. És ekkor omlik össze benne a világ. Amíg a fürdővendégek mindegyikének ápolt lábait szemlélte, közéjük illőnek érezte magát. Ám, midőn szemébe ötlött a maga, a víztől kiáztatott sarka, az elfehéredett és elhalt hámréteg között húzódó meanderek, a pedikűrt nem látott nincstelenség és elveszettség jelképe, magábaroskadva volt kénytelen tudomásul venni, hogy nem ott a helye. Ő valaki teljesen más. Az élet regényének a hőse, aki idegen világba tévedvén a maga különbözőségén kénytelen elképedni. Tudatában volt ugyan ennek, de ápolatlan sarkának véletlenül felötlő képétől nem találhatott volna erősebb józanító kámfort semmilyen patikában: Öregem, te nem közéjük való vagy! - ordított a vedlésben a mártírium jegyét magán hordozó felhámba ásott kanális a Hőssé emelkedett Őírósága egyik szövegében.

Vissza a szituációhoz! Valami hasonló bizonyára mindegyikőnkkel megesett, amennyiben módunk adódott néhány napot, vagy akár órát olyan környezetben eltöltenünk, amely elüt a miénktől. (Mivel országunk a legszegényebb Európában, az európai kalandorok tudják, mire gondolok.) Megesett ez a reveláció sokunkkal, köztünk Bognár Antallal is, aki Szabadkáról minden kalandvágy nélkül került megpróbáltatásainak újabb és újabb stációjára, így a bizonyos fürdő székére. Ekkor furakodott-e volna elé a mi ellehetetlenült helyzetünknek a jelképe, a vasalt sarkú koffer, vagy más alkalommal, már nem e jegyzet kérdéskörébe tartozik. Mert Bognár tudja honnét hova tart, s regényében[40] egy korábbi utazásából növeszti metaforává a nyikorgó fülű, ósdi, megvasalt sarkú kartonkoffert, ami már nem is tárgy az emlékek polcain, hanem az elfeledettség, ottfelejtettség, a vidékiesség emlékműve, emlékműve délnek és keletnek, az Isten háta mögé szorult embertanyák világának, mert hiszen tulajdonképpen így kecmergett elő onnan mindenki, mint aki menekül, a maga dúvad másától menekül dúltan, hogy netalán összetéveszthetik vele; így vonultak aztán (s már akkoriban) izzadtan, borostásan, nagyokat nyelve meglett férfiak, mind csupa kosz, mind csupa görcs, seb és dadogás, csupa félelemtől zavaros szem és félelem táplálta, fogcsikorgató hősiesség...

Ki vagyok én? - kérdezhetné a regényíró, ha nem lenne elfoglalva éppen a regényírás gondjaival, amelyekről a következő alkalommal nyilatkozunk.

 

A HŐS KERESÉSÉRŐL (II.)

Legutóbb Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye kapcsán vetődött fel az irodalmi mű hősének kérdésköre, de Bognárt folyamatosan végigkíséri prózaírás közben az ŐíróságaPrózai Énje és Fantomhőse tényleges életbeli-szövegbeli együttállásának vizsgálata, ami hol teljes megegyezést, hol kettősséget, hol hármasságot mutat, de akár a lehetséges létvariációk tárházává is terebélyesedhet. Így van ez a kilenc történetet tartalmazó legutóbbi kötetében, a Túlélőkben (1999), és így volt a Textília (1976) metanovelláiban, az Esélyek könyve (1983) regényben, az Eligazodni (1984) holografikus novelláiban, és az Álmok a halálban (1986) történelmi álregényben.

Mint minden író, Bognár is a tények bazalttömbjei alól hívja elő megálmodott történeteit, amelyek irányában természetesen sajátos pozíciót kell felvennie: Az én szájamon a volt is az én igazi jelenidőm, ami a lehetett és a lehetne. A lehetett volna nélkül. A mindenkor mindenütt mindenkivel megeshető. A valamikor valahol valakivel megeshető. A megtörténhető, a meg nem történhető és a meg nem történt. A vannak és a voltnak is a lehetséges volta.

Bognár Antalnak a korábbi köteteiből már jól ismert párhuzamos, a hasonlóságokra, egybeesésekre, ciklikus történésekre építő, az ellentétesség párhuzamait is kihasználó szerkesztésmódja jelen kötetében is kiemelt szövegrendező, illetve szövegalkotó elv, ami azonban nem mentes - a Bognár-írásokra egyébként általában jellemző - hangsúlyozott, néhol túlhangsúlyozott szerkesztettségtől. Ez a konstruáltság a szöveg szerkezetét hivatott már-már elutasítóan hideggé tenni, s ugyanakkor folyamatosan kordában tartani a szerző érzelmi lobogását, a gonoszságba, a tragédiákba, s végső soron az elmúlásba való folyamatos bele nem törődését. Ennek a programnak egyetlen mondatba sűríthető eszenciája annak a ténynek a revelációja, hogy a világ nem megújul, hanem kiújul csupán. S ebben a fölismerésben a hiábavalóság ténye nem a salamoni megnyugvást ülepíti a létre, hanem hátborzongató kétségbeeséssel itatja át a lét mibenléte felett eltöprengő szerző vagy olvasó csontjait.

Mert mindenki túlélőnek számíthat, aki megszületett és még nem halt meg. Mindenki, aki leélte a maga eddigi éveit [...] Túlélő mindenki, akit megérintett egy hideg csók. A halál hideg csókja.

A kritika idejekorán leszögezte, hogy Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye egy történet történetének a története, és hogy a mű a szerző belső vívódásának, a regénnyel folytatott küzdelmének bonyolult nyelvezetű kifejezése, a "belső beszédek" tárháza. Mostani kötetével kapcsolatosan is elmondható, hogy benne a szerző az író és annak teremtménye, vagy inkább "az írásba foglalt" énje közötti viszony kérdéskörét boncolja. A novellákban megjelenik a P. J. monogram, ami mögött csak egy csinált nevű (Fantomhős) ember rejtezik, aki majd a szerzőt rémisztő krampuszként pattan elő a szöveg varázsdobozából, igazi, valós élet után kiáltva és elutasítva létének és nemlétének az írói fondorlatosság által irányított függőségét. Ez, az önnön sorsának irányítását követelő P. J. (később P. J. Kirschmüller, Palackos János, Prikidánovics Julije), az alternatív életvariációkat kénytelenül bejáró hős már 1983-ban megjelent Bognár regényében, az Esélyek könyvében, ám ez a szerzői alteregó, az emberlét tragikuma utáni tiszteletreméltó vágyakozás jelképe egy időre kiszorult az írói érdeklődés homlokteréből - Bognár szerkesztői munkája, illetve a gyermekirodalom felé való fordulása egy időre a léttelen létbe lökte P. J. entitását. Akárcsak Gáspár Tankrédot is, aki ugyancsak alteregó, és akitől a szerző a névadás mellett a harmadik személyű közléssel tart távolságot, s akinek történeteiről már egyet s mást olvashattunk az Eligazodni kötetben.

A P. J. monogram kötetbeli, írói, tehát ismételten konstrukciós feloldása, a hős Palackos Jánosként (P. J. Kirschmüllerként, Prikidánovics Julijekén...) való megnevezése új dimenzióba helyezi az előtte a szinte teljes névtelenségbe zárt identitást. Így, vezeték- és keresztnévvel megnevezve, valós személy jellegét öltötte magára, akiről akár az is elképzelhető, hogy egykoron pozíciót cserél az őt alteregóként kifundáló szerzővel, és azt regényhősként szerepelteti élete regényében. Csak ekkor már feloldhatatlanná bonyolódik a kérdés, kinek is az életéről szól majd ez a soha meg nem írható mű. S főként, miként Bognár Antal tépelődik: Kinek a szavaival? Meg hogy ki lesz kinek a túlélője?

Végső soron persze egyetlen történet se egyszerű. Sőt. Bognár Antal történeteinek feladata pedig a hősük hitelesítése. A többalakú hős meg Őírósága és a Prózai Énje mellett maga a Próza, amit meg kell fogalmazni. Bognárnak ehhez van nyelve, van szerkesztési hajlama, vannak történetei. Szövege látszólag néhol dermesztő üresjáratokba feneklik, ahonnét azután lendületesen pördül ki az elbeszélés horizontjára, rájátszva a már-már barokkos modorosságig válogatott szóhasználatának elidegenítő hatására, amivel sajátos ritmust ad a narrációnak. Valahogy úgy, miként előző regényében, ahol a népi önéletírás modorát a metatextus manírjaival ötvözve irodalmunk népies és avantgárd vonulatát kívánta közös nevezőre hozni. Vagyis hitelesíteni a hőst: A Szöveget.

Elolvasom
Derűsen a káoszt (Bognár Antal: Levélnehezék)
Szerző

Prágai Tamás

Derűsen a káoszt

BOGNÁR ANTAL: LEVÉLNEHEZÉK

A levélnehezék valami különös dolog. Az ember érti, vagy érteni véli, hogy mire való, és mégsem érti. Ez a tárgy kiment a divatból. Íróasztal kellene alá, mégpedig nem akármilyen, hanem tekintélyes, ódon, patinás asztal; és az asztal még nem elég. Helyiség is kellene, dolgozószoba. Könyvespolcokkal, faltól falig. Két bőrfotőj (nem fotel – fotőj). Metszetek. Földgömb.

Mint Jókai idejében.

Nem csodálom, hogy Bognár Antal könyvének Levélnehezék a címe, a könyvbe foglalt történeteket, tárcákat, esszéket és leveleket leszorító nehezék azonban – úgy vélem – mint hiány van leginkább megidézve. Paradoxon ez; de akkor is úgy vélném, ha a szerző nem erősítene meg ebben: „Sosem volt rendes levélnehezékem – írja. – Fontos feljegyzéseket, dédelgetett üzeneteket harminc év óta alkalmi rejtekhelyekbe dugdosok. Rájuk helyezem nehezéknek, ami éppen a kezem ügyébe kerül.” Sőt, továbbmennék: a címben szereplő tárgy nem csupán hiányzik, hanem a hiány szimbóluma. „Míg az nincs meg, addig inkább derűsen elviselem a káoszt.”

E hiány jegyében kell Bognár Antal nehezék nélkül sodródó vagy bőröndbe gyűjtött szövegeit olvasni. Mert ezek a szövegek nem valamiként vannak, hanem valami között vannak – úton. Jelképük A kofferos ember, a költői levélben megszólított Sinkó Ervin, aki nevezetes kofferében „kéziratait cipelte magával végig a világon. A kéziratok ugyanis mindennél fontosabbak.” A levélnehezék ezeket a kéziratokat próbálná makacsul egy asztal lapjához szorítani, Nagyfényben, Újvidéken, Szabadkán vagy Budapesten. Nem megy. „Városcímkés-kofferos ember lépdel a glóbuszon a (Horovitz-féle) hatnyelvű zsebszótár borítóján, amit kisiskolásként ajándékba kaptam – életrajzából az a képzet támad, ilyen kofferos Don Quijote volt Sinkó; s lett ma nem egy vajdasági magyar írósüvölvény az ő tanszékéről.”

A koffer bolyongásra predesztinál.

Nem sokkal azelőtt, hogy ennek az esszének az írásába kezdtem, halálfélelmem volt (nem az íráskényszer miatt, hanem mert hipochonder vagyok). A fogínyemen valami maszatot pillantottam meg, és ez azonnal felidézte bennem szegény Kosztolányit, aki – úgy rémlik – a fogínyén vette észre a tükör előtt állva a rákos betegség jelét. A haláltudat összekötődött bennem Kosztolányival, részben talán a Halotti beszéd révén is, és azért, mert a szabadkai író rendszerető módon halottak másnapján halt meg hatvanöt éve. Az a kis maszat, mint egy ételmaradék, közben eltűnt, de akkor már felidéződött bennem az egész: egy különösen nyomasztó kirándulás Szabadkán Bognár Antallal, aki ifjúkori helyszínekről mesélt, ha jól emlékszem, kilencvennyolcban.

Neki akkor ráadásul temetésre kellett sietnie, és én meg is feledkeztem erről a kirándulásról mihamarabb, ahogy a riogató fogínyjelenségről is, mert így működik az emlékezet: azt, ami riasztó, mihamarabb a feledés szekreterébe tolja. A Levélnehezéket – mely Bognár írói műhelyének nem termését, hanem dokumentumait tartalmazza (hiszen a termése hat regény és elbeszéléskötet) –, tehát e könyvet olvasva viszont az a benyomásom támad, hogy éppen ennek a felejtésnek nem szabad engedni: mintha minden szöveg a mondatok statikájával állna helyt a felejtés munkájával szemben folytatott heroikus küzdelemben.

A szöveg mint szemben: nem ostobaság bőröndbe rejtett kéziratokról beszélni, mert az ember azért elsősorban író, bárhol álljon is az asztal, melyre leteheti nem létező levélnehezékét. „Én ugyanis mindössze mondatokat szerettem volna írni – mondja egy interjúban a Béke Szállóban, 1994-ben –, bár ez nem volt mindjárt ilyen világos előttem. Úgyhogy mindent megpróbáltam: kilúgoztam a prózát, vagy barokkosan elcifráztam, példázattá sűrítettem. Ehhez műhelyönérzet kell…” Ez a mondatesztétika hasonlít Esterházy esztétikájához, de akár a filozófus munkájához is, ami – Szabó Lajos szerint – a szavak latolgatása. A könyvben, amit másodszorra is egy ültő helyemben olvastam végig, terjedelemben a tárca és a kisesszé dominál, ez a két, manapság mostohán kezelt félirodalmi műfaj. De mi az, hogy félirodalmi? Nincs félirodalmi műfaj Kosztolányinál, a publicisztika, tárca, novella és elbeszélés egymásba csúsznak, éppen a stiláris kontroll, a semmit sem engedő alkotói fegyelem miatt. Ezt a fegyelmet szeretem Bognár Antal rövid írásaiban. „Eredeti, »nyolcemeletes« kansasi bőgatya lebeg-lobog két álló napon át a Corvin előtt, a Blaha Lujza téren, emelődaruval (nem tévedés!) harminc méter magasba felhúzva – mivelhogy különben a szára a földet verné. Élethű utánzata ez a híres Lee farmernek, 17 méteres derékbőségűre nagyítva, nyom vagy jó három és fél mázsát, és tíz kilométernyi benne a cérna. Tavaly szabták (dupla széles anyagból), s brüsszeli kiindulóponttal járja be azóta – nem kísértetként, hanem reklámcélokkal – Európát. Kis ország vagyunk, nálunk, meg kell hagyni, nagyot mutat; mintha Gulliver helyett Gulleever hagyta volna itt, »Lilipesten«…” (Gulliveri méretek). Az anyag semmit sem pazarló elrendezése, a méretezés, a tények már-már szabászati pontosságot elérő adagolása, a tárgyszerű építkezés, aprólékos haladás egy precíz „elméretezés”: groteszk szövegvilág felé. Ha végigvinné, nem sokban különbözne az Örkény-egypercesektől (melyek közt szintén találni kifacsart újsághírt), de így megmarad hírnek.

Hírnek is.

Félelem és szemben: nem volt ostobaság ebből a két szóból kiindulni. „Alapélményem, amivel a mondatok összecsomózása és kibogozgatása közben küszködtem: a félelem volt. A félelem a világtól, amelybe két napig hezitálva beleszülettem. Nekem a szorongásról egyformán érvényeset tud mondani Móricz Zsigmond és Franz Kafka” – olvasom a fentebb már idézett interjúban. A két fogalom viszonya mégsem mellérendelő. A félelem mint latens, megfoghatatlan alapérzés „bravúrok” létrehozására késztet, hatása szélsőségekben, burjánzásban mutatkozik meg. A szembehelyezkedés pozíciója viszont – ezzel (is) szemben – olyan m betűs szavakat lendít játékba, mint műgond, mérték, műhely és minta. Nem biztos ugyanis, hogy a világ eseményei félelmetesek, azok inkább vannak, csak úgy, szórtan, rendezetlenül. „A Veszpák és Mopedok kora volt ez, a szeleniteké és a tomboláé, a tejpor és a hulahopp-láz kora; elfogadják Új-Belgrád urbanisztikai tervét, és a World-Tourist felfedezi Jugoszláviát; akció indul az asszuáni műkincsek megmentéséért, és lezuhan a repülőgép a Manchester United csapatával; a belgiumi világkiállítás fénypontja az Atomium, és Algéria elnyeri függetlenségét; új munkásotthon épül Szabadkán, és az ember kilép a világűrbe” – jellemzi Bognár a Buksi című ifjúsági magazin indulásának időszakát (Volt egyszer egy Buksi). Az elaprózódó, burjánzó események között az m betű, az m ber teremt rendet. A félelem összegubancol, az ember, „emberi tartás” elrendez. Ez a tanulsága számomra a Valiant herceg fegyverhordozója című képregény (!) mintaszerű elemzésének is. Alfréd, Vernon várának jogos örököse meggyújtja az örökségét bizonyító oklevelet, hogy a fényjellel mutasson irányt annak a hajónak, mely a viharos tengeren kikötni készül kedvesével. Ezzel a gesztussal az igazságért való küzdelem – bizonyíték híján – láthatatlan szintre tevődik át; Alfréd végül egy láthatatlan lovag, Valiant herceg kísérője lesz. Ami megmutatkozik, az ismét a hiány. A csak bennünk élő, jelképes lovag, aki beszédre késztet: arra, hogy emberi előjogainkért, kivételezettségeinkért szót emeljünk; ő az, aki „eszményeit szintúgy komolyan veszi, de nem telik tőle egyébre érdekünkben, mint beszédre”.

Ez a beszéd (a Levélnehezék esetében persze inkább az írott beszéd) az emberi tartás – és a műhelymunka – alapja.

A „mi Kosztolányink…” – így, ebben a szókapcsolatban mutatkozik meg igazán (a Levélnehezék olvasói számára) az, ami a szabadkai szerző számára fontos. „…a mi Kosztolányink – hiszem és tudom – mondana valamit azoknak is, akik sürgető koldusai, szegények, a szónak. Nekünk itt, Pesten, akik magunk elé motyogunk, sorolván életünk látottan-látatlan elcsúszott állomásait. Vagy az álmainkat. Hiszen királyfinak születtünk mindahányan! Királyfinak, aki kiáll minden megpróbáltatást, és sikerül, igen, igenis sikerül kiszabadítania kedvesét a sárkány karmaiból! Azután pedig boldogan élnek… Mondana valami vigasztalót, amiért nem adatik meg mindenkinek a jó mesélés önfeledtsége sem” (Néhai Cifra János a „világ történelmé”-ről). Ezt a rövid idézetet példatárnak használom, hiszen mindent tartalmaz, amit Bognár Antal levélpapírjait olvasva kiemelnék: a szülőföld megidézését; a szóművességben munkálkodó mesterséget, amely tapintatlan igényességgel nyúl át műfaji határokon; a már-már hősies emberi erőfeszítést valami „jobb” felé; és a mesélés központi helyét, mely a lényegében magányos emberi lények közti párbeszéd lehetőségeként mutatkozik meg.

„Mi kell ahhoz, áruld el, Majtényi bátyám, mi kell ahhoz, hogy az ember mesélni tudjon, úgy tudjon mesélni, hogy hegyezzék a fülüket az emberek?” – teszi fel a kérdést a Majtényi Mihályhoz írt levélben, és mintha egy múlt századi esztétika? életvitel? életminőség? rezonálna a válaszban:

„Jó pipa kell ahhoz – nem tudom, eltaláltam-e, esetleg nem ilyesmit válaszolnál-e huncutul –, jó pipa, tűrhető feleség, békülékeny öregség. Csendesség.”

Úgy vélem, a mesélés lesz mégis a kulcsszó. Itt fokuszálódik mindaz, amit emlegettem: a félelem és szétszóródás, burjánzás és rendezetlenség tapasztalatával szembeállított műhelymunka, az írás (akár nyelvi) tudatossága (mint a Bogozó nyelvművelő jegyzeteiben, és nehezen állom meg, hogy a cím játékos etimológiáját ide ne jegyezzem) – vagyis az írott beszéd becse, amely miatt „az ember nincs egészen egyedül a rámért magára maradásban” (Megpróbált versek. Jung Károlyhoz). A mesében pedig minden megeshet. Az is, hogy egy valahol, régen olvasott aforizmatikus történet bölcs rabbija Cifra János szavaival válaszol arra a kérdésre, hogy „mi lehet a legrosszabb, ami az emberrel megtörténhet életében”:

– Az, hogy megfeledkezik arról, hogy királynak született – felel a rabbi, Bognár Antal és Cifra János. (Masszi Könyvkiadó, 2001)

Pannón-balkáni élményrétegek. In. Magyar Napló. 2002/7.
Szerző
Elolvasom
Mondatok sorsa, sorstalansága
Szerző

P. NAGY ISTVÁN

MONDATOK SORSA, SORSTALANSÁGA

(Hazátlan szavak)

Levélféle Bognár Antalnak

Nem szeretek levelet (és egyáltalán:) írni, mi tagadás, a nekem címzett küldeményekre is többnyire csak illendőségből és jókora késéssel válaszolok, amire persze nem vagyok különösebben büszke, röstellem a dolgot nagyon, ugyanakkor a kötelezőnek érzett mentegetőzés is fáraszt („ne haragudj, hogy ilyen késén”, „bokros teendőim miatt” stb.), amitől eltekintenem nagy bunkóság lenne, mert, ugye, az esetek többségében a megkeresés baráti indíttatású, meglehet, a(z újbóli) kapcsolatfelvétel szándéka magyarázza, és különben is, kinek képzelem én magam, hogy. Jogosan berzenkedik az önérzet a felrúgott illemszabályok miatt, engem pedig ott egyen a fene a rossz közérzetemmel, bűntudatommal, kit érdekel, hogy napokon, sőt heteken mást sem csinálok, minthogy gondolatban fogalmazom az éppen aktuális válaszlevél mondatait, csupán az kellene, hogy végre erőt vegyek magamon, s egy kezem ügyébe eső üres papírlapra (jelen esetben egy fénymásolt tanmenet utolsó lapjának üres oldalára) akkurátusan leírjam a kezdő formulát, azt a felkiáltójellel is nyomatékosított néhány szót, amelyek után aztán nincs megállás:

Kedves Tóni!

Legutóbbi leveledre, amelyben a (régi) Polisz számára kértél tőlem kéziratot, már-már megbocsáthatatlanul későn (ha jól emlékszem, fél év után) válaszoltam, ráadásul még a kérésed sem teljesítve; igazából semmivel sem indokolhatóan, egyszerűen (mondanám, ha nem sérteném meg ezzel az enyéimet: székelyes lassúsággal) fogalmazom a leveleimet, amelyeket azután gyakorta elmulasztok postára adni.

Akárcsak Te, döbbentem rá, új könyvedet (Levélnehezék, Masszi Kiadó, Bp., 2001) olvasgatván, amelyet Jenei Gyula barátommal, (azóta) egykori szerkesztőségbeli kollégáddal küldtél el nekem Szolnokra, ajánlás nélkül, csupán azzal az előszóbeli megjegyzéssel, hogy én úgyis tudni fogom, miért illet meg épp engem ez a könyv. Elég volt föllapoznom, a Lassan járó levelek (1980-2001) című fejezetben azonmód rátaláltam a személyesen nekem címzett „leveledre”, amelyben teljes terjedelmében idézed a Rólad tíz éve, a Magyarországra való végleges áttelepülésed utáni napokban írt portrém (innen a „Kölcsönvett portré” cím), megfejelve egy eligazító-magyarázó jegyzettel. Ez utóbbiból a magyarországi, a vajdasági magyar irodalomban nem vagy kevésbé jártas olvasó megtudhatja, hogy 1991-ig az újvidéki Forum Könyvkiadóban együtt dolgoztunk (jómagam 1987-től 1993 őszéig) és hogy én, úgymond, „a szolnoki tanárkodásért” odahagytam „felnevelő honunkat”. Nem állom meg, kedves Tóni, hogy ne reflektáljak erre a finom - meglehet, nem is szándékos - csúsztatásra. (Bocs a kissé hosszas, de elkerülhetetlen kitérő miatt.) „Természetesen” (mert lehetett-e az adott helyzetben bármilyen egzisztenciális érdekeltségű döntést magától értetődőnek, „természetes”-nek tekinteni?) nem a „szolnoki tanárkodás” lehetősége csábított át az anyaországba. A könyvedben megjelentetett interjúdban magad mondod: „A hadkötetezettség - a háború miatt - ezt a korosztályt is fenyegette, és az élet egyébként is elviselhetetlenné vált odaát.” Számomra, a Nálad fiatalabb korosztály tagja számára - talán nem sértelek meg azzal, ha ezt állítom - még fokozottabban. És nem is csupán generációs oka volt ennek: a lakás, amelyben tíz éve laktunk, és amelynek a főbérlője a feleségem nagymamája volt, a vukovári szerb szabadcsapatok parancsnokának, L. Z. öccsének a tulajdonába került, akik aztán mindent megtettek (a fizikai bántalmazástól, megfélemlítéstől sem riadva vissza, nem kímélve az akkor épp az első gyermekünkkel terhes feleségemet sem - de ezt inkább nem részletezném), hogy elűzzenek bennünket. Erről sem akkor, sem később nem beszéltem - nevezzük emberi gyarlóságnak, de akár félelemnek is, vállalom. (Egy akkoriban írt versemben örökítettem meg azt a „kávé melletti” „meghitt beszélgetést”, amikor nem is annyira burkoltan megfenyegettek: „A golyó én vagyok, mondod, a lassan hűlő / kávé fölött elmerengve, s te még mindig / élsz.” „A golyó én vagyok... / S én vagyok, akit eltalál, kilő innen / a dördülés, múltam és jövőm lezárja, / árnyéka tünékeny éltem eltakarja.” - Nem tekinthetem a sors igazságszolgáltatásának, sem elégtételnek, amikor 1995-ben értesültem az itteni sajtóból: L.-t Belgrádban a Terazijén fényes nappal lelőtték, szó szerint kivégezték a bandatagok.) És - kell-e ezt épp Neked bizonygatnom? - abban a bizonytalan közrendben nem volt jogorvoslási lehetőség. (Az ügyvédünk máról holnapra, fölöttébb gyanús gyorsasággal leadta az ügyünket - föltehetőleg őt is megfenyegették.) Cinikusan szemberöhögtek: menjek csak a VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) elnökéhez, Ágostonhoz, tőle kérjünk védelmet, de jobban tesszük, ha azonnal szedjük a sátorfánkat, és irány a magyar határ! Huszonnégy órát adtak, hogy kiköltözzünk (szerencsénkre a Forum teherszállítója olcsón, feketén elszállította a bútorainkat). M. Márta fogadott be bennünket telepi pirinyó szobakonyhás lakásába néhány hónapra... A többi ismerős lehet: behívó, bujdosás, az ablakok elsötétítése, a menekülő útvonalak módszeres eltervezése, alvászavarok, a gyomorfekély első jelei stb. Aztán 1993 tavaszán a jó hír: elnyertem az az évi Móricz-ösztöndíjat, januárig visszamenőleg kifizetik. Végül ebből a pénzből települtünk át s jöttünk Szolnokra, amelynek egyik gimnáziumában tanított Cs., a szabadkai barátom felesége, ő ajánlott be az igazgatónak.

Talán nem véletlen, kedves Tóni, hogy nem sokkal az áttelepülésünk után máris felkerestelek Benneteket. Ekkorra persze már olvastad a Magyar Szóban megjelentetett portrémat, amelyet - minek is tagadnám - tényleg tüskeszúrásnak szántam. Úgy emlékszem, erről akkor nem esett több szó közöttünk, amit most, utótag sajnálok, mert ki kellett volna mondanom, amit már akkor is gondoltam erről: az a tüskeszúrás nekem is fáj. Mert az a portré egyszersmind önportré is. Mert én voltam az, aki Újvidéken, az egyetemi éveim alatt, az értelmem rugalmasságát próbálgatva éreztem igazán - és talán először - otthon magam. Igen, szellemem a rendszeres tornáktól megizmosodva itt vált képessé olyan feladatok végzésére, amelyekre néhány évvel azelőtt, falusi magányomban, a látókört szűkítő környezetben gondolni sem mertem. (Gondolom, Te is így voltál ezzel.) Személyesen itt ismerkedtem meg azokkal az írókkal, akiket az ideig egyáltalán nem vagy csak névről ismertem, könyveiket olvasva távolról csodáltam (köztük valakit, akit Bognár Antalnak hívtak, és akit barátai Tóninak neveztek). És (föltehetőleg Hozzád hasonlóan) elsősorban a félszeg természetemet okoltam, amiért nem voltam képes teljesen föloldódni a körükben.

Sohasem szerettem a nagyhangú, melldöngetős, vélt vagy valós igazukért vehemensen küzdő, izgága embereket. Persze mindig is óvakodtam attól, hogy bármilyen jelét is adjam ellenszenvemnek, kerültem hát az olyan szituációkat, amelyek nyílt színvallásra kényszeríthetnének. De a portréban nem ezért nevezlek J.-nek, hisz Te az előbb leírt embertípusnak éppenhogy az ellenpólusa vagy. Irántad ellenszenvet soha nem éreztem. Sokáig meglévő averzióm nem lelki természetű volt: Sziveri János „famulusaként” (a Te kifejezésed, vállalom), egyszerűen nem tudtam megérteni, a Hatalom sugallatára (vagy parancsára?) miért fordultál szembe tegnapi „baj-társaiddal”, a meghurcolt symposionistákkal nevezetes vitairatodban („A veszett fejsze nyele”, ez volt a címe, megjelent a Magyar Szó 1983. május 22-i számában), akkor, amikor szóban forgó Hatalom (nacionalizmust és nyílt anarchiát kiáltva) épp teljesen széttrancsírozni készült a legendás hagyományokkal rendelkező Új Symposiont - nagyjából akkor, amikor anyaországi laptársával, a Mozgó Világgal az ideológiai alapon szervezkedő „dicső korifeusok” ugyanezen ügyködtek. A Sziveri János „vagabund”-alakját megidéző esszédben írod: „Számomra megbocsáthatatlan, hogy megbántottam, mi több, ledorongoltam kebelbarátait. Velük nem, de vele - érdekes mód - azon túl is szóba ereszkedhettem.” (108. o.)

A már halálosan beteg Sziveri Jánost Géber Laci barátommal együtt 1989 decemberében meglátogattuk pesti lakásán. Emlékszem, várnunk kellett rá, mert épp a Kortárs folyóirat díjátadásán (verséért díjazták) vett részt. Döbbenetes volt látni a csonttá soványodott, viaszos arcbőrű, beesett őz-szemű, egykor életvidám, mindenféle mókára bármikor kapható „vagabundot”, akinek láthatólag a szavak kimondása is nehezére esett. Amikor kezet fogtam vele, fölszisszent (pedig úgy tűnt, épp csak megérintem pille-könnyűségű tenyerét, elvékonyodott, hosszú, áttetsző ujjait). Hihetetlen, de még ekkor sem feledkezett meg a Mester-szerepről, feleségével, Erzsivel (sok-sok gyönyörű szerelmes verse Múzsájával) előkerestette a frissiben megjelent új Tandori-kötelet, ám meglehet, csupán a cím okán, örökösen mórikázó, nem hagyhatta ki a poént: „Vigyázz magadra, ne törődj velem”... Beszélgettünk a félhomályban, nehezen lehetett érteni, mit mond, hosszú pillanatokra lehunyta a szemét, talán olykor-olykor el is szunnyadt; elfogódott voltam, ügyetlen; megemlítettem néhány közös ismerősünket (köztük Téged is, Tóni), mire ő az egyikőjükről azt suttogta: „Nem bántott ő engem...” Elhallgattunk. Angyal szállt át a szobán. G. Laci törte meg a csendet: a nagyanyáméknak is ilyen apró mintás paplanhuzatuk volt, jegyezte meg, majd fölajánlotta, hogy megmasszírozza Jancsi teljesen elalélt lábát (ekkor már beültették a morfiumadagolót). A halálosan beteg embert láthatólag megnyugtatta Laci gesztusa, viselkedése. Azóta is nyomaszt, hogy én akkor és ott nem voltam képes hozzá hasonló emberi megnyilvánulásra. A barátom ösztönösen azt tette, mint Geraszim az Ivan Iljics halálában. Ivar Iljics is könnyebben érezte magát, mialatt Geraszim a lábát fogta. Igen, csak az egy Geraszim értette meg a helyzetét, csak ő sajnálta. Mert „egész viselkedésén látszott, hogy tisztában van a helyzettel, és nem látja szükségesnek, hogy ezt eltitkolja, hanem egyszerűen sajnálja a szegény legyengült, beteg urat”. Azóta is foglalkoztat: felbukkan-e az én közelemben is egy Geraszim, ha eljő az idő, vagy olyasvalami ez, amit csak kiérdemelni lehet? - Távozóban (de lehet, ezt csak hozzáképzelem, Te erre emlékszel, Laci) megcsókoltam márványhideg homlokát, ne igyál, vigyázz magadra, mormolta... Föllapozom a Tandori-kötetet, a 237. oldalon ott a címadó vers (Jékely Zoltántól vett idézet) és az utolsó versszaka: „megcsókolok csak egy vak homlokot / madaram ott hordott egy csillagot, / szám érzi a levegőt, ez jele, / hogy - vigyázzak rá, nincs más Semmije.” Aztán mementóként felkacag a Grazból nemrég hozott hófehér gerlepár, egy ottani bűvésztől vásároltuk nemrég potom ötven euróért, rápillantok az órára, te jó ég, már délután kettő, és még nem vittem ki őket az erkélyre levegőzni, megyek is - -

- - - Visszatérve az írógéphez és a(z) (ön)portréra: talán nem is olyan ritkán fordult elő, hogy anno hármasban (Te, az általam is nagyra becsült Böndör Pali és én) beültünk a Forum klubjába, néhány korsó sör mellett elbeszélgetni erről-arról, nem ritkán „konkurens” írók viselt dolgairól. Mi tagadás, ezek a beszélgetések egy bizonyos idő elteltével rendre fecsegésbe torkollottak... És tanúsíthatod: irodalmi vitákba magam sem igen bonyolódtam; ha csak tehettem, elbújtam (mégoly rövidke) szakállam mögé. - De fölösleges sorolni az analógiákat, párhuzamokat. Rövidre fogva: mindketten vajdasági, jugoszláviai vagy efféle írók voltunk, és - meglehet, in aeternum - maradunk is, legalábbis lélekben, virtuálisan (amitől ez még tényleges teher lehet). És ez most - tíz év elteltével, hiszem, mindketten tudjuk, szinte zsigerileg átérezve - egy érzelmi felhangoktól mentes, szimplán kijelentő mondat: az a Vajdaság, az a Jugoszlávia nincs többé. De facto: volt. Persze az emlékezetünkben kiteljesedhet. Csak kell(ene) egy földi pont.

Néha a szavak - kell-e ezt bizonygatnom Neked, egy lírai alkatú prózaírónak? - többet tudnak, mint a használóik. Valahogy innen és túl vannak tetteinken; gesztus- és cselekvésértékűek; hadrendbe állva komoly veszélyt jelenthetnek. És olykor nehéz, de talán fölösleges is ellenállni az attaknak. Veszett fejsze nyele... Szarkasztikus mosollyal utánaszólni a kényszerből távozónak, az (ideiglenesen) otthon maradó valójában semmivel sem indokolható fölényérzetével... „Vigyázz magadra, ne törődj velem”..:

Meglehet, szavaink, mondataink, ha nem is egyenlőek a sorsunkkal, de sorsszerűek. Tő- és bővített, egyszerű és összetett mondatok. Tövek és toldalékok. Fosztóképzők. Fordul egyet a történetem kereke, s hirtelen hazátlanabbak leszünk a szónál. Szótalanok. Ahogy Pilinszky írja: „nincs is szavunk.”

Könyved számomra izgalmas olvasmány volt. Ezúttal üzenem: a Nemzeti ágyás c. fejezetet mély együttérzéssel és (bizonyos vonatkozásban) -értéssel olvastam. Bizony, hosszú, keserves éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy látószögem a Tiédhez igazodjon, kedves Tóni, de hát nem akármilyenek: sorsfordító évek voltak ezek... Erről azonban inkább élőszóban, alkalomadtán... És ne búslakodj a „harmadik harmad” miatt! Inkább lődd be a ziccert.

A régi (és nem csupán kollégiális) barátsággal üdvözöllek!

Szolnok, 2002. október 8-9.

 

(Úton: szép, patetikus mondataink)

Nemzedékem legjobb elméi az egyetemeken tanítanak, szerkesztőségekben dolgoznak, komoly című könyveket írnak, épületeket, családot terveznek, és csak mértékkel isszák a sört. Nem emlékszem, hogy láttam volna őket az őrület romjaiban, egy pofa hasis után kutatva.

Miránk kora ifjúságunkban a szocializmus józansága szállt, ez ellen pedig az Újvilágból importált módszerekkel nem lehetett védekezni, jó stratégaként túlélni csak. Ez persze nem mindenkinek sikerült, de a túlélők sem túlzottan büszkék arra, hogy nekik igen. És most mi van? Akinek gusztusa van hozzá, kedvére rugdoshatja a döglött oroszlán hátsó fertályát, vagy ácsingózhat a még mindig csak hírből ismert jóléti társadalom után. Hol vagyunk még attól, hogy a jólakottságtól elnehezülten megcsömöröljünk ez utóbbitól is, és tüntetőleg kivonuljunk belőle különféle szigetekre, külvárosokba, országutakra, bárhová... (Habár ma már ebben sem vagyok annyira biztos.) Apropó: országút! Mi jut erről elsőre az ember eszébe? Természetesen a Mad Max, az Országúti Harcos. Másodjára eszébe jut(hat) az Úton, Jack Kerouac regénye 1957-ből, amely már a megjelenésének évében kultuszregénynek számított. Az amerikai első kiadás éve egybeesik a beatmozgalom születési idejével; a mozgalom programverse, Allen Ginsberg Üvöltése („Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban...”) is ekkortájt jelent meg. A könyvnek magyarul is számos kiadása látott napvilágot, én például egy ‘70-es kiadású, antikváriumban vásárolt, enyhén büdöskés romániai (Kriterion) példányt őrizgetek, Déry György fordításában. Emlékszem, úgy nyolc éve a „legkedveltebb napilapunk” egyik havi könyvszemléjében olvastam egy ismertetőt. Akkor az ismertető írójával együtt én is azt kérdeztem: Minek? Minek olvassuk el újfent? De nem kérdeztem, és a recenzenshez hasonlóan nem is fanyalogtam. Azt írta akkor a recenzens, az Úton rossz könyv, nemcsak mondani nem tud semmit, de rosszul is van megírva, nyelvileg ötlettelen, egészében humortalan. Nem osztom a véleményét.

Mai olvasatban az Úton jól megírt, izgalmas regénynek látszik. Gyanítom ugyan, hogy a napjainkban újraélesedő Woodstock-nosztalgia dobta a fölszínre, de ettől eltekintve nagyon nagy szükségünk van rá. Mert kikről is szól a beatmozgalom e látszólag anakronisztikus alapműve? Azokról, akik őrültül szeretnek élni, és őrültül szeretnek beszélni, akik sóvárognak a megváltás után, és mindent egyszerre akarnak; egyre égnek, égnek, mint a meseszép, sárga petárda, amely robbanáskor ezernyi szikrát szór az égre, és kék pont ragyog a közepén, aztán az is szétpukkan, s az emberek elragadtatva kiáltanak fel. Végső soron: egy autótúráról szól (hozzánk, megátalkodott gyalogosokhoz), azokról, akik szabadságvágyuktól indíttatva négyszer szelték át Amerikát.

Nos, ezért ajánlanám tisztelettel ezt a könyvet. Mert nemhogy élni, de már létezni is alig tudunk ebben a posztmodern korban. Ha megszólalunk; nem a saját hangunkat halljuk, másokét idézzük (mint tettem én fentebb azzal a szép, patetikus mondattal, jelöletlenül, de posztmodernül), mélységesen melankolikusak és önmagunknak is unalmasak vagyunk, töredékesek, stílustalanok, eklektikusak, szétszórtak és fenemód teoretikusak. Meglehet, már csak „elméletileg” létezünk.

 

(Szavak, mondatok)

Van valahol egy hosszú, mély, bonyolult, tehát lassan olvasható mondat. Ezzel az egy mondattal kezdődik, mondjuk, a vers. A vers, írja Rentz Mátyás Sajátidő c. regényének első oldalán, az egyetem valósága, a próza pedig földút kerékvágásokkal és a tikkasztó nyárban is eleven sáriszapos gödröket megkerülő nyompárokkal. Így édesgeti Szerző az Olvasót, induljon csak el ebben a nagy merevenben, mert el lehet jutni (és vissza) addig a bizonyos mondatig, mert ahol a hiányzó mondat véget ér, kezdődik egy másik. Mert minden egyes mondat újrakezdés, s ha bármily szoros kapcsolat létezik is az egymást követő mondatok között, valójában minden egyes mondat szerkezetében, stílusában, zeneiségében: az egész lüktet.

A szavak, mondatok ritmikus elrendeződése. A sorok hol rövidebbek, hol hosszabbak, hol egyáltalán nincs sor. Svenk, montázs, vágás. Hiátusok, hézagok. A rentzi szövegtextúra. És ezeken a szöveghasadékokon át olykor-olykor, akár Kafka műveiben, bevillannak a nyerseségében is költői valóság képei, váratlanul kinyílik ama egyetem rácsos ablaka, és egy hosszú pillanatra megszűnik a szimpla szépséguralom, egy villanásnyi időre megláthatjuk a kinti világot, amely mindenek ellenére mindig jelenvaló lehetőségként létezik, és az üldözött ember életébe kicsiny ezüstös visszfényt lop be. Villanófénybe kerül az örökké gyanakvó strici Dzsúlió, a nagymezé Gyurászik, a kiéhezett patikusné éppúgy, mint a körforgalomban magát felkínáló kövér asszony, hogy a többiekről ne is „beszéljünk” (azaz a Jegyzetíró és idézett k szonja).

„A magyar rögvalóság díszletei.” Vizuális teljesség. Éldöglődés. Szinte szociografikus hitelességű adalék a Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében c. könyvhöz (Osiris Kiadó, Bp., 2001.), különös tekintettel a Magyarországi kisebbségek c. fejezetre. A pergő párbeszédek, a leírásoknak az ereje megérezteti, hogy Szerző mennyire szomjazik a valóságra (beh szép!), milyen mohón szívja magába a világot (hát még ez!), keresi hozzá a szavakat (és fordítva). Egyébiránt bármikor megállhatunk, és élvezettel ízlelhetjük a mondatok szépségét. (Fölhívom a Szerző szíves figyelmét, hogy a 48. oldalon kezdődő és a 49. oldalon végződő mondata ugyan vitathatatlanul formás, de a tartalmával kapcsolatban az ombudsmannak biztosan lenne egy-két megjegyzése; a 78. oldalon „A lány fél...” kezdetű mondat túlzsúfolt, akárcsak a 85. oldal utolsó mondata; továbbá az kétségkívül érzékletes, hogy a házak „kertfart” mutatnak az útra a 42. oldalon, de ennek a képnek csökken az erotikus töltete az 55. oldalon, amikor ugyanezt teszi az udvar, annyi különbséggel csupán, hogy ő a nemzetközi főútvonal felé fordítja valagát; a „csendszennyezés” a 62. oldalon szép; beleszerettem a 100. oldalon föllelhető Hold-metaforába („nedves sajtgolyó”), alkalmasint lekoppintom.)

Szomorú ezredfordulós tapasztaltunk, hogy már nincsenek szabályos történeteink, csak tojásdad alakúak, és azok is cukorüvegként porladnak; és nincs most ideje semminek. Talán arra van időd, hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. Rabidő, sajáthalál. Ami megírható. Mert lehet.

Ja, és azok a bizonyos allúziók, utalások, „intertextuális elemek” ... Nos, a Szerző a regényében (előfordulásuk sorrendjében, a teljesség igénye nélkül) Wordsworth, Proust, Sukenick, Cortazár, Sztravinszkij, Arany, Kosztolányi, Hajnóczy Péter, Moldova György, Petőfi, Kossuth, Móricz, Kundera, Konrád György, Bréhm Alfréd, Borghes, Esterházy Péter, Salinger, Garaczi László, Szijj Ferenc, Berkes Erzsébet, Pynchont, Sántha Ferenc, Kardos G. György, Zay Ferenc, Háy János, Térey János, Kemény István, Hazai Attila, Csehov, Krasznahorkai, Kafka, Hamvas Béla, Mészöly, Darvasi László, Haklik Norbert, Márton László, Csokonai, Kulcsár Szabó Ernő, Tersánszky, József Attila, Szondi Lipót, Lakatos, Ladányi, Tolsztoj, Szabó Dezső, Rudolf Steiner, Gombrowicz, Mrozek, Hemingway nevét említi vagy utal rájuk.

Jegyzetemben szó szerint vagy torzított formában Balázs Attila-, Bálint Péter-, Esterházy Péter-, Haklik Norbert- (szia, Norbi, okvetlenül hívj föl!), Italo Calvino-, Juhász Erzsébet-, k szonja-, Milan Kundera-, Petri György-, Rentz Mátyás-, Schein Gábor-, Sziveri János- és Thimár Attila-idézetek vannak.

(Rentz Mátyás: Sajátidő. Fiatat Írók Szövetsége, Bp., 2001.)

 

(Újra: olvasás, Pangloss igaza)

Nem tudom, volt-e valaha, és ma akad-e olyad olvasója a Candide-nak, aki osztozna Pangloss mester derűs optimizmusában, aki a kis Candide-hoz hasonlóan teljes jóhiszeműséggel hallgatná az orákulum bölcs leckéit az ok és okozat összefüggéséről: orrunk azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, lábunk pedig arra való, hogy nadrágot húzzunk rá... Noná, hogy nincs igaza filozófusunknak, hisz az ő gondolatmenetét követve azt is mondhatnánk, az orrunk azért van, hogy a mellettünk árnyékba boruló irigyeink időnként rákoppintsanak. Nem szólva arról, hogy e kiemelkedő porcos szervünket illetően Pangloss bizony alaposan melléfogott, ugyanis nem számolt az orvostudomány gyors fejlődésével, a nagy felfedezéssel, amely forradalmasította a szemészetet: a kontaktlencsével. A dolgok ilyetén alakulása folytán orrunk elvesztette legfontosabb funkcióját: hogy nyergére ráhelyezzük szemüvegünket. Óriási tévedés lenne, ha elbagatellizálnánk szaglószervünknek eme funkcióváltozását, mert gondoljunk csak bele: e tény minden más érvnél meggyőzőbben cáfolja Pangloss (és Leibniz) tételét, miszerint ez a világ a legjobb valamennyi lehetséges világ közül. Azoknak, akik ma, nem sokkal Voltaire születésének 300. évfordulója után, orrukat lógatva ezen keseregnek, sajnálattal nyugtázva a nagy francia fölvilágosult filozófus időszerűségét, még csak eszükbe sem jut a dolgot összefüggésbe hozni a közvetlenül a szemgolyóra, a szemhéjak alá helyezhető, nem látható szemüveggel. Kár is volna tagadni: baj van a látásunkkal. Hogy a többi megemlékezőhöz hasonlóan én is Voltaire-t idézzem: „Hm”. A Világfi című versében pedig (a Kritika tette közzé néhány éve Petri György kitűnő fordításában) azt írja, hogy e kor (azaz „az”) néki kedvére való. A természet gyerekkorában még - így ő - nem ismerték az enyém és a tiéd szót, közösen bírták semmijüket. Nos, ez a semmi sehány részre sem osztható, ebből tehát nem kér Voltaire, de a retkes nyakú Évával sem vágyik ágyba bújni (a Paradicsomban még nem ismerték a szappant), inkább a parfümös fürdő gőzében ernyedten alámerül.

Voltaire? Pangloss! Merthogy: „Ahol vagyok, ott a paradicsom.” Miért van hát az, hogy Voltaire-ről, a mondénról általában megfeledkeznek, s csak a valláskritikust, a fölvilágosult gondolkodót idézik. Azért, mert Panglossnak nincs igaza? Ma is dúl a vallási fanatizmus, lassan barbarizálódunk, s fényévnyi távolságra kerültünk attól az eszményi embertől, akinek nevében Voltaire állítólag kijelentette: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálomig védelmezni fogom a jogát, hogy kimondhassa.”

 

(Sorstalanság; mondatok sorsa; Kertész; Nobel-díj)

Néhány hónapja - nyárközepén - elolvastam Kertész Imre könnyednek semmiképpen sem nevezhető regényét, a Sorstalanságot. Mondhatni, a legalkalmatlanabb időben. Akkor, emlékszem, szinte örültem az agyzsibbasztó kánikulának, amiért az ilyen, „nehéz” témájú könyvről nem enged szólnom - nem ildomos; az olvasók ilyenkor mintegy „kivonulnak” a komoly irodalomból: a vízpartra, a hegyek közé, az erdőbe, bárhová -, de most, levélhulláskor, korai fagyok idején látnom kell: fölösleges volt a mulasztásért az évszakot okolnom, beszélnem a regényről most sem könnyebb. Miként a regény témájáról sem könnyű, sőt már-már lehetetlen szólni. Minden elismerésem Kertész Imréé, aki évszázadunk legnagyobb botrányáról - a koncentrációs táborról - megkísérelt irodalmilag érvényes formában megnyilatkozni. Mert a lágerekről ma, annyi idő után sem tudunk többet, mint amit Pilinszky János végső evidenciaként megfogalmazott: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt (bizonytalan formájú terület)”. Kertész megpróbált hitelesen - tehát stilizálatlanul - leírni egy abszurd helyzetet, még ha eleve tisztában is volt vele: vállalkozása kudarcra van ítélve. Auschwitz ugyanis nem illeszthető be a történelembe, logikai-szintaktikai képtelenség (Heller Ágnes). Ennek a képtelenségnek pedig szinte lehetetlenség szerkesztett regényformát adni. A regénybeli kisfiú - aki egyes szám első személyben mondja el szenvedéstörténetét a téglagyári munkaszolgálattól kezdve a Buchenwaldban eltöltött egy éven át a Budapestre való hazaérkezéséig - a regény végén egy felnőttet meghazudtoló éleslátással fogalmaz: „Nem lehet elképzelni... úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot.” A regény a hasonló tárgyú prózai művek sorából azzal emelkedik ki, hogy a táboréletet a maga összetettségében próbálja ábrázolni, a nyilvánvaló testi-lelki leépülés mellett a sorsukat önhibájukon kívül elvesztők önvédelmi mechanizmusának működését is láttatja, méghozzá belülről: egy serdülő korú gyermek tudatának tükrében. Meglepő és döbbenetes, hogy a város láttán, amelyet egykor elhagyott, gyűlöletet érez. A tábor után viszont honvágya van: „Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult benne, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet.” Mert nincs oly képtelenség, amit nem élnénk át természetesen, mondja. Mert „még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”

(Jegyzet 1994 novemberéből; megjelent egy kérészéletű szolnoki lapban. A minap akadtam rá az újságkivágásra, szertehagyott jegyzeteim, cetlijeim között kutászkodva, a mondatról - mint olyanról - írandó kisesszémhez keresve vonatkozó idézeteket. Leemeltem a könyvespolcomról a megjegyzetelt regényt és a Gályanaplót. Ez utóbbiba belelapozva aztán megtaláltam az alkalmas bekezdést: „Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?” (161. o.)

...Holnap a(z) (egyetemes) nagyvilág szinte valamennyi újságjának címoldalán olvasható lesz a hírmondat: Kertész Imre magyar író kapta az idei Nobel-díjat.

Hatalmas, öles betűkkel: A 2002. ÉVI IRODALMI NOBEL-DÍJ KERTÉSZ IMRÉÉ!

Az író sorsa.

Az olvasó sorsa.

A szavak, mondatok sorsa.

Egy irodalom sorsa.

Isten lát; tátva lát!

A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Elolvasom

(ÖSSZE)TARTOZÁS

Képesek vagyunk-e megbirkózni egy olyan elbeszélő mű értelmezésével, amely sem a kortárs magyar próza törekvéseihez, se a magyar regénytörténet mainstream vonulatához nem illeszkedik?

Bognár Antal az 1994-es Családregénynapló után tizennyolc évvel később jelentkezett új regényével, a Tartozással. A családregény genealógiai alapú logikáját itt egy egészen másféle struktúra váltja fel: az ugyanabba a városrészbe és közös metafizikai keretbe rendezett, de egymással majdhogynem csak véletlenszerű kapcsolatban lévő szereplők „mesélik végig” a magyar történelmet.

Tartozásban a magyar történelem a XVII. század végével, az ország újraegyesítésével kezdődik el. A Buda visszavívása előtti idők, mint például a gyulafehérvári székesegyház építéséhez kötődő események csak egyfajta mitikus múltként vannak jelen. A regénynek vannak fontos zsidó és református mellékszereplői, ennek ellenére mégiscsak nagyon „labancos” regény a Tartozás, nemcsak az időrendje, hanem a szemlélete miatt is: valamiféle kispolgárias, németes meghittség és kötelességtudat határozza meg a szereplők szenvedéshez és egymáshoz való viszonyát. De hogyan is lehetne ez másképp egy Óbudához ilyen szorosan kötődő regényben?

Mert a regény hőseit és elbeszélőit (látszólag) semmi más nem fűzi egymáshoz, csak az, hogy életük vagy életük egy szakasza Óbudához, és ezen belül a Kiscelli kastélyhoz kötődik. Mintha egy földöntúli fényképész egyetlen fotót készített volna az összes valamikor élt óbudairól, hogy felfedezhesse a sorsokat összekötő titkos kapcsolódásokat.

De minek is? Mert hiszen a Tartozás szereplői többségükben lúzerek. Megrágalmazott orvosok, perbe fogott kispapok, ötvenes években félreállított költők, daganataiktól némán szenvedő feleségek… csupa olyan hős, akik többnyire csak mellékszereplőkként szoktak felvonulni a magyar regényekben. Mindennapi emberek, akik rossz helyen, rossz időben „futottak össze”. Miképp Bognár 1983-as, Esélyek könyvében is, itt sincs senkinek esélye arra, hogy a sorsa feltételein változtasson, ennek ellenére a Tartozás szereplői mégis egymást éltetik tévedéseikkel és tehetetlenségükkel. Nem a „sorsszerű” kapcsolatok, a szerelem, házasság, barátság vagy akár a mester-tanítvány-viszony a meghatározók, hanem a véletlen találkozások. Mintha valaki bevágna egy ajtót, és ez a mozdulat kinyitna egy másik ajtót egy neki ismeretlen ember életében.

Bolyongunk a későbarokk Óbuda, a szecessziós Budapest, az ötvenes-hatvanas években „újjáépült” Óbuda utcáin. A szereplők a saját jelenükben élnek, a saját nyelvük szerint próbálják a történetüket megfejteni, de bennük csak az az érdekes, ami egy másik korhoz, vagy egy, gyakran nekik ismeretlen szereplőhöz kapcsolódik.

A sorsok abszurd, de mágikus egymásrautaltságát jól példázza a regény visszatérő, mitikus helyszíne a Kiscelli kastély. A hajdani kolostor, amely az idők folyamán szolgált kastélyként, bútorraktárként, szerelmi fészekként, hadikórházként, katonai támaszpontként, múzeumként egymagában is jól érzékelteti minden emberi tervezés hiábavaló voltát. Mert melyik a Kiscelli kastély „igazi arca”? És egyáltalán mi a „funkciója”? És mi lehet a „hiteles története” Óbuda újjáépítésének, az I. világháborúnak, Budapest ostromának? A tévedések, félreértések egymásra rakódnak, mert hiszen minden hős a maga módján érti „félre” a történelmet – de éppen ez a számtalan egymásba kuszálódó értelmezés és sors, vagy (túl) kései változtatni akarás alakítja azt, amit újkori történelemnek nevezhetünk.

Eldobsz egy gránátot, ami egy másik ember lábát vágja le. Talán holnap, talán majd évtizedek múlva.

A Jóisten, meglehet, szereti az ilyen kirakós játékokat. És az olvasót is borzongással tölti el egy olyan regényuniverzum, ahol nem a karrierregényekben meghatározott fordulópontok, hanem a legbanálisabb véletlenek dönthetnek az egyes ember (és persze városok, városrészek, háborúk, nemzetek) sorsáról. A Tartozásban fatalizmus és gondviselés egymás szinonimái. Minden út jó út, minden út megfelelő út. Mert hiszen a sok-sok látszólagos véletlenből, szerencsés vagy balszerencsés találkozásból, a sok-sok bizarr balesetből, szokatlan félreértésből kirajzolódik egyfajta furcsa tanítás is: ha kihasználod a véletlen kínálta bizarr lehetőségeket, akkor – számodra, meglehet, felfoghatatlan módon – mégiscsak továbblökheted mások történetét. Isten útjai kifürkészhetetlenek – a Tartozásban mindenképp a kifürkészhetetlenen van a hangsúly.

Ez a nagyon eredeti kollázstechnikával megalkotott regény ötletesen a társművészetek inspirációjából is merít. Mert hiszen a sok ide-oda hömpölygő, kusza sors, a sok párhuzamosan futó, egymásba villanó vallomás, melyeket (látszólag) csak helyszínek, tárgyi motívumok kötnek össze, nemcsak Thornton Wilder híres regényére (Szent Lajos király hídja) emlékeztethet minket, hanem filmes trükkökre, elsősorban Itar Yossarian narrációs technikáira is. De az újra és újra felbukkanó „látványelemek” a Tartozásban kirajzolnak bizonyos fogalmi struktúrákat, amelyek akár a történelem értelmezésére is szolgálnak. Valaki megpillant a Margitszigeten egy felborított méhkast, később kiderül, hogy ezt mások is látták, de ők máshogy, másképp élték át, aztán megtudjuk, hogy a méhkast kik és miért borították föl, mígnem az állandó ismétlések és átértelmezések révén a „méhkas” az emberi együttélés metaforájaként borul a szövegre. Mert hiszen a méhkaptár-metaforát a szereplők többsége is értelmezi, így az emberek összetartozásán töprengő Jani bácsi is: „Mi lenne valójában a raj, amelyhez tartozol, ez a kérdés. A három ember egy páncélosban sülve-főve együtt, főve olykor a saját levükben, és sülve is, ha találat éri őket és csecsemő méretűre szenesednek. A család, a ház, az utcabeliek. […] Ki mindenkivel lehet és kell összekapaszkodni?” (254.)

A sok-sok beszélőt és szereplőt a regény motívumrendszeréből kirajzolódó, igen átgondolt metafizikus konstrukció köti össze. A Tartozás – bár ez nem szereplős regény, hiszen itt majd’ minden szereplő egyformán kitüntetett – már csak ezért is megidézi Hamvas Béla gomolygón fordulatos Karneválját. Igazságos tehát, hogy a sok-sok „felborult méhkas” egyikének idején, a budapesti ostrom napjaiban Hamvas Béla személyesen is megjelenjen. Azért hogy a többi szereplő fölé magasodjon? Hogy valamilyen igazságot képviseljen? – nem gondolnám. Mert hiszen a Tartozásban csak a mások szenvedésében való – akár öntudatlan – részesedés révén lehetséges a megváltás.

 

Bognár Antal: Tartozás, Budapest, Napkút Kiadó, 2012.

Isten lelke lebeg a vizek felett (Bognár Antal: Tartozás)
Metafizika és történelem. In. Magyar Napló. 2013/3.
Szerző
Bognár Antal: Tartozás. In. Könyvhét. 2013/3.
Szerző
Bognár Antal: Tartozás
Szerző
Tartozások. (Bognár Antal: Tartozás). In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika V. A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Elolvasom
„Semmi az írás. Semmi az élet.”

Fekete J. József: “Semmi az írás. “Semmi az élet.”

Ötven év novellaterméséből válogat A gurítónál[1] című Bognár-kötet, ami ráébreszt, hogy valóban rokontalan prózát olvasunk, miként már korábban is sejtettük. Erről győz meg a kötet Breviárium című része, amelyben 1968 és 1995 között keletkezett novellák sorjáznak, időrendbe szedve, és ezt a meglátást hitelesíti az 1998 és 2017[2] közötti írásokból, interjúkból összeállított Voucher című fejezet.

 A régi novellák közül a legelső, A holttest még megidéz prózaíró rokonokat, Kafkát, és Gobby Fehér Gyula ugyanoda visszavezethető látomásos, parabolisztikus prózáját, és ezzel vége is az összevethetőségnek. A víziós történetek, amelyekben a vasút szinte állandó toposz, a hősök meg a szereplők identitása pedig rejtve marad az olvasó előtt, hamarosan érdektelenné válnak a szerző számára. Hamarosan az önéletrajziság és a már részben árnyalt figurák kiszorítják az elbeszélésből a rejtelmet, a megdöbbentő fordulatokat, de az apai szabóműhely, a külváros, a vasút továbbra is kedves színtér egy-egy történet elbeszéléséhez. Az önközpontú emlékezés kerül a fantázia helyébe, a szövegekben megjelenő „kölyök” elvileg az elbeszélt „én” megjelenítője, ám ehhez nem árt némi fönntartással viszonyulni.

 Az elbeszélések visszautalnak Bognár regényeire is, amelyekben „alternatív életszituációkat” teremtve mozgathatóvá teszi azok fejezeteit, mozaikszerűséget teremt, amelyen belül a lehetséges élethelyzetek nem követik a törzsszöveg időbeli folyamatosságát, hanem építőkockákként átrendezhetők, és ezáltal nem támasztanak igényt a folyamatos olvasásra, akár ugrálhatunk is az életszituációk között.

A kötet egyik alapkérdése, hogy ha az ember az előtte adott sorslehetőségekből mindössze egyetlen egyet képes beteljesíteni, miként élheti meg saját halálát: „Ha a mozdonyvezetőt olyan állomásra osztják be tolatószolgálatra, ahol állomásismerettel nem rendelkezik, köteles maga mellé vonalismerettel rendelkező, figyelésre kötelezett pilótát kérni. Életed rendező pályaudvarán a saját irányvonatod rendezésekor ez az egy nem lehetsz. Opus ignoramus” (242) – olvasható a Rendező pályaudvar című, 2018-as szövegben. Ehhez a kérdést egy évvel korábban vetette fel a szerző a kötet bevezetőjének is tekinthető Várószoba szövegében: „Ágyamon fekve a halálra gondoltam hosszasan. Hogyan lesz, hogy fog velem megtörténni? Milyen lesz az, amit meg kell egyszer élni, amit csak élő élhet meg, még tudottan és már nem tudottan? Aminek jövő ideje, az a milyen is lesz, igazából semmikor máskor nincsen, csak most van.” (7–8)

 A halott lányról szóló időtlen víziótól a szerző gyermekkorának realitásán át a régmúlt, leginkább a középkor drapériáján keresztül a meg nem élt jövő fantáziás megidézéséig bárhol témát talál Bognár, bárhol, ahol az ember, annak sorskérdései és létbizonytalansága és bizonyossága állítható középpontba.

 Viszont mennyire értékelhető írói gesztus ez? Őíróságának és Prózai Énjének erre a kérdésre is van válasza: „Semmi az írás. Nem odázza el senki vesztét, nem segít életben tartani, még csak nem is int veszélyre. Nem könnyít senkin, és nem kárpótol senkit azért, mert lennie kellett. Nem váltja meg őket, csak siratja. Semmi az élet. Miért adtam tovább mégis a történetemet? Egy író tiszteletéért? Egy fantomfiguráért? Vagy hogy könnyítsek lelkemen? Csak azért, hogy működtessem a nyelvet, ezt a vastüdőt? Mellyel nem merhet versenyezni…” (183) Hát igen, a nyelv. Régtől fogva tematizálja Bognár, miként az íróság mibenlétét, de mindig csak valamilyen elbeszélt történet kapcsán, vagyis nem terheli elmélkedésekkel a szöveget. A könyvbe került írások születésének idején a vajdasági magyar irodalomban voltak, akik Bognárnál többet mozgósítottak a magyar szókészlet különböző rétegeiből, Bognár viszont nyelvi fegyelmével, választékosságával, stiláris cizelláltságával tartja a mércét pályatársai előtt.

A szerző pályakezdése után ötven évvel a kezdő érdeklődőnek könyvek sorát kellene elolvasnia Bognár írásművészete megismerésének érdekében. Valljuk be, laikus olvasó számára ez manapság luxus. A Napkút Kiadónak köszönhetően a várható élmény zanzásítható, bár a 418 könyvoldal se semmi. Ám, ha valaki türelmetlen, bátran ugrálhat a szövegek közt, más szerzőkre utaló párhuzamokat aligha talál, ám mindvégig eredeti Bognár-prózát olvashat, és egyik írás étvágyat alapoz a következőhöz és az előzőhöz egyaránt.

„Semmilyen ítélethez nincs többé mérce, minta. Halálpontosak a házi mérőszalagjaink és a vécépapírtekercs-vágó ipari hengerek, a reklámmásodpercek, a faltól falig lézer és a génszekvenciák szikéje – mégis humbug az egész! Mert nemtörődömségre szoktat a játszi biztonság, miközben a jó iránytól viszont egy szögmásodperc eltérés – amit félvállról veszünk – tévútra visz! Mindent feltártunk, és nem tudunk semmit. Lélekben csak tévelygünk. Találgatja közben doktor Kmetz Jónás, hogyan készíthetik Velencében a káposztás cvekedlit: cukrozzák-e, avagy megborsozzák? Hát Vidoniné, az oda csak honosuk jövevény? Milyet szeretett a férjeura, aki ráadásul magyar is volt; és milyet kaphat a vendég? Ki milyet kér?” (400) Lám, mennyire szép a világ globális sztrádájának és a legbanálisabb hétköznapok ösvényeinek egymásba fonása egyetlen elbeszélői lendületben? Technológiai totalitarizmus vs. gasztronómiai parlagiasság? Csúcstechnológia szemben a fakanállal? Dehogyis? E két dolog közé feszül a lét, miként a születés és a halál is egyben nagy mitológia és a leghétköznapibb esemény.

 

Bognár Antal: A gurítónál. (Opus Ignoramus) Napkút Kiadó, Budapest, 2018, 418. oldal

 

[1]  Vannak dolgok, amit a kritikus nem árulhat el, és itt nem csupán a detektívregényekre gondolok. Hogy mi a Gurító, megtudható már a könyv 9. oldalán.

[2]  A kötetben ugyan 2018-as írás is olvasható.

Interjúk
Nyelvünk oltáránál