Skip to main content

Böndör Pál

költő
író
szerkesztő
dramaturg
műfordító
1947. szeptember 28.
-
2020. október 5.

Az általános iskolát és a gimnáziumot szülővárosában, Újvidéken végezte, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója volt. Tíz évig mint programozó dolgozott a Vajdasági Társadalombiztosítónál, ami után nyugdíjaztatásáig az Újvidéki Rádió dramaturgja, majd irodalmi szerkesztője volt. 1979 óta Temerinben él.

Kiadványok
Fordításkötetek
Antológiák, tanulmánykötetek
Laudáció. Néhány mondat Faragó Kornélia Kultúrák és narratívák című Híd-díjas tanulmánykötetéről
(Híd. 2006/6–7., p. 137–138.)
Szerző
Jegyzet a jegyzetről. In. Magyar Szó. 2003. március 22–23.
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Tipopézis. In: Magyar Szó, 1969. július 20.
Szerző
Tárgyilagos versek. In: Magyar Szó, 1970. augusztus 22.
Szerző
Könyvkritika – szükséges – vargabetűvel
Szerző
Válasz Gerold Lászlónak Böndör versei kapcsán
Szerző
Fiatalok könyvei. In: 7 Nap, 1971. január 22.
Szerző
Vers lesz...
Szerző
Egy szűkszavú lírikus. In: Képes Ifjúság, 1971. február 3.
Szerző
Felfrissítő szerep? – széljegyzetek Böndör Pál verseihez. In: Magyar Szó, 1974. április 27.
Szerző
Új utakon. In: Magyar Szó, 1975. január 25.; Könyv és kritika, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Predesztináció és ethosz. In: 7 Nap, 1975. április 4.
Szerző
Fehér és fekete. In: Képes Ifjúság, 1975. február 5.
Szerző
E táj nem ismeri a súlytalan díszeket
Szerző
Kihűlt szómadár a karszt fölött. In: Magyar Szó, 1976. június 13.
Szerző
Súlytalan díszektől közhelyek súlyáig - adalék Böndör Pál költészetének kérdéseihez
Szerző
Böndör Pál költészete. In: Vonulni ha illőn. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Lírai ügyelet. In: Magyar Szó, 1979. február 3.
Szerző
Lepke lesz-e belőle?
Szerző
Súlytalanul. In: Magyar Szó, 1979. március 10.
Szerző
Szemlélődések. In: Képes Ifjúság, 1979. március 28.
Szerző
Határainkon túl. In: Élet és Irodalom, 1979. november 17.
Szerző
Határainkon túl. In: Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Szerző
A rejtőzködő személyiség (Böndör Pál: Karszt, Vérkép). In: Alföld, 1980/9. sz.
Szerző
A sodródás teljessége. In: Üzenet, 1983/7–8. sz.
Szerző
A szövegírás változatai. In: Könyvvilág, 1984. június
Szerző
Verseskönyvek korrespondenciája
Szerző
Verseskönyvek korrespondenciája. In: Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
„Hallották-e hírét?”. In: Temerini Újság, 19. sz. (1985)
Szerző
A meg nem felelések groteszkjei. In: Magyar Szó, 1985. július 20.
Szerző
A kiosztott élet. In: Magyar Szó, 1986. szeptember 6.
Szerző
Szóbuborékok kép nélküli négyzetekben
Szerző
Regény – képekben. In: Magyar Szó, 1987. június 13.
Regény – képekben. In: Fekete J. József: Próbafüzet. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
A megnevezés nehézségei
Szerző
„Lírai napló”
Szerző
A helyezkedés költői felülbírálása. In: Üzenet, 1987/5. sz.
Szerző
Önkínzó őszinteség. In: Vajda Gábor: Lefojtottság. Életjel, Szabadka, 1996.
Szerző
Zsákutcák. In: 7 Nap, 1987. december 11.
Szerző
Újdonászati igények nélkül. In: Magyar Szó, 1989. június 10.
Szerző
„Eposzt írok, méghozzá vígat - hogy nem jutott előbb az eszembe”
Szerző
Gázlókeresőben
Szerző
Böndör Pál: Némafilm
Szerző
Egy szerelmes vers. In: Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Böndör Pál: Nem értem
Szerző
Naplók, emlékiratok, versek. In: Magyar Szó. 1992. július 26.
Szerző
Szómágia. In: Magyar Szó, 1993. június 5.
Szerző
Vers (Böndör Pálé). In: Magyar Szó, 1993. június 12.; In: Bori Imre: Hétről hétre. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A „teremtés előtti csend” anyanyelve
Evergreen kutyaszorítóban
Ezredvégi megálló. Forum Könyvkiadó Intézet, 1998.
A kétely versei
Szerző
A kétely versei. In: „Összetartozó neszek”. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt
Szerző
Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt. In: Kortárs, 1994/1. sz.
Szerző
Tegnap és ma, Böndör Pál költészete. In: Magyar Szó, 1994. április 14.
Szerző
Tegnap és ma (Böndör Pál). In: Bányai János: Talán így. Forum Könyvkiadó Intézet, 1995.
Szerző
Tartós bénultság (Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt). In: Vajda Gábor: Lefojtottság. Életjel, 1996.
„Megbotlasz, lépsz és félsz”. In: Magyar Szó, 1997. május 31.
Böndör Pál: Akrobatika. In: Bori Imre: Írók, események, jelenségek. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Elolvasom
„Már csak úgy megyek el, hogy maradok”
Szerző

"Már csak úgy megyek el, hogy maradok"

Böndör Pál: Eleai tanítvány

A válogatott és új versek alcím csábításának feltehetően kevés olyan olvasó állhat ellen, aki tisztában van (mondjuk például) a szinkrónia és a diakrónia terminusok mibenlétével. Az új versek mellett/előtt megtalálható régiek együttolvasása megengedi az egy ív felrajzolását. Ahhoz azonban, hogy egy költői pályaívről valamilyen fogalmat alkothassunk, a válogatott verseket tartalmazó kötet nem feltétlenül elegendő. A válogatottság ténye a szelekciót létrehozó válogató instanciát implikálja. A válogató által e kötetbe felvett versek dekontextualizálódnak, hiszen a textuális térben elfoglalt helyük nem ugyanaz, mint korábban volt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy pozíciójuk valamelyest meglazul, erre példaként talán A krupié kiosztja önmagát sorozat hozható a Jégverés című kötetből, hiszen e válogatásba csak néhány vers kerül át. A dekontextualizáció azonban rekontextualizációt is feltételez, hiszen minden egyes szövegszegmentum helye az új kontextus által határozódik meg. Az egyes darabok időhöz kötöttsége is fontos jelentésszervező elem: A hajszárító bura című vers (Jégverés, 1979-83) az értelemkonstrukció feltételeként megkíván(hat)ja az Ich bin ein Dichter című vers (Karszt, 1969-73) - mint a versszöveget időben és térben előző szöveg - ismeretét. A korábban külön kötetekben található versek itt egy korpusz részeit alkotják. A korai és az új szövegek tehát más teret képeznek meg, melyhez szinkron időmetszet illeszthető. A tér azonban őrzi a régi heterogeneitást, a korábbi kötetekre tördeltség nyomait, hiszen a válogató instancia lokalizálja a korábbi verseket, melyek így egyszerre aktivizálják a szinkrón és a diakrón időstruktúrát. Mindez relativizálja a válogatott-ság és az új-ság meghatározásokat is, hiszen a rekontextualizáció a verseket új környezetbe helyezi, s ez az értelemképzés szempontjából nem mellékes, illetve az új versek új-sága a régiekhez képest konstituálódhatna, de az utóbbiak éppen reaktivizáltságuk miatt kezdik ki az új-ság státuszt, mivel ezt ők is revendikálhatják maguknak. Mindez azonban csak jelzése lehet egy olyan elemzésnek, mely itt nem (vagy csak részben) valósulhat meg.

Van néhány, stratégiailag fontos helyet betöltő vers. A korábbi kötetcímeket (jelen esetben a részekéit) adó versek rögtön a rész kezdetén állnak, kiemelve (tipográfiailag is) a többi költemény által alkotott folytonosságból (Karszt, Vérkép, Jégverés, A gázló, Ördöglakat); illetve van egy részeken kívüli, a kötet elején található vers. Ez utóbbi pozicionáltsága leginkább Ady hasonló verseire emlékeztet(het) (Góg és Magóg fia vagyok én..., Sem utódja, sem boldog őse...): az egyes részeken kívül, de a köteten belül; sem itt, sem ott, itt is és ott is, a kezdet aktusaként és egyben folyamataként is. A gesztus a hagyományhoz való viszonyt is jelzi, amennyiben a korábbi gesztus ismétlése. A vers címe. A Pannon-tengeren pedig explicite jelzi azt a tágabb szociokulturális kontextust, amelyet a Bácska földrajzi név tovább pontosít, olyan posztulátumként funkcionálva, amely a költemények interetnikai problematikába való ágyazottságát jelzi. A Pannon-tengeren hajózás ("összetákolt tutaján kint a nyílt / tengeren éhesen s meztelenül") felidézheti az Új vizeken járok című verset a már jelzett elődtől, de a század eleji öntudat, s a körülmények uralhatósága nélkül.

A Karszt című rész, főleg a címadó vers, részben a tárgyias költészet jellegzetességeit aktivizálja. Ugyanakkor már itt is komoly hangsúlyokat kap az, ami a költemények létszemléleti vonatkozásaira mutat rá, s a válogatott versek minden részében jellemző: a versbeli szubjektum játékban-léte. A játék ezekben a versekben nem jelent játékosságot, vagyis a szövegalakítási technikák esetében mindez nem (feltétlenül) érvényesül.

Állandóan visszatérő játék a futás (Huszonvalahányan, Egyéni csúcsom közelében, A hazai pálya előnye, Két könnyed darab 1., Ámokfutó a pályán, Teljesítmény). Az egyik legfontosabb probléma a szabályok elfogadásának kérdése. A szabály megsértése lehet ugyanis egy másik játék szabályának való engedelmesség. Egy valami biztos: valamilyen szabálynak állandóan alá vagyunk vetve. A sakk kapcsán is a Szabálymódosítás kerül elő, ennek lehetőségei/lehetetlenségei: "Gondolom az sem lenne rossz húzás, ha létezne másoknak nem ártó, más figurákat le nem ütő, de maga is immunitást élvező játékfigura". A kártyázás az interszubjektív kapcsolatokra is rámutat: "A játéknak tulajdonképpen semmi tétje... Mégis izgalmat színlelünk. / Mindketten csupán a másik kedvéért. / Rájöttünk erre már évekkel ezelőtt, / de hallgattunk róla. / Ez a mímelt izgalom barátságunk alapja." ("Ércnél maradóbb")

A hangsúly nem feltétlenül a játék kimenetelén van, ami számít, az az, hogy "mégis megmutathatjuk, / mit tudunk - és mire vagyunk képtelenek" (Félidőben). A színészi játék (Szereposztás, Második felvonás, A főszereplő, A főszereplő felbukkanása egy példamondatban) kapcsán is a szerepbe való kényszerítettség, a szerepsémában való mozgás korlátai problematizálódnak. A Zálogosdi című versben pedig maga az élet minősül játéknak: "Az apám boltost játszott egy életen át / a nagyapám tanítót és főbe lőtt katonát. / Én pedig megjátszom a költőt / aki a zálogcédula hátulján fogalmazom / egy nemzedék nevetséges testamentumát." Ez a vers azt is jelzi, hogy a versben beszélő tudja, hogy játszik, márpedig a játékban levés során erre nem reflektálunk. Ez a metapozíció szinte mindegyik versre jellemző, ennek ellenére nem feltétlenül biztos pozíció (függőben hagyva azt a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges-e): "Viszont aki csak zenét jött hallgatni / (a táncolókat nézni), annak / mindezen nem kell törnie a fejét. / Az megint más kérdés, nyer-e az ilyen / vagy veszít" ("Játékszabály").

Ezek az úgynevezett játék-versek dominálnak a második, Vérkép című részben, azonban ugyanebben a részben található néhány más, szintén az identitás kérdését tematizáló költemény is, melyek szorosan kapcsolódnak az előzőekhez: "Nem hallgat rád a kezed, más- / milyen aláírásra csábít" (Hamisítvány), "Személyi számod a kulcs. / E számot nem cserélheted ki, s halálod után nem örökli senki" (Kulcs).

A harmadik rész a Jégversé címet viseli: "Versem soha be / nem érő vetés. Szavam / rá a jégverés". Az irodalom, az írás kondíciói kerülnek leginkább előtérbe, az önreflexív versek megsokasodnak. A hajszárító bura tartalmazza a megírás körülményeit, melyek a Kubla kán című vers körül kialakult mítoszhoz hasonlíthatóak; a zárlatból kisejlő költői attitűd is talán a mainál korábbi, inkább tradicionális szerepnek mondható: "Költő! / - ezt magamnak mondom és nem általában - / ha e névre rá akarsz szolgálni / a pokol tüzétől se féljél / dugd be legelébb a fejed / forrósodjon át benne a gondolat / a hajszárító bura alatt / az északi féltekén." Szintén a vers születését tematizálja az Amateur. A Guernica a baszk városkát és a Picasso-képet mint műalkotást kapcsolja össze, a relációból fakadó következmények végiggondolását nem bízza az olvasóra, de jelez egy lehetséges interpretációt: "Ismerjük a kép / minden négyzetcentiméterét. / Bizonyára többet tudunk róla / mint a szent városkáról / névtelen lakóiról / és halottjairól. / Igen! / Ezt nevezik a művészet diadalának". Az utolsó versem a cikluszáró költemény, e pozíció relativitása idéződik meg a személyes-vallomásos kontextusban. Egyébként a vallomáslíra hagyományának követése feltűnő, az imitált minták - mint majd látni fogjuk - elsősorban innen erednek.

A negyedik rész, A gázló legfontosabb metaforája a címben rejlik: ez az, ami összeköt, amin át el lehet jutni valahová. Ilyen kapcsolat lehet az én és a minden pillanatban más, aktuális léthelyzet között, amelybe az belevettetett: "Most és itt / élsz és elérsz a kezdetektől a végső pontig" (Pantomim); az én önmagáról alkotott reflexiói között: "Mert nem / szükségeltetik ahhoz tükör / hogy megállapítsam csupán a tükörképe / vagyok valaminek akire nem is igen hasonlítok" (Kőműves Kelemenné). Egyre fontosabb problémává válik az én és az élettér között viszony, annak konstrukciója: "A kertbe kertet ültettünk. A képeket. / Egy a kertről kialakított képzetet" (Nyárutó), illetve annak értelmezése: "A versmondatod / formálod - korrigálod: / kompromittálod / saját olvasatoddal / az ártatlan világot?" (8 Tanka). Szintén ide sorolható az én és múltjának, saját - akár családi - hagyományának a viszonya: "Ők tehát már senkinek semmit nem üzennek / még rajtam keresztül sem..." (Hendikep). A vallomásosság, a személyes líra hagyománya idéződik meg olyan módon, hogy már nem egy helyzetében biztos szubjektum kérdez saját magára és a kapcsolataira, hanem tetten érhetők annak a nyomai, ahogyan ez a szubjektum e kapcsolatai által próbálja meg létrehozni önmagát. Ugyanakkor az én kénytelen azzal a tapasztalattal is szembesülni, hogy nem képes átlátni és uralni a saját helyzetét: "Rendszerint szakítok időt arra is / hogy meghallgassam a híreket. / ...Először a nagyvilágban történtekről tudósít / utána a hazai hírek következnek / majd a rólam szólóak... / Egyre erősödik bennem a gyanú / hogy a tömegtájékoztatási eszközök / a végtelen világűrben / éppen csak az én helyem nem látják a legvilágosabban. / Annál inkább a helyzetem." (Hírek) Mindezen túl egy ennél radikálisabb tapasztalatot idéző léthelyzet is tematizálódik: "miként a palackból kiszabadult szellem- / eskedés úgy szóródom egyre szét (Sörivók a kertben). Ennek ellenére ezek a versek még olyan énfelfogást közvetítenek, amelyre a disszeminálódás nem jellemző.

A legkevésbé éles határvonalat talán a negyedik és az ötödik rész közé húzhatja az elemző. A versek újraírják a korábbi versekből ismerős léthelyzetet: "Azt sem tudom hogy merre járok / - mert mintha apró cserepekre / tört volna felettem az ég / és egyre hullana szemembe / a piszkosszürke törmelék -" (Farkasvakság). Az Arany János-i kert-motívumot felelevenítő versekben (Az első fagyok előtt fel kell ásnunk a kertet, Mákszem tökfej, illetve, még az előző részből: Kert!, Sörivók a kertben) a kert és a világ, a kert és a tágabb szociokulturális kontextus közötti reláció példázatos jelleget ölt, ami viszonylag egyértelmű üzenet dekódolását teszi lehetővé, de kevéssé válik a versek javára, ha az olvasó komplexebb értelmezési stratégiával közeledik a versekhez. Az emberi kapcsolatok Akrobatikája a Pilinszky-féle Kapcsolatokat idézheti fel az olvasóban. A kilencvenes évek verseiben a magyar hagyományhoz való viszony minden eddiginél jobban és explicitebb módon problematizálódik. A versszövegek és a paratextusok a múlt nagy alakját idézik fel (Arany, Jékely Zoltán, Szirmai Károly, Kosztolányi, József Attila, Füst Milán); van, aki szövegével idéződik meg, van, aki csak név szerint, írói mintaként. Ki kell emelnünk az Arany János-féle költő-attitűd felelevenítését, mely az utolsó versben válik leginkább hangsúlyossá, végső instanciaként a menni vagy maradni alternatívájában az utóbbi javára döntve el a dilemmát.

Hogy ez a dilemma ott van a versekben, az feltehetően nem független attól a helyzettől, amelyben a versek születtek. Az olvasó - ha magyar, ha közép-európai - a kilencvenes évek verseinek olvasása kapcsán nem tud eltekinteni azoktól a változásoktól, amelyek nemcsak a költészet szerepét bolygatták meg, hanem a létezés általános kondícióit is. Azt sem felejti el, hogy a költő, akinek a verseit olvassa, e régióban, a Vajdaságban él, ahol a létfeltételek szintén nem maradtak érintetlenül: extra-textusként, a Történelem beszédeként ott vannak a versek mellett/mögött, s néha egészen direkt módon tematizálódnak: "Mi lesz most itt? Nyugodtan alhatom? / Valami disznóság van emögött" (Egy kis lélegzethez jutunk?) "Tartozik és követel. Milyen ostoba könyvvitel ez - nem? / Néha pofára esünk. Mert úgy alakulnak a dolgok" (Ostobaságok). Az idézetek a versek utolsó soraiból valók, s meglehetősen közhelyesként hatnak. A publicisztikaihoz hasonló regiszter applikálása ugyan nem róható fel hibaként, de a verseknek talán javára válna, ha nem csupán egyszerű applikálásról lenne szó. Ebből a szempontból az olvasói kompetenciát jobban igénybe vevő, illetve az aktuális léthelyzetet általános szemléleti összefüggésekbe helyező szövegek sikerültebbnek mondhatók.

A már megidézett utolsó versre vissza kell térnünk még egy pillanatra, éppen a pozíciója miatt. A Memphis, Tennessee című versből felsejlő választás: "Memphis, Tennessee. / Az aranytál az aranytál - / de egy tölgyfa is megteszi / és pár keserű anapesztus Aranynál", mint megtalált és megszenvedett bizonyosság zárja le a kötetet. A választás lehet, hogy a nehezebb út választása. Ide kapcsolható a kötet címadó verse is, az Eleai tanítvány, mely egyébként is ebben a részben található. "Xenophanész és / Parmenidész tanításaiba kapaszkodva" a regionálisnál tágabb, az egész európai hagyomány alapját is megidézi, s kapcsolja össze a térségi helyzettel a két, kulturális kódként (is) funkcionáló név. A hagyomány kényszerítő erejétől szabadulni nem lehet, de abban a szociokulturális helyzetben, melyben a versek léteznek, az efféle identifikációs mintákat felmutató hagyomány válik szinte az egyetlen, de lehet, hogy az utolsó biztos ponttá. (Forum)

 

A Pannon-tengeren, Böndör Pál költészete a 90-es években
A Pannon-tengeren. In: Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
Alkotó és manufaktúra. In: Polisz, 41. sz. (1998)
Szerző
Böndör Pál. In: Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék 1998.
Szerző
A rossz tanítvány. In: Magyar Szó, 1999. július 10.
Elolvasom
Böndör Pál: A változásom könyve

Böndör Pál: A változásom könyve

FORUM KÖNYVKIADÓ, 1999

Nem tudom, milyen tanuló lehetett Böndör Pál az iskolában, bár ha abból ítélek, hogy az eleai iskolából mit hozott magával, talán azt mondhatnám, hogy: kételkedő. Előző könyve, a válogatott és új verseket tartalmazó Eleai tanítvány (1997) ugyanis címében Kolophoni Xenophanész bölcseleti iskoláját tűzte ki irányelvül, amely az időszámításunk előtti VI. és V. században egy panteisztikus világelmélet keretében azt tanította, hogy a lét egységes és változatlan. Mire azonban megjelent a változatlanságot hirdető versgyűjtemény, a szerző már nagyban írta A változásom könyve verseit, amelyekben az alsó-itáliai görög bölcsek másik tantételét, az egységességet is kétségbe vonja, hiszen ezek a költemények a kínai Változások Könyve 64 kuéjának szeszélye szerint rendeződnek sorba. Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy az előző kötet végső tanulsága az lett volna, hogy a világ változatlan. Nem, Böndör már ott is inkább azt állította, hogy a világ változik, csak éppen ez a jelen pillanatban nem látszik rajta. A világgal szembeni kételyek és fenntartások eredményeképpen mostani verseiben a saját változásának szakaszait fogalmazta meg.

Ki olvas manapság verset? Van-e szavatossági ideje a versnek? Úgy is fogalmazhatnánk a kérdést, hogy követi-e a költészet a társadalmi távlat hiánya és az érvényes értékrendszer eróziója következtében beálló attitűdmódosulást. Talál-e olyan megfogalmazást a valóságra, ami az általános dezillúzió közepette hiteles hangon szólalhat meg? Egyáltalán, milyen kifejezést ölthet a kiábrándultság, a jelen létérzése? Hogy ne csak írója, hanem olvasója is legyen a versnek – bár ennek a költői hitelesség kérdése csupán egyik feltétele. Egyszerűbben: megbirkózhat-e a költészet az aktualitások által teremtett létanyaggal, hiteles művészi formában szólhat-e a jelenről?

Erőltetettnek tűnhet e kérdések feszegetése, hiszen bizonyára nem csak Böndör Pál vélekedik úgy, hogy „a rossz verseknél / – ha ilyenek egyáltalán vannak – / súlyosabb csapások is értek már bennünket / és más területek dilettánsaival van / nekünk inkább gondunk” (Utolsó versem). A költő azonban nem veszítheti el a költészet erejébe vetett hitét, mert azzal saját költői létezését is megkérdőjelezné. A kérdés ettől függetlenül mégis jelen van, és folytonos felülvizsgálást követel. Böndör Pál már a Karszt című kötetében (1974) dilemmaként vetette fel a költő egyetlen eszközének, a szónak a hatását, illetve hatástalanságát, vele együtt pedig a maga tehetetlenségének kérdését. Az irodalommal szembeni illúziótlansága végig (cinikusan) visszhangzik a verseiben.

„Bontják ezt a házat, vagy építik” – teszi fel a kérdést a Vérkép (1978) című kötetében (A király felöltözött), ugyanis az eleai iskola tanításának értelmében: a világ változatlan. Illetve dehogy, valamerre mégiscsak tartania kellene ennek a világnak. Csak éppen az előrelépésről nem lehetnek illúzióink. Csupán számba vehetjük az épülő vagy bontott ház tégláit, s azok viszonylatában meghatározhatjuk a magunk pozícióját.

Böndör illúziótlansága ellenére természetesen távolról sem tagadja a vers hatalmát, sőt, olyan erőt tulajdonít neki, amely a költő életét is módosítja (cenzúrázza), pedig ő (látszólag) csak a hétköznapok magánjellegű eseményeit verseli meg. Ezek kinagyítása, az intimitás mögött azonban olyan létélmény lappang, amely mindvégig keresi Böndör költészetében a megfogalmazás lehetőségét és a kimondás esélyét:

Az apám boltost játszott egy életen át
a nagyapám tanítót és főbe lőtt katonát.
Én pedig megjátszom a költőt
aki a zálogcédula hátulján fogalmazom
egy nemzedék nevetséges testamentumát.

(Zálogosdi)

A válogatott és új verseinek gyűjteményében, az Eleai tanítványban Ördöglakat cím alá sorjázott, újabb keltezésű (1990–1994) verseiben a korábbinál még élesebben mutatja fel poézisének jellegzetes vonásait, a szó fegyelmét, a bezárkózó befelé fordulást, a műgond precizitását, a paradox láttatást, a cinikus önleszámolást, az élmények személyességének kiemelését, valamint az egyre inkább meghatározó versformáló erővé lombosodó iróniát és öniróniát. Egyedi, a vajdasági magyar irodalomban csak Böndörnél észlelhető hangzást ad ezeknek a verseknek a kötött (klasszicista és távol-keleti) formába szorított, végtelenül tömör versbeszéd szigora és a sziporkázóan játékos rímeltetés, s a kontrasztjuk által hangsúlyozott, az élmény fölé helyezkedő irónia:

(Mi választja el az ízetlen adomától
a verset ha valaki ilyeneket ír le
benne – mint én most – szüleiről önmagáról?
Szavaiba belefulladt a szíve
– írta Füst Milán József Attiláról.)

(„Nature Will Be Reported”)

A kötet címadásából és a kínai sorskönyv mintájára való építkezésből következően ebben a könyvben a lírai én egyes szám első személyű megnyilatkozásait olvashatjuk, itt „A szerző – az én aki / olykor mint ő szerepel”, s ez az „ő” is mindig „én”-ként szólal meg. A közvetlen élményből, megfigyelésből lombosodó versek a jelen realitását fogalmazzák meg a mondat poétikája által. A tizenegy és tíz szótagos sorokba tagolt/tört vers a gondolat narratív folyamatosságát nyomatékosítja, egyben hangsúlyozza a forma belső feszességét. Tudatos, szigorú építkezésű, fegyelmezett alkotások kerülnek ki Böndör tolla alól, amelyek rendszerint poénnal, aforisztikus záradékkal végződnek: „A kedvem már elment én maradok még / egy kicsikét”. A vers mondattanát a költemény poétikájához igazítja, szemre, hallásra játékosan, de tulajdonképpen erőszakkal, amikor szavakat csonkít meg a rím létrehozásának kedvéért:

Az én hazátlanságom?  –
az utcán sétál. Most megáll a sark.
Vele kutyája: csóválja a fark.
Ingere támad az ebnek heveny
de sehol egy fa: egy tölgy egy jegeny.
Egy útjelző áll csak odébb-alább
szalad szegénykém emeli a láb.
Amíg a kutya ott áll három lábon
váratlanul véget ér a nagy hábor.
Nem a kutyája a gazda a kóbor.

Íme, mennyire játékos ez a vers, ugyanakkor mennyire tragikus ez a játék! A hétköznapok poézise, a „mindennapok dramaturgiája” azáltal nyer poétikai igazolást Böndör költészetében, hogy a vers nyelvén képes szólni egy poézisellenes világ tragédiájáról.

Élethelyzetek, lelkiállapotok tárgyiasulnak a narráció és a líra meghökkentő fordulatokkal meg-megszakított vagy továbblendített (vers)mondatában, hogy a feszes formát magukra öltve a (költői) léthelyzet megfogalmazásává teljesedjenek.

Figyeljünk azonban előző kötetére! Az Eleai tanítvány szerzője Bori Imre irodalomtörténete szerint még „azt tartja legméltóbb költői feladatának, hogy leleplezze az érzékeinkkel felfogott látszatokat, az értelem megismerő hatalmát dicsérje, a változtathatatlanság gondolatát [kiemelés tőlem – F. J. J.] elfogadva szemlélődjön maga körül, és mérlegelje önnön tetteit és gondolatait, és ily módon léte fölé emelkedve írja verseit”. A változásom könyve már nem csupán a változás szükségszerűségének, pontosabban sorsszerűségének elve mellett tesz hitet, hanem annak véletlenszerűségét is elfogadja, sőt kötetszervező erőként alkalmazza.

A versekben a jelölt és jelöletlen posztmodern áthallások egész sorával találkozik az olvasó, Domonkos István, Juhász Erzsébet, Ács Károly, Németh László, Babits Mihály, József Attila, Radnóti Miklós szavai csendülnek ki belőlük, vagy éppenséggel nem, hiszen ez a legkedvesebb a posztmodernben: nem kell feltétlenül Kierkegaard-ra gondolnunk, ha valahol elolvassuk a vagy-vagy szóösszetételt, ám miért ne lehetne.

A versek által bekerített „kis” világ a „nagy” világgal olyan arányban áll, ahogyan a ma embere érzékeli az őt körülvevő realitást; hírekből, saját életvitelének kényszerű módosulásából, az információktól és a de(zin)formációktól való elzárkózásból, de folyton tudatában lévén, hogy a makrokozmoszhoz viszonyított mikro-életterének minden egyes atommozdulása, elektroncikázása az ő neutronlétének – éljünk a nagy képiség közepette igazi képzavarral – minden pórusába beivódik.

Felvetődik a kérdés, hogy megfelelő magatartás-e a világgal szemben a humor és a cinizmus, amiben bővelkedik a Böndör-vers. Böndör nem világidegen, ezért cinizmusa is inkább a humorba hajlik, jórészt csattanót fűz verseihez, ami azonban néha mementóként is olvasható. Kötete egységes, szellemes, egyéni megszólalása, meggyőző retorikája formailag is szilárd, noha nála soha nem lehet tudni, hogy tulajdonképpen mi is volt az elsődleges szándéka: a kötött (klasszicizáló) vagy a szabad (modern? avantgárd-utánérzés) versformában megszólalni. Szüksége van-e a szavak elemekre bontására egy rím kedvéért, vagy szórakozik, netán parodizál, esetleg savanyúan mosolyog? Mindenesetre Böndör Pál az a költő, aki valahonnét elindult (a modernitás és a szürrealizmus területéről), hogy valahová eljusson: a teljesen egyéni hangú megszólalás öntörvényűségéig. Tudván, hogy időközben „Rendbe kell hoznom – ha jut rá időm – / előbb a konyhát majd az életem”.

Válogatott és új verseinek gyűjteménye a vajdasági magyar irodalomban a hiteles és érvényes alkotói magatartás fontos és egyedi példatára, olyan költészeté, amely megadja a mára és a sorsra adható egyedül lehetséges költői választ, amelyben egyszerre van jelen a félelem, a botlás és velük szemben a folytonos továbblépés igénye. A rá következő kötet, A változások könyve pedig jelentékeny poétai cselekedet, hála az eleai tanítvány kételkedő természetének.

 

A teknőc útja
A teknőc útja (A változásom könyve). In: Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
Ars protetika. In: Alföld, 1999/12. sz.
Szerző
Elolvasom

Böndör Pál: A változásom könyve

Fél évszázaddal Márai után Böndör Pál a vajdasági Temerinbõl ugyancsak háború sújtotta vidék fenyegetõ képét festi: "Ahány ablak annyi lõrés", írja Mennydörgés címû versében. Az az Európa, amelynek nevét Márai már nem vette szájára, szánalmas önparódia. Böndör világában Határ Gyõzõ groteszk víziói váltak valósággá: "Ne sokat töprengj azon, hogy ki ûz / el: mikor fent a föld és lent a tûz / - menekülj! Otthonod gyorsan felejtsd el. / Vagy béküljél meg ez új helyzeteddel / s maradj a seggeden! Írj krónikát" (Sötétedés). Ezek a számozott, szabadon kezelt szonettek alkotják a krónikát. A lírai ént és a nyelvi megnyilatkozást kritika tárgyává tevõ költészet nem a brutális külsõ eseményeket rögzíti, hanem önmagát figyeli. A háború épp ezáltal válik bensõvé: "A pusztulást magunkon kell lemérni / és nincsen kinél emelnünk panaszt" (Lehasítás). A kötet duplafenekû könyv: a számok alapján rekonstruálható a keletkezés sorrendje, a költõ azonban tematikus sorrendbe állította a verseket, s így a kezdet (3) és a vég (6) gyanúsan közel esik egymáshoz. A könyv grafikai iróniája a lapokon átvonuló teknõsbéka. Mint egykor az iskolai füzetek margójára rajzolt ábra: a lapokat átpörgetve mozgó képet kapunk. A változásom könyve ironikusan az állhatatosság emblémáját hordozza: hiszen Böndör legfõbb poétikai fogása a szöveg képlékenységének hangsúlyozása, akkor is, ha "Az már kevésbé világos, hogy / miért csak arról írok amirõl még / nincsen kialakult kész véleményem. / Hogy ez állhatatosság vagy ökörség / arról bárki nyilatkozhat - csak én nem" (Állhatatosság). A háborús valóságnak a versekben tárolt törmelékanyagából minduntalan megindító sorok ragyognak fel: "Nálunk hirtelen támad fel a szél / és úgy fúj hogy a szem könnybe lábad" (Pangás).

Két költő. In: Bányai János: Mit viszünk magunkkal?. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2000.
Szerző
Jelentés öt könyvről. In: Füzi László, Lengyel András (szerk.): Ilia – Írások 70. születésnapjára. Bába Kiadó, Szeged, 2004.
Szerző
Finom torzítások
Elolvasom
Töprengések „egy önérzet pótlékokra szokott maradéká”-ról

Töprengések "egy önérzet
pótlékokra szokott maradéká"-ról

Böndör Pál: Kóros elváltozások


 


 

A megművelt földterület ötöde mára terméketlené vált a műtrágyák használata miatt. Az erdőterületek harmadát fenyegeti irtás, úgy, hogy nem telepítenek helyettük újat. Hatodával nőtt a szén-dioxid aránya a levegőben. Hat-nyolc százalékkal csökkent az ózonréteg vastagsága. E tömör összefoglaló a természetnek az ember általi globális fenyegetettségét leltározza, mérhető, arányítható adatok nyomán. Az ember által okozott kóros elváltozások azonban nem csupán a külvilágban nyilvánulnak meg, hanem magában az emberben is, lélekben, morálban, metafizikában egyaránt, vagyis olyan területeken, ahol csődöt mond a mérés, nincsen biztos viszonyítási pont, a jelenség nem írható le egzakt módon, hanem a tudományosság helyett a nyelv egyéb régióiban nyer megfogalmazást. Nem egy esetben a versben.
     Az 1999 táján keletkezett költemények, amelyek jószerével 2002-ben és 2003-ban jelentek meg kötetben, szóval az elmúlt évszázad végének a vajdasági költők életében legválságosabb esztendejében született versek főként élményanyagként szervesülnek formába. Még a kötött formákat Tari Istvánhoz, Jung Károlyhoz és másokhoz hasonlatosan nagyra értékelő alkotónál, Böndör Pálnál is ez a tendencia tapasztalható: a vers élményanyagot formázó alkotásként tárgyiasul. Ezt a jelenséget valamiféle módosulási iránynak is tekinthetjük a vajdasági magyar költészetben. A vers egyre inkább narratívába hajlik, Harkai Vass Évánál részben, Bogdán József esetében teljességgel, Böndör Pálnál jószerével, vagyis egy olyan folyamat játszódik le, amely során a vers, szerkezetétől függetlenül történetbe fordul, s immár a vers tétje nem a költészet, hanem az azt meghaladó lét, vagyis az egzisztencia válik a költészet tárgyává. Ebben a szemmel követhető gyorsasággal történő módosulási folyamatban szinte érdektelen, hogy a költő mennyit törődik a kötött formával, vagy mekkora szabadsággal kezeli versteremtő eszközeit, annál fontosabb azonban, hogy a megfogalmazásra szánt egzisztenciális panasz miként találja meg a vers által a metafizikai megfelelőjét. A tétet létként tételező költészeti típusra vonatkozóan Radnóti Sándor a következőképpen fogalmazta meg az értelmezés óvatosságára irányuló intését: "A verseknek van - lehet - önéletrajzi, társadalomrajzi, néprajzi, lélektani, vallási, történelmi, politikai és mindenféle más dokumentumértékük, de ezeket a vonatkozásokat, bármilyen tartalmasak és gazdagok, nem szabad eleve és közvetlenül összefüggésbe hozni költői értékükkel."
      Böndör Pál költészetében az életanyag egynemű költészeti anyaggá szervesült, a poétikai intenció egységesen vetült rá a tapasztalatra. Az életanyag tragikus sebességgel történt megváltozása okozza azokat a kóros elváltozásokat, amit a költő kötetének a címébe emelt. A költő verseiből megszokott irónia és önirónia, szellemes élcelődés mögül folyton átüt egy hamismás-érzés, az élet helyett az élet illúziójának a megélése, a valóság szurrogátumokkal való helyettesítése okozta keserűen elégikus hang. A költői "én" magát "egy önérzet pótlékokra szokott maradéká"-nak tekinti, aki akár programszerűen is vállalná a hamisságnak az igazság fölé való helyezését: "Marhagulyást szójából és tökből ananászkom- / pótot[...] Ügyeskedem egyre ha kell ha nem. Azt / hiszem így kell / - meghamisítva az ízeket - írnom a verseim is most. / Hogy ne okozzanak émelygést s később / gyomorégést / lássék bennük minden másnak mint ami[...] volt / már." A kóros elváltozásokként megtapasztalt életanyag tragikus kicsengésű nyelvjáték nyomán válik igazán kimondhatóvá: "Nem ez az élet. Az élet nem ez. / Nem élet ez."A léttapasztalat keserűségének a poézisre való kivetülése, inkább kételyként fogalmazódik meg, visszafogottabban mint például Harkai Vass Évánál, aki egészen a költészet tagadásáig jutott el 2003-as verseskönyvében. Böndör inkább letargikus szkepticizmussal tekint költészetére: "Verselgetsz még? Nem is tudom - / talán már nem is. Gondolom ezek már / nem is versek. Remélem hogy / már nem versek. / Elegem van // a versekből." Ennek ellenére azonban tovább bíbelődik a verssel, megadja neki ami dukál: gondoskodást, törődést: a költészet folyamatos nyelvfilozófiai megközelítése tartja egyensúlyban Böndör Pál verseit, nem hagyja a létanyagot elhatalmasodni a versen, és teszi lehetővé, hogy a lírai helyzet, a pillanat és a tapasztalat drámaisága, valamint a poétikai intenció hiteles, esztétikai élményt nyújtó formában tárgyiasuljon.
     Leginkább talán a kötetek címadásával szemléltethetjük azt a költői tudatosságot, ami Böndör Pál költészetét szerves egésszé fogja össze, felismerhetővé és szerethetővé teszi. Válogatott és új verseit 1997-ben Eleai tanítvány cím alatt tette közzé. A cím fogalomköre egy dél-itáliai panteisztikus bölcseleti iskolára utal, amely a változatlanságot és az egységet hirdette. A kötet versei azonban azt mutatták, hogy ha a Böndör által teremtett, az "én"-t az "ő"-be, és az "ő"t az "én"-be átjátszó lírai perszóna a tanítvány, akkor bizony rebellis egy nebuló lehetett, hiszen költészetével megdönti mind a változatlanságról, mind az egységről szóló hitelvet. Mennyire logikus, hogy a következő, az akár a poétikai folyamatokban is számottevő 1999-es esztendőben megjelent versgyűjteménye éppen A változásom könyve címet viselte. A változásom könyve már nem csupán a változás szükségszerűségének, pontosabban sors-szerűségének elve mellett tett hitet, hanem annak véletlenszerűségét is elfogadta, sőt, kötetszervező erőként alkalmazta. Innét egy újabb lépés, és máris helyben vagyunk, a változások, a valóság látványa és a tapasztalat objektivitása közötti drámai feszültség immár Kóros elváltozások alakjában jelenik meg. A Böndör-féle változások nem metamorfózisok, hanem a sors beteljesülése előli reterálások heroikus lírai küzdelmei. A végső kérdés pedig, hogy meddig hátrálhat a költő az életanyag előtt, hogy még költő maradhasson, a magyar irodalomban Radnóti Miklós által megválaszoltatott.
      Böndörből tehát még sok felkavaró és kizökkentő verset ikráztathatnak ki a nyomasztó változások. (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003)

Az önmegfigyelés humora. In: 7 Nap, 2006. október 4.
Szerző
A peremjárat mikromágiája – Böndör Pál költészetéről. In: Virág Zoltán: A szomszédság kapui. zEtna Kiadó, Zenta, 2010.
Szerző
Változáskötetek (Böndör Pál: A változásom könyve; Kóros elváltozások). In: Bányai János: Költő(k),könyv(ek), vers(ek). Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
Szerző
„Mulatni kell“ (Böndör Pál költészete és a lírai hagyomány)
Szerző
A saját valóság. In: Alföld, 2012/3. sz.
Terek, idők, beszédmódok között
Szerző
Elolvasom
A mintha-lét krónikája
Szerző

A mintha-lét krónikája

 

BÖNDÖR PÁL: A HOLDFÉNY ÁRNYÉKÁBAN

„Mintha Újvidéken járnék. De nem, nézek körül, ez mégsem Újvidék. Bár néhol olyan. Néhol meg nem. Az egyik utca ilyen, a másik amolyan. Tehát: mintha.” (5.) Így indul Böndör Pál első kisregénye, A holdfény árnyékában, hogy aztán a permanensen rossz kisebbségi közérzetről szóló konfesszióval folytatódjon, s a „Mintha Újvidéken lennék. Mintha lennék.” (164.) felismeréssel érjen véget. A minoritárius élethelyzet vonalgörbéit egyre fáradtabb kézzel megrajzoló homodiege­ti­kus, egyes szám első személyű narrátor a Vajdaságra jellemző „örökös szürkület” jokulátoraként, az őrület állandósításának tanúságtevőjeként, a visszafelé haladó idő megéneklőjeként pozicionálja magát, a mintha-lét krónikáját tárva ily módon a befogadó elé. Az elbeszélő szövegformálási gyakorlata az 1999-es A változásom könyvében artikulálódó ars protetikának, a kiegészítés művészetének felel meg, monológja pedig akár a Sötétedés című vers programjának megvalósításaként is értelmezhető:

„– menekülj! Otthonod gyorsan felejtsd el.
Vagy béküljél meg ez új helyzeteddel
s maradj a seggeden! Írj krónikát
– csinálj a tegnapból kevéske mát
s lásd el pontosító lábjegyzetekkel.”

(In: A változásom könyve, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1999, 9.)

Ezekből a padlástörténelmi jegyzetekből kapunk vázlatos képet Bé Péter, az Újvidéki Rádió jegyzetírója magánmitológiájáról, mindennapi cselekvéseinek hátteréről, önsorsrontá­sá­­nak történetéről. „Úgy is működöm, mint egy híradó, a sok hozott, talált, összeollózott anyagot sugárzom ki magamból, de nem fél óráig, hanem egyfolytában, éjjel-nappal” (173.) – valójában tehát egy egész életnyi, apró betűsnek megmaradt feljegyzés összefoglalóját tartja a kezében az olvasó. A holdfény árnyékában lábjegyzetek breviáriuma, pillanatnyi benyomások és köldöknézegető eszmefuttatások gyűjteménye. Célja annak bizonyítása, hogy a balkáni háborúk viharai által hozott változások (ezekre utal a gyakran ismétlődő „Minden más, mint volt régen” passzus) nem alakíthatják át végérvényesen a szubjektumot, mint ahogy a szövegben benne is foglaltatik: „én Bé Péter vagyok, mindig ugyanaz, vagy alig másmilyen” (9.). Ennek pedig az az oka, hogy – érdekek ide vagy oda – mindannyian „leginkább jók szeretnénk lenni. Közhelyszerűen, népmeseszerűen jók.” (53.) Talán ennek a frázisnak az igazolása miatt található a regényben rengeteg önmeghatározó részlet: „Rádióíró vagyok, ötvenen felül, jócskán, és fáradt. De amúgy semmi bajom. Ebből kifolyólag: mindenféle bajom van. Majdnem mindennel.” (11.) A narrátor folytonos önreprezentációja azonban hiábavaló, önértelmezési kísérletei ugyanis rendre kudarcba fulladnak, csak ennek variánsait citálja: „Vagy a világgal van baj, vagy velem. Vagy csak annyi, hogy megöregedtem. Zsémbes öregúr vagyok, akinek semmi sem tetszik, dohogok itt csak, ha kell, ha nem.” (160.) A kötet hangütése tényleg a kiábrándult, olykor szentimentálissá válóan nosztalgikus panaszkodásé: „Együttlét. Egyedüllét. Gáncsok, baráti gesztusok. Elrontott sikerélmények, megszépített kudarcok. (…) Mind sűrűbben érzi úgy, hogy ez az egész csupán így viselhető el, csakis így – mint egy kisfiú képzeletének a játéka.” (84.)

A textus visszatérő motívuma a hangsúlyos urbánus tér, mely azonban nem elemei, a városképet alkotó építmények által jelenik meg, hanem szellemi konglomerátumként, a kom­po­zit kultúra metaforájaként. Vagyis Újvidék-regényről beszélhetünk, melynek elbeszélője azon­ban a város fél évszázadnyi történelméből egyetlen tanulságot sem tud levonni: „Olykor boldogok voltunk, olykor szerencsétlenek, de a vége az volt mindennek, hogy már valami másra vártunk. (…) Egy nagy váróterem ez a világ, de hogy mire is várakozunk tulajdonképpen, arról semmit sem tudunk.” (39-40.) A huszadik század második felének ebben a régióban tehát éppen az a tanulsága, hogy nincs tanulsága, különösen ha az ember a Ver­bász–Szenttamás–Temerin vonalon elhelyezkedő, mindent elnyelő Bergson-háromszögben él, valahol az egykori Elan birtok és a Vital olajgyár között, az élan vital, az éltető lendület mibenlétének kifejtéséhez viszont nincs tehetsége. Vergődhet tintapocsolyában, lebombázhatják a munkahelyét, szökhetnek a gyerekei külföldre, élhet évekig alkoholgőzben, beszélgethet a nagy bácskai éjszakában egy szlovák származású, afroamerikai katonával, egy dolog örök marad: „a rosszkedvem sem múlik el, csupán, nem viccelek, átalakul.” (37.)

Hiába azonban a fülszöveg ígérete, a Böndör Pál lírai munkásságára jellemző, rosszkedven átszüremlő finom humor, az inkább cinikus, mint ironikus alaphang a prózájából hiányzik. Ennek indoka valószínűleg a téma „közelisége”, a traumatikus tapasztalatok hatására az önmaga identitását újra és újra felépítő emberhez illő hang meglelésének nehézsége: „ha a szülővárosomról kellett írnom, rendszerint elhagyott a humorérzékem, az egyetlen értékelhető tehetségem, hogy aztán a közhelyek tarajos hullámain evezve, vagy inkább úszva-fuldokolva, a személyes kudarc homokos partján találjam magam, levegőért kapkodva csupaszon, mint a társadalmi elvárások balek hajótöröttje.” (8-9.) Hatványozottan igaz ez erre a számos autobiografikus utalást tartalmazó kötetre, hiszen a De Man-i értelemben vett öngyógyítás manifesztumaként is interpretálható. Az arcrongálás művelete ebben az esetben a visszafojtás technikája által nyer teret: a narrátor egyik barátja, Anti szerint „a gyakorlás felesleges erőpazarlás, aminek az igazán nagy tettekre való képességeink látják a kárát. Sorolta a példákat, amikor különleges helyzetekben hihetetlen tettekre voltak képesek egyesek, például legyengült fogolytáborlakók ugrottak át kétméteres téglafalat. Erre aktív sportolók képtelenek lettek volna szerinte, mivelhogy elhasználták a szervezetük mélyén szunnyadó, csodás tettek iránti képességüket, melyet az életünkben csupán néhányszor lenne szabad használnunk, ha valami egészen komolyat szeretnénk produkálni”. (65.) A hirtelen nekiveselkedéstől a narrátorból kiömlő beszédfolyam az elfojtás alól felszabaduló gondolatok garmadáját zúdítja a befogadóra, ami már csak azért is problematikus, mert nincs egy epikus mag vagy egy nyelvi fogás, ami köré fel lehetne sorakoztatni őket. Mintha sok, versanyagnak kiválóan megfelelő ötlet lenne a textusba integrálva, ebben a terjedelmes műfajban azonban értelmüket veszítve szétszóródnának. Pedig alaposabb szerkesztői munkával születhetett volna egy Böndör Pál költői opusához méltó prózakötet.

(Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2011. 184 oldal, 2990 Ft)

A hatalom árnyékában. In: Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k) I-II, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
A név történetei
Szerző
„Egy kit a szó nevén szólít”, három jegyzet a 110-hez. In: Székelyföld 2015/4. sz.
Szerző
Ex libris, Böndör Pál: Bender & Tsa
Szerző
Elolvasom
„Ha most megtudnám...“
Szerző

,,Ha most megtudnám...”

Böndör Pál: Finis, Forum Könyvkiadó, 2017

Böndör Pál Finis című, egybegyűjtött verseket tartalmazó kötetét darabokra vágja egy fotó.

A futó minden erejét – utolsó erejét, a verseny, a futás, a célbaérés akaratának fájdalmas erőfeszítését rögzítő pillanat. A fotó különböző évszámokkal, címekkel ismétlődik, amelyek korábbi kötetekre, időszakokra, költői periódusokra nyitják rá a könyv lapjait. Sokszor kellett végigpörgetni a könyvet, hogy az ember hihessen a szemének: ugyanaz a fotó, mert a ráírt szavak és évszámok megváltoztatták a képet. Megváltoztatták a benyomást.

Kapitány László elképzelése – amely alapján a könyvet Kapitány Attila megtervezte – Böndör Pál költészetéről váratlan állítást tett: a művészi erőfeszítés önmagában hordozza jutalmát és megsemmisülését: ugyanaz a fotó más szavakkal és évszámokkal más értelmet nyer, újat vagy egy régebbit, erre csak az olvasás és értelmezés adhat egy röpke időre választ, hogy aztán minden kezdődjön elölről – a valódi erőfeszítés, a művészi teljesítmény eredménye ez.

Az olvasónak – különösen, ha értő Utószó segíti a tájékozódásban – sokkal könnyebb dolga van, mint bármely kritikusnak, hivatásos olvasónak. Nem kell mást tennie, mint belefeledkezni a kötetbe. Egyébként is a költő dönt és az ő szavai, nem az őt és költészetét értelmező szavak. Azoknak is van súlyuk, de korántsem akkora, amekkorát az alkotó vállal azzal, hogy ír, aztán pedig az évtizedek verslenyomatát, akárha saját ujjlenyomatát, kötet lapjai közé préseli, megmutatva ezzel a mindenkori olvasónak azt, amit fontosnak tart. Nem véletlenül írtam ujjlenyomatot, ami nem változik sohasem, szemben a verslenyomattal. Bőrünket (ujjlenyomatostul) és életünket nem vethetjük le mint egy megunt ruhát, de verslenyomatokkal értelmezhetjük, mit ér a bőrünk és mit hordoz a (é)let(ünk) – eleai iskola és/vagy tanítvány.

Visszatérve az első mondatban ott hagyott futó fájó izmaihoz, az arcára rajzolódó kínhoz – végig kell futni a távot. Aki – esetünkben Böndör Pál költő – már nem fiatal, az tudja, hogy így van. Korábban talán hihette, hogy van választása, gyorsítani, félrenézni, megállni, inkább programozni, feladni... de az idő múlása megérttette vele, hogy a távot végig kell futni. És egy idő után elkezd ragaszkodni ehhez a tudáshoz, amit a pályán összeszedett; ebből a tudásból lett a finis, a maga többértelmű jelentésével.

A futó itt, ebben a pillanatban/könyvben találkozik a kötetben eddig megjelent, De próbálkozni lehet alcímmel. Mi lesz ebből a találkozásból? A fájó izmokkal, végső erejét megfeszítő futóval, akire a költő ráírja, hogy: de próbálkozni lehet. Nem fog célba érni? Hiszen mindannyian célba érünk a végén, ezért kell végig futni a távot, ahogyan a fényképen szereplő, testén, feje fölött a böndöri kötetcímekkel, évszámokkal átértelmezett futó teszi. Mi lesz tehát ebből a többszörös találkozásból, aminek eredménye felől a költő mégsem hagy kételyt.

Nagy verseskötet lett belőle, nagy versekkel. Azokon, akik nem emlékeznek a hangsúlyra, ahogyan ezt a szókapcsolatot tanítják, sajnos nem lehet segíteni, magukat fosztják meg az élménytől. Ugyanis minden irodalomnak vannak nagy versei, nagy kötetei. Megkerülhetetlenek. Fontosak. Többet fejeznek ki önnön üzenetüknél. Túlmutatnak azokon. A Finis ezek közé tartozik.

Nem az összefüggések vagy széttartások, vállalt versek és az opus újraértelmezései miatt, hanem azért, mert ebbe a vaskos kötetbe egybefogva látható, befogadható, olvasható, amit Böndör Pál tud a létezésről, a társadalmi viszonyokról, az egyéni és közéletről, az irodalmi létről, az egyén sokfajta kiszolgáltatottságáról, a játszmákról – amiket elsősorban önmagunkkal vívunk magunkért és ellenünkben –, hogy ne térjünk le az útról és ne térjünk el a tárgytól. A Finis pontos összefoglaló, aminek részleteit, kirakós darabjait, mozaikkockáit az egyéniből (élet) az általános felé (lét) feszítve írta szét korábbi köteteiben és kötetben eddig meg nem jelent verseiben finom-keserű iróniával.

Böndör Pál átható tekintetében sajnálatnak nyoma nincs. Kíméletlen? Igen, művészi kímletlenséggel beszél, pátosz nélkül, kicsinyesség nélkül, letisztítva önmagát szavaihoz. Lecsupaszítva önmagát soraihoz.

Elolvasom
Szántai Márk: Egy hosszútávfutó kanonizációja
Szerző

Egy hosszútávfutó kanonizációja

 

BÖNDÖR PÁL: FINIS

Böndör Pál kötete nagyívű vállalkozás a szerző magyarországi viszonylatokban kevéssé reflektált életművének metszetszerű bemutatására, amely a Karszt (1974) verseitől egészen az utóbbi években született szövegekig bezárólag térképezi fel a költő pályáját. A válogatás, a kompozíció összeállítása jelentős téteket mozgató gesztus, hiszen egy ilyen gyűjtemény az életmű egészét kell megjelenítse.

Elsődlegesen azzal érdemes számot vetni, vajon miért nem kapott kiemeltebb helyet a hazai irodalmi mezőben ez a Vajdaságban méltán elismert, kísérletezésben gazdag életmű, és képes lehet-e utólag kanonizálni a szerzőt itthon egy gyűjteményes kötet, amely végre gond nélkül hozzáférhető a hazai könyvesboltokban. Az áttelepülés nélküli sikeres anyaországi emancipáció mintapéldájával, Tolnai Ottóval összevetve ugyanis – akinek a kilencvenes évektől folyamatosan jelentek meg művei magyarországi kiadóknál (Jelenkor, Or­pheusz, Széphalom, Kortárs, Kijárat, Alexandra) – Böndör verseskönyveit kivétel nélkül az újvidéki Forum Könyvkiadó jelentette meg, így bizonyos esetekben a hozzáférés nehézségeivel (is) magyarázható lírája csekélynek mondható hazai recepciója. Csak hogy érzékeltessük ennek volumenét: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár online bibliográfiája 298 (!) Tolnaival, és mindössze 34 Böndörrel foglalkozó szöveget listáz. A látványos mennyiségi különbségen túl ráadásul fontos adalék, hogy a Tolnai-életmű szerencsésen reflektált helyzetét nagyban segítette értelmezőinek mobilitása, vagyis az a tény, hogy a Magyarországra áttelepült vajdasági irodalmárok generációi (Thomka Beátától Ladányi Istvánon át Kollár Árpádig és Bencsik Orsolyáig) rendre magukkal hozták a magyarkanizsai költő iránti elkötelezettségüket. A Böndör-életművel kapcsolatos kritikai és tudományos megszólalások viszont döntő részben a otthon maradt vajdasági értelmezőkhöz kapcsolódnak (a teljesség igénye nélkül: Bányai János, Harkai Vass Éva és Toldi Éva nevéhez), vagyis mivel kanonizációja egy jól lokalizálható térben ment végbe, az alkotó személyéhez akarva-akaratlanul a „vajdasági író” címkéje társult – még akkor is, ha a hazai orgánumok közül az Alföld egész élénken követte a szerző pályájának alakulását.

De jelentheti-e a kiadás és recepció helyhez kötöttsége egyben egy életmű lokalizáltságát is? Vajon Böndör költészete valóban jellegzetesen vajdasági, vagy inkább a körülmények olvassák azzá?A következőkben amellett próbálok érvelni, hogy Böndör költészetében a lokális identitások megrajzolását nem kizárólag valamiféle vajdasági vagy exjugoszláv keretrendszerben értelmezhetjük, hanem egy tágabb tér koordinátái között, ami kétségkívül felszabadítólag hat a helyi színek esztétikáján túli téteket mozgató líra befogadásakor.

Szögezzük le: a Böndör-líra nem nélkülözi a vajdasági irodalmat évtizedek óta meghatározó motívumok (főként a tenger, de nyomokban a köd, a por és a bácskai sár) felvonultatását, azonban nagyon takarékosan bánik velük. Egyedül a tenger ismétlődik ciklusról ciklusra, amely azonban a lokális identitások körvonalazásán túl ismét egy tágabb kontextusba illeszkedik bele, az egykori birodalmiság életérzését színre vivő monarchikus-posztmonarchikus diskurzusban találva meg lehetséges kapcsolódási pontjait. Ráadásul a tenger rendszerint már a szintagmák szintjén is a vérrel konnotálódik („bíbor hullámok”, 266.), amely megbontja ezzel a motívum pozitív jelentéstöltetét, és a kompozícióban szintúgy fontos szerepet betöltő trauma irányába tágítja a lehetséges olvasásmódokat. Ez a tágítás határozottan előnyére szolgál a kötetnek, a rétegzettség színrevitele a tárgyalt szöveguniverzum legünnepibb pillanatai közé tartozik. Ahol a versek mégis lokális természetű problémákat tematizálnak, ott elsősorban nyelvi kérdések köré szervezve teszik ezt, nagyon pontos finomhangolással kapcsolva össze a szubjektum körvonalazhatóságának mindenkori egzisztenciális kérdéseit a kisebbségi léthelyzet következményeivel. Ekképpen a minoritás és az én problémájának körüljárása a könyv egyik kevéssé invenciózus, ám magabiztos poétikai tudás birtokában végigvezetett momentumává válik.

A kötet kapcsolódó locusai ugyanakkor a háborús traumák reprezentálásában is érdekeltek, ideértve főként, de nem kizárólagosan azokat a tematikus egységeket, amelyek a felbomló Jugoszlávia traumatikus tapasztalatát írják szöveggé. Az egymást olvasó, különböző időben keletkezett versek azonban itt is a kötet segítségére sietnek, mielőtt még az egyértelmű referencializálás csapdájába esne az olvasó: a háború első előfordulásai nem a hajdani konglomerátum véres szétesésének leírásakor mutathatók ki először, hanem már a Vígeposz (1982) szövegeiben megidéződnek (121.), tágabb jelentéshorizontot kölcsönözve a délszláv háború alatt született, közvetlen történelmi tapasztalatban fogant verseknek is. A háborúhoz explicit módon kötődő A változásom könyve (1999) nem dolgozik radikálisan újszerű megoldásokkal, ereje inkább a rendelkezésére álló eszközkészlet invenciózus újragondolásában és a személyes hang artisztikumában rejlik. A „beszélek úgy is hallgatok” (266.) etikai-esztétikai alapállása, az ezzel összefüggő „írj krónikát” (266.) tanúságtevő imperatívusza, a „mindig holnapután van” (269.) temporális meghatározatlansága a Finis legerősebb szövegei közé emeli ezeket a verseket.

Ugyancsak a tágasság, egy szélesebb spektrumú földrajzi-kulturális tájékozódás igénye fogalmazódik meg azokban az idézetekben, reminiszcenciákban, melyekben bőséges példákat találunk a versek lokális koordinátákon messze túlmutató kötődéseire, a világirodalmi érdeklődést reprezentáló, a klasszikus modernség hagyományát újraíró, vagy éppen kortárs tendenciákkal párbeszédet kezdeményező szövegmozzanatokra. Jól látható tehát, hogy a recepcióját tekintve jórészt szűk térbe zárt életmű tétjei képesek bőven túlmutatni a lokális tapasztalatok színrevitelén.

„[K]i itt a koronatanú, aki majd mindent elolvas?” (147.) – teszi fel a kérdést A krupié kiosztja önmagát című kötetből az azonos címet viselő ciklusba emelt Koronatanú lírai beszélője. Nos, bár a kérdés a vers szemantikai viszonyaiból adódóan ebben az esetben a versbéli szubjektum „élete regényére” vonatkozik, ugyanez feltehető a Böndör-életművel kapcsolatban is. A választ pedig kétségkívül a Finis és annak olvasója adja meg, a különböző pályaszakaszokban íródott, egymást (újra)olvasó textusok között kalandozva.

Az, hogy egy gyűjteményes kötet mennyire képes reprezentálni az életmű – reményeim szerint a fenti sorok alapján is körvonalazódó – összetettségét, nagyban függ a könyv szerkezeti felépítésétől. (Itt kell megjegyeznem, hogy a szerzőnek nem ez az első ilyen kötete: a mostani „egybegyűjtött” verzióhoz hasonlóan már az 1997-es, „válogatott és új versek”-et tartalmazó Eleai tanítvány is kísérletet tett a pálya addigi szakaszának összegzésére.) A ciklusok sorrendje jelen esetben eleve adott, az egymást követő kötetek címei válnak cikluscímmé ebben a verseskönyvben. Számot kell azonban vetnünk a Finis kompozicionális esetlegességeivel, ugyanis nehezen tűnik indokolhatónak a válogatás aránytalansága. Egy teljes körkép igényével fellépő könyv esetében legalábbis különös és egyben a leginkább kiáltó hiány az Eső lesz (1970) című pályakezdő kötet anyagának kihagyása, a koncepció egységességét pedig az teszi kérdésessé, hogy a Finis a későbbi verseskönyvek esetében hol teljes terjedelemben történő újraközléssel (pl. Vígeposz, A krupié kiosztja önmagát), hol pedig bizonyos versek elhagyásával dolgozik (pl. Karszt). A Harkai Vass Éva által jegyzett, (Még nem) finis címet viselő utószó, amellett, hogy akkurátusan áttekinti a szerző pályáját és rögzíti a szelektálás nehézségeit, határozottabban is orientálhatná az olvasót a válogatás és szerkesztés szempontjait illetően. Érdemes szólni emellett az olyan hiányokról is, amit például a Vígeposz szöveggé „csupaszítása” jelent, tekintve, hogy az eredeti kiadásban szereplő Maurits-grafikák jelentékeny módon járultak hozzá az értelemadáshoz. Mégis, e kifogásoktól eltekintve elmondható, hogy a Finis erősségei kétségtelenül nagyobb súllyal esnek latba, mint az említhető hiányosságok.

Olyan gyűjtemény ez tehát, amely bőséges példákkal szolgál az életmű folytonosságának reprezentálására, megmutatva, hogy az egyes kötetek között megfigyelhető poétikai differenciák nem szükségszerűen járnak együtt számottevő tematikus-motivikus elmozdulásokkal. Ilyen alapvető kötetszervező elem például a köztes terek kulisszáit mozgató alkotások obligát vonat-metaforája, amely jelen esetben a helyi vicinális (217.) és az Újvidék expressz (218.) révén kerül játékba, hogy aztán a kötet más szövegtájain a vasút pandant-jaként az Újvidék–Temerin buszjárat nyerjen újabb lehetséges jelentéseket (legelőször: 22 km autóbuszon, Vígeposz, 86.). Amellett, hogy e motívumok színrevitelében a periféria ábrázolásának nagy irodalmi toposza mutatódik fel, érdemes hangsúlyozni, hogy mindez túllép a hagyomány öncélú megidézésén, és izgalmas módon kötődik azokhoz a szöveghelyekhez, amelyek egy általánosabb értelemben vett hiánytapasztalat, az otthontalanság, a mindenkori idegenség és létbevetettség színrevitelében járnak élen.

Végezetül e több, mint négy évtizedes pályaképet sűrítő kötetegész tárgyalása során megkerülhetetlen, hogy közel hajoljunk a futás és a finis szövegszervező dinamikájához. Amellett, hogy a borítón és a fényképes oldalakon újra és újra Emil Zátopek olimpiai bajnok hosszútávfutó alakja tűnik fel, a hosszútávfutás azért lehet a könyv kiemelt emblémája, mert egyszerre működik az alkotási folyamat önértelmező metaforájaként, és hangsúlyozza történeti-politikai kontextusban az individuum, az egyéni teljesítmény kitüntetett szerepét. Ugyancsak a cím ad lehetőséget annak végiggondolására, hogy egy összegző igényű, a révbe érkezés ígéretével kecsegtető kötet után hogyan folytatódhat egy alkotó pályája. Erre Harkai Vass Éva a verseskönyv záróciklusát kommentálva a következőképpen válaszol: „még nem Finis, és nem is kell annak lennie. Ez a huszonvalahány oldalnyi szövegmassza még alakulóban van ahhoz, hogy bármit is lezárhatna, berekeszthetne. Nincs más választása, (újabb) kötetté kell egybeállnia – felülírván az egybegyűjtés, valamiféle leltár gesztusát” (350). Ha viszont ez így van – remélve, hogy a szerző valóban beváltja egy újabb kötet ígéretét –, akkor látványos ellentét képződik a kötet intenciója és a cím jelentése („véghajrá”) között. Bízzunk azonban abban, hogy ez az ellentét egyszersmind olyan termékeny feszültséget szül, amely újabb Böndör-kötetekhez, és hosszabb távon a hazai kanonizáció optimális lehetőség feltételeihez vezethet el.

Stratégiák és elmozdulások (Böndör Pál). In: Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2018.
Szerző
A bolti bevásárlókocsi foglya. In: Előretolt Helyőrség, Vajdaság, 2019. október 19.
Elolvasom
Vásárolok, tehát vagyok
Szerző

Vásárolok, tehát vagyok

 

Böndör Pál több évtizede meghatározó alakja a vajdasági magyar költészetnek, és csendes hangú, ugyanakkor humorral és iróniával gazdagon fűszerezett stílusa folyamatosan újabb és újabb megszólalási módokat keres. 2017-ben Finis cím alatt a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelentek egybegyűjtött versei, ám mi, olvasók sejtettük, hogy ez még nem a lezárás, a hajrá még nem feltétlenül jelenti valaminek a végét, és a „mérsékelten könnyű atléta” továbbra is „lángol-lobog”. Ez utóbbinak adta tanújelét a szerző azzal, hogy az idén egy újabb kötettel lepte meg olvasóit. A Vásárlási lázgörbe műfaját tekintve verses elbeszélés (kiegészülve 22 versformában írt jegyzettel, amelyek egyenként is teljes értékű verseknek tekinthetőek), bizonyítva korábbi állításunkat miszerint Böndör Pál folyamatosan keresi az új megszólalási módokat.

 

Már a kötet címe beszédesen jeleníti meg a böndöri humort, a szerző egy szójátékon keresztül szembesít bennünket azzal, hogy bizony a társadalmunk beteg, és egy olyan világban élünk, amelyben mindenki annyit ér, amennyit meg tud vásárolni, és erre a kórra egyelőre úgy tűnik, nincs gyógyszer („Vásárolnom kell!/ – visszhangzik a világ minden sarkában,/és az angyal tovaszáll.” [75.]). A kötet olvasása során megismerkedhetünk az elbeszélő vásárlási szokásaival, szemmel kísérhetjük, hogy hogyan is vált vásárlóvá, és megtudhatjuk, hogy a vásárlás hogyan hat ki az ember életére. A verses elbeszélés alapszituációja ismerős lehet Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művéből, amelyre Böndör Pál már a kötet elején lévő mottóval is utal – két barát (ez esetben testvér[?]) több évtizedes távollét után találkozik és átbeszélik az éjszakát. Böndör Pál esetében a beszélő felek személyazonossága meghatározhatatlan (Kik azok a Kessler fivérek?), és a két személy nem is választható el élesen egymástól. Az olvasó időnként zavarba jöhet, hisz nem egyértelmű, hogy ki az aki beszél, ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy a párbeszéd kétszereplős, hisz olykor-olykor egy harmadik szereplő árnya is felsejlik, de még az is megtörténhet, hogy csupán egy személy monológját olvashatjuk („Ül itt valaki velem szemben,/vagy csak képzelődöm?/Ha ül, ha áll, ha itt van, ha nincsen/ – beszélni beszél, az bizonyos./ Vagy majdnem bizonyos.” [27.] „Ketten ülünk most a nappaliban,/azt hiszem, ketten,/de lehet, hogy többen./Vagy én egyedül./Vagy egyedül ő, aki beszél” [31.]). Az est témája a vásárlás és minden, ami ezzel a mindennapi cselekvéssel jár, a reklámok, az üzletek, az önkiszolgálók, a kirakatok, a csomagolások, a polcok, az eladók, a vásárlók, a kassza, a pénz, a bevásárlókocsik. A vásárlás maga a lét („Vettem reggel/kenyeret és tejet/tehát vagyok, és egy ideig még leszek is.” [53.]). Mindazonáltal túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha azt mondanánk, hogy a kötet csak erről szól, hisz valójában a szerző a vásárlás leple alatt a társadalmi problémákról („senki semmihez nem ért,/a lelkiismeretesek igyekeznek beletanulni,/de a többség nem nagyon izgatja magát,/általános lesz a káosz, melyben, szerencsére,/a lakosság java úszik, mint a hal a vízben,/hiszen így szocializálódott.” [77.]), a történelmi változásokról, az emigrációról („Elmentél,/és a mi városunk/az én városom lett.” [77.], a vajdasági magyar közösségről („magyarságuk/nem egy kerek történet,/inkább ellipszis alakú,/hol közelebb, hol távolabb/vannak a központi magtól./Nemzeti hovatartozásuknak/évszakai vannak.” [74.]) beszél. Beszél, annak ellenére, hogy olykor-olykor felsejlik benne, hogy valójában a nyelv nem elegendő ahhoz, hogy pontosan megfogalmazzuk a gondolatainkat („A nyelv megbízhatatlan, pontatlan,/vontam le a következtetést,/de ez kihívás is volt,/hogy mégis egyértelműen/kíséreljek meg fogalmazni,/már amennyire az lehetséges.” [8.]). Mint már arra korábban utaltunk, a humor elengedhetetlen kelléke Böndör költészetének, és ez teszi lehetővé, hogy a Vásárlási lázgörbe ne váljon egy könnyes, nosztalgiázó művé, a szerző az iróniának köszönhetően tart távolságot mind a múlttól, mind pedig napjaink problémáitól. Végezetül szót kell ejtenünk a kötet illusztrációiról is, amelyek Maurits Ferenc keze munkáját dicsérik, és amelyek egy önkiszolgáló-figurát jelenítenek meg. Maurits és Böndör ilyetén való együttműködése több évtizedes múltra tekint vissza, és jelen könyv IS mind tartalmában, mind pedig fizikai megjelenésében figyelemre méltó darabja a (vajdasági) magyar irodalom idei könyvtermésének.

Elolvasom
Két bevásárlás közt

Két bevásárlás közt

Böndör Pál: Vásárlási lázgörbe

Érdekes, de korántsem példátlan módját választotta Böndör Pál az énelbeszélésnek új kötetében, amely a Vásárlási lázgörbe címet viseli: a verses regénynek is felfogható könyvben az idő múlását az újabb és újabb fogyasztási javak és vásárlói szokások megjelenése jelzi, és a gyermekből felnőtté váló elbeszélő számára is ezeknek az újabb és újabb javaknak a birtokbavétele jelenti az életút fontos mérföldköveit.

Böndör Pál az elmúlt hetven év egyik fontos tapasztalatáról beszél. Hogy mennyire meghatározó ez az élmény, azt az is jelzi, hogy – szerintem csak részben véletlenül – egy másik vajdasági szerző, a Böndörrel közel egykorú Végel László önéletírásában, a szintén idén megjelent Temetetlen múltunkban is a fogyasztói társadalom jugoszláv változatának kiépülése jelenti az elbeszélés egyik vezérfonalát. A két könyv egymást hitelesíti, amennyiben sok bennük a közös mozzanat. A két elbeszélésben egybevág az első televízió beszerzésének epizódja, a tévében közvetített tánczenei műsor, vagy az, hogy a nyugati divatcikkekért a jugoszláviaiak tömegesen zarándokolnak Triesztbe.

Természetesen a piaci nyitás, a vásárlás serkentése mélyen összefügg a változó rendszerek önlegitimáló kísérleteivel.

Még a két vajdasági szerzőnél jóval fiatalabb recenzens is jól emlékszik arra, hogy mikor bukkant fel a boltokban a málnás krémtúró mellett a gyümölcsös joghurt, és hogy mikor jelent meg a gabonapehely a reggeli menüben. Ma már hihetetlen, hogy ezek a dolgok harminc éve még nem voltak az étkezési kultúra részei Magyarországon.

 

Az idő felgyorsulásának, a változás hirtelenségének élménye természetesen nem új: a hírhedten zsémbes erdélyi emlékíró,

Apor Péter, a Metamorphosis Transylvaniae szerzője már a 18. században a divatok, az erkölcsök és az étkezési szokások drámai változására panaszkodott,

és ezzel természetesen messze nem ő volt ennek a tapasztalatnak a legkorábbi irodalmi igényű megfogalmazója. Miben más mégis a Böndör által rögzített változás? Más-e a kora újkori és a kapitalista fogyasztás? Világos, hogy mindkét kor divatjai esetében komoly szerepet játszanak identitás- és presztízskérdések. Böndör gyerekkorában például az, hogy kinek van újságpapírból és kinek elegáns műanyagból a füzetborítója. Különbségek is akadnak persze. Először is mennyiségi különbség: a fogyasztás anyagi és időbeli szempontból is meghatározóbb a modernitásban, ennek megfelelően több figyelmet kap. Érdekes folyománya Böndör könyvében, hogy

a háború utáni normális élet visszatérését a fogyasztási cikkek termelésének újraindulása jelzi, nem pedig a béke ezernyi más, költőibben leírható áldása.

Másodszor pedig a kora újkori fogyasztás messze nem tört olyan kizárólagosságra, mint modern változata. Apor Péter nemcsak a kakaó vagy a kávé elterjedését regisztrálja, hanem a vallási és műveltségbeli változásokat is, a katolicizmus erdélyi restaurációját. Ezzel szemben Böndörnél már a kultúra is fogyasztói javak formájában jelentkezik, az elbeszélő számára olyan kedves John Lennon-lemezeket nem ingyen adják, pedig az aztán a fogyasztói magatartás elleni lázadás volt a javából.

Böndör szerint a társadalomtól rendszerszinten elvárt magatartás mindenekelőtt a fogyasztás.

Az ember csakis a fogyasztás révén kerülhet kapcsolatba a világgal, mi több, a fogyasztás ontológiai kategória. A modernitás előtt biztosan nem írták volna le ezt a mondatot: „Az élet / költséges állapot” (64.). A termelés és fogyasztás totalitása elől csak magánélet, valamint a privát beszéd egyik alesete, a líra jelenthet menedéket. Orcsik Roland fülszövege is ezt ígéri: „A Vásárlási lázgörbe nem fogja megváltoztatni a kapitalizmust, viszont alternatívaként kínálja magát. A költészet alternatíváját, »varázsát«, a kedvünkre csacsogás szabadságát nyújtja.”

A kötetnek a fogyasztói társadalom kritikájaként való értelmezését erősítik Maurits Ferenc karakteres és harsány, kicsit talán szájbarágós illusztrációi is.

Visszatérve viszont arra, hogy mi a fontossága a költészet által jelentett szabadságnak a kapitalizmus által determinált létezésben, a fülszöveghez hasonlóan a könyv egyik, ars poeticának is beillő verse is kulcsot adhat a kérdés megválaszolásához. A Műfajok útvesztője című költemény a témát az elidegenedés fogalma felől közelíti meg. A német ideológiából, Marx és Engels művéből gyakran idézett passzus szerint az ember a modern munkamegosztás miatt „vadász, halász vagy pásztor vagy kritikus”, de csak az egyik. Nem lehet egyszerre mind, hanem választania kell. Böndör megfogalmazásában: „Egy napon azt mondják, / vegyészmérnök lettél, / készíthetsz arcpomádét / vagy orvosságot. / Azt mondják, / bevezetheted az áramot a házba, azt mondják, / kiveheted a vakbelemet. / De nem ahogy éppen az eszedbe jut, / hanem ahogyan azt a szabályzat / előírja.” (89.) A költészet, mint a vers folytatásából kiderül, segíthet felülemelkedni ezeken a kívülről ránk kényszerített szerepeken, általa újra önmagunk lehetünk, jóllehet azzal a frusztráló ténnyel is szembe kell néznünk, hogy a szavakkal való bíbelődésnek nincsenek követhető előírásai, amelyek segítenének.

 

A magánéletről való beszéd és a célelvűséget nélkülöző privát csevej felértékelésével azonban Böndör poétikai szempontból csapdahelyzetbe navigálja magát.

A verses elbeszélés epikus kerete két idős férfi közös múltidézése, amelyből az okosan adagolt rezignált bölcsesség ellenére sem hiányzik némi öregemberes borongás vagy éppen nosztalgia. A karcsú epikus anyagot olykor a saját magunktól való elidegenedés, az önazonosság megkérdőjelezésének motívuma teszi érdekesebbé: „Arra gondoltam, / lehetséges, hogy már nem is élünk valójában, / csak valaki közös ismerősünk / halványuló, bizonytalan emlékezetében / ülünk itt egymással szemben” (19.); illetve: „Vártam, hogy belekezd a mi történetünkbe, / de másról kezdett el beszélni. / Különben is, van nekünk / valamilyen történetünk? / Minden történet mindenkié, / ugyebár” (34.). Ezek a részletek nemcsak azt a finom iróniát jelzik, amellyel Böndör a költészet fentebb megfogalmazott menedékfunkcióját olykor elbizonytalanítja, hanem utalnak a kisebbségi identitás, valamint az emigrációval járó léthelyzet kiismerhetetlen, bonyolult rétegzettségére is: míg az elbeszélő maradt a Vajdaságban, addig beszélgetőtársa az Egyesült Államokba távozott. Mégis Böndör alapvetően takarékos beszédmódja már-már túlságosan kevés kockázatot vállal. Ha valaki olyan szöveget szeretne olvasni, amely invenciózus módon nyúl az elidegenedés, a fogyasztás és a magánélet összefüggéseihez, az olvassa el Gál Ferenc Ódák és más tagadások című kötetét. Az a könyv saját nyelvet teremtett a témájához. Böndör esetében nem érzem ezt a törekvést.

Némileg tünetszerű, hogy a puritán kötet egyik legfontosabb intertextusa éppen Márai Sándor legdagályosabb nyelven írott könyve,

A gyertyák csonkig égnek, amelyet anélkül idéz meg többször is a szerző, hogy ez a különbség mély reflexió tárgyává válna. Böndör Pál prózáját, kísérletező regényeit (A holdfény árnyékában; Bender & Tsa.) a kritika nem értékelte nagyra, legalábbis nem tartotta költészetével összemérhetőnek. Elmarasztalta a szöveg üresjáratait, a szerkesztés hiányát, a gyakran semmitmondásba fulladó gondolatfutamokat. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a Vásárlási lázgörbe jobban teljesít, és szerencsés módon a szabadverses tördelés feszesebbre fogja a történetmesélést. Szigetszerűen olykor kiemelkedik a kötet szövegáradásából egy-egy erősebb rész is. Roland Barthes A szöveg örömében a puszta örömszövegektől, amelyek például a könnyen emészthető, fordulatos történetmesélésre koncentrálnak, megkülönbözteti az úgynevezett gyönyörszövegeket, amelyekre a kifejezésmóddal való pepecselés, a nyelvi sűrűség, az olvasói elvárások kikezdése, a kulturális keretek avantgárd feszegetése és az olvasás lassítására való törekvés a jellemző. Barthes a gyönyörszövegek fontosságát bizonygatva nagyon is idevágó problematikát dolgozott ki. Szerinte ugyanis

a gyönyörszöveg lehetővé teszi, hogy az olvasó – legalább imagináriusan, az öncélú, de olykor veszélyes esztétikai játék idejére – kiszakadjon a polgári haszonelvűség, a termelés és fogyasztás köréből.

Értelmezésemben itt a gyönyörszövegnek ezt a „haszontalan” elidőzést célzó funkcióját a történethez tartozó jegyzetek töltik be, amelyek a kötet végén kaptak helyet, és amelyek szintén verses formában készültek. Ilyen a már fent idézett ars poetica is. Az amúgy költői eszközökben takarékos kötetet a poétikai telítettség szempontjából ezek a lábjegyzetnek szánt szövegek mentik meg, bár

Böndör korábbi köteteinek tűpontos, tömör nyelvétől sokszor ezek is elmaradnak.

Összességében azonban a Vásárlási lázgörbe a saját vállalásait maradéktalanul teljesítő, bölcs könyv lett. Nem lebecsülés, hanem a könyv fő célkitűzése előtti tisztelgés, ha azt mondom, hogy két bevásárlás közt tökéletes gondolkodnivalót jelent.

Böndör Pál: Vásárlási lázgörbe – Verses elbeszélés, Kalligram, Budapest, 2019.

A borítófotót Pajzer Csaba készítette.