Skip to main content

Bordás Győző

prózaíró
kritikus
szerkesztő

Az általános iskolát Verbászon, a gimnáziumot (1967) Újvidéken végzi. 1973-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet. 1980-ban Újvidéken az irodalomtudomány magisztere lesz (A háború utáni Híd prózája). 1971-től 1976-ig a Magyar Szó művelődési rovatának munkatársa. 1976 és 1986 között a Híd szerkesztője. 1987-től 1995-ig és 2001-től 2007-ig a Forum Könyvkiadó Intézet igazgató-főszerkesztője, 2007-től 2010-ig szerkesztője. 1995 és 2000 között a Forum Lap- és Könyvkiadó és Nyomdaipari Közvállalat vezérigazgatója. 2010-től 2012-ig a Magyar Szó Kft. megbízott igazgatója. Regényét, novelláit, esszéit és prózaverseit eddig szerb, német, angol és román nyelvre fordították. 

 

Sajtó alá rendezte
Györe Géza Bazsalikom Műfordító Díjához
(Híd. 2019/10.)
Szerző
Egy félbehagyott majd-nem-versről
(Híd. 2000/8.)
Szerző
A szabadság és a demokrácia szemszögéből.
(Híd. 1997/5., p. 385–386.)
Szerző
Vajdasági íróportrék. In. Bordás Győző: Üvegház. Velünk történt. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Képzőművészetünk mozaikkockái (Balázs-Arth Valéria: Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon)
(Híd. 2007/6–7.)
Szerző
Bányai János, a szerkesztő
(Híd. 2009/11–12.)
Szerző
Népek közelítése irodalommal. Csuka Zoltán száz fordítása
(Magyar Szó. 1974. november 3.)
Szerző
Szerkesztői napló: Gál László hagyatéki verseiről, A Szirmai-hagyaték rendezésének gondjairól
(Üzenet. 1991/11–12.)
Szerző
Késdobálók
(Híd. 1985/6.)
Szerző
Engem nem úgy hívnak
(Híd. 1989/6.)
Szerző
Oratórium és portré. Gobby Fehér Gyula Vallatásának színpadi és tévéfilm-változatáról.
(Híd. 1977/12.)
Szerző
Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1994. évi bibliográfiája
(Híd. 1998/9.)
Szerző
Búcsú Kovács Sztrikó Zoltántól
(Híd. 1985/3.)
Szerző
Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban; Mirnics Károly: Kisebbségi sors; A szabadkai kiadványok bibliográfiája (1870–1918)
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Penovác Endre–Szajkó István: Vajdasági íróportrék
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Sinkó Ervin és az áprilisi Híd
(Létünk. 1985/1.)
Szerző
Penovác Endre–Szajkó István: Vajdasági íróportrék
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Veszteségeink
(Híd. 1980/11.)
Szerző
Túlkapások egy bibliográfiában (Szirmai Endre: Szirmai Károly műveinek bibliográfiája)
(Híd. 1978/6.)
Szerző
Fajkutyák ideje (Vicsek Károly tévéfilmje)
(Híd. 1984/3.)
Szerző
Az átalakuló pusztáról – továbbra is felemásan (Szikkadó földeken, tévéfilm)
(Híd. 1987/12.)
Szerző
Baráth (Újvidéki Televízió, Művészportrék)
(Híd. 1988/4.)
Szerző
Engem nem úgy hívnak (Vicsek Károly tévéfilmje Gion Nándor regényéből)
(Híd. 1989/6.)
Szerző
Tettenérés?. Vukovics Géza értelmiségi portréjához. In. Faragó Kornélia (szerk.): A 28-as nemzedék. Szemelvényes gyűjtemény. Forum Könyvkiadó Intézet, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Újvidék, Zenta, 2013.
Szerző
Vajdasági íróportrék. In. Bordás Győző: Üvegház. Velünk történt. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Bori Imre temetésére
(Híd. 2004/7.)
Szerző
Olyan kihalt minden, mint lesz majd...
(Magyar Szó. 1989. augusztus 5.)
Szerző
Elolvasom

Fehér Kálmán halálhírére

A panaszok költője

Fehér Kálmán életében a világot bebarangolta, nyugdíjazása után viszont a csókai szülői házban remeteségbe vonult, mintegy könyveinek világába zárkózva valósítva meg utolsó álmát, dolgozva a Csókai breviárium munkacímet viselő kéziratán. Önkéntes száműzetésbe vonulása óta számtalan balsors érte, de hatalmas szellemi erejében bíztunk mind a minapig. Bíztunk, mert bár verseiben a panasz műfaját teremtette és honosította meg irodalmunkban, munkáját a sikerek jellemezték, optimizmusa és a mindenek fölötti kitartása – mindannyiunk számára, kik vele dolgozhattunk – példamutató volt. Állítom ezt annak alapján is, hogy utódja lehettem mind a Forum Könyvkiadó vezetői, mind pedig az akkor még impozáns nagyságú kiadóház vezérigazgatói posztján. S tapasztalhattam azt a bölcsességéhez párosuló roppant kitartást, céltudatosságot, amellyel irányított. Ma már azt állítom, valami konok elszántság vezérelte mind köznapi, mind irodalmi munkásságában. Vezetői képességéhez sem fért kétség, ezt még ellenségei is elismerték.

Annak idején ösztöndíjazói diplomázása után társadalmi-politikai pályára szántak, de szerencsére úgy alakult pályája, hogy végig az irodalom melegtüzében marad(hatot)t, ott, ahol nyilván jobban is érezte magát. Mert költőként vállalt szövetségi képviselői tisztséget, sőt elnöke volt egy időben az országos interparlamentáris uniónak is, de akkori is kiadó, felelős szerkesztő maradt. A krízises szituációkra is volt alternatív megoldása. Nem is volt betiltott könyv, se folyóirat az ő idejében. Emlékezetes marad: már visszatért bangladesi nagyköveti küldetéséből, és senkit sem akarván kitúrni régi munkahelyéről, elvállalta a nyomda vezetését. Igen ám, de akkor a Forum Nyomda, mondjuk így, indexen volt, mert az ellenzéki sajtót is nyomtatta. Komoly anyagi nehézségbe is kerültünk emiatt. De Kálmán kitartott, s engem is arra kért: ha meg akarják tiltani egy-egy lap nyomtatását, két dologtól kell függővé tenni: ha az ügyészség betiltotta a lapot, illetve az alapító írásba adja, hogy nem engedélyezi egy-egy újság nyomtatását, s fedezi a károkat. S még valamire figyelmeztetett: mindig tudnod kell, ki mondta, nem is annyira, hogy mit. Bár értek, érték fenyegetések, kitartottunk, sőt a magánosítást is elkerültük.

A kiadó munkáját Bangladesből is követte: minden frissen megjelent könyvet hajópostával küldtünk, s arra is ügyelt, sorozataink – amelyek közül az elsőkötetesek Gemma sorozatát ő indította, valamint az Esszék-Tanulmányok, vagy a képzőművészeti kismonográfiákat is – megjelennek-e. Az ő idejében teljesedett ki s izmosodott a Symposion-sorozat, „zöldellt” tovább a Hagyományaink… Külön örült, hogy tető alá hozhatta a Különös ajándék című novella- és a Gyökér és szárny költészeti antológiát. Mindenesetre előkészítette számomra a terepet az olyan összefoglaló művek megjelentetéséhez, mint a több ízben is bővült jugoszláviai magyar irodalomtörténet, vagy az Életrajzi kalauz három kötete, a Vajdasági magyar népdalok többkötetes műve, vagy a honi írói-irodalmi lexikon. Mindezt soha, de soha ki nem sajátította. S mintegy ajándékul kapta hetvenedik születésnapjára a Száz panasz és más versek című impozáns gyűjteményes kötetét, amely, mint objektum is, Kapitány László könyvészeti remekműve, s amely a Szép könyv verseny zsűrijének figyelmét csodálatos módon nem keltette föl.

Egyenes tekintetű, karakán embernek ismertük meg Fehér Kálmánt, s ilyennek marad meg emlékezetünkben; költőnek pedig a történelemre épülő, ám a mának címzett verses panaszai által olyan poétának, aki hangulatiságával ragadja meg olvasóit, mert szinte viviszekció, amit sorai gondolatiságával művel, hogy hatni tudjon. Büszke volt tanítómestere, Bori Imre véleményére is, aki irodalomtörténetében ezt írta róla: „Racionális költő, aki szerepének nem mágikus és éteri vonzásait hangsúlyozza, hanem abból a szabályozott forrongásból táplálja ihletét, amely az Ész és Érelem küzdelmévé avatja a verset, egyúttal költőileg érdekessé teszi az emberi életnek egy kisebb sugarú körét…”

Fehér Kálmán, immáron magunkra maradtunk verses panaszaiddal, de abban a tudatban búcsúzunk tőled, hogy tiszteletet parancsoló életművet hagytál magad mögött.

Szerző
Elolvasom

Bordás Győző: A tudós színikritikus

Gerold László posztumusz kötetéről

Gerold László: Színházi jövés-menés, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019

 

Több hosszabb szövegből kiragadott sommás vélemény arról, milyennek látták a színikritikus és teatrológus Gerold Lászlót (1940–2016) magyarországi, illetve itteni ítészei, kortársai.

  Nánay István: „Gerold egyszemélyes intézmény. Kivesző példány. Ma, a szakosodás embertelen és lélektelen – végső soron értelmetlen – túlhajtásának korában valaki vagy tudós, vagy kritikus. Ő mindkettő.”

  Koltai Tamás: „És Te aztán tudtál fölfedezni! Mindannyian Tőled tanultunk egy kicsit. No jó, előnyben voltál velünk szemben, mert amíg mi komoly és általában sikertelen erőfeszítéseket tettünk, hogy időnként eljuthassunk a világszínházba, hozzád rendszeresen eljárt a világszínház. Ruccanásnyi távolságra, országhatáron belül. A belgrádi Bitef… a kinyíló Európát jelentette számunkra… Te közvetítetted nekünk első kézből a színházi Európát.”

  Spiró György: „Fölhívott ’82 februárjában, milyen magyar előadást javasolnék a Bitefre, ahová magyarokat ritkán szoktak meghívni. Mondtam neki: föltétlenül menjen el Varazsdra, ahol a kaposvári színház hamarosan a Mara/Sade előadását játssza vendégként Ács János rendezésében, s valamivel bírja rá a Bitef vezérkarát, hogy megnézzék, mert ilyen fantasztikus előadást még nem láttak.” Gerold elvitte Varazsdra a szemle európai hírű szakértőit, megírta véleményét az előadásról, és azután a belgrádi szakemberek „hisztérikusan követelték”, hogy a magyaroknál minden évben találjon egy-egy olyan előadást, amely illeszkedik a belgrádi (világ)fesztivál profiljához.

  A vajdaságiak közül pedig idézzük egykori mentorát, Szeli Istvánt, majd kortársát, Bányai Jánost. Szeli szerint: „Rá kell mutatnunk Gerold irodalmi műveltségének természetére, hogy a kultúra organikus fejlemény… Tanulmányainak különös értéke éppen abban rejlik, hogy belőle nemcsak a hasonló munkát végző professzionalista kutató, hanem a nem szakmabeli olvasó is kiérzi a keresés izgalmait, feszültségét, személyes drámáját, de a meglelés örömét is.” Bányai szerint a színikritika és a színházi tanulmány komplex kulturális műfaj: „…mert, mint művelője, Gerold László alapos szakmai, irodalmi és művelődéstörténeti ismeretekkel rendelkezik… sőt ismeri a színpadi technika, a kulisszák, a világosítás, a súgólyuk rejtélyeit is. Ő sohasem kerüli meg az időszerűséget, és mindig a nagy művek beláthatatlan gazdagságából merít.”

  A most megjelent posztumusz tanulmánykötet, a Színházi jövés-menés azokból a tudományos tanácskozásokon elhangzott szövegekből állt össze, amelyeket az MTA Irodalomtudományi Intézete és az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke évi rendszerességgel tartott a hetvenes évek derekától, s amelyeken Gerold rendszeresen magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdésekben értekezett. Például olyasmiről, hogyan vonul végig a nyelv a drámában (és a színpadon) Az ember tragédiájától Parti Nagy Lajos Tisztújítás-átírásáig (Nagy Ignác műve nyomán); hogyan reflektálódik a természet vagy a tudomány (drámai motívumként) a magyar dramaturgiában; mit jelentenek a mítoszok a drámákban; de nem hagyta szó nélkül a diktatúra és a színház viszonyát sem. Foglalkoztatták „könnyedebb” témák is, mint például a sport vagy az utazástoposz a drámában (és a színházban) Ottlik, Mándy, Esterházy, Darvas, Kukorelly, Egressy Zoltán… darabjaiban. És sorjáznak az olyan opusok elemzései, mint Eörsi István, Spiró György, Háy János… vagy Deák Ferenc, Tolnai Ottó, Gobby Fehér Gyula, Végel László… drámáinak dramaturgiai boncolgatása.

  A kötetben mintha háttérbe szorult volna gazdag színikritikusi tapasztalata, mert benne az irodalom, főként pedig a drámatörténet jó ismerője szólal meg, aki biztos kézzel tapint rá a drámákban felmerülő kérdésekre, mi és mit indokol, vagy éppenséggel a hatalom által mi a kifogásolt (veszélyes?). Szövegkönyvekből, rendezői példányokból indul, hogy rámutasson arra is, miért vannak lappangó, még ma is bemutatásra váró kockázatos darabok. Tanulmányainak erős művelődéstörténeti vonatkozásai is kimutathatók, hiszen a hagyomány, a színjátszás, a drámaírás egymásra hatásának a szükségessége szólal meg bennük. Az időszerűsítés pedig egyszerre felidézés is. Kötete jelentősége többek között abban is keresendő, hogy elfeledett vagy kevésbé ismert adatokat, tényeket tár fel a magyar és a vajdasági magyar drámaírás múltjából (és talán még jelenéből is).

  Felvetődik kötete kapcsán, honnan van ekkora drámairodalmi és színházi tapasztalata. Erre a válasz, hogy szinte maradéktalanul begyűjtötte az elmúlt ötven évben, sőt a régebben megjelent magyar, szerb, horvát és szlovén nyelvű könyveket, amelyek jelentős részéről recenziót is írt elsősorban színházi folyóiratoknak, emellett számos recenziója jelent meg a Hídban vagy a budapesti Élet és Irodalomban. Ugyancsak nem mellékes, hogy Gerold elejétől fogva nézte a belgrádi Bitef előadásait, sokszor zsűrizett, és válogatója volt a Sterija Játékoknak, követte a szarajevói kis- és kísérleti színházak fesztiválját éppúgy, mint a pécsi országos szemlét vagy a határon túli színházak kisvárdai fesztiválját… Itthon Sterija-díjjal, Magyarországon Palládium-díjjal jutalmazták színikritikusi és tanulmányírói munkásságát.

  Most közölt tanulmányainak kötetbe szerkesztését többször is említette, de ebben váratlan halála megakadályozta. Pontosabban azt tervezte, ha lexikonának bővített, második kiadása is megjelenik, kötetbe rendezi ezeket az egyetemes magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdéseket boncolgató tanulmányait. Erre az élettől már nem kapott időt.

  Gerold László kötetét a színházzal professzionálisan foglalkozók, valamint a színházlátogatók és drámát olvasók is haszonnal forgathatják, mert a tanulmányok megdöbbentő darabismeretről tesznek tanúságot.

Szerző
Utószó helyett. Portrévázlat Gerold Lászlóról
(Híd. 2017/10.)
Szerző
Elolvasom
Kapitány László (1937–2015)
(Magyar Szó. 2015. július 28.)

In memoriam

Kapitány László (1937-2015)

Csütörtökön a posta a Kanizsai Írótáborba invitáló meghívót hozta, amelyen azt olvastam, az idei rendezvény egyik központi képzőművészeti eseménye Kapitány László alkotásainak kiállítása lesz. Örültem az információnak, hiszen régen volt önálló tárlata grafikusunknak, de aztán már másnap a megdöbbentő hír: elhunyt Kapitány László.

Pedig még az elmúlt hetekben is ott volt az újvidéki Forum-ház nyugdíjasainak szokásos pénteki találkozóján, s alig egy-két hónapja, amikor lelkes odaadással dolgozott Domonkos István összegyűjtött versei kötetének arculatán, az Allegro bajbajón. Mert grafikusi, plakáttervezői és formatervezői múltja ellenére, mindenekelőtt könyvtervező művész volt ő, aki – s ezt már nem egyszer elmondtam, leírtam róla – modernebb vizualitást tükröző könyvtervei évtizedekre meghatározta a Forum-könyvek imázsát. Illusztrált, kedvelte a vignetta műfajt, légies grafikákat is készített, méghozzá nem is akármilyeneket, de a könyv tipografizálása, műszaki bejelölése, a papír- és formátum meghatározása s nem utolsósorban az előzékek, valamint a fedőlap, védőborító megálmodása jelentette az ő művészi munkájának csúcsát. Ebben szerzett nevet magának és kiadójának egyaránt, országos, sőt nemzetközi viszonylatokban is.

Csupán emlékeztetőül: már 1969-ben Tolnai Ottó Agyonvert csipke című verseskötete kivitelezéséért kiérdemelte az az évi Nemzetközi Belgrádi Könyvvásár legszebb könyvért járó országos elismerést. De ugyanitt díjazták több ízben is, Fehér Kálmán Fürjvadászat, Domonkos István Áthúzott versek, Tolnai Ottó Világpor, meg Sziveri János Hidegpróba köteteiért is.

Kivételes képességeinek köszönhetően éveken át tagja volt Budapesten a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése Szép Könyv zsűrijének, sőt ilyen minőségben vett részt a Frankfurti Könyvvásár egyik rendezvényén is, amelyen országunkat képviselte a szórakoztató kiadványok kategóriájának bírálóbizottságában.

Nevéhez fűződik a hatvanas években indított és az azóta sok-sok kötetet megért modernebb kivitelezésű Symposion Könyvek-sorozat tervezése, az 1968-as regénypályázati szériának és a Forum képzőművészeti kismonográfiáinak könyvtervei, a minden idők legnagyobb példányszámú gyermekverskötetünk, a Messzike műszaki- és képszerkesztése, és a megannyi (számításaink szerint mintegy háromszáz) egyéni kötet tervezése. A Híd folyóirat 1976-tól negyedévszázadon keresztül is az ő logóját viselte, és többnyire az ő műszaki szerkesztése és tipografizálása határozta meg a grafikai arculatát.

Sikeres színházi plakát- és katalógustervező is volt, amelyekért 1979-ben Sterija-díjat érdemelt ki, a Vajdasági Iparművészek és Formatervezők Egyesülete impozáns monográfiájának grafikai és formatervezési munkájáért 1995-ben Forum Képzőművészeti Díjban is részesült.

Több mint három évtizedes együttműködésünk alatt közösen vallottuk Kapitány Lászlóval, hogy a könyvkiadó profilját elsősorban a körvonalazható irodalmi-esztétikai értékek adják meg, de az is vitán felüli, hogy könyvei magukon kell viseljék a felismerhetőség jegyeit is. Nos, ebben volt ő valóban egyedi. Ha Gál László Rozsdás estékjét, Pap József Hűség–Верност kétnyelvű kötetét, ha Ács Károly Ének füstje, füst éneke, vagy ha Brasnyó István Lampion a fán kötetét tervezte. S nyugdíjasként is tovább tevékenykedett, említettük már a Domonkos-kötetet, de könyvtervezői munkájának mintegy kiteljesedése, csúcsa volt a 2010-ben megjelent Fehér Kálmán összegyűjtött verseinek kötete, a Száz panasz és más versek című.

Magam is most figyelek föl, hogy mennyire a verskötetekhez fűződnek legemlékezetesebb könyvtervei. Viszont, egykori kiadóvezetőként, koronatanúja lehetek annak, hogy hazai és külföldi kiállításokon hányszor hangzott el a megállapítás, miszerint a Forum-könyveknek imázsuk van. És valóban, a tipográfiától az esztétikus, művészi kivitelezésű védőborítóig könyveink valóban felismerhetőek voltak és nemcsak Belgrádban és Budapesten, hanem Frankfurtban, Lipcsében, Moszkvában, Kairóban, Bolognában és másutt, ahova a könyves rendezvényekre eljutottunk.

És ebben elévülhetetlen érdeme volt (van és lesz) Kapitány Lászlónak. Nyugodjék békében!

Szerző
Elolvasom
Tájvázlat figurákkal
(Magyar Szó. 2023. február 26.)

Tájvázlat figurákkal

Maurits Ferenc képeiről*

Mielőtt Maurits Ferenc festőművészünknek itt kiállított, Bányai Jánoshoz címzett huszonkét darabjáról és a Pilinszky János költő ihlette tíz-egynéhány lapjáról szólnék, engedtessék meg, hogy néhány mondat erejéig én is fölelevenítsem emlékeimet a hét évvel ezelőtt ezen a napon elhunyt Bányai Jánosról.

Innen, Feketicsről, Bácsfeketehegyről gyerekkorunk óta ismerősök, sőt az irodalom iránti közös vonzódásunk alapján barátok is voltunk, az egyetemen viszont tanárom, majd magiszteri dolgozatom egyik mentora, könyveim szerkesztője, és sorolhatnám. Emlékszem, 1976-ban hívott meg maga mellé szerkesztőnek a Híd folyóirathoz. Ő akkor harminchét, én meg huszonnyolc éves voltam, s fiatalos ambícióval láttunk hozzá az elődeink által kissé megfáradt folyóirat szerkesztéséhez. Bányai azonnal egy átgondolt, mindenekelőtt írói tervekre alapozott irodalmi, művelődési és művészeti folyóiratot képzelt el, amelyből nem hiányozhatott a hagyományföltárás és a legkorszerűbb művészeti törekvések sem. Nemcsak vallottuk, de a sorjázó évfolyamokkal bizonyítottuk is, hogy folyóiratunk a népek és kultúrák irodalma közötti híd szerepét is sikerrel töltheti be. A vajdasági magyar szépirodalom mellett az esszé, a kritika, a társadalomtudomány, a művelődéstörténet, a néphagyomány és a művészetek közül mindenekelőtt a képzőművészet kapott fontos szerepet. Ez utóbbi megvalósításában éppen Maurits Ferenc műszaki szerkesztőnknek volt számunkra jelentős tanácsadói szerepe. Mindenesetre az elsősorban Bányai által megálmodott Híd ismét jól körvonalazható arculatot kapott.

Hasonló módon és elképzelésekkel vette át a Forum Könyvkiadó igazgatói-főszerkesztői tisztségét 1983-ban, s négy évvel később a Forum-ház vezérigazgatói posztját is, előző felelős állásait mindig rám hagyatkoztatva. A kölcsönös bizalom jeleként éltem meg, hogy több tanulmánykötetének szerkesztője, s még többnek felelős szerkesztője lehettem. Nyolc éven keresztül az első fölállású Magyar Nemzeti Tanácsban is együtt dolgoztunk kulturális ügyeink érdekében, s így három évtizeden keresztül a legközvetlenebb munkatársi viszonyban is voltunk.

Mindezért örök hálával tartozom neki, s annak is örülök, hogy mindezt itt, feltételesen mondva, „szülőházában” mondhatom ki, amely méltóképpen alakult – egy újabb vajdasági magyar kulturális központtá – immár Bányai János Emlékház néven. Ha most odaátról, föntről tekint le ránk, nyilván olyan elégedett mosoly ül az arcára, mint itt az emlékszobában látható portréján.

S akkor most Maurits Ferencnek a Bányai János tiszteletére készített, s itt kiállított képeiről.

Figyeljük meg, minden képén a vörös szín dominál, s mindegyik lapon a tájban megbújik egy különleges figura. Innen a sorozat címe: Tájvázlat figurákkal. Mauritsnak már az első, a Piros Frankenstein című, 1970-ben megjelent kötetében is ott van a lenyugvó nap vörösében, valami különös  emberi tüneményre emlékeztető figura. Éppen Bányai írta le egy helyen, hogy Maurits festészetének a főalkatrésze a szín, s hogy a térben való elrendezése adja meg a kép mondanivalóját, de semmi esetre sem ez a kép tárgya. Mert „tárgya” a metafora, azaz valami átvitt értelmű és elvont festői kifejezés. Majd meg is magyarázza, miszerint Mauritsnál az ember anatómiája nemcsak az izmok, idegek, csontok rendszerét mutatja, hanem alakjait olyan formai lehetőségnek tekinti, amelyben az idegszálak szövevényes, kusza mozgására komponálja önmaga egyéni hangulatát.

Képeit elemezve figyeljük meg azt is, hogy a fény milyen különleges szerepet tölt be. A szemlélőnek az az érzése, mintha minden itt kiállított festményen a fény dominálna, alkotásai ugyanis a fény megmunkálásának illuminációi is – Virág Zoltánnak a Hídban közölt tanulmánya szerint – „fényvisszaverődések, fénybevonatok, fényburkolatok”, s mindez együttesen valamiféle vibrálási kép–tár hatását kelti. Ilia Mihály – egyébként Bányai Jánosnak ugyancsak egyetemi tanártársa, de testi-lelki szegedi barátja is – állapította meg, hogy a „móriják” jelzéssel szignált és feliratozott műalkotásainak mindegyike egy nagy variáció darabja, amely finom, alig észlelhető változatok sorából áll, de nem egymagában, hanem sok-sok változatában.

S mire hívnám s hívjuk föl a figyelmet a Maurits művészetével foglalkozó „ítészek”, hogy e vörösök tengerébe hogyan vegyülnek a szurokfeketék, majd a zöldek, kékek, sárgák. Átszivárgó, egymásba olvadó, egymásba ivódó színfelületek ezek, amelyek valamiféle kaleidoszkopikus hatást váltanak ki bennünk. És ebben a színes kavalkádban térnek vissza-vissza Maurits jól ismert torz alakjai: a harlekinek, szalajtósok, félkegyelműek, megcsonkítottak, ámokfutók, ködlovagok, vagy ahogyan ugyancsak Bányai egy helyütt megjegyezte: „…fiktív modelljei sorra sisakos, turbános, bolondsipkás, süveges reneszánsz kalapos alakok…”, karaktereik szerint pedig győztesek és vesztesek, hősök és árulók, szentek és latrok, józanok és korhelyek, azaz az álom és a látomás vidékéről valók.

Hát nem ilyen alakok az itt kiállított sorozatba épített tájvázlatos figurái?       Jegyezzük meg, ezek az itt látható képek Bányai János 70. születésnapjára készültek 2009-ben, és egy részük reprodukcióként meg is jelent Jánosunk tiszteletére kiadott akkori Híd-számban.

Viszont újabb keletűek a Pilinszky-reminiszcenciák, amelyeket e felújított Bányai-kúria termeiben láthatunk. Maurits Ferenc ezeket 2015 és 2017 folyamán készítette. Tudnunk kell, hogy Maurits Ferenc azonfelül, hogy festőművész, költő is. A Piros Frankensteinről már szót tettünk, de számos rajzos-verses kötete is megjelent az elmúlt fél évszázad alatt, mint amilyenek a Telep, a Miniatűr galéria vagy a Balkáni mappa (amelyhez Bányai János írt előszót), a Bukott angyal ablaka vagy a Néma angyalok, a Szürkület, szürkületben…    

Mindezt azért említem, mert Maurits rajong Pap József, Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István, Fehér Kálmán, Ladik Katalin és Böndör Pál költészete iránt, többeknek ugyancsak képes-rajzos sorozatot is szentelt, de a magyarországi költők közül leginkább Pilinszky János költészetéhez vonzódott és vonzódik. Tudjuk, Pilinszky mélyen vallásos ember volt, mint ahogy Maurits is a lelke legmélyén az. És mindkettőjükhöz az élet és halál, a születés és az elmúlás mérhetetlenül közel áll. Weöres Sándor, az ugyancsak nagy magyar költő fogalmazta meg, miszerint Pilinszky a „halált életnek tudta, és az életet halálnak”. Valahogy ennek szellemében születtek ezek az itt látható lapok is. Bányai egy Maurits által megfestett, régebbi Pilinszky vázlatáról írta 2015-ben, miszerint: „A költő halála című rajza mélyen megélt érzelmi hátteret feltételez, azt az érzelmi többletet, ami a rajz szerzőjét Pilinszky költészetéhez fűzte.”

Milyen sorokat fedez föl Maurits költőtársa opusában? „Ezért tanultam járni! / Ezért a kései, keserű léptekért.” Vagy: „Ne a lélegzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyukat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd.” S végül: „Én tiltott csillagon születtem, / a partra érve ballagok, / az égi semmi habja elkap, / játszik velem és visszadob.”

 

* Elhangzott Bácsfeketehegyen, 2023. február 21-én Maurits Ferencnek a Bányai Jánosnak és Pilinszky Jánosnak szentelt kiállítása megnyitóján

Szerző
Elolvasom
A Délvidéki füves könyv írójáról
(Magyar Szó. 2019. október 1.)

A Délvidéki füves könyv írójáról

Németh István halálhírére

Kívánhat-e íróember magának többet, mint hogy hatvan évi irodalmi munkásság álljon mögötte, mintegy harminc könyvnek, néhány regénynek, novelláskötetnek, számos riport-, esszé-, családtörténet-, továbbá publicisztikai kötet szerzőjének mondhatja magát, ami alapján bátran állíthatjuk, az egyik, ha nem éppen a legolvasottabb vajdasági író, s nemrég még nyolcvankilencedik születésnapját is megünnepelhette… Aligha, de akkor is döbbenetet ébreszt e sorok írójában a halálhíre, hiszen még egy hónapja sincs, hogy miután megkapta a meghívót az idei Kanizsai Írótáborba, azzal hívott föl, hogy eljutni oda ugyan már nem tud, de lélekben mindvégig velünk lesz, s adjam át üdvözletét az írótársaknak, barátainak. Megtettem, s amikor csak kimondtam a nevét, írótársaink csakis az elismerés hangján tudtak róla szólni.

Halálhírét véve is csak személyes hangon tudok szólni róla, értse meg a kedves olvasó, hiszen tíz-egynéhány kötetét szerkesztettem, illetve voltam felelős szerkesztője, s ő az én könyveim legtöbbjének recense, azaz kiadói ajánlója. Mégis, megannyi meghitt pillanat ellenére, elvesztése mellbe vágott, eszembe juttatta, hogy amikor a kétezres évek elején leadta a Hegyalja utca esszékötetét, arról beszélt, hogy valójában írásainak a Délvidéki füves könyv címet szerette volna adni, de ezzel – mondta – „nem csekély szentségtörést követnék el”, merthogy a magyar irodalomnak van már Füves könyve, amellyel – nyilván szerénységből – nem szeretné az övét összeméretni. A mi meggyőződésünk pedig, de még mennyire lehetne vajdasági magyar füves könyv is Németh István írói opusa, viszont el kellett fogadnunk azt a magyarázatát is, miszerint mégis maradjunk a számunkra annyira otthonos, barátságos és kedves, a bölcső megnyugtató melegét őrző Hegyalja utcában, amely – s ezt a mondatot le is írta: „Csakugyan a hegy alatt fekszik, felette azonban a Teremtő szeme kéklik.”

A Teremtőd kéklő szemei fénylenek ezután feletted, Istvánunk, Pistánk! Mi pedig továbbra is szívesen olvassuk írásaidat, amelyeknek talán legfőbb ismérve a szépirodalom és dokumentum között feszülő ív, a személyes jellegű vallomásosság, vagy az újságírói műfajokban a tárgyilagosság, bennünk a vajdasági világunk legalább három emberöltőnyi időt képező története. Mert ő a társadalomrajzot is a maga műfajának tudta, s ezt főleg itt, a Magyar Szóban évtizedeken át közölt „vasárnapi írásokkal” bizonyította, amelyben szociografikusan jelent meg az egykori tanyavilág, a falu népe, az emberek sorsfordító eseményei, egyszóval ezekben az írásokban a vajdasági emberek galériáját, azaz arcképcsarnokát nyújtja.

Számos könyve éppen az újságírói műfajokból készült (Zsebtükör, Arcok zsebtükörben, Jegykendő, Hegyalja utca, Díszudvar…), amelyekben az író által megszólítottak, megkérdezettek már-már a gyónás intimitásával, bensőségességével vallanak életükről, életük egy-egy fontosnak vélt szakaszáról, fordulójáról, esetleg mesterségünkről, hivatásunkról. Ami ugyancsak jellemző, Németh riportalanyai legtöbbször a megtett út végén, életük alkonyán, tehát már kellő bölcsességgel tekintenek vissza erre az útra, útszakaszra, életüket meghatározó epizódra, részletre. E vallomásokból viszont kirajzolódik egy kor, egy világ képe, amely magán hordja közelmúltunk fölismerhető jegyeit.

Az író többször is hangoztatta, hogy különös szeretettel írta a tűnődő, töprengő hangvételű írásokat, amelyek aktuális jelenükről vallottak, a háborúról, a kisebbségi sorsról, mindennapjaink gondjairól. – Megannyi emberi sorsot próbáltam fölvázolni az irodalmi riport eszközeivel, szülőföldemet és „arcképcsarnokaimat” bővítgetve, s melengetve köteteim egybefogó szimbólumait, a hűséget, a ragaszkodást, a féltést, a szerelmet… – nyilatkozta Jegykendő című kötete megjelenése kapcsán. Tegyük mindehhez hozzá, az író akkor volt igazán elemében, ha olyan emberekről beszélt, akik valamilyen módon a minőség megszállottjai és a maguk világában a minőség „forradalmárai” voltak.

Mára több tanulmány is született gazdag novellavilágáról, (emlékezetesek a Lepkelánc, az Ima Tündérlakért), vagy a válogatott novellákat tartalmazó Mogyorófavirág és a legutóbbi Jusztika címűek), amelyet eleinte a falusi életforma ihletett, majd fokozatosan a faluról városba tartó emberek tudatvilágát festette meg, de többük megítélése szerint, nemcsak a Németh István-i opus, de az egyetemes vajdasági magyar irodalom legjelentősebb műve a Házioltár című családi krónikája. Ebben az író egyszerre szereplője és ábrázolója, szemlélője saját, családja egykori világnak, azoknak az életsorsoknak, annak az életmódnak, amely az utóbbi több mint fél évszázadban itt, a Bácska egy részében honos volt. „Ily módon – állapította meg a Németh munkásságát jól ismerő Gerold László – több ez a családkrónika a családi emlékek előtti tisztelgésnél, és kapott mindez nagy nyilvánosságot, irodalmi és dokumentum értékű formában.”

Halálhíre nyilván minden olvasóját megérintette, de könyvei továbbra is, akárcsak ama általa is emlegetett „füves könyv”, gyógyírként hatnak mindenféle lelki és testi nyavalyánkra, sőt, néha még mintegy imádságos könyvet is vehetjük kézbe a műveit.

Szerző
Elolvasom
Németh István két ifjúsági regényéről
(Hét Nap. 2010. szeptember 1.)

Németh István két ifjúsági regényéről*

Amikor a Forum Kiadó fölkínálta a lehetőséget Németh Istvánnak, hogy nyolcvanadik születésnapját egy újabb, tollából származó könyvvel ünnepeljük meg, kíváncsian vártam, mi lesz a válasza: novellaválogatás-e vajon, az egykori Zsebtükrének még erőteljesebb felújított kötete? Meg azt is el tudtam volna képzelni, hogy a Magyar Szónak és a Hét Napnak évek óta íródó ,,kétflekkes'-eiből állít össze újabb kötetet. Tépelődött ugyan - s ezt itt nyilván meg is erősíti -, aztán, némi meglepetésünkre, a két ifjúsági regényét, a Vadalmát és a Sebestyént ajánlotta. Ha lehet egy kötetben, mondta, hozzátéve, hogy nem tudja ugyan, hogy a szereplők hogyan érzik majd magukat egyazon fedél alatt, de reményei szerint összeférnek, hiszen a két történet két főhőse egyazon tőről fakad.
Mint általában, nem sokat magyarázkodott, lehet, hogy a mai nap alkalom lesz arra, hogy kifejtse, miért. Miután felkérést kaptam e kötetek recenzeálására, újra a kezembe vettem mind a két regényt.
Azonnal azt kellett látnom, hogy valójában ikerregényekről van szó, olyan értelemben, hogy a Vadalma a falun vakációzó városi fiú története, a Sebestyén pedig a városban kamaszodó fiú töprengéseit tükrözi szülőkről, barátokról, húgocskáról, érlelődő szerelemről, egyszóval egy születésnapi hét naplója, abból az időből, amikor az első űrhajó a Hold felé haladt.
Apropó, napló. Mindkét regény formailag is hasonlít egymásra. A Vadalma tulajdonképpen egy barátnak, Póknak szóló, tíz levélben megírt élménybeszámoló, a Sebestyén pedig a fiú tizenötödik születésnapi hetének élményeit, töprengéseit veti papírra a Vadalma stílusában és modorában.
Egy időben játszódik le a két történet (csak mellesleg: mindkét regénye első kiadásban ugyanabban az évben - 1970-ben - jelent meg), s az író tudatában nyilván együtt motoszkált a két téma: hogyan éli meg egy városi orvos kisfia apja szülőfaluját, illetve milyennek látja egy ugyancsak városi kamasz a körülötte zajló világot?
A két fiú közötti korkülönbség 5-6 év, az egyik, Palkó, ahogyan a szerző mondja, még úgyszólván tejfölösszájú, a kamaszkor kapujában, Sebestyén viszont immáron annak udvarában tart.
A két regény megírását Németh István másfél évtizedes publicisztikai tevékenysége előzte meg, s regényei is az irodalmi igénnyel írt helyzetjelentéseinek, a számadásszerű lírai futtatású vallomásainak a füzérei. Különösen a Vadalmában kamatoztatja falujáró riporteri élményeit a szerző, érzésünk szerint ebben a világban érzi igazán otthon magát. Kis hőse számára egy határ menti, Karacsának nevezett falut választ, ahova már vonat sem jár, mert az előtte levő Pöllénél van a végállomás, de nem vasútállomással, csak a bakterházzal, mert itt fölperdítették a síneket - mint Viszter bácsitól megtudja -, amikor vége lett az első háborúnak, s a vonatok nem mehettek tovább, mert szomszédságba kerültek a románokkal. Nos, itt az apuka szülőfalujában, a gangon, suba alatt alussza át első éjszakáját, itt ismerkedik meg a pézsmapatkány-vadászattal és az ürgeöntéssel, lesz liba- és tehénpásztor, majd dinnyecsősz, viszik a vásárba... Itt lesz szemtanúja egy tűzesetnek, hallgatja az öregek meséjét valamiféle repülőtányérokról, s ismerkedik a tündérek csodatevéseivel, de a boszorkányok világával is, ezek, akik ha éjjel valakinek az ablakába korpászsákot helyeznek, az három nap múlva meghal... Történelem, a legvalóságosabb jelen, de dokumentum és misztikum is, s benne Németh István írásművészetének számos jellemzője: a gond, a véleménynyilvánítás, kommentálás...
S mennyivel más Sebestyén világa, ahol az apuka a vasárnapi tyúkhúslevesnek és a szocialista társadalom építésének él, s nem érti, fia miért lelkesedik az Omega együttes lemezeiért, miért rádiózik annyit, ólálkodik ama könyvesbolt előtt, amelynek kirakatában különleges írószerek, körzők, festékek és ecsetek sorakoznak, nem érti: hogyhogy szerelmes?
- Apát meg kell érteni, meg a mamát is, meg az egész tanári kart, meg az egész istenséget, csak bennünket nem - panaszkodik a fiú a húgának. Mi meg kell hogy értsük: apának titkárnő szeretője, anyának igazgató szimpátiája van. Meg hogy fölsrófolódik, ha azt hallja, hogy vörös burzsoázia, s váltig bizonygatja, hogy ha létezik is nálunk burzsoázia, az sohase volt vörös...
Az apa gondjai is előkerülnek, ami abból a levélből is kiderül, amelyben ez olvasható: ,,Sebestyén szinte máról holnapra keménnyé és önérzetessé formálódik. Ez már nem gyerekkori pukkancsság... A legkínosabb, hogy nem tudunk miről beszélgetni. Ha a modern tudományokat hozom elő, rögtön kiderül, hogy ő azokban sokkal jártasabb, mint én, olyan információi vannak, hogy beleszédülök. Ha a múltat hozom elő, abban én vagyok a jártasabb, viszont ő a múltra úgy
tekint, mint amihez semmi köze...'
Talán mindebből kiderült, miért is tartottuk jónak, hogy ilyen forgatható formában jelenjen meg a két regény, s szinte találkozzanak ezek a mondatok, hogy: ,,...de Tamás bácsiék még nem értek haza Pölléről, a temetésről. Holott a kismalacok már szörnyen visítanak. Indulok megetetni őket", illetve: "Irwin és Scott a kezdetleges holddzsippen elindultak a Szent György kráter felé'.
Végezetül jegyezzük meg, a Vadalmának ez már a negyedik, az egykoron Híd-díjas Sebestyénnek viszont ez a második kiadása. Jó olvasást!
*Elhangzott a sziváci Szenteleky-napon, augusztus 20-án

Szerző
Elolvasom
Pap József önvallomása
(Magyar Szó. 2021. október 16.)

Pap József önvallomása

Egy váratlan felkérésre, hogy az idei kishegyesi LITERAtúra irodalmi rendezvény keretében nyissam meg a három évfordulós költőnk – Pap József, Podolszki József és Bogdán József – könyveinek kiállítását, arra kényszerített, hogy elővegyem azokat a dokumentumokat, amelyeket a majdnem fél évszázadnyi idő alatt gyűjtögettem. Sőt itt sorakoztak azok a könyvbemutatókon elmondott méltatásaim, amelyeket a pályafutásom alatt leírtam, elmondtam mindhárom költőnk műveinek bemutatásakor. „Legvaskosabb” dossziém a Pap József köteteiről szóló (a költő egyébként az idén lett volna 95. éves), s benne olyan, általa megszövegezett vallomás, amely mindeddig nyomtatásban meg sem jelent. No, de előbb: miért is helyeselhető, hogy az Aranyeső vers- és prózamondó verseny szervezői éppen e három költő verseit, szövegeit ajánlották a tanulók figyelmébe. Közös nevezőre hozni a három költőt szinte lehetetlen, de van egy vonal, amely mindhármuk vonatkozásában érvényes lehet. Ez pedig, hogy mindhárman mindig valakivel beszélgetnek, valakit megszólítanak, egyszóval dialógusban vannak velünk, olvasókkal/olvasóikkal.

De amiért e jegyzet valójában íródik, az, hogy a Pap József „dossziémból”, mint jeleztem is, előkerült egy szöveg, amelyet a Pap József költészetét kedvelők nyilván értékelni is tudnak. Elöljáróban és eligazításképpen el kell mondanom, hogy 2004-ben, mint kiadóvezető fölkértem Pap Józsefet, állítson össze újabb kötetet a Kert(v)észének (1996), illetve a Vesződségek (2003) óta írt új, immár öregkori verseiből. A kézirattal néhány hónap múlva el is készült, s ő maga javasolta a Ráadás és maradvány címet. A kéziratot Szeli István és Bányai János örömmel recenzálta. Szeli többek között azt emelte ki, hogy „… Pap József legújabb kötetében  – még címében is – azt a költői alapállást ismerjük fel: az önmagához hű, önmaga emberi habitusához mindvégig ragaszkodó költő szól hozzánk, az az ember, akit még 42 esztendeje úgy ismertünk, mint aki nem a lét mélységeiben és magasságában, még kevésbé a tér és idő roppant dimenzióiban keresi – s végül is találja meg – önmagát, hanem a velünk és bennünk élő parányvilágot, annak összefüggéseit, elemeinek a rendszerét tárja föl, ami a költő szava nélkül talán örökre rejtve maradna mindannyiunk számára. Eddigi köteteinek a címei is többnyire erről a szándékról beszélnek: Rés, Véraláfutás, Jegy, Kert(v)észének stb.”

Bányai János viszont azt a kérdést vetette föl szakvéleményében, hogy: „Miről beszélget velünk Pap József költészete? Mindennapjaink vesződségeiről, jó és rossz élményeinkről, arról, mit látunk és mit tapasztalunk, ha kinyitjuk a szemünket, vagy ha saját szemünkbe nézünk. A vers helye a szív, a szem, a keserű szájíz…”.

Mivel azokban az években csak a magyarországi kulturális tárca támogatásával jelentek, jelenhettek meg könyveink, mi sem természetesebb, fölkértem magát a szerzőt is, adjon ún. „tartalmi ismertetőt” kötetéhez, hogy eleget tegyünk a pályázat formai követelményeinek is. S ekkor született meg az alábbi szöveg, amely, kéziratos formában került elő. Íme:

„A három éve megjelent Vesződségek c. verseskönyvem óta írt munkáimból válogattam össze kötetemet, amelyben külön ciklusba soroltam haikuim és limerickeim csokrát. Többszörösen is ellentmondásokkal járó élet ez, de lehetetlen kilépni belőle. Egyébként sosem igényeltem magamnak a költők privilégiumát, hogy az életet a mindennapok fölé emelve szemléljem. Kevésbé a képzelet, inkább a megélt élet költészetem forrása. Természetesen nem a történésem krónikáját foglalom verssorokba, hanem a megélt ellentmondásokkal és sokféle más válságokkal terhelt valóságunk költői megfogalmazása, kifejezése a célom. Ennek a valóságnak a lelkekre, lelkemre nehezedő látatlan tartalmait szándékozom feltárni az itt felkínált versek, mindenkor az élet, az élni akaró élet jeleit sejtetve meg, mutatva fel a rombolással, leépüléssel, elsivárosodással, a jövőről való felelőtlen lemondással szemben. És sosem a reménytelenség, a csömör, a fanyalgás hangján szólalok meg immáron nyolcvanéves hangommal, még ha ez által a naivitás ódiumát vállalom magamra. Az utóbbi években nyilván koromnál fogva is mintha jobban figyeltem volna író és képzőművész barátaimra, s innen a nem egy köszöntő vagy éppenséggel sirató vers.”

 

A tervezett Ráadás és maradvány című Pap József-kötet már csak Pap József 2005 szeptemberében bekövetkezett halála után jelenhetett meg, de Bányai Jánossal és Pap József özvegyével közreműködve a „ráadás” ciklusba besoroltuk mindazokat a vers- és verstöredékeket, amelyeket a hagyatékban találtunk, még ha egyeseket be nem fejezett, vagy verstöredéknek minősítettünk is, mert ezekből is az derül ki, hogy a szókészlet, a szavak kapcsolása és rendjük kialakítása, a képzetek társítása, a fogalomvilág váltakozása, de meg-megújuló szóképek mind jellemzőek szerzőjük költészetére, az ő kézjegyére vallanak. Ez teszi összetéveszthetetlenné a (vajdasági) magyar költészet történetében.

S akkor álljon itt két „versmag” egy 2004-es füzetből:

                        Mondták már többen:

                        térj meg virágaidhoz.

                          A feldúlt kertbe?!

 

                            Fogytán az erőm.

                            Újrakezdeni nincs már

                            se erőm, se kedvem.

Szerző
Gerold László: Drámakalauz; Burány Béla: Szakad a part!; Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1994. évi bibliográfiája; Penovác Endre: Mappa
(Híd. 1998/9.)
Szerző
Egy helytörténész könyvéről
(Hét Nap. 2009. július 1.)
Szerző
In memoriam Sárvári-Vajda Zsuzsanna
(Fecske. 2015. október–november.)
Szerző
Elolvasom
Zenta tudós szülöttjéről
(Magyar Szó. 2021. szeptember 18.)

Zenta tudós szülöttjéről

Szeli István akadémikus, irodalomtörténész-professzor mellszobránál

Szeli István pontosan száz évvel ezelőtt, szeptember 11-én, a zentai csata évfordulóján született, majd az elemi iskolát és az algimnáziumot is itt végezte el, hogy a szabadkai főgimnáziumban való érettségi után 1942-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szerb szakán kezdje meg egyetemi stúdiumait, amelyeket a háború megszakított ugyan, s majd csak 1960-ban tudja befejezni. Közben 1945-től a Magyar Szó újságírója, majd tanár és tanfelügyelő Zentán és Újvidéken, sőt 1949 és 1956 között ennek a tanintézetnek, mármint a zentai gimnáziumnak az igazgatója is. Pesti tanulmányainak befejeztével és a Hajnóczy József és a magyar jakobinus mozgalom délszláv vonatkozásairól írott disszertációjával az irodalomtudományok első vajdasági magyar doktorává avatták, s természetesen ettől kezdve az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének a XIX. századi magyar irodalmat és stilisztikát oktató tanára. Közben 1969-ben megalapítja és vezeti a Hungarológiai Intézetet, s annak a tanszékbe való beolvadása után tanszékvezető-igazgatója is. 1979-től a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, sőt titkára, időközben pedig alelnöke a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, főszerkesztője a Hungarológiai Közleményeknek, tagja a Forum Könyvkiadó és a Híd folyóirat tanácsának… Mindemellett zsűrizik, közéleti szerepeket vállal, ír irodalmi, kapcsolat- és kultúrtörténeti, nyelv- és kisebbségpolitikai könyveket, tanulmányokat, kritikákat, cikkeket. Mindezt példázza a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia kiadásában, tudós professzorunk kilencvenedik születésnapjára, tehát a pontosan tíz évvel ezelőtt megjelentetett bibliográfia, amely 166 oldalon közölt köteteit, tankönyveit, tanulmányait, kritikáit (itt jegyezzük meg, hogy a több mint ezer bibliográfiai egységet tartalmazó szakmai jegyzékből az is kiderül: mintegy hetven vajdasági könyvről írt értő kritikát), cikkeit, köszöntőit és beszédeit, interjúit, fordításait tartalmazza, méltón regisztrálva Szeli István impozáns, tematikáját tekintve kultúránkban mindeddig egyedülálló életművét, azt a sokféle elvégzett faladatot, amit gyakorta elsőként vállalt és szolgálatként áldozattal teljesített.  

Elnézést, ha eddig hosszasabban időztem az életrajzi adatok tömkelegében, de ez az ünnepi pillanat alkalom arra, hogy felidézzük a már elfeledett, vagy éppen feledésbe merülő, mindenesetre fontos életrajzi tényeket, amelyekből a tudományos munkásság is sarjad. Egykori tanársegéde, majd kollégája, Gerold László írta a kilencvenedik születésnapi köszöntőjében, hogy „…ez az impozáns életmű, amely, mint élete, szüntelenül ki volt szolgáltatva a történelem szeszélyeinek és kihívásainak, létrejött, önmagában is tiszteletet ébreszt és parancsol mindannyiunkban, akik itt kisebbségi létben élünk, éltünk és igyekszünk megmaradni, sőt, ahogy mondják, sikerült valamit letenni az asztalra.” Talán épp a történelemtől való fokozott függéssel magyarázható, hogy tanulmányaiban, könyveiben Szeli István mindig egyszerre gondolt a történelmi múltra és perspektívára, azokra a történelem meghatározta kihívásokra, feladatokra és kötődésekre, melyekről egy kisebbségi tudós, tanár, íróember, ha tudja, mi a helye közösségében, nem feledkezhet meg.

Nyilván nem közhely, ha azt mondjuk, íróember számára a legnagyobb elismerés, ha halála után is olvassák, idézik. Szeli tanár úr könyvei, tankönyvei ma is ugyanúgy használatban vannak, mint megírásuk pillanatában voltak, s mint egykori tanítványa állítom: tőle tanultunk irodalomszeretetet, tőle tanultuk, mi is az irodalom értésének a módja, mi a műben a dialektika, mi az esztétikum, tehát a szabadság és a korlátozottság, az igazság és a hamisság közötti értékszint, s tanultunk meg könyvtárat használni, amire eleinte fittyet hánytunk, s csak később értettük meg, mire is hívta föl a figyelmünket.

Szeli tanár úr rendkívüli megfigyelő volt, szinte belelátott a műbe, amihez hozzájárult, hogy egyéniségében is bölcs és türelmes ember, tanár volt. Ezt tanúsítják tanulmányai, amelyekből kiderül, mindig is a keresést tartotta életprogramjának, akkor is, amikor Hajnóczy koráról értekezett, Madách Imre vagy Székács János és Halász Gábor munkásságát értékelte, de akkor is, amikor csak a rá jellemző nem hivalkodó módon, az anyanyelvi erózió ellen emelte föl szavát.

Tekintettel arra, hogy itt Zentán leplezzük le néhány percen belül a mellszobrát, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy hány és hány Zentához is kötődő író és művész portréját is megörökítette. S miért? Ő maga adta meg a választ Herceg János egyik kérdésére válaszolva, mondván: Zentán is bő negyven év „suhant át a fejem fölött – s az ottani négy évtized élményanyaga, annak minősége, atmoszférája emberformáló erők voltak”. Tehát zentai volt és maradt mindhalálig Szeli István, s méltón érdemli meg e szobrot az, aki már „szobrot állított” például Majtényi Mihálynak, Dudás Gyulának, Thurzó Lajosnak, Morvai Istvánnak, Guelmino Sándornak, a képzőművész Tóth Józsefnek, Ács Józsefnek és Benes Józsefnek, egykori tanítványának, majd pályatársának, Bori Imrének, a népi hagyományokat, élceket, anekdotákat begyűjtő Tőke Istvánnak, a tanártárs Tóth Horgosi Pálnak, vagy a zentai kötődésű szerb íróknak, zenészeknek, képzőművészeknek, mint Jovan Muškatirovićnak, Jovan Đorđevićnek, Stevan Sremacnak, Vladimir Nikolićnak, Slavnić Nestornak… S aztán itt sorjázhatnának Zenta, vagy Zenta környéki költői, költő-tanítványai, a már említetteken kívül, Fehér Kálmán, Tolnai Ottó, Sinkovits Péter, Balogh István, Tari István, Beszédes István…  Nem véletlenül mondtuk többen is a Zenta honlapjára írt kötetei kapcsán, miszerint Szeli István, a zentai művelődési élet örökös tiszteletbeli osztályfőnöke is lett azzal, hogy nem mindennapi osztálytalálkozót hívott össze, a névsorból kiderül, remek „osztálya” volt, van Zentának, vidékünk leginkább Tisza-partiként ismert városának.

S akkor, ha már a Tiszát említettük, mondjuk el azt is, nagyobb szerelmesét a Tisza-verseknek is nehezen találnánk nála, hiszen ő volt az, aki remek tanulmányában „hajózott” végig a Tisza-költészetben egészen Bessenyeitől, hogy azokban Petőfi Tiszájának előzményeit fedezze föl, de közben fölhívja figyelmünket Csokonai verseire, majd jut el a nyugatosokhoz, Juhász Gyuláig és Adyig, s értékelte Fehér Ferenc, Domonkos István és Koncz István, valamint az ugyancsak zentai kötődésű Stevan Raičković hömpölygő Tisza-asszociációit.

Nem hagyhatjuk szó nélkül e jeles napon azt sem, hogy emlékezetesek maradnak Szeli Istvánnak a „Ceruzasorai” a zentai csatáról, ő örökítette meg leghűbben a Kukucska világát, írt szomorú levelet a „szülőföld metamorfózisáról”, Valkay Zoltán könyve nyomán építészetileg barangolta be a teljes várost, Stevan Kragujević–Šticával pedig a fotós szemével láttatja mindazt, amit itt érdemes szemrevételezni… Egyszóval Zenta történetének és jelenének hiteles krónikásává is vált tudós tanárunk.

E vázlatos portré alapján is azt ajánlom, nyomatékosan is azt ajánlom a kedves zentai irodalom szakos pedagógusoknak, hogy az itt bejáratot kapott mindhárom középiskola tanulóinak, akik számtalanszor vetnek majd egy-egy pillantást e Szilágyi László alkotta mellszoborra, ezen a napon, tehát szeptember 11-én, tartsanak egy Szeli Istvánról szóló irodalomórát, és közvetítsék azokat az értékeket számukra, amelyeket tudós akadémikusunk ránk hagyott.

(Elhangzott Zentán, 2021. szeptember 11-én. Bordás Győző Szeli István egykori tanítványa, majd könyveinek szerkesztője és kiadója volt, aki a hetvenes évek elejétől a halála napjáig nemcsak munkatársi, hanem szinte baráti kapcsolatban is állt vele)

Szerző
Szirmai Károly ügyviteli naplója (Adalék az életrajzhoz)
(Híd. 1989/12.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
A fűzfasíp daláról. In. Családi Kör. 1993. február 4.
Szerző
A kisebbségi sors regénye (Bordás Győző: Fűzfasíp). In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Egyéni élet – közösségi lét (Bordás Győző: Csukódó zsilipek)
Bordás Győző: Csukódó zsilipek
Szerző
Kisvárosi tabló (Bordás Győző: Fűzfasíp) In. Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, 1997.
Szerző
Víz és por (Bordás Győző: Csukódó zsilipek). In. Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, 1997.
Szerző
Kulturális horizontunk tágítása. In. Szeli István: Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Pichler József és a királyi kóló (Bordás Győző: Csukódó zsilipek). In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
A virágpásztor. In. A Hét. 1998. augusztus 6.
Szerző
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Újvidék, Belgrád, 1998.
Szerző
Valósághűen a német háttérről
Események a könyvesházban
Szerző
Elolvasom
A kertgondozás tudománya (Bordás Győző: Üvegház)

A KERTGONDOZÁS TUDOMÁNYA

Bordás Győző: Üvegház. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.

Egy készülő kézirat kapcsán beszéltem telefonon Bordás Győzővel, amikor nem csupán a Kiadó képviselőjeként, hanem bizonyára írói meggyőződéséből is fakadóan azt szögezte le, hogy "kis könyvekre van manapság szükségünk". Én akkor csupán a kézirat terjedelmére gondoltam, de azt hiszem, hogy beszélgetőtársam emellett műfaji meghatározást és intenzitás-megjelölést is értett a "kis könyvek" alatt.

Legalábbis erre enged következtetni mindaz, amit Bordás Győző Üvegház című kötetében olvashatunk. Ennek a kötetnek az írásai ugyanis nem szólnak mindenkihez, ugyanúgy, ahogy egyetlen könyv se szól mindenkihez; ám szól mindazokhoz, akik valamelyest is magukénak érzik a Vajdaságot, az itteni magyarságot, kultúránkat, könyveinket, íróinkat, festőinket, szobrászainkat, barátainkat. Ugyanakkor nem a feltárás szándékával, sem a szenzációkeltés indíttatásával bocsátotta útjukra a kötet írásait, hanem egyszerűen prózába öntötte a szívéhez közel álló egyénekhez fűződő személyes élményeit. Az újságíró, író, szerkesztő, könyvkiadó szerző tehát egyfajta személyes megszólalást ötvözött élményeiből, tapasztalataiból, ismereteiből és tudásából, inkább a bensőséges műfajok, mint a publicisztika irányába közelítve írásait. Minden szövegéből kiérezhető, hogy erősebb benne a szépíró, mint a krónikás, bár lehet, hogy ezt csupán az érzelmi közelség okozza, Bordás ugyanis tárgyára és minden alanyára meghitt szeretettel, megbecsüléssel és alázattal tekint.

Bensőséges szövegek tehát az Üvegház írásai, intim megszólalások, de nem az általános olvasói elvárások értelmében. Nem arról számolnak be, hogy "hogyan viselkedett a primadonna ott, a színfalak mögött". Inkább amiatt tekinthetők intim megszólalásnak, mert fokozottan hangsúlyozzák a szerzőt és tárgyát összekötő érzelmi erővonalak töretlenségét. "A nevek könnyen kihullanak a tudatból, és a könyvekből is. Ha hagyjuk." - írja a volt verbászi diákok névsorának szemrevételezése közben, kiemelvén azokét, akik a kultúra és egyáltalán a szellemiség szempontjából többre érdemesek, mint hogy kihulljanak az emlékezet nagylyukú rostáján. Máshol a következőképpen indokolja motivációját, hogy miért jegyez fel a krónikás szorgalmával tényeket, eseményeket, amelyek látszólag valóban a bensőséges műfajok, az emlékezés, az önéletírás, a napló körébe tartoznak: "Apró kis dolgok ezek, a gombostűfejnél is parányibbak, tudom, de megtörténtek, de megtörténnek."

Az olvasó elvárása az irodalommal szemben, hogy életről és halálról, szerelemről és álomról szóljon, tehát a lét és az erkölcs legnagyobb és legfontosabb kérdéseit igyekezzen megfogalmazni. Bordás Győző könyvét, annak ellenére, hogy nem kimondottan szépírói szándékból fakadó írásokat gyűjt egybe, mégis műalkotásként éljük meg. Mert a maga módján, a sok "apróságon" keresztül a legnagyobb dolgokról, életről és halálról, megmaradásról és eltűnésről, szeretetről és becsületről szól. Meg alázatról, amellyel a szellemi létterünket, az allegorikusan üvegháznak nevezett kulturális szféránkat meghatározó apróságokat egybegyűjtötte, rendezte, gondozta, s egy részüket közreadta. S ha már az allegóriánál tartunk, akkor mondjuk el, hogy ennek a szóban forgó üvegháznak Bordás Győző az egyik kertésze, hiszen mint már jeleztük, újságírói, írói, szerkesztői és könyvkiadói ténykedése irodalmunk kertjének ápolását szolgálja. A kertgondozás tudományának egyik alaptétele pedig az, hogy "csak az lehet kertész, aki kellő alázattal viseltetik a szakma iránt".

Végső soron tehát az elbeszélő, nem pedig az újságíró vagy a szerkesztő hangját érezzük a kötet írásaiban. Nagyszerűen elegyíti az emberközelbe hozott tárgyilagosságot a természetes érzékenységből fakadó líraisággal. Érdekes módon azonban nem a szerző alanyisága az igazán megkapó az Üvegház írásaiban, hanem a bennfentesség állandó, de mégis folyton háttérben maradó jelenléte és a törődés, ami a szerző minden megszólalásából kiérződik.

A kertgondozás tudománya (Bordás Győző: Üvegház). In. Fekete J. József: Próbafüzet III. Könyv az irodalomról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2001.
A történetmondás ereje
Szerző
Elolvasom
Két könyv – a végekről (Bordás Győző: Katonaszökevény)
Szerző

Két könyv – a végekről

Vári Attila: Sztálinvárosi idill

 

Emlékező sorokkal, hangulatokkal körülírt – voltaképp határtalan betűbirodalomban élek napok óta: Vári Attila novellavilágában.

Parajdon, a kapum előtt csendesen csörgedező Korond vize mellett, az öreg diófa árnyékában, szemben a fehér foltos sóheggyel – a hajdanvolt híres-neves Súrlott Grádics vásárhelyi törzsasztala köré telepedett, koccintgató törzsvendégek meséléseit hallgatom (olvasom) a hajdanvolt Édes Lyuk csiklandozó rejtelmeiről, a Maros egykori flórájának és faunájának varázsos változatosságáról, meg aztán Ötödik Békai Pálnak, a Magyar Királyi Államvasutak szárnyvonalú váltóőrének az a bölcseleti megállapítása késztet pillanatnyi tűnődésre, hogy az ember fiának földi élete nagyon is egyirányú: a születéstől a halál felé tart. S ezenközben a Súrlott Grádics patinás falai között elhangzik a javaslat, miszerint a mohácsi vész utáni török időt ezeken a tájakon úgy kell tekinteni, hogy az lényegében a közelmúlt napjaiig tartott…

Hol volt, hol nem volt ez a rég tovatűnt novellavilág? Az a város, melyben – annak idején – Técsy doktor úr falusi munkahelyéről beérkezvén akadálytalanul megköthette Lonci nevű kancáját a főtéri Fényes vendéglő előtti villanypóznához, hogy őmaga aztán odabent nyugodtan leülhessen a zongorához, a jelenlevők osztatlan örömére? Hova lett innen a Fényes – sok társával egyetemben? Hol volt, hol nem volt egykoron – példának okáért – a Karmasin Tsizma nevezetű “bészálló”? Hát a Ritz-telep? S az Elba-sziget? Hol vannak e már-már mesebeli, de nagyon is valóságos novellavilág eleven és képzelt polgárai, a vidám urak és ledér hölgyek, magyarok és nem magyarok, gazdagok és nincstelenek: a Halápi ikrek, meg Edmund, a törpe, a Mesztic fűszerkereskedés hordára, a Kollégium politizáló hajlamú pedellusa, Ben Izidor, a repülő zsidó, Jozefa Stefánia Spinellák, az Édes Lyuk hajdani üdvöskéje, aki egy szép napon csincsillabundában tért haza Nyugatról, és – nem utolsósorban – Zdunycsány elvtárs, aki arról volt nevezetes a városban, hogy egyetlen nyelven sem tudott tisztességesen beszélni? De ne feledkezzünk meg Olifánt néniről sem, a Forduló utcai közismert műintézetet üzemeltető tulajról, aki folyton amiatt panaszkodott, hogy a lányok kiterítik az udvarra a fehérneműjüket…

Vári Attila városa ez: soha cserben nem hagyható emlékeinek színtere. Könyve, a nemrég megjelent Sztálinvárosi idill magvasan vallomásos Előszavában írja: “Gyermekkoromban nagyapáim még az első világháborús emlékeikkel voltak elfoglalva […] És gyermekkoromban telente még korcsolyával mentünk iskolába, mert csupa jég volt az út, s mert csak néha-néha jött egy-egy szekér […] És voltak senkinek sem ártó bolondjaink, mert elképzelhetetlen lett volna egyetlen erdélyi kisváros is saját bolondja nélkül […] De a család még család volt. Nem voltunk kulcsos gyermekek […] És kifogtam a végét annak a világnak, melyben még voltak hétköznapi törzsasztalok, ahol zónapörkölt helyett akár marhavelőt is felszolgáltak pirítóssal.”

A Súrlott Grádics, ahol Vári Attila történeteinek hősei hétköznapokon akár marhavelőt is fogyaszthattak pirítóssal, nem csupán egy akármilyen kiskocsma a hajdanvolt Klastrom utca elején, szemben a Kálváriával; sokkal több ennél. (Molter Károlynál, a “bolond kisváros” szerzőjénél sem csak a jóízű flekkenek és vargabélesek, hosszúlépések kedvelőinek legendás találkozóhelye.) Emberlakta település polgárainak fóruma (volt) ez a patinás vendégfogadó, s az maradt a Vári-novellák emlékvilágában is. Ahol Balogh néni éber tekintete előtt egyként otthon érezhette magát Krámer Bubi és Dossu úr, a bánsági francia kulák, David Potocki és Pallagi elvtárs, a női szabó, Lipári Aurél és idősb. Janis Eleodor nyugalmazott matematikatanár. Tágabb értelemben, Vári Attilának köszönhetően, idesorolható a kereken százesztendős Tankredina Upmahl Borevits is (Budáról, a Bimbó úti villából), Bánk és Petúr von Galaczy svájci állampolgárokkal egyetemben, valamint Mehmet Kalin Davidoglu, a babadagi kávés, nemkülönben Ázsdéján Botond, az örmény nacionalista. Vári Attila békésen tágas novellavilágában jól megférnek egymás mellett a legkülönbözőbb vallásfelekezetekhez tartozó, más-más anyanyelvű, világnézetű különcök és tudós professzorok. Ez utóbbiak sorába tartozik (a régmúltból) egy Lupius néven levelező, olykor Wolf Bolyai de Bolyának címzett kollégiumi tanár és drámaíró; azonban őróla itt, ebben a novellavilágban inkább jeles kályhaépítő mesterként esik szó.

Ezt a változatosságában olyannyira gyönyörködtető kisvárosi mikrokozmoszt mutatja be olvasóinak Vári Attila – gazdag élményanyag birtokában. Nosztalgiázó érzelgősség felhangjai nélkül, sőt, a bizarr színfoltok és abszurditások, különcségek iránti leleményes fogékonysággal. Így beszél emberekről és házakról, utcákról és korcsmákról, szerelmekről és bűnökről: mindarról, ami már csak az emlékezet régióiban – az író tollának hegyén – eleven és való. De bármiről mesél Vári – a szabadságos kentaurról, a ruméliai pelikánról, a borotvált sündisznóról, Bruckner kisasszonyról, a bodoni diadalról (egy felejthetetlen disznóölés kapcsán) – mindig is őt, e novellavilág őshonos-hiteles megteremtőjét és helytartóját halljuk szólni a míves gonddal megmunkált, fantáziadús szövegek révén. (A magyar próza közelmúltjából leginkább Krúdy Gyula budai bolyongásaira, postakocsis utazásaira emlékeztet ez a hol lírába oldódó, hol drámai tónusú hangvétel.)

Kötetének szellemesen talányos utószavában jegyzi meg a szerző: “Ez a város, amelyről el kellett mondanom mindezt, Kelet-Európában volt. A fogalmazás félreérthetetlenül pontos: volt…”

 

Bordás Győző: Katonaszökevény

Újvidéken jelent meg Bordás Győző Katonaszökevény című regénye. Hozzájutottam – a szerző baráti figyelme folytán: a júniusi budapesti könyvvásáron, a Szent István téren egymás mellett kapott helyet a Forum és a Romániai Magyar Könyves Céh sátra; itt dedikálta legújabb kötetét Bordás Győző is. Örültem a szerencsés találkozásnak, s annak ugyanvalóst, hogy a Katonaszökevényt gyorsan – már hazafelé a vonaton – elolvashattam. Mondhatom: szinte egyhuzamban.

Olyan írás ez, tapasztalatom szerint, amit nemigen lehet letenni a kézből, ha már egyszer belelapoztunk. Egyre fokozódó, zavartalan érdeklődéssel kísérjük figyelemmel Bordás Győző rokonszenves regényhősének sors adta kalandjait a vajdasági szülőfalutól Albánia, Olaszország, Svájc börtönein át egészen a francia határig, s aztán hazatérését Magyarországra.

A magyar–német ősöktől származó, szerb hadseregbe besorozott pádéi fiatalember – Heinrich István –, aki eredeti mesterségét tekintve henteslegény, a múlt század harmincas éveinek végén két társával meglép a csapattól, katonaszökevény lesz, s ebben a veszélyes minőségében köt közeli ismeretséget a Balkán, sőt Európa civilizáltabb országainak tömlöceivel, fogdáival, fegyőreivel, foglyaival. Másfél esztendő alatt bőven lehetett része változatos kínzásokban, éhezésben, patkányokkal való küzdelmekben, megaláztatásokban, válogatott szenvedésekben, míg nagy kerülővel visszatérhetett otthonába. (Ahol ugyancsak különféle hányattatások vártak rá azokban az időkben.)

Nem kevés gonddal járt, hogy a más-más nemzetiségű, de egyazon természetű süketséggel és műveletlenséggel megáldott börtönparancsnokoknak, katonai és civil hatóságoknak tudomására hozza: ő Szerbiában született ugyan, de magyar, mégpedig római katolikus vallású magyar ember – és valójában ártatlan lélek, soha senkit meg nem ölt, ki nem rabolt, tehát ne tekintsék közönséges bűnözőnek. Ő egy tisztességes kisember a forgatagos történelem színpadán – mondhatta volna az érzéketlen vallatóknak.

Bordás Győző Heinrich Istvánja, aki annak idején nem csupán a bácskai kolbászkészítés terén szerzett magának jó nevet, de innovációs képességeivel is felhívta a közfigyelmet – valójában soknemzetiségű, szüntelen veszélyhelyzetben levő szülőföldjének hűséges fia, aki a közelmúlt történelmi viszontagságai közepette is tényleg hős tudott lenni, a maga módján: a hősiesség szokványos jeleitől függetlenül.

A regényben maga meséli el a vele és körülötte történteket; ez a szerzői lelemény a közvetlenség és a hitelesség aranyfedezete. A könyv olvasása közben mindvégig valóság és fikció harmonikus egyensúlyát, mesterkéletlen egybefonódását észlelhetjük. Kalandregény a Katonaszökevény? Az is, de több is annál. Olyan kalandregény, melyben sehol sincs kitalált szituáció, nincsenek elrugaszkodott fantázia szülte figurák; a “megregényesített” életmozzanatok is szilárdan a való világ talaján állnak, oda tapadnak minden erőszakoltság nélkül.

Milyen is volt ez a közelmúlt: Bordás Győző központi regényalakjának élményvilága? Ez a balkáni (s nem csak) köztörténelem a múlt század harmincas–negyvenes éveiben? Mikor is a szerb hadseregbe besorozott bácskai, bánáti magyar (és nem csak magyar) fiúk életük kockáztatásával kénytelenek menekülni az iszonyatból. Istvánékat, a regény katonaszökevényeit nem utolsó- sorban az a hír bírta rá a lépésre, hogy Zogu albán király magyar felesége, Apponyi Geraldine grófnő Tiranából repülőgépen Budapestre szállíttatja a magyar katonaszökevényeket, akik Szerbiából érkeztek. A sors kegyetlen fintora, hogy ez a lehetőség gyorsan elúszott: Istvánék odaérkezése előtt nem sokkal az olasz csapatok megszállták Albániát, Geraldine is menekülni kényszerült királyi férjével együtt. Következhettek Istvánék részére az olasz börtönök, s minden, ami ezzel járt: Foggia és Ancona, Tarvisio és Milánó, meg újabb és újabb tortúrák, tolmácsok, besúgók. S aztán megtörtént a délvidéki magyar bevonulás is. Majd jöttek az oroszok. Következett a vajdasági magyarellenes vérengzések soha el nem felejthető korszaka. A kommunizmus. De minderről már csak sommásan emlékezik a Katonaszökevény elbeszélője. (Megírt és ezután megírandó regények témája mindez…)

Sajnos, Erdélyben keveset tudunk a délvidéki magyar irodalom jelenéről; Bordás Győző neve sem nagyon ismeretes ezeken a tájakon. A határokon innen. Pedig ha napjainkban eljutnának ide is az Újvidéken vagy Szabadkán kiadott könyvek, lehetne némi fogalmunk az egyetemes magyar kultúra közösségébe tartozó délvidéki magyar írókról, művekről. Az sem köztudott például, hogy Bordás Győző, a Katonaszökevény szerzője éppenséggel az újvidéki Forum Könyvkiadó főszerkesztője. És hogy 1992-ben megjelent Fűzfasíp című munkája is helytörténeti dokumentumok regényes feldolgozása, a szülőhelyhez, Verbászhoz kötődötten.

Végül is nem alaptalanul írom le talán: Bordás Győző regénye, a Katonaszökevény jelenkori prózairodalmunk rangos teljesítménye. Jó, hogy a végekről ilyenfajta szellemi híradásokra is felfigyelhetünk.

NAGY PÁL

Laudáció
Szerző
Közvetett tiltakozás
Szerző
A pusztulás első évei
Szerző
A kalandkerülés kalandjai
Szerző
A hatvanéves B.Gy.-ről. In. Vajdaság Ma. 2008. március 4.
Szerző
Kerülő úton
Szerző
Az Úr órája. In. Könyvpiac. 2008. június
Szerző
Elolvasom
Aki üzenetet hozott a végekről (Bordás Győző: Az Úr órája)
Szerző

Aki üzenetet hozott a ,,végek"-ről*
Bordás Győző: Az Úr órája c. könyvéről
Jönnek-mennek az előadóművészek, hozzák-viszik az otthonok üzenetét, de főleg az anyanyelvünket dédelgetik, ápolják tengeren, óceánon innen és túl. Gondolkozom, vajon miért ilyen erős a nyelv iránti ragaszkodásunk, pedig de régóta másként szól hozzánk a magunk választotta környezet!
Áldás itt az idegen nyelvi közegben egy-egy otthonról hozott irodalmi műsor, tudományos, felvilágosító értekezés, zene, bármi, ami világokat, a régit, az elhagyottat és az újat a választottal összeköti. Úgy szeretnénk kézen fogni életkortól függetlenül, és bevezetni egy-egy előadásra a Magyar Házba, a templomok aulájába, koncertekre, hogy megmerítkezzen anyanyelvünk melengető gazdagságában.
Bordás Győző (1948) vajdasági, délvidéki magyar prózaíró, kritikus, szerkesztő, a nagy múltú Forum-házban a harmincnyolcadik szolgálati évét taposó irodalmár volt a vendégünk. Akitől megtudtuk, attól kezdve, hogy a Magyar Szó újságírója volt, a Híd irodalmi folyóiratot is szerkesztette, húsz éven át a kiadó főszerkesztője, a Ház, s az ottani magyarság szempontjából legnehezebb időkben (1995 és 2001 között) a majd hatszáz embert foglalkoztató lap- és könyvkiadó, valamint nyomdavállalat vezérigazgatója is.
1992-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től pedig a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottságának az alelnöke. A Pro Cultura Hungarica viselője 1996-tól, Márai Sándor-díjjal jutalmazzák 2003-ban, Szenteleky Kornél-díjjal 2005-ben, hogy csak a fontosabbakat említsük. S mindezt három regényével, több publicisztikai és képzőművészeti kötetével, irodalomszervezői és szerkesztői munkájával érdemelte ki.
Bori Imre irodalomtörténész írja róla A jugoszláviai magyar irodalom története című könyvében: ,,Fűzfasíp című regénye a reveláció erejével hatott, és a kritika egyöntetűen az erőteljes, autentikus világot ábrázolni tudó szépírót üdvözölte. Az írónak ugyanis sikerült a művészregény keretében nemcsak a művelődéstörténeti anyagot megmozdítania, de sikerült neki életmód-életvitelregényt is írni, olyan módon, hogy a magánsorsok a közéletben fejlődnek egy dátumok szerint is meghatározott időszakban - 1910. augusztus 22-e és 1914. június 28-a között... A Fűzfasíp folytatásának a Csukódó zsilipek a jelképességtől sem mentes címe, az impériumváltás traumáit is rögzíti. A jövő sejtelme üzen benne, hogy egy más, a háború előttitől különböző világ látványa van a szerző szeme előtt, s azt kitűnő érzékkel valóban regényíróhoz méltó módon, esztétikai érvénnyel biztosítja... Üvegház, majd Ténta és repesz cím alá gyűjtötte az évtizedeken át a Magyar Szó és a Híd hasábjain közölt esszéit és riportjait, amelyekben kritikusai szerint megtalálta az oly kívánatos és áldásos összhangot az egyéni élmény és az általánosabb érvényű közügy között, miközben az intim közlésnek szerez érvényt. Írásain az élet hitelesítő pecsétje van..." - mondja Bori Imre.
Bordás Győző hozzánk, Torontóba egy újabb könyvével Az Úr órája cíművel, e dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó friss kötetével érkezett szeptember 14-én megtartott Kalejdoszkóp-esténkre. E sorok írója bemutatására szinte egyhuzamban olvasta végig.
Stílusa gördülékeny és rendkívüli tömörítésre képes. A nagyapa - aki visszatérő hőse a dokumentumnovelláknak - meséjéből évszázados családfa ágai bogozódnak össze, felvillantva egyes korok szokásait, régi krónikák lapjait, mint pl. az 1893-ban Zomborban megjelent vármegyetörténetet vagy a püspöki könyvtárban őrzött Nagy Kálozi Balázs könyvét, amelyből fel-feltöltődik időnként a meseforrás. Figyeljük csak: ,,...s meséjében e történetek úgy álltak össze igaz mozaikká, mint rajta vasárnaponként az öltözéke: fején a pörgekalap, alatta a frissek borotvált arcon a stuccolt kefebajusz, felső gombra gombolt fehér ing, rajta nyáron is a nyolcgombos fekete lajbi, ősszel-télen az egyetlen, rókaprém-galléros ünneplő kabát. Kemény télen a kalap helyett (nagyanyám kifejezése) fejülről beütött báránybőr subara. Nyakkendője, ugyancsak fekete, öklömnyi csomóval, de csak ha úrvacsoraosztás is volt..." stb. ,,Kordivat ez, kérem - mindenféle divatlapnál leíróbb, szemléltetőbb..." Hihetetlen könnyedséggel ugrik át a szerző évszázadokat, az idősíkok csak úgy cikáznak, suhan egyik a másikba, hogy észre sem vesszük, visszakanyarodtunk ama negyvennyolcas megyegyűlésig, ahol a zombori atyafiak Mészáros Lázár és Percel Mór nevével ismerkednek, hogy Verbászon csatlakozzanak a Károlyi gróf vezette nemzetőrökhöz. A Családcímer c. kötetkezdő írás sok érdekes adatot, illetőleg minden adatot feltár a nemesi előjogokat valamikor kiérdemelt Bordásokról, de elárulja az író finom humorát is. Ilyen a nagyanya válasza, aki zavarában elfelejti elsőszülött unokája nevét, hogy Attila, és amikor ,,egy vasárnap délutáni bibliaórán rákérdeznek: - No, Kati, hogy is hííják az úri unokád?", azt válaszolja: ,,Tudjátok, valami menteforma, de nagyon szííp neve van a gyereknek!"
Hasonlatai nem elvontak, pl. nagyapa kalapján mindig ott, akár egy dísznek, a padlás egy-egy pókhálója, a Pilvax a mesékből úgy jelent meg a gyermeki képzeletben ,,mintha a pillangók háza lett volna, vagy egy csillag, meteor, amely a távolba világít és utat mutat", A mi Jézusunk-ban pedig ,,a háború is olyan, mint a lyuk, minél többet piszkáljuk, annál nagyobb lesz".
Meglepő fordulattal enyhíti azt a stresszes állapotot, amelyet az ÁVÓ megfigyelési dossziéja vált ki belőle. Miközben olvassa magyarországi értelmiségiekkel folytatott találkozásainak, beszélgetéseinek a titkosszolgálat által nyilvántartott beszámolóját, és azt érzi, hogy ,,...a szoba mintha megmozdult volna vele, az ablak fényei vibráltak. Fölállt, de egyensúlyi helyzetét is veszíteni érezte", és akkor hirtelen egy régi otthoni kép villan föl előtte. Allegorikus képpel jelzi állapotát: galambok nagy raja csapódik be a hajnalban kigyulladt malom füsttel, lánggal telt padlásnyílásaiba, majd égő tollal röppenek vissza, megperzselődve, s tehetetlenül esnek a környező házak cserepeire, majd a mélybe. A fiókák mentésére sietett galambokhoz hasonlónak érzi magát a megfigyelt, besúgott, megdöbbent író. (Összefoglaló jelentés)
A soviniszta-nacionalista megnyilvánulásokról szinte kosztolányis finom utalással értesülünk például a Sztavroszi jegyzetekben: ,,Tágas terasz sok virággal, kényelmes székek, bent fotelek is. Tiszta, illatos WC... Míg szállunk ki, nyilván a sok gyermeki csevegés miatt megszólal egy lekászálódó asszonyság. Felháborodva méltatlankodik: - Itt csak magyarok vannak, szerbek sehol...?” Sztavroszról a máig is jól használható öreg Panoráma útikönyvek sorozat sem tud többet, mint ,,Észak-Görögország egyik legszebb, fövényes partszakasza...”, de tény: ,,az utcán több magyar szót hallani, mint mondjuk Óbecsén, Topolyán vagy Szabadkán. Nem élcelődni akarok az említett s nem említett községekkel, de itt minden üzletben, étteremben hajlandók megszólalni, sőt beszélnek is magyarul, sőt más nyelveken is..." Nem ennyire eufemisztikus hangvételű az ,,Újvidéken 1999. április 18-án" keltezett Levél a túlvilágra c. írása, amelyben Márai Sándort tudósítja a ,,végek"-ről: ,,Március 24-től bombáznak bennünket... Április elsején hajnalban egy hatalmas robbanás vert ki az ágyból. Úgy öt óra körül lehetett. A feleségem lement kenyérért, tejért. Remegő ajakkal tért vissza. - Lebombázták a hidunkat!... Nagycsütörtök reggelén történt. S jött a nagyszombat... A helyzetre való tekintettel előrehozott szertartás, tűzszentelés már fél hatkor, majd vízszentelés, liturgia s a szentmise... Már majdnem nyolc óra, amikor a pap az úrfelmutatáshoz készül, s egyszer csak beremeg a templom. De iszonyatosan. Néhány másodpercnyi zavar, valamennyiünk tekintete a mennyezetre szegeződik, szakad-e, avagy sem. Hála istennek, nem. Senki, de valóban senki, még csak meg sem mozdul, nemhogy menekülni próbálna, csak a csend döbbenetnyi mélységű... Hány másodpercre, fél vagy akár egy egész percre, nem tudom, de azt igen, hogy páterünk beintésére egyszerre csak fölhangzott a villanyorgona, s a kórus énekelni kezdte a Föltámadt Krisztus e napont."
Az Úr órája c. dokumentumnovelláknak, tárcáknak nevezett Bordás-kötetről a recenzens Németh István megállapítja, hogy ,,a történetek, az eszmefuttatások mind rólunk szólnak, s még akkor is rólunk beszél a szerző, amikor Arisztotelésszel beszélget valahol Görögországban a tenger felett... Az Úr órája egy író és bizonyára sok-sok olvasója meghitt találkozása lesz".
A torontói könyvbemutató is bizonyítja: Németh Istvánnak igaza lett!
*Az itt közölt szöveget a Torontóban megjelenő Kalejdoszkóp című magyar-angol nyelvű kanadai irodalmi folyóirat idei szeptember-októberi számából vettük át. A szerző írónő, a lap főszerkesztője. A folyóirat e méltatás mellett közli Bordás Győző kötetének címadó novelláját is.

Elolvasom
Minden az élethez vezet vissza (Bordás Győző: Az Úr órája)

Minden az élethez vezet vissza
2008.05.31

Bordás Győző két alapműfaja a regény és az irodalmi publicisztika, e kettő együtt jelenik meg Az Úr órája kötetben: az előbbi témaként, az utóbbi műfajként. Regényeinek és publicisztikájának számos vonulata indázott át a dokumentumnovellákat és tárcákat egybefogó gyűjteménybe: a család múlja utáni nyomozás, az „Ú.”-ként jelzett bácskai város (Újverbász) lakóinak történetei, a cukorgyár, a kertészet és a kertészkedés, a múltból a jelenbe ívelő beszélgetések, emlékezések vagy dokumentumok „beirodalmazása” (Vass Tibor), az újságírói és szerkesztői munka során, vagy a magánéletben tapasztaltak, amelyek, ha csak motívumként is, visszautalnak a szerző első kötetére, a Bela Durancival társszerzőként jegyzett képzőművészeti kismonográfiára is. Esszé, fikció, dokumentum és információ, falusi anekdota és városi legenda jelenik meg egymás mellett, egymást kiegészítve a kötetbe foglalt írásokban, az elbeszélő pozíciója pedig a történetmondóétól kezdve a riporter háttérbe húzódásán át a vallomástevő személyességéig ível.

A személyes érintettség egyik meghatározó jellemzője Bordás szövegeinek, ugyanakkor a szubjektivitáson túlmutatnak az elbeszélt történetek, mindig a ma, a jelen felé tartanak, nem példázatként, inkább annak szemléltetéséül, hogy az idő múlik, a világ változik, viszont az emberi sorsok ismétlődnek, a magatartásminták konzerválódnak. Midőn a családi múlt felkutatására szánja el magát az elbeszélő, aki ilyen jellegű írásaiban nem titkolja, hogy azonos az író személyével, nyomozása során tragédiák is feltárulnak, amelyek felől kibonthatóvá válik az adott kor társadalmi képe és politikai történései. Aki a múltban kutakodik, legyen felkészülve a meglepetésekre. Nem biztos, hogy minden családi szekrény csontvázat rejteget, viszont valószínű, hogy valahonnét előbukkan egy. A kötetben ilyen hatású annak a titkosszolgálati megfigyelésnek a dokumentuma, amiből a szerző megtudja, hogy az anyaországi III/III-as ügynökség érdeklődési körébe került egy kiemelten szemmel tartott irodalomtudóssal, szerkesztővel, tanárral fenntartott szakmai és baráti kapcsolata folytán. A személyes hangú történetben remekül ellensúlyozza a fellelt dokumentum szikárságát a valóságra ébredést követő megvilágosodás nyomán fellépő pszichoszomatikus reakcióinak ábrázolásával. A kétféle beszédmód adta lehetőség által teremtett feszültség, máshol az előadásmód monolitikusságában is megképződik, például A Malaczko–Procsi-ügy dokumentumainak tizenkilencedik századi nyelvhasználata által.

A három részre (Házunk táján; Sorsok; Nyitott szemmel) tagolt kötet második ciklusának nyitó elbeszélése (A mi Jézusunk) a Bordás-regények „Ú.”-ként aposztrofált városának 19-20. századfordulós korát idézi meg a város fontos személyeinek gazdag tablójával és a korabeli dokumentumok szövegbe vonásával. A minduntalan hivatkozott dokumentumok nem puszta kellékei vagy dekorációi Bordás prózájának, hanem kettős funkciót teljesítő fogódzói: az író idézésükkel rugaszkodik tovább, leginkább egy újabb történetszál nyomát követve, az olvasó pedig ezekben kapaszkodhat meg, a dokumentumok mintegy hitelesítik az elbeszélést, az „így is történhetett” fikcióját az „így történt” realitása felé terelgetik. Az elbeszélésnek a dokumentumok idézése általi „megakasztása”, a lendületes történet folytonos „földre szállítása” emlékezteti az olvasót: a történelem, a múlt, az emberi sorsok izgalmasabb, meghatóbb, mulatságosabb, szomorúbb, csavarosabb történetekkel szolgálhatnak, mint ami a történetszövő fantáziából kipattanhatnak. Ezeket a „készen kapott” történeteket meg kellett látni, fel kellett fedezni – s ez az, amihez Bordás remekül ért. Ebben a ciklusban több szövege formailag is dokumentumjellegű, mintha magnóra mondott monológot, vagy levélben küldött beszámolót másolna papírra, ezért is szerepel a dokumentumnovellák műfaji meghatározás a kötet alcímében.

A dokumentumszerű írásokkal szemben a harmadik ciklus teljes egészében a személyességnek nyit teret, amit az idén hatvan esztendős író a következőképpen indokol az Egy jubileumról írott tárcájában: „Mert hatvan küszöbén már minden oda vezet vissza, a gyermekkor karácsonyi csilingeléséhez, a húsvéti tűz- és vízszenteléséhez párosuló körmenethez, a pünkösd virágkölteményeihez… A keresztelésekhez, esküvőkhöz, gyászmisékhez. Az élethez.”

A fülszövegen Németh István elragadtatott ajánlásában a Márai-díjas Bordás Győző prózájának élvezetességét hangsúlyozza, jelzi a szöveg és az olvasó örömteli találkozásának lehetőségét. Igaza van, Bordás beszédmódja magnetikus erejű, ami a történet lendületének ciklikus visszafogása, lassítása ellenére, aminek voltaképpen ki kellene zökkentenie az olvasót a fiktív világból, éppen ellenkezőleg, szinte a teremtett világ résztvevőjévé avatja. A leírt szöveg által az olvasó úgy érzi, mintha maga is ott állna az éjszakai malomtűznél, és saját élményként éli meg a galambok öngyilkos bukórepülését a lángoló padlástérbe, vagy mintha körötte zsibongana az 1914-es mozgósítások pályaudvari káosza. Ezt a hatást nem képalkotó és hangulatfestő technikákkal éri el a szerző, hiszen ha a megjelenítő mondatokat kimásoljuk a szövegből, még banálisnak is érezhetjük őket: „A sírás, a morajlás és a fémzene különös muzsikája vegyült a mozdony lihegő tüdőhangjával. A déli meleg a füstöt nem engedte fölszállni.” A történetbe vonó hatás titka Bordás beszédmódjának szuggesztivitásában rejlik, bármiről képes úgy beszélni, hogy azt nyomban el is hisszük neki. Talán ez a titka annak is, hogy a márciusban 300 példányban megjelent kötet az utolsó darabig elkelt. S ami még ritkább: már májusban 600 példányban megjelent az új kiadása.

Bordás Győző: Az Úr órája
Dokumentumnovellák, tárcák
Forum Kiadó, Újvidék, 2008
179 oldal

Fekete J. József

Könyvek árnyékában
Szerző
Ajánlólevél a Kertkapuhoz. In. Magyar Szó.
Szerző
Elolvasom
A szülőhely vonzásában
Szerző

A szülőhely vonzásában

Bordás Győzővel egyetemistakorunk óta ismerjük egymást, úgy is mondhatnám, hogy a kamaszkori – gimnáziumi szellemi érlelődés, alakulás izgalmas kapaszkodói után a kontúrjaiban végérvényesen tisztázott fiatal értelmiségi magatartás, szemlélet birtokában alapoztuk meg barátságunkat, amikor már tényleges műveltséggel és tudással körülbástyázottan gondolkodhattunk, beszélgethettünk választott hivatásunkról. Bordás Győző 1948-ban született, és én, a nála két évvel fiatalabb talán ezért is gondolhatom, hogy ő az elmúlt évtizedekben, melyekben sokoldalú alkotóképességeit eredményesen igazolta, alig változott, úgy élt és úgy dolgozott mindig, ahogyan azt fiatalos etikával kijelölte, vázolta a maga számára.

Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomázott fiatal értelmiségiként a Magyar Szó művelődési rovatának felelősségteljes újságírója, később a Híd, majd a Forum Könyvkiadó szerkesztője, aztán a Forum Könyvkiadó igazgatója volt, a 90-es években pedig a Forum vezérigazgatója, ma pedig a Forum Könyvkiadó nagy tapasztalattal rendelkező szerkesztője és ugyanakkor a Magyar Szó Lapkiadó Kft. megbízott igazgatója.

Azt is mondhatnánk, 45 éve van a pályán, hiszen irodalomtörténeti tény, hogy már gimnazistaként, 1966-ban közli novelláit az Ács Károly szerkesztette Híd, s együtt indul a költőkkel, Jung Károllyal, Utasi Máriával, Podolszki Józseffel, Balogh Istvánnal, B.Varga Lászlóval és prózaíróként Hornyik Miklóssal.

1992-ben jelenik meg első regénye Fűzfasíp címmel, ezt követi 1995-ben a Csukódó zsilipek,egy készülő trilógia első két könyve szülőhelye, Újverbász városka gazdag múltjáról, amelynek varázslatossága, ahogyan a regénnyé nem formált elbeszéléseiből tudhatjuk, minden háborús rombolás ellenére, valamiképpen az ő gyerekkorát is áthatotta. 1997-ben jelent meg az irodalompublicisztikai írásait tartalmazó Üvegház, melyet 2001-ben a Ténta és repesz című követ. 1999-ben jelenik meg a Forum és az Agapé közös kiadásában a Fűzfasíp című regénye német fordításban, Weidenpfeife címmel, melynek fordításáról remek tárcát is olvashatunk a Ténta és repesz című könyvében. S ami semmiképpen nem véletlen: Bordás Győző varázslatos Ú. Városkájának a világában a németség, a német polgárok meghatározó módon vesznek részt. 2004-ben jelenik meg Katonaszökevény című regénye, melyet recenzense, Németh István „kalandregénynek” is mond, s ami Bordás Győző prózájában az elbeszélői magatartás átalakulását is jelenti. A bizonyára létező dokumentumok alapján, de valószínűleg teljes mértékben az író által elgondolt szenvedéstörténet stilizált elbeszélői énje az emlékeiről beszámoló volt katonaszökevény, akinek mesemondását visszafogottan értelmezi és alakítja az író, aki mindvégig őt hallgató kívülállóként van jelen, jóllehet az emlékezés elbeszélői énjének prózanyelvi formációja teljes egészében a szerzőt minősíti, aki kalandos történettel hitelesíti a kigondolt hőst s a világunkban is aktuálissá lett problémát.

Ma Bordás Győző két könyvét mutatjuk be, a szerző meghatározása által dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó Az Úr órája címűt, mely 2009-ben a harmadik kiadását érte meg, és a 2010-ben megjelent, ismét csak dokumentumnovellákat és a művelődéstörténeti írásokat, illetve a vajdasági magyar művelődési élet kiemelkedő művészeiről, személyiségeiről és fontos eseményeiről írott esszéit, beszámolóit tartalmazó, Kertkapu című könyvét.

Bordás Győző írói magatartását jellemezve hangsúlyozni kívánom a prózájában kialakított világok dokumentáris meghatározottságát, amikor a szakértő olvasó sem tudhatja gyakran eldönteni, az értelmezett, leírt valóságrész tényleges valóságtényre alapozott-e, vagy pedig az írói képzelet eredménye. Az elbeszélő a valós világból megidézett hőseit fegyelmezetten, ugyanakkor nagy írói szabadsággal alakítja, hitelesíti számunkra. A szülővárosa múltjáról írt két regényében kialakított két korrajz esztétikai értékét a dokumentáris próza hitelessége és az írói szubjektivitás mindig érzékelhető formáló kedve eredményezi, ami Bordás Győző prózájában sohasem áll szemben egymással. Dokumentum és fikció nála tökéletesen kiegészítik egymást, s ugyanazt az írói célt szolgálják, az eltűnt idő nyomában járva szuggesztíven megidézni, illetve létrehozni azt a világot, amelynek tényei gondolkodását, eszmélkedését gyermekkora óta befolyásolták. Gondolhatunk itt a délnyugat-bácskai városka fejlődésében hatalmas szerepet játszó csatornára, a tiszteletre és szeretetre méltó művelt német polgári lakosokra s az itt élő vagy ide kötődő író és festő hőseire egyaránt.

Bordás Győző prózájának értéke az átgondolt vonalvezetés, a mikrotörténetek lendületes és pontos egymás mellé helyezése és a választékosan kidolgozott részletek, leírások, melyekben nem egyszerűen az élvezetes prózanyelv mondatait szemlélhetjük, hanem minduntalan a prózaíró tudásáról kell gondolkodnunk, honnan e sok-sok meggyőző részlet, mely tökéletesen hitelesíti számunkra az emberi világokat a maguk összetettségében, teljességében és kitüntetett egyediségében. Bence Erika Bordás Győző prózáját hagyományosnak minősítette, s mint ilyent értékelte, én mégis prózanyelve újszerűségét, világokat varázsoló erejét szeretném hangsúlyozni. Úgy gondolom, a dokumentaritás ténye kihívást és biztonságérzetet kölcsönöz írói tehetsége számára, hogy a maga képzeletét és szemléletét fegyelmezetten, ám öntörvényűen kibonthassa, érzékeltethesse.

Külön szeretném itt hangsúlyozni írói bátorságát, ahogyan megrajzolja a kivételesen értékesnek tartott Pechán József festő alakját, megjelenítve képei festését is az esszében is gondolkodó prózaíró képzeletével. Hasonló összetettséggel működik írói képzelete Sztankovics doktor, azaz Szenteleky Kornél prózahősként való megjelenítésekor, személyesítésekor is, szubtilis gondolatisággal idézve meg a vajdasági magyar irodalom szervezőjének nagy alakját. Az elkötelezett és művelt prózaíró a maga szubjektív szellemi kötődéseinek vonzereje által alkotóan és hitelesen tudja láttatni a vajdasági magyar művészet e hozzá közel került képviselőit, értelmezve írói, művészi világlátásukat is, vállalva a művészregény kérdéseit, és regénye részleteiben meg is valósítva azt.

Bordás Győző prózanyelvében a magát tényszerűnek állító életteljesség és varázslatosság Szenteleky „helyi színek”elméletének öntörvényű és sikeres megvalósítása. Írói magatartásának fontos eleme a világ, az élet értékeivel és külön a maga szülővárosával szembeni, természetszerűen kötelező tisztelet és szeretet. Slavko Mihalić horvát költő verssorát idézném: „Én szeretem a világot.” Úgy gondolom, ez az értelmiségi, írói magatartás segíti őt szülővárosa szuggesztív történelmi képének a megalkotásában és gyermekkori világa felmutatásában is. „Nem győztem csodálkozni a régi békebeli Bácska boldog világában, s ezt a hangulatot éreztem ki a Te írásodból is. Nagyon finom hangon szövődött aztán tovább a meséd, föltehetően egy hosszabb történet kezdeteként, amelynek folytatását nagy érdeklődéssel várom. Gördülékeny előadásod és a Lust zum fabulieren fölényesen könnyed előadásodban meglepett” – írja neki 1990 augusztusában keltezett levelében Herceg János.

Dokumentumnovellái Az Úr órája és a Kertkapu című köteteiben ezt az írói magatartást hitelesítik, például Ami Jézusunkcímű remek novella a verbászi Sigmund Bachmanról, azaz Bachman Zsigáról, aki 1893. június 3-án elindult, s közel két év alatt körbekerékpározta a Földet. Hazatérte után azonnal tagja lett a Magyar Kerékpáros-szövetségnek, „és ha nem kap tüdőgyulladást, a válogatott tagjaként ott lett volna az athéni olimpiai játékokon is”, az első Tour de France-on összesítettben hetedik helyezést ért el, és az ugyancsak első Giro d’Italián a bírói testület tagjaként vett részt, hogy majd 1914-ben az általános mozgósításkor Verbászon az elsők között hívják be meghalni, ahogyan ő mondja: „megdögleni”. A békebeli, csodálatosan szép történet a tartalmas és sikeres életet élő erős emberről, a kerékpározó Zsigáról a szülővárosi élet kultikus gazdagságát példázza, azzal, hogy a legendás hős életének legdurvább befejeződését is megfogalmazza.

Több dokumentumnovellájában az író a maga gyermekkorát, kamaszkorát, esetleg fiatalkorát átható dolgokról, eseményekről és történetekről beszél egyes szám első személyben. A Pilvaxcímű remek novellájában összetett, morbid, szomorú történetet mond el az 1848-as magyar forradalomért lelkesedő, azt 1912-ben a budapesti Pilvax kávéházban ünneplő, majd az első világháborúban megsebesülő és megvakuló apai nagybátyjáról.

A személyesen átélt történetek között elsőként említem Akisasszonycímű novellát, melynek értékét ismét csak a szülőhely újkori gazdag világának a hiteles megmutatása eredményezi, részleteiben feltárva a Zágrábban egyetemista Bella kisasszony és családja életét, valamint felmutatva önmagát, a helyi kertész flora boy fiát, aki rejtetten hódol a szép egyetemista kisasszony nőiességének.

Írói világában összetett téma a kert és a kertészkedés, és szeretném azonnal megállapítani, hogy a szülőhely világának, lakói életének a gazdagságát látom abban is, ahogyan a kertész apa a maga virágaival jelen van szülővárosában, és ahogyan a kamasz fiú házhoz hordja a megrendelt virágokat.

Mindkét könyvben egy-egy elbeszélés foglalkozik a kertparadicsommal.A Kertünkbenés a Ruszkuszcímű elbeszélések részletesen, választékosan érzékeltetik kertjük színpompás szépségét, és magyarázzák az édesapa „kertésztudományát”. Testvéreivel egy szakszerűen rendezett kert mellett nőtt fel, közvetlen kapcsolatban a kerti világgal, munkálkodva is édesapja mellett, aki mindent tudott a virágokról. Az emlékező író azt állítja, nem szerette ezt a kertparadicsomot, amely azonban befolyásolta eszmélkedését. „S itt a rózsakertben éreztem meg azt a misztikus szimbolikát, amely, mondjuk, a kert és a kép között van” – írja. A Ruszkuszcímű novellában az édesapja által megtervezett és kiépített sírkertet idézi fel, miközben a sírkert lakóiról, a német és zsidó sírok elhanyagoltságáról s a külföldi rokonok levélben történő ruszkuszos virágcsokor-rendeléseiről is beszámol, s egyúttal kortörténetet is ír.

Tanulságosnak tartom, ahogyan a Családcímercímű elbeszélésben beszámol nemesi családfájáról. Biztatás lehet ez minden ember, illetve minden olvasója számára, hogy, eltekintve a nemesi címertől, mindent meg akarjon tudni őseiről.

Az Úr órájacímadó remek elbeszélésében a gyermekkori karácsonyokról ír, amikor testvéreivel „Öt angyal ült áhítozva és vágyakozva a konyhaasztal körül [4] s addig be nem ment közülünk senki a nappaliba, míg meg nem szólalt kintről a »Jézuska csengője«, mely apám tejes csészéjéből és kiskanalából állt.” Ezt az áldott karácsonyi hangulatot tudja fokozni a tündéri történettel, miszerint második szomszédjuk, a helyi szerb pap unokája nagyon kedvelte a katolikus karácsonyt, és rendre átment hozzájuk, és „Mi sem természetesebb, hogy szerb karácsonykor mi is fölsorakoztunk náluk, szüleinél, és soha, de soha nem éreztem, hogy az 1:5-ös arány terhükre lett volna. Sőt.”Így jut el a meghitt karácsonyi elbeszélés a nagy szakállú, jóságos pópárólvaló beszédhez s feleségével együtt a kilencvenen is túlbekövetkezett, rendkívül méltóságteljes haláluk elbeszéléséhez. Az ilyen életélmények – olvasóként is – otthoniassággal és teljességérzettel hatják át emberi világunkat, ha veszteségérzeteink sokasodnak is.

Bordás Győző esetenként a legszabadabban viszonyul az elbeszélés műfajához, feloldva benne nemcsak a dokumentumértékű tényeket, hanem az irodalmi vagy művelődéstörténeti esszé szempontjait is, az önkifejezésés a kijelölt téma feltárásánaka céljával. Így formálja a Levél a túlvilágra, Márai Sándornakés A 200. májuscímű elbeszéléseit.

Ez a több szempontú magatartás teszi élvezetessé és tartalmassá beszámolóit egy-egy fontosabb eseményről, mint amilyen Huzsvár László megyés püspök aranymiséje volt Nagybecskereken, vagy a sziváci Szent István-nap 2007-ben Az egy jubileumrólés a Galamb a miséncímű írásaiban.

Baranyiné Markov Zlata képzőművésszel készült interjúja nem szabályos interjú; Markov Zlata önmagáról és Baranyi Károlyról mesél a barátnak, rendkívül élvezetes és tanulságos módon.

Bordás Győző jegyzetei és alkalmi írásai legtöbbször irodalom- vagy művelődéstörténeti esszéként is olvashatók, melyek, ahogyan Németh István írta a könyv fülszövegében, „irodalomtörténetünk szempontjából dokumentumjellegű értékeket hordoznak”.Nagy tárgyi tudással és szakmai hozzáértéssel világítja meg Szenteleky Kornél írói magatartását, felhívva a figyelmet egy ma is játszható színművére, kapcsolatát Pechán Józseffel; jellemzi és értékeli a Forum Könyvkiadó által hasonmás kiadásban megjelentetett Kalangya 1936-os Kosztolányi-számát. Nagy szakértelemmel számol be a budapesti Művészház megalapításának 200. évfordulóján nyílt kiállításról s a Művészház első nagy fontosságú kiállításairól és kapcsolatairól a vajdasági magyar képzőművészekkel, és írását olvasva a nem szakértő, de tanult olvasó teljes értékű eligazítást kap. Elmélyült szakértelemmel eleveníti fel Nagyapáti Kukac Péter alakját és értelmezi képeit, s leírja, hogy tudomást szerzett Nagyapáti képeinek gyűjteményes kiállítása tervéről Topolyán születése centenáriumi évében.

Tanulságosak irodalmi tárgyú írásai is, például Szeli István Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjáracímű könyvéről írt ismertetője, valamint megemlékezései irodalmunk elhunyt nagyjairól: Fehér Ferencről, Pap Józsefről, Bosnyák Istvánról, Bori Imréről és Kalapis Zoltánról.

Bordás Győző mindig szakszerűen tájékoztat, ugyanakkor az irodalmár, a szerkesztő személyes érdekeltségének a hitelével is, ami vonzóvá és élvezetessé teszi művelődési tárgyú írásait. Írásaiban mélységes elkötelezettséggel védi a vajdasági magyar művelődés értékeit.

Elolvasom
Novellák és dokumentumok

Novellák és dokumentumok

Bordás Győző: Kertkapu. Velünk történt III . Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2010, 191 oldal

Bordás Győző szépírói kibontakozásában jelentős szerepet játszott a fikciós dokumentarizmus iránti vonzódása. Ebben a szellemben készültek regénytrilógiájának darabjai, a Fűzfasíp , a Csukódó zsilipek és a Katonaszökevény . Különösen a harmadik kötetben hangsúlyos a látszólag az élőbeszéd szintjére lecsupaszított, önéletrajzi jellegű közlés, ami a mű kétharmadát uralja, és azt a hatást kelti, hogy a regényíró valóban a történet hősét beszélteti, annak élettörténetét és mondatait dokumentálja, vagyis mintha az írói fikció nem is játszana szerepet a mű létrehozásában. Ez az illúziókeltés éppen az írói fikció hozománya, és az elbeszélői tehetséget dicséri.

A közbeeső, vegyes műfajú könyvekben még nagyobb teret nyer a dokumentarizmus, valamint a tény- és tárgyszerűségekre alapozó valóságkép megfogalmazása. A Ténta és repesz egyszerre olvasható kordokumentumként és intim vallomásként, a kötetbe sorolt írások között van esszé, tárca, naplójegyzet, vitairat, levél, episztola, de mindegyik azt jeleníti meg, amit a szerző látott, hallott, olvasott, vagy a bőrén érzett. Az Úr órája ugyancsak vegyes műfajú kötet, a tárcák mellett megjelenő dokumentumnovellák azok a szövegek, amelyek a szépírói alkotást „talált tárgy”, „talált szöveg” gyanánt helyezik az olvasó elé. Ezt az írói alkathoz igencsak közel álló formát Bordás Győző nem engedte el magától, ám sajnálhatjuk, hogy a Kertkapu című kötetébe csupán négy dokumentumnovella került be. Viszont az sem mellékes, hogy a kötet kétharmadában a közíró szólítja meg az olvasót, aki éberen figyeli kulturális térségünket, és a szépíró eszközeivel ad számot az ezen belüli történésekről, eredményekről és veszteségekről egyaránt.

A kötet négy dokumentumnovellájából három monológ. Az Eljegyzéseim rövidtörténete női előadójának hiteles hangütésű, lendületes elbeszélésében a dacból tönkretett élet szinte vázlatos elbeszélése mögül hol előbukkannak, hol felsejlenek az elbeszélő ifjúkorának társadalmi, gazdasági, kulturális körülményei, viszonyai. A Narancs és az Északról és Délről elbeszélések a Bordás-regények világába vezetnek vissza. Az utóbbi nem monológ, hanem fegyelmezett szerkezetű elbeszélés.

Bordás Győző novella- és regényírás során folyton veszélyes vizeken hajózik: történelmileg hiteles eseményeket jelenít meg a történelemben csupán hánykódó, a nagy eseményekhez csupán statisztáló kisember világából láttatva azokat. Az írónak tehát egyszerre kell megfelelnie a történelem által dokumentált tényeknek és a tényeket irodalomba fordító írói fikciónak. Ennek nincsen receptje, miként a regényírásnak sincs. Természetesen tanulható egyik is, másik is, a cél pedig az olvasó meggyőzése az ábrázolt világ hitelességéről. Az Északról és Délről szövegében 1941. április harmadikát történelmi dátumként kezelve emeli be az elbeszélésbe, majd egy visszavonuló szerb katona szökését (is) követve emberileg is hitelesíti a történetet, amikor a katonaszökevényt a regényekből ismert, Ú.-béli cukorgyár rettegő vezetősége és alkalmazottaik ellátják. „Mohón evett a szaletliben a sebtében megterített fonott asztalnál, de kissé ügyetlenül kanalazott, mert túl mély volt a kerti szék, amibe beleültették” – írja a jelenetről, és az olvasó elhiszi, hogy ezt a megfigyelést csupán az esemény szemtanúja rögzíthette ilyen pontossággal. Az elbeszélés utolsó mondatában leszögezi, hogy a lakosság nemzetiségét tekintve Ú. Közép-Európa volt kicsiben. Ezt a megállapítását a történet derekán érzékletes részletességgel ábrázolja: „Kindler mérnök, aki Weis elfoglaltsága miatt most egymagában ücsörgött a nagy szalonban, némi joggal érezte Ú.-t mindenekelőtt németnek, mert való igaz, hogy ingoványos határát ők szántották föl elsőnek, de azt is nyíltan bevallották: kutat ásni a szerbektől tanultak, azok viszont az ő ökreik és ritka lovaik mögött láttak először ekét, merthogy ásón és kapán kívül más szerszámot nemigen ismertek. Az egykor bevándorló magyarok viszont a főzésben tettek túl mindkettőjükön, a has pedig mindig megbecsült testrész volt, legyen az bárkié is. Kereskedni, igazgatni meg ki tudott legjobban? Izraelita volt az olaj-, a kender- és a gyufagyár alapítója, akárcsak a rőfösök, a bőrkereskedők s a nagykereskedés minden vezetője. S mindenki tudta, ők járták ki, hogy még a századforduló előtt az addigi algimnáziumot főgimnáziumi rangra emeljék.”

Az egymást gazdagító sokszínűség erőszakos megszüntetésének különös figyelemmel és körültekintéssel megírt dokumentuma a Ruszkusz című elbeszélés. A magyarul egértövisként, fajtái szerint lónyelvű csodabogyóként, szúrós csodabogyóként és egyéb néven is ismert díszítő növényről elnevezett szövegben Bordás Győző a város temetőjének története révén dokumentálja a soknemzetiségűség fölszámolását, a nemzeteket és felekezeteket egymás mellett tudó temető „halálát”, miközben középpontba helyezi az 1944/45-ös megtorlást, amiről nemhogy beszélni, hanem hallgatni is félni kellett hosszú ideig. Borzongató, revelációs történet.

Bordás Győző narrátorai aprólékosan ismerik a tényeket, és részletesen beszélnek róluk, legyen szó rózsaoltásról, a város őslakosságának történelméről, vagy éppen a nád hasznosításáról, bennfentesek a történeteikben, amelyek éppen elbeszélésük által lesznek hitelesek és olvasmányosak.

Kertkapu című kötet terjedelmesebb része kulturális miliőnket dokumentálja a művelődésre, irodalomra és képzőművészetre figyelő író, szerkesztő szemszögéből. A kötetbe gyűjtött írások, méltatások, összefoglalók, ismertetők, megnyitószövegek, gyászbeszédek stb. rólunk szólnak, a kultúránkról, művelődési életünk múltjáról, jelenéről, meg az íróról, aki mindezt „a bőrén érezte”.

Érzékenység és dokumentum – A mindenség vállalása. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika V. A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Elolvasom
Személyes élményekkel átszőtt korrajz

Személyes élményekkel átszőtt korrajz

Bordás Győző: A mi porunk

Bordás Győző ifjúkorától fogva szenvedélyesen érdeklődött, érdeklődik a vajdasági magyar irodalom és képzőművészet múltja és jelene iránt. Szerkesztői, szervezői tevékenysége, írásai jól példázzák ezt. Prózaíróként is ifjúkorától jelen van a vajdasági irodalomban.

Most, 70. születésnapjára jelent meg az a kötet, amely válogatás Bordás utóbbi évtizedekben írt szövegeiből. A könyv alcíme – Velünk történt – utal arra, hogy a vajdasági irodalmi, képzőművészeti élettel, a vajdasági alkotókkal foglalkozó írások teszik ki a kötet java részét. A beválogatott irodalmi alkotások, legyen szó tragikomikus novelláról vagy épp dokumentumnovelláról, szintén a vajdasági lét, a vajdasági félmúlt lenyomatát adják.
Amikor a szerző például Szeli Istvánról, Huzsvár Lászlóról, Gerold Lászlóról, Fehér Kálmánról, Vukovics Gézáról, Hangya Andrásról, Balázs G. Árpádról ír, Bori Imrét, Bányai Jánost, Bela Durancit emlegeti, az adatok, tények mellett mindig ott van egy személyes vonal is. Az, hogy Bordás szerkesztőként, munkatársként, kiadóvezetőként kapcsolatba került, eleven kapcsolatot tartott fenn azokkal, akikről ír, és minden írásában van egy olyan elem, emlék, amit csak ő mesélhet el arról a művészről, alkotóról. Amikor Göncz Árpád, Günter Grass vagy épp Kántor Lajos, Juhász Ferenc halálhírére reagál, akkor is felidézi a személyes találkozás(ok) emlékét.
A kötetbe rendezett szövegekből és Danyi Magdolnának Bordás Győzővel készült és a könyv végére beválogatott interjújából egy roppant izgalmas életpálya, szilárd irodalmi, képzőművészeti ízlés bontakozik ki. Csak néhány gyermek- és ifjúkori mozzanat ebből az életpályából: Verbászon kertszomszédjuk volt a Pechán család, festői műtermük, fényképészműhelyük a Bordás gyerekek játszótere volt. Szintén szülővárosában Szirmai Károly felfigyelt Bordás Győző első szárnypróbálgatásaira, ő avatta be az irodalom iránt érdeklődő fiút a Kalangya történetébe, fontos olvasmányokkal látta el. Huzsvár László verbászi plébánosként bejáratos volt a családhoz, a Hitéletben közölte a zágrábi egyházi lapból átvett fordításait. Szerzőnknek és fivérének verbászi házukban olvasta fel Domonkos István A kitömött madár első fejezeteit. Bordás negyedikes gimnazista volt, amikor Fehér Kálmán felkérte, szervezze az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű előadásait. A Hídban 1966-ban jelent meg első prózai írása, és e folyóiratban évtizedekig együtt szerkesztett Bori Imrével, Bányai Jánossal, míg például Ács Józseffel a Magyar Szó művelődési rovatán dolgozott együtt. Sokrétű pályája során számos íróval, képzőművésszel került ismeretségbe, és ennek lenyomata maradt újságban, folyóiratban, könyvekben. E kötetben is, amely korrajz elmúlt évtizedeink művészeti életéről, és nem csak arról, hisz művelődéstörténeti, földrajzi, közéleti szempontból is jóval tágabb területre kalauzol el bennünket Bordás Győző, ezt példázza egyebek mellett a Danilo Kiš József Attila-fordításai vagy a Széchenyi Szerbiában című szöveg.

Elolvasom
Lábunkra tapadt porszemek
Szerző

Lábunkra tapadt porszemek

Bordás Győző: A mi porunk – Novellák, tárcák, jegyzetek, vallomások és interjú – Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2018

Recenzióm tárgya, egy vaskos kötet, majd’ háromszáz oldalas, kétszeresen is ajándék. Elsősorban az a szerzőnek, hiszen az Újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet ezzel köszönti 70. születésnapján, ám meglepi vele minden olvasóját is, mert olyan tartalmakat ad a kezünkbe, amelyek értékes aranyrögök a délvidéki és az egyetemes magyar művelődéstörténetről való ismereteink további bővítéséhez. Bordás Győző olyan szerencsés alakja az irodalmi, képzőművészeti és kultúrpolitikai életünknek, hogy ott lehetett a fontosabb történések forrásainál, személyes kapcsolatot teremthetett olyan személyekkel, akik kezdeményezői voltak egy-egy átalakulásnak, egy-egy megújulásnak, könyvsorozat elindításának, magyar és más könyvszemlék szervezésének.

Szerzőnk öt részre osztotta szövegeit. Az elsőben szépirodalmából, legfrissebb novelláiból ad ízelítőt. Nyolc elbeszélés sorakozik, amelyekben kevés a fikció, annál több a tény, a valóság. Bordás regényeiben is hasonlóképpen alkot, meseszövése teszi változatossá előadását, és természetesen a nem szokványos történet. Valójában hétköznapi esemény lenne mind, de mássá teszi őket az alkotó. A mozibonton című novella a szülővárosban, Verbászon játszódik. Alapszituációja a filmszínházi viselkedés lenne, szabad-e a nézőnek hangosan szellenteni, napraforgómagot rágcsálni, köpködni stb. De még ez sem olyan téma, hogy az író tollára vegye, hanem a furcsa szituáció abból adódik, hogy három nyelvre kell lefordítani a szerbül megfogalmazott alapszöveget, ami szinte lehetetlen. Így kap a szerző lehetőséget arra, hogy kifigurázzon helyzeteket, embereket, mikro- és makrotársadalmat, eszközeként bizony beveti a szatírát és a gúnyt is. Egy verbászi moziépület megépítése a kiindulópont, hogy aztán Monarchia-szerte ismert legyen az intézmény külleme és programja miatt. Impériumváltásokkor, mert volt az is, a Nagy Háború után éppen három, bukfenceket hányt a műsorséma, hiszen beavatkoztak a hatalmat képviselők a mozi életébe, de a Nemzeti nevét is Nacionalra változtatni parancsolták. Ez nem csípett hatalmi szemeket, megmaradt az államosítás után is. Az író szinte mellékesen szól a legfontosabbról: a nézők és a mozi dolgozói egy részének sorsáról a második világégés után: „Lám, ez a Pista gyerek is hazajövetelekor alig talált osztálytársra, ismerősökre. Szinte mindenki feketében. Hol vannak a szomszédjai, barátai? Még anyjának is csak az volt a válasza:

– Ne is kérdezd, fiam. S a történtekről senki sem beszél, mintha örök titoknak kellene maradnia. Emiatt ő is néha magába roskad, s elgondolkozik, miért is harcolt a bolmáni fronton? Miért kellett elesnie utcabéli barátjának, Bélának, s miért maradt örökre béna egy végzetes gránáttól Laci barátja?” Pista gyerek viszont megértette, miért kellett a moziban betiltani a pisztollyal való lövöldözést, mert a telepesek, akiket kötelezően be kellett vonni a helyi művelődési életbe, már kétszer is belelőttek a mozivászonba.

A második ciklus a Művészeti kapcsolatok. Nyolc szövegből hét olyan közlés, amelynek szerzőnk maga is aktív részese, ám az Egy síremlék majd száz éve című Medgyessy Ferenc (1881–1958) ismert magyar szobrászművész egyetlen Vajdaságban föllelhető alkotásának szinte regényes történetét meséli el. A szobrászművész Pechán József barátja volt, így nem véletlen, hogy őt kérték fel a verbászi festő- és fotóművész síremlékét ékesítő szobor elkészítésére. „A részletes feljegyzések szerint a gipszminta 1924. január 18-án érkezett meg a szabadkai vámhivatalba, de az emlékbizottság tagjai csak tíz nappal később válthatták ki, mert gyanút keltett az akkori vámhatóságnál, hogy a küldeményező pesti Pongrác és Tsa., viszont a szállítmányozó bécsi Caro-Zellinek cég. Pechán Béla, a festő fia magyarázata szerint azért volt szükség erre a manőverre, mert akkoriban a szerb hatóságok nem jó szemmel néztek a Magyarországról érkező küldeményekre. Érdekességként említjük, hogy a számlák szerint a tíznapi fekbér 104,50 dinár lett volna, de a vámhatóság a gipszminta »művészi értékére« hivatkozva 1381 dinárt fizettetett meg.” A „kőből kibontott szobor”, amely a Támaszkodó nő címet viseli, „testhez álló lepelben van, karjait felsőtestén keresztbe téve, bal könyökével magába mélyedten áll, és egy pontba néz, mereng a mulandóságon”. Megvannak rajta a vésőjárás nyomai, s ma is a verbászi temető kiemelkedő dísze.

Érdekes, fölöttébb izgalmas adalékokat találunk a következő ciklusban. A Szerkesztői naplómból főleg jegyzeteket tartalmaz, olyanokat, amelyeket a könyvszerkesztő Bordás Győző vethetett noteszlapra. Itt bukkanhatunk rá Széchenyi István Szerbiai utazására, Danilo Kiš által József Attila és Radnóti Miklós szerb nyelvre való fordításának néhány érdekességére, Zilahy Lajos  vajdasági kapcsolataira, de vajdasági kortársakat is emleget a szerző.

A Requiem megemlékezések, nekrológok csöpp gyűjteménye a szerző tanárairól, barátairól, alkotótársairól. Az emlegetettek valamennyien meghatározói voltak vagy a délvidéki irodalomnak, újságírásnak, vagy az egyetemi oktatásnak. De itt találhatunk emléksorokat Göncz Árpád, Juhász Ferenc és Kántor Lajos tiszteletére is.

Az Appendix, mint utóhang, önvallomás. Az első írásban szerzőnk a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatói-főszerkesztői, meg nem valósult munkatervét tartalmazza, amelyet nem teljesíthetett, mert átigazolt a Magyar Szó igazgatói székébe. Újvidékinek lenni a következő szöveg címe. Azt hihetnők, Bordás lélekben verbászi maradt, de lokálpatriotizmusa átigazolt Neoplantába. Olvasván sorait megállapíthatjuk, nem véletlen, csak ritka embernél a gyerekkor világának az elhalványulása, ám megfejtésnek tudnunk kell, Verbász már évtizedek óta nem az, ami valaha volt. Egynyelvű település lesz lassan, a németeknek már szinte nyomuk sincs, magyar szót is alig hallani. Az újvidéki gimnázium és ugyanott az egyetemi évek, aztán az újvidéki feleség megtette a Verbászon gyökerezett fa átültetését, nagy sikerrel. Végül egy interjúval zár a kötet, Danyi Magdolna (1950–2012) vajdasági költő, egyetemi tanár, az Új Symposion volt főszerkesztője beszélgetett Bordás Győzővel 2012 januárjában. Az irodalomnak hitelesítő szerepe van címet kapta a szöveg. Az élőszó közvetlensége szinte forrásként buzog, hozza napvilágra a vajdasági művelődési eseményeket, irányzatokat. Irodalmárok, képzőművészek, művelődéstörténészek, színházak mindennemű varázslói, szerkesztők, politikusok, segítők és kerékkötők mind ott sorjáznak a válaszokban.

Minden érdeklődőknek tiszta szívvel ajánlom e könyvet, amely jelöli azokat a porszemeket, amelyek lábbelinkre tapadtak, míg megkíséreltünk átgyalogolni, néha botorkálni, életünk egyetlen ösvényén.

Kétszeres ajándék
Szerző
Interjúk
A mindenkori vajdasági polgárság regénye
Bordás Győző. In. „Boldog gyerekkort idézek”. Vajdasági írók vallomásai. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2000.
Szerző
Dokumentálni a múltunkat is
Szerző
Elolvasom
Értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket
Szerző

Értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket

„Szirmai látott el olvasnivalóval, tőle kaptam az első Szenteleky-, Kosztolányi-, Márai-könyveket” – Három kérdés a Szirmai-díjas Bordás Győzőhöz

A Szirmai Károly Irodalmi Díjat pénteken este adták át Verbászon Bordás Győzőnek, aki Az Úr órája című kötetével érdemelte ki a rangos elismerést, azzal a művével, melynek immár második kiadása is szinte elfogyott.

„A novellákat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó könyve mind megformáltságában, mind tartalmában a letisztult elbeszélésmód és nyelvhasználat példaműve” – indokolta a bírálóbizottság (Bányai János elnök, Csorba Béla és Németh István). Ez alkalomból kérdeztük a díjazottat, aki a Forum Könyvkiadó vezető személyisége, több kötet szerzője, a vajdasági magyar irodalmi élet jelentős szereplője.

* Sok éve szervezi a Szirmai-díj átadását Verbászon és Temerinben, ezúttal azonban a díjazott oldalán áll. Miben látja a díj jelentőségét?

– Annak idején ifjú titánként magam is szervezője voltam a díj megalapításának, mert akkor, a Híd Irodalmi Díjon kívül nem létezett más, az irodalmi munkát serkentő stimuláció. Mára, lehet, hogy már át is estünk a ló másik oldalára. De számomra ez sem okoz gondot. Legyenek díjak, csak tartsuk, tartsák szem előtt a minőséget! Ilyen szempontból a Szirmai-(novellisztikáért kijáró) díjat, megítélésem szerint, nem érte bírálat. Évi váltakozással magyar, illetve szerb nyelvű könyv érdemli ki az elismerést, magyar vonalon Németh István (kétszer), Brasnyó István, Gobby Fehér Gyula, Dudás Károly, Juhász Erzsébet, Herceg János, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Kontra Ferenc..., szerb oldalon pedig Aleksandar Tišma, Boško Petrović, Pavle Ugrinov, Vida Ognjenović, stb. érdemelte ki. A díj jelentősége abban van, hogy értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket. A díjazottak mellé állni, most már kicsit „öreg”, hatvanévesként, megtiszteltetés. Egy díjnak nem lehet nem örülni, viszont elgondolkoztat, tudom-e igazolni a jövőben is.

* Először részesül Szirmai-díjban. Hányadik kötetét veheti kézbe az olvasó, és mennyire rendhagyó ez a kiadvány a korábbiakhoz képest?

– Ha szigorúan vesszük a kimondottan szerzői köteteket, akkor úgy látom, a hatodik. Beleszámítva a társszerzőséggel készülteket, fordításban megjelentet, akkor a tizediknél is tarthatok, de mindez talán nem is lényeges, azon felül, hogy remélem, némi folyamatosságot mutat. Talán közhelyként szoktuk emlegetni a rendhagyóságot. Mert, ha jobban belegondolunk, minden valamire való mű rendhagyó a maga módján. Három és fél évtizedes szerkesztői tapasztalatom mondatja ezt velem, hiszen egy könyv attól könyv, hogy meghatározó jegyei is vannak, melyek megkülönböztetik „minden más” műtől. Merem remélni, hogy minden új könyvem hoz valami többletet a régebbiekhez képest, legalábbis az eddig megjelent kritikusi reagálások ezt sugallják. Csak a legutóbbiból, Ilia Mihály szegedi professzornak, a határon túli magyar irodalom jó ismerőjének, a kecskeméti Forrásban megjelent méltatásából idézzek: „saját nemzetiségi irodalmi múltja, művészeti értékei, családtörténeti gazdag anyaga írásait kiemelik a lokális érdekességből és jó irodalmi anyaggá gyúrja az olvasó számára”. A dokumentálás szándéka regényeimben, és sok írásomban is jelen van, mert meggyőződésem, hogy mind egykori, mind mai korunkat is dokumentálni (is) kell. Irodalmi eszközökkel is. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a nálunk már nagyon elhanyagolt tárca műfajban, napi dolgainkra is reagáljunk, mint ezt évtizedeken keresztül tette pl. Majtényi Mihály, Herceg János, Vukovics Géza... Egy ilyen meggondolásból gyűjtöttem kötetem egyharmadába tárcaszerű írásaimat is.

* Szirmai Károly abban a városkában fejtette ki munkássága java részét, ahol született, és ahol pénteken átvette a díjat. Mit jelent Önnek a szülőhely?

– Szirmai Károly – aki bejáratos volt kertészházunkba –, biztatására gimnazistaként kezdtem el írni, első novelláimat az akkori Ifjúságban Fehér Gyula közölte, majd, csakhamar, már 1966-ban a Hídban is publikáltam. Eleinte Szirmai látott el olvasnivalóval, tőle kaptam az első Szenteleky-, Kosztolányi-, Márai-könyveket. Azokat ajánlotta, akiket szeretett. S azután ki is kérdezett. Ő maga viszont már Kalangya-szerkesztő korában is szigorú ítész volt. Itt mondanám el, hogy – hallom –, a verbászi régi városháza múzeummá alakult, s itt Szirmai-szobát is berendeztek. A szülőhely számomra is nagyon fontos, hiszen honnan meríthetné az ember a legmélyebb élményeit, ha nem a szülőföldről. A családi ház, a maga fenséges kertjével, üvegházával, a szomszédságban levő Pechán-műterem, a Ferenc-csatorna a maga zsilipével, s mögötte a Telecska dombján e csatorna megépítőjének, Kiss Józsefnek a sírjával, amelynek obeliszkjén máig virít a rézgömb... Mindennek szinte szükségszerűen bele kellett épülnie az irodalmi szövegekbe, akárcsak a nagyszülői Feketicsnek is, az akkor még eléggé megkövesedett református világával.

 

 

 

 

„A novellákat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó könyve mind megformáltságában, mind tartalmában a letisztult elbeszélésmód és nyelvhasználat példaműve” – indokolta a bírálóbizottság (Bányai János elnök, Csorba Béla és Németh István). Ez alkalomból kérdeztük a díjazottat, aki a Forum Könyvkiadó vezető személyisége, több kötet szerzője, a vajdasági magyar irodalmi élet jelentős szereplője.

Az irodalomnak hitelesítő szerepe van (életmű interjtú) In. Bordás Győző: A mi porunk. Velünk történt IV. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2018.
Szerző
Bordás Győző, író, szerkesztő (életrajzi öninterjú) In. Napút évkönyv, 2018.
Szerző