Skip to main content

Bordás Győző

prózaíró
kritikus
szerkesztő

Az általános iskolát Verbászon, a gimnáziumot (1967) Újvidéken végzi. 1973-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet. 1980-ban Újvidéken az irodalomtudomány magisztere lesz (A háború utáni Híd prózája). 1971-től 1976-ig a Magyar Szó művelődési rovatának munkatársa. 1976 és 1986 között a Híd szerkesztője. 1987-től 1995-ig és 2001-től 2007-ig a Forum Könyvkiadó Intézet igazgató-főszerkesztője, 2007-től 2010-ig szerkesztője. 1995 és 2000 között a Forum Lap- és Könyvkiadó és Nyomdaipari Közvállalat vezérigazgatója. 2010-től 2012-ig a Magyar Szó Kft. megbízott igazgatója. Regényét, novelláit, esszéit és prózaverseit eddig szerb, német, angol és román nyelvre fordították. 

 

Sajtó alá rendezte
Györe Géza Bazsalikom Műfordító Díjához
(Híd, 2019. október)
Szerző
Egy félbehagyott majd-nem-versről. In. Híd. 2000/8.
Szerző
A szabadság és a demokrácia szemszögéből.
(Híd. 1997/5., p. 385–386.)
Szerző
Vajdasági íróportrék. In. Bordás Győző: Üvegház. Velünk történt. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Képzőművészetünk mozaikkockái
(Híd. 2007/6.)
Szerző
Bányai János, a szerkesztő
(Híd. 2009/11–12.)
Szerző
Népek közelítése irodalommal. Csuka Zoltán száz fordítása. In. Magyar Szó. 1974. november 3.
Szerző
Szerkesztői napló: Gál László hagyatéki verseiről, A Szirmai-hagyaték rendezésének gondjairól
(Üzenet. 1991/11–12.)
Szerző
Késdobálók
(Híd. 1985/6.)
Szerző
Engem nem úgy hívnak
(Híd. 1989/6.)
Szerző
Oratórium és portré. Gobby Fehér Gyula Vallatásának színpadi és tévéfilm-változatáról.
(Híd. 1977/12.)
Szerző
Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1994. évi bibliográfiája
(Híd. 1998/9.)
Szerző
Búcsú Kovács Sztrikó Zoltántól
(Híd. 1985/3.)
Szerző
Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban; Mirnics Károly: Kisebbségi sors; A szabadkai kiadványok bibliográfiája (1870–1918)
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Penovác Endre–Szajkó István: Vajdasági íróportrék
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Sinkó Ervin és az áprilisi Híd
(Létünk. 1985/1.)
Szerző
Penovác Endre–Szajkó István: Vajdasági íróportrék
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Veszteségeink
(Híd. 1980/11.)
Szerző
Túlkapások egy bibliográfiában (Szirmai Endre: Szirmai Károly műveinek bibliográfiája)
(Híd. 1978/6.)
Szerző
Fajkutyák ideje (Vicsek Károly tévéfilmje)
(Híd. 1984/3.)
Szerző
Az átalakuló pusztáról – továbbra is felemásan (Szikkadó földeken, tévéfilm)
(Híd. 1987/12.)
Szerző
Baráth (Újvidéki Televízió, Művészportrék)
(Híd. 1988/4.)
Szerző
Engem nem úgy hívnak (Vicsek Károly tévéfilmje Gion Nándor regényéből)
(Híd. 1989/6.)
Szerző
Tettenérés?. Vukovics Géza értelmiségi portréjához. In. Faragó Kornélia (szerk.): A 28-as nemzedék. Szemelvényes gyűjtemény. Forum Könyvkiadó Intézet, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Újvidék, Zenta, 2013.
Szerző
Vajdasági íróportrék. In. Bordás Győző: Üvegház. Velünk történt. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Bori Imre temetésére
(Híd. 2004/7.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
A fűzfasíp daláról. In. Családi Kör. 1993. február 4.
Szerző
A kisebbségi sors regénye (Bordás Győző: Fűzfasíp). In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Egyéni élet – közösségi lét (Bordás Győző: Csukódó zsilipek)
Bordás Győző: Csukódó zsilipek
Szerző
Kisvárosi tabló (Bordás Győző: Fűzfasíp) In. Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, 1997.
Szerző
Víz és por (Bordás Győző: Csukódó zsilipek). In. Bence Erika: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Szabadkai Szabadegyetem, 1997.
Szerző
Kulturális horizontunk tágítása. In. Szeli István: Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Pichler József és a királyi kóló (Bordás Győző: Csukódó zsilipek). In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
A virágpásztor. In. A Hét. 1998. augusztus 6.
Szerző
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Újvidék, Belgrád, 1998.
Szerző
Valósághűen a német háttérről
Események a könyvesházban
Szerző
Elolvasom
A kertgondozás tudománya (Bordás Győző: Üvegház)

A KERTGONDOZÁS TUDOMÁNYA

Bordás Győző: Üvegház. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.

Egy készülő kézirat kapcsán beszéltem telefonon Bordás Győzővel, amikor nem csupán a Kiadó képviselőjeként, hanem bizonyára írói meggyőződéséből is fakadóan azt szögezte le, hogy "kis könyvekre van manapság szükségünk". Én akkor csupán a kézirat terjedelmére gondoltam, de azt hiszem, hogy beszélgetőtársam emellett műfaji meghatározást és intenzitás-megjelölést is értett a "kis könyvek" alatt.

Legalábbis erre enged következtetni mindaz, amit Bordás Győző Üvegház című kötetében olvashatunk. Ennek a kötetnek az írásai ugyanis nem szólnak mindenkihez, ugyanúgy, ahogy egyetlen könyv se szól mindenkihez; ám szól mindazokhoz, akik valamelyest is magukénak érzik a Vajdaságot, az itteni magyarságot, kultúránkat, könyveinket, íróinkat, festőinket, szobrászainkat, barátainkat. Ugyanakkor nem a feltárás szándékával, sem a szenzációkeltés indíttatásával bocsátotta útjukra a kötet írásait, hanem egyszerűen prózába öntötte a szívéhez közel álló egyénekhez fűződő személyes élményeit. Az újságíró, író, szerkesztő, könyvkiadó szerző tehát egyfajta személyes megszólalást ötvözött élményeiből, tapasztalataiból, ismereteiből és tudásából, inkább a bensőséges műfajok, mint a publicisztika irányába közelítve írásait. Minden szövegéből kiérezhető, hogy erősebb benne a szépíró, mint a krónikás, bár lehet, hogy ezt csupán az érzelmi közelség okozza, Bordás ugyanis tárgyára és minden alanyára meghitt szeretettel, megbecsüléssel és alázattal tekint.

Bensőséges szövegek tehát az Üvegház írásai, intim megszólalások, de nem az általános olvasói elvárások értelmében. Nem arról számolnak be, hogy "hogyan viselkedett a primadonna ott, a színfalak mögött". Inkább amiatt tekinthetők intim megszólalásnak, mert fokozottan hangsúlyozzák a szerzőt és tárgyát összekötő érzelmi erővonalak töretlenségét. "A nevek könnyen kihullanak a tudatból, és a könyvekből is. Ha hagyjuk." - írja a volt verbászi diákok névsorának szemrevételezése közben, kiemelvén azokét, akik a kultúra és egyáltalán a szellemiség szempontjából többre érdemesek, mint hogy kihulljanak az emlékezet nagylyukú rostáján. Máshol a következőképpen indokolja motivációját, hogy miért jegyez fel a krónikás szorgalmával tényeket, eseményeket, amelyek látszólag valóban a bensőséges műfajok, az emlékezés, az önéletírás, a napló körébe tartoznak: "Apró kis dolgok ezek, a gombostűfejnél is parányibbak, tudom, de megtörténtek, de megtörténnek."

Az olvasó elvárása az irodalommal szemben, hogy életről és halálról, szerelemről és álomról szóljon, tehát a lét és az erkölcs legnagyobb és legfontosabb kérdéseit igyekezzen megfogalmazni. Bordás Győző könyvét, annak ellenére, hogy nem kimondottan szépírói szándékból fakadó írásokat gyűjt egybe, mégis műalkotásként éljük meg. Mert a maga módján, a sok "apróságon" keresztül a legnagyobb dolgokról, életről és halálról, megmaradásról és eltűnésről, szeretetről és becsületről szól. Meg alázatról, amellyel a szellemi létterünket, az allegorikusan üvegháznak nevezett kulturális szféránkat meghatározó apróságokat egybegyűjtötte, rendezte, gondozta, s egy részüket közreadta. S ha már az allegóriánál tartunk, akkor mondjuk el, hogy ennek a szóban forgó üvegháznak Bordás Győző az egyik kertésze, hiszen mint már jeleztük, újságírói, írói, szerkesztői és könyvkiadói ténykedése irodalmunk kertjének ápolását szolgálja. A kertgondozás tudományának egyik alaptétele pedig az, hogy "csak az lehet kertész, aki kellő alázattal viseltetik a szakma iránt".

Végső soron tehát az elbeszélő, nem pedig az újságíró vagy a szerkesztő hangját érezzük a kötet írásaiban. Nagyszerűen elegyíti az emberközelbe hozott tárgyilagosságot a természetes érzékenységből fakadó líraisággal. Érdekes módon azonban nem a szerző alanyisága az igazán megkapó az Üvegház írásaiban, hanem a bennfentesség állandó, de mégis folyton háttérben maradó jelenléte és a törődés, ami a szerző minden megszólalásából kiérződik.

A kertgondozás tudománya (Bordás Győző: Üvegház). In. Fekete J. József: Próbafüzet III. Könyv az irodalomról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2001.
A történetmondás ereje
Szerző
Elolvasom
Két könyv – a végekről (Bordás Győző: Katonaszökevény)
Szerző

Két könyv – a végekről

Vári Attila: Sztálinvárosi idill

 

Emlékező sorokkal, hangulatokkal körülírt – voltaképp határtalan betűbirodalomban élek napok óta: Vári Attila novellavilágában.

Parajdon, a kapum előtt csendesen csörgedező Korond vize mellett, az öreg diófa árnyékában, szemben a fehér foltos sóheggyel – a hajdanvolt híres-neves Súrlott Grádics vásárhelyi törzsasztala köré telepedett, koccintgató törzsvendégek meséléseit hallgatom (olvasom) a hajdanvolt Édes Lyuk csiklandozó rejtelmeiről, a Maros egykori flórájának és faunájának varázsos változatosságáról, meg aztán Ötödik Békai Pálnak, a Magyar Királyi Államvasutak szárnyvonalú váltóőrének az a bölcseleti megállapítása késztet pillanatnyi tűnődésre, hogy az ember fiának földi élete nagyon is egyirányú: a születéstől a halál felé tart. S ezenközben a Súrlott Grádics patinás falai között elhangzik a javaslat, miszerint a mohácsi vész utáni török időt ezeken a tájakon úgy kell tekinteni, hogy az lényegében a közelmúlt napjaiig tartott…

Hol volt, hol nem volt ez a rég tovatűnt novellavilág? Az a város, melyben – annak idején – Técsy doktor úr falusi munkahelyéről beérkezvén akadálytalanul megköthette Lonci nevű kancáját a főtéri Fényes vendéglő előtti villanypóznához, hogy őmaga aztán odabent nyugodtan leülhessen a zongorához, a jelenlevők osztatlan örömére? Hova lett innen a Fényes – sok társával egyetemben? Hol volt, hol nem volt egykoron – példának okáért – a Karmasin Tsizma nevezetű “bészálló”? Hát a Ritz-telep? S az Elba-sziget? Hol vannak e már-már mesebeli, de nagyon is valóságos novellavilág eleven és képzelt polgárai, a vidám urak és ledér hölgyek, magyarok és nem magyarok, gazdagok és nincstelenek: a Halápi ikrek, meg Edmund, a törpe, a Mesztic fűszerkereskedés hordára, a Kollégium politizáló hajlamú pedellusa, Ben Izidor, a repülő zsidó, Jozefa Stefánia Spinellák, az Édes Lyuk hajdani üdvöskéje, aki egy szép napon csincsillabundában tért haza Nyugatról, és – nem utolsósorban – Zdunycsány elvtárs, aki arról volt nevezetes a városban, hogy egyetlen nyelven sem tudott tisztességesen beszélni? De ne feledkezzünk meg Olifánt néniről sem, a Forduló utcai közismert műintézetet üzemeltető tulajról, aki folyton amiatt panaszkodott, hogy a lányok kiterítik az udvarra a fehérneműjüket…

Vári Attila városa ez: soha cserben nem hagyható emlékeinek színtere. Könyve, a nemrég megjelent Sztálinvárosi idill magvasan vallomásos Előszavában írja: “Gyermekkoromban nagyapáim még az első világháborús emlékeikkel voltak elfoglalva […] És gyermekkoromban telente még korcsolyával mentünk iskolába, mert csupa jég volt az út, s mert csak néha-néha jött egy-egy szekér […] És voltak senkinek sem ártó bolondjaink, mert elképzelhetetlen lett volna egyetlen erdélyi kisváros is saját bolondja nélkül […] De a család még család volt. Nem voltunk kulcsos gyermekek […] És kifogtam a végét annak a világnak, melyben még voltak hétköznapi törzsasztalok, ahol zónapörkölt helyett akár marhavelőt is felszolgáltak pirítóssal.”

A Súrlott Grádics, ahol Vári Attila történeteinek hősei hétköznapokon akár marhavelőt is fogyaszthattak pirítóssal, nem csupán egy akármilyen kiskocsma a hajdanvolt Klastrom utca elején, szemben a Kálváriával; sokkal több ennél. (Molter Károlynál, a “bolond kisváros” szerzőjénél sem csak a jóízű flekkenek és vargabélesek, hosszúlépések kedvelőinek legendás találkozóhelye.) Emberlakta település polgárainak fóruma (volt) ez a patinás vendégfogadó, s az maradt a Vári-novellák emlékvilágában is. Ahol Balogh néni éber tekintete előtt egyként otthon érezhette magát Krámer Bubi és Dossu úr, a bánsági francia kulák, David Potocki és Pallagi elvtárs, a női szabó, Lipári Aurél és idősb. Janis Eleodor nyugalmazott matematikatanár. Tágabb értelemben, Vári Attilának köszönhetően, idesorolható a kereken százesztendős Tankredina Upmahl Borevits is (Budáról, a Bimbó úti villából), Bánk és Petúr von Galaczy svájci állampolgárokkal egyetemben, valamint Mehmet Kalin Davidoglu, a babadagi kávés, nemkülönben Ázsdéján Botond, az örmény nacionalista. Vári Attila békésen tágas novellavilágában jól megférnek egymás mellett a legkülönbözőbb vallásfelekezetekhez tartozó, más-más anyanyelvű, világnézetű különcök és tudós professzorok. Ez utóbbiak sorába tartozik (a régmúltból) egy Lupius néven levelező, olykor Wolf Bolyai de Bolyának címzett kollégiumi tanár és drámaíró; azonban őróla itt, ebben a novellavilágban inkább jeles kályhaépítő mesterként esik szó.

Ezt a változatosságában olyannyira gyönyörködtető kisvárosi mikrokozmoszt mutatja be olvasóinak Vári Attila – gazdag élményanyag birtokában. Nosztalgiázó érzelgősség felhangjai nélkül, sőt, a bizarr színfoltok és abszurditások, különcségek iránti leleményes fogékonysággal. Így beszél emberekről és házakról, utcákról és korcsmákról, szerelmekről és bűnökről: mindarról, ami már csak az emlékezet régióiban – az író tollának hegyén – eleven és való. De bármiről mesél Vári – a szabadságos kentaurról, a ruméliai pelikánról, a borotvált sündisznóról, Bruckner kisasszonyról, a bodoni diadalról (egy felejthetetlen disznóölés kapcsán) – mindig is őt, e novellavilág őshonos-hiteles megteremtőjét és helytartóját halljuk szólni a míves gonddal megmunkált, fantáziadús szövegek révén. (A magyar próza közelmúltjából leginkább Krúdy Gyula budai bolyongásaira, postakocsis utazásaira emlékeztet ez a hol lírába oldódó, hol drámai tónusú hangvétel.)

Kötetének szellemesen talányos utószavában jegyzi meg a szerző: “Ez a város, amelyről el kellett mondanom mindezt, Kelet-Európában volt. A fogalmazás félreérthetetlenül pontos: volt…”

 

Bordás Győző: Katonaszökevény

Újvidéken jelent meg Bordás Győző Katonaszökevény című regénye. Hozzájutottam – a szerző baráti figyelme folytán: a júniusi budapesti könyvvásáron, a Szent István téren egymás mellett kapott helyet a Forum és a Romániai Magyar Könyves Céh sátra; itt dedikálta legújabb kötetét Bordás Győző is. Örültem a szerencsés találkozásnak, s annak ugyanvalóst, hogy a Katonaszökevényt gyorsan – már hazafelé a vonaton – elolvashattam. Mondhatom: szinte egyhuzamban.

Olyan írás ez, tapasztalatom szerint, amit nemigen lehet letenni a kézből, ha már egyszer belelapoztunk. Egyre fokozódó, zavartalan érdeklődéssel kísérjük figyelemmel Bordás Győző rokonszenves regényhősének sors adta kalandjait a vajdasági szülőfalutól Albánia, Olaszország, Svájc börtönein át egészen a francia határig, s aztán hazatérését Magyarországra.

A magyar–német ősöktől származó, szerb hadseregbe besorozott pádéi fiatalember – Heinrich István –, aki eredeti mesterségét tekintve henteslegény, a múlt század harmincas éveinek végén két társával meglép a csapattól, katonaszökevény lesz, s ebben a veszélyes minőségében köt közeli ismeretséget a Balkán, sőt Európa civilizáltabb országainak tömlöceivel, fogdáival, fegyőreivel, foglyaival. Másfél esztendő alatt bőven lehetett része változatos kínzásokban, éhezésben, patkányokkal való küzdelmekben, megaláztatásokban, válogatott szenvedésekben, míg nagy kerülővel visszatérhetett otthonába. (Ahol ugyancsak különféle hányattatások vártak rá azokban az időkben.)

Nem kevés gonddal járt, hogy a más-más nemzetiségű, de egyazon természetű süketséggel és műveletlenséggel megáldott börtönparancsnokoknak, katonai és civil hatóságoknak tudomására hozza: ő Szerbiában született ugyan, de magyar, mégpedig római katolikus vallású magyar ember – és valójában ártatlan lélek, soha senkit meg nem ölt, ki nem rabolt, tehát ne tekintsék közönséges bűnözőnek. Ő egy tisztességes kisember a forgatagos történelem színpadán – mondhatta volna az érzéketlen vallatóknak.

Bordás Győző Heinrich Istvánja, aki annak idején nem csupán a bácskai kolbászkészítés terén szerzett magának jó nevet, de innovációs képességeivel is felhívta a közfigyelmet – valójában soknemzetiségű, szüntelen veszélyhelyzetben levő szülőföldjének hűséges fia, aki a közelmúlt történelmi viszontagságai közepette is tényleg hős tudott lenni, a maga módján: a hősiesség szokványos jeleitől függetlenül.

A regényben maga meséli el a vele és körülötte történteket; ez a szerzői lelemény a közvetlenség és a hitelesség aranyfedezete. A könyv olvasása közben mindvégig valóság és fikció harmonikus egyensúlyát, mesterkéletlen egybefonódását észlelhetjük. Kalandregény a Katonaszökevény? Az is, de több is annál. Olyan kalandregény, melyben sehol sincs kitalált szituáció, nincsenek elrugaszkodott fantázia szülte figurák; a “megregényesített” életmozzanatok is szilárdan a való világ talaján állnak, oda tapadnak minden erőszakoltság nélkül.

Milyen is volt ez a közelmúlt: Bordás Győző központi regényalakjának élményvilága? Ez a balkáni (s nem csak) köztörténelem a múlt század harmincas–negyvenes éveiben? Mikor is a szerb hadseregbe besorozott bácskai, bánáti magyar (és nem csak magyar) fiúk életük kockáztatásával kénytelenek menekülni az iszonyatból. Istvánékat, a regény katonaszökevényeit nem utolsó- sorban az a hír bírta rá a lépésre, hogy Zogu albán király magyar felesége, Apponyi Geraldine grófnő Tiranából repülőgépen Budapestre szállíttatja a magyar katonaszökevényeket, akik Szerbiából érkeztek. A sors kegyetlen fintora, hogy ez a lehetőség gyorsan elúszott: Istvánék odaérkezése előtt nem sokkal az olasz csapatok megszállták Albániát, Geraldine is menekülni kényszerült királyi férjével együtt. Következhettek Istvánék részére az olasz börtönök, s minden, ami ezzel járt: Foggia és Ancona, Tarvisio és Milánó, meg újabb és újabb tortúrák, tolmácsok, besúgók. S aztán megtörtént a délvidéki magyar bevonulás is. Majd jöttek az oroszok. Következett a vajdasági magyarellenes vérengzések soha el nem felejthető korszaka. A kommunizmus. De minderről már csak sommásan emlékezik a Katonaszökevény elbeszélője. (Megírt és ezután megírandó regények témája mindez…)

Sajnos, Erdélyben keveset tudunk a délvidéki magyar irodalom jelenéről; Bordás Győző neve sem nagyon ismeretes ezeken a tájakon. A határokon innen. Pedig ha napjainkban eljutnának ide is az Újvidéken vagy Szabadkán kiadott könyvek, lehetne némi fogalmunk az egyetemes magyar kultúra közösségébe tartozó délvidéki magyar írókról, művekről. Az sem köztudott például, hogy Bordás Győző, a Katonaszökevény szerzője éppenséggel az újvidéki Forum Könyvkiadó főszerkesztője. És hogy 1992-ben megjelent Fűzfasíp című munkája is helytörténeti dokumentumok regényes feldolgozása, a szülőhelyhez, Verbászhoz kötődötten.

Végül is nem alaptalanul írom le talán: Bordás Győző regénye, a Katonaszökevény jelenkori prózairodalmunk rangos teljesítménye. Jó, hogy a végekről ilyenfajta szellemi híradásokra is felfigyelhetünk.

NAGY PÁL

Laudáció
Szerző
Közvetett tiltakozás
Szerző
A pusztulás első évei
Szerző
A kalandkerülés kalandjai
Szerző
A hatvanéves B.Gy.-ről. In. Vajdaság Ma. 2008. március 4.
Szerző
Kerülő úton
Szerző
Az Úr órája. In. Könyvpiac. 2008. június
Szerző
Elolvasom
Aki üzenetet hozott a végekről (Bordás Győző: Az Úr órája)
Szerző

Aki üzenetet hozott a ,,végek"-ről*
Bordás Győző: Az Úr órája c. könyvéről
Jönnek-mennek az előadóművészek, hozzák-viszik az otthonok üzenetét, de főleg az anyanyelvünket dédelgetik, ápolják tengeren, óceánon innen és túl. Gondolkozom, vajon miért ilyen erős a nyelv iránti ragaszkodásunk, pedig de régóta másként szól hozzánk a magunk választotta környezet!
Áldás itt az idegen nyelvi közegben egy-egy otthonról hozott irodalmi műsor, tudományos, felvilágosító értekezés, zene, bármi, ami világokat, a régit, az elhagyottat és az újat a választottal összeköti. Úgy szeretnénk kézen fogni életkortól függetlenül, és bevezetni egy-egy előadásra a Magyar Házba, a templomok aulájába, koncertekre, hogy megmerítkezzen anyanyelvünk melengető gazdagságában.
Bordás Győző (1948) vajdasági, délvidéki magyar prózaíró, kritikus, szerkesztő, a nagy múltú Forum-házban a harmincnyolcadik szolgálati évét taposó irodalmár volt a vendégünk. Akitől megtudtuk, attól kezdve, hogy a Magyar Szó újságírója volt, a Híd irodalmi folyóiratot is szerkesztette, húsz éven át a kiadó főszerkesztője, a Ház, s az ottani magyarság szempontjából legnehezebb időkben (1995 és 2001 között) a majd hatszáz embert foglalkoztató lap- és könyvkiadó, valamint nyomdavállalat vezérigazgatója is.
1992-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től pedig a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottságának az alelnöke. A Pro Cultura Hungarica viselője 1996-tól, Márai Sándor-díjjal jutalmazzák 2003-ban, Szenteleky Kornél-díjjal 2005-ben, hogy csak a fontosabbakat említsük. S mindezt három regényével, több publicisztikai és képzőművészeti kötetével, irodalomszervezői és szerkesztői munkájával érdemelte ki.
Bori Imre irodalomtörténész írja róla A jugoszláviai magyar irodalom története című könyvében: ,,Fűzfasíp című regénye a reveláció erejével hatott, és a kritika egyöntetűen az erőteljes, autentikus világot ábrázolni tudó szépírót üdvözölte. Az írónak ugyanis sikerült a művészregény keretében nemcsak a művelődéstörténeti anyagot megmozdítania, de sikerült neki életmód-életvitelregényt is írni, olyan módon, hogy a magánsorsok a közéletben fejlődnek egy dátumok szerint is meghatározott időszakban - 1910. augusztus 22-e és 1914. június 28-a között... A Fűzfasíp folytatásának a Csukódó zsilipek a jelképességtől sem mentes címe, az impériumváltás traumáit is rögzíti. A jövő sejtelme üzen benne, hogy egy más, a háború előttitől különböző világ látványa van a szerző szeme előtt, s azt kitűnő érzékkel valóban regényíróhoz méltó módon, esztétikai érvénnyel biztosítja... Üvegház, majd Ténta és repesz cím alá gyűjtötte az évtizedeken át a Magyar Szó és a Híd hasábjain közölt esszéit és riportjait, amelyekben kritikusai szerint megtalálta az oly kívánatos és áldásos összhangot az egyéni élmény és az általánosabb érvényű közügy között, miközben az intim közlésnek szerez érvényt. Írásain az élet hitelesítő pecsétje van..." - mondja Bori Imre.
Bordás Győző hozzánk, Torontóba egy újabb könyvével Az Úr órája cíművel, e dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó friss kötetével érkezett szeptember 14-én megtartott Kalejdoszkóp-esténkre. E sorok írója bemutatására szinte egyhuzamban olvasta végig.
Stílusa gördülékeny és rendkívüli tömörítésre képes. A nagyapa - aki visszatérő hőse a dokumentumnovelláknak - meséjéből évszázados családfa ágai bogozódnak össze, felvillantva egyes korok szokásait, régi krónikák lapjait, mint pl. az 1893-ban Zomborban megjelent vármegyetörténetet vagy a püspöki könyvtárban őrzött Nagy Kálozi Balázs könyvét, amelyből fel-feltöltődik időnként a meseforrás. Figyeljük csak: ,,...s meséjében e történetek úgy álltak össze igaz mozaikká, mint rajta vasárnaponként az öltözéke: fején a pörgekalap, alatta a frissek borotvált arcon a stuccolt kefebajusz, felső gombra gombolt fehér ing, rajta nyáron is a nyolcgombos fekete lajbi, ősszel-télen az egyetlen, rókaprém-galléros ünneplő kabát. Kemény télen a kalap helyett (nagyanyám kifejezése) fejülről beütött báránybőr subara. Nyakkendője, ugyancsak fekete, öklömnyi csomóval, de csak ha úrvacsoraosztás is volt..." stb. ,,Kordivat ez, kérem - mindenféle divatlapnál leíróbb, szemléltetőbb..." Hihetetlen könnyedséggel ugrik át a szerző évszázadokat, az idősíkok csak úgy cikáznak, suhan egyik a másikba, hogy észre sem vesszük, visszakanyarodtunk ama negyvennyolcas megyegyűlésig, ahol a zombori atyafiak Mészáros Lázár és Percel Mór nevével ismerkednek, hogy Verbászon csatlakozzanak a Károlyi gróf vezette nemzetőrökhöz. A Családcímer c. kötetkezdő írás sok érdekes adatot, illetőleg minden adatot feltár a nemesi előjogokat valamikor kiérdemelt Bordásokról, de elárulja az író finom humorát is. Ilyen a nagyanya válasza, aki zavarában elfelejti elsőszülött unokája nevét, hogy Attila, és amikor ,,egy vasárnap délutáni bibliaórán rákérdeznek: - No, Kati, hogy is hííják az úri unokád?", azt válaszolja: ,,Tudjátok, valami menteforma, de nagyon szííp neve van a gyereknek!"
Hasonlatai nem elvontak, pl. nagyapa kalapján mindig ott, akár egy dísznek, a padlás egy-egy pókhálója, a Pilvax a mesékből úgy jelent meg a gyermeki képzeletben ,,mintha a pillangók háza lett volna, vagy egy csillag, meteor, amely a távolba világít és utat mutat", A mi Jézusunk-ban pedig ,,a háború is olyan, mint a lyuk, minél többet piszkáljuk, annál nagyobb lesz".
Meglepő fordulattal enyhíti azt a stresszes állapotot, amelyet az ÁVÓ megfigyelési dossziéja vált ki belőle. Miközben olvassa magyarországi értelmiségiekkel folytatott találkozásainak, beszélgetéseinek a titkosszolgálat által nyilvántartott beszámolóját, és azt érzi, hogy ,,...a szoba mintha megmozdult volna vele, az ablak fényei vibráltak. Fölállt, de egyensúlyi helyzetét is veszíteni érezte", és akkor hirtelen egy régi otthoni kép villan föl előtte. Allegorikus képpel jelzi állapotát: galambok nagy raja csapódik be a hajnalban kigyulladt malom füsttel, lánggal telt padlásnyílásaiba, majd égő tollal röppenek vissza, megperzselődve, s tehetetlenül esnek a környező házak cserepeire, majd a mélybe. A fiókák mentésére sietett galambokhoz hasonlónak érzi magát a megfigyelt, besúgott, megdöbbent író. (Összefoglaló jelentés)
A soviniszta-nacionalista megnyilvánulásokról szinte kosztolányis finom utalással értesülünk például a Sztavroszi jegyzetekben: ,,Tágas terasz sok virággal, kényelmes székek, bent fotelek is. Tiszta, illatos WC... Míg szállunk ki, nyilván a sok gyermeki csevegés miatt megszólal egy lekászálódó asszonyság. Felháborodva méltatlankodik: - Itt csak magyarok vannak, szerbek sehol...?” Sztavroszról a máig is jól használható öreg Panoráma útikönyvek sorozat sem tud többet, mint ,,Észak-Görögország egyik legszebb, fövényes partszakasza...”, de tény: ,,az utcán több magyar szót hallani, mint mondjuk Óbecsén, Topolyán vagy Szabadkán. Nem élcelődni akarok az említett s nem említett községekkel, de itt minden üzletben, étteremben hajlandók megszólalni, sőt beszélnek is magyarul, sőt más nyelveken is..." Nem ennyire eufemisztikus hangvételű az ,,Újvidéken 1999. április 18-án" keltezett Levél a túlvilágra c. írása, amelyben Márai Sándort tudósítja a ,,végek"-ről: ,,Március 24-től bombáznak bennünket... Április elsején hajnalban egy hatalmas robbanás vert ki az ágyból. Úgy öt óra körül lehetett. A feleségem lement kenyérért, tejért. Remegő ajakkal tért vissza. - Lebombázták a hidunkat!... Nagycsütörtök reggelén történt. S jött a nagyszombat... A helyzetre való tekintettel előrehozott szertartás, tűzszentelés már fél hatkor, majd vízszentelés, liturgia s a szentmise... Már majdnem nyolc óra, amikor a pap az úrfelmutatáshoz készül, s egyszer csak beremeg a templom. De iszonyatosan. Néhány másodpercnyi zavar, valamennyiünk tekintete a mennyezetre szegeződik, szakad-e, avagy sem. Hála istennek, nem. Senki, de valóban senki, még csak meg sem mozdul, nemhogy menekülni próbálna, csak a csend döbbenetnyi mélységű... Hány másodpercre, fél vagy akár egy egész percre, nem tudom, de azt igen, hogy páterünk beintésére egyszerre csak fölhangzott a villanyorgona, s a kórus énekelni kezdte a Föltámadt Krisztus e napont."
Az Úr órája c. dokumentumnovelláknak, tárcáknak nevezett Bordás-kötetről a recenzens Németh István megállapítja, hogy ,,a történetek, az eszmefuttatások mind rólunk szólnak, s még akkor is rólunk beszél a szerző, amikor Arisztotelésszel beszélget valahol Görögországban a tenger felett... Az Úr órája egy író és bizonyára sok-sok olvasója meghitt találkozása lesz".
A torontói könyvbemutató is bizonyítja: Németh Istvánnak igaza lett!
*Az itt közölt szöveget a Torontóban megjelenő Kalejdoszkóp című magyar-angol nyelvű kanadai irodalmi folyóirat idei szeptember-októberi számából vettük át. A szerző írónő, a lap főszerkesztője. A folyóirat e méltatás mellett közli Bordás Győző kötetének címadó novelláját is.

Elolvasom
Minden az élethez vezet vissza (Bordás Győző: Az Úr órája)

Minden az élethez vezet vissza
2008.05.31

Bordás Győző két alapműfaja a regény és az irodalmi publicisztika, e kettő együtt jelenik meg Az Úr órája kötetben: az előbbi témaként, az utóbbi műfajként. Regényeinek és publicisztikájának számos vonulata indázott át a dokumentumnovellákat és tárcákat egybefogó gyűjteménybe: a család múlja utáni nyomozás, az „Ú.”-ként jelzett bácskai város (Újverbász) lakóinak történetei, a cukorgyár, a kertészet és a kertészkedés, a múltból a jelenbe ívelő beszélgetések, emlékezések vagy dokumentumok „beirodalmazása” (Vass Tibor), az újságírói és szerkesztői munka során, vagy a magánéletben tapasztaltak, amelyek, ha csak motívumként is, visszautalnak a szerző első kötetére, a Bela Durancival társszerzőként jegyzett képzőművészeti kismonográfiára is. Esszé, fikció, dokumentum és információ, falusi anekdota és városi legenda jelenik meg egymás mellett, egymást kiegészítve a kötetbe foglalt írásokban, az elbeszélő pozíciója pedig a történetmondóétól kezdve a riporter háttérbe húzódásán át a vallomástevő személyességéig ível.

A személyes érintettség egyik meghatározó jellemzője Bordás szövegeinek, ugyanakkor a szubjektivitáson túlmutatnak az elbeszélt történetek, mindig a ma, a jelen felé tartanak, nem példázatként, inkább annak szemléltetéséül, hogy az idő múlik, a világ változik, viszont az emberi sorsok ismétlődnek, a magatartásminták konzerválódnak. Midőn a családi múlt felkutatására szánja el magát az elbeszélő, aki ilyen jellegű írásaiban nem titkolja, hogy azonos az író személyével, nyomozása során tragédiák is feltárulnak, amelyek felől kibonthatóvá válik az adott kor társadalmi képe és politikai történései. Aki a múltban kutakodik, legyen felkészülve a meglepetésekre. Nem biztos, hogy minden családi szekrény csontvázat rejteget, viszont valószínű, hogy valahonnét előbukkan egy. A kötetben ilyen hatású annak a titkosszolgálati megfigyelésnek a dokumentuma, amiből a szerző megtudja, hogy az anyaországi III/III-as ügynökség érdeklődési körébe került egy kiemelten szemmel tartott irodalomtudóssal, szerkesztővel, tanárral fenntartott szakmai és baráti kapcsolata folytán. A személyes hangú történetben remekül ellensúlyozza a fellelt dokumentum szikárságát a valóságra ébredést követő megvilágosodás nyomán fellépő pszichoszomatikus reakcióinak ábrázolásával. A kétféle beszédmód adta lehetőség által teremtett feszültség, máshol az előadásmód monolitikusságában is megképződik, például A Malaczko–Procsi-ügy dokumentumainak tizenkilencedik századi nyelvhasználata által.

A három részre (Házunk táján; Sorsok; Nyitott szemmel) tagolt kötet második ciklusának nyitó elbeszélése (A mi Jézusunk) a Bordás-regények „Ú.”-ként aposztrofált városának 19-20. századfordulós korát idézi meg a város fontos személyeinek gazdag tablójával és a korabeli dokumentumok szövegbe vonásával. A minduntalan hivatkozott dokumentumok nem puszta kellékei vagy dekorációi Bordás prózájának, hanem kettős funkciót teljesítő fogódzói: az író idézésükkel rugaszkodik tovább, leginkább egy újabb történetszál nyomát követve, az olvasó pedig ezekben kapaszkodhat meg, a dokumentumok mintegy hitelesítik az elbeszélést, az „így is történhetett” fikcióját az „így történt” realitása felé terelgetik. Az elbeszélésnek a dokumentumok idézése általi „megakasztása”, a lendületes történet folytonos „földre szállítása” emlékezteti az olvasót: a történelem, a múlt, az emberi sorsok izgalmasabb, meghatóbb, mulatságosabb, szomorúbb, csavarosabb történetekkel szolgálhatnak, mint ami a történetszövő fantáziából kipattanhatnak. Ezeket a „készen kapott” történeteket meg kellett látni, fel kellett fedezni – s ez az, amihez Bordás remekül ért. Ebben a ciklusban több szövege formailag is dokumentumjellegű, mintha magnóra mondott monológot, vagy levélben küldött beszámolót másolna papírra, ezért is szerepel a dokumentumnovellák műfaji meghatározás a kötet alcímében.

A dokumentumszerű írásokkal szemben a harmadik ciklus teljes egészében a személyességnek nyit teret, amit az idén hatvan esztendős író a következőképpen indokol az Egy jubileumról írott tárcájában: „Mert hatvan küszöbén már minden oda vezet vissza, a gyermekkor karácsonyi csilingeléséhez, a húsvéti tűz- és vízszenteléséhez párosuló körmenethez, a pünkösd virágkölteményeihez… A keresztelésekhez, esküvőkhöz, gyászmisékhez. Az élethez.”

A fülszövegen Németh István elragadtatott ajánlásában a Márai-díjas Bordás Győző prózájának élvezetességét hangsúlyozza, jelzi a szöveg és az olvasó örömteli találkozásának lehetőségét. Igaza van, Bordás beszédmódja magnetikus erejű, ami a történet lendületének ciklikus visszafogása, lassítása ellenére, aminek voltaképpen ki kellene zökkentenie az olvasót a fiktív világból, éppen ellenkezőleg, szinte a teremtett világ résztvevőjévé avatja. A leírt szöveg által az olvasó úgy érzi, mintha maga is ott állna az éjszakai malomtűznél, és saját élményként éli meg a galambok öngyilkos bukórepülését a lángoló padlástérbe, vagy mintha körötte zsibongana az 1914-es mozgósítások pályaudvari káosza. Ezt a hatást nem képalkotó és hangulatfestő technikákkal éri el a szerző, hiszen ha a megjelenítő mondatokat kimásoljuk a szövegből, még banálisnak is érezhetjük őket: „A sírás, a morajlás és a fémzene különös muzsikája vegyült a mozdony lihegő tüdőhangjával. A déli meleg a füstöt nem engedte fölszállni.” A történetbe vonó hatás titka Bordás beszédmódjának szuggesztivitásában rejlik, bármiről képes úgy beszélni, hogy azt nyomban el is hisszük neki. Talán ez a titka annak is, hogy a márciusban 300 példányban megjelent kötet az utolsó darabig elkelt. S ami még ritkább: már májusban 600 példányban megjelent az új kiadása.

Bordás Győző: Az Úr órája
Dokumentumnovellák, tárcák
Forum Kiadó, Újvidék, 2008
179 oldal

Fekete J. József

Könyvek árnyékában
Szerző
Ajánlólevél a Kertkapuhoz. In. Magyar Szó.
Szerző
Elolvasom
A szülőhely vonzásában
Szerző

A szülőhely vonzásában

Bordás Győzővel egyetemistakorunk óta ismerjük egymást, úgy is mondhatnám, hogy a kamaszkori – gimnáziumi szellemi érlelődés, alakulás izgalmas kapaszkodói után a kontúrjaiban végérvényesen tisztázott fiatal értelmiségi magatartás, szemlélet birtokában alapoztuk meg barátságunkat, amikor már tényleges műveltséggel és tudással körülbástyázottan gondolkodhattunk, beszélgethettünk választott hivatásunkról. Bordás Győző 1948-ban született, és én, a nála két évvel fiatalabb talán ezért is gondolhatom, hogy ő az elmúlt évtizedekben, melyekben sokoldalú alkotóképességeit eredményesen igazolta, alig változott, úgy élt és úgy dolgozott mindig, ahogyan azt fiatalos etikával kijelölte, vázolta a maga számára.

Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomázott fiatal értelmiségiként a Magyar Szó művelődési rovatának felelősségteljes újságírója, később a Híd, majd a Forum Könyvkiadó szerkesztője, aztán a Forum Könyvkiadó igazgatója volt, a 90-es években pedig a Forum vezérigazgatója, ma pedig a Forum Könyvkiadó nagy tapasztalattal rendelkező szerkesztője és ugyanakkor a Magyar Szó Lapkiadó Kft. megbízott igazgatója.

Azt is mondhatnánk, 45 éve van a pályán, hiszen irodalomtörténeti tény, hogy már gimnazistaként, 1966-ban közli novelláit az Ács Károly szerkesztette Híd, s együtt indul a költőkkel, Jung Károllyal, Utasi Máriával, Podolszki Józseffel, Balogh Istvánnal, B.Varga Lászlóval és prózaíróként Hornyik Miklóssal.

1992-ben jelenik meg első regénye Fűzfasíp címmel, ezt követi 1995-ben a Csukódó zsilipek,egy készülő trilógia első két könyve szülőhelye, Újverbász városka gazdag múltjáról, amelynek varázslatossága, ahogyan a regénnyé nem formált elbeszéléseiből tudhatjuk, minden háborús rombolás ellenére, valamiképpen az ő gyerekkorát is áthatotta. 1997-ben jelent meg az irodalompublicisztikai írásait tartalmazó Üvegház, melyet 2001-ben a Ténta és repesz című követ. 1999-ben jelenik meg a Forum és az Agapé közös kiadásában a Fűzfasíp című regénye német fordításban, Weidenpfeife címmel, melynek fordításáról remek tárcát is olvashatunk a Ténta és repesz című könyvében. S ami semmiképpen nem véletlen: Bordás Győző varázslatos Ú. Városkájának a világában a németség, a német polgárok meghatározó módon vesznek részt. 2004-ben jelenik meg Katonaszökevény című regénye, melyet recenzense, Németh István „kalandregénynek” is mond, s ami Bordás Győző prózájában az elbeszélői magatartás átalakulását is jelenti. A bizonyára létező dokumentumok alapján, de valószínűleg teljes mértékben az író által elgondolt szenvedéstörténet stilizált elbeszélői énje az emlékeiről beszámoló volt katonaszökevény, akinek mesemondását visszafogottan értelmezi és alakítja az író, aki mindvégig őt hallgató kívülállóként van jelen, jóllehet az emlékezés elbeszélői énjének prózanyelvi formációja teljes egészében a szerzőt minősíti, aki kalandos történettel hitelesíti a kigondolt hőst s a világunkban is aktuálissá lett problémát.

Ma Bordás Győző két könyvét mutatjuk be, a szerző meghatározása által dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó Az Úr órája címűt, mely 2009-ben a harmadik kiadását érte meg, és a 2010-ben megjelent, ismét csak dokumentumnovellákat és a művelődéstörténeti írásokat, illetve a vajdasági magyar művelődési élet kiemelkedő művészeiről, személyiségeiről és fontos eseményeiről írott esszéit, beszámolóit tartalmazó, Kertkapu című könyvét.

Bordás Győző írói magatartását jellemezve hangsúlyozni kívánom a prózájában kialakított világok dokumentáris meghatározottságát, amikor a szakértő olvasó sem tudhatja gyakran eldönteni, az értelmezett, leírt valóságrész tényleges valóságtényre alapozott-e, vagy pedig az írói képzelet eredménye. Az elbeszélő a valós világból megidézett hőseit fegyelmezetten, ugyanakkor nagy írói szabadsággal alakítja, hitelesíti számunkra. A szülővárosa múltjáról írt két regényében kialakított két korrajz esztétikai értékét a dokumentáris próza hitelessége és az írói szubjektivitás mindig érzékelhető formáló kedve eredményezi, ami Bordás Győző prózájában sohasem áll szemben egymással. Dokumentum és fikció nála tökéletesen kiegészítik egymást, s ugyanazt az írói célt szolgálják, az eltűnt idő nyomában járva szuggesztíven megidézni, illetve létrehozni azt a világot, amelynek tényei gondolkodását, eszmélkedését gyermekkora óta befolyásolták. Gondolhatunk itt a délnyugat-bácskai városka fejlődésében hatalmas szerepet játszó csatornára, a tiszteletre és szeretetre méltó művelt német polgári lakosokra s az itt élő vagy ide kötődő író és festő hőseire egyaránt.

Bordás Győző prózájának értéke az átgondolt vonalvezetés, a mikrotörténetek lendületes és pontos egymás mellé helyezése és a választékosan kidolgozott részletek, leírások, melyekben nem egyszerűen az élvezetes prózanyelv mondatait szemlélhetjük, hanem minduntalan a prózaíró tudásáról kell gondolkodnunk, honnan e sok-sok meggyőző részlet, mely tökéletesen hitelesíti számunkra az emberi világokat a maguk összetettségében, teljességében és kitüntetett egyediségében. Bence Erika Bordás Győző prózáját hagyományosnak minősítette, s mint ilyent értékelte, én mégis prózanyelve újszerűségét, világokat varázsoló erejét szeretném hangsúlyozni. Úgy gondolom, a dokumentaritás ténye kihívást és biztonságérzetet kölcsönöz írói tehetsége számára, hogy a maga képzeletét és szemléletét fegyelmezetten, ám öntörvényűen kibonthassa, érzékeltethesse.

Külön szeretném itt hangsúlyozni írói bátorságát, ahogyan megrajzolja a kivételesen értékesnek tartott Pechán József festő alakját, megjelenítve képei festését is az esszében is gondolkodó prózaíró képzeletével. Hasonló összetettséggel működik írói képzelete Sztankovics doktor, azaz Szenteleky Kornél prózahősként való megjelenítésekor, személyesítésekor is, szubtilis gondolatisággal idézve meg a vajdasági magyar irodalom szervezőjének nagy alakját. Az elkötelezett és művelt prózaíró a maga szubjektív szellemi kötődéseinek vonzereje által alkotóan és hitelesen tudja láttatni a vajdasági magyar művészet e hozzá közel került képviselőit, értelmezve írói, művészi világlátásukat is, vállalva a művészregény kérdéseit, és regénye részleteiben meg is valósítva azt.

Bordás Győző prózanyelvében a magát tényszerűnek állító életteljesség és varázslatosság Szenteleky „helyi színek”elméletének öntörvényű és sikeres megvalósítása. Írói magatartásának fontos eleme a világ, az élet értékeivel és külön a maga szülővárosával szembeni, természetszerűen kötelező tisztelet és szeretet. Slavko Mihalić horvát költő verssorát idézném: „Én szeretem a világot.” Úgy gondolom, ez az értelmiségi, írói magatartás segíti őt szülővárosa szuggesztív történelmi képének a megalkotásában és gyermekkori világa felmutatásában is. „Nem győztem csodálkozni a régi békebeli Bácska boldog világában, s ezt a hangulatot éreztem ki a Te írásodból is. Nagyon finom hangon szövődött aztán tovább a meséd, föltehetően egy hosszabb történet kezdeteként, amelynek folytatását nagy érdeklődéssel várom. Gördülékeny előadásod és a Lust zum fabulieren fölényesen könnyed előadásodban meglepett” – írja neki 1990 augusztusában keltezett levelében Herceg János.

Dokumentumnovellái Az Úr órája és a Kertkapu című köteteiben ezt az írói magatartást hitelesítik, például Ami Jézusunkcímű remek novella a verbászi Sigmund Bachmanról, azaz Bachman Zsigáról, aki 1893. június 3-án elindult, s közel két év alatt körbekerékpározta a Földet. Hazatérte után azonnal tagja lett a Magyar Kerékpáros-szövetségnek, „és ha nem kap tüdőgyulladást, a válogatott tagjaként ott lett volna az athéni olimpiai játékokon is”, az első Tour de France-on összesítettben hetedik helyezést ért el, és az ugyancsak első Giro d’Italián a bírói testület tagjaként vett részt, hogy majd 1914-ben az általános mozgósításkor Verbászon az elsők között hívják be meghalni, ahogyan ő mondja: „megdögleni”. A békebeli, csodálatosan szép történet a tartalmas és sikeres életet élő erős emberről, a kerékpározó Zsigáról a szülővárosi élet kultikus gazdagságát példázza, azzal, hogy a legendás hős életének legdurvább befejeződését is megfogalmazza.

Több dokumentumnovellájában az író a maga gyermekkorát, kamaszkorát, esetleg fiatalkorát átható dolgokról, eseményekről és történetekről beszél egyes szám első személyben. A Pilvaxcímű remek novellájában összetett, morbid, szomorú történetet mond el az 1848-as magyar forradalomért lelkesedő, azt 1912-ben a budapesti Pilvax kávéházban ünneplő, majd az első világháborúban megsebesülő és megvakuló apai nagybátyjáról.

A személyesen átélt történetek között elsőként említem Akisasszonycímű novellát, melynek értékét ismét csak a szülőhely újkori gazdag világának a hiteles megmutatása eredményezi, részleteiben feltárva a Zágrábban egyetemista Bella kisasszony és családja életét, valamint felmutatva önmagát, a helyi kertész flora boy fiát, aki rejtetten hódol a szép egyetemista kisasszony nőiességének.

Írói világában összetett téma a kert és a kertészkedés, és szeretném azonnal megállapítani, hogy a szülőhely világának, lakói életének a gazdagságát látom abban is, ahogyan a kertész apa a maga virágaival jelen van szülővárosában, és ahogyan a kamasz fiú házhoz hordja a megrendelt virágokat.

Mindkét könyvben egy-egy elbeszélés foglalkozik a kertparadicsommal.A Kertünkbenés a Ruszkuszcímű elbeszélések részletesen, választékosan érzékeltetik kertjük színpompás szépségét, és magyarázzák az édesapa „kertésztudományát”. Testvéreivel egy szakszerűen rendezett kert mellett nőtt fel, közvetlen kapcsolatban a kerti világgal, munkálkodva is édesapja mellett, aki mindent tudott a virágokról. Az emlékező író azt állítja, nem szerette ezt a kertparadicsomot, amely azonban befolyásolta eszmélkedését. „S itt a rózsakertben éreztem meg azt a misztikus szimbolikát, amely, mondjuk, a kert és a kép között van” – írja. A Ruszkuszcímű novellában az édesapja által megtervezett és kiépített sírkertet idézi fel, miközben a sírkert lakóiról, a német és zsidó sírok elhanyagoltságáról s a külföldi rokonok levélben történő ruszkuszos virágcsokor-rendeléseiről is beszámol, s egyúttal kortörténetet is ír.

Tanulságosnak tartom, ahogyan a Családcímercímű elbeszélésben beszámol nemesi családfájáról. Biztatás lehet ez minden ember, illetve minden olvasója számára, hogy, eltekintve a nemesi címertől, mindent meg akarjon tudni őseiről.

Az Úr órájacímadó remek elbeszélésében a gyermekkori karácsonyokról ír, amikor testvéreivel „Öt angyal ült áhítozva és vágyakozva a konyhaasztal körül [4] s addig be nem ment közülünk senki a nappaliba, míg meg nem szólalt kintről a »Jézuska csengője«, mely apám tejes csészéjéből és kiskanalából állt.” Ezt az áldott karácsonyi hangulatot tudja fokozni a tündéri történettel, miszerint második szomszédjuk, a helyi szerb pap unokája nagyon kedvelte a katolikus karácsonyt, és rendre átment hozzájuk, és „Mi sem természetesebb, hogy szerb karácsonykor mi is fölsorakoztunk náluk, szüleinél, és soha, de soha nem éreztem, hogy az 1:5-ös arány terhükre lett volna. Sőt.”Így jut el a meghitt karácsonyi elbeszélés a nagy szakállú, jóságos pópárólvaló beszédhez s feleségével együtt a kilencvenen is túlbekövetkezett, rendkívül méltóságteljes haláluk elbeszéléséhez. Az ilyen életélmények – olvasóként is – otthoniassággal és teljességérzettel hatják át emberi világunkat, ha veszteségérzeteink sokasodnak is.

Bordás Győző esetenként a legszabadabban viszonyul az elbeszélés műfajához, feloldva benne nemcsak a dokumentumértékű tényeket, hanem az irodalmi vagy művelődéstörténeti esszé szempontjait is, az önkifejezésés a kijelölt téma feltárásánaka céljával. Így formálja a Levél a túlvilágra, Márai Sándornakés A 200. májuscímű elbeszéléseit.

Ez a több szempontú magatartás teszi élvezetessé és tartalmassá beszámolóit egy-egy fontosabb eseményről, mint amilyen Huzsvár László megyés püspök aranymiséje volt Nagybecskereken, vagy a sziváci Szent István-nap 2007-ben Az egy jubileumrólés a Galamb a miséncímű írásaiban.

Baranyiné Markov Zlata képzőművésszel készült interjúja nem szabályos interjú; Markov Zlata önmagáról és Baranyi Károlyról mesél a barátnak, rendkívül élvezetes és tanulságos módon.

Bordás Győző jegyzetei és alkalmi írásai legtöbbször irodalom- vagy művelődéstörténeti esszéként is olvashatók, melyek, ahogyan Németh István írta a könyv fülszövegében, „irodalomtörténetünk szempontjából dokumentumjellegű értékeket hordoznak”.Nagy tárgyi tudással és szakmai hozzáértéssel világítja meg Szenteleky Kornél írói magatartását, felhívva a figyelmet egy ma is játszható színművére, kapcsolatát Pechán Józseffel; jellemzi és értékeli a Forum Könyvkiadó által hasonmás kiadásban megjelentetett Kalangya 1936-os Kosztolányi-számát. Nagy szakértelemmel számol be a budapesti Művészház megalapításának 200. évfordulóján nyílt kiállításról s a Művészház első nagy fontosságú kiállításairól és kapcsolatairól a vajdasági magyar képzőművészekkel, és írását olvasva a nem szakértő, de tanult olvasó teljes értékű eligazítást kap. Elmélyült szakértelemmel eleveníti fel Nagyapáti Kukac Péter alakját és értelmezi képeit, s leírja, hogy tudomást szerzett Nagyapáti képeinek gyűjteményes kiállítása tervéről Topolyán születése centenáriumi évében.

Tanulságosak irodalmi tárgyú írásai is, például Szeli István Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjáracímű könyvéről írt ismertetője, valamint megemlékezései irodalmunk elhunyt nagyjairól: Fehér Ferencről, Pap Józsefről, Bosnyák Istvánról, Bori Imréről és Kalapis Zoltánról.

Bordás Győző mindig szakszerűen tájékoztat, ugyanakkor az irodalmár, a szerkesztő személyes érdekeltségének a hitelével is, ami vonzóvá és élvezetessé teszi művelődési tárgyú írásait. Írásaiban mélységes elkötelezettséggel védi a vajdasági magyar művelődés értékeit.

Elolvasom
Novellák és dokumentumok

Novellák és dokumentumok

Bordás Győző: Kertkapu. Velünk történt III . Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2010, 191 oldal

Bordás Győző szépírói kibontakozásában jelentős szerepet játszott a fikciós dokumentarizmus iránti vonzódása. Ebben a szellemben készültek regénytrilógiájának darabjai, a Fűzfasíp , a Csukódó zsilipek és a Katonaszökevény . Különösen a harmadik kötetben hangsúlyos a látszólag az élőbeszéd szintjére lecsupaszított, önéletrajzi jellegű közlés, ami a mű kétharmadát uralja, és azt a hatást kelti, hogy a regényíró valóban a történet hősét beszélteti, annak élettörténetét és mondatait dokumentálja, vagyis mintha az írói fikció nem is játszana szerepet a mű létrehozásában. Ez az illúziókeltés éppen az írói fikció hozománya, és az elbeszélői tehetséget dicséri.

A közbeeső, vegyes műfajú könyvekben még nagyobb teret nyer a dokumentarizmus, valamint a tény- és tárgyszerűségekre alapozó valóságkép megfogalmazása. A Ténta és repesz egyszerre olvasható kordokumentumként és intim vallomásként, a kötetbe sorolt írások között van esszé, tárca, naplójegyzet, vitairat, levél, episztola, de mindegyik azt jeleníti meg, amit a szerző látott, hallott, olvasott, vagy a bőrén érzett. Az Úr órája ugyancsak vegyes műfajú kötet, a tárcák mellett megjelenő dokumentumnovellák azok a szövegek, amelyek a szépírói alkotást „talált tárgy”, „talált szöveg” gyanánt helyezik az olvasó elé. Ezt az írói alkathoz igencsak közel álló formát Bordás Győző nem engedte el magától, ám sajnálhatjuk, hogy a Kertkapu című kötetébe csupán négy dokumentumnovella került be. Viszont az sem mellékes, hogy a kötet kétharmadában a közíró szólítja meg az olvasót, aki éberen figyeli kulturális térségünket, és a szépíró eszközeivel ad számot az ezen belüli történésekről, eredményekről és veszteségekről egyaránt.

A kötet négy dokumentumnovellájából három monológ. Az Eljegyzéseim rövidtörténete női előadójának hiteles hangütésű, lendületes elbeszélésében a dacból tönkretett élet szinte vázlatos elbeszélése mögül hol előbukkannak, hol felsejlenek az elbeszélő ifjúkorának társadalmi, gazdasági, kulturális körülményei, viszonyai. A Narancs és az Északról és Délről elbeszélések a Bordás-regények világába vezetnek vissza. Az utóbbi nem monológ, hanem fegyelmezett szerkezetű elbeszélés.

Bordás Győző novella- és regényírás során folyton veszélyes vizeken hajózik: történelmileg hiteles eseményeket jelenít meg a történelemben csupán hánykódó, a nagy eseményekhez csupán statisztáló kisember világából láttatva azokat. Az írónak tehát egyszerre kell megfelelnie a történelem által dokumentált tényeknek és a tényeket irodalomba fordító írói fikciónak. Ennek nincsen receptje, miként a regényírásnak sincs. Természetesen tanulható egyik is, másik is, a cél pedig az olvasó meggyőzése az ábrázolt világ hitelességéről. Az Északról és Délről szövegében 1941. április harmadikát történelmi dátumként kezelve emeli be az elbeszélésbe, majd egy visszavonuló szerb katona szökését (is) követve emberileg is hitelesíti a történetet, amikor a katonaszökevényt a regényekből ismert, Ú.-béli cukorgyár rettegő vezetősége és alkalmazottaik ellátják. „Mohón evett a szaletliben a sebtében megterített fonott asztalnál, de kissé ügyetlenül kanalazott, mert túl mély volt a kerti szék, amibe beleültették” – írja a jelenetről, és az olvasó elhiszi, hogy ezt a megfigyelést csupán az esemény szemtanúja rögzíthette ilyen pontossággal. Az elbeszélés utolsó mondatában leszögezi, hogy a lakosság nemzetiségét tekintve Ú. Közép-Európa volt kicsiben. Ezt a megállapítását a történet derekán érzékletes részletességgel ábrázolja: „Kindler mérnök, aki Weis elfoglaltsága miatt most egymagában ücsörgött a nagy szalonban, némi joggal érezte Ú.-t mindenekelőtt németnek, mert való igaz, hogy ingoványos határát ők szántották föl elsőnek, de azt is nyíltan bevallották: kutat ásni a szerbektől tanultak, azok viszont az ő ökreik és ritka lovaik mögött láttak először ekét, merthogy ásón és kapán kívül más szerszámot nemigen ismertek. Az egykor bevándorló magyarok viszont a főzésben tettek túl mindkettőjükön, a has pedig mindig megbecsült testrész volt, legyen az bárkié is. Kereskedni, igazgatni meg ki tudott legjobban? Izraelita volt az olaj-, a kender- és a gyufagyár alapítója, akárcsak a rőfösök, a bőrkereskedők s a nagykereskedés minden vezetője. S mindenki tudta, ők járták ki, hogy még a századforduló előtt az addigi algimnáziumot főgimnáziumi rangra emeljék.”

Az egymást gazdagító sokszínűség erőszakos megszüntetésének különös figyelemmel és körültekintéssel megírt dokumentuma a Ruszkusz című elbeszélés. A magyarul egértövisként, fajtái szerint lónyelvű csodabogyóként, szúrós csodabogyóként és egyéb néven is ismert díszítő növényről elnevezett szövegben Bordás Győző a város temetőjének története révén dokumentálja a soknemzetiségűség fölszámolását, a nemzeteket és felekezeteket egymás mellett tudó temető „halálát”, miközben középpontba helyezi az 1944/45-ös megtorlást, amiről nemhogy beszélni, hanem hallgatni is félni kellett hosszú ideig. Borzongató, revelációs történet.

Bordás Győző narrátorai aprólékosan ismerik a tényeket, és részletesen beszélnek róluk, legyen szó rózsaoltásról, a város őslakosságának történelméről, vagy éppen a nád hasznosításáról, bennfentesek a történeteikben, amelyek éppen elbeszélésük által lesznek hitelesek és olvasmányosak.

Kertkapu című kötet terjedelmesebb része kulturális miliőnket dokumentálja a művelődésre, irodalomra és képzőművészetre figyelő író, szerkesztő szemszögéből. A kötetbe gyűjtött írások, méltatások, összefoglalók, ismertetők, megnyitószövegek, gyászbeszédek stb. rólunk szólnak, a kultúránkról, művelődési életünk múltjáról, jelenéről, meg az íróról, aki mindezt „a bőrén érezte”.

Érzékenység és dokumentum – A mindenség vállalása. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika V. A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Elolvasom
Személyes élményekkel átszőtt korrajz

Személyes élményekkel átszőtt korrajz

Bordás Győző: A mi porunk

Bordás Győző ifjúkorától fogva szenvedélyesen érdeklődött, érdeklődik a vajdasági magyar irodalom és képzőművészet múltja és jelene iránt. Szerkesztői, szervezői tevékenysége, írásai jól példázzák ezt. Prózaíróként is ifjúkorától jelen van a vajdasági irodalomban.

Most, 70. születésnapjára jelent meg az a kötet, amely válogatás Bordás utóbbi évtizedekben írt szövegeiből. A könyv alcíme – Velünk történt – utal arra, hogy a vajdasági irodalmi, képzőművészeti élettel, a vajdasági alkotókkal foglalkozó írások teszik ki a kötet java részét. A beválogatott irodalmi alkotások, legyen szó tragikomikus novelláról vagy épp dokumentumnovelláról, szintén a vajdasági lét, a vajdasági félmúlt lenyomatát adják.
Amikor a szerző például Szeli Istvánról, Huzsvár Lászlóról, Gerold Lászlóról, Fehér Kálmánról, Vukovics Gézáról, Hangya Andrásról, Balázs G. Árpádról ír, Bori Imrét, Bányai Jánost, Bela Durancit emlegeti, az adatok, tények mellett mindig ott van egy személyes vonal is. Az, hogy Bordás szerkesztőként, munkatársként, kiadóvezetőként kapcsolatba került, eleven kapcsolatot tartott fenn azokkal, akikről ír, és minden írásában van egy olyan elem, emlék, amit csak ő mesélhet el arról a művészről, alkotóról. Amikor Göncz Árpád, Günter Grass vagy épp Kántor Lajos, Juhász Ferenc halálhírére reagál, akkor is felidézi a személyes találkozás(ok) emlékét.
A kötetbe rendezett szövegekből és Danyi Magdolnának Bordás Győzővel készült és a könyv végére beválogatott interjújából egy roppant izgalmas életpálya, szilárd irodalmi, képzőművészeti ízlés bontakozik ki. Csak néhány gyermek- és ifjúkori mozzanat ebből az életpályából: Verbászon kertszomszédjuk volt a Pechán család, festői műtermük, fényképészműhelyük a Bordás gyerekek játszótere volt. Szintén szülővárosában Szirmai Károly felfigyelt Bordás Győző első szárnypróbálgatásaira, ő avatta be az irodalom iránt érdeklődő fiút a Kalangya történetébe, fontos olvasmányokkal látta el. Huzsvár László verbászi plébánosként bejáratos volt a családhoz, a Hitéletben közölte a zágrábi egyházi lapból átvett fordításait. Szerzőnknek és fivérének verbászi házukban olvasta fel Domonkos István A kitömött madár első fejezeteit. Bordás negyedikes gimnazista volt, amikor Fehér Kálmán felkérte, szervezze az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű előadásait. A Hídban 1966-ban jelent meg első prózai írása, és e folyóiratban évtizedekig együtt szerkesztett Bori Imrével, Bányai Jánossal, míg például Ács Józseffel a Magyar Szó művelődési rovatán dolgozott együtt. Sokrétű pályája során számos íróval, képzőművésszel került ismeretségbe, és ennek lenyomata maradt újságban, folyóiratban, könyvekben. E kötetben is, amely korrajz elmúlt évtizedeink művészeti életéről, és nem csak arról, hisz művelődéstörténeti, földrajzi, közéleti szempontból is jóval tágabb területre kalauzol el bennünket Bordás Győző, ezt példázza egyebek mellett a Danilo Kiš József Attila-fordításai vagy a Széchenyi Szerbiában című szöveg.

Elolvasom
Lábunkra tapadt porszemek
Szerző

Lábunkra tapadt porszemek

Bordás Győző: A mi porunk – Novellák, tárcák, jegyzetek, vallomások és interjú – Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2018

Recenzióm tárgya, egy vaskos kötet, majd’ háromszáz oldalas, kétszeresen is ajándék. Elsősorban az a szerzőnek, hiszen az Újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet ezzel köszönti 70. születésnapján, ám meglepi vele minden olvasóját is, mert olyan tartalmakat ad a kezünkbe, amelyek értékes aranyrögök a délvidéki és az egyetemes magyar művelődéstörténetről való ismereteink további bővítéséhez. Bordás Győző olyan szerencsés alakja az irodalmi, képzőművészeti és kultúrpolitikai életünknek, hogy ott lehetett a fontosabb történések forrásainál, személyes kapcsolatot teremthetett olyan személyekkel, akik kezdeményezői voltak egy-egy átalakulásnak, egy-egy megújulásnak, könyvsorozat elindításának, magyar és más könyvszemlék szervezésének.

Szerzőnk öt részre osztotta szövegeit. Az elsőben szépirodalmából, legfrissebb novelláiból ad ízelítőt. Nyolc elbeszélés sorakozik, amelyekben kevés a fikció, annál több a tény, a valóság. Bordás regényeiben is hasonlóképpen alkot, meseszövése teszi változatossá előadását, és természetesen a nem szokványos történet. Valójában hétköznapi esemény lenne mind, de mássá teszi őket az alkotó. A mozibonton című novella a szülővárosban, Verbászon játszódik. Alapszituációja a filmszínházi viselkedés lenne, szabad-e a nézőnek hangosan szellenteni, napraforgómagot rágcsálni, köpködni stb. De még ez sem olyan téma, hogy az író tollára vegye, hanem a furcsa szituáció abból adódik, hogy három nyelvre kell lefordítani a szerbül megfogalmazott alapszöveget, ami szinte lehetetlen. Így kap a szerző lehetőséget arra, hogy kifigurázzon helyzeteket, embereket, mikro- és makrotársadalmat, eszközeként bizony beveti a szatírát és a gúnyt is. Egy verbászi moziépület megépítése a kiindulópont, hogy aztán Monarchia-szerte ismert legyen az intézmény külleme és programja miatt. Impériumváltásokkor, mert volt az is, a Nagy Háború után éppen három, bukfenceket hányt a műsorséma, hiszen beavatkoztak a hatalmat képviselők a mozi életébe, de a Nemzeti nevét is Nacionalra változtatni parancsolták. Ez nem csípett hatalmi szemeket, megmaradt az államosítás után is. Az író szinte mellékesen szól a legfontosabbról: a nézők és a mozi dolgozói egy részének sorsáról a második világégés után: „Lám, ez a Pista gyerek is hazajövetelekor alig talált osztálytársra, ismerősökre. Szinte mindenki feketében. Hol vannak a szomszédjai, barátai? Még anyjának is csak az volt a válasza:

– Ne is kérdezd, fiam. S a történtekről senki sem beszél, mintha örök titoknak kellene maradnia. Emiatt ő is néha magába roskad, s elgondolkozik, miért is harcolt a bolmáni fronton? Miért kellett elesnie utcabéli barátjának, Bélának, s miért maradt örökre béna egy végzetes gránáttól Laci barátja?” Pista gyerek viszont megértette, miért kellett a moziban betiltani a pisztollyal való lövöldözést, mert a telepesek, akiket kötelezően be kellett vonni a helyi művelődési életbe, már kétszer is belelőttek a mozivászonba.

A második ciklus a Művészeti kapcsolatok. Nyolc szövegből hét olyan közlés, amelynek szerzőnk maga is aktív részese, ám az Egy síremlék majd száz éve című Medgyessy Ferenc (1881–1958) ismert magyar szobrászművész egyetlen Vajdaságban föllelhető alkotásának szinte regényes történetét meséli el. A szobrászművész Pechán József barátja volt, így nem véletlen, hogy őt kérték fel a verbászi festő- és fotóművész síremlékét ékesítő szobor elkészítésére. „A részletes feljegyzések szerint a gipszminta 1924. január 18-án érkezett meg a szabadkai vámhivatalba, de az emlékbizottság tagjai csak tíz nappal később válthatták ki, mert gyanút keltett az akkori vámhatóságnál, hogy a küldeményező pesti Pongrác és Tsa., viszont a szállítmányozó bécsi Caro-Zellinek cég. Pechán Béla, a festő fia magyarázata szerint azért volt szükség erre a manőverre, mert akkoriban a szerb hatóságok nem jó szemmel néztek a Magyarországról érkező küldeményekre. Érdekességként említjük, hogy a számlák szerint a tíznapi fekbér 104,50 dinár lett volna, de a vámhatóság a gipszminta »művészi értékére« hivatkozva 1381 dinárt fizettetett meg.” A „kőből kibontott szobor”, amely a Támaszkodó nő címet viseli, „testhez álló lepelben van, karjait felsőtestén keresztbe téve, bal könyökével magába mélyedten áll, és egy pontba néz, mereng a mulandóságon”. Megvannak rajta a vésőjárás nyomai, s ma is a verbászi temető kiemelkedő dísze.

Érdekes, fölöttébb izgalmas adalékokat találunk a következő ciklusban. A Szerkesztői naplómból főleg jegyzeteket tartalmaz, olyanokat, amelyeket a könyvszerkesztő Bordás Győző vethetett noteszlapra. Itt bukkanhatunk rá Széchenyi István Szerbiai utazására, Danilo Kiš által József Attila és Radnóti Miklós szerb nyelvre való fordításának néhány érdekességére, Zilahy Lajos  vajdasági kapcsolataira, de vajdasági kortársakat is emleget a szerző.

A Requiem megemlékezések, nekrológok csöpp gyűjteménye a szerző tanárairól, barátairól, alkotótársairól. Az emlegetettek valamennyien meghatározói voltak vagy a délvidéki irodalomnak, újságírásnak, vagy az egyetemi oktatásnak. De itt találhatunk emléksorokat Göncz Árpád, Juhász Ferenc és Kántor Lajos tiszteletére is.

Az Appendix, mint utóhang, önvallomás. Az első írásban szerzőnk a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatói-főszerkesztői, meg nem valósult munkatervét tartalmazza, amelyet nem teljesíthetett, mert átigazolt a Magyar Szó igazgatói székébe. Újvidékinek lenni a következő szöveg címe. Azt hihetnők, Bordás lélekben verbászi maradt, de lokálpatriotizmusa átigazolt Neoplantába. Olvasván sorait megállapíthatjuk, nem véletlen, csak ritka embernél a gyerekkor világának az elhalványulása, ám megfejtésnek tudnunk kell, Verbász már évtizedek óta nem az, ami valaha volt. Egynyelvű település lesz lassan, a németeknek már szinte nyomuk sincs, magyar szót is alig hallani. Az újvidéki gimnázium és ugyanott az egyetemi évek, aztán az újvidéki feleség megtette a Verbászon gyökerezett fa átültetését, nagy sikerrel. Végül egy interjúval zár a kötet, Danyi Magdolna (1950–2012) vajdasági költő, egyetemi tanár, az Új Symposion volt főszerkesztője beszélgetett Bordás Győzővel 2012 januárjában. Az irodalomnak hitelesítő szerepe van címet kapta a szöveg. Az élőszó közvetlensége szinte forrásként buzog, hozza napvilágra a vajdasági művelődési eseményeket, irányzatokat. Irodalmárok, képzőművészek, művelődéstörténészek, színházak mindennemű varázslói, szerkesztők, politikusok, segítők és kerékkötők mind ott sorjáznak a válaszokban.

Minden érdeklődőknek tiszta szívvel ajánlom e könyvet, amely jelöli azokat a porszemeket, amelyek lábbelinkre tapadtak, míg megkíséreltünk átgyalogolni, néha botorkálni, életünk egyetlen ösvényén.

Kétszeres ajándék
Szerző
Interjúk
A mindenkori vajdasági polgárság regénye
Bordás Győző. In. „Boldog gyerekkort idézek”. Vajdasági írók vallomásai. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2000.
Szerző
Dokumentálni a múltunkat is
Szerző
Elolvasom
Értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket
Szerző

Értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket

„Szirmai látott el olvasnivalóval, tőle kaptam az első Szenteleky-, Kosztolányi-, Márai-könyveket” – Három kérdés a Szirmai-díjas Bordás Győzőhöz

A Szirmai Károly Irodalmi Díjat pénteken este adták át Verbászon Bordás Győzőnek, aki Az Úr órája című kötetével érdemelte ki a rangos elismerést, azzal a művével, melynek immár második kiadása is szinte elfogyott.

„A novellákat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó könyve mind megformáltságában, mind tartalmában a letisztult elbeszélésmód és nyelvhasználat példaműve” – indokolta a bírálóbizottság (Bányai János elnök, Csorba Béla és Németh István). Ez alkalomból kérdeztük a díjazottat, aki a Forum Könyvkiadó vezető személyisége, több kötet szerzője, a vajdasági magyar irodalmi élet jelentős szereplője.

* Sok éve szervezi a Szirmai-díj átadását Verbászon és Temerinben, ezúttal azonban a díjazott oldalán áll. Miben látja a díj jelentőségét?

– Annak idején ifjú titánként magam is szervezője voltam a díj megalapításának, mert akkor, a Híd Irodalmi Díjon kívül nem létezett más, az irodalmi munkát serkentő stimuláció. Mára, lehet, hogy már át is estünk a ló másik oldalára. De számomra ez sem okoz gondot. Legyenek díjak, csak tartsuk, tartsák szem előtt a minőséget! Ilyen szempontból a Szirmai-(novellisztikáért kijáró) díjat, megítélésem szerint, nem érte bírálat. Évi váltakozással magyar, illetve szerb nyelvű könyv érdemli ki az elismerést, magyar vonalon Németh István (kétszer), Brasnyó István, Gobby Fehér Gyula, Dudás Károly, Juhász Erzsébet, Herceg János, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Kontra Ferenc..., szerb oldalon pedig Aleksandar Tišma, Boško Petrović, Pavle Ugrinov, Vida Ognjenović, stb. érdemelte ki. A díj jelentősége abban van, hogy értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket. A díjazottak mellé állni, most már kicsit „öreg”, hatvanévesként, megtiszteltetés. Egy díjnak nem lehet nem örülni, viszont elgondolkoztat, tudom-e igazolni a jövőben is.

* Először részesül Szirmai-díjban. Hányadik kötetét veheti kézbe az olvasó, és mennyire rendhagyó ez a kiadvány a korábbiakhoz képest?

– Ha szigorúan vesszük a kimondottan szerzői köteteket, akkor úgy látom, a hatodik. Beleszámítva a társszerzőséggel készülteket, fordításban megjelentet, akkor a tizediknél is tarthatok, de mindez talán nem is lényeges, azon felül, hogy remélem, némi folyamatosságot mutat. Talán közhelyként szoktuk emlegetni a rendhagyóságot. Mert, ha jobban belegondolunk, minden valamire való mű rendhagyó a maga módján. Három és fél évtizedes szerkesztői tapasztalatom mondatja ezt velem, hiszen egy könyv attól könyv, hogy meghatározó jegyei is vannak, melyek megkülönböztetik „minden más” műtől. Merem remélni, hogy minden új könyvem hoz valami többletet a régebbiekhez képest, legalábbis az eddig megjelent kritikusi reagálások ezt sugallják. Csak a legutóbbiból, Ilia Mihály szegedi professzornak, a határon túli magyar irodalom jó ismerőjének, a kecskeméti Forrásban megjelent méltatásából idézzek: „saját nemzetiségi irodalmi múltja, művészeti értékei, családtörténeti gazdag anyaga írásait kiemelik a lokális érdekességből és jó irodalmi anyaggá gyúrja az olvasó számára”. A dokumentálás szándéka regényeimben, és sok írásomban is jelen van, mert meggyőződésem, hogy mind egykori, mind mai korunkat is dokumentálni (is) kell. Irodalmi eszközökkel is. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a nálunk már nagyon elhanyagolt tárca műfajban, napi dolgainkra is reagáljunk, mint ezt évtizedeken keresztül tette pl. Majtényi Mihály, Herceg János, Vukovics Géza... Egy ilyen meggondolásból gyűjtöttem kötetem egyharmadába tárcaszerű írásaimat is.

* Szirmai Károly abban a városkában fejtette ki munkássága java részét, ahol született, és ahol pénteken átvette a díjat. Mit jelent Önnek a szülőhely?

– Szirmai Károly – aki bejáratos volt kertészházunkba –, biztatására gimnazistaként kezdtem el írni, első novelláimat az akkori Ifjúságban Fehér Gyula közölte, majd, csakhamar, már 1966-ban a Hídban is publikáltam. Eleinte Szirmai látott el olvasnivalóval, tőle kaptam az első Szenteleky-, Kosztolányi-, Márai-könyveket. Azokat ajánlotta, akiket szeretett. S azután ki is kérdezett. Ő maga viszont már Kalangya-szerkesztő korában is szigorú ítész volt. Itt mondanám el, hogy – hallom –, a verbászi régi városháza múzeummá alakult, s itt Szirmai-szobát is berendeztek. A szülőhely számomra is nagyon fontos, hiszen honnan meríthetné az ember a legmélyebb élményeit, ha nem a szülőföldről. A családi ház, a maga fenséges kertjével, üvegházával, a szomszédságban levő Pechán-műterem, a Ferenc-csatorna a maga zsilipével, s mögötte a Telecska dombján e csatorna megépítőjének, Kiss Józsefnek a sírjával, amelynek obeliszkjén máig virít a rézgömb... Mindennek szinte szükségszerűen bele kellett épülnie az irodalmi szövegekbe, akárcsak a nagyszülői Feketicsnek is, az akkor még eléggé megkövesedett református világával.

 

 

 

 

„A novellákat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó könyve mind megformáltságában, mind tartalmában a letisztult elbeszélésmód és nyelvhasználat példaműve” – indokolta a bírálóbizottság (Bányai János elnök, Csorba Béla és Németh István). Ez alkalomból kérdeztük a díjazottat, aki a Forum Könyvkiadó vezető személyisége, több kötet szerzője, a vajdasági magyar irodalmi élet jelentős szereplője.

Az irodalomnak hitelesítő szerepe van (életmű interjtú) In. Bordás Győző: A mi porunk. Velünk történt IV. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2018.
Szerző
Bordás Győző, író, szerkesztő (életrajzi öninterjú) In. Napút évkönyv, 2018.
Szerző