Borsi Ferenc

A mi borital közben leszen, borban kell azt írnia

    Ehhez tartjuk magunkat! A fent idézett szólásmondást, még a legigazabb borpártiak is, aligha sokan ismerik. Ez bátorítja a népdalnok borírót, hogy érdemes utánajárni: mit őrzött meg népköltészetünk s borköltészetünk? Mit mondott s mit énekelt népünk a borról, s mit mondott a bor népünkről?
    Mert A bor sokat tud! – tartja másik szólásunk. Néhány korty után dalban már így hangzik:

Egy szem szőlőt megehetnénk,
Mindjárt jobban beszélhetnénk.
Ha a levéből ihatnánk,
Ékesebben dalolhatnánk.

    Ezt a dalt bortalanul, józan fejjel lehetetlen hitelesen elénekelni. Csupán néhány korty bor után jelentkezik az a hangszín és hangvétel, amit semmilyen hangjegy, kottaírás nem tud rögzíteni. Mivel A bor meghajtja a dallost. Sőt azt is szólássá ismételték, hogy A bor a némát is megtanítja szóllani. Nos, ilyen esetről nincs tudomásunk, viszont számos példát tudunk olyanokról, akik kizárólag néhány pohár bor után jutnak el a lelket pezsdítő dalolás birodalmába.
    A megkerülhetetlen – józan – kérdés azonban az, hogy népünk tényleg olyannyira borivó-e, mint azt a nem józanabb bornemisszák állítják?
    Népünk itt, a Kárpát-medencében ugyanúgy, mint a nyelvcsalád, vallás, földművelés, állattartás, település- és lakáskultúra tekintetében, az alkoholos ital fogyasztása terén is az európai nagy kultúrák többszörös metszéspontjában áll. Nyugat-északnyugatra a sörfogyasztás dominál, északtól délkeletre az égetett szesz fogyasztása a meghatározó, dél-délnyugatra a borkultúra virágzik. E néprajzi megfigyelés népdalban így hangzik:

Hozz bort a magyarnak,
Pájinkát a tótnak,
Sert a nímetnek.

    Borivó nótát szinte az egész magyar nyelvterületről gyűjtöttek. A legtöbb boros szöveg mégis a Dunántúl középső és déli részéről, az Alföld déli és központi területéről, valamint a palóc vidékről bukkant föl.
    A bor könnyen igazolja önmagát, s játszi könnyedséggel csatát nyer az arra hajlamosak lelkében, a víz ellen:

Bort iszom én, nem vizet,
Az vidámít engemet,
Vizet igyon már a ló,
Mert az a lónak való.

    Ha valakinek ennek ellenére fenntartásai lennének, nyugodjon meg. Népünk orvosi igazolást szerzett be – dalban – a borivás jogosságára:

A doktor is azt mondja,
Vizet ne igyak soha,
Mert a vízben béka van,
Életemnek vége van.

    A bort lehet magányban kortyolgatni. Talán épp az egyedüllét enyhítésére, vagy épp a visszavonultságnak a magányos elmélyülésére, de mindenképp a lelki egyensúly megteremtésére:

Borom a szőlőbe,
Magam a pincébe,
Pohár a kezembe,
Bort iszom belőle.

    Társaságban bort inni egészen más rítus. A bor összefogja s egybetartja a hódolóinak csoportját. Ilyenkor minden poháremelésre köszöntő dukál:

Imolácsi, mamolácsi,
Most iszik a Pista bácsi ejeha!
Ha ivott a Pista bácsi,
Igyék hát a Bódi bácsi ejeha!
Alig várja Józsi bácsi,
Hogy igyon a Bódi bácsi ejeha!
Ha ivott a Bódi bácsi,
Igyék hát a Józsi bácsi ejeha!

    Bordalaink és pohárköszöntőink között nagy számmal akad olyan, amely eredetileg nem népköltési termés, hanem műköltészetből, diákköltészetből folklorizálódott. A nép – jelen esetben a borivó nép – poháremeléseivel meghosszabbította nem papírra rótt, de észbe vésett éltét, időnként igazított rajta, akarva-akaratlanul. Ennek köszönhetően az eredeti magasztos reneszánsz vagy barokkos fordulatok jóízű népi rigmussá formálódtak át:

Iszom a flóribuszt!
Az elöljárókért,
Mi uralkodónkért,
Magyar királyunkért,
Gömör vármegyénkért,
Tisztviselőiért!    (Ezt egy korty követi.)
Szabad városunkért,
Polgármesteréért,
Egész tanácsáért,
Érdemes céhünkért,
Komisszárosunkért,
Atyamesterünkért
S többi tisztjeinkért,
Famíliánkért!    (Ismét egy korty.)
Iszom a flóribuszt!
Rozsnyói szüzekért,
Kiváltképpen egyikért,
Aki éppen arra kért,
S jó szándékomban megért,
Kinek lakodalmára
Juthassak ne torára,
Az ő boldogságára,
Nem lesz sok a bor ára!    (Harmadik korty.)

    Persze találunk népibb hangvételű nótákat is. Legtöbbjüket valószínűleg útmenti csárdákban szegénylegények, betyárok, juhászok, utazók, fuvarosok lelkében dalolta a bor.

Zörög a kocsi a fagyon,
Szeretem én a bort nagyon.
Kocsmárosné a bizonyságom,
Hogy én a bort nem utálom!

Bort ide, de ne vizeset,
Hogy hiába ne fizessek!
Bort iszik az úton járó,
Akár szegén, akár báró!

    Hajdanán sem juthatott mindenki kedvére borhoz. Igen sokan csak vágyakoztak a kivételes alkalmak után, hogy jót borozgassanak.

Bár mindig úgy volna,
Hogy vasárnap volna,
Hej, minden szegény legény
Kedvére mulatna!

Vasárnap bort inni,
Hétfőn nem dolgozni.
Hej, kedden lefeküdni,
Szeredán fölkelni!

    Jó borhoz jutni, annak zamatát ízlelgetni kiváltságos helyzet volt a köznép körében. Különösen a nem bortermő vidékeken jelentett rangot a jó bor iszogatása. Ott a munkásoknak kapásbor, lőre jutott.

A juhászok így élnek, úgy élnek,
Ha nem lopnak cserélnek, cserélnek.
Eladják a kosokat, juhokat,
Isszák a jó citronyos borokat.

    Persze a huncutságot, duhajságot sem tegnap találták ki! A jó bortól a jámbor ember is megtüzesedik, hát még a csárdák nagytermészetű, betyárkodásra kapható közönsége!

Iszom a bort, rúgom a port,
Szeretöm én a szép asszonyt!

    Mámor és Ámor gyakran együtt jár a népdalok tanúsága szerint. Akár a kiegyensúlyozott élet receptjeként is értelmezhetjük a sok nemzedéken át megfogalmazott és próbált életigazságot:

Víg óra, de víg óra,
Vígy engem a jó borra.
Jó bor adja a kedvet,
Szép leány a szerelmet.

    Jegyezzük itt meg, hogy a bor a magyar nép képzetében nőnemű. A népdalokban is és a szólásokban is nőkkel állítja párhuzamba, illetve női tulajdonságokat ad neki:

Jobb a bor a pálinkánál,
Egy menyecske száz leánynál.

    Kinek-kinek ízlése és lehetősége szerint. A gondolatpárhuzam azonban figyelemreméltó. Vegyük szemügyre néhány egyéb szólásunkat! A sörnek is bor az anyja. (Még véletlenül sem az apja. A nemeket számon nem tartó nyelvünkben ez elképzelhetetlen.) A következő szólásban a bor ismét leánnyal áll párhuzamban: Ó-bornak (és) ó-leánynak nem egy az ára. Utolsó példaként egy bölcs igazmondás: Nincs oly bölcs, kit a bor és az asszony meg nem tántorít.
    Érdekesmód a bor nem csupán szerelemkeltő italként szerepel népdalainkban. A szerelemre gerjedtek lelkében a bor egész érdekes képzeteket párosított. A hordóból való kimérés – természetesen csupán borgőzős állapotban – a testi szerelem mozzanatait idézte föl az élményeiket kidalolók képzetében. (Itt minden bizonnyal közrejátszhatott a lopótök alakja s a hordóba helyezés látványa is.)

Addig kell a vasat verni, amíg tüzes,
Semmit sem ér olyan hordó, amely üres.
Kell hát beletenni, ki kell aztán venni,
Ha szükséges.

    Illetve a csapraverés aktusa is olyannyira fölkavarhatta némely borozó lelkivilágát, hogy a lélek mélyebb rétegei párosíthattak hozzá emlékképeket:

Hogyha engem valaki
Hordófúrni hína ki,
Nem mondanám én neki,
Nagy a fúró, vegye ki.

    Nem kell hát csodálkozni azon, ha nemzetségünk elei mindent megadtak egy kis huncut mulatozásért.

Tegnap vettem a bocskorom,
Még az éjjel elmulatom,
Csak tödd rá, csak tödd rá.

    Az ennél súlyosabb nóta is sokak kedvenc duhaj dala volt:

Fene a bolond eszemet,
Mind elittam a pénzemet.
Kit megittam, kit megettem,
Kit a lányokra költöttem.

    Népdalaink arról árulkodnak, hogy a kocsmárosnék szívesen hiteleztek bort. Nem kevés szövegtípust ismerünk, amelyben a duhajkodók hitelbe isszák borukat.

Kocsmárosné, bort hozzon hitelbe,
Itt hagyom a cifra szűröm érte.

    S az még a jobbik eset, ha volt fedezet, váltságdíj az elfogyasztott bor árára. Nemzedékeken át aktuális lehetett a mulatozás utáni számonkérés, ha a mai napig is él a nóta:

Tartozom a korcsomába,
Kilenc liter bor árával.
Jaj, Istenem, hogy adjam meg,
Hogy a babám ne tudja meg?

    A fentiek után fölmerül a kérdés: valóban, eleink mennyi bort fogyaszthattak a csárdában, korcsmákban?

Korcsmárosné egy icce bort,
Hadd mossam le torkomról a port.

    Azaz egy alapos torokmosáshoz körülbelül hét-nyolc deci (ma egy üveg) bor volt szükséges – persze fajtájától függően. Úgy tűnik, nótafakasztáshoz kevesebbel is beérték vörösborból:

Vörösbor nem drága,
Két krajcár az ára.
Hozz egy iccét vagy egy meszőt,
Hadd danoljak három verset,
Azután elmegyek.

    Vagyis három versszakhoz elég egy meszely, azaz körülbelül három-négy deci bor is. Az igazi mulatós hangulathoz azonban jóval több pohár bor adta meg a hangulatot.

Jaj, de kutya kedvem van,
Három liter bennem van.
Ha még három bennem lesz,
Annál kutyább kedvem lesz.

    A népemlékezet szerint bortermő vidéken volt, aki alkalomadtán hat-tíz litert elkortyolgatott. A népdalok jelzése szerint bőséges tapasztalat gyűlt össze a bor mértéktelen fogyasztásának következményeiről is:

Olyan ittas, boros vagyok,
Hazamennék, de nem tudok.
Itt a babám, tudom szeret,
Gondolom, hogy hazavezet.

    Amikor a bor győzelmet arat a józan észen, a költészet múzsája még akkor sem hagyja cserben őszinte tisztelőjét.

Cégért láttam lipinkázni,
Oda be kellene botorkázni.
Van még egy rongyos forintom,
Azt is a kocsmárosnak adom.

    Ilyen állapotban az isteni nedűből népünk az istenek hangját hallotta ki:

Először szól az Úristen: Noe!
Itt a szőlő, kóstoltad-e jó-é?
Uram, mester, már megöregedtem,
A számba ily jó bogyót nem vettem.

Másodszor szól az Úristen: Noe!
Hát a murcit kóstoltad-e jó-é?
Uram, mester, kóstolgattam, vártam,
De nótára benne nem találtam.

Harmadszor szól az Úristen: Noé!
A borocskát kóstoltad-e jó-é?
Uram bocsáss, ihajnáré Sári,
Kezdek én már három Istent látni.

    Ha vallássá nem is alakult, de vallás erejű kultusszá növekedett a bor tisztelete egy-egy hódolójánál:

Édes-kedves pintes üvegem,
Süvegem előtted leveszem,
Oltárod előtt könyörgök,
Olyat iszok, csak úgy nyöszörgök.

    A lelkes borhívők őszintén hittek a feltámadásban, és természetesnek vették, hogy a mennyország attól mennyei, hogy ott végre annyi bort ihatnak, amennyi nekik igazán jólesik:

Ha meghalok, háromszázhatvan akós hordóba temessenek,
Pap helyett szép lányok mondják a rekviemet.