Bosnyák István
A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/2009_03_23/kozelet/21189/Elhunyt-Baranyai-Bosny%C3%A1k-Istv%C3%A1n.htm
Az általános iskolát Darázson és Vörösmarton, a tanítóképzőt 1960-ban Szabadkán végezi. 1964-ben az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázik. 1974-ben Újvidéken az Etika és forradalom Sinkó Ervin életművében című munkájával az irodalomtudományok doktora címet szerez. 1965 és 1967 között általános iskolai tanár Laskón. 1967-től a Magyar Tanszéken dolgozik, előbb mint tanársegéd, majd mint docens, később egyetemi rendkívüli, 1987-től pedig mint egyetemi rendes tanár. 1969 és 1974 között az újvidéki Hungarológiai Intézet tudományos titkára, 1981 és 1983 között a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének igazgatója. 1963-tól a Symposion szerkesztője, 1965-ben pedig az Új Symposion három számának főszerkesztője.
"Millió ember halála - az csak egy adat.
Egyetlen ember halála -
az már tragédia."
Három évvel az első után jelent meg Bosnyák István antifasiszta, antisztálinista és antizsdánovista írásai gyűjteményének második kötete, (Pörök, táborok, emberek I-II. Forum, 1994., JMMT, 1997.). Az akár egységes nagytanulmánynak is tekinthető munkában a szerző a háromésfél évtizeden át folytatott irodalomtörténeti, történelmi, gazdaságpolitikai, erkölcsi, lélektani, szociológiai vizsgálódásainak összegezését adja közre - egyetlen témára, a huszadik századi totalitarizmusok mechanizmusára vonatkozóan. Tárgyának jellegéből eredően kétpólusú a tanulmány, egyfelől a jobboldali, másfelől a baloldali totalitarizmust, vagyis a fasizmust és a sztálinizmust helyezi sokoldalú vizsgálatainak górcsöve alá.
Bosnyák dokumentáló-feltáró dolgozatait olvasva az első és legelrettentőbb felismerés az emberiség ellen elkövetett bűnök apokaliptikus méreteinek tudatosulásából fakad. Értetlenül áll a ma embere a fasizmus áldozatairól tudósító számadatok előtt, a sztálini táborok létrehozásában és - bármennyire nem ideillő szóként hat - üzemeltetésében felőrölt életek száma pedig egyenesen felfoghatatlan. A Szovjetuniónak körülbelül 66 millió polgára lett a folyamatos represszió áldozata 1917 és 1959 között. Ép ésszel be nem látható azoknak az ember-megsemmisítő monstre programoknak a kifundálása és megvalósítása, amelyek például Adolf Eichmann vagy Andrija Artuković, vagy Sztálin agyából pattantak ki. A meg nem értés mögött azonban eleve értetődően ott dobol és dübörög az imperativus: "Nem felejteni!"
Bosnyák István háromésfél évtizedes kutatómunkájával, elemzéseinek, tanulmányainak és értelmezéseinek sorával "antisztálinista csöppeket" emelt ki a "sztálinizmus és neosztálinizmus mocskos óceánjából", a magyar, az osztrák-horvát, a szerb, a jugoszláviai és a romániai magyar, valamint a cseh antisztálinizmus kiemelkedő képviselői, Lukács György, Karlo Štajner, Danilo Kiš, Sinkó Ervin, Méliusz József és Arthur London életművének egy-egy szegmentumát állította egymás mellé. A mozaikból - Bosnyák szóhasználatával élve - egy valóságos negatív univerzumot lehet rekonstruálni, áttekinthetővé tenni a táborok fenomenológiáját, a kirakatpörök mechanizmusát, a totalitarizmus jogi, etikai, metafizikai konstrukcióját, a művészet- és tudománypolitika deviációját, valamint az áldozatok és a végrehajtók típusértelmezését meghaladóan a jellegzetesen huszadik századi, egyedi embersorsok galériáját is feltárva. Munkájának alapindíttatását Bosnyák István Danilo Kišt idézve határozza meg: "az író (...) csupán annyit tehet, hogy kenotáfiumot, azaz jelképes irodalmi síremléket állít e világ rondabugyraiban nyomtalanul és jeltelenül elmerült milliók emlékének".
Bosnyák István könyve megrázó kenotáfiuma a totalitarizmusok áldozatául esett millióknak.
Különös azonban, hogy mennyire más az ilyen kollektív tragédiáknak az erkölcsi és az emberi súlya. A mottóul választott gondolat már utal erre: erkölcsileg egyetlen tragédia ugyanannyit nyom a latban mint többek tragédiája; az egyén azonban mégis a saját tragédiáját érzi nagynak, a másét kisebbnek. A Misna Szanhedrin című traktátus szerint az isteni Igazság szempontjából egyetlen ember megölése azonos a világ lerombolásával; a föld valamennyi emberének gyilkosa sem volna bűnösebb, mint a hajdani magányos Káin, s még csak rombolásban sem tenne túl rajta.
Az egyén azonban - bármilyen mély erkölcsiségű is legyen -, mások kollektív gyötrődését sohasem szenvedheti meg egyéni tragédiaként. Erről Bernard Shaw írta a következőket: "Amit az ember maga el tud szenvedni, az a legnagyobb szenvedés, amit a földön elszenvedhet. Ha éhen hal, az összes éhhalálokat szenvedi el, amelyek valaha világon voltak vagy lesznek. Ha önnel együtt tízezer asszony hal éhen, az ön szenvedése egyetlen fájdalommal sem nagyobb vagy több; hogy sorsát más asszony is osztja, az ön éhségét nem fokozza tízszeresére. Ne hagyja magát megtéveszteni 'az emberi szenvedés szörnyű összegétől'. Nincs ilyen összeg... A szegénység és szenvedés nem sokszorozódik."
