Skip to main content

Bozsik Péter

Karácsonyi Petra
költő
prózaíró
szerkesztő
fordító

A fotó forrása: https://szepiroktarsasaga.hu/tagok/bozsik_peter.223.html?pageid=973

1963-ban született Csantavéren. Szakközépiskolába Szabadkára járt, majd az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének volt hallgatója. A nyolcvanas évek eleje óta foglalkozik irodalommal. 1990-től a vajdasági Új Symposion versrovatának volt szerkesztője, majd rövid ideig – 1991 októberében történt áttelepüléséig/emigrálásáig – főszerkesztője is. Magyarországon az általa (is) alapított EX Symposion című periodika főszerkesztője. Verset, prózát, ritkábban esszét és ismertető jellegű szövegeket ír, főként szépirodalmi könyvekről. Szerbből és horvátból fordít.

Kiadványok
Szerkesztői munkásság
Fordításkötetek
További publikációk
Csontafejér, Csingágó telep 3. In: Urbán Tibor (szerk.): Élet és Irodalom Antológia '95, Pesti Szalon Könyvkiadó, Élet és Irodalom, Budapest, 1995. 293–302 p.
Katorga – egy katonaszökevény foszladozó emlékei. In. Kukorelly Endre (szerk.): Ismeretlen katona – Írók katonatörténetei. Szoba Kiadó, Miskolc, 2007.
2007.
Montázs mint esztétikum, avagy mi fán terem a Fenyvesi-öntet? In: Műhely. 1995. május.
Szerző
Elolvasom
Grizly Adam's aluró szagulja az Ibolyát - Bada Dada Tibor (1963–2006)
(Magyar Narancs. 2006. július 13.)

Grizly Adam's aluró szagulja az Ibolyát - Bada Dada Tibor (1963-2006)

Évfolyamtársak voltunk az újvidéki egyetemen. A magyar tanszéken. Akkor még gátlástalanul lehetett dohányozni az egyetem zegzugos folyosóin.

Láncdohányosként ismertem meg, a csikket mindig a fugában nyomta el, ezek az elnyomott csikkek jelezték az útját.

Mindannyian frissen szabadultunk a Jugoszláv Néphadsereg kötelékéből, röhögve mesélte, hogy milyen jól ment a sora, havonta hazajárt. Jutalomszabadságra. Ezen csodálkoztam, még a spicliket sem engedték ilyen sűrűn haza. A katonatisztekről készített portrékat, ezért járt neki a jutalom.

Talán két évig bírta a magyar tanszéken, ha kétszer születik, sem tudta volna befejezni, nem volt alkalmas rá. Másra volt alkalmas. Például a frázisok kiforgatására. Bármihez nyúlt, abszurddá változott. Sokszor jártam föl hozzá kaotikus manzárdjába e két év alatt. Könyvek, rajzok, festmények, folyóiratok káosza fogadott mindannyiszor. A polcok tetején régi orvosságosüvegek, tele sárga folyadékkal. Szerb szilvapálinkának, sljivovicának vagy konyaknak (brandynek) néztem. Pisa, mondta jellegzetes nevetésével, ami egyszerre tűnt kuncogásnak és röhögésnek. Este lusta vagyok lemenni hugyozni, itt fönt meg nincs vécé. Néha az asztalon felejtette. Megtörtént, hogy beleittak a tájékozatlan vendégei. Emlékszem még egy szarral (is) festett festményére, de arra már nem emlékszem, mit ábrázolt. Sokkoló volt, borzadva néztem.

Nem ittunk együtt a két egyetemi év alatt. Nem bírta a szeszt. Akkor még. Fél konyak megártott neki, egy bácskai szemével ez mikronnyi mennyiség. Ezért meglepődtem, amikor azt mondta, hogy a józanítóból jön. Nem is bírod a szeszt, mondtam neki. Bázeg, Bozsik, föltornáztam magam napi egy liter konyakra. Mindenki hülye, ha sokat iszik, rá ez fokozottan volt érvényes. Mint akiben két Jánossy veszett meg, ha értitek, amit mondok. Ha nem, nem, úgyis mindegy.

Jó festő válhatott volna belőle, de ő Bada Dada akart lenni. Senkit nem ismerek nemzedékemből, akinek az élete ennyire egybeforrt művészetével. Akik hallották/látták az Apa kocsit hajt vagy a Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám című opusokat, azok tudják, miről beszélek. Nekem ezek már mindig Bada Dada kántáló hangján szólalnak meg. "NE SZÁMÍTSATOK RÁM. DE HA NEKED VONALAS IS A FEJED, AKKOR IS SZÁMTANFÜZET LEGYEN A TE NEVED!!!"

Amikor az Ex Symposion Káromkodás című számához gyűjtöttem az anyagot, csak őt tudtam elképzelni a szám illusztrátoraként. Sok időmbe telt, míg megszereztem a telefonszámát. De aztán ment minden, mint a karikacsapás. Időre küldte az anyagot, miután megegyeztünk a honoráriumban. Egy levelet is mellékelt, ide másolom, mert jellemző rá: "HEL" PÉTER! RAJZOKAT KÜLDÖK ÉS VERSEKET A HOLDRAJZISKOLA TÁBOROMB"L. ELÉG J"K. KÉRLEK, KÖZÖLD 'KET A MEGÁLLAPODOTT 30 000 FT-ÉRT. AZ EREDETIEK ELAD"AK, DARABJA 5000 FORINT. JAVASLOM AZ EREDETIEKB'L RENDEZZ MINITÁRLATOT, ÉS SZAVALD VERSEIMET. HA NEM KELNEK EL, KÜLD VISSZA. SOK FINOM MUNKÁM IS VAN. LEHELETFINOM AKVARELLEKET IS CSINÁLOK EGYID'BEN AZ AGYSZÉTBASZÁSOKKAL, MERT TUDOD, ÉN NAGYON TEHETSÉGES VAGYOK. ÜDV. BADA DADA TÁBOR"

Jellegzetes betűivel írt verseit és az ezekkel megspékelt képregényszerű rajzait, festményeit Lantos László "analfabéta lírának" nevezte. Hát én nemt'om. Kétségtelenül van valami infantilis Bada Dada művészetében, ami hasonlít egy egotúltengésben szenvedő kiskamasz világához, ami nem csoda, hiszen érzelmi intelligenciája nem lehetett nagyobb egy tízéves gyerekénél. A cinikus felnőtt kinyírta a benne élő gyermekit?

Az utóbbi években csak a könyvhéten találkoztunk. Most júniusban is ott láttam utoljára, megkérdezte, hova küldje a számlát. Rám villantotta új műfogsorát. Milyen konszolidált vagy, mondtam neki. Ezt most mért mondod, bázeg. Csupa dicséretből, válaszoltam.

Bada Dada Tábor az égbe ment.

Picsku máter kutykurutty.

Picsku mater kutykurutty.

"Pedig még számos hasznos dolgot bírtál volna csinálni."

Isten Veled!

Szerző
Az művészkedésrül (Markulik József művészetéről)
(Üzenet. 1995/9.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Fiatal költők antológiája. Te-leírt világ, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1987. In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
„Nehéz dolga volt...”
A kör közepén
Szerző
Bozsik Péter: Mire
Bozsik Péter: Rémület és lemondás. In. Alföld. 1990/6.
Szerző
Bozsik Péter: Függőségtörténet
Szerző
Hullám hátára vett az éter
Szerző
Kinek a hona az irodalom. In. Vár Ucca Műhely. 2001/1.
Szerző
Keserű évek (Kontra Ferenc: Gimnazisták); Az anyajegy szépsége (Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó)
Szerző
Elolvasom
„Liter újabb a túra” (Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó.)

FEKETE J. JÓZSEF

 

"Liter újabb a túra"

Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó.
(Közreadó: Bozsik Péter)

 
 

Mert van-e, lehet-e rettentőbb felfedezés,
Mint az, hogy a jelen időben élünk?
                                                                      (Karácsonyi Petra)

 

Igencsak regényszerű fogás, hogy a regényszöveg már az első oldalon a könyv befejező jegyzetére utal előre. Nem csupán azért kamatoztatható ez a fortély, mert a szöveg szerkesztettségét, "csináltságát" demonstrálja, vagy a regényírói vállalkozás átgondoltságát nyomatékosítja, hanem ezek mellett, ha az olvasó veszi magának a fáradtságot és előrelapoz az utalásig, azon nyomban megvilágosodik előtte ennek a szerkesztettségnek a ténye, a szerző maga leplezi le mesterségbeli mahinációit, narrációjának trükkjeit, rejtőzködő pozíciójának koordinátáit. Bozsik Péter könyvében még csak a jelzett 297. oldalra se kell lapoznunk e felvilágosításért, már a hatodik oldalon felfedi szerzői alapvetését: szerepet kezdett játszani, identitást váltott, nemet cserélt, regényírói hatalmával élve megölte, illetve közlekedési balesetben elveszejtette elsődleges beszélőjét, Karácsonyi Petrát (a Bozsik név szerb értelmezésében már majdnem benne van a magyar karácsony szó, a Petra pedig a Péter név női párja), az "önarckép"-nek készült regény verses szövegének szerzőjét. Ezt az identitást, a regényírás idejére magára öltött animát a műteremtésnek az egyéni és generációs önarckép felé haladtában szűkösnek érezte a szerző, aki úgy írta ezt a könyvet, "mint aki csak véletlen adódó hézagot tölt ki az időben", vagy Lovas Ildikó szavával élve, mint aki lecövekelt "a múlttá válni nem akaró időben, amelyben úgy élünk, akár egy történetben" és ekkor kezdett a verses regény mellett egy mozaikregényről gondolkodni, aminek szerzői elveit a már jelzett 297. oldalon post festa le is fekteti: "Hogy ilyen regényt írtam, nem másmilyent, annak oka az, hogy egy idő után elegem lett a kerekre szerkesztett, tökélyre törekvő regényekből és a szép mondatokból, az alteregókból, és ráuntam a mágikus realizmus különböző formáira, így önmagamra is, ezért azt gondoltam, visszájára fordítom a valóságot, azaz azt, ami valóságos, a hihetetlen, a csodás felé mozdítom el, és megfordítva." Kicsit "magyarázom a bizonyítványom"-ízű ez a post festa vallomás, illetve az lenne, ha Bozsik nem alkalmazna még egy nagyon fontos csavart a kötet végére illesztett értelmező jegyzetében. "Minden fikció" - írja, bizonyára a regény egészére vonatkoztatva, majd hozzáteszi: "Én különösen." S mivel a jegyzetet Bozsik Péterként írta alá, arra kell gondolnunk, a regényben megszólaló anima és animus harmonizáló dualitása mellett a közreadó mivolta is a fikcióban feloldódó identitás, amely ennek az anekdotikus fragmentumokból épülő, önmitizáló regénynek egyszerre hőse is és elbeszélője.
     Bozsik Péter könyve azt az unalomig szajkózott irodalomtörténeti feltevést látszik igazolni, amely szerint a szerző, függetlenül attól, hogy hány alkotást készített, életében mindvégig egyetlen művön dolgozik. Mivel ennek az egyetlen, folytonosan formálódó és alakuló műnek a tétje nem egyéb, mint a szerző élete, ez az "élet-mű" nem is szólhat egyébről, mint a szerző életéről. A többi - vagyis az irodalom - már stilizálás, transzfiguráció, szerkesztés, arányítás, vagyis szakmai dolgok kérdése. Ezen túlmenően, Szentkuthy Miklós igazoltnak tűnő megállapítása, miszerint "a 20. századi irodalmi alkotása kifejezi egy-egy életgóc (mondjuk egy nagy intellektussal és hajszálpontos érzékekkel megvert emberi élet) teljes egységét: naplóját, metafizikáját s a kettő harcából származó téma-jelképeit. Nincs külön »kiadatlan levelezés«, nincs külön »szerző tudományos kísérletei«, nincs külön »költői művei« [...] De kétségtelenül nemesen intellektuális és nemesen művészi vágy olyan művet látni, melyben életünk alapélménye nyerne hiánytalan kifejezést: az egész világ, természet és többi emberek, az egész történelmi múlt, az összes vallási kompenzációs rendszerek, a nagy vágyak sémái, az egyéni élet pillanatról pillanatra bukdácsoló adaptációi egyetlenegy egységben - lírai kötöttség, metafizikai Ikarusz-őrület, hangulat-homály és erőltetett dogma mind egyetlen nagy egységben, összefüggéseiben - élet és mű, egyéni torzó és egész opus csodálatos házassága, egybeolvadása"3, erre a kötetre is bár annyiban érvényes, hogy egy életművön belül keletkezett, külön műfajú, de mindenképpen önéletrajzi ihletésű alkotások összegzése, a verses és prózai poétikai struktúrák egymásba játszása válik benne új műfajjá, önéletrajzi retrotörténetté, regénnyé. Úgy is mondhatnám, egyszerre több önéletrajzi könyvből áll össze a Csantavéri Orlandó. Egyik fő vonulata a verses formában megírt krónika, amely a Vajdaságban, Bácskában, Szabadka közelében található Csantavér történetét beszéli el, nem kevés utalással a település hírhedt szülöttjére, Matuska Szilveszterre, majd egy idő után, az önéletrajzilag a szerzőhöz kapcsolódó eseményeket nagyítja ki. Innentől fogva a verses krónika nem csak a Szabadka-Csantavér-Zenta-Topolya-Kishegyes-Feketics-Újvidék-Belgrád-Szeged-Veszprém vonalon pásztáz végig, mintegy követve a szerző életének állomásait, illetve nevelkedésének kalandos színhelyeit, hanem a krónikás objektivitásából a vallomástevő személyes megszólalásába vált. Midőn gáláns, szerelmi vagy szexuális élményeit beszéli el, az "így emlékszem" bevezető, és az "így emlékezem" lezáró formulával relativizálva, ugyanakkor személyesítve az első személyű közlést, azonnal teret nyit az események másik szempontú láttatásának, amikor a partnernő szempontjából megírja a verses beszámoló (napló?) palinódiáját, ellentétes szemléletű értelmezését is, magyarán visszaéneklését, amelyekben a vers leginkább sikeresen lírába olvad. A verses krónikának tehát három, egymással párhuzamosan futó vonulata vezet végig a könyvön: az objektív, külső tényeket megjelenítő, személytelen megszólalású; az első személyben megszólaló férfi emlékezése; valamint az erre válaszoló, ugyanazt az eseményt saját szempontjából megvilágító női szólam. (Efféle, egymást kölcsönösen értelmező férfi-női verseket Donald Michael Thomas, A fehér hotel szerzője nyomán Balogh Robert ír előszeretettel az utóbbi időben, nem szakadván túl messzire a freudi szexualitás-értelmezéstől, ugyanakkor eredetien, ügyes játékként kezelve a szerepjátszás irodalom-adta lehetőségét.) A verses krónika, annak is a beszélő serdülő és ifjúkori éveinek történéseit elbeszélő része a leginkább stilizált, fikcionált része a kötetnek, vagyis a regény önálló műalkotásként is érvényes ága.
     A kötet másik két vonulata levélfolyam. A Szentkuthy-tanítványnak számító Bálint Péter állítja nagyon szigorúan, hogy "Boldogok, akik számára a beszéd vagy az írás majdnem egészen mindegy; az ilyen kiváltságosok közé tartoznak azon alkotók, akik mesterségük gyakorlása mellett előszeretettel írnak levelet is. Esetükben azt tapasztaljuk, hogy a levélírás nem az alkotástól vagy a műre felkészüléstől elrabolt idő [...], hanem az énfaggatásnak és lélekbe pillantásnak egy másfajta módja, méghozzá olyan, amely a levélíró figyelmét az alkotás szünetében azon lélekölő kételyekre, reális zsákutcákra és vélt kitörési pontokra irányítja, melyek fölött figyelme elsiklott volna, ha a levélírás idejére nem lépne ki az alkotás feszült, fokozott szellemi koncentrációjából, s az önmagát fürkésző tekintet nem pillantana másként az imént még megmunkálandó művet alakító énjére, akiről nem tud nem beszélni a levélben megszólítottnak." Bozsik Péter könyve talán a lehető legszemléletesebb példája a Szentkuthy-Bálint féle teóriának, miszerint az írói levél ugyanolyan szerves része az írói életműnek, mint a szépirodalmi szándékkal írott alkotásai, sőt, ezen túlmenően, Bozsik azt bizonyítja művével, hogy megfelelő szakmai eljárásokkal a nem szépirodalmi szándékkal írt levél maga is szépirodalommá alakítható, vagyis a levelek sora lesz maga a mű. Kötetének kétharmadát ugyanis levelek teszik ki. Az egyik nagy levél-vonulat szerzője szegínykispityóka néven szignálja magát, és olymódon azonosítható a regény (el)beszélőjével, hogy tulajdonképpen lényegtelenné lesz, címzettje-e vagy szerzője az elbeszélő ezeknek a leveleknek. A szóban forgó, hosszabb-rövidebb periódusok eseményeit vagy éppen eseménytelenségeit összefoglaló tréfás beszámolók 1982 végétől 1986 derekáig utaztak, többnyire a kies Macedónia földjén katonáskodó barátokhoz, Bacchusnak Bitolára, Freddynek Tetovóra, de a kötet végén találunk K. Petárnak (a Péter szerb megfelelője: Petar, s innét már csak egy permutáció kell a Petráig) címzett levelet is, ami nem szólhat másnak, mint Karácsonyi Petrának, vagyis Karácsonyi Péternek, akiről korábban már megállapítottuk, hogy azonos Bozsik Péterrel. Tulajdonképpen teljesen lényegtelen, ki a szerző és ki a címzett, egyedül az fontos, hogy a levél tartalma a közreadás során építse a történetet. Ezek a levelek lényegében barátságokról, irgalmatlan ivászatokról, a Sörfolt Kiadó és a HB-csoport köré csoportosuló vidám fiúk társaságáról (Újabb liter a túra!), vagyis irodalmi szárnypróbálgatásokról tanúskodnak, szemléletesen ábrázolva egy nemzedék, a ma már középkorúnak számítók életét az akkori Jugoszláviában. Az ironikus, önironikus és nem kevésbé humoros szövegek annak ellenére, hogy a válaszleveleket soha nem olvashatjuk, teljes plaszticitásában képesek ábrázolni a kort. De nem ám csak a poros falvak és kisvárosok csibészkedő legényeinek többnyire illuminált hétköznapjait, hanem a háttérben mozgó társadalmi eseményeket, különös hangsúllyal az Új Symposion szerkesztőségének 1983-as szétverésére, aminek kapcsán az események akkori szereplői, még ha csak újságíróként is kommentálták a történéseket, ma nem örülhetnek különösebben e dokumentumokat, újságcikkeket is közlő regény megjelenésének.
     A második levélfolyam 1999 januárjától indul, és már elektronikus levelekből, e-mailekből áll össze. Ezek a levelek, amelyek Veszprémből kísérik végig Jugoszlávia NATO-bombázásának történetét, zsó aláírással keltek, fikciójuk szerint, bár gondolom, könnyen meglehet, hogy a valóságban is a zsizsikuram-ként aposztrofált szerző-közreadó feleségének levelei. A másik levélfolyam mellett ez a tény magyarázná a kötet címlapján és gerincén egyaránt hangsúlyozott megjegyzést, miszerint Bozsik Péter közreadója a (különben Karácsonyi Petra nevével jegyzett) regénynek. Zsó levelei több címre intézett, ugyancsak egyirányú beszámolók, nem kevésbé ironikusak és humorra fogottak, mint a nyolcvanas években keltezett "férfi"-levelek, csak a családanya, a feleség, a gondoskodó princípium szempontjából folytatják a szerzői élettörténet elmondását, ám olyan rafinált módon, hogy a házaspár mindennapjai - és globális gondjai - mellett az olvasó mindvégig figyelemmel kísérheti a vajdasági eseményeket is, amelynek immár nem ugyanazok a szereplői, mint másfél évtizeddel korábban, noha ugyanolyan fontos és pontos referenciális pontok, mint az előzőek voltak.
     A katonáskodáshoz és az egyetemen töltött évekhez kapcsolódó férfi-levelezés 1986-os megszakadását és az elektronikus levelezés 1999-es kezdetét jelentős időbeli kihagyás választja el egymástól, ami fehér foltként ugyancsak zavarná az önéletrajzi mű szerkezeti stabilitását. Bozsik azonban ezt a hiátust is kitölti, csak a levélforma jelenidejűségével ellentétben a múlt elbeszélésének módszerével. Erre nem a regény verses vonulata ad lehetőséget, hanem éppenséggel a feleség levelei. Zsó ugyanis alkalom adtán, életük egy-egy nehéz szakaszát mintegy illusztrálandó, levele címzettjének csatolmányként megküldi férje, zsizsikuram éppen aktuális, elkészült vagy még nem publikus, többnyire a minimalista prózaírás nyomdokait követő, önéletrajzi ihletésű novelláit - ezek az elbeszélések képezik a regényépítmény negyedik pillérét -, amelyek, még ha a szótár formáját is öltik magukra, akkor is gyökeresen önéletrajzi ihletésűek, akkor is anekdotikus szövegek, akár a levelek, ráadásul értékes alkotások, amelyek valóban mozaikszerűen teszik teljessé a képet, erőteljes megformálását adják a két (több) fiatal (mára középkorú) értelmiségi egzisztenciális küzdelmének, amelynek hátterében ott az elhagyott (és vágyott) otthon jóféle pájinkókkal, gyomorkeserűvel, borokkal, sörökkel és különnemű égetett szeszekkel illuminált idillikussága (újabb liter a túra!), amit azonban beárnyékol a levelekből kiolvasható társadalmi-közérzeti háttér komorsága. Az olvasó csupán akkor ismeri fel Bozsik Péter írói megoldásának zsenialitását, midőn rálátást nyer a regény egészére: a múlt és a jelen összekapcsolásában azzal kerülte el az "így emlékszem" egyoldalúságának csapdáját, hogy bevezette a történetbe az elektronikus levelek jelen idejű női elbeszélőjét, ám még ez se elegendő számára, hanem a női objektivitást a novelláinak közbeiktatásával irodalmiasítja. Ebben a vonulatban tehát a férfi a légiesítő, míg a verses elbeszélésben a férfi tárgyszerűségét a nő lírája oldja. Valójában mintha két férfi és két nő egymást kiegészítő, több látószögű négyzetre feszítet keretben mind a négy oldalról haladva, egyszerre készítené a regény sok színre árnyalt gobelinjét. 
     Valószínűleg a felkészületlen, illetve másra előkészült olvasó meghallásától eltérő akusztikát nyer a regény, ha az olvasója is vajdasági, miként a szerző is, ráadásul nemzedékileg is közel áll a regényben megjelenő generációhoz: más kicsengést nyernek a huszadik század utolsó harminc évére vonatkozó (kisebbségi) valóság-referenciák, a műben nem titkolt, vagy könnyen azonosítható nevű-személyű kulcsfigurák, az a korhangulat, amiről a szerző remélhette, hogy elköltözésével maga mögött hagyhatja, és maga is hasonló ifjúkori megpróbáltatások közepette nevelkedett, és hódította meg a barátság, az alkohol, a szex, a szerelem, és végső soron az irodalom általa elérhető lankáit, és aki maga is híve a(z irodalmi) keretek felrúgásának. A regénynek természetesen van egy ilyen domesztikált olvasata is, ami az értelmezés során kulcsregényként, dokumentumregényként, tényregényként (is) minősítheti. Ennél azonban sokkal nagyobb a tétje Bozsik Péter regényének. Az, hogy az egyirányú levelezések hiátusai ellenére (pontosabban: ezekre építkezve) kerek elbeszéléssé álljon össze három évtized retrotörténete, miközben az anekdotikus, bár nem mindig igazi csattanóval végződő, vagyis kegyesen elbeszélő tartalmú subtextusokat főszöveggé lépteti elő. Ez a cél nem más, mint irodalommá tenni azt, ami nem irodalom, vagyis a valóságot, ugyanakkor valósággá tenni az irodalmat. Óriási, egy életmű munkáját követelő, és minden íróban lánggal lobogó feladat, amit Bozsik Péternek sajátos regényírói módszerével a Csantavéri Orlandóban sikerült megoldania. (Pufi PresszBp. 2002)
 

Jegyzetek

1 A címet Margit Istvántól, alias Pityókától kölcsönöztem, aki Így írom én - Így írtok címmel paródiát jelentetett meg Bada Dada, Bata János, Beszédes István, Bozsik Péter, Fehér Katalin, Géber László, Gimpel Tibor, Kontra Ferenc, Ladányi István, Majoros Sándor, P. Nagy István, Toldi Éva és Varga Szilveszter munkáiról az újvidéki Képes Ifjúság 1987. 10. 21-i számában. A cím (Liter újabb a túra) tördelése megengedi az Újabb liter a túra - olvasatot is, ezért a továbbiakban a Csantavéri Orlandó erősen spiritualizált ambientusának megidézésre ezt az elferdített változatot használom.
2 Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben (Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2000) című regényének fülszövegéből.
3 Szentkuthy Miklós: Europa Minor. (Szent Orpheus Breviáriuma I.) Magvető Kiadó, Budapest.
4 Bálint Péter: Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. Nagyvilág, 2001. 18. o.

Elolvasom
Szerkezet és logika

Szerkezet és logika

Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó

Legszemélyesebb és legtalányosabb regényében Virginia Woolf a költői hajlandóságú Orlandót – kezdetben férfi, majd női testben – négy évszázad földrajzi szempontból is különböző kultúráin vezeti keresztül. Az Orlandót értelmezték a szerző kulcsregényeként, Anglia történeteként, regénykölteményként, filozófiai regényként, stílusbravúrként, az életrajzi regények szatírájaként, de olyan is volt, aki csak tréfának gondolta. A szintén nem kis fejtörést okozó Csantavéri Orlandó több szálon futó, hat évszázad (1462–1999) történetébe ágyazott – a szubjektív emlékezésre építkezve két évtizedet átölelő – eseményeit személyében összekötő fiatalember közvetlenül a nemi életbe való beavattatása előtti percekben olvassa Woolf Orlandóját.

A két ország határán átívelő, a szerb és a magyar kultúra egymásra hatásának vidékén játszódó – amely az irodalomban többek közt Tolnai Ottó, Sziveri János, Danilo Kiš, Milorad Pavić stb. neveivel fémjelezhető – Csantavéri Orlandónak a mához legközelebbi rétege az úgynevezett balkáni háború és az annak következtében a más környezetbe való (kényszerű) beilleszkedés kérdése köré szerveződik. A kötet szerzőjeként Karácsonyi Petra szerepel; a közreadó Bozsik Péter által regényként meghatározott mű hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó írások (verses formák, levelek, prózák, dokumentumok) láncolata. Szerkezeti-tipográfiai szempontból – a két mottót nem számítva – a könyv három részből áll: a könyv legelején a Csantavér történetével foglalkozó és a Karácsonyi Petra álnéven szereplő fiatal lányról és kéziratának sorsáról készült pár soros feljegyzésből a regénnyé összeállt/összeállított szövegekből; valamint a Bozsik Péter nevével szignált és mindent leleplező – „Karácsonyi Petra az én animám" – Post Festa: A légvár építése után című záró részből. A közreadóként feltüntetett Bozsik mindenütt jelen van, és mindenféle természetes múlt-, életvitelbeli és kulturális kötődéseit-kötöttségeit mesterségesen: női szerepbe bújva, ál- és bece-nevek mögé rejtőzve, a különféle műfajok felkínálta (sokszor játékos) lehetőséggel élve, a beat-nemzedékre jellemző – s a janèari, nosztalgiával vegyes (Bálványok alkonya) – lázadás attitűdjével igyekszik magától távolítani. Az ex-Jugoszlávia – pontosabban a sok szempontból külön entitást képviselő Vajdaság – háború előtti életére az Amerikában az ötvenes évek végén megjelent kollektív és konkrét lázadás eszméjének és a személyes nosztalgia legritkább esetben felszínre engedett érzésének keveredésével tekint – távolságot tartva az örök emigráns Flusser „az ember nem fa" gondolatától, ugyanakkor érezhetően erőteljes vággyal közelítve ahhoz.

Bozsik már a Csantavéri Orlandót megelőző, 1999-es Vérpuding című kötetének egyik ciklusában – borgesi allúzióval: „…nem tudom, hányadán állok ezzel a Dumitrovval. Én álmodom őt, vagy ő engem" – mint Dragan Dumitrov szerb költő, illetve mint Dumitrov fordítója jelentkezik. A Csantavéri Orlandóban a távolságtartás lehetőségeit keresve öltözik álruhába: „El akartam távolítani magamtól a múltamat (és részben nemzedékem múltját), ezért úgy gondoltam, egy rövid időre női álruhát öltök…" – vallja be a szigorú értelemben vett regényen kívüli záró jegyzetében. A „közreadó-szerkesztőtől" nem idegen a dolgok nagyobb/más távlatokba való helyezése, s ezzel együtt az emlékezés és valóság egymást feltételező, kiegészítő és néha ellentmondásos viszonyának felmutatása. A kötetben nem szereplő Más nap című, egy szokványos másnaposság folyamatát napot elmesélő írását például a következő zárójeles gondolattal indítja: „(Előrebocsátom: az itt következő történet ilyen formában sohasem történt meg, következésképp az csak részigazságokat tartalmaz. Viszont – és efelől nincsenek kétségeim – bármikor megtörténhet. Amikor megtörténik, akkor válik nem is olyan téves emlékezéssé.)" A jelen kötet – stílusosan Ovidius Átváltozásokjából vett – első mottójának kiemelt szava az eredeti szöveg „csevegés"-e helyett álló „pletyka": „…az üres füleket telecsorrantják csevegéssel/pletykával …"; a mű egészére vonatkozó befejező gondolat szerint pedig: „Bár arra a kérdésre magam sem találtam meg a választ, hogy a regényem akadályozta-e meg a felejtést, vagy a felejtés képtelensége késztetett-e arra, hogy regényt írjak." A válaszolni próbáló szerző nem tud bizonyossággal szolgálni, és kötetzáró monda-taiban ismét borgesi formulát hív segítségül: „Azt hiszem, az utóbbi. Minden fikció. Én különösen."

Úgy tűnik, hogy mindezek ellenére azért léteznek számára kvázi-biztos pontok: a szexus, az írás és az ehhez – elsősorban az Új Symposionhoz (és magyarországi utódjához, az Ex Symposionhoz) – kapcsolódó munka, a barátok és a hozzájuk kötődő békebeli helyszínek, színhelyek (Vajdaság, Csantavér, különböző lakások) és ivászatok, a közelmúlt „balkáni" háborúja stb. – megannyi „férfias dolgok", amelyekhez formát is az úgynevezett beatnemzedék írásaihoz hasonló megoldásokban talál. Keruac szerint írni belülről kifelé kell, az orgazmus törvényei szerint, „élvezésig, ernyedésig, kimondásig" (A spontán próza elemi szabályai). Lényegében – s témájában, valamint a megjelenítettekben igen sokszor a legkonkrétabb értelemben is – a Csantavéri Orlandó ezt a módszert adaptálja. Sőt, csíráiban talán még a Norman Mailer idézte hipster-pszichopata párhuzamok egyes szelídített jellemzői is megtalálhatók benne: „lázadásával olyan célokat akar elérni, amelyek egyes-egyedül csak őt elégítik ki… képtelen várni… az azonnali kielégülés hajszolása…" Amit az Üvöltés nemzedéke egyik lényegi jellemzőjeként nyíltan leír/megtesz, az Bozsiknál – az illokúció-lokúció kérdésével bonyolódva, többszörös csavarral – rejtőzködve, áttétellel jelenik meg, a verses formák esetében különösen erőteljes hangsúllyal a (lét)formán: „…(nem azért) amit tettem, hanem ahogyan". Míg az ugyanazokra a szexuális aktusokra a mindkét résztvevő szempontjából emlékező páros versformák az archaizáló kezdő és záró „így emlékezem" formáival, a Csantavér történetét szintén verses formában elmesélő Karácsonyi Petra (Szabadka, 1966 [Petar Božić, Csantavér, 1963]) szövegei – témájukból adódóan, valamint az erőteljes Tolnai Ottó-allúziókon és Matuska Szilveszter alakjának mitizálásán keresztül – egyfajta legendáriumot hoznak létre.

A regény próza-részei (a postai és elektronikus levelek, a különböző, az Új Symposion történetével kapcsolatos dokumentumok és a csatolt fájlok) a szexus jelentőségét a forma segítségével is felnagyító verses formákkal összevetve egy másfajta, „publikusabban mindennapibb" extenzivitást képviselnek, ugyancsak a múlt legendává – a mindennapok mitológiájává – való formálásán keresztül. A barátság, a munka, a család, de főként az ivászatok és az írás kölcsönhatását folya-matában vagy inkább körkörösen megjelenítő prózai szövegek – játékosan és némi (ön)iróniával, de talán kissé mániákusan és néhol túlhajtottan – egymást erősítik. Így például a pálinka és a költészet elválaszthatatlan voltáról a Zsó csatolt file-jaiként tárgyiasított fikcióban, a regény szerzőjének/közreadójának egyik novellájában – a cél érdekében a megszokott logikán csavarintva – a következő olvasható: „A pálinka a gyümölcs értelme és lényege. Mint festőnek az ecset, költőnek a nyelv." S ez különösen az éhomra vagy a késő este felhörpintett italra érvényes. Csak aki így tesz, az lesz birtokában a legmélyebb tudásnak: „…tudja, mi az agynak a vér, jóginak a transz, költőnek az ihlet."

Maga a Csantavéri Orlandó szövege-szövete már-már a mitizálás (ahogy Fekete J. József írta: önmitizálás) határait súrolja. Az ismételt és csökönyös visszatérések tényét Bozsik a regény – az idő körforgá-sára utaló – 12 fejezetre osztásával is erősíti. A „lényeg", a „mélyebb tudás" a regényen kívül található. A Karácsonyi Petráról szóló néhány kezdősor és a „Vége" szót követő „Post festa" egymásra utalásával Bozsik lényegében relativizálja, s ezáltal mintegy „helyre rakja" a szigorú értelemben vett regényben leírtakat, s végül kimondja a regény világában látensen mindvégig tagadottat: „…írtam (szerkesztettem?) meg a könyvet…". A leleplezés nem a mitizáló szemléletmód vagy a legendák sajátja; a rejtőzködés és az áttételes megszólalás pillanatnyi lehetetlenségének beismerése – újabb csavar a szokványos logikán – a szövegek egyetlen, valamilyen módon összetartozó egésszé (regénnyé) szerveződésből/szervezéséből következik. A (valószínűsíthetően) faktuális és a (valószínűsíthetően) fikciós fragmentumok, a jelenbe ágyazott múlt és/vagy a múltba ágyazott jelen egymásba játszása révén Bozsik mintha egyúttal egy korábbi, a Csantavéri Orlandóban is megidézett versének, a Gomolygó világnak néhány sorára is reflektálna:

 

„…ne félj: elmúlik ez a kor is: átsiklik az

idő kétségbeesett vergődésének mocska közt,

hetyke fintorrá kacagva megdermedt múltját…"

 

(Pufi Pressz, Bp., 2002, 304 oldal, á. n.)

Szövegvilágok összefüggésében (Bozsik Péter: Az attentátor)
Szerző
Szövegvilágok összefüggésében. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Találkozás az Adrián
Szerző
Az attentátor. In. Kritika. 2006/10.
Szerző
Ismerős vidék. Bozsik Péter: Gourmandiai partraszállás
Elolvasom
Kannibál étlap
Szerző

KANNIBÁL ÉTLAP

Bozsik Péter: Gourmandiai partraszállás

A partraszállások a metafizikai és poétikai kannibalizmus nem könnyen emészthető dokumentumai. Bozsik Péter lírai étlapja vérpudingot, embermaradványt, verspépet kínál. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

Gourmandiai partraszállás huszonegy év (1989-2010) versterméséből válogatott, karcsúra, de annál töményebbre sikeredett legújabb Bozsik Péter-verseskötet, melynek fő gerincét az 1999-es Vérpuding című, szintén lírai mű képezi. Már ennek a korábbi kötetnek az összeállításakor a szerző erős figyelmet szentelt a gasztronómiának, érzékletes képeiben, metaforáiban azonban nem az élet tobzódott, nem az evés öröme és annak szépségei jelentek meg – nem építkezett a Krúdy-féle hagyományból. (A kortárs magyar gasztrozófia megteremtője, Cserna-Szabó András is csak a vérpuding miatt, illetve annyiban kapcsolható hozzá, hogy a csantavéri, ám a balkáni háborúk óta Veszprémben élő Bozsik gyomra, költészete nem a könnyedebb, hanem a disznóságokat, a véresebb ételeket kívánja.) Partraszállás-kötete sem kényeztet semmilyen szépséggel, koncepciója is egyfajta metafizikai és poétikai kannibalizmus. A különböző ételek, szagok és illatok a pusztítás és pusztulás gyakran horrorisztikus képeit teremtik meg, a mértéktelen fogyasztásban, a társadalmak egymás felzabáló motívumában viszont nemcsak a vigasztalanságot („Nincs vigasz, szomorú/ barátom, az ember/ vigasztalan állat,/ kinek talpa alatt/ szüntelen remeg a föld…” – 12.o.) és a megváltás nélküli, bűnös létezés kegyetlenségét fogalmazza meg a költő, hanem a saját valós (vagy valósnak tűnő) élettörténetén és az embertelen víziókon keresztül az ezzel való szembenézést, a számadást, a poszttraumatikus élmények és a gyötrelmek közepette történő túlélés stációit is.

Gourmandia egy létező veszprémi vendéglő neve, de a partraszállással való szószerkezetben könnyen felfedezhetjük a normandiai áthallást, így a társadalmi kocsma-miliő, a palackozott borok, fröccsök és húsok világának, a mámorító és pillanatnyi időre gyógyírt hozó alkohol fogyasztásának motivikus ismétlődése egy beteg, traumákat okozó múlt folyamatos megidéződésében jelenik meg. Noha elviszi az értelmezést a háború irányába is (a Balkánon átélt őrület, a „dekódolt” (38.o.), illetve „Behódolt Tartományból” (42.o.) való menekülés és ehhez kapcsolódóan az otthontalanság és élhetetlenség ott vannak hol kimondva, hol csak jelezve a sorok között), a versek mégis inkább tekinthetők a pusztulás, a felemésztődés „metafizikai pánik”-költeményeinek (5.o.), mint konkrétan a háború dokumentumainak. A múlthoz fűződő traumatikus élmény („egy súlyos betegről/ a múltról/ beszélget magában” – 5.o.) folyamatos otthontalanság-érzetét (a lírai én sok esetben a vándor, a száműzött vagy a léghajón menekült szerepében jelenik meg) és az egzisztenciális válság, illetve az önmagából kifordult, önmagát felzabáló világ okozta szorongást orvosolandó különböző szerek (az alkohol, a kábítószer, de a költő számára a művészet is tudatmódosító gyógyír) mértéktelen használata sem ad azonban a szubjektum számára kiutat vagy tényleges felépülést. („És gyötrelmem gyógyítására/ egyéb szert nem találtam// mint e másnapos a-/ szút, ragacsos méla-/ bút,// és a míves művészet igencsak/ helyi érzéstelenítését.” – 6.o.)

Az Olvasónapló rövid költeményeit a különböző irodalmi művek felzabálásának, átrágásának és az emésztés első fázisának, a szájban történő felaprózódásnak, nyállal való keveredésének – mint posztmodern verspoétikának – a végeredményeiként is interpretálhatjuk. Bozsik ízlése sokféle, de befogadói heterogenitása ellenére, következetes technikájának (és romlásban levő, élőhalott világának köszönhetően) az általa létrehozott verspépek nagyon is homogének. A rágás, a fogak őrlése után a még felismerhető ételmaradványok – csak hogy néhányat említsek: a Lovas Ildikó-, az Ottlik Géza-, a Petri György-, a Sziveri János- és a Burroughs-sorok és allúziók – a költő szája ízére formálódnak. A lírai én irodalom-zabálásához kötődik például a Függőségtörténet című hangulatlíra is, melyben „bevallja magának, vagy sem, (…): végképp/ függőségi viszonyba került a nyelvvel:/ naponta belövi magát különféle mondatokkal” (28.o.). Étvágyának tárgya (mely bár nem bódít, mint rég, ez enyhíti legjobban az éhség okozta szédülést – 29.o.), akárcsak a kötet költeményeinek műfajai: a szabadvers, a szonett (szonettkoszorú), a túlírt, kifordított, diszharmonikus képet mutató haiku és tanka, illetve az elégia, mely utóbbi maga is redukált, maradék (l. a Budai elég’ című versciklust).

Gourmandiai partraszállás kötetcím-adó szonettkoszorúja (melynek mesterszonettjét a verstani szabállyal szemben nem a tizennégy költemény első sora, hanem az utolsó adja) él az összes vers közül a legtöbb kulináris élvezettel, és benne jelenik meg a leghatásosabban, leghorrorisztikusabban a „végtelen, véres bacchanália” (44.o.) és az egymás felzabálásának apokaliptikus víziója, melyben a szó kannibalizmusának („A szók szót zabálnak. És embert. Engemet. Éji soraid lakomáján lettem áldozat.” – 46.o.) is szemtanúi lehetünk. De a vért ivó, rántott embriót evő, emberfejjel labdázó világból a lírai én – ahogy Ladányi István, a kötet szerkesztője írja Utószavában: „nem azért menekül, mert meg akar úszni valamit. (…) A szembesüléseket, a mindenkire háruló következményeket nem akarja megúszni, (…) Csupán nem akar aktív résztvevő lenni a mind rondább neveket fölvevő mulatságban.” (78.o.), és minden bűnössége ellenére sem akar „romlott vérpuding” (57.o.) lenni a világ étlapján.          

A léghajó élhető világot kereső, menekülő utasának utolsó, kötetzáró partraszállás-kísérlete az Egy nyulacska monológja, mely kezdeti humora (a nyulacska vajon a kandúr és a nyúl öszvére-e?) ellenére is – az epikus szál kibontásával együtt – egyre jobban megvillantja a múlt és a valóság patkányszaros (68.o.) képeit. A már időssé vált lírai én („Barátom, vénember lettem,/ ki két élet közt zihál” – 72.o.) személyes történetén és macskáinak mint saját élete különböző stációinak a felsorolásán keresztül a nyúl- és macskaközelben (69.o.) való létezés kettőségének és (nemcsak biológiai, hanem társadalmi-politikai, földrajzi és kulturális értelemben is) átjárhatóságának filozófiai kérdéseit fogalmazza meg. Az élet, az eszmélés („Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig./ Prüszkölés van, nyávogás; fújás és fujjongás,/ laposkúszás és a zsákmányállat elejtése.”, illetve még: „Időnként összerogy/ bennem a világ értelmetlensége, macskajaj jő.” – 72.o.), a túlélés, illetve a költemény zárómondataiban az önmagával való szeretkezés színtere a két szomszédos ország (és bizonyos értelemben ők a macska és nyulacska is): az elhagyott Szerbia, mely retusálta a valóságot, illetve ahol megdöglöttek az állatok, és Magyarország, ahol „balkáni/ szagokba fojtották az észt” (72.o.).

Bozsik kötete egy olyan világba taszítja az olvasóját, mely nem sok reménnyel kecsegtet. A metafizikai és poétikai kannibalizmus közötti partraszállások sok esetben Sziveri (például a szonettkoszorú) vagy Petri (például a Fordítás közben) költészetéhez közelítenek, és egy olyan költői étlapot hoznak létre, melyen – a Nabokovnak, Vajda Mihálynak, Joszif Brodszkijnak, Mircea Dinescunak, Dragan Dumitrovnak, Slavko Mihalićnak, a kevés vajdasági barátnak és a már említett Petrinek ajánlott – ételek a költői szubjektum metafizikai pánikját, illetve az élhető világ pusztulását dokumentálják, és nem egykönnyen emészthetőek.

Négy verseskönyvről. In. Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Esszék, tanulmányok, elemzések. zEtna, Zenta, 2013.
Szerző
Elolvasom

Spiritusz

Bozsik Péter: A pálinka dicsérete, Kalligram, 2012.

Ugyanis Bozsiknak tévedhetetlen érzéke van, hogy megorrontsa, kiszimatolja egy sztoriról, hogy történettel, novellaformára hozható eseménnyel van-e dolga. S amint erre ráérez, szagot fog, nyomban tisztába kerül azokkal a rétegekkel is, amelyeket csak az irodalom képes kibontani. - Jánossy Lajos recenziója Bozsik Péter A pálinka dicsérete című könyvéről.

A vajdasági irodalom a hatvanas évektől a nyolcvanasokig terjedően komoly presztizzsel játszott szerepet a magyarországi életében; a szabad, a cenzúra által alig sújtott megszólalás lehetőségének volt agorája a Új Symposion című folyóirat. Utolsó ottani főszerkesztője, Bozsik Péter a háború elől Magyarországra menekítette a lapot és Ex Symposion néven jelenteti meg immáron évtizedek óta remekbe szabott számait.

Bozsik tehát szerkeszt és szervez rendíthetetlenül, ebben a formájában az irodalom rendkívüli leleményességű és teherbírású, aranykezű napszámosa; szépírói gyakorlatát eme missziójának alá is rendelte, az viszont háttérsugárzásként, de létezik: az értő és érdeklődő olvasónak azt ismernie feltétlen érdemes. Itt van a jegyzetíró előtt A pálinka dicsérete című novelláskötete, a szintén felbecsülhetetlen munkát végző, vajdasági zEtna kiadó gondozásában.

Bozsik igazi elbeszélő, mikszáthi vénájú és mind gasztronómiai, mind verbális értelemben vett nyelvművelő; legjobb pillanataiban az anekdoták erős gerincszerkezetű novellákká állnak össze. A Bozsik-féle próza alapja a történet, amely a szerző szerint nem szorul bármely külső megerősítésre, elviszi úgymond önmaga a balhét. S ha valahol, hát itt lehet keresni a Bozsik által képviselt és megszólaltatott vajdasági irodalom szemléletét, mondaná a jegyzetíró inkább: orrát. Ugyanis Bozsiknak tévedhetetlen érzéke van, hogy megorrontsa, kiszimatolja egy sztoriról, hogy történettel, novellaformára hozható eseménnyel van-e dolga. S amint erre ráérez, szagot fog, nyomban tisztába kerül azokkal a rétegekkel is, amelyeket csak az irodalom képes kibontani.

A pálinka dicsérete című opuszban ilyen a kórházi bent-létet profán passióvá avató Jelentés a kór házából, a megörökölt fémdarab, a gyógyító erővel felkent rákszem históriája, A rákszem, a kéményseprő és a kályhatisztító golyó kálváriáját költőitő Sipóka úr, a kéményseprő, vagy a Swedenborg-mítosz áthallásaira játszó Saga Julén Hornról.

De természetesen nem feledkezhetünk meg a címadó ciklusról sem, benne a Pálinkaenciklopédiával és a Sörszótárral.

A címszavak inventáriuma hézagmentesen fedi le a választott tematikát, ráadásul a régió sajátosságainak megfelelően értekezik a tájegység specialitásairól, mindehhez pedig gondoskodik a megfelelő, az odaillő, helyi fordulatokról. Az almától a vodkáig irizál Bozsik koloritja pálinka-ügyekben, míg a sörszótárban efféle tételekkel lehet gazdagabb az olvasó: sörszív, sörgyfa, vagy sörszáj. Az idiómákhoz azonban gyakran és naná hogy történet is felzárkózik. Álljon itt egy mutatóban, a jegyzetíró egyik kedvence, a cseresznye címszó alatt: „Még hogy a víznél nincs lágyabb a világon? Ki mondta ezt a hülyeséget? Prémet kívántam tagjaimra. Fürdették időtlen időkig, aztán megtörölték, majd elé húztak egy pizsamát, húzza föl. A pizsamaalsó egy behemótra volt szabva, a fölsőt alig tudta begombolni, az ujja a könyökéig ért. Egy ágyhoz vezették, pizsamanadrágját szorongatva követte őket, itt kialhatja magát, mondták, és eltűntek. Merevebb voltam egy kavicsnál.”

Bozsik Péter: A pálinka dicsérete, zEtna, 2012.

Jánossy Lajos

Elolvasom
„A homályt is leiszom az égről”

„A homályt is leiszom az égről”

Bozsik Péter: A pálinka dicsérete és más történetek

A jó cím vagy alcím ugyanúgy eladja a könyvet, mint a szerző neve, ha már olvastunk tőle olyat, ami tetszett. Bozsik Péter neve számomra ilyen, könyvvásárlásra buzdító, ugyanakkor melyik derék pálinkaivó magyar ember állhatna ellen egy pálinkaenciklopédiának? Nem csalódik, aki elolvassa, gondolatébresztően szórakoztató mű Bozsik Péter A pálinka dicsérete és más történetek című kötete.

más történetekben az elbeszélőként megjelenő Bálványi, Bozsik és Karácsonyi Péterek – mintha a nagy Péter-generációra (Hajnóczy, Esterházy, Dobai, Nádas, Lengyel és más Péterekre) utalna a keresztnév megtartása, sajátos módon egymás anekdotikus történeteit, illetve az alteregóktól az origóig visszavezető történeteket mesélik egymásnak.

Bálványi az elbeszélő író szerint „egyik lehetséges életem valós figurája”, és így van ez a többi alteregóval is, akik belelátnak egymás életébe, sajátjukként élik meg azt, cselekedeteikkel befolyásolják a másik sorseseményeit, amelyek végtére a sajátjuk. Vagyis a szerzőé, függetlenül attól, hogy a történetek Csáth Gézáról, Matuska Szilveszterről vagy Bozsik Péterről szólnak.

A kötet első, Rákszem című fejezetében szereplő elbeszélések éppen ezek által az elbeszélők által kötődnek egymáshoz, sűrű átfonódásokkal, szövegből szövegbe vezető, előre vagy visszautaló szálakkal, korábbi műveket megidéző motívumokkal, külső, idegen szövegekre tett utalásokkal bonyolítva összekapcsolódásukat. Valójában persze nem bonyolult szövegek Bozsik elbeszélései, ha csak abból a szempontból nem, hogy rétegezettségük és összetettségük rendkívül olvasmányos prózává szervesül. Az első ciklus a címadó írást kivéve a hazáját elhagyó, emigráns író és családja tragikomikus történeteit fogja egybe: a megélhetésért folytatott küzdelmet, a hatósággal (kommunális felügyelőség, adóhatóság, szoftverrendőrség) szembesülés kafkai vízióit, alkotói dilemmáit és válságait. Keserédes történetek ezek mind, amelyeket csupán azért olvasunk derűsen mosolyogva vagy egyenesen kacagva, mert tudjuk, nem velünk történtek meg, és biztonságot remélve hisszük, hogy nem is kerülünk hasonló helyzetbe.

A következő, A kór háza című ciklus első fejezete Bozsik korábbi, Az attentátor című regényének hőse, Matuska Szilveszter köré épít szép történetet, a következőben a szerző és a hős viszonyát viszi abszurdig, az innét vett idézet csupán aperitif a szellemes történethez: „Julén Horn ül az asztalnál és sír. Julén Horn alanya egy bővített mondatnak. Ha mondatba foglalod a nevét, ő a mondat alanya. Mondaton kívül senki és semmi.” A címadó elbeszélés hasonlóan intim tartalmú, csak nem szellemi, hanem fizikai vonatkozású, hiszen a szerző heresérvműtétje áll középpontjában.

Az Állati mesék ciklus valóságtartalmában visszacsatol az első fejezet személyesen megélt történeteihez, hangulatuk oldottabb, előadásmódjuk célratörő, tárcaszerűen letisztult.

Ezt követően jutunk a kíváncsian várt, A pálinka dicsérete című ciklushoz. A Pálinkaenciklopédia című írás egyéni válasz Hamvas Bélának A bor filozófiája című művére, középpontjában a pálinkafőzés és pálinkafogyasztás személyes tapasztalataival, illetve a különböző ivási alkalmakhoz kapcsolódó remek mikrotörténetekkel. Meg a következőhöz hasonló bölcseletekkel: „A pálinkaivás belső utazás a lélek legrejtettebb zugaiba. Egyszerre van jelen benne a víz anyaga, a bor lelke és a vér szelleme. Fogalmat eme itóka természetéről az alkothat igazán, aki késő este, vagy éhomra, ebéd előtt, fölhörpintett egy stampedli, mondjuk barackpálinkát. Az az ember birtokosa a legmélyebb tudásnak, az tudja, mi az agynak a vér, jóginak a transz, költőnek az ihlet.”

A szócikkekbe rendezett lexikonformát a kötet végéig megtartja a szerző, azzal, hogy a pálinkás fejezet gyakorlatias komolyságot és anekdotizmust ötvöző hangütése a Sörszótárban és a Gumisztikák fejezetben a humoros fantáziának is teret nyitnak, a Minimániákban rövid, anekdotikus történetek sorjáznak, a szösszenetnyi Minuták pedig átcsapnak abszurdba.

Nem csak pálinkaivóknak ajánlható.

(zEtna, Zenta, 2012, 189 oldal)

„A homályt is leiszom az égről”. In. Fekete J. József: Idegenség/Érintettség. Magyar olvasókönyv 2. Életjel Könyvek, Szabadka, 2014.
Az attentátor legendája és regénye. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Elolvasom
„Hány inger?”
Szerző

„Hány inger?”

Gottfried Benn elhíresült definíciója szerint: költészet az, ami lefordíthatatlan.

Nyilván, nyilván, ahogyan Kassák Lajos mondaná. Ez a meghatározás nyilván érvényes lehet az avantgárdtól a Dunkle Lyrikig eljutott Bennre, de nem érvényes az expresszionista Bennre. Nyilván érvényes, általában is, a késő-modern hermetizmusra mint jelentéssűrítő lírára, mely a magyar költészetben az újholdas irányban teljesedett ki. E késő-modernek a saját nyelvszemléletük felől olvassák a modernség történetét is, a saját hangsúlyaikkal, Poe-tól Mallarméig, Füst Milántól Babitsig. A „lefordíthatatlan” terminus inkább alakzat, mint szigorú tény: a késő-modern „nehezen mondhatóval” (Nemes Nagy Ágnes) van összefüggésben. De facto tehát lefordítható, csak éppen a poétikai konstellációk jelölőspecifikussága, a verssor szavak és hangok mikroszintjéig kimunkált jelentésgazdagsága, mély- és többértelműsége, a finom utalások sokasága miatt a nyelvi-kulturális transzferhelyzet bonyolultabb, a kommentárigény nagyobb: a „lefordíthatatlanság” ennek a költői elnevezése. A késő-modern Benn-nek is kiváló magyar tolmácsolói vannak, például éppen Nemes Nagy Ágnes, vagy újabban Márton László, aki jó érzékkel kódolja át hazai rejtjelekké a németül sifrírozott tartalmakat. A Pilinszky-verseket pedig nem kisebb nagyság, mint Ted Hughes fogalmazta át angolra. Mindazonáltal az avantgárd szövegeket nyilvánvalóan könnyebb lefordítani; az avantgárd Bennt is. S ez nem valamiféle lefokozás, hanem az irányzat nemzetköziségéből és sajátos jelszemléletéből adódó, nyelvi-poétikai tény.

Bozsik Péter költészete mélyen és elkötelezetten avantgárd; s éppen e pólus felől tekintve veti fel a fordítás és fordíthatóság kérdését. Az életmű avantgárd poétikai kondíciói a legteljesebb módon nemzetköziek, s ezt kontextuális szempontból csak megerősíti és elmélyíti a délszláv térség többnyelvű kulturalitásához való, szoros kötődés. Bozsik sosem volt hermetikus-titokzatos sűrítő, és sosem emelte magasba a nyelvet. Talán csak egyszer-kétszer. Néhány versén most is érződik, hogy hajlama volna rá, de aztán inkább visszavonul. Elhalasztja a dignitást máskorra. Bozsik mindig is avantgárd volt – igaz, éppen csak annyira, hogy érvényesíteni tudja a kimondás totális szabadságát. Kerüli viszont a nettó igazságokat, a manifesztumpoétikát. És kerüli a jobbos vagy balos ideológiai és esztétikai totalitás kísértését, ami a nagyszerű avantgárd zűrös múltjához szintén odatartozik. Bozsik egy eszmei protézisek nélküli, szabadon áramló nyelvet megalkotva tudja igazán hatékonyan tematizálni a társadalmi és történelmi eseményeket, miközben reflektál a jelformák válságára is. Bátran nevezhetjük ezt posztavantgárd kondíciónak.

Bozsik értelmezésében és költői gyakorlatában költészet az, ami lefordítható; a szerző nyílt sisakkal teszi ki művét az idegenségnek. Könyvének jelentős része délszláv (főként szerb nyelvű) versek, Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti műveinek magas színvonalú, magyar költészetként is jelentős teljesítményt nyújtó tolmácsolása. E művek nagy erővel adják vissza a jugoszláv háború rettenetét, Szarajevóval a középpontban. Bizonyos értelemben Bozsik eredeti költészete is fordítás: a fordítás allegóriája. Részint a kultúraköziség, részint pedig az irodalmi önszituálás szempontjából. A regionális interkulturalitás ténye és igazsága alapállapot e költői habitus és az életmű számára. Ez az egykori jugoszláv multikulturalitás-politika homogenizáló álomvilágán túl valósul meg, az eltérő nyelvi és közösségi tapasztalatok tényleges, egzisztenciális cseréjeként. A Behódolt tartomány kötet teljes természetességgel fordítja ezt olyan emlékezéspoétikába, melyben a személyes és az idegen egyazon dinamikai rendszer elemei. Az irodalom innen nézvést olyan hosszú távú kommunikációs rendszerként tűnik fel, amely a legalkalmasabb módon kerüli el a beszéd elértéktelenedését. Az allúziókban megértett, elsajátított idegen világirodalmi párbeszédként áll előttünk, Kavafisztól Dinescuig. De a posztavantgárd azt is megengedi, hogy Petri Hajnóczy-gyászverse legyen Bozsik Esterházy-búcsúversének kezdőpontja. A fordítás mint allegória a többszörös közvetítésre és a nyelvkritikai, költészetanalitikus reflexióra is vonatkozik.

Ebben a késő-modern reflexió is meghatározó szerepet játszik. A „Deficit” ciklus legfontosabb szövegcsoportja a József Attila-parafrázisok és poszttextusok sorozata (KaleidoszkópLesszeA legnagyobb mémMorzsaMíg te), köztük egy teljes szövegmontázzsal a bálványozott költő-előd verseiből (Kaleidoszkóp). Ebben J. A. legismertebb és legkevésbé ismert versrészletei találkoznak össze. Az utóbbi kategóriába a keltezetlen töredékek tartoznak, melyek egybeolvasva sokkolóan különlegesnek tűnnek fel, rendkívüli hatást váltva ki a mai olvasóból. Bozsik montázsa mint oeuvre-értelmezés ezt a bizonyára csupán filológiai és textológiai véletleneken nyugvó, ám az olvasás során poétikai (de)kódrendszerré váló (poszt)romantikus töredékesség-rendet tekinti a J. A.-életmű szervezőelvének. A verscsoport más versei is azt sugallják: a J. A.-líra logikája nem azonos az eszmék totalitásával vagy a gnómaszerű mondatok magvas sorozatával (ahogyan időnként a közösségi, sőt egykor még a hivatalos recepció is, felületesen vélekedni szokott). A montázs rávilágít, hogy a J. A.-szövegrészletek éppen nem a formai, eszmei zártság és totalitás, hanem a belső forma interaktív poétikai ereje révén rendelkezik máig ható, rendkívül intenzív megszólító képességgel. A J. A.-hatás e szöveganalitikus összefüggésben messze túlmegy azon a személyre irányuló, kultikus viszonyuláson, amelyet a műcsoport elején olvasható utalások sejtetnek.

Az ezek után következő, dezillúziós versek, a Vadak voltunk és a Jövőkép, beszédszerű hangnemváltásukkal és autobiografikus perspektívájukkal már átvezetnek a következő ciklusba. A „Rezervátum” azzal a neoavantgárd szövegeszménnyel operál, amelynek a beat-költészet az origója, és a szókimondás, a performativitás, sőt a nyelvi happening a legfontosabb sajátja. Bozsik azonban ezen is csavar egyet. A társadalomkritikát szatirikus vonatkozásban vezeti elő, s – a fókuszt szűkre véve – a jellemrajz és az életrajz műfaji kódjaival operál.

A rezervátum
(bár ő birodalmat mond)
harminchatezer éves
nem több és nem kevesebb
pontosan ennyi
mi mindig itt éltünk
és fogunk élni
azóta termesztünk itt szőlőt
és készítünk bort
hittük és hisszük
az egy és örök istent
mondja fölemelt hangon
kissé kipirulva a borász
ateistákat is megkínál?
kérdi egy hízásnak
indult indulatos
poéta
hogyne
és már tölt is
hallgatnak
szürcsölnek
a bor kitűnő
az angol királynő
szállítója ő. (…)
(38.)

Beszámoló a rezervátumról egy traumatikus szellemi-érzelmi élményt önt narratív versbe; olyan tapasztalatot, mely bármelyikünké lehetne. A vers színpadán felbukkanó, délibábos történelem- és nemzetszemléletet kinyilatkoztató fickó, korántsem mellékesen, borász. Borának kiváló kvalitásai semmiképpen sem állnak összhangban historikus nézeteinek silányságával. A lírai narratíva másik szereplője a valódi kultúrlényt képviselni hivatott, „hízásnak indult poéta” az angol királyi udvar kedvelt borát némán szürcsölgeti a borásszal. A gasztronómiai végtermék kiválósága egy pillanatra feledteti a hitvány szellemi mellékterméket. Az együtt-hallgatás mint tacit konszenzus azonban csak addig működőképes, amíg az olvasó maga is egy pillanatra belefeledkezik a virtuális ízélménybe. Ahogyan a dialogikus-szituatív felidézés átmozgatja a történetmondás külső nézőpontú, rögzített perspektíváját, a délibábos történelem versus gasztro-kulturális rang mint tett és mint élő „történelem-írás” diszkrepanciája valódi történelmi iróniaként mutatkozik meg. A vers folytatásában függő beszédes átiratát olvashatjuk egy, a hamis történelemszemlélet elleni, részeg monológnak. Majd a harmadik részben minden meglévő dignitás elszáll, csak a délibábok maradnak, meg a visszafojtott röhögés.

E szövegkör nyitó verse az életrajzi elbeszélést az autobiografikus kód mentén emeli szervező elvvé. „Először is lukat kell vájni / A földbe / Pandalyosat / Azaz ki kell szélesíteni az alját / Mint egy alul hasas fületlen bögre / Úgy kell kinézzen / Hogy ne pattanjon ki belőle az üveggolyó / A klikker / Ahogyan mi neveztük”. (37.) Az üveggolyózás művészete magával ragadó szöveg, noha tárgyilagos, szenvtelen leírással indul, mely az üveggolyózás útját-módját ismerteti. A szabályokon kívül az olvasó megismeri a játékra alkalmas időszakokat, a szokásokat és rítusokat, s a klikkerezés lélektanát, sőt filozófiáját. Erre mintázódik rá a versbeli beszélő személyes története, a betiltott pöckölési technikájával, s a golyóbisok rejtélyének mint nem-metafizikai titoknak a megoldhatatlansága.

(…) Hetekig gyakoroltam
Otthon
Egyedül
Másfél száz klikkerem volt
Órákig tudtam gyönyörködni
A színes üveggolyókban
Azt hittem papírforgó van bennük
Sokat szétvertem kalapáccsal
De klikkeri lényegüket nem találtam
A hibásakat szerettem a legjobban
Ma is kiver a víz a tökéletes szépségüktől
Szóval napi több órát gyakoroltam
Hetekig
Az ajtómélyedésben (…)
(30.)

Bár további remek, önéletrajzi hangú verseket is tartalmaz (például a Kukkolás), a ciklusban mégsem önmagában ez a beszédmód, hanem a társadalomkritikai szempont a legfontosabb. Ahogyan a kötet egészében is. Az avantgárd társadalmiságát a modernség voltaképpeni paradigmájának tekintő Peter Bürger azért bírálta Hugo Friedrichet, mert a líraelméletet kidolgozó tudós a modern költészetet nyelv és gondolkodás strukturális egységeként értelmezte, és a rimbaud-i alogikusat tekintette irányadónak a modernség jelformáiban. Bürger ugyanezen logika alapján marasztalta el a neoavantgárdot is, mely szerinte feladta a klasszikus avantgárd törekvéseit, s lemondott arról, hogy feloldódjék a társadalmi aktivitásokban. Aligha kétséges azonban, hogy a modernség története jóval összetettebb, semhogy beférne ilyen merev kategóriákba. A polarizálás hasznos lehet ugyan, ha valaki egyes tendenciákat és nézőpontokat akar előnyben részesíteni, vagy éppen ezek dinamikáját megjeleníteni, de igencsak zavaró, ha az elvek a történő irodalom elébe tolakodnak, és a sémarendszer elfedi a költészet és művészet valóságát. A Bozsik-kötet remekül bizonyítja, hogy a neoavantgárd, de a modern költészet nyelve általában is, változatos jelformáiban képes összeegyeztetni a társadalmi és az esztétikai szférát. A Panaszmagyar az Adrián egy magyarországi turista képzelt monológját állítja elénk, a szűklátókörű önzés és műveletlen hőzöngés vitriolos szatíráját nyújtva (a végén egy önlebontó J. A.-utalással!). A Bozsik-szövegsor szorosan összetartozó, egymást variáló nyitóverse és záróverse (Dekódolt tartományBehódolt tartomány) ugyaninnen kiindulva, de szélesebb perspektívát nyitva nyújt magáról a defektes történelmi tudatról keserűen vidám bírálatot. A személyes tapasztalat és a társadalmi-történelmi performatívum kettős kódolásának kísérleteiben a nyitott jelentésszerkezet dinamikája játszik meghatározó szerepet. „Hány inger kell még, hány? / Hogy végképp elhidd: / a tartomány elveszett” (Dekódolt tartomány, 11.; Behódolt tartomány, 59.)

Performativitás és utólagosság viszonya a teljes kötetben, így a műfordítás-blokkban is meghatározó szerepet játszik. Amint már említettem, az Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti verseit tartalmazó összeállítás teszi ki a kötet anyagának nagyobb részét, szó sincs tehát függelék jellegről. De nemcsak a terjedelem, hanem a szerző eredeti művei és fordításai közötti viszony miatt sem lehetne szó ilyesmiről. A fordítások különleges kapcsolatba lépnek Bozsik saját műveivel. Tágabb kontextusa a vajdasági és jugoszláviai lét kulturális emlékezete, majd a regionális interkulturalitás teljes összeomlása és etnikai gyűlölködésbe fordulása, s a köztes zónában a valódi gondolkodók és művészek dilemmái. Jelenségek, amelyekre a kelet-közép-európai értelmiség talán többször reflektált a nüanszokra és antinómiákra is fogékony érzékenységgel, mint a nyugati. A Vajdaságból Veszprémbe költözött (ott Új, itt Ex) Symposion kultúrtevékenysége is ide tartozik; Bozsikot a laphoz mindig is szoros szálak kötötték (jelenleg a főszerkesztője).

A kötetbeli fordítások közül kiemelkedik Josip Osti Szarajevói halottaskönyve. E műben elsősorban a tanúságköltészet poétikája érvényesül. E traumairodalmi műforma nem az események közvetlen ábrázolását kísérli meg, hanem az esemény lelki történésekben, közösségi reakciókban való megjelenését. Osti verseinek különlegessége, hogy nem utóidőbe távolodott következményeket visznek színre, hanem egy hosszúra nyúlt, véres ostromzár napi őrlődései közben kialakult defektusokat, mely egyszerre múlt, jelen és jövő.

gyilkolnak a város szívében
gyilkolnak a házaknál

szarajevó vérben alszik el
és vérben ébred

a nap is véresen kel
és véresen nyugszik

az ő torkát is elvágták
(Gyilkolnak a város szívében, gyilkolnak a házaknál; 149.)

Osti Szarajevói halottaskönyve nem kiált revansért; Tišma, Pavlović, Tontić művei sem. Ez nem éppen magától értetődő fejlemény. „Az igazi történelemmel meg az irodalommal az a bibi, hogy rengeteg kétértelműség, megoldatlan kérdés, árnyalat és zavarba ejtő ellentmondás nyomasztja. Ne hitegessük magunkat, a manicheusi világlátás sokkal kecsegtetőbb. Mindegyik történelmi revízió elfogadható, ha az angyal és az ördög közötti harc valamelyik változatát kínálja fel nekünk” – írta Charles Simić a jugoszláv háború idején. A szerb származású amerikai költő e keserűen szarkasztikus szavakkal nemcsak a kommunizmusból lett nacionalizmust, de a nyugati média egyszerűsítő hajlamát is kritizálta. Nos, Bozsik műfordításaival közelebb kerültünk egy nem-manicheus utópiához. A valódi irodalom segíthet megóvni a békét. Hogy ez mennyire nehéz és ellentmondásos feladat, arról talán Osti Zsákutca című verse tanúskodik a legerőteljesebben.

vér csöpög az aranysárga liliomra
gyertyák viaszkönnyei csöpögnek a vénasszonyok tenyerébe

egyesek meghalnak
másoknak fölelevenednek emlékeik

de
se az élőket se a holtakat
nem tudják megvigasztalni a romokon növő füvek
a zsenge füvek a sírokon
(173.)

Bozsik Péter kötete szép kiállítású, kellemes arányú, keményfedeles könyv, az újvidéki Forum és a budapesti Kalligram kiadók együttműködésének újabb, kitűnő eredménye. A Behódolt tartományt Munjin Andrea illusztrálta. A minőségi reprodukciókban közreadott, vegyes technikájú festmény-grafikák erős avantgárd alapozású, crossover, friss-szuggesztív alkotások. A dinamikus kompozíciók alapja többnyire valamely, párhuzamra épülő központi szerkezet, a képkivágat horizontális határaihoz igazodó vagy azt virtuálisan metsző párhuzamos struktúra. Erre mintázódnak rá a figurális aspektusok, melyek vagy egybeesnek a paralelekkel (pl. két, párhuzamos dárda/nyíl), vagy tematikus kapcsolatba kerülnek velük (pl. hullámok felett lebegő óriáskalmár), de viszonyuk olykor látszólag aszemantikus, csupán kompozíciós jellegű (pl. absztrakt horizontális–vertikális rendszerbe integrált hegedű). A párhuzamosok rendje inkább trend, mint szigorú szabály: hol találkoznak, hol szimmetriákba rendeződnek; lehetnek akár hullámvonalak, sőt koncentrikus körök is. A kép erőcentruma ilyenkor a tenger sodra, vagy az elvont középpont vonzása, szívó ereje. Az egyidőben figurális és absztrakt vizuális világ organikus aspektusa az életet és művészetet ünnepli és tematizálja. Kép és a szöveg párhuzamos projektként futnak egymás mellett, összefüggésük nem nyilvánvaló, elsősorban a jó értelemben provokált olvasó befogadói aktivitása révén kapcsolódnak egymáshoz. Mely egyébként akár ennek a kiváló és igencsak heterogén verseskönyvnek az allegóriájaként is értelmezhető.

Behódolt tartomány úgy szólaltatja meg hitelesen a Jugoszlávia véres összeomlását övező traumákat, hogy jottányit sem enged posztavantgárd autonómiájából. Mérvadó történeti-interkulturális tapasztalatának és következetes poétikájának birtokában, Bozsik Péter biztonsággal közlekedik a társadalmi felelősség és a személyes emlékezet esztétikai együttműködésének különleges terepén, de nem mond le a jelentésszórás jelkritikai mozzanatairól sem. Ez a termékeny ellentmondás teszi művét különösen érdekessé és értékessé.

(Irodalom – Benn, Gottfried: Líraproblémák. Holmi, 1991/8; Bozsik Péter: Nekem sokat segített. Jánossy Lajos interjúja. Litera, 2020. november 16.; Bürger, Peter: Az avantgarde elmélete. Ford. Seregi Tamás. UNIV, Szeged, 2010; Simić, Charles: Gyere, gyűlöljünk együtt. Ex Symposion: De Bello Civili, 8–9, 1994.)

Bozsik Péter: Behódolt tartomány. Forum–Kalligram, Újvidék, Budapest, 2020

Elolvasom
Költő a vérhomályban

Költő a vérhomályban

BOZSIK PÉTER: BEHÓDOLT TARTOMÁNY. VERSEK ÉS VERSFORDÍTÁSOK

PINTÉR VIKTÓRIA KRITIKÁJA

„Neked meg maradt / a dirigált véletlen / Örök csorgása / immár irdatlan idődnek / kötelek nélkül” – Bozsik Péter legújabb, verseket és versfordításokat összefogó kötetében ezekkel a sorokkal szólítja meg a művészt, a véglények grafikusát, Benes Józsefet.

„Neked meg maradt / a dirigált véletlen / Örök csorgása / immár irdatlan idődnek / kötelek nélkül” – Bozsik Péter legújabb, verseket és versfordításokat összefogó kötetében ezekkel a sorokkal szólítja meg a művészt, a véglények grafikusát, Benes Józsefet. Az örök csorgásról azonnal Benes egyik apokaliptikus munkája jelenik meg előttem. Gödörben fekszik valaki. Pontosabban egy elhagyott világ elhagyott kráterében. Világsebben. Hogy ki fekszik ott, nem számít. Hús a húson. Minél tovább nézem, annál kisebb a figura, beleolvad a mélyedésbe. A sok apró vonástól mozog a kép. Látni, ahogy az alakot lassan kezdi (be)nyelni a rés. A kráter terjeszkedik, zabálja maga körül a teret, számolja fel az időt. Telepszik a csend. Konstans pillanat a pusztulás. A halálon varasodó élet, kijelöli saját területét, a Behódolt tartományt. Azt hiszem, Bozsik sejt valamit lírájában erről a lassú halálról, a végelgyengült test kallódásáról, a humán erózióról. Mit sejt, üvölt, dacol, ironizál, felröhög a dolgok állásán, néha unásig mondja már-már mániásan, aztán meg legyint, sztoikusan közöl:„Mi meg itt, halovány hullajelöltek / panyókára vetett dzsekiben, zakóban / állunk a vártán. / Révedünk romkocsmáról romkocsmára (…)”. A Behódolt tartomány szövegei kitágított pillanat-versekként is olvashatók a (magyar) pusztulásról. Nemzethalál-vízió. Közérzet-líra. Nagyon aktuális, fájón nagyot szól. Nincs kétségem, személyes költészet lesz ez. Intim, mély, zavaró. Nemkülönben, mint a Vérpuding vagy a Gourmandiai...

A kötet térideje olyan társadalmi közeget idéz, ahol az igazság túlterhelt, már már teljesen elkoptatott fogalom. Mindenki transzparens, mindenki a saját szavát ismeri el kizárólagosnak. Nincs párbeszéd, nincs konszenzus.

Zárvány-mondatok között a vers, aminek szintén megvan a maga „igaz­ságigénye” nem lehet más, csak radikális. Utat kell törnie. A legtöbb versnek formailag is éle van. Tűhegyesek (Fél hat körül, Kaleidoszkóp, Lessze, Hangszennyezés, Panaszmagyar az Adrián, Beszámoló a rezervátumból, Hogy majd). Az utolsó mondatok belefúrják magukat a fehér lapba. De már a borítót átszúrja „edit elvira vagy emília hegyes csöcse”. (Gondolkodtam eufemizmuson, de rájöttem, a kritika nem lehet puhányabb, mint a tárgya. Persze a zseniális Munjin-rorschach megengedi, hogy egészségesebb pszichével rendelkező olvasók ne feltétlenül női mellre asszociáljanak a borítót látván. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy ezek a szövegek nyomokban vért, ondót és szart tartalmaznak. Vagyis a képek hamar átitatódnak a versek által sugallt prekoncepciókkal.) Vér tolul a bimbó köré. A Kukkolás című szövegben megidézett tehetetlen test(rész) címlapra kúszik. Mered és megfolyik. Ha csak a színeket nézem: sár és vér vagy szar és vér, ahogy épp forgatja az embert a sors.

Ennek a lírának a radikalitása meg fogja szűrni az olvasókat, nem tud mindenki közel kerülni hozzá, egyszerűen azért, mert kikezdi a közízlést. Átlépi az ingerküszöböt.

„isten az atyámra / másnap hazamegyek / így legalább láthattam / hogyan verik szét a daliás rohamrendőreink / a kurva zsidócigánynigger menekülteket”. Látható, hogy ezek a versek valamivel szemben foglalnak állást. Rámutatnak arra, hogy a kívülről állandóan „ingerelt”, veszélyeztetett test válaszreakciói szép lassan felszámolódnak. Közönnyel védekezik. Elül. Vagy épp fordítva, azonosul a diktált szólamokkal, a gyűlöletbeszéd kollektivizáló hatásmechanizmusainak engedve. Úgy tűnik, mintha Bozsik lírája a bahtyini értelemben vett karneváli, vagyis alsó szólamokat a társadalmi újrarendeződés reményében hozná helyzetbe. Bozsik abszolút mai költő, ugyanakkor a költői szerephez való viszonyában van valami régimódi történeti hűség. Mintha a versekből beszélő énben lenne egy jó adag váteszi hajlam. Persze szétírva, megkérdőjelezve, de a romantikus mag elvitathatatlan. Vagyis az, hogy a vers szó-vátesz. Szóváteszi azt, ha valami bűzlik. S nemcsak Dániában. „fehér hajunk / szomorúan lobog / a weissbrunni szürkületben / termelődik a sötétség.” Ezek a versek, folyamatosan reflektálnak a világ aktuális berendezkedésére. Így akarják el-különböztetni, leválasztani az egyedet, arról a kollektív masszáról, amiben az megvezetett gólemként tengődik. A Behódolt tartomány szövegeiről első olvasásra kiderül, hogy csupán esztétikai, poétikai aspektusból történő befogadásuk, értelmezésük hamar kudarcot vallana. A szövegek igénylik a társadalmi-politikai-etikai horizonton feltehető kérdéseket.

Bozsik Péter versei nem szép versek, a szó „hagyományos” értelmében, hanem mesterien kivitelezett kórnyomatok, látleletek. A világ jeleit olvasó, értő és ezen az értésen elborzadó költői persona, eszkatológikus hagyományokat idéz.

Az utolsó szó jogán, mintha egy levegővel, olvassa rá akut helyzetjelentéseit napjainkra. „Hamarosan eltörlik / feledésre kárhoztatják a verset, / és nem tudják, / hogy jobbat, / semmilyet / vagy hozzá hasonlót / hozzanak helyette. / Egymást zabálják fel a turulfiókák, / maradványaik molylepkékhez / válnak hasonlatossá, / fészkeik kártolatlan gyapot. / Az égbolt világosan látható / füstöt bocsát le: / a gyöngék elhullanak. (Később az erősek is – / mondatja a múltból benned valaki.)” Folyamatosan szembesít. Nyelvében hordozza azt, amit elítél, s azt is, amit üzenetként tovább akar adni. Talán épp ez a Bozsik-líra nemezise: hogy az a korszak szüli, amit nem tud és nem is akar elfogadni. Tehát maga a (vers)beszédaktus is terhelt, a megszólalás ténye sem evidens. Mindeközben az az igazán bravúros ezekben a szövegekben, hogy nem kreál sematikus oppozíciókat, nem egy didaktikus tili-toli felé terelgeti a különböző szólamokat, hanem összeeresztve azokat, mutálja a szövegeit. A versbeszélő képes úgy belerianni a társadalmi igazságosztók közé, hogy a vers pillanatában minden láthatóvá váljon: a kontextus és az egyéni megszólalások külön-külön. Ez a hibrid tér pedig a maga széttartó energiái miatt egyre inkább feszegeti a nyelvi határokat, képiesül, apokaliptikus vízióként tűnik fel. Az ismerős lózungok új térbe helyezésével, az olvasóban aktiválódnak a freudi fogalom, a kísérteties (az elfojtott visszatérése) tudatalattit megpiszkáló energiái. „Megborzongok / de nem a hideg széltől.” A saját verseket záró szöveg, a címadó Behódolt tartomány Sziveri-intertextusa, olyan testi tapasztalatokkal egészíti ki a szövegteret, melyben az öntudatlan testi reflex, az emlékezet fájó indexe is egyben. Egyre szűkebb, egyre terheltebb a verstér. A nyelvi kataklizma kikerülhetetlen. Egyszerre temeti be a lírai ént és a befogadót. Érezhető, ez a bőrünkre megy. A retorika abúzusa. Fenyegető a nyelvi közeg, ami körülvesz, figyelmeztetnek a versek. A kimondott szó észrevétlen formál, torzít mindenkit. A különböző hatalmi diskurzusok közé szorult embert roncsolja, korrumpálja a nyelv. A szövegekben megidézett entrópikus vad retorika elől nincs menekvés, a tudat szinte védtelen. „A rezervátum / (bár ő birodalmat mond) / harminchatezer éves / nem több és nem is kevesebb / pontosan ennyi / mi mindig itt éltünk / és fogunk élni.” Különösen érzékenyen van ez kijátszva a versek textuális hálójában vergődő én írásgyakorlata felől. Bozsik lírai alanya állandóan küzd saját nyelvi hagyatékának hiteles rendezésével, közreadásával: igazít, pontosít, utánajár, olvas, ír, emlékezik, idéz, s kezdi mindezt elölről újra és újra. „Végeztem magával. / Pontosabban: maga végzett velem. / Igenis maga. (Hisztérikus, női hangon / szeretném, ha hallaná.) / Végeztünk. Elvégeztem. (Úgy is mint tenyészállatok etetése, / boldog gyerekkor, sötöbö.) / Kivégeztem. A munkát. Ezt. / Maga meg: be-.” Bennhagyja a változatot is a szövegben, hogy az olvasó lássa a nyelvi alakulás útját, érezze, hogy a vers nem végleges, nyitott, szabad lüktetés, a nyelv egyetlen feddhetetlen (játék)tere. Nem akar elbújni a nyelv mögé. Nincs rejtett alany. Ezzel együtt azonban a kívülről érkező, a kívülről beemelt mondatok, hangeffektek, zajok, zörejek csonkolják a verset, darálják a vers-tudatot. Fájdalmasan izgalmas ez a nyelvi tusa, harc a Diszkurzív Nagyúrral. S ha ez nem lenne elég, egy (re)konstruált autoriter tekintettel, pontosabban füllel még blokád alá is vonja a verset. A hatalmat szimbolizáló érzékszerv helyzetbehozásával szinte kihúzza, ki-hallgatja a szövegből a megidézett belső politikai szólamok által nem támogatott mondatokat. „A mindenség szobája / lehallgatva, átkutatva. / És megmotozva / bőre, tüdeje, szíve, mája… (…) A rendőr álmában keményedik / a gumibot. Janicsárok / készülnek bemérni / a lakosság gondolatait.” Ezeken a pontokon kapcsol be az a mentálhigiénés aktusként értelmezhető destruktív energia, mely a káromkodásokban, a triviális versnyelvi kijátszásában, erotikus betétekben, valamint a perisztaltika különböző megjelenési formáival jut érvényre. Nem kíméli sorait. „Lelkem hűlt helyén / meg tudja a faszom / talán tán zenél / egy hidrogénatom.” A vers tehát saját immanens működésmódjával jelenti ki, hogy nem ismer el semmilyen autoritást, terében bármi megtörténhet. Néha egészen úgy tűnik, mintha a versbeszélő direkt próbára akarná tenni anyagát, tudni akarja, mit bír még el. S talán azt is kérdezi közben, hogy őt magát meddig bírja el, meddig tartja meg. Így lesz ab ovo a kimondás szabadsága a líra, egy olyan terep, ahol az én nyelvi alakzatai képesek átírni a kollektív többes erőszak-szólamait.

Hogy hol vannak egy ennyire kiszolgáltatott nyelvi létesülésnek a szökésvonalai, azt jól példázzák a kötetcsendek. (Visszakézből 1989, Vérpuding 1999, Gourmandiai partraszállás 2010) Vagyis az a tény, hogy a líra születése akadályoztatott folyamat. Másik oldalról érzékletes ugyanebben a kérdésben a kötetszerkezet. A Behódolt tartomány egyötödét teszik ki a saját versek, ezután fordítások következnek. Sorrendben: Alexandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić, Josip Osti verseinek magyar átiratai. Beszédes aránytalanság. Az olvasónak rögtön kérdései lesznek. Elsőre az tűnik majd fel, hogy mennyire fontos szövegek ezek. Kérdés: Miért csak most jelenhettek meg magyar nyelven? Persze jobb később, mint hogy nem, de azért azt is fontos kimondani, hogy a saját versek tükrében, a fordított versek néhány mitologémája, problematikája anakronisztikusnak hat. Ami azonban fontosabb, hogy még ezzel együtt is nagyon dinamikusan tágítják a Bozsik-versek terét. Látványos, mennyire szervesen épült be a fordított anyag a saját lírába, illetve a saját anyag a fordítottba. Ez mintha annak a feljebb tárgyalt retorikai abúzusnak lenne egy alternatív reverzibilis változata, amely ellen Bozsik (lírai)énje küzd. Vagyis a vers mint az egyetlen elfogadható autoritás működik. Nem deformál, sokkal inkább oldja a kötéseket, fel/megszabadít. A Jelentés a Kór Házából című korábbi munkájában, pont erről vall (Tengertan): „Stevan Tontić, Josip Osti, Danilo Kiš, Slavko Mihalić, Nebojša Vasović, Mirko Kovač, Filip David, Svetislav Basara művei, hogy csak a délszlávokat említsem, akiknek nagy részét fordítottam, igenis segítettek abban, hogy túlélővé váljak, és – mondjuk – ne mártírrá.”Szóval azt gondolom, hogy ez az aránytalanság vallomás is. A kötet első részének elemi feltétele a fordított anyag léte. Olyan gondolati kommuniók alakultak ki, mint az istenkérdés gnosztikus hagyományokat idéző líra felőli faggatása: „de hang nem jő sehonnét (Tontić) / Ő, a Legnagyobb Mém, közömbös (Bozsik),” a félelem atavisztikus állandósult jelenléte: „reszkető / egyhelyben állás (Tišma) / A múltnak vanja / basztat (…) örök készültségben vagy (Bozsik),” vagy annak alapélményként való felismerése, hogy a háború/élet, politikai önkény/élet keresztmetszetében ugyanaz az élet inflálódik. Az emberi önkényt és idiotizmust a halál abszolút demokráciája ellensúlyozza: „harcolt / a már halott / ellenféllel (…) ki a győztes / és ki a legyőzött / a halálra ítéltek harcában (Osti) / Egymást zabálják fel a sasfiókák, / maradványaik molylepkéhez / válnak hasonlatossá (Bozsik).”

A háború, a nyelvi hadviselés talán elhallgattathatja a múzsákat, de azt egy percig sem szabad elfelejteni, hogy a költő, a költő azért lát a vérhomályban.

Pintér Viktória

Isten elhagyja a tartományt (Bozsik Péter: Behódolt tartomány). In. Híd. 2021/9–10.