FEKETE J. JÓZSEF

Kitárulkozott hazátlanság

Brasnyó István: Vakta

Aki kedveli Brasnyó István prózáját, hosszabb szünet (?), kihagyás (?), elhúzódó felkészülés (?) után ismét olvashat Brasnyó-regényt, a Vaktát, ami lényegében nem is annyira új, hiszen évekkel ezelőtt íródott, a regény utolsó mondatának vége szerint, ami az egyetlen időbeli fogódzó is a műben, 1998 Luca napja a szöveg befejezésének dátuma, ám az ínyencek - magamat is közéjük sorolom - számára az artisztikus próza hosszasan sóvárgott ízeit kínálja föl a korábbi Brasnyó-regények nyomán újra. A hagyományos, történetelvű regényt kedvelők viszont aligha lelik örömüket ebben a szövegben, ugyanis egy olyan lélegzetelállítóan izgalmas eseményig is, mint egy elkóborolt, ingoványba süppedt tehénnek a szarván átvetett lánccal való kirángatása a mocsárból, két fejezeten kell átrágnia magát, közben a tehénen kívül más, hús-vér figurával nem találkozik. Igaz, az író figyelmeztet is erre. A regény derekán, midőn arra hívja fel a figyelmet, hogy olvasója vagy követheti légberántott hőseit, vagy inkább járkálhat "olyan helyeken, ahol nagy kalandok vannak folyamatban és bátraké a szerencse, miként a régi regényekben, amelyek azonban többé-kevésbé még mindig mintaképül szolgálnak a mai regényeknek is, meg jobbára a mostani létezésnek is, miközben az éltes hősök aránytalan mértékben, szinte kifejezhetetlenül megváltoztak". Ez, a választási lehetőségként kínált út nem a Vaktában nyílik a hősök, sem az olvasó előtt.
     Brasnyó István számára a regény már régtől fogva nem cselekményességet jelent, prózájában nem a történet halad az egyik ponttól a másik felé, hanem a regény alakjai vannak szüntelen mozgásban, valahonnét mindig is tartanak valahová, de eleve a megérkezés reménye nélkül, inkább körbe-körbe járnak a bácskai falvak, városok és tanyavilág körött, de ott is folyton a kertek alját már szürkeségbe mosó ködben, alkonyat sötétjében, vagy pirkadat előtti vakvilágban. Az újabb Brasnyó-regényekből nem csak a cselekmény, az idő- és térkoor- dináták közötti biztos tájékozódás lehetősége hiányzik, hanem hőse sincs a szövegeknek, a regényszerűséget a szövegszerűség biztosítja, a megjelenő alakok pedig képtelenek hőssé emelkedni, mert a maguk identitásának keresésében merül ki összes ténykedésük: a regény belső idejében mozogva alakot változtatnak, nevet cserélnek, a tárgyiasult világ elemeivel azonosulnak, majd ideiglenes identitásuk úgy málik le róluk, mint falról az eső áztatta plakát. A Vaktában a megjelenő alakok személytelenítésének újabb fokozatát tapasztaljuk, a figurák árnyak csupán, önmaguk vagy valami más árnyai, nem tudjuk, csak azt érzékeljük, hogy gyökértelenségükben cibálja őket a léghuzat és lebegteti őket a légáramlat. Az író fölkínálja a lehetőséget, hogy a regénybeli létet egy másik világnak tekintsük, de inkább afelé kalauzolja az olvasót, hogy a regényvilágot a való, vagy egy másik világ árnyékaként élje meg. A "kibiztosított kézigránátként elhajított világból" papírízű hősök bukkannak föl, mint a kártyalapról származó Vadász, vagy Júliuska, aki nem része a dologi világnak, aki számára "jobbnak tűnik megkísérelni a létezést akár könyvből vett idézetként is", mint egy "rendkívül szerencsésen kiválasztott, megfontolt citátum, végleg eltávolodva, és, az időt tekintve, határozottan függetlenedve is a mostanra már szinte fölidézhetetlen lelőhelyétől, amelyre nem is esik többé hivatkozás". Egy másik árnyalak, aki "Kis barátom"-ként, újságpapíremberként, mozivászonról szökött fantáziaként vagy veszendő árnyékként, majd Kis B. Ábránd néven is feltűnik, "mintha festékszóróval fölvitt alakban jelenne meg, miként valami falfirka". Velük szemben a "megrögzött képzelgő és köntörfalazó" Tavaszy, aki bár "alig több a napfényen is fönnakadó fénypászmánál" ám "jórészt nyomon követhetően még tart is valahová, kitöltve az ő szakadatlan vágyakozásával és sóvárgásával", ugyanakkor a képernyőről töltekező Rosszika semmit se érzékel valós, vagyis regénybeli környezetéből. A "kitárulkozott hazátlanság lehetséges csúcsára" vezető körkörös bolyongásuk során ezek a figurák árnyként, transzparens entitásokként, asztráltestként bukkannak föl, "mint aki egyszerűen megkerült vagy előkerült valahonnan, az évszázad eseményeinek letarolt térségeiből, régi vagy még régebbi emigránsként, kőkemény bujdosóként, kiebrudalt disszidens- ként vagy valamikori körözött spionként, nyoma veszett szökevényként, balkáni genocídiumok tanújaként, koronatanújaként, vagy egyenesen a Nemzetközi Vöröskereszt nyilvántartásából kiásott vértanúként", míg velük szemben a regény második fele táján föltűnnek a dombornyomásként papírra applikálódó alakok, "megannyi fura szerzet, vidéki delikvens, kezdő maffiózó, új politikai gorilla, világtól elbujdosott sorozatgyilkos, vámpír, ártó szellem, meg amit az éjszaka csak produkálni, sőt reprodukálni képes". Vagyis a kártyalapról menesz- tett, falfirkaként egzisztáló és citátumként született figurák beláthatóan az itt-ben és a most-ban bolyonganak és tűnnek át egymás körein, csakhogy a kibiztosított kézigránátként eldobott világ robbanása légüres teret teremtett köröttük, alig fogható meg belőle, alig rakható össze valami darabjaiból. Brasnyó szellemlényei a világ történéseitől távol élnek, az említésre méltó események mindig valahol másutt történnek, hozzájuk csak hordalékként jut el a történés, elaggott világukat "jobbára csupa időtlen személyiség helykeresése és fészkelődése jelent vagy teljesít ki.
     A legfenettebb elmeéllel fölruházottnak tűnő asztrál-hős, intellektuális aura, "Kis barátom" rögeszmeszerűen hisz az időbeli és korszakok közötti átjárhatóságban, ám azért van a regény, hogy kibillentse ebből a tévhitéből és régi kerékvágásba zökkentse képzelgéseit, bár igaz, ebben az időmetszetben is úgy tűnik, kibillent a valóság tengelye, helyet cseréltek a morális értékrend pólusai, a reáliák, Belgrád, annak legszebb utcája, a Terazije, majd Szabadka, az ottani Strossmayer utca, Palics és villái, a katonai rendőrség által összefogdosott hadkötelesek árny- és szellemképei egyre nyomasztóbban terebélyesednek az önmagát kovászoló szöveg fölé, mintha a világban látszólag szabadon lebegő, a léghuzat szeszélyére hagyatkozó hősök előtt fölvillannának a fölöttük galád szándékkal és körmönfont módon elhelyezett kalitka rácsai, és kénytelenek lennének alakmásaik egyikét vagy másikát immár személyi iratokkal is hitelesítve dokumentálni valamilyen láthatatlan hatóság előtt. Tavaszy erre annak ellenére végleg képtelen, hogy erőszakkal mozgósították és ő a léghuzattól vezérelve elillant a seregtől, majd továbbra is parancsokat teljesít, immár valami próbamaffiózókét, mert tulajdonképpen egy szárnyaszegett büdös puttó irányítja, gondolatban pedig "Kis barátom" agytekervényei között bolyong, egyre inkább bebizonyosodva abban, hogy önmaga vagy valaki más alteregójaként létezik, vagy csak van, de arra képtelen fényt deríteni, hogy ki az alteregó eredetije. Ez Brasnyó István regényeinek tulajdonképpeni tétje: megragadhatatlanságában megragadni korunk embere és korunk regényhőse személyiségének dezintegrálódását, ami a kibiztosított kézigránáthoz hasonlatosan elhajított világban a kukoricagránát repeszeiként röppenti szét az érzelmeket, gondola- tokat, személyiségjegyeket, nem hagyatkozván idő- és térbeli fogódzókra, sem korszak-jellemző pillanatokra, a létezést csupán vetülő árnyékként, szél által sodort nyúlárnyékként tapasztalják, saját mivoltukról csupán kétes információkkal rendelkeznek. Bármennyire furcsa is ebben a huzatos szövegvilágban, Brasnyó két fejezettel a regény vége előtt még össze is foglalja ilyen irányú, szkepticiz- musából fakadó szerzői törekvésének indoklását: "...a bölcselet úgyis halott, az agyak végleg megbuggyantak, az öntudat pedig meghasonlott és sorvadásnak indult, így válik kivehetetlenné, úgyszólván azonosíthatatlanná a korrajz is, amit jelenleg bárki is lásson neki fölvázolni, a nagy és jelentősnek tekintett vonulatok tömbjei egyből miniatűrökre hullanak széjjel, sohasem lesz belőlük összkép, mert mit is érthetnénk a kozmikusnak érzett fájdalom e tartós folyamatában összkép alatt?", majd egy fejezettel később: "...nehéz föladat lenne ugyanis ily kuszált, zilált és mozgalmas világot nyomon követni a kihámozhatatlan jelenségeivel, amelyeken valaki mindig sorra végigrohanna, ajtókat rántana fel majd csapdosna be, ahogy egy másvalakit egyhuzamban keresne".
     Brasnyó István regényei kapcsán már nem egyszer mondtam el titkolatlan Németh László-parafrázis nyomán, hogy akkor is a legvajdaságibb prózaírók egyike lenne, ha a Vajdaság szót egyszer se írná le, mint ahogy emlékezetem szerint mostani regényében se teszi, bár itt már komoly kapaszkodót jelent Topolya, Szenttamás, Zenta, Kishegyes, Zombor, Bajsa, Tornyos és Temerin említése, Szabadkának és Palicsnak pedig a létezés színhelyeként való föltüntetése, és ezáltal a hősök hazájának valamiféle körvonalazása is. Csakhogy valami baj van ezzel a hazával, ezért íródott a regény. Ha valaki átrágta magát a szövegtengeren, és még mindig nem érti, hogy honnét a hősök szinte léttelen egzisztenciája, miért is vetődik fel bennük nem egyszer kétség a maguk létezése felől, miért hozza-viszi őket a léghuzat folytonosan, Brasnyó - szokásától eltérően - ezt is megmagyarázza: "Tartanak a nagy, bánatos esték ezekben a vidéki városokban, a lépten-nyomon fölállított kávézókban fölajzott oszmán zene szól, mint a hajótöröttek lakomáján az éjszaka peremvidékén, hogy aki rágondol, szinte megdermed tőle: vajon honnan a bátorsága élni?" A kitárulkozott hazátlanság jelenik meg Brasnyó István Vakta című regényében, ami már túl van "az alélt hangulatokon, amelyek a sötétség jöttén jutnak a zenitjükre, valami kifejezhetetlenül magas szintű elvágyódással, mérhetetlen honvágyat ébresztve, de milyen haza után, amikor a visszahökkentő megnyilvánulásoknak e föltoluló halmaza teszi ki a tulajdonképpeni hazát, a mára véglegesen elhomályosult és elaggott otthont, a lassanként degradálódó pátriát, amely fokozatosan kinek-kinek az egyedülálló testébe szorul". (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003)

Gyökértelenül a léghuzatban

Az idén 65 esztendős Brasnyó István prózavilágában a vajdasági magyar irodalom talán legartisztikusabb megjelenését tisztelhetjük. Brasnyó szövegeit olvasva folyton a leírás jár meghatározó fogalomként az olvasó eszében, de ez a próza se célját, se módszerét tekintve nem azonos a hagyományos értelemben vett leírással, a pontoskodó-fontoskodó mikroszkopikus részletezéssel, katalógusmániával. Inkább valami éteriesített prózának nevezhető, a szerző megtisztítja benne a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel él, akár a költészet. Így prózavilágának vonatkozásában művészi minőségként aligha hozható fel az epikum és a narráció, hanem ezzel ellentétben és párhuzamban a líraiság, az én világának intenzív kifejezése. Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg szürrealista, költőivé tett prózáját. Olyasféle hatást kelt ez a prózavilág, mint a múlt századvégi, fényevesztett, gondosan retusált fotográfiák: kiszámítottságot és megtervezettséget sugároznak, valami esszenciálisat tükröznek, groteszkek, de méltóságot parancsolnak kompozíciójukkal, a belőlük kifelé irányuló, széttartó intenzitásigénnyel.

Brasnyó műve teljes egészében fikció, annak ellenére, hogy részleteiben (bizonyára) önéletrajzi elemekre épül. Fikció, mert valótlan, mert a regényben minden a regényírótól függ, minden ki van neki szolgáltatva. Brasnyó István pedig élvezi az anyag fölötti hatalmát: kedve szerint igazítja a realitást, az eseményeket, a „látványt”, illetve a képeket, folyton újabbnál újabb értelemmel ruházza fel őket. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük monológját, kiderül, hogy mindvégig a legreálisabb valóságban marad. Brasnyó István regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jeleníti meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Műve a jugoszláviai magyar próza artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa.

„...nem felidézni akarom, hanem megragadni...” – írja egyik novellájában, mintegy megfogalmazva írói programját, azzal, hogy az említett megragadás nem a tények valós megállapítását jelenti, hanem az emlékezetből történő kiszakítást, abban a tagolatlan állapotában a realitásnak, amikor egy-egy villanásnyi jelenethez nem hely és idő kötődik, hanem fény vagy sötétség, egy-egy íz, vagy illat, vágy vagy hangulat. Ennek alapján minemű lehetne Brasnyó novellisztikája, ha nem lírai. Így van valóban, az én, az egyes szám első személyű lírai én uralja szövegeit. A témához ily módú hozzáállás meghatározza a kifejezést is. A Brasnyó-novellák eleve magas fokú érzelmi-hangulati hevítésű monologikus szövegek. Ábrázolásmódjuk higgadt, mégis érzéki és kifejező. A megragadott, kiragadott képeket és pillanatokat maximális nyelvi intenzitással jeleníti meg. Regényeiben örökös a vándorlás. Az elbeszélő vándor, akinek alakja az egyes szám első személyű közlési módon kívül semmi mással nincs körülhatárolva, így nem egy művében több alakváltozáson is keresztül megy, a legritkább esetben változtatja céltudatosan a helyét, inkább sodortatja magát ösztöneitől, képzelgéseitől és kíváncsiságától vezérelve. Ki tudja hányszor járatta már körbe Brasnyó hősét és olvasóját egyaránt azokon a regénybeli tájakon, amelyek oly közeliek és ismerősek, biztonsággal és hitelességgel mégsem azonosíthatók. Már annál inkább sem, mert a tanyák, az erek és pocsolyák, a kisvárosok, az utcák sohasem jelennek meg teljességükben, illetve a valóságot megközelíteni szándékozó leírásban, hanem a részletek kiemelése idézi meg a vajdasági táj elemeit. Brasnyó regényeiből egy beazonosítható, de utánozhatatlan írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé emelése, a szimultán megjelenítés, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval történő behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik stb.) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tart.

A hagyományos, történetelvű regényt kedvelők viszont aligha lelik örömüket Brasnyó regényeiben. Az éppen öt évvel ezelőtt megjelent Vakta szövegében például egy olyan lélegzetelállítóan izgalmas eseményig is, mint egy elkóborolt, ingoványba süppedt tehénnek a szarván átvetett lánccal történő kirángatása a mocsárból, két fejezeten kell átrágnia magát, közben a tehénen kívül más, hús-vér figurával nem találkozik. Igaz, az író figyelmeztet is erre. A regény derekán, midőn arra hívja fel a figyelmet, hogy olvasója vagy követheti a légberántott hőseit, vagy inkább járkálhat „olyan helyeken, ahol nagy kalandok vannak folyamatban és bátraké a szerencse, miként a régi regényekben, amelyek azonban többé-kevésbé még mindig mintaképül szolgálnak a mai regényeknek is, meg jobbára a mostani létezésnek is, miközben az éltes hősök aránytalan mértékben, szinte kifejezhetetlenül megváltoztak”.

Brasnyó István számára a regény már régtől fogva nem cselekményességet jelent, prózájában nem a történet halad az egyik ponttól a másik felé, hanem a regény alakjai vannak szüntelen mozgásban, valahonnét mindig is tartanak valahová, de eleve a megérkezés reménye nélkül, inkább körbe-körbe járnak a bácskai falvak, városok és tanyavilág körött, de ott is folyton a kertek alját már szürkeségbe mosó ködben, alkonyat sötétjében, vagy pirkadat előtti vakvilágban. Az újabb Brasnyó-regényekből nem csak a cselekmény, az idő- és térkoordináták közötti biztos tájékozódás lehetősége hiányzik, hanem hőse sincs a szövegeknek, a regényszerűséget a szövegszerűség biztosítja, a megjelenő alakok pedig képtelenek hőssé emelkedni, mert a maguk identitásának keresésében merül ki összes ténykedésük: a regény belső idejében mozogva alakot változtatnak, nevet cserélnek, a tárgyiasult világ elemeivel azonosulnak, majd ideiglenes identitásuk úgy málik le róluk, mint falról az eső áztatta plakát. A Vaktában a megjelenő alakok személytelenítésének újabb fokozatát tapasztaljuk, a figurák árnyak csupán, önmaguk vagy valami más árnyai, nem tudjuk, csak azt érzékeljük, hogy gyökértelenségükben cibálja őket a léghuzat és lebegteti őket a légáramlat. Az író fölkínálja a lehetőséget, hogy a regénybeli létet egy másik világnak tekintsük, de inkább afelé kalauzolja az olvasót, hogy a regényvilágot a valós, vagy egy másik világ árnyékaként élje meg. Hősei a „kitárulkozott hazátlanság lehetséges csúcsára” vezető körkörös bolyongásuk során árnyként, transzparens entitásokként, asztráltestként bukkannak föl, „mint aki egyszerűen megkerült vagy előkerült valahonnan, az évszázad eseményeinek letarolt térségeiből, régi vagy még régebbi emigránsként, kőkemény bujdosóként, kiebrudalt disszidensként vagy valamikori körözött spionként, nyoma veszett szökevényként, balkáni genocídiumok tanújaként, koronatanújaként, vagy egyenesen a Nemzetközi Vöröskereszt nyilvántartásából kiásott vértanúként”, míg velük szemben föltűnnek a dombornyomásként papírra applikálódó alakok, „megannyi fura szerzet, vidéki delikvens, kezdő maffiózó, új politikai gorilla, világtól elbujdosott sorozatgyilkos, vámpír, ártó szellem, meg amit az éjszaka csak produkálni, sőt reprodukálni képes”. Vagyis a kártyalapról menesztett, falfirkaként egzisztáló és citátumként született figurák beláthatóan az itt-ben és a most-ban bolyonganak és tűnnek át egymás körein, csakhogy a kibiztosított kézigránátként eldobott világ robbanása légüres teret teremtett köröttük, alig fogható meg belőle, alig rakható össze valami darabjaiból. Brasnyó szellemlényei a világ történéseitől távol élnek, az említésre méltó események mindig valahol másutt történnek, hozzájuk csak hordalékként jut el a történés, elaggott világukat „jobbára csupa időtlen személyiség helykeresése és fészkelődése jelent vagy telesít ki”.

Brasnyó István regényeinek tulajdonképpeni tétje: megragadhatatlanságában megragadni korunk embere és korunk regényhőse személyiségének dezintegrálódását, ami a kibiztosított kézigránáthoz hasonlatosan elhajított világban a kukoricagránát repeszeiként röppenti szét az érzelmeket, gondolatokat, személyiségjegyeket, nem hagyatkozván idő- és térbeli fogódzókra, sem korszak-jellemző pillanatokra, a létezést csupán vetülő árnyékként, szél által sodort nyúlárnyékként tapasztalják, saját mivoltukról csupán kétes információkkal rendelkeznek.

Brasnyó István legvajdaságibb írónk lenne akkor is, ha ezt a szót, hogy Vajdaság, soha le nem írta volna.