Csodafiúszarvas

Cirok Szabó István: Agancspark

Jellegzetes hangot üt meg Cirok Szabó István Agancspark című verseskönyve. A kiadvány recenzense, Celler Kiss Tamás, szelíd hangú költőként aposztrofálja a szerzőt, hangsúlyozva, hogy esetében nem fedezhető fel semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk – mondja –, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen csak nem volt más választása. Celler Kiss Tamás ezáltal nyilvánvalóan arra az ösztönösségre utal, amely az Agancspark szinte minden versére jellemző, és olyan költő ismérve, akinek természetes megszólási módja a vers. Cirok Szabó István minden mesterkéltségtől, és igen, talán minden becsvágytól mentesen ír, azon szerzők magabiztosságával, akik nyilvánvalóan nem lírai jártasságuk és olvasottságuk fitogtatására hozzák létre első verseiket, és nem is nagy költőelődök iránti hommage megfogalmazása a céljuk, hanem olyasfajta elemi, felszínre törő mondanivalóé, amely leghitelesebben lírába öntve ragadható meg.

Sallangmentes költészet az övé, melyben a kíváncsi kisgyerek, a környezetét értelmezni próbáló kamasz, és a felnőttlét küszöbén álló férfi világlátása ötvöződik, önnön különböző korú alteregóinak biztosítva megszólalási lehetőséget. Versről versre haladva járjuk be Cirok Szabó István gyerekkorát, családi életképek elevenednek meg előttünk, majd ahogyan a felnövő emberpalánta tudata tágul, úgy vezetik az olvasót a verssorok beljebb, egy szépen kiépített költői univerzumba, melynek részletei saját léttapasztalataink alapján részint ismerősek, részint pedig újszerűek, hiszen a szerző által megélt valóságvetületek is a részei.

Az Agancspark versei komplex kisvilágok, összeolvasva őket azonban felsejlik a hátterükben futó történetszál, amely visszatérő alapmotívumok révén válik egyre hangsúlyosabbá. Ezek a motívumok mitikus előképeket elevenítenek meg, és a mondai hagyományainkhoz is kötődnek. Kivételes szerep jut bennük a négy őselemnek: a tűznek, a víznek, a levegőnek és a földnek, amelyek nemcsak lehetővé teszik az élet létrejöttét, hanem át is hatják az életünk minden szegmensét, meghatározva az anyagba süllyedt, illetőleg az abból formálódó földi létformákat. Akárcsak a teremtésmítoszokban, az őselemek mellett megjelennek e versközegben a növények (kiemelt szerephez jut a fa, a borostyán és a búza), majd feltűnnek az állatok is: méh, hal, kagyló, sirály, denevér, csiga, róka, nyúl és fecske képében, egyaránt képviselve a vizet, a földet és a levegőt, mint egymásba érő, ugyanakkor elkülönülő élettereket. A teremtés befejezéseként megjelenik az ember is, családtagok, barátok, szeretők-szerelmek képezik a költő környezetének emberlakta territóriumát, ám mellettük mindenkor a nagybetűs Természet dominál. Az emberi, állati és növényi lét egymásmellettiségét, egymásra hatását legsikerültebben példázzák azok a versek, amelyekben mitikus lényekké magasztosulnak a szereplők: az anya bőre alatti érhálózat fák gyökerévé válik, majd az asszony animális létszimbólumként szarvastehén formájában jelenik meg a fiú képzeletében, aki maga is anyjához hasonló teremtmény tekintetével szemléli a környezetét. A regösénekek és eredetmondák szent állatát, a csodafiúszarvast idézi meg, amely egyszerre ember és állat; szakrális jelkép, az örök megújulás, a teremtő erő szimbóluma, a mozgás és az életerő megtestesítője. Ez az animális létállapot azonban időnként statikus, röghöz kötött növényi létállapotba vált át, amely a kötet egyik legszebb versében, a Fasor címűben teljesedik ki: „Azt hiszem, túl messzire ültettek / minket egymástól. Hogy együtt nőttünk / fel, de mégsem nőttünk akkorára, / hogy elérjük egymást. / Minden nap találkoztak az árnyékaink, / és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg / beléd kapaszkodni, bonyolult / lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a / tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem, / mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk, / és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.”

A kötet sajátos hangulatú, a lét minden szféráját érintő versvilágához kitűnően illeszkednek Nagy Kornélia grafikái, amelyek a sokarcú „lírai én” képi kivetülései. Hangsúlyozzák az emberek, a növények és az állatok teremtő és teremtett voltát, hasonlóságát és egymásrautaltságát, és olyasféle harmónia iránti vágyat jelenítenek meg, amely talán csak a teremtés, a születés pillanatában a sajátunk, és egész életünk során szomjúhozzuk az újbóli megtapasztalását.

Agancsok parkjában

A Szab-way Színházi Szervezet a kilencedik összművészeti estjét tartotta meg a Kerülj Be Közösségi Ifjúsági Térben Szabadkán. Cirok Szabó István Agancspark című kötetét mutatták be nem éppen a szokványos irodalmi estek formájában.

S azt hiszem, ez a forma nagyon jót tett neki. Változatos volt, és szórakoztató, beszélgetéssel, performance-szal, zenével, animációs filmmel, rendhagyó felolvasással, mézeskaláccsal.

Cirok Szabó István — Isu első verseskötete, az Agancspark a Forum Könyvkiadónál jelent meg, és már csak néhány példány maradt belőle, a többi az olvasók kezében, polcán, éjjeliszekrényén, táskájában van.

Az est az Üreges című rövid animációs filmmel kezdődött, melyet Nagy Kornélia, a kötet illusztrátora készített, a zenei aláfestést pedig A Varázsló Kertje zenekar írta, melynek Szabó István is tagja Ábrahám Máté, Németh Dávid és Tokodi Krisztofer mellett, bár mostanában ritkán lépnek fel. Az est folyamán még egy animációs filmecskét láthattunk, illetve aki letöltötte az Artivive applikációt, Nelli falakon levő képeit is megmozgathatta. A képek pedig, mintha megérezték volna, hogy ez itt a játék helye, applikáció nélkül is elkezdtek életre kelni, hiszen néhány illusztráció — a ragasztóval közös megegyezés alapján — úgy döntött, elhagyja a falat, s inkább a földön néz szét.

A beszélgetést a szerző barátja, a kötethez írt recenzió írója, Celler Kiss Tamás vezette, aki rögtön az elején rátért arra, miért és hogyan is lett Szabó Istvánból Cirok Szabó. „A szüleim egy kis faluból származnak, és nagyapám is a Szabó István névre hallgatott, de volt egy beceneve, a Cirok Pista. Azt éreztem, szép gesztus lenne, ha mint költő én is felvenném ezt a nevet. Hát ezért. Egyébként amikor Fenyvesi Ottónak elküldtem a verseimet, ő is megjegyezte, lehet, hogy nem ártana a Szabó elé vagy mögé odabiggyeszteni valamit, hogy meg tudjanak különböztetni a többi Szabó Istvántól” — mesélte Isu.

A beszélgetések között lépett színre a Moser Roth zenekar, azaz Pálfi Ervin, Szögi István, Szűcs Mihály, Roncsák Marcell és Radetity Ádám, illetve egy performance-ot is láthattunk, melyet a kötet versei ihlettek, és Nyári Ákos, valamint Ambrus Richárd mutatott be. Vérrel, egy fa agancsaival, mely nem enged, fáslival, sebekkel és baráti szeretettel.

Szabó István 1995-ben született, első versét a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére írta. Előtte már szerepelt a KMV-n megzenésített versekkel, de úgy érezte, tovább kell lépni. Első költeménye a Ködbúvár címet viselte, mely nem szerepel a könyvben, hiába szerette volna azt a szerkesztő, Berényi Emőke, Isu úgy érezte, nem illik bele. Celler Kiss Tamás elmondta, István nagyon jó kérdező is, kíváncsi volt rá, hogy ez vajon már gyerekkorában is így volt-e. Kiderült, hogy éppen ellenkezőleg, igen megszeppent fiúcska volt, sokat hallgatózott, figyelt a körülötte levők beszélgetéseire, talán éppen így tanult meg jól és sokat kérdezni.

Egy interjúban azt nyilatkozta, tartott tőle, hogy versei gyermekverseknek hatnak, viszont amióta írt gyermekverset, rájött, hogy ez nem így van. „Talán egy kicsit naivabb hangon írok, de ezen már nem vagyok hajlandó idegeskedni, így írok, ez a stílusom, így tudok őszintén megszólalni” — mondta.

Ha találkoznál tíz évvel idősebb önmagaddal, mit kérdeznél tőle? — érdeklődött Tamás barátjától.

„Azt hiszem, csak néznék a saját szemembe mélyen, s ebből rájönnék, hol is tartok, vannak-e problémáim. Talán megkérdezném, hogyan éltem túl az elmúlt tíz évet, és hogy szoktam-e unatkozni.”

Arra a kérdésre, hogy lusta költőnek tartja-e magát, azt a választ adta, hogy lassan ír, nem ír naponta, ilyen értelemben lusta költőnek is nevezhető. István sokáig slam poetryvel is foglalkozott, aktívan részt vett a versenyeken, volt vajdasági slambajnok is, mostanában viszont nem ír slamet. „Ez még a gimnáziumi évekre tehető, aztán következett A Varázsló Kertje, a hangszerek, a zene s a vers, mely leváltotta a slamet. Arról nem is beszélve, hogy a slamesteken fizikailag is ott kell lenni, ki kell állni, elmondani saját szerzeményünket, erre nem mindig van idő.”

Bíró Tímea, az összművészeti estek fő szervezője ezt írja a kötetről:

„A lírai én természet iránti szeretete mindhárom ciklusból érezhető, hiszen a szövegekben erdő, folyó, befagyott tó, tenger jelenik meg helyszínként, ahol molylepkék, halak, denevérek, nyulak, rókák, madarak és szarvasfélék élnek, de nem mindig biztonságos az otthonuk, hiszen az emberben tomboló vadászösztön miatt gyakran veszély leselkedik rájuk. Pedig milyen szépen díszítené a vadászházat a kitömött állatok sokasága… Kérdés, hogy honnan merítünk, ha elfogy az élővilág, ha nem lesz mit kifeszíteni, kitömni, megenni, eladni. A lírai én nem a pusztító lény kategóriájába tartozik, hiszen még egy nyúlba sem tud tűt döfni, hogy beadja a védőoltást. Már-már ő maga is szeretne az állatok közé tartozni, agancsot növeszteni, elvegyülni közöttük. A természet és az ember összekapcsolódását leginkább az Erdő című vers írja körül, melyben szinte eggyé válunk a tájjal, és hagyjuk, hogy az ereinket felváltsák a gyökerek.”

Berényi Emőke szerint ha hasonlítani kellene valamihez Cirok Szabó István munkásságát, leginkább a fiatal költőkével lehet párhuzamba vonni, akik szintén traumafeldolgozásra (is) használják az írást. Például Závada Péter, Simon Márton vagy éppen barátja és az est moderátora, Celler Kiss Tamás. A kötet harminchárom verset tartalmaz, melyek három ciklusba vannak rendezve. Cirok Szabó István és Nagy Kornélia közös gyermeke az Agancspark. Nelli egyébként százszázalékosan szabad kezet kapott, ami az illusztrációkat illeti. Olvassunk bele a könyvbe:

Fasor

Azt hiszem, túl messzire ültettek
minket egymástól. Hogy együtt nőttünk
fel, de mégsem nőttünk akkorára,
hogy elérjük egymást.
Minden nap találkoztak az árnyékaink,
és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg
beléd kapaszkodni, bonyolult
lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a
tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem,
mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk,
és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.

Agancsok, természet. De vajon honnan ez a nagy szerelem? „Nagyon szeretem David Attenborough-t, az ő természetfilmjei sokban inspiráltak. Két évig szinte minden filmjét megnéztem, és hosszú idő után először volt igazi filmélményem, annak ellenére, hogy természetfilmről van szó. Izgalmas volt megfigyelni, hogy mennyire kiszámíthatatlan a természet. Aztán ahogy egyre több filmjét néztem, azt vettem észre, hogy nagyon is kiszámítható, megláttam bennük a természet nagyon kemény törvényszerűségét. És megismertem egy csomó állatot.”

Az est végén, ahogy az már lenni szokott, következett a felolvasás, de nem az a klasszikus fajtája, amikor is a versek írója felolvassa saját költeményeit, a közönség pedig tapsol. A szerző kezdte a sort, utána a kötet körbejárt, s a közönség tagjai is felolvashattak egy-egy randomra kiválasztott költeményt. Ezzel pedig ők is aktív résztvevőivé váltak az estnek. Egy igazi közös(ségi), összművészeti eseményen vettünk részt. A rendezvény végén a szerző dedikálta a könyveit, és Nagy Kornélia illusztrációi közül is haza lehetett vinni a kedvencünket. Az önkéntes adományt rászoruló gyermekeknek ajánlották fel.

Versekről a vadkörtefa mellett

A szabadkai Cirok Szabó Istvánnak Agancspark címmel az idén jelent meg első kötete a Forum Könyvkiadó gondozásában. A fiatal szerző verseskötetét kedden este egy összművészeti est keretén belül ismerhette meg a közönség a Kerülj Be Ifjúsági Közösségi Térben.

A Szab-Way Színházi Szervezet kilencedik összművészeti estjén Cirok Szabó Istvánnal jó barátja, a szintén költő Celler Kiss Tamás beszélgetett. Mint megtudtuk, a szerző nevében szereplő Cirok név nagyapja gúnyneve volt, és felvételét azt tette szükségessé, hogy a Szabó István név általánosnak tekinthető. Emellett megtudtuk, hogy a szerző első versét 2013-ban írta, amivel sikeresen szerepelt a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, de a Ködbúvár című vers mégsem került be a kritika által dicsért kötetbe, habár erről a kiadvány szerkesztője, Berényi Emőke is próbálta meggyőzni Cirok Szabó Istvánt. A beszélgetés során emellett szóba került a költő A varázsló kertje nevet viselő zenekara is, illetve a slam poetry terén tett kísérletei, amelyek szintén sikereket értek el, viszont már nem foglalkozik slammel. A kötetben hangsúlyos szerepet játszik a természet, az állatok és a növények, és ebben a szerző elmondása szerint nagy szerepe van David Attenborough dokumentumfilmjeinek is, nem véletlen hát, hogy az est egyik díszleteként egy, a helybeli gyermekszínházból kölcsönzött vadkörtefa szolgált. Az esten jelen volt Nagy Kornélia, a kötet illusztrátora is, akinek alkotásait kiállították a közösségi térben, illetve a művek megvásárolhatóak voltak, és a befolyt összeget jótékonysági célokra ajánlották fel. A rendezvényen jelen volt a Moser Roth zenekar is, amely Pálfi Ervin vezetésével ezúttal egy performance-ot mutatott be, illetve előadták Cirok Szabó István egy megzenésített versét. Az estet videóvetítések színesítették.

Borostyánok ölelése

Celler Kiss Tamás kiemeli az Agancspark fülszövegében, hogy „[n]em fedezhető fel benne semmi az elsőkötetesek becsvágyából.” És tényleg: Cirok Szabó István nem a mindenséget vágyja versbe venni, hanem végig apró, közvetlen, de precíz megfigyeléseket tesz. Mondatai visszafogottak, pontosan illeszkednek egymáshoz. Repedéseknek és üresjáratoknak helye nincs.
Megszólalásmódja Závada Péter, Biró Krisztián, Kiss Lóránt vagy Simon Márton lírájával, de asszociációs világa akár Papp-Zakor Ilka prózájával is rokonítható: a lélegzetelállítóan expresszív képalkotásokat a lélegzetvétel könnyedségével kezeli. Mintha nem is lehetne kérdés, hogy milyen úgy ölelni, mint a borostyánok; vagy az, amikor „[t]avasszal a te csontjaidba is befészkeltek/ a méhek.” (Üreges)
Cirok Szabó István lírája olyan, mint hazavinni egy üvegben a tengert: összesűríteni a mondanivalót a lehető legtömörebb állapotába, ahol még személyes maradhat. Ahogy a kötetcím is sejteti, a versek a természeti, az állati és az emberi közötti ösvényeken barangolnak. Viszont tökéletesen tudja a különbséget a bolyongás és az eltévedés között. A határok elhomályosítását és újraírását kísérli meg, erre játszanak rá Nagy Gabriella minimalista, mégis kifejező illusztrációi is.
Cirok szövegei pillanatokat merevítenek ki, melyek első ránézésre egyszerű képeknek tűnnek, azonban ha elkezd figyelni az olvasó, akkor átderengenek a belső viszonyok, konfliktusok, az előtörténet. A nyugodtnak tűnő tekintetek körül egyre beszédesebbek lesznek a ráncok. Az álomszerű, balladisztikus hangulatú versek kerülik a metaforahalmozást. Gyakran egyetlen képben merülnek el, de abban rendszerint olyan mélyre, ahova nagyon kevesen merészkednek le.
Eközben pedig a versbeszélő észrevétlenül is felnő saját magához. Fontos számára az identitáskeresés, a szülőkhöz, a környezethez és önmagához való viszonyának felfejtése. Kontemplatív líráról van szó, a megfigyelés maga a cselekvés. Hagyja, hogy a hullámverés hatására lassan erodálódó sziklák alól apránként előtűnjenek a jelentések.

Cirok Szabó István: Agancspark. Forum Kiadó, Újvidék, 2019. Nagy Gabriella illusztrációival.

Lassú tenger

LAUDÁCIÓ
CIROK SZABÓ ISTVÁN
MAKÓI MEDÁLIÁK DÍJÁHOZ

Amikor elolvasok egy verseskötetet, azzal mérem a súlyát, hogy mire emlékszem belőle, milyen sorokra, milyen hangulatra, hogyan rezonáltam a világára. Megesett, hogy egy formailag kifogástalan kötet járt a kezemben, ám kevés sor, vers ragadott meg belőle. Valamikor épp a megbicsaklásoktól lesz eleven, izgalmas a költészet. Leginkább azonban attól, hogy érezni benne az egyéni arcélet, hangot. Hacsak nem hosszú érlelés után, idős korában adja ki első könyvét a szerző, az első köteteknél erre az önálló, karakteres jelre vadászok. Nem gond, ha érezni az elődök hatását, ha itt-ott formai, stilisztikai, retorikai következetlenségek akadnak. Mindezt feledteti az egyéni erő kisugárzása, ahogyan József Attila első köteténél. Azé az egyéniségé, amelynek megismételhetetlen kézjegye sem előtte, sem utána nem fordul elő újra. Valakinek ez már az első kötetében kinyomozható, másnál később jelentkezik. Nincs szabály. Igen, minden verstani előírás ellenére a jó vers szabálytalan. Nem szabad, nem kötött, hanem szabálytalan. Egy olyan hang szabálytalansága, amelyet semmiféle korlát nem nyomhat el.

Az idei, 2020-as Makói Medáliák két eseménytől lesz emlékezetes. Az egyik a globális járvány, amely miatt a díjátadó ünnepség is elmaradt, a másik, és ez sokkal fontosabb: Cirok Szabó István nagyszerű első kötete, az Agancspark. Ugyanakkor több jó első verseskötet jelent meg 2019-ben, nem pusztán Cirokéban fedeztük föl azt a bizonyos szabálytalanságot. Miben más hát az Agancspark a többi kötetnél? Azt hiszem, erre a kérdésre legfrappánsabban a kötet fülszövegét jegyző költőtárs, Celler Kis Tamás válaszolt: „Nem fedezhető fel benn semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen nem volt más választása.” Cirok kötetének van egy számomra meghatározhatatlan lassúsága. Ahogyan a kötet egyik szereplője állítja: „Hogy milyen egy nyaralás, hogy a tenger / lassú és sehol sem látszik a túlpart.” (Két part között) A vajdasági magyar költészet, amelynek a szabadkai születésű Cirok is a része, különösen ragaszkodott a tenger motívumához. Eszünkbe juthat Tolnai Ottó: tenger és Tolnai, ez a két szó elválaszthatatlannak hat. Ám Jugoszlávia véres felbomlása után mintha a vajdasági magyar lírából kiveszett volna a tenger, különösen a fiatal költőknél. Cirok nem rehabilitál, nem ír úgy, mint Tolnai, legalábbis nem formabontó. Verseiben pár helyen érzékelteti pusztán a magyar vajdasági identitást, mintegy jelezve, a jó vers nem a szerző születési anyakönyv-kivonatával függ össze. Tolnai mellett talán Kemény István és Krusovszky Dénes, illetve a szintén szabadkai származású Kosztolányi Dezső gyerekkort tematizáló műveivel rokonítható ez a líra. Ám nem vonja kétségbe a kötetében itt-ott megvillanó helyi színeket, a vajdasági couleur locale-t, a lokális traumák szilánkjait. Ciroknál a tenger inkább múlt, mint jelen, hiszen a Vajdaság egy olyan ország részét képezi ma, amelynek nincsen tengere, eltűnt a „kilencvenes évek huzatában”. Az említett, Két part között című költemény tengere pedig „lassú”. Lassú, mint az emlékezet, mert nem tár föl mindent azonnal, hanem lépésről-lépésre, akár az Agancspark kötetszerkezete. A kötet egy olyan gyerekkori, varázslatos világot idéz föl, ahol mandulaműtétre várakozva agancsok nőnek ki az emberek fejéből. A mesevilágot azonban egzisztenciális, kórházi szorongás varázstalanítja: „Ott ültünk szótlanul, fájt a mandulám helye, / csak mélyeket szuszogtam, / ahogy az ijedt állatok a bokorban.” (Agancspark)

A mese azonban nem vész el, állatok, növények, rovarok őrzik, ha őrzik, ehhez kapcsolódnak Nagy Kornélia kötetillusztrációi. A versekben, képekben több helyen találkozni olyan fúzióval, amely megkérdőjelezi a humanista ember-felfogás határait. Ember-méh, ember-szarvas, ember-fa, ember-denevér, ember-csiga és így tovább. Mintha a kötet emberképe a környező világ élőlényeivel összefüggésben alakulna ki, akárcsak Arcimboldo allegórikus portréin. Azzal, hogy Ciroknál a nem emberi élőlények ritkán allegóriák, inkább az ember körvonalainak kitágítását vagy épp fordítva, elmosását tennék lehetővé. Az ember itt nem fontosabb az állatnál, a rovarnál, a növénynél. A kötet mintha arra figyelmeztetne, az ember nem a természet ellentéte, hanem szerves eleme. A következő Cirok-sorok akár Marno János lélektani, poszthumán természet-líráját is fölidézhetik: „Az első igazi találkozásom a természettel / akkor volt, amikor megkérdeztem anyutól, / hogy az ő kézfején miért domborodik olyan / sok ér, és az enyémen miért nem. Azt mondta, / hogy azok nem erek, hanem faágak. Egy bizonyos / kor után, a bőr alatt, az ereket felváltják a fák.” (Erdő) Ám Marnohoz képest Cirok nem szakad el véglegesen a mesék archetípusaitól.

Számos ehhez hasonló, meglepő és szabálytalan sort olvashatunk Cirok Szabó István első verseskötetében: felbomló családról, párkapcsolatról, költözésről, játékról, természetről. A sikeres első kötet után az olvasók, a kritikusok olykor mohón várják a soron következőt. Én azonban bízom Cirok lassúságában. Engem épp azzal győzött meg, hogy nem kell sietni sehová. Ritka erény ez egy elsőkötetes szerzőtől, akinek a könyve az újvidéki Forum kiadónál jelent meg 2019-ben. Nincs mese, megérdemli a figyelmet, gratuláljunk neki!

Orcsik Roland