Csernik Attila
A fotó forrása:
https://www.magyarszo.rs/hu/4664/mellekletek_kilato/246186/Szel%C3%ADd-ellen%C3%A1ll%C3%A1s-P%C3%A9t%C3%ABr-L%C3%A1szl%C3%B3.htm
Az általános iskolát Topolyán, a középiskolát Szabadkán (1960) végzi. 1964-ben az újvidéki a Pedagógiai Főiskola képzőművészet szakán diplomázik. 1965 és 1967 között Belgrádban tanul művészettörténetet. 1960-tól 1962-ig általános iskolai tanár Topolyán. 1965 és 1967 között építészeti segédmunkás Montreálban. 1968-tól 1969-ig tanár a topolyai gimnáziumban. 1969 és 2004 között Újvidéken a Forumban megjelenő lapok (1969-től 1986-ig a Képes Ifjúság, 1986-tól 1990-ig a Dolgozók, 1990-től 1993-ig a Magyar Szó, 1993-tól 2004-ig a Jó Pajtás) grafikai szerkesztője. A vajdasági művésztelepek állandó résztvevője. Mintegy negyven könyv tervezője, társszerzője.
CSERNIK ATTILA 80
Szelíd ellenállás
Az 1970-es években több máig elismert művésztagja volt a Bosch+Bosch csoportnak, melynek tagjai az akkori modern irányzatok szinte mindegyikét gyakorolták. A Délvidéken példátlan intenzitású, újhullámos törekvésekkel rengették meg a hagyományos művészeti életet. De mi végre volt a lázadásuk? A szabad önkifejezés, azaz a szabadságvágyásuk mellett ma már látszik a kettős kötődésük: egyrészt a nyugati hangulatvilág, másrészt a „jugoszlávság”, illetve a különleges vajdasági „művészi érzület” iránt kötelezték el magukat.
A Bosch+Bosch alapítói Slavko Matković, Basch Edit, Krekovics István, Magyar Zoltán, Szalma László, Szombathy Bálint és Slobodan Tomanović voltak. De hamarosan csatlakoztak hozzájuk Ladik Katalin, Csernik Attila, Kerekes László, Ante Vukov és Markulik József. Az újhullámos csoport fő ideológusai közül elsősorban Slavko Matkovićot, a mail art és a szabad képregény költőjét, Szombathy Bálint kritikust, művészeti írót, szépségkutató és performansz képzőművészt, és Csernik Attilát, vidékünkön a body art meghonosítóját kell kiemelnünk.
Közülük most Csernik Attilát, Agát, az ünnepelt képzőművész grafikust és könyvtervezőt, hosszú évtizedek óta korunk egyik legkitűnőbb vajdasági alkotója, szeretnénk felköszönteni.
A kezdetek
Csernik Attila művészeti tanulmányait Újvidéken kezdte el, de 1965–1967 között Montrealban is szerencsét próbált. Majd hazajött Topolyára, és magával hozta a szabadságvágyást, amelyet alternatív művészként hamar el is plántált a vajdasági művészet termőtalajában. Csernik Attila különleges életérzését, az első megrökönyödést kiváltó kísérleti műveivel kívánta kifejezni. Az elrabolt és elvarázsolt vidékünkön body arttal, land arttal, performansszal és más rigolyás „nyugati” művészeti akciókkal próbálkoztak társaival. Csernik Attila azon lázadó fiatalok közé tartozott, akik a vajdasági modern művészi szemléletváltását életre hívták, és gyakran megbotránkoztatták a közönségüket. A hagyományos művészeteket felváltani akaró csendes ténykedésük problémás volt. A megszokott langymeleg művészeti közegben számtalan kérdést generáltak, és sok fejfájást okoztak a művelődés szocialista eszméket propagáló szervezőinek. Vidékünkön a műkedvelő közönség köreiben még gyanús volt minden nyugatról importált művészeti tendencia, amely bizonyos mértékben „aláaknázhatta” a szocializmust, a megszokott békés hangulatú „klasszikus modernséget”. A haladó művészeti irányzatok nem kerültek tiltó listára, de a megnyilvánulásaikat gyakran ellehetetlenítették, az erőteljesen vizualizáló figuratív és nonfiguratív, az expresszív és az absztrakt művészeti törekvések korában az idegen tendenciák leginkább nemkívánatosnak nevezhetők.
Csernik Attila számtalan forradalmi művészeti akciót tervezett és valósított meg. Túlélte az alkotásait tabuként kezelő kritika fagyos hallgatásait, a gúnyoros, csípős, lekicsinylő megjegyzéseket, alkotásainak a becsmérlő tiszteletlen megszólását. A body art, a testművészet úgy vált önkifejező eszközévé, hogy a vajdasági fiatal képzőművészek fülében elültetett bogárként zümmögött. A liberális, vagyis szabadságvágyó, lázongó művészi csoportosulások vidékünkön még szokatlanok voltak, és megszokhatatlanoknak tűntek, azonban főként a fiatalok körében rajongani kezdtek az amerikai pop art után következő import művészetekért is.
Csernik Attila ekkorra már kidolgozta autentikus nyelvi jelrendszerét, és következetesen valósította meg a művészeti programjait: body art projektjeit, performanszait, a későbbiekben pedig asszamblage-, vagy kollázsműveit.
Az új vizuális szemléletmód bázisát Csernik Attila kitűnően ismeri. A jel – jelentés kontextusában a művészi tevékenysége progresszív természetű. A kortárs művészeti irányzatok elméleteihez és műfajaihoz idomult. A pop art, land art, konceptualizmus, mail art, performance, vagy a Szombathy által művelt neoizmus, happening, videoművészet, az interaktív művészetek, a kollázsolt (ál)képregény, az utcaművészet műfaji meghonosítása vidékünkön, hőskori harcaikat idézi.
A jel – jelentés – értelmezés vetületi ábráit, akárcsak a Bosh+Bosch tagjai, Csernik Attila is Yoseph Beuys-tól örökölte. Aki a nyugati térségek legújabb kori művészettörténetének egyik legnagyobb hatású és legtöbb vitát, poláros értékeléseket kiváltó személyisége volt. Csernik Attilát azonban elsősorban a modern jeladások problémaköre foglalkoztatta, ezen égisz alatt mindenféle szellemi és fizikai természetű világi művészmozgalom, ami a nagyvilágtól való elzártságot megszüntethetné. Értelme(zhete)tlen szövegeket festett, vetített a saját testére. Akcióinak nyilvánvalóan valamiféle politikai indíttatása is volt. Bár művészünk ezt soha nem mondta ki nyilvánosan, több évtizedeken át ívelő programját mégis bátran nevezhetjük a művész korai lázadásának. Akcióművészünk ellentmondott a korábbi művészeti sematizmusoknak. Törekvései, szándéka szerint valójában világi szabadulóművész lett belőle: miközben mindvégig vajdasági maradt. Programja több évtizeden át fejlődött, és hatott a teljes stílusbéli lefedettség igényével.
Szelíd ellenálló
Csenik Attila tevékenysége mindig valahol „a perifériákon” zajlott, zárt művészeti bemutatókon. Akciói rendre nagy hírverések nélkül zajlottak, tehát relatív kis közösségek figyelmét kötötte le. Őt talán a „megtűrt” kategóriába sorolták, de nyílt politikai állásfoglalása sohasem volt, ezért sok baja nem lett a régi rendszerrel. A Bosch+Bosch művészeti csoportosulás egyik keményvonalas arisztokratájaként, a testművészeti akciói révén ő lett az egyik legeredetibb délvidéki vizuális művészünk. Csernik Attila nem mindennapi grafikus volt, „mellékesen” könyvtervező, betűtipográfiával foglalkozó ember. Lapokban, folyóiratokban, könyvek borítóján évtizedek óta találkoztunk a furcsa betűsoros alkotásaival. A munkájában sokszor kellett kompromisszumot kötnie, önálló művészként azonban öntörvényű alkotó volt, aki nem kényezteti a közönségét. Ezért nevezhetjük a nehezen érthető, „periferiális” művészeti műfajok szószólójának.
Manapság azon mosolygunk, hogy a mindenből a hagyományost, a megbízhatót és a könnyen felfoghatót leválasztó, előnyben részesítő délvidéki átlagember számára a művészi kísérletezés akkor még szamárságnak tűnt. Míg mára megszelídültek, egyre inkább elfogadottá váltak a furcsa, idegen művészi (ön)megvalósítások. Csernik örökösen elemezgető és kísérletező happener művész. Ilyen értelemben ő is hagyományépítő, aki tiszteli a művészet gondolatiságát, az univerzális jel- és jelölőrendszerét, amely mindöröktől bennünk volt. Abban viszont, hogy a művészetet nem tekinti árucikknek, már ő is konzervatív. Művészetét nem tekinti eladhatónak: értelmezésében az valamiféle rabszolgaságot jelent. Az eladhatóság szerinte többnyire valamiféle vásárlói igény kielégítését célozza meg. Ezért az eladhatóság haszontalan dolog, mely könnyű konzumművészetté tehet minden alkotást.
A vizuális költészet, a body art, a konceptualizmus, az assamblage, a forradalmi szöveges kollázs vagy a happening… viszont olyannyira a pillanat művészete, hogy valószínűleg eladhatatlan.
A letűnt szocialista rendszerek rendre kaptafára működtek, jótékonykodás és mostoha gondviselés látszatát keltették a kulturális életben. A művészetekben egyfajta gyomlálási gyakorlat érvényesült. Egyes alkotók nem is várták meg a cenzúrázás kínos folyamatát, inkább gyorsan magukévá tették az öncenzúra gondolatát. Értelemszerűen azért is gyakorolták, hogy békén hagyják őket, ezért vagy a támogatottak, vagy a megtűrtek kategóriájába sorolták be őket. Voltak természetesen olyanok, akik nem hajoltak meg. Csernik Attila a csendes ellenállás stratégiáját választotta. Jól tudta, hogy nem is a politika mozgatja a művészetet…
A nyolcvanas években az egykori előírások paradigmája és az intézményeken keresztülfutó eligazító rendszer a szoc-realista eszköztár túlzott igénybevétele következtében lassan unalmassá vált. Az erőltetett önismétlések kudarcélménye miatt, a modernizmus eszköztárát lassacskán be kellett engedni a művészeti gyakorlatba. Ez a lehetőség elsőként az élvonalbeli alkotókat bátorította fel. A modern szocializmust sejtető merész törekvések érdekessé váltak, a rendszer pedig lassacskán megszokta, hogy a radikális művészi kifejezés jobb a cenzúránál.
Csernik Attila is részt vett abban a radikális gyakorlatban, amelyben a vajdasági neoavantgárd törekvések, célként feldúsították az esztétikai sokkhatást kifejtő művészeti gyakorlatot, és hogy azt máris azonosították a művészettel és az élettel.
A csoport kulturális kontextusba helyezett radikalizmusa névleg nem irányult a szocialista társadalom alapelvei, csupán a bürokrácia ellen.
Az öntörvényűség dicsérete
Csernik Attila a kísérletező művészek nyomait örökítette át térségeinkbe. Írott, kollázsolt, tipografizált vagy akár háromdimenzióssá tárgyiasított vizuális költészetét műveli, body arttal, assemblage-zsal. Objekt-könyveket is készít, de elektrográfiával is foglalkozik. Mégis mindmáig a legismertebb a vizuális költészete, ahol a rituális szemléletű ősiség és a konceptualista, vagyis a gondolati művészet találkoznak. Melyben valamiféle köztes művészeti gyakorlatként rituális megjelenítési formarendszert követ vagy honosít meg. A tipográfia betűtípusainak, stíluselemeinek kreatív és játékos ötvözeteivel kísérletező Csernik Attila alkotásaiban a betű tipográfiai értéke jelentősen átminősült. Többértelmű képzőművészeti jellé alakult át, metaforává vált. Amikor betűhalmazait emberi testre vetítette, vagy átfestette, átragasztotta, annak konvencionális kódján túlmutatva a vizuális költészet, és a body art furcsa termékeny ötvözetét hozta létre. A body art így tulajdonképpen a vizuális költészet megjelenítési lehetősége lett nála. Ezen költészet néha érthetetlen-értelmetlen halandzsanyelven a dadaisták zavaros képleteit felidéző töredezett szövegrészeit tartalmazta, ami hol segélykiáltásnak, hol valamiféle tüntető szemléletű felhívásnak tűnt. Néha pedig valós üzeneteket, értelmes mondattöredékeket, képversköltészetet hordozott.
Csernik Attila művészetét a jellegzetes, befelé forduló gyakorlatok sora, a zárt társasági (művész)körökben bemutatott előadásai, performance-ai, body art munkái, a párhuzamosságokat lazán vagy szigorúan összekötő typoetry-jai, a test élőben, fotón, filmen, videón tárgyi(as) objektumként való felhasználása: egy sor minimalista, néha látszólag véletlenszerű beavatkozás jellemzik.
Ezen beavat(koz)ások az életben előforduló mindennapos cselekedetek, mindennapi tevékenységek nyomán történtek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Ezek a felforgató cselekményeknek is minősíthető akciói valamiféle eksztatikus aktivizmust jelentettek. A Bosh + Boschban ennek gyakorlatát kollégái, Slavko Matković és Szombathy Bálint is világosan megfogalmazták. Akcióik sok esetben elég durvák, gúnyolódóak és/vagy provokálók voltak. Például szándékosan nyomdai hibákat idéztek elő a Kommunista Párt Hírösszefoglalójában, átfirkálták, a nevetségességig átírták, „átértelmezték” a pártideológia különböző passzusait. Az efféle akciók nyilvánvalóan felforgató jellegű kitörési kísérletek voltak, és ikonográfiájuk az uralkodó ideológia provokálási szándéka volt.
Csernik Attila munkássága immár vagy hat évtizede zajlik: csendes és sikeres. Ő maga változatlan erőbevetéssel, frissességgel alkot és gondolkodik. Bár szellemi eszköztárát nem fitogtatja, hisz ma már nem gyárt rebellis ideológiákat, nem írja le és nem propagálja azokat. Csupán alkot, öntörvényűen. Nem nagyon érdekli mások bíráló, megítélő véleménye. Egyedi és utánozhatatlan. Univerzális világában ugyanis sosem volt helye holmi kiegyezésdinek, megalkuvásnak. Mint mondja, nem akar az alkotásaiból élni, nem akar hasonlítani senkihez. Szabad akar lenni.
KEDVES ATTILA, ISTEN ÉLTESSEN!
Összegzés
Csernik Attila (Topolya, 1941) művészeti tanulmányait Újvidéken kezdte. 1965 és 1967 között azonban már Montrealban tanult, ahol megérintette a pop art és más aktuális irányzatok szele is. Hazatért, és rövid ideig rajztanárként dolgozott Topolyán. 1969-től Vajdaságban dolgozott különböző újságok grafikai szerkesztőjeként. A Képes Ifjúság, majd a Dolgozók, a Magyar Szó, a Jó pajtás grafikusa. Miközben szerkesztőként dolgozott, tehetségét szabadidejében akadálytalanul kamatoztatta, és ebben az alkotói tevékenységében megalkuvást ma sem ismer. Művészete gazdag, sokágú. A teljesség igénye nélkül említjük meg egyéni kiállításait is. Az elsőt 1964-ben Topolyán rendezte. Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Topolyán, Temerinben, Belgrádban… volt nagyszabású tárlata.
Az 1970-es években oszlopos tagja volt a Bosch + Bosch csoportnak. Ez időben Szombathy Bálinttal Újvidéken még kísérleti művészeti folyóiratot is indítottak (Mixed Up Underground).
Csoportos kiállításon szerepelt jugoszláv és külföldi nagyvárosokban. Többek között 1973-ban Belgrádban, Balatonbogláron, 1974-ben Budapesten, 1975-ben Párizsban és Londonban, 1980-ban Zágrábban (Bosch + Bosch), Kranjban, 1988-ban Barcelonában… De állított ki Varaždinban, Rijekában is. Egyik kedvence 1975-ből, a bécsi Akademie der Bildenen Künste jóvoltából a jugoszláv korszerű művészetek kiállítása (Gegenwartige Kunst aus Jugoslawien).
Vizuális költeményeit TEXT címmel jelentette meg 1985-ben Újvidéken, ahol jelen volt a Tribina mladih (The Youth Tribune) csoport újvidéki művészeti „szeánszain”, és ahol 1986-ig kiállításokat szervezett. 2003-ban Equiem c. könyve jelenik meg CD-melléklettel. Számos vajdasági művésztelep résztvevője, közösen dolgozott, projekteket tervezett a délvidék legjobb művészeivel.
Nagyapáti-díjas (1980), Ács József-díjas (1990), Forum-díjas (2004) képzőművészünk. Munkásságát alaposan elemző könyv 2009-ben jelent meg szerbhorvát, angol és magyar nyelven Miško Šuvaković tollából.
Betűtánc
Beszélgetés Csernik Attila Fórum-díjas képzőművészünkkel
Betűk, betűsorok, betűmezők, betűfolyamok, betűhegygyűrődések... kicsik, nagyok, görbék, szabályosak, játékosak, harmonikusak vagy diszharmonikusak. Egy képzőművész, akinek a műveit még véletlenül sem lehet összetéveszteni másokéval, aki nem színekkel és a szokásos formákkal kommunikál közönségével, hanem az ábécé jeleinek képpé formálásával. Olvashatom is, ha akarom, a papírra rögzített szöveget, de nem feltétlenül szükséges ez ahhoz, hogy belehelyezzem magam az alkotások világába. A vizuális élményen a hangsúly, s esetében a napnál is világosabb: amit ő produkál, az nem a valóság puszta reprodukálása, hanem annak sajátos, csak rá jellemző átlényegítése. Ninkovné Kovacsev Olga adta a fenti találó címet a művész első retrospektív kiállítása katalógusának, ebben írja róla a következőket is: ,,...biztosan állíthatjuk, hogy Csernik Attila mind a vajdasági avantgárd mozgalom (...), mind a vajdasági illusztrációs műfaj tárgykörében nagyot alkotott. Az újvidéki főiskolán diplomázik, két évig Montrealban tanul festészetet, ott és New Yorkban ismerkedik meg az avantgárd művészeti irányzatokkal, mindig is fogékony az újra, hazajön, s egy rövid ideig szülőhelyén, Topolyán rajztanároskodik, majd a Képes Ifjúsághoz szegődik húsz-egynéhány évre műszaki szerkesztőnek - ez volt a lap hőskora, mondja, nagy dolgokat csináltunk mi akkor! -, később a Dolgozók, a Magyar Szó és a Jó Pajtás munkatársa, e lapoknál illusztrátor is. Egy időben body-arttal, vizuális költészettel, land-arttal próbálkozik, mintegy 40 kísérleti könyv szerzője vagy társszerzője... Nagy Apáti Kukac Péter- és Ács József-díjas, s nemrég megkapta az idei Fórum-díjat.
* Miért éppen a betű a képzőművészeti kifejezőeszközöd?
- Tulajdonképpen a rám gyakorolt irodalmi hatás következménye. A feleségem, az irodalmár Juhász Erzsébet nagy szerepet játszott ebben. Előtte is felhasználtam szövegeket a képhez, de nem ilyen formában. Bizonyos értelemben a kettőnk együttélése határozta meg a stílusomat, így kerültem a betű bűvöletébe, hogy aztán később annak vizuális értékeit keressem. A betűnek azt a részét akartam mindig megmutatni, amit az ember rendszerint nem vesz észre, mert magától értetődően a tartalmi töltete alapján ítéli meg. Amit én csinálok, az végül is egy elirodalmasított műfaj, azaz sem az irodalomhoz, sem a képzőművészethez nem tartozik szorosan, illetve mindkettőhöz tartozik. Nekem ez így jó...
* Szembetűnően gyakran alkalmazod az e-t...
- Az e betű meghatározza az életemet. A feleségemnek, a lányomnak, a fiamnak is e-vel kezdődik a neve: Erzsi, Emese, Előd... Lehet, hogy ez véletlenül jött össze, nincs benne semmi tudatos, szándékos. Azt viszont tudni kell, hogy ha az e mellé teszek egy t-t vagy mást, akkor is csak a vizuális kapcsolatot keresem a kettő között, nem a tartalmit, tulajdonképpen egy vizuális felületet alakítok ki, ami betűkből áll, s még akkor is ezen van a hangsúly, ha valami értelme van a szövegnek.
* Valószínűleg az információözön is közrejátszott stílusod kialakításában.
- Valóban, és az is, hogy újságoknál dolgoztam. Ti néztétek a szöveg értelmét, nekem meg mindig azt kellett néznem, hogy formailag szép legyen. Én a munkahelyemen persze számtalan kompromisszumot tettem, meghallgattam számtalan főszerkesztőt... Ott ,,eladtam magam, de ha a szobámban leülök dolgozni, mindig azt csinálok, amit én akarok, ami nekem tetszik. Nem érdekel, hogy azt valaki megveszi vagy nem veszi meg.
* És megveszi? Sokan eladásra festenek. Úgy, hogy az ,,mindenkinek tessék'. Mondjunk hát valamit a művészi erkölcsről.
- Én képet, ha hármat-négyet eladtam életemben, az sok... Főleg intézmények vették meg őket. Mondom, a munkahelyeimen hajlandó voltam a kompromisszumokra, a képeimben azonban nem. Megélni nem is tudtam volna belőlük ezen a tájon. Sosem eladásra dolgoztam.
* Hanem?
- A magam gyönyörűségére. Ez az a szelep, amelyen át kiengedtem magamból a sorscsapásokat, feldolgozom a tragédiákat, de a szép élményeket is.
* Melyik az az érzésvilág, az a mondanivaló, amely leginkább feszít téged?
- Minden, ami az életemben-életünkben megtörténik, ami az életemet széppé vagy csúnyává változtatja, vagy ami nehezíti. Ezeket a dolgokat így próbálom magamból kibeszélni. Amikor háború volt, úgy reagáltam, hogy a város- vagy a faluneveket írtam le százszor egy felületre. A betűn keresztül, úgy érzem, minden olyant el tudok mondani, amit valaki más színekkel vagy formákkal fejez ki. Most, látod, hogy itt a hajdújárási borkastélyban dolgozunk, a bor az, ami motivál. Begyűjtöttem néhány szép formájú vörös szőlőlevelet, s körülírtam őket...
* Egy nemrégi interjúdban a vajdasági magyar képzőművészet fogalmát emlegeted. Egyáltalán létezik ilyen?
- Bizonyos ételemben igen. Elsősorban arra gondolok, hogy magyar emberek csinálják. És vannak specifikus témák, amelyeket csak mi tudunk, vajdasági magyar képzőművészek feldolgozni. Mert egy erdélyi vagy egy felvidéki művész esetleg el tud képzelni egy, a miénkhez hasonló szituációt (pl. háború), de egy magyarországi magyar ilyesmire már nem reagál. Ilyen értelemben talán van vajdasági magyar képzőművészet.
* Milyennek látod a mai vajdasági magyar képzőművészeti életet?
- Az éveim számából eredően is sok mindent megéltem, s úgy érzem, sok mindent másként kellene csinálni. Azelőtt azt hittem, hogy minálunk a képzőművészet azért van hátrányosabb helyzetben, mert a miénk irodalomközpontú kultúra, s az irodalomnak több pénz jut. Most már látom, hogy az irodalom is olyan csóró szegény, mint a képzőművészet. Egyrészt kis környezet vagyunk, kevés a pénz... Ha fiatalon egy nagyobb, gazdagabb környezetbe került volna az ember, nyilván nagyobb lehetősége lett volna a kifutásra. Anyagilag is, szellemi téren is jobban jár, nagyobb támogatásban részesül. Itt mindenféle aprósággal meg kell küzdened ahhoz, hogy eljuss oda, ami egy nagyobb nemzetnél normális dolog a képzőművész számára. Nézd csak meg Magyarországot, Ausztriát, Belgiumot vagy Olaszországot... Ha csak a médiumokat veszed is tekintetbe vagy a könyvkiadást, már látod a lehetőségeket. S ott szeretik a képet, megveszik.
* Mi az, ami a képzőművészeten kívül fontos még az életedben?
- Egy rendes, normális élettárs kell ahhoz, hogy az ember megkapaszkodhasson. Család. Én családközpontú vagyok. Mindig szerettem a családomat... Törődtem vele.
* Jó ember, önzetlen, jó barát vagy, annak ismer mindenki. Sok sorscsapás ért ugyan, te mégsem veszekedtél soha senkivel, tetted a dolgod...
- Remélem, igaz, amit mondtál. Úgy veszem, hogy az embernek élnie kell a rá kiszabott sorsot. Én tulajdonképpen olyan vagyok, hogy minden embert magamban hordok, akivel valamilyen kapcsolatom volt. Akármilyen. S valamilyen formában mindig megjelennek a munkáimban is. Szeretem az embereket.
