Turistaként egy „halott” városban

Barlog Károly: Kovács Istenke álmodik

Isten hat nap alatt teremtette meg a Világot, a hetedik nap megpihent. Az ige volt mindebben segítségére, mely képes a „nincs”-ből „van”-t létrehozni, az ürességet kitölteni tartalommal. Mégis, mi volt a kezdetekben, s azóta mi van?

Barlog Károly Kovács Istenke álmodik című kisregényében e teremtés előtti állapotot kutatja, illetve arról a késztetésről elmélkedik, amely eme isteni „aktus” igényét megteremti. Egészen pontosan a magányról. A szerző ugyanis úgy véli, a kozmikus magány érzése lehet annyira termékenyítő, hogy valami újnak a létrejöttét előidézz

A kisregény központi szereplője, Kovács Istenke, egy „kopott és pecsétes zakójú, torz tekintetű dzsentri, akiből a látomások úgy nőnek ki, mint májusban a falevelek”. Vagyis inkább egy krisztusi korban lévő, álmodozó újságíró ő, aki könyvekben és nőkben méri az időt. Netán egy hajdani szép reményű zenész, aki a hangjegyek helyett végül a betűk mellé szegődött, és általuk, illetve a belőlük összeálló szavak által kísérli meg formába önteni a világot. Esetleg ő egy kortalan Krúdy-hős, aki hölgyek szoknyája mellől kávéházakig sodródik, majd vissza, s a létről, elsősorban önnön létezéséről bölcselkedik.

Valóban így van, és mégsem egészen így. Kovács Istenke ugyanis mindezen figurák ötvözete. Két lábon járó, földi lény, aki álmai szerint „maga a Teremtő, az öröktől való Kovács”. Aki emlékekből, képzeletből, álmokból hoz létre valami újat, mágikus erejű szavakkal teremt. Történeteket, regényt, saját világot, amelyet önnön tetszése szerint alakíthat, belakhat, s ahol biztonságban érezheti magát.

Barlog Károly regényhősét Újvidékre utaztatja, s Kovács Istenke az események idejének hat plusz egy napját a székváros „díszletei” között tölti – azaz bejárja a város jellegzetes helyeit, megfordul a Spensen, a Duna-strandon, a Művészklubban, a Hotel Vojvodinában, s a városmag kocsmáinak némelyikében, mégis a Teátrum Kávéházban ver tanyát legszívesebben.

„Mert Kovács Istenke, mondhatjuk így, eredendően magányos volt, folyton azt érezte, hogy megfojtják az őt sorjázó gondolatok, álmok, és ezt a folytonos vergődést, haláltusát lehetetlen kibírni a presszógép, a poharak és a korsók kamarazenéje nélkül.” A Teátrumban viszont adott mindez, sőt Filip, a figyelmes pincér, kiváló hallgatóságnak bizonyul. Neki mesél Kovács Istenke az addigi életéről, a családtagjaival való kapcsolatáról, egyetemi bulikról, lányokról, álmokról, félelmekről, s mindenekelőtt a városhoz való viszonyáról, ugyanis úgy véli, ha beszél minderről, talán egyszersmind maga mögött tudhatja. Leszámolhat vele, új lapot nyithat. Megkezdhet egy „Újvidék utáni” életet, még akkor is, ha ez a város „sorsfordító” volt számára, és úgy érzi: „Újvidék után (máshol) nem lehet írni”. „Pokoli dolog turistának lenni egy ilyen mozdulatlan, halott városban”, „nincs már itt semmi élő, minden, ami van, csak halvány árnyéka annak, ami azelőtt volt” – mondja, mégsem olyan egyszerű szakítania mindezzel.

A régi élet, a múlt, a város nehezen ereszti.

Egyedüli mentsvára talán csak az irodalom. Könyvek, amelyekbe belefeledkezhet, és történetek, amelyeket maga teremt. Számára „a nyelvben való létezés, a szavak nyújtanak biztonságot. Úgy véli, hogy a világot is már csak a szavak képesek összetartani, megjavítani.” Megteremteni is – tegyük hozzá. Hiszen Barlog kisregénye teremtéstörténet. Hat nap alatt épül fel a regényvilág, amellyel a szerző is és amelyben a főhős is teremt. A hetedik napon pedig mindkettejük megpihen.

Hogy sikeres-e a teremtés, teljes-e, otthonos-e a létrejött (regény)világ – már másodlagos, hiszen a szerző az álmok és a regénybeli valóság kombinálásával az egész alkotását zárójelbe teszi, egyszersmind éreztetve, hogy teremtés is, alkotás is valamiféle pótcselekvés, hisz a magány érzése általuk sem szüntethető meg végleg. Öröktől való és ciklikus, ahogy az élet maga. Legfeljebb pillanatokra hagyható magunk mögött. Egy történet erejéig, például, melyet a szavak művészetének tudója teremt, s amelyben szerző is, olvasó is önmagát keresheti.

Bús képű lovagja az Időnek

Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében

Szögi Csaba két verseskönyv és két regény után Utolsó éjszakánk Velencében címmel lírai kisprózáit rendezte kötetbe. Az írások zöme talán nem ismeretlen az olvasók előtt, korábbi változatait már olvashatták a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében, a napilap Jó reggelt rovatában, valamint a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lapszámaiban. Az átdolgozott írásművek huszonheted magukkal kerültek „egy fedél alá”, s kivétel nélkül arra hivatottak, hogy szerzőjük lírai oldalát mutassák be. A cím alatti műfaj-meghatározás szerint fényképnovellákat olvasunk, egyslukkos fajtát, viszont a rövidke írásokat szinte szétfeszítik a költői képek és lírai futamok, a szerző beszédmódja minnesängerekéhez és trubadúrokéhoz hasonlítható. Ermidsomm éjjelén, Ermidsomm éjjelén négy boszorka száll. Tűzvirág-rejtekén, az eltűnt időben hajnalfényt kaszál. Körbefut az én, körbeszáll az én szerelmem új szikrák tavaszán. Égbe fut a szán, Égbe jut a szán. Vejnemöjnen rénszarvasa, bűvös erőd fejtsd ki menten: szárnyalj szélnél sebesebben, huss!...– kezdődik ekképp a Tánc című alkotás, amely már a prózán túlmutatva nemcsak a lírához, hanem a zenéhez és az önfeledt tánchoz közelít.

Oldalról oldalra haladva élhetünk a gyanúperrel, hogy Szögi Csaba sajátos játékot játszik, kihegyezte pennáját, és beleírta magát néhány novellának álcázott költeménybe. Eltanyázik a sorok között, jókedvében dzsiggel picit, rőfös szakálla balra-jobbra libben, rámás csizmát és rakott szoknyát visel, húzza a lábát mint a sebesült rókák, macilányokkal szemez, remeteként elmélkedik, a kedvesére kacsint, majd a homokpuszta felett elröppen egy távolabbi csalitos felé. Mindeközben hömpölyög a… Mi is? A fényképnovella-vers.

Minden szempillantással megszületik a pillanat, a kép, a költemény. A regös azt festi eléd ékes énekszóval, ami egy-egy pillanatban lelki vagy fizikai retinájára égett – foglalja össze Szögi egy helyütt a kötetben olvasható írások keletkezéstörténetét, utalva egyszersmind arra is, hogy a képet, látványt, pillanatnyi hangulatot megragadó írások mindössze lenyomatok, kivonatai valami mögöttesnek, gyaníthatóan egy komplex szerzői univerzumnak, amelyben helyet kapnak korábbi olvasmányélmények, mítoszok elevenednek meg, garádiccsá válik Weöres létrája, elhervad Radnóti elalvó nyírfaága, Updike horgászni indul, átlibeg szemünk előtt az ómagyar Mária, valaki átír nekünk egy LGT-dalt, talán a szférák felől ősi tamtamok ritmusára árad a zene, felidéződik az Énekek énekének pomagránátja és a következő mondat minden szavába itatódva életre kel Balázs Béla: A bennem nyugvó csend ősibb, mint én magam vagyok, az ő részét képezem, belőle nőttem ki, és csak akkor fáj bennem, ha hűlni kezd, ha már nem figyelek oda rá, ha már nem szólítom, ha elfelejtem a benne lakó angyalt, aki pedig súgna, a legjobb tanácsot adná mindenkoron, amikor szükség van reá.

Az írások tere és ideje megfoghatatlan: Sohaország, Sehol szigete – rejtett belső világ kivetülései. Az íráskényszert kiváltó gondolatfutam meditációhoz hasonlítható, a szerző felkerekedik, megfogalmazása szerint alászáll a katakombák mélyére, megkísérel bepillantani a világ virtuális szeméremajkai közé. Utazása egyfajta zarándoklat. Ezt a hegyedet is megmászom, Isten, meg én, a következőt is! Bejárom összes tájaidat, érinteni, érezni akarok minden szirtet, dombot és lankát a magas Ég alatt, szürcsölni fogok minden hűs forrásból, hogy erőt gyűjtsek a következő csúcs tikkasztó kaptatójához, hol verejtékem a mai utam végén is a Föld arcára csepeg majd, ahogy mögöttem lassan elvérzik a hevesen ziháló alkonyat – fogalmazza meg ekképpen ars poeticáját Szögi Csaba a Zarándoklat című írásában, amelyben kifejti abbeli igényét is, hogy szívesen venné, ha e zarándokút során az olvasó társául szegődne, és felkísérné a következő kaptatókra.

Hogy a vándorlás során történik-e valami említésre méltó? Seregnyi apróság. Az éjszaka duzzadt fekete rózsabimbóvá válik; egy néni hajtja lassan a biciklijét, végig a Mária utcában, a forgalommal szemben; Velence városa az éj nehéz leple alatt buján elterpeszkedik; a Múzsa nyaralni ment, se képeslap, se üzenet; gyanakvóan pislog egy marcona rendőr; az Ige ott lebeg a vizek felett és a Nap duzzogva el. Akik a nagy ívű, fordulatokban gazdag történetek kedvelői, valószínűleg keveslik majd ezen aprócska mozzanatokat, amelyek köré szerveződnek Szögi Csaba keleti szőnyegekhez hasonló, ékes pársorosai, de az ajánlás tanúsága szerint nem is nekik szánta őket a szerző. Hanem a szikrák örököseinek, akik az Idő búsképű lovagja csatlósaiul szegődve minden csúcson új lélekzetet vesznek, és füttyögve indulnak tovább.

Rongyszőnyeg hátáról a világ

Jódal Rózsa: Az éjszaka megérintése

Jódal Rózsa a közelmúltban, 80. születésnapján vehette át Zomborban a Herceg János Irodalmi Díjat, s e jeles alkalomra időzítette a Forum kiadó az írónő legutóbbi kötetének megjelentetését. Az éjszaka megérintése című, reprezentatív kiadvány Fekete J. József értő válogatói munkájának köszönhetően ad ízelítőt Jódal Rózsa eddigi, több évtizedes irodalmi munkásságából, kizárólag a novelláira összpontosítva. A kötetbe sorolt 34 írás az elbeszélések tematikája és stiláris megformáltsága alapján öt ciklusba rendeződik, ezáltal elkülönítve a háborús témájú, a látomásos, a reális, a szerelmi, valamint a formailag kísérletező elbeszéléseket. Mindezek – a tematikus és formai gazdagság ellenére – egységet alkotnak, hiszen rokonítja őket a gazdag nyelvezet; a realitás, az álom és a képzelet határát egyaránt érintő narráció; a groteszk és a fantasztikum sajátos ötvözése; valamint a nagybetűs Nő középpontba helyezése, hiszen kislánykortól az idősasszony-korig szinte minden léthelyzetben tematizálódik a nőiség, elsősorban a szerző felidéződő emlékei, élettapasztalata által. Emellett az írónő – miként Fekete J. József az utószóban megfogalmazza – „szívesen él az ekfrázis, vagyis a képzőművészeti alkotások leírásának, szavak általi megjelenítésének módszerével, szívesen vonja történeteibe a természettudományos és művészeti ismereteit, tárgyi szempontól ezekből alapozza meg elbeszéléseit”. De a társadalmat görbe tükörként ábrázoló alkotások nemcsak festményeket idéznek meg, hanem irodalmi előképeket is, közülük is leghangsúlyosabb Dino Buzzati olasz író Hajtóvadászat öregekre című elbeszéléskötetének egyik-másik darabja, valamint kiemelendő a filmes párhuzamok közül Akira Kuroszava A vihar kapujában című kultikus filmje, amelyben, miként Jódal Rózsa több novellájában is, a történetek elmesélhetőségének buktatói körvonalazódnak. Az írónő a Változatok című novellájában játékosan épít erre a „rashomoni mintára”, hiszen egy alaptörténetnek nyolc befejezést kreál, a szereplőinek különböző nézőpontjai alapján, ily módon fogalmazva meg, hogy nem létezik teljes, hiteles, kerek, lezárt történet, minden elbeszélés csakis egyféle változat lehet, amelyet mind a szerző, mind a hallgató saját magán átszűrve ragad meg. Ezáltal hívja Jódal Rózsa az olvasót is abba a játékba, melynek tétje, hogy az irodalmi műveken keresztül megkíséreljük rekonstruálni tágabb környezetünk elmúlt évtizedeinek történéseit, jellegzetességeit, eseményeit, embertípusait, a legáltalánosabb sorsképleteket, amelyek ismerősek mindannyiunk számára, akik saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy hogyan gázol át rajtunk a történelem, hogyan csapódnak le ránk a társadalmi hatások, és hogyan öröklődnek át a háborús, egzisztenciális és párkapcsolati traumák, sikertelen életvezetési minták az újabb generációkba, meghatározva sokadíziglen az utódok életét.

A sajátos irodalmi-rekonstrukciós játék elsősorban emlékeken, élményeken és intuíción alapul, tere pedig a kies vajdasági közeg, elsősorban Újvidék és Versec, illetve e települések környéke. Az előbbi az írónő lakóhelye, az utóbbi pedig szülőhelye, s a két város közötti fesztáv térbelileg és időbelileg is leképeződik. Nemcsak a tartományi székvárostól A hét sváb írójának, Herczeg Ferencnek szülővárosáig utaztatnak tehát bennünket e történetek, hanem a jelenből a múlt század közepéig, a második világháború időszakáig, s talán befelé is, a lélek és a tudat mélyrétegei felé. Hasznos eszköz ehhez egy rongyszőnyeg, azaz Jódal Rózsa nagymamájának „tarka tyilimje”, amely bár molyrágta kacatnak tűnhet, egy varázsszó kimondásával csodás repülőszőnyeggé válik, s a Kossava révén röpít bennünket időn és téren által, vissza a múltba, az írónő gyerekkorába, a Várhegyre, a Temesvári utcába, a Concordiára, a kezdetekhez. A varázsszó pedig: Versec! A hajdan soknemzetiségű, pezsgő kulturális élettel bíró város neve. Versec, ahonnan, sok ismerőséhez hasonlóan, maga a szerző is elköltözött, de a kötelékek, a kusza szálakkal bogozott emlékek és események folyton visszahívják, és nemcsak a hajdani lakóját, hanem a vele érkező olvasót is önvizsgálatra késztetik. Felvetik például viszonyunkat a saját szülőhelyünkhöz, a szeretteinkhez, az ismerőseinkhez, a múltunkhoz és a hajdan dédelgetett álmainkhoz, mindahhoz az úthoz, amit születésünk óta bejártunk, és a gyökerekhez, amelyekkel a hagyományainkból táplálkozunk. Bejárhatjuk ugyanakkor a mögöttünk hagyott évtizedeket, a szocializmus besúgástól és kiszolgáltatottságtól terhelt időszakát, a háborús megtorlások idejét, a lehúzott redőnyök mögötti rettegés éveit, a délszláv összecsapások borzalmainak időszakát, a szegénység, a sorban állások, a sötétség, a kenyérgondok, a félelem hónapjait, s mindezek szimbólumaként a Fekete tündérrózsák szigetét is, amely a kötet azonos című novellájában létállapotunk szimbólumává válik. A lebombázott újvidéki híd roncsainál útra kel ugyanis egy komp, rajta a túlparti temetőbe igyekvő gyászmenettel, a folyó közepén azonban megtorpan a jármű, és lecövekel a szárazföldtől távol, kiszolgáltatva a víz sodrásának, s a körülötte tenyésző buja növényzet mérgező nedveinek. Halálvirágok halálszigetévé válik, ahonnan már nem érhető el a part, s a rajta sodródók csak a végső megváltásban reménykedhetnek.

E megrázó allúzió hatása felfedezhető a kötetbéli novellák zömének hangulatában is, hiszen az elbeszéléseket belengi az elmúlás, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság, a nyomor és a pusztulás, még a szerelmi témájú történetekben sem nyerünk feloldódást, hiszen bennük e nemes érzés is inkább a túlélési stratégia része, és miként a körülöttünk lévő világ, éppen olyan mulandó. Mégis, komorságuk és hátborzongatóan szürreális jellegük ellenére is magával ragadóak a kötet történetei, tanúsítva, hogy szerzőjük vérbeli prózaíró, akinek fantáziájához talán csak parttalan mesélőkedve és alkotói sokoldalúsága mérhető. Méltó partnere Igor Bartolec, a kötet illusztrátora, akinek természetfotói nemcsak megjelenítik, hanem esetenként továbbárnyalják Jódal Rózsa történeteinek mondanivalóját.

Nagymosás után

Friss női hangok a vajdasági magyar irodalomban

Nagy-Jugoszlávia széthullásával a kilencvenes években megszűnt a vajdasági magyar folyóiratokat és a magyar nyelvű könyvkiadást éltető támogatások zöme, negatívan befolyásolva ezáltal a tar­tományban a magyar nyelvű könyvek és periodikák megjelenését. A publikálni szándékozók előtt beszűkült az irodalmi tér. Az egzisztenciális lehetőségek és távlatok hiánya a fizikai és szellemi bezártság érzésével párosulva egyfajta kultúrválságot eredményezett, mely a „befutott” és az éppen csak pályára lépő alkotógenerációk tevékenységére egyaránt rányomta a bélyegét, a vajdasági magyar nyelvű irodalom mélyrepülését eredményezve. A kétezres évek eleje óta viszont jó értelemben vett változások tapasztalhatók a vajdasági irodalmi berkekben, a „padlóra került”, sokak által el­siratott „vajdmagy” irodalom éledezni látszik, sőt egyre nagyobb pezsgés tapasztalható a „háza táján”. A már meglévők mellett két új irodalmi folyóirat indult, a DNS és a Sikoly, valamint két internetes folyóirat, a Jelfolyam és a zEtna, utóbbi könyvkiadóként az elmúlt tíz év vajdasági magyar szépirodalmi könyvtermésének jelentős részét jegyzi. Az új fórumok egyre több izgalmas hangot, irodalmi szemléletmódot képviselő alkotót vonzanak, különbözőségüknél fogva más-más befogadói réteget szólítanak meg, alkotó- és olvasóközelibbé próbálják tenni az irodalmat. A rendszeresnek mondható irodalmi rendezvények, estek, műhelymunkák egyre több érdeklődőt mozgatnak meg, s a már „mozgásban lévő”, illetve a most induló tollforgatók is megtalálhatják a helyüket ebben a kínálatban.

A legújabb írógenerációban hangsúlyos a „női vonal”. Folyóirat-publikációk, kötetek, irodalmi díjak igazolják, hogy relevánsak e friss, női hangra írott alkotások, s ígéretes alkotópályák indulását jelzik. Legutóbbi kötetük bemutatásával három alkotót ajánlok közülük az olvasók figyelmébe.

Leárazott történetek – Bencsik Orsolya: Akció van!

„Akció van, ezt mondta a Pityu, miközben megsimogatta a kutyám fejét.”

Hogy Bencsik Orsolya prózai vénája hangsúlyosabb a lírainál, már Kékítőt old az én vizében című, első kötetének prózaverseit olvasva kitűnt, s a könyv megjelenését követő interjúkban a szerző jelezte is abbéli szándékát, hogy a lírát hátrahagyva a prózával kacérkodna szívesebben. Az Akció van! kisprózáit olvasva kiviláglik, hogy ez Bencsik „valódi” műfaja, kétszeresen is hazatalált benne. Részint mert olyan biztos kézzel alkotta meg különleges hangulatú, frappáns történeteit, hogy az olvasó gyakorlott novellistát sejthet mögöttük, részint pedig amiatt, mert valóban haza, a poros kis alföldi mezővárosba vezetnek, ahonnét a figyelő szerzői szem nap mint nap pásztázta környezetét, hogy annak jellegzetes figuráit, jelenségeit, életérzését papírra vetve megalkossa saját novellavilágát. Novellavilág, mondom, mert a kötetcím alatti műfajmegjelölés tanúsága szerint kisprózák gyűjteménye a kötet, viszont mivel lényegében azonos szereplők bukkannak fel a történetekben, melyek ezernyi apró kapcsolódási ponton ölelkeznek, akár novellafüzérként is tekinthetünk rájuk, vagy sajátos családregényként, hiszen a mellékszálak mellett egyetlen család sorsa bontakozik ki bennük, szakadozottan, kihagyásosan bár, de követhetőn. Sőt, akár új műfajba is besorolhatók, ahogyan az Akció van! belső borítóján, Nyúlszív őrmester ajánlójában olvasható: „B. O. remek történetei a nyúlfarkak (pszeudo)műfajából.”

Ugyanezen ajánlóban olvasható a következő is: „B. O. nem ismer félelmet, ódzkodást, álszemérmet; mindent megmutat, közben megnevettet vagy megfintorgat erősen görbített, groteszk és abszurd-realista világában”, mely világot az ajánló szöveg írója „csupaszon vinnyogó univerzumnak” nevezi. Valóban, Bencsik Orsolya teremtett világa, abszurd-realista voltának köszönhetően, rabul ejti olvasóját, s mivel a szerző összemos mesét, álmot, képzeletet, emlékeket, más szerzői univerzumokat (Tolnai, Balázs Attila, Updike, Golding…) a valósággal, sőt a groteszk ábrázolástól sem ódzkodik, nem meglepő, ha a szereplői hétköznapi helyzetekben is állatfigurává, növénnyé lényegülnek át, például a nagyapa nyúllá, a dédmama macskává, az elbeszélő repülő hallá, a nagymama véres disznószívet nyalogató szitakötővé vagy éppenséggel virággá változik, a nyulak elrepülnek, egy cet gyomrában lehet hajókázni a Nagy Vízen túlra, a Bajuszos Menyasszony az űrből figyeli Guszti bácsit, a nyakas örök vőlegényt, és a tó partján szirének élnek. Mindeközben finoman árnyalódik a vajdasági kisváros díszlete, a benne élők mindennapjai. Előkerülnek a böllérkések, piros babos tál tartatik a disznó elmetszett torka alá, a cukortól elüszkösödött lábú, háromszáz kilós nagyapa betegágyához turisták járnak, megjelennek a háborús övezetekből menekülők, és üzletelnek, a kiskocsmákban filozófiai eszmefuttatások hangoznak el, a kerítések mentén karfiolfejek és paradi­csomok nőnek, zsilettel metszik ketté a hernyók testét, bűz terjeng, mindent ellepnek a legyek, és az emberek rádöbbennek, hogy többé már nincs tengerük. Bencsik Orsolya tükröt és görbe tükröt tart egyszerre elénk, szórakoztat és elborzaszt, komikumot és tragikumot vegyít. Filmes nyelven szólva, Buñuel, Fellini vagy Kušturica módszereivel „abszurdizálja” a valóságot, jelezve, hogy a borzalmakat könnyebb a humor és a fantasztikum prizmáján keresztül láttatni és látni. Egy helyütt meg is jegyzi: „Az egész világot a füllentés tartja fenn. Ha igazat mondanék én is, hirtelen megszűnne létezni.”

Az Akció van! illusztrátora, Emil Kadirić pompásan ráérzett az írások hangulatára, világból kiragadott, lecsupaszított, suta figurái úgy néznek ránk vissza a pőre lapokról, mintha egyenesen a sorok közül pillantanának ki. Egyszerre borzongatók és szerethetők. Ugyanazon közeg részei ők is, melyből Bencsik Orsolya írásai is táplálkoznak. A kissé szagos, posványos, mégis otthonos kisvilágé, amelynek esendő, álmokba menekülő „lakóit” talán csak egy hangzatos akciós ajánlattal lehet felrázni. Figyelem, figyelem! Huszonhárom faramuci történet egy csomagban! Alig három óra alatt „felfalható”! Csak itt, csak most! Megéri a pénzét! Tessék kosárba tenni! Akció van! (Forum – József Attila Irodalmi Egyesület– PRAE.HU, 2012)

Szójatej és lilán suhanó szőkeség – Lovra Éva: Amikor otthon van a sehol

„Ennyi a mi kis életünk, néhány ezer év kővé dermedt cipója.”

Első kötetében Lovra Éva különleges utazásra invitál. A Milánó–Torino–Bologna–Firenze–Róma–Szardínia–Milánó útvonalon kalauzolja végig kalandvágyó olvasóit, s miközben építészeti látványosságokat, életképeket, hangulatokat próbál megfogalmazni, saját világába is betekintést enged. „A történetek lényege az utazás, a szabad asszociáció, mikor néha messzebbre jutunk a vonatra várakozás öt percében, mint az egész előttünk álló élet alatt” – kapjuk meg a kötet bevezetőjében sommázatát az előttünk álló történetfüzérnek, finoman utalva arra, hogy ne hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú prózára számítsunk, hanem laza szerkezetű alkotásra, melyben az asszociációé lesz a főszerep.

Az építőművészet és építészet szakos szerző/narrátor Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete című könyvéből nyert információkkal a tarsolyában, lendülettel és kíváncsisággal felvértezve vág neki egy többhetes utazásnak, sorra járja Olaszország építészeti kincseit, s a látottakat és tapasztaltakat karcsú kis kötetbe sűrítve nyújtja át az olvasónak. Az Amikor otthon van a sehol mégsem szimpla útleírás. A szerző önmagán átszűrve fogalmazza meg élményeit, ennek köszönhetően mintha az ő sikkes napszemüvegén át látnánk Olaszországot, s a városról városra meghatározott útvonal nyomán egy finoman végigvezetett történetszálat is követhetünk, mely szinte jelzésértékű diszkrétséggel húzódik meg a háttérben, mégis helyenként olyan érzést keltve, mintha egy kihagyásos szerelmi történetet olvasnánk éppen, s az útleírás hivatott elkendőzni a pikáns részleteket.

A kötetbéli Lovra Éva, vagy ahogy a Kedves szólítja, Evecita törékeny szőkeségként lépdel ki a milánói reptér bejárati ajtaján, lábán piros cipellők (Hello, Dorothy!), pőre vállán tarka selyemkendő, lenge, hófehér szoknyája alá kap időnként a szél („Monroe-effektus”, „Andy Warhol-féle pop-art asszociáció”), és óriási vörös bőröndöt vonszol maga után. A bőrönd e három főszereplős történetlánc második főszereplője, ugyanis hűséges útitársként kíséri gazdasszonyát a hosszú úton, egész a kiszenvedésig, amikor is keréktörötten hátrahagyják egy kuka mellett, mint a „csordától lemaradt beteg állatot”, amely „hatalmas vérző vörös bőrönd, vörös tetem, halott, vöröslő koporsó, utca köveire száradt meggyszín vérként” aposztrofálva íródik ki végül a történetből, átadva helyét egy ezüstösen csillogó, modern „városi dzsungelharcosnak”. Harmadik főszereplő maga a Kedves, a névtelen lovagias társ, aki épp hogy csak említődik itt-ott, és bár apróságokat tudunk meg róla: mindig kéznél van, ha kell, kisegít, fordít, kiflit hoz, kávét főz, mosolyogtat, kalauzol, hű közös Guinness-szenve­délyükhöz, ezért félbarnát iszik, a „mio piccolo Sardo, az én kis szárdom, aki vigyázott az ő Eve­citá­jára”, nyilvánvaló, hogy nemcsak idegenvezetőként, hanem múzsaként is lényegesen több szerepe van, mint amennyit az őt említő néhány félmondat sejtet. Ők hármasban vágnak neki a körútnak („mellettünk haladnak a századok, a megkövült élet egy-egy pillanata”), hogy gyalog, vonaton, hajón, kis piros Fiat 500-ason vagy lila kerékpárra pattanva („kerékpár-romantika, fellibbenő szoknya – lilán suhanó szőkeség”) járják sorra a betervezett városokat és nevezetességeket, s egy-egy pihenőponton szusszanva elfogyasszák kedvencüket, a Kedves egy félbarnát, Evecita szójatejes kávét (így még csak-csak elviselhető a „tejmentes világ”).

Történetről történetre haladva megelevenednek előttünk az olasz városok, leghangsúlyosabban talán Bologna, az a hely, ahol Éva úgy érzi, szeretne élni, „S most itt van ez a kicsiny, olaszországi város, aminek minden porcikáját szeretem, nem zavar a pályaudvar melletti park elhagyott piszkos eleganciája, a kövekkel kirakott utcák talpszaggatása, sem a szagok”, s persze Firenze, álmai egyetlen helye, amelyben csalódott, ugyanis a turistaözön miatt élvezhetetlen a város látványa, szem elől rejtettek maradnak kincsei. Megkapóak az apró életképek, a rózsát áruló pakisztáni, aki elmesélte élete történetét, a firenzei belvárosban egyszerre, organizmusként mozgó tömeg, a kéregető román cigányasszony, aki már tökéletes angolt és olaszt beszél, a római kútfelirat, mely szerint Bernini előbb felépítette, mint amennyi idő kell a megtisztításához, a reggelente piacra siető kofák, a régi lépcsőházak dohos lehelete, az eső után befolyó víz nedves foltjai a falakon meg az udvarokon, Róma macskái a romkertekben és az oszlopok tetején. Olyan adalékok ezek, melyek ismeretében mintha beleszippantanánk Olaszország illatába, a részesének érezzük magunkat, ott tébláboló turistának, aki részleteiben kutatja a várost, és fogékony az apró szépségekre.

Az utazás és a megtekintett látványosságok azonban csupán vázat biztosítanak a történeteknek, szilárd keretet, amelyre kifeszíthető a szerző gazdag asszociációs hálója, amelyben kedvenc festők, filmek, színészek, könyvek, zeneszámok egyaránt helyet kapnak, így Hieronymus Bosch (és madárfejű emberei), Tiziano, Michelangelo (Goldingot Michelangelóhoz hasonlítja, véleménye szerint mindkettejük alkotásai megtisztítják a lelket), Dalí, Rodin, Van Gogh, Raffaello, Marcello Mastro­ian­ni, Woody Allen, Mary Poppins, Gina Lollobrigida, Audrey Hepburn, a Vanília égbolt és A zongorista, Majakovszkij, Oscar Wilde, Tolkien, Zola, az Ezeregyéjszaka, Gulliver, a narancskörte hangú Dinah Washington, Gaudí és a gyakran emlegetett Marilyn Monroe is beépülnek a sorok közé.

Lovra Éva kötetét nem ajánlatos egy szuszra végigolvasni. Túlságosan lírai ahhoz, hogy egyszerre habzsoljuk be. Az elcsipegetését, félórácskákra bontott ízlelgetését ajánlom, gőzölgő kávéval a kézben, felpolcolt lábbal, derengő napsütésben. Hogy át tudjuk venni a sorok lüktetését, el tudjunk kalandozni a gyönyörű leírásokon, össze tudjuk kapcsolni a képzettársítások kusza szálait, s elmerülhessünk a míves, helyenként cikornyás nyelvezetben. „Talán a legszebb naplemente, amit valaha láttam, talán mert nem volt szárazföld, a lenyugvó nap skarlátszín emlékezés, kis nosztalgia, az elmúlás ígérete, a befejezésé, ami valamikor akkor kezdődött, és most ért véget, egy kerek egész, gyönyörédes napkorong. Egy pillanatra vérré vált a víz, majd még egyet lobbant, s kihunyt az érzés, hol van már a szerelem, csak sötétség és hideg szél” – mondja egy helyütt erős líraisággal, s rövidebb, frappáns megállapításokat is bőséggel találunk az írásokban: „Szeretem a templomok sejtelmes félhomályát, ahogy a mellkasomat szorítja hatszáz év történelme.”

A kötet címében foglalt otthonfogalom, valamint a mindenhol–sehol ellentétpár fogalma az úton levés során átértékelődik, új értelmet nyer, ahogy apró élménydarabkákból építkezik az emlékezet, úgy az Otthon is sok kis átmeneti otthon összességéből tevődik össze, ilyen értelemben bárhol rátalálhat az utazó, de teljes valójában talán egyetlen helyen sem létezik. „Mindig van egy »kishaza«, ami vár, amit ismersz, ahova visszavágyol és vissza is térsz, mikor eljött az idő, hogy újraéld az elvarázsolt álvalóság normális hétköznapjait. Ingázás, kicsit ott s kicsit itthon, kicsit séta és rácsodálkozás…”

S hogy ezek a lazán összefűződő történetek végül mégis egységes egésszé állnak össze, a precíz szerkesztésnek és a jól elhelyezett érintkezési pontoknak köszönhető, eladdig, hogy az utazás lezárultával, a kötet végére érve marad bennünk némi kielégítetlen kíváncsiság, így megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy a szerző részéről is mutatkozik folytatásra való igény: „Valahogy zárnom kellene ezt a történetet, kerek egészet adni, de még mindig hagyni időt, teret és vágyat a folytatásra.” (Forum, 2011)

Nagymosás után – Terék Anna: Duna utca

„de csak nem tudtam elkezdeni a sírást, ahogy az eső nem tudta elkezdeni önmagát”

Terék Anna második verseskötetében egy vérbeli mosónő igényességével szeretné tisztára súrolni a világot. Elsősorban saját, jól belakott kis világát, az őt körülvevő tereket, múltjának és jelenének fontos állomásait, mindezzel együtt saját magát is. Mosnivaló akad bőven. Városokról, utcákról, épületekről a mindennapok mocskát, a hajból férfiak illatát, a nyakszirt bőréből érintéseket, belülről, a szívtájékról emlékek hordalékát.

Verseiben a szerző úgy kalauzol el bennünket Topolyára, az Adriára, Szabadkára, Isztambulba, Párizsba vagy Pestre, hogy közben szemerkél, szitál, hullik vagy zuhog az eső, s lecsorog a macskakövek közötti lefolyókban mindaz, ami feloldódhatott. A lassú Párizs című versében a szűnni nem akaró eső akár egy óriási égi lavórból ömölne alá, a várost mosdatja. „…az utcák szélét mosta, / mosta magával a rongyokat, / az újságokat, a csikkeket / s a csikkek végéről a rúzsnyomokat… próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia…”. Ez a kép később, a kötet legsikerültebb, a pesti esőben című záró versében újra visszatér, immár Pestet áztatják, súrolnák tisztára az óriási cseppek, csak itt már csermelyekké, majd hömpölygő áradattá duzzadva mossák tisztára a körutat, a rakpartot, s a testből is feloldják mindazt, ami a bensőt nyomasztja. Amiktől szabadulni kellene, amiket jobb lenne hátrahagyni vagy csak úgy kisírni. Különböző könnycseppekkel. A kötetben ugyanis egész könnycsepparzenál említődik. Akár Gombóc Artúr, aki a kerek, lapos, kicsi, nagy, töltött, mogyorós, roppanós és ki tudja, még hányféle csokit tartogat szükség esetére, Annának rövid, hosszú, sós, viszketős és kristályos könnyei is vannak, ha sírni szeretne. Márpedig sírni szeretne, és sír is. Topolyán, Szabadkán, Szarajevóban, Párizsban, Pesten, a villamoson, a Duna-parton, ölelkezéskor, séta közben, levelet olvasva, randi után, egyszóval bárhol, bármikor. Szabadulni szeretne. Félelmektől, múlttól, szeretők emlékétől. Szorongásai, akár a többi korabeli lányé, a gyerekvállaláshoz, az illanó ifjúsághoz, a párválasztáshoz kötődnek („Anya, mi lesz velem, / ha elfogynak a férfiak, / elfogyasztják őket / a nők és a homoszexuálisok…” – Kunigunda útja), s néhány szerető – a kisbetűs attilák gyűjtőnév alatt – is felbukkan, hogy jelentős vagy kevésbé jelentős nyomokat hagyjon maga után („…mert széppé válhat egy ember / és jaj, nagyon szerethetővé, / annak ellenére, hogy egy / unalmas pöcs…” – gyalog a Thököly úton). A sírás persze nem szükségszerű magatartási forma, hiszen nem egyetlen eszköze a felejtésnek, a belső rend megteremtésének, csupán alternatíva, melyet a szerző a verseket összefűző szálként vezet végig a köteten, s a külső megtisztulás ellentétpárjaként a belső megtisztulást segíti elő.

Azonban nemcsak a könnyek és az eső fűzi egybe a kötet verseit, több állandó motívum is fel-felbukkan, és fogózóként, ismétlődő utalásként a folytonosság érzetét kelti, megerősítve az olvasóban az érzést, hogy egyetlen hosszú, töredékesen elmesélt, de követhető történetet olvas. Történetet, mondom, mert Terék Anna verseskönyve verssorokba tördelt történet, a prózához közelebb is áll, mint a hagyományos értelemben vett vershez, és talán éppen emiatt a kényszer, hogy egy szuszra olvassuk végig, mintha csattanót, végkifejletet remélnénk a kötet végén, egy állomást, ahová kifut az eseménysor.

„…Költözés, doboz, pakolás, zsinór, / körbekötni életünket…” – olvasható több versben is ez az ismétlődő két sor, mely alapmotívumként az egész könyvet, sőt Terék Anna költészetét is jellemzi. Az úton levést két ország, két város, két identitás, két szerető, két vers között. A nyugvópont, a bizonyosság keresését, mely nemcsak egyéni, hanem generációs igény is.

A Duna utcában sajátos hangon szólal meg a szerző. Természetes és közvetlen ez a hang, helyenként gyermekien szókimondó. A verseknek épp ez a szókimondás a legnagyobb erényük, ugyanis családtörténetek, gondolatok, lelki vívódások tolmácsolása mellett a környezetünkről, kisvilágunkról is érdekes, találó észrevételeket fogalmaz meg bennük az alkotó („párizsban a metrókocsik / olyan kicsik, / hogy az ember csak egy másik / ember kezébe tud kapaszkodni. / Így kézen fogva utazik / az összes párizsi” – gyalog a Thököly úton).

S hogy a bő száz oldalon át tartó nagymosás hófehér házakat, rendezett utcákat, fénylő szemet, tiszta arcot, kunkorodó mosolyt eredményezett-e? Nehéz megválaszolni. Ugyanis a kötetzáró áradásban az emlékek mellett nemcsak a járókelők, egy egész lakodalmas menet, hangszerek és hangjegyek úsznak tova, hanem az idő is ott tempózik óriási karcsapásokkal. Ennek tudatában pedig tekinthetünk-e megtörténtnek, befejezettnek bármit is? (Forum, 2011)

Az életbe hajítva

Terék Anna: Halott nők

Terék Anna legutóbbi verseskötete, a Halott nők című, külsejét tekintve gyönyörű, tartamát tekintve felkavaró kiadvány. Az Antal László illusztrációival készült könyv stílusában illeszkedik e szerzőpáros korábbi közös munkáihoz, a Mosolyszakadás és a Duna utca című kötetekhez, ugyanis Antal ismételten rendkívül markáns és sajátos univerzumot teremtett a versek köré. A Duna utca vibráló azúrja jelen esetben pirosra váltott, vérszínű elemek dominálnak a Halott nőkben. Tűz és vágy és élet. A képi világ mintegy ellensúlyozza a versek tematikáját, hangulatát.

Terék Anna ugyanis a korábbi, visszafogott társadalomkritikát is megfogalmazó én-versek helyett jelen kötetében a háttérbe vonult, és mintha egy sajátos szeánsz hanganyagát rögzítette volna, olyan nőket beszéltet, akik a „túlvilágról” szemlélve hátrahagyott életüket, mesélnek önmagukról, a sorsukról, mindazokról a körülményekről, amelyek a halálukhoz vezettek, illetőleg amik miatt a halált választották. Az olvasó már a versmonológok elején értesül arról, hogy a benne megszólaló hölgy, adott esetben kislány hogyan veszítette életét, tehát a léte jobbra fordulásának, a boldogabb lezárásnak még a lehetősége sem adott, hanem a végpontból araszolunk visszafelé, sorról sorra rakosgatjuk össze a történetmorzsákat, s miközben körvonalazódnak az egyéni sorsok, az őket körülvevő világ is megjelenítődik.

Ez a világ pedig telve rosszal, bűnnel, betegséggel, megaláztatással, fájdalommal. Felevenítődnek a kilencvenes évek háborús borzalmai, a szarajevói, golyózáporos mindennapok, amikor is futva közlekedtek az emberek az utcán, hisz mozgó célpontot nehezebb eltalálni, gyerekek váltak áldozatokká, s az öregek a padláson kötötték fel magukat az éhségtől elkeseredetten. Emellett olvashatunk még bennük Szibériáról, ahol álomba fagytak szenet evő foglyok, ahol megvakul, aki nézi a végtelent, és ahol az emberek egy ponton elkezdenek mérhetetlenül sokat inni, hátha úgy el tudják viselni az életet. A patriarchális társadalmi rendszerekre jellemző női alárendeltség is felmerül témaként, illetve a szégyen, ha nem fiú az elsőszülött. Az emigráció kérdése, egyfajta örök-aktuális témaként, szintén helyett kapott a versekben, és az is, hogy az otthonukat hátrahagyók, bár helyet változtattak a csillagok alatt, továbbra is cipelik magukkal a múltjukat és a terheiket, „hosszú ránc fut a homlokukon / a két szemük közé és / az ember arca mellé néznek, / miközben beszélnek. Mindegyik halkan beszél és közben / egyik sem mond semmit.”

Az elmenekülés a valóságban nem eredményez lényegi változást, bár a nem menekülés kilátástalanságánál azért egy hajszállal talán mégis többet, hisz a hátramaradók nem tudnak mit kezdeni a mindennapos létbizonytalansággal, amelyben a kisgyerekek is „gyilkolósat” játszanak, amelyben néha véletlenül végignézik, hogy lövik agyon az embereket, sőt, akár a bűvészek, a gyerekek képesek láthatatlanokká válni. A felnőttek pedig szűkölve ülnek a tévé előtt, ropogtatja a csontjaikat a félelem, és megtanulnak minél hangtalanabbul élni. A nők arcára mintha szögekkel rögzítenék egybefolyó könnyeiket, sírás közben porrá törik az összes elképzelésük arról, hogyan fognak élni, és tenyerükben lakik a halál; a férfiaknak pedig cérnavékony a lelkük, az asszonyok szavaiban és emlékeiben válhatnak csak „nagyobbá”, hősiesebbé, és az idő úgy ül a vállaikon, mintha repedés nélkül bírná súlyát a csont.

Ebből a közegből kétféle menekülés létezik. Lelki és fizikai síkon. Lelkiekben az egyedüli mentsvár az istenkeresés. „Utakat keresek hozzád, Uram, / de lelépsz az útról minduntalan, / mielőtt még a nyomodra akadhatnék. / Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat, pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd” – fogalmazza meg a Csillagok című vers hőse azt a környezetére jellemző létélményt, amely a „rejtőzködő isten”-hez kapcsolódik. Ez az Úr pedig, félő, hogy teremtményeihez hasonlóan, gyakorta félre fordítja a fejét, és csak akiket igazán szeret, azokat engedi magához közel. Igény pedig lenne rá bőven. „Annyian kapaszkodunk beléd, / hogy szinte már a földre lógsz, Uram. / Van-e még rajtad hely? / Odatenném én is a kezem” – olvasható a Hajszálak című versben.

Mindazok, akik belefáradtak ebbe az istenkeresésbe, s lelki értelemben nem lelnek megnyugvásra, azoknak a halálba való menekülés marad. Számukra az elmúlás, a megsemmisülés a megváltással ér fel. Az „életbe hajítottak” csupán végigmenetelik a számukra kijelölt utat, teszik a dolgukat, s úgy mennek el, ahogy jöttek, hangtalanul, lehajtott fejjel. Mindössze hiány marad utánuk, az a pillanatnyi űr, amely kitölti az eltűnő test helyét, s csak az utódaikban égő, sebszerű emlékezetük múlhatatlan.

Terék Anna Halott nők című, gyönyörű és felkavaró könyve sajátos tabló – emberi sorsokkal, túlvilági dimenzióból, szavakba, verssorokba szedve. A költő látszólag mindehhez csupán médiumként járul hozzá, arcot, hangot, teret ad versalanyainak, s ő maga mindvégig semleges marad. Rejtőzködő. Pedig ez a kötet a szerzőjéről vall elsősorban. Az ő szemével pillanthatunk bele az emberi lélek belső bugyraiba, amely sokszor komorabb és sötétebb, mint a körülöttünk lévő világ, még akkor is, ha a látható sokszor a láthatatlannak a kivetülése. Mégis mindig marad valami rejtett, amelynek megragadásához nem elegendőek a szavak.

Tekeredik a mese

Kovács Jolánka: Rétesország meséi

Kovács Jolánka Rétesország meséi című könyve üde, mutatós és vagány, amilyennek egy frissen megjelent mesekönyvnek lennie kell. Hát még ha az a mesekönyv nem akárhová, hanem egyenesen Rétesországba kalauzol! Az álmok, a vágyak, a haspártiak és a fantázia birodalmába, ahol ugyan minden emlékeztet egy kicsit a mi földi világunkra, de azért minden egy kicsit másmilyen. Szegény legények, dölyfös főbérlők, civakodó házaspárok, elkényeztetett gyerekek, szégyellős lányok, különc kismalacok és izgága orrok ugyan itt is, ott is fellelhetők, de Rétesország, a maga fahéj illatú, porcukros, diós-mézes-barackos világával, mégiscsak meseszerű, elvégre ki hallott már olyant, hogy az ember reggel, délben és este is csak rétest ehessen: tekeredőst, végtelent – márpedig Rétesországban ez a helyzet. Mindenki rétessel tömi magát és közben unottan néz ki a fejéből. Azaz mégsem. Rétesevés közben mindenki az ország akarnok és fennhéjázó királylányának, Álmatag Álmalindának újabb és újabb szeszélyei hallatán álmélkodik és hőzöng, a királylány ugyanis utolérhetetlen a hajmeresztő kívánságok kiötlésében. Apja alig győzi teljesíttetni a sok furcsa kérést, ámbár ő is, ahogy minden valamire való lányos apa, lesi leánya kívánságait, és királyi korona ide, egy tisztességben megőszült bölcs belátása oda, hagyja, hogy a lánya a fejére másszon, sőt a maga módján asszisztál is neki ebben. Az öreg király egyetlen életcélja ugyanis, hogy a lányát boldognak lássa. Egy napon azonban teljesíthetetlennek tűnő kívánság hagyja el Álmatag Álmalinda száját, mely kívánságnak köze lesz holmi rigójancsihoz és krémeshez. De hagyjuk az édességeket, réteseket és béleseket, pékségeket és cukrászdákat, ne borzoljuk a kedélyeket, ehelyett inkább Kovács Jolánka ízes és csavaros meséire összpontosítsunk, a kilenc történetre, amelyek jelen mesekönyvében megjelentek. Mindegyik mese más és más, van köztük népmesei ihletésű, falusi adomákra hajazó, gyermekpszichológiai indíttatású, abszurdba hajló történet, és parabola is. Mindegyik sajátos tükörként működik – aki a mélyükbe néz, önmagába lát, s miközben szórakozik a meséket olvasva, kissé meg is rendül. Amint elszáll a porcukor és leolvad a csokimáz a rétesországi történetekről, az életszerűségük válik hangsúlyossá, és a társadalmunkban tapasztalható visszásságokkal szembesítenek. Felnőttes mesék gyerekeknek, netán gyerekes mesék felnőtteknek? Nehéz meghatározni. Mindenesetre több dimenzió fejthető fel belőlük, ilyeténképpen gyerekolvasók és felnőttolvasók is megtalálhatják bennük a nekik szóló üzeneteket, bölcsességeket.

A mesebeli réteseknél talán csak Kovács Jolánka történetei tekervényesebbek és Péter László illusztrációi változatosabbak. A humoros, karakteres rajzok markáns képi világot teremtenek Rétesország meséihez. Egyszerre idézik meg gyerekkorunk mesekönyveinek látványvilágát és a Magyar népmesék rajzfilmsorozat népi motívumait, kiegészülve a jellegzetes Péter László-i karakterjegyekkel. Meseíró és képzőművész összehangolt munkájának lenyomata a Sinkovits Péter által szerkesztett, és a zEtna kiadó gondozásában megjelent mesekötet.

CSÍK MÓNIKA

Sándor Zoltán: Emese

MAGYAR SZÓ, KILÁTÓ KÖNYVEK 2., 2006

Az Emese szexregény? Olvasható akár annak is. Posztmodern mese? Miért ne. Fordulatokban és akadályokban bővelkedő kalandregény? Teológiai, vallási vagy filozófiai posztulátumokat taglaló spirituális mű? A főhős külső és belső útkeresésének aktusába ágyazódó, precízen kidolgozott lélekábrázolás? Társadalomkritika? Romantikus szerelmi történet? Is-is. Ha akarom, bármelyik.

E regény hagyományos műfajelméleti besorolása gyakorlatilag lehetetlen, hisz a szerző a jellem- és cselekményregény jellegzetességeit ötvözve az elmélyült lélekábrázolás mellett az izgalmas meseszövésre is hangsúlyt helyez, és miközben lírai betéteket, naplórészleteket, elektronikus üzeneteket, blogokat sző a szövegtestbe, esszéisztikus törekvéseinek megvalósításához is teret teremt. „Az a szándékom, hogy regényt írjak. Tökéletes regényt, lélegzetelállító narrációval, a legkülönfélébb tézisek és elméleti betétek nüanszos elemzésével, érdekes szereplőkkel, akik az élet forgatagában, a véletlenek furcsa egymásutánjában különleges szituációkba keverednek. (…) Ez egy love story, csakhogy erre az alapszituációra, kihasználva az irodalmi eszköztár és e fajtalan műfaj számos lehetőségét, rárakosgatok minden mást, ami görbe tükörként híven ábrázolja egy csüggeteg kor téves eszméit és egy lepratelep tévhiteit” – nyújtja be a receptet a szerző, így a lehetséges olvasatok sokféleségének köszönhetően az írói boszorkánykonyhában formálódó, képlékeny regény már önmaga gerjeszti az értelmezéseket.

Bár a fiatal szerző legújabb prózakötetének megírásakor olyan alkotók csapásán indult el, mint Kafka, Beckett, Borges, Hamvas vagy Kirkegaard, önmagán átszűrve, ízlelgetve azok szellemi esszenciáját, és gyakorlott kézzel zsonglőrködik olyan ősi toposzokkal, motívumokkal, mint az utazás, bolyongás, maga az álom vagy a tér és idő relativitása, mindvégig ügyel arra, hogy ezekkel ne csak megjelöljön, hanem sajátos módon közöljön, közvetítsen, csiszolva, finomítva egyéni hangját. Világlátását a bonyolult szerkezet és időtechnika, a különleges atmoszféra, valamint a mesés jellegű képsorok és a közvetlen valóság tudatos vegyítése hivatott tükrözni. „Az életet álommá kell átalakítani, s az álomból valóságot formálni” – e kettős transzformációból eredő bonyolultság nemcsak a szerkezeti megkomponáltságban köszön vissza, feltételezi a térbeli és időbeli síkok struktúrájának megteremtését is. Az író valóság és fikció mezsgyéjén alakítja ki regényének terét, amely az álombéli és teremtett valóságok határainak egybemosásával jöhetett létre. Ez a képlékeny metatér világunk labirintus voltát tükrözi ugyan, mégis ellenpólusa a „cellaszerű élet”-nek: esetlegességével, átjárhatóságával a szabadság lehetőségét kínálja.

„Különös érzésem van, hogy álmokban élek, de a hétköznapi álmodozóval ellentétben én tudom, az álmoknak nem az a szerepük, hogy megvalósuljanak, hanem csupán az, hogy menedéket nyújtsanak” – mondja, miközben kirkegaard-i kiábrándultsággal elemzi az őt körülvető világot, melyben a téridegenség létélménnyé csontosul, s az élhetetlennek érzett valóságból a múltba, az álmokba vagy egy fiktív közegbe (a regénybe) való menekvésre késztet. Ebben a miliőben rakódik össze a történet, fittyet hányva a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire.

Központi figurája az Őrült, aki női bugyikra írja a regényét. Mítoszokból, eposzokból, legendákból, lovagregényekből, népmesékből, bibliai, keleti, görög parabolákból és filozófiai eszmefuttatásokból állítja elő az alapanyagot a szerző, s ebből a matériából gyúrja össze sóvárgó, zaklatott, félelmekkel teli, önmagával is meghasonlott hősét, aki folyton keres, bolyong. A mai kor emberének archetípusát.

Az állandó nyugtalanság és keresés mélyáramlata ugyan már jóval az ipari civilizáció megjelenése előtt megszületett, de a nyugati kultúrában eddig még soha nem látott, akut formában csak most jelenik meg, kollektív diszfunkciót eredményezve. Tehát a modern ember alapvető problémájának, a keresés kényszerűségének miértjeit kutatja az író, s a főhős bőrébe bújva járja végig azokat a létsíkokat, ahol ezen okok gyökereit sejti. Fizikai síkon az egyén szabadságkeresése zajlik, amire a transzcendentális régiókban való kiteljesedés és a teremtés vágya indítja. A szabadság az őrültség fogalmával egyenlítődik ki, az őrültség pedig az írással, hisz „írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája”. A szerző különleges, öntükröző-sokszorosító technikával készíti főhősének alteregóit, s helyezi őket a szöveg különböző bugyraiba, hogy az olvasó a regénybéli jelenben, álomban, fikcióban, naplóba merevített múltban vagy a készülő mesterséges közegben, a regénybéli regényben bukkanjon rájuk, teljesen összezavarodva, hogy melyikükkel is van dolga éppen. Ez a talányos bújócska a szabadságkeresés egyik alternatívája, miként az időben való bolyongás is hasonló célt szolgál. A főhősnek is szembesülnie kell korunk emberének alapproblémájával, meg kell értenie, hogy amíg a múlttal való azonosulás vagy a jövőbe irányuló, folyamatos, kényszerű projekció formájában manifesztálódik számára az idő, addig lehetetlen önmagára, tágabb értelemben a szabadságra találnia.

A másik központi szereplő Emese, a főhős ideálja, „a” nő. Emese többarcú figura, értelmezhetőségének sokszerűsége különféle olvasói igénynek kedvez, attól függően, hogy a prózaszinteken futó történeti szálak melyikét ragadjuk meg éppen. Emese alakváltásait követhetjük nyomon fejezetről fejezetre haladva, a hús-vér nő futurisztikus/álombéli mese hősnőjévé, az eredendő női princípium megtestesítőjévé, megfoghatatlan ideává válását. A vele való kiteljesedés, a vele való egyesülés vágya a duálteóriában, a kiegészülés utáni sóvárgásban gyökerezik. Az őstörténet rejtélyes hagyományaiban és az ősvallások titkos rítusaiban felmerülő androgün lény teljességének, egységének, tökéletességének elérése a végső cél, melynek nosztalgiája lázként éget. Ez az egyesülés valósul meg anyagi szinten a szexuális együttlétek során, ugyanakkor az éteri síkon való kiteljesedés a személyiséggé válással azonos, a szó vallásos értelmében is.

Nemcsak egymást hajszoló szerelmesek történetéről van szó tehát, hanem sokkal összetettebb és mélyebb szimbolikáról, amely a férfiúi és a női lélek leheletfinom ábrázolását, a nőiségért való trubadúros rajongást, a teremtés misztériumát, a lét folytonosságát és folytathatóságát, végső soron isten és ember kapcsolatának módozatait vizsgálja, tükrözi, hisz az Emese valójában tükör, melyben önmagával fog szembesülni az olvasó.

És a kutakban üresen kong a csend
Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek* című regénye nyomán

Hegyen innen, folyón túl. Pontosabban hegy és folyó között, mert a folyón túlra jutva hátra kellene hagyni az ígéret zsíros földjét, ahol a kimondatlanul maradt szavak megértésén nő fel a gyermek, ahol a férfiak halnak el előbb, ahol még értik az idős asszonyok imádságait, ahol talán mindenki ugyanarra emlékezik, majd lassan mindent elfelejtenek. Keresztek árnyéka őrzi itt a múlt felfeslő foszlányait. Papírlapokat szorongat a kéz, parcellák rajzát, egy egész temetőt. Megégett emberek hamvadnak, hullnak egyre mélyebbre az elhagyott hantok alatt, lelkük világít ezernyi törpe lángban, gyertyák szakadékai között bukdácsolnak a fekete madarak, recsegve törnek ki a szőlőkarók a hegyen, kiszáradt kutak őrzik a távozók sikolyát, hóember vigyázza a tél első lépteit, a hegyre dérfátyol borul. Itt kísértenek, akiket az örvény egykor elkapott. Nevek, befelé forduló arcok, seregnyi ismerős semmibe néző tekintet kövekbe vésetten süllyed a földbe. Saját nevük volt és saját életük. Úgy mentek el, ahogy éltek. Nem hagytak hátra mást, csak a léptüket.
Hegyen innen, folyón túl. Pontosabban hegy és folyó között, a sátán birodalmának szegletében. Papírlapokat szorongat a kéz, egy hátrahagyott gyerekkor foszlányait. Az emlékezet szavakba, mondatokba sűríti a múltat, csiszolt szemekként fűződnek lánccá a történetek. Egyéni sorsok végtelen sírfeliratokként itatódnak át a lapok rostjain. Sorsok, életek, magányos keresztek, egymásba torkolló történetek. Ugyanaz a kör ismétlődik folyton elölről, és aztán vég nélküli spirálban folytatódik, saját – a mindig ugyanoda lépéstől egyre mélyülő – lábnyomai mutatják az utat a menetelő előtt. Mintha predesztinálna a föld, a hegy és folyó öle, az ősök jussa, a múlt hordaléka, a mindent átmentő emlékezet. Mélységes mély a múltnak kútja, beszédesek a régmúlt történeteit őrző lapok. Imák, mondák, legendák, balladák és mesék töredékei íródnak jelenné, nemzedékek szokásairól, környezetéről, jellegzetes szókincséről, olyan szellemi örökségről vallva, amely még töredékességében is érdemes a meghallgatásra. Autentikus drávaszögi miliő rajzolódik ki általuk, a hegyen inneniség földje, ahol az időnként felbukkanó prófétacsapatok regéi nyomán képzelik csak el a hegy túloldalát, a mást, az idegent. A természetes és a szellemi határok egybemosódnak, megjelölve a belakható fizikai, nyelvi, szellemi mozgásteret. A szimbiotikus együttélés során egy ponton túl már nem függetleníthető a szülőföld és az egyének sorsa, egy-egy tragikus történet magában rejti a közösség lassú haldoklásának stációit. A dátumok nélkül folyamatosan előrehaladó cselekmény látszólagos időtlensége csavaros elbeszélői mesterfogás, hisz a sorsokat generáló ciklikus folytonosság eleve magával görgeti a mindent átható időt. A Drávaszög huszadik századi háborúinak történeti vázán nyugvó epizódok egymáshoz adódó tragédiái olyan végkifejlet felé közelítenek sorról sorra, keresztről keresztre haladva, amely egy újkori népvándorlás elkerülhetetlenségét sejteti. Az elvándorlás, a menekülés, a viszonzatlan szolidaritás, az ártatlan áldozatok, a méltatlan bánásmód krónikájává válik a szövegfolyam, porba hulló hőseinek fohásza kevés a túléléshez. Menni vagy maradni. A döntés nehéz, az elhatározás végzetes. Az ottmaradottak keresztfái mellett vethetnek számot múltjukkal, emlékeikkel, hajdani döntésükkel a később visszatérő, gyökereiket kereső elvándoroltak, akik cipőjük talpán nem vihették magukkal a szülőföldjüket. A vér, a múlt, a föld kötelez. Új hazát csak hazudni lehet. Kitűzött, fehér zászlók a keresztek, keresztekké válnak mind, a keresztcipelők. A korhadt feszületek lassan összezsugorodnak, mintha örökre le akarnák rázni magukról a Megváltó oktalan szenvedését, kiállnak a szögek a fából, de nem jön a mondabéli madár, hogy a csőrével kitépje őket.

Csík Mónika

(A regény a szabadkai Életjel, az eszéki HunCro és a budapesti Magyar Napló közös gondozásában jelent meg 2008-ban.)

*A Drávaszögi keresztek Kontra Ferenc első regénye, melynek új, átdolgozott kiadása a kötet megjelenésének húszéves jubileumán, 2008-ban látott napvilágot. Izgalmas az elmúlt évek távlatából, a lejátszódott történelmi események tükrében szemlélni e leheletfinom lírai csipkézettségű epikus művet, melynek metaforavilága átkalauzolja az olvasót az irodalmi műfajok, a történelem, a biblikus keresztkötődések értelmezési lehetőségeinek sokfélesége között, miközben megborzongat a sorok közt megbúvó váteszi sejtelem beigazolódása. Az immár „nagykorúvá” érett regény utóéletében teljesedett ki igazán, gömbölyödött egésszé a rárakódott jelentésrétegek hatására, ugyanakkor a benne körvonalazott történetalapok későbbi művekben való továbbgondolásának köszönhetően folytonosan lélegző alapműként igazolja, hogy minden szerző egész élete során voltaképpen ugyanazt a regényt írja.

Találkozások a végtelennel

Nagy Abonyi Árpád: Hermész tenyerén

„Valahol minden összeér, valahol minden mindennel összefügg” – ezzel a gondolattal zárul Nagy Abonyi Árpád Hermész tenyerén című kötete, amelyben a Lisszabonban, New Yorkban, Hongkongban és Makaóban tett utazásairól készült jegyzetei olvashatók. E lebilincselő könyv Ladányi István ajánlója szerint egyszerre utazás és irodalom. Olvasóként nemcsak egyetértek ezzel az állítással, hanem ki is egészíteném: a Hermész tenyerén ugyanis mindezek mellett gasztrotúra és kulturális kaleidoszkóp is egyben, hiszen Nagy Abonyi Árpád úgy utaztat bennünket magával, hogy nemcsak az adott helyszín építészeti, történelmi jellegzetességeihez kalauzol el, hanem a látottakat kultúrtörténeti adalékokkal egészíti ki, s olyan gazdag asszociációs hálót sző, amelyben valóban úgy érezzük, hogy egy ponton minden összefügg, összeér.

A szerző útjai során kíváncsiságtól vezérelve szegődik hajdani nagy utazók nyomába, noha tisztában van vele, hogy a másság felfedezése egyre nehezebb és egyre összetettebb feladat mindinkább egyformává váló világunkban. „Irigységgel gondolok a régi nagy utazókra, akik utazásaik során még csaknem teljesen más világgal találkozhattak néhány ezer kilométert megtéve” – vallja, s bár némi nosztalgiával viszi magával nagyapai örökségét, egy kopottas, vászonborítású útikönyvet, mégis úgy véli, hogy egy előre leszervezett, kényelmes repülőút a szó valódi értelmében nem utazás, csak puszta helyváltoztatás. Igaz, gyors és kényelmes, és talán a mai kornak megfelelőbb. A digitális éra, véleménye szerint, teljesen átformálja a klasszikus értelemben vett utazás jellegét, élményszerűségét, szellemi minőségét. Eme újabb korban például lényegi különbség van turista és utazó között. A szerző definíciója szerint utazó alatt olyan személy értendő, aki „soha nem utazik csoportosan, nem lakik drága szállodákban; nem a pihenés, az otthoni kényelem megteremtése és keresése az utazás alatt a fő célja; nincs szigorú útiterve, készen áll a kalandra, miközben tiszteletben tartja az adott ország kultúráját és szokásrendszerét. Ezzel szemben a turista egy bunkó vadállat, aki útikönyvet szorongatva a kezében csoportjával átgázol mindenen; pánikba esik, ha egy másodpercig nem a kijelölt útvonalon halad; röhög vagy megbotránkozik a kulturális különbségeken, az all inclusive-ban érzi legjobban magát, hiszen nem azért utazott el, és adott ki annyi pénzt, hogy bármi kellemetlenség érje. Lusta, illetve fél felfedezni valamit, ehelyett jobban szereti, ha megmutatják neki”. Nagy Abonyi Árpád önmagát a „magasztos utazó” és a „bunkó vadállat turista” között pozicionálja, aki szereti a saját útját járni, a járókelők sodrásának engedve felfedezni egy-egy várost, és kicsit a színfalak mögé lesni, azt kutatva, mi az adott helyen az autentikus, hogyan élnek az ottani emberek. Igyekszik elkapni és megörökíteni néhány jellegzetes pillanatot.

Ennek köszönhetően a kötet úti jegyzeteiben nemcsak a bebarangolt település nevezetes épületei, szobrai, kultikus helyei jelennek meg, hanem a turistadömpingtől távoli utcák, kopott kis éttermek, eldugott boltocskák, forgalmas piacterek, árnyas temetők – csupa olyan közeg, ahol az átlagember megfordul, s ahol a helyiek szokásai, mentalitása leginkább megfigyelhető.

A szerzőt követve gondolatban bejárhatjuk például Lisszabon lejtős utcáit, fényesre koptatott járdaköveken lépkedve, málló házfalak tövében, amelyek kopottságuk ellenére is hangulatosak, sőt olykor még romantikusnak is tűnnek, noha mindez idehaza a lepusztultság, a szegénység, az elmaradottság érzetét kelti. Aztán megismerkedhetünk egy téren a világ legmagányosabbnak tűnő királyával, az arccal az óceán felé forduló kis ország tűnődő, melankóliára hajlamos lakosainak furcsa egykedvűségével, a príma portugál konzervekkel, a híres kerámiacsempékkel, s egy helyi ínyencséggel – Lisszabon híres fahéjas-tejszínes süteményével, a Pastel de Natával is, amely akár Proust regényfolyamában a madeleine teasütemény, emblematikus édességgé válik e kötetben. A szerzői gondolat vissza-visszatér ugyanis hozzá, a sütemény illatokat, ízeket, emlékeket elevenít fel, emellett két világ, két kultúra: a portugáliai és a makaói összehasonlításának egyik alapmotívuma, ugyanakkor a hazatérő utazó nosztalgiájának tárgya is, melynek kapcsán szembesülni kénytelen vele, hogy idehaza már hiába szeretnénk rekonstruálni egy nekünk tetsző távoli aromát, hangulatot, aligha járhatunk sikerrel.

A New York-i, hongkongi, makaói úti bejegyzések úgyszintén izgalmas adalékokkal szolgálnak az adott városoknak és lakóinak mindennapjaiból, az égbe törő felhőkarcolók és folyton villódzó fényreklámok zajos dzsungeléből, vagy a több évszázados portugál fennhatóság nyomait őrző makaói kockaköves utcák zegzugos rejtekéből. Mindeközben festők, felfedezők, költők, írók, filmesek, a művészvilág és a popkultúra bohém figurái, különböző zenészek neve merül fel egy-egy látnivaló kapcsán, sőt a szerző írói vénájának köszönhetően nemcsak költői hasonlatokkal, hanem kurta történetszálakkal is gazdagodnak a feljegyzések. Olvasóként immár rajtunk áll, hogy továbbgondoljuk a szomorkás, portugál pincér történetét, aki hajdan beleszeretett egy szép magyar lányba; vagy a rejtélyes hotelszoba lakójának történetét, aki a függöny takarásában hegedülve a kíváncsi tekintetek előtt láthatatlan marad; esetleg a pedikűrösnél zokogó nő történetét, akiről azt sem tudni biztosan, hogy valójában sírt vagy nevetett a pillanatra felsejlő mezítelen test lábánál üldögélve.

Mindezek mellett a többnyire meghökkentő képzettársítások is sokrétűbbé teszik a jegyzeteket, hiszen szóba kerül a többi között Kolumbusz sírja kapcsán Mátyás király denevérmintás díszruhája, Bruce Lee szobra láttán egy, a boszniai Mostarban állított szobor kálváriája, valamint a Nagy Almában feltűnő indiánok kapcsán Buffalo Bill Nagybecskerekre tartó utazása is. Az indiánokkal egyébként is sajátos a szerző viszonya, hiszen éppen két „rézbőrű” figyel fel rá a zsúfolt New Yorkban, és biztos érzékkel állapítják meg róla, hogy ő nem helybéli, sőt nem is amerikai. Felismerik saját szülőföldjükön az idegent. Vagy talán a rokonlelket, hiszen Fujkin István, Kanadában élő képzőművészünk állapította meg egyik itthoni tárlatbemutatója során, amelyben az indián kultúrával foglalkozott, hogy sok kapcsolatot, hasonlóságot vél felfedezni az indián és a magyar nép lelkületében. Talán nem véletlen, hogy Nagy Abonyi Árpád, saját bevallása szerint, épp az indián múzeum kis vetítőtermében ülve, az indián származású zenész, Robbie Robertson Ghost dance című dalát hallgatva érezte magát Amerikában először nagyon egyedül.

Az egyedüllét azonban nem minden esetben negatív előjelű életérzés, hiszen időnként ihletet adó csenddel, bábeli könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható nyugalmával és olyasféle belső figyeléssel társul, melynek során az ember nemcsak élményeket és emlékeket raktároz el, hanem el is helyezi őket kulturális ismeretrendszerében. Különösen igaz ez akkor, ha az utazó tekintete nemcsak a földi világ felé, hanem a végtelen horizont felé is el-elkalandozik. „A felhők felett repülve mindig eltűnődöm e valódi nagy kékségen, s valahogy a maga végtelenjével mindig izgalmasabb számomra, mint a lenti táj miniatűrnek látszó folyóival, útjaival, házaival” – vallja Nagy Abonyi Árpád, hozzátéve, hogy „az embert mindig elkapja a melankólia, ha valamilyen formában találkozik a végtelennel”. Ez a végtelen pedig sok esetben nem más, mint a pont, ahol minden összeér és összefügg mindennel, az Idő önmagába fut vissza, és megkezdődik egy vég nélküli utazás, melynek során az utas biztonságban tudhatja magát az őt mindenkor védelmező Hermész tenyerén.

Csodafiúszarvas

Cirok Szabó István: Agancspark

Jellegzetes hangot üt meg Cirok Szabó István Agancspark című verseskönyve. A kiadvány recenzense, Celler Kiss Tamás, szelíd hangú költőként aposztrofálja a szerzőt, hangsúlyozva, hogy esetében nem fedezhető fel semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk – mondja –, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen csak nem volt más választása. Celler Kiss Tamás ezáltal nyilvánvalóan arra az ösztönösségre utal, amely az Agancspark szinte minden versére jellemző, és olyan költő ismérve, akinek természetes megszólási módja a vers. Cirok Szabó István minden mesterkéltségtől, és igen, talán minden becsvágytól mentesen ír, azon szerzők magabiztosságával, akik nyilvánvalóan nem lírai jártasságuk és olvasottságuk fitogtatására hozzák létre első verseiket, és nem is nagy költőelődök iránti hommage megfogalmazása a céljuk, hanem olyasfajta elemi, felszínre törő mondanivalóé, amely leghitelesebben lírába öntve ragadható meg.

Sallangmentes költészet az övé, melyben a kíváncsi kisgyerek, a környezetét értelmezni próbáló kamasz, és a felnőttlét küszöbén álló férfi világlátása ötvöződik, önnön különböző korú alteregóinak biztosítva megszólalási lehetőséget. Versről versre haladva járjuk be Cirok Szabó István gyerekkorát, családi életképek elevenednek meg előttünk, majd ahogyan a felnövő emberpalánta tudata tágul, úgy vezetik az olvasót a verssorok beljebb, egy szépen kiépített költői univerzumba, melynek részletei saját léttapasztalataink alapján részint ismerősek, részint pedig újszerűek, hiszen a szerző által megélt valóságvetületek is a részei.

Az Agancspark versei komplex kisvilágok, összeolvasva őket azonban felsejlik a hátterükben futó történetszál, amely visszatérő alapmotívumok révén válik egyre hangsúlyosabbá. Ezek a motívumok mitikus előképeket elevenítenek meg, és a mondai hagyományainkhoz is kötődnek. Kivételes szerep jut bennük a négy őselemnek: a tűznek, a víznek, a levegőnek és a földnek, amelyek nemcsak lehetővé teszik az élet létrejöttét, hanem át is hatják az életünk minden szegmensét, meghatározva az anyagba süllyedt, illetőleg az abból formálódó földi létformákat. Akárcsak a teremtésmítoszokban, az őselemek mellett megjelennek e versközegben a növények (kiemelt szerephez jut a fa, a borostyán és a búza), majd feltűnnek az állatok is: méh, hal, kagyló, sirály, denevér, csiga, róka, nyúl és fecske képében, egyaránt képviselve a vizet, a földet és a levegőt, mint egymásba érő, ugyanakkor elkülönülő élettereket. A teremtés befejezéseként megjelenik az ember is, családtagok, barátok, szeretők-szerelmek képezik a költő környezetének emberlakta territóriumát, ám mellettük mindenkor a nagybetűs Természet dominál. Az emberi, állati és növényi lét egymásmellettiségét, egymásra hatását legsikerültebben példázzák azok a versek, amelyekben mitikus lényekké magasztosulnak a szereplők: az anya bőre alatti érhálózat fák gyökerévé válik, majd az asszony animális létszimbólumként szarvastehén formájában jelenik meg a fiú képzeletében, aki maga is anyjához hasonló teremtmény tekintetével szemléli a környezetét. A regösénekek és eredetmondák szent állatát, a csodafiúszarvast idézi meg, amely egyszerre ember és állat; szakrális jelkép, az örök megújulás, a teremtő erő szimbóluma, a mozgás és az életerő megtestesítője. Ez az animális létállapot azonban időnként statikus, röghöz kötött növényi létállapotba vált át, amely a kötet egyik legszebb versében, a Fasor címűben teljesedik ki: „Azt hiszem, túl messzire ültettek / minket egymástól. Hogy együtt nőttünk / fel, de mégsem nőttünk akkorára, / hogy elérjük egymást. / Minden nap találkoztak az árnyékaink, / és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg / beléd kapaszkodni, bonyolult / lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a / tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem, / mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk, / és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.”

A kötet sajátos hangulatú, a lét minden szféráját érintő versvilágához kitűnően illeszkednek Nagy Kornélia grafikái, amelyek a sokarcú „lírai én” képi kivetülései. Hangsúlyozzák az emberek, a növények és az állatok teremtő és teremtett voltát, hasonlóságát és egymásrautaltságát, és olyasféle harmónia iránti vágyat jelenítenek meg, amely talán csak a teremtés, a születés pillanatában a sajátunk, és egész életünk során szomjúhozzuk az újbóli megtapasztalását.

Nádmelléki napló

Gulyás József: Ludas könyve

Gulyás József Ludas könyve című kötete posztumusz kiadvány. A szerző összeállította, véglegesítette ugyan kéziratát, de a megjelenését nem érhette meg. A vaskos könyv sokrétű lenyomata mindannak a kulturális, művészeti és néprajzi hagyománynak, amelyet Gulyás József gyerekkora, azaz az ötvenes évek óta tapasztalt, gyűjtött, lejegyzett és átmentett, hogy összegezve közreadhassa, bemutathassa szülőfalujának nyelvi, hiedelemvilág- és szokásrendbeli hagyományát.

A kötetben gazdag fényképanyag illusztrálja, milyen tájon, milyen körülmények között, hogyan éltek a múlt században a ludasi emberek. A vadregényes, nádas, vízparti világ egyszerre idilli környezete és puritán háttere az ott élők mindennapjainak, hiszen a Ludasi-tó csónakázáshoz, halászathoz, kikapcsolódáshoz kiváló lehetőségeket nyújt, ugyanakkor a nádvágók emberpróbáló munkája is hozzá kötődik. Földművesek, napszámosok, munkásemberek egyszerű otthonai sorakoznak a képeken, néhol vastag porfelhő, máskor bokáig érő, fekete sár jelzi az üggyel-bajjal közlekedők, libákat, teheneket terelgetők mezítlábas nyomait. A közösségi terek, a kocsma, a szövetkezeti központ, a templom udvara láthatólag mindig élénk közösségi élet színterei voltak, ahogyan a faluban zajló ünnepi felvonulások, lakodalmak, különböző rendezvények is vonzották a lakosság apraját-nagyját. Az aratás-cséplés mozzanatai, a rétszéli munkák, a paprikahasító közösségi foglalatosság, valamint a szüreti ünnepség egy-egy jelenete sokatmondó életképek sorozatává áll össze, szemléltetve a helybéli életmód minden szegmensét. Az iskolai csoportképek, valamint az amatőr színészek fellépéseiről készült fotók tanúsítják, hogy a településen már évtizedek óta élénk oktatási és művelődési élet zajlott, a maszkabálos, tánccsoportos és tánciskolás fotográfiák pedig a szórakozási lehetőségeket örökítették meg.

Ez a szegényes, ám sajátos hangulatával inspirálónak tűnő közeg képezi Gulyás József költői-írói világának alapját, hátterét és témáját is, hiszen Gulyás bármely műfajban szólalt is meg, a nádmelléki, nincstelen, sokat küszködő, mégis tartással bíró kisember hangján tette ezt. A Ludas könyve képanyagának másik csoportját képezik a képzőművészeti alkotások, amelyek zömében a szerző munkái, s a naplóbejegyzésekből kitűnik, hogy jó ideig maga Gulyás is nagy reményeket fűzött képzőművészeti adottságaihoz, festő szeretett volna lenni. A mellékelt Gulyás-grafikák a kötetbéli fotók és írásművek hangulatát közvetítik, igazolva, hogy alkotójuk ugyanazt a mondanivalót kísérelte meg kifejezni a képzőművészet eszközeivel, amit verseiben, naplóbejegyzéseiben is körvonalazott.

A naplórészletek különböző időszakokból származnak, s számomra az 1952–1954 között születettek a legérdekfeszítőbbek, amelyekben a látszólag jelentéktelen apróságok a legbeszédesebbek. Például a felsorolás, hogy a szerző mikor milyen filmeket nézett meg barátaival a moziban, mely könyveket vásárolta meg a szabadkai rongypiacon, vagy a kortárs festők közül kiknek az alkotásait tartotta nagyra, kiket látogatott meg személyesen. Ezek Gulyás József irodalmi-művészeti érdeklődéséről vallanak, és eligazítanak az adott kor kulturális vonatkozásaiban is.

A napló gazdag válogatást tartalmaz a Ludason élők által énekelt dalokból, az általuk ismert és alkalmazott jellegzetes szófordulatokból, rigmusokból és gyermekjátékokat kísérő mondókákból is, megörökítve a helybéliek által használt nyelvjárás jellegzetességeit.

Bár Gulyás József láthatólag törekedett arra, hogy a regionális, beszélt köznyelvhez idomítsa mondanivalóját, időnként a helyi nyelvjárás szóhasználatát, hangzását rögzítve hangulatos beszédfordulatokat illesztett naplóbejegyzéseibe, érzékeltetve, hogy milyen ízes lehetett az azóta megkopó, átalakuló, archaikus nyelvi világ.

Nemcsak a ludasiak beszélt nyelve változott meg azonban az elmúlt évtizedek során, hanem az a közeg is eltűnőben van, amelyre bejegyzéseiben fájdalmas nosztalgiával emlékezik vissza. „Itt laktunk, itt éltünk… A házat elpusztította az idő és elgereblyézte, bele a földbe. Beleolvasztotta a sűrű, fekete földbe, és szépen elboronálta a helyét. Most szántó ez a föld, mint volt régen, előbb, egyszer, azelőtt, előttünk” – jegyzi meg keserűen a napló epilógusában, annak nyilvánvaló tudatában, hogy régmúlt idők krónikása ő, naplója pedig letűnt idők vélhetően egyik utolsó krónikája.

Csík Mónika: Hol van az igazság?

A Szabadkai Gyermekszínház Lúdas Matyi című, legutóbbi produkciója sokszínű és sokrétű előadás, hiszen egyaránt épít az irodalmi hagyományra, a népzenére, a néptáncra és a középkori commedia dell’arte játékstílusára. Hernyák Zsóka dramaturg Fazekas Mihály azonos című elbeszélő költeményét vette alapul, amely az 1815-ös megjelenése óta nagy népszerűségnek örvend a magyar kultúrán belül. Mindannyian ismerjük Matyi, a kis libapásztor történetét, akinek lúdjait elkobozza Döbrögi uraság, és pénz helyett botütésekkel fizet értük. A fiú elkeseredésében megfogadja az úrnak, hogy „háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”, majd a történet a továbbiakban az ügyesen kivitelezett bosszúról szól, fő motívuma a zsarnokság elleni lázadás.

  Bár Fazekas Mihály „négy levonásban” megírt, eredeti magyar regének nevezte művét, az alapja vándormotívum, amely az asszír, babilóniai mesevilágban gyökerezhet. Fazekas Mihály azonban magyar történetté alakította, hiszen cselekményét a középkori Magyarországra helyezte, Döbrögi magyar földesúr s a jobbágyai is magyarok. A népnyelv jellegzetességeit, tájszavait is beleépítette költeményébe, s a magyar ember gondolkodásmódja, erkölcsi magatartása, világszemlélete is benne foglaltatik. Bár több feldolgozása is született az alapműnek – gondoljunk csak Móricz Zsigmond vásári komédiájára; az 1949-ben bemutatott, Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezésében készült filmváltozatra (ez volt az első teljes hosszában színes magyar film); vagy Dargay Attila 1977-ben készített, egész estés rajzfilmjére –, mindegyik adaptáció követte az eredeti cselekményt, legfeljebb apróságokban, például a ludak és a kimért botütések számában módosítottak. Így tett a jelen előadás dramatizálásakor Hernyák Zsóka is, aki tömörítette a cselekményt, a háromszor ötven botütést háromszor tízre plusz a ráadásra mérsékelte, és a húsz lúdból egyet helyezett a cselekménybe, annak is a közepébe, a főhős „kenyeres pajtásává”, cimborájává, hű kísérőjévé téve őt. A darab nyelvezete azonban szakít az eredeti időmértékes, hexameterekből álló verseléssel, a mai élőbeszédet alkalmazza, népnyelvi kötődése mindössze néhány magyar közmondás felidézésében valósul meg. Szükség is van e sűrítésre és aktualizálásra, hiszen a szűk órát kitevő, elsősorban gyerekeknek szánt (bár a felnőtteknek is roppant élvezhető) előadás legkevésbé a szövegre összpontosít, a beszéd helyét a népzene, a néptánc és a színpadi mozgás veszi át. Hernyák György rendező azon törekvése, hogy amit zenével, tánccal ki lehet fejezni, ott ne terheljék a közönséget temérdek szöveggel, egy rendkívül mozgalmas, szórakoztató és újszerű előadást eredményezett, hiszen a színpadra tett zenés-táncos produkció minden pillanatában leköti a néző figyelmét, mind zenéjében, mind látványvilágában figyelemre méltó. Egyaránt köszönhető ez a remek színészi játéknak, a produkció sajátos mozgásrendszerének, az inspiráló zenének, a látványos stúdiótechnikai megoldásoknak, valamint a találó díszletnek és jelmezeknek is.

  Az előadásban egyaránt szerepelnek a gyermekszínház állandó színészei, színinövendékek, valamint egy gyermekszínjátszó is, a gyerek Lúdas Matyit rátermetten alakító Magyarka Márkusz személyében, és legyenek fő(bb) vagy epizódszereplők, mindannyian remekelnek. A ludat alakító Gál Elvira mind játékának, mind ötletes jelmezének köszönhetően végig az előadás központi szereplője-motorja, figurája folyton meg-megújuló humorforrás. A felnőtt Matyit, az álruhás olasz ácsmestert és a német doktort játszó Varga Benjámin alakítása szintén sokoldalú és elismerésre méltó, ahogy a Döbrögit játszó, leginkább gurulva közlekedő Ágyas Ádám karaktermegformálása is. A mellékszereplők közül kiemelendő Fridrik Gertrúd, aki narrátorként és Matyi édesanyjaként is színpadra lép. Hozzá köthető az előadás emlékezetes jelenetei közül kettő is: az egyik, amikor bábfigurából emberszereplővé alakul át a színpadon, a másik pedig a légyfogó jelenet, amikor léhűtő, lusta fiát okítja. Ezen jelenetek profizmusa igazolja, hogy a legkisebb karakterszerepben is brillírozhat a jó színész.

  Az előadás mozgásrendszere két részre osztható, a néptáncra és a commedia dell’arte elemeiből építkező mozgásrendszerekre. Előbbinek szakavatott ismerője Kovács Tibor egri néptáncpedagógus, az előadás koreográfusa. Ő Bakos Árpád népies dallamaihoz alakította a cselekményt kísérő táncokat, belehelyezte az eredeti magyar néptánc elemeit a színpadi mozgásba, neki köszönhetően az eltáncolt motívumsorokkal is „mesélhetnek” a színészek. A táncelemekkel harmóniában lévő színpadi mozgás pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakos mesterhallgatójának, a szabadkai Ricz Árminnak a munkáját dicséri, aki a commedia dell’arte elemeiből építkező színpadi mozgást hozott létre. Ennek legjellemzőbb részei a tökéletességig gyakorolt mozdulatok, valamint a színészek testbeszéde, hiszen a történéseket kifejezőbbé teszik. Kovács Tibor és Ricz Ármin együttműködésének eredményeképp a feszes, harmonikus mozgásrendszer emeli az előadás színvonalát.

  Ifj. Kucsera Gézának köszönhetően a kivetítésen és árnyjátékokon alapuló stúdiótechnika változatossá tette az előadás látványvilágát, amelyhez Saša Senković díszletei és Blagovesta Vasileva jelmezei egyaránt sokat adnak hozzá. A minimalista, ám látványos díszlet legeredetibb megvalósulása Döbrögi épülő várának fejen álló, tetriszkockákat imitáló megjelenése, a látványos jelmezek közül pedig a már említett libajelmez mellett kiemelhető a földesúr hajdúinak öltözéke és sajátos fizimiskája, fölfelé, lefelé és mindenfelé kunkorodó óriásbajuszukkal egyetemben. E bajuszcsodák megidézik Vig Balázs Három bajusz gazdát keres című meseregényének ikonikus szereplőit, a Kunkori koma, Kedves bajusz és Harcsa szomszéd nevezetű bajuszokat, akik világgá mennek, hogy ideális gazdát találjanak maguknak. Ezáltal üzenhetjük meg a szerzőnek, hogy bajuszai jó helyre kerültek a Szabadkai Gyerekszínház fogdmegjeinek orra alatt, sok derültséget okozva a nézőtéren gyereknek, felnőttnek egyaránt.

  A remek dinamikájú, látványos és mulatságos előadás a szórakoztatáson túlmenően diszkréten felteszi az elnyomás ellen lázadók alapkérdését: „Hol itt az igazság?” A választ pedig ki-ki leszűrheti saját belátása szerint. Az előadás készítői mindenesetre a Fazekas Mihály-i alapgondolatot fogalmazták meg Döbrögi karakterének személyiségfejlődésében, miszerint az igazság úgy billen helyre, hogy az elnyomottak hathatós közbenjárására az elnyomó „megszelídül”. A Szabadkai Gyerekszínház legújabb előadásának zsarnoka, ha nem is „javul meg”, mint az elbeszélő költeményben, de harmadjára már megadóan veti alá magát a botozásnak, „Nyomjad!” felkiáltással. Matyi pedig, mindannyiunk megelégedésére, harmadszor is megadja neki, ami kijár, tíz botütést, természetesen ráadással.

Hol volt, hol nem volt

Kovács Jolánka: Mosolyfalva meséi

Kovács Jolánka Mosolyfalva meséi című kötete mind tartalmában mind megjelenésében figyelemre méltó kiadvány. Recskó Diana illusztrátor csodaszép köntösbe öltöztette a meséket – tarkába, színesbe, hangulatosba. Elég belelapozni a könyvbe, s a játékos rajzok láttán az embernek mosolyogni támad kedve, hát még ha olvasáshoz is lát! Diana ráhangolódott Kovács Jolánka szövegvilágára, a mesebeli karakterek szinte megelevenednek a gyerekrajzok jó értelemben vett naivságát megidéző illusztrációkon. Emellett a meseíró humora is visszaköszön a képi megjelenésben, például az ijedős asszonyt és ijedős embert ábrázoló rajz merő fricska, a hepehupás úton ugrándozó állatok ábrázolása pedig vicces és játékos. E rajzok nemcsak illusztrálják a meséket, hanem kitérnek egy-egy részletre, elidőznek egynémely szereplő figuráján, sőt hozzá is tesznek a történetekhez a képek nyelvén. Stílusukból sejthető, hogy az ábrázolt történetek kötődnek a magyar népmesei gyökerekhez, ugyanakkor maiak, naprakészek. Fogódzót adnak népünk mesehagyományához és merítenek a mindennapjainkból is. Talán az efféle ötvözéssel lehet leginkább közel hozni az olvasókhoz a népmeséinkbe rejtett bölcsességet, élettapasztalatot, hiszen a mese a jelenből nyit a múlt felé, annak biztos alapjára építkezik, s nemcsak megőrzi, hanem meg is újítja azt.

Kovács Jolánka történetei Mosolyfalván játszódnak, olyan közegben, amely alternatívája lehet a népmesék üveghegyen túli fantáziavilágának. A stiglinc című mesében kapjuk erről a helyről a legteljesebb leírást. „Volt egyszer egy falu és abban a faluban egy ártézi kút. De milyen csodálatos víz folydogált abból a kútból! Aki abból a vízből ivott, elfelejtette minden búját-bánatát. Nem is csoda, hogy a falut Mosolyfalvának hívták. Hisz ha valamelyik falubelit bánat emésztette, elment a kúthoz, ivott a vizéből, és mire hazaért, máris visszatért a jókedve! Aztán olyan könnyen megoldotta a gondjait, hogy maga is csodálkozott. Nem volt hát abban a faluban egyetlen szomorú ember sem. Vagyis egy azért mégis akadt…” – kezdi a mesélő ekképpen a stiglinc és Púpos Pepi történetét, s már a felütés sejteti a népmesei hagyományunkhoz való kötődést.  Megjelenik egy különleges helyszín, ahol csodakút található, amely az örök élet illetve az örök ifjúság forrására emlékeztet. A két szereplő is különös páros: egy beszélő madár és egy púpos számkivetett – az egyedüli boldogtalan teremtmény ebben a földi paradicsomban. A továbbiakban bonyolódnak a szálak, s a népmesei jellegű lezáráshoz némi erkölcsi jótanács is párosul. A történetvezetés egyedi és szokatlan, s részben ezáltal válnak karakteressé Kovács Jolánka meséi, részben pedig a népmesei motívumok sajátos alkalmazásának köszönhetően, eladdig, hogy némely történet lényegében antimese, amely eltér a szokványos mesehőstípusok és motivációjuk tekintetében is. Az egyik, kérőkben válogatós királylány például menekülne a gazdagságtól, s egy drótostótot választ férjül, aki mellett igyekszik kitanulni a szakmát, hogy tisztes munkából élhessen, egy bárókisasszony pedig olyan férjre vágyik, aki nem tucatgavallér, hanem egyéniség – meg is találja egy kézen járó báró személyében. De nemcsak királylányok és bárókisasszonyok népesítik be e mesekönyvet, hanem tündérek, civakodó házaspárok, világlustája fiatalemberek, nagyszájú asszonyok, hepehupákon ugrándozó erdei állatok is. Megjelenik bennük egy szerencsehozó bárány, egy bölcs egér, egy filozofikus lelkületű tyúk, egy piros kendőt viselő rókalány, egy oktondi csacsi, egy varázsolni tudó ló, egy mézimádó káposzta, egy világjáró kopasz gombóc, egy mogorva hegy és egy csenevész fácska is. Mindegyikük története meghökkentő és számtalan poént, nyelvi leleményt rejt. A legeredetibb közülük a Kinek van a legnagyobb szája a világon? című mese, amelyben egy különös versenyről esik szó. Olyan versenyről, amelyen csak nagyszájúak vehetnek részt. A víziló és a krokodil mellett versenybe száll hát egy zsírosbödön, egy kemence, egy parasztszekér és egy barlang is, nem beszélve a nagyszájú asszonyról, aki mindenkit megtanít kesztyűbe dudálni. A csalimesékkel rokonságot mutató történet amellett, hogy remek humorforrás, kitűnő parabola, főhőse, a nagyszájú asszony pedig a zsémbes, akarnok asszonyságok megjelenítésének iskolapéldája.

A Mosolyfalva meséi a szórakoztatáson túlmenően olyan filozófiai alapkérdések megválaszolására is kísérletet tesz, miszerint melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, illetve hol lehet a világ közepe. Ez utóbbiról, kedvcsináló gyanánt, annyit elárulok, hogy köze lehet egy bizonyos völgy bizonyos egérlyukához, a részletekért azonban mindenképp megéri fellapozni e mesekönyvet. Mosolyfalva csodakútja vár minden mesekedvelőt.