Skip to main content

Csík Mónika

költő
író
szerkesztő
újságíró

A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/1968/kultura_irodalom/96472/Cs%C3%ADk-M%C3%B3nika-Herceg-d%C3%ADjas.htm

Az általános iskolát Horgoson, a gimnáziumot Szabadkán (1997) fejezi be. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. 2007-től a Magyar Szó című napilap lektora, korrektora, újságírója.

Kiadványok
További publikációk
Magánymitológiák. Dráma. Csernik Árpád (rend.) Kortárs Vajdasági Szerzők Felolvasószínháza, Szabadka, 2013.
Elolvasom
Turistaként egy „halott” városban (A Kovács Istenke álmodik című kisregényről)
Dátum
2017. szeptember 21.
(Magyar Szó – Olvasólámpa. 2017. szeptember 21.)

Turistaként egy „halott” városban

Barlog Károly: Kovács Istenke álmodik

Isten hat nap alatt teremtette meg a Világot, a hetedik nap megpihent. Az ige volt mindebben segítségére, mely képes a „nincs”-ből „van”-t létrehozni, az ürességet kitölteni tartalommal. Mégis, mi volt a kezdetekben, s azóta mi van?

Barlog Károly Kovács Istenke álmodik című kisregényében e teremtés előtti állapotot kutatja, illetve arról a késztetésről elmélkedik, amely eme isteni „aktus” igényét megteremti. Egészen pontosan a magányról. A szerző ugyanis úgy véli, a kozmikus magány érzése lehet annyira termékenyítő, hogy valami újnak a létrejöttét előidézz

A kisregény központi szereplője, Kovács Istenke, egy „kopott és pecsétes zakójú, torz tekintetű dzsentri, akiből a látomások úgy nőnek ki, mint májusban a falevelek”. Vagyis inkább egy krisztusi korban lévő, álmodozó újságíró ő, aki könyvekben és nőkben méri az időt. Netán egy hajdani szép reményű zenész, aki a hangjegyek helyett végül a betűk mellé szegődött, és általuk, illetve a belőlük összeálló szavak által kísérli meg formába önteni a világot. Esetleg ő egy kortalan Krúdy-hős, aki hölgyek szoknyája mellől kávéházakig sodródik, majd vissza, s a létről, elsősorban önnön létezéséről bölcselkedik.

Valóban így van, és mégsem egészen így. Kovács Istenke ugyanis mindezen figurák ötvözete. Két lábon járó, földi lény, aki álmai szerint „maga a Teremtő, az öröktől való Kovács”. Aki emlékekből, képzeletből, álmokból hoz létre valami újat, mágikus erejű szavakkal teremt. Történeteket, regényt, saját világot, amelyet önnön tetszése szerint alakíthat, belakhat, s ahol biztonságban érezheti magát.

Barlog Károly regényhősét Újvidékre utaztatja, s Kovács Istenke az események idejének hat plusz egy napját a székváros „díszletei” között tölti – azaz bejárja a város jellegzetes helyeit, megfordul a Spensen, a Duna-strandon, a Művészklubban, a Hotel Vojvodinában, s a városmag kocsmáinak némelyikében, mégis a Teátrum Kávéházban ver tanyát legszívesebben.

„Mert Kovács Istenke, mondhatjuk így, eredendően magányos volt, folyton azt érezte, hogy megfojtják az őt sorjázó gondolatok, álmok, és ezt a folytonos vergődést, haláltusát lehetetlen kibírni a presszógép, a poharak és a korsók kamarazenéje nélkül.” A Teátrumban viszont adott mindez, sőt Filip, a figyelmes pincér, kiváló hallgatóságnak bizonyul. Neki mesél Kovács Istenke az addigi életéről, a családtagjaival való kapcsolatáról, egyetemi bulikról, lányokról, álmokról, félelmekről, s mindenekelőtt a városhoz való viszonyáról, ugyanis úgy véli, ha beszél minderről, talán egyszersmind maga mögött tudhatja. Leszámolhat vele, új lapot nyithat. Megkezdhet egy „Újvidék utáni” életet, még akkor is, ha ez a város „sorsfordító” volt számára, és úgy érzi: „Újvidék után (máshol) nem lehet írni”. „Pokoli dolog turistának lenni egy ilyen mozdulatlan, halott városban”, „nincs már itt semmi élő, minden, ami van, csak halvány árnyéka annak, ami azelőtt volt” – mondja, mégsem olyan egyszerű szakítania mindezzel.

A régi élet, a múlt, a város nehezen ereszti.

Egyedüli mentsvára talán csak az irodalom. Könyvek, amelyekbe belefeledkezhet, és történetek, amelyeket maga teremt. Számára „a nyelvben való létezés, a szavak nyújtanak biztonságot. Úgy véli, hogy a világot is már csak a szavak képesek összetartani, megjavítani.” Megteremteni is – tegyük hozzá. Hiszen Barlog kisregénye teremtéstörténet. Hat nap alatt épül fel a regényvilág, amellyel a szerző is és amelyben a főhős is teremt. A hetedik napon pedig mindkettejük megpihen.

Hogy sikeres-e a teremtés, teljes-e, otthonos-e a létrejött (regény)világ – már másodlagos, hiszen a szerző az álmok és a regénybeli valóság kombinálásával az egész alkotását zárójelbe teszi, egyszersmind éreztetve, hogy teremtés is, alkotás is valamiféle pótcselekvés, hisz a magány érzése általuk sem szüntethető meg végleg. Öröktől való és ciklikus, ahogy az élet maga. Legfeljebb pillanatokra hagyható magunk mögött. Egy történet erejéig, például, melyet a szavak művészetének tudója teremt, s amelyben szerző is, olvasó is önmagát keresheti.

Szerző
Elolvasom
Bús képű lovagja az Időnek (Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében)
(Magyar Szó, 2013. március 28.)

Bús képű lovagja az Időnek

Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében

 

Szögi Csaba két verseskönyv és két regény után Utolsó éjszakánk Velencében címmel lírai kisprózáit rendezte kötetbe. Az írások zöme talán nem ismeretlen az olvasók előtt, korábbi változatait már olvashatták a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében, a napilap Jó reggelt rovatában, valamint a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lapszámaiban. Az átdolgozott írásművek huszonheted magukkal kerültek „egy fedél alá”, s kivétel nélkül arra hivatottak, hogy szerzőjük lírai oldalát mutassák be. A cím alatti műfaj-meghatározás szerint fényképnovellákat olvasunk, egyslukkos fajtát, viszont a rövidke írásokat szinte szétfeszítik a költői képek és lírai futamok, a szerző beszédmódja minnesängerekéhez és trubadúrokéhoz hasonlítható. Ermidsomm éjjelén, Ermidsomm éjjelén négy boszorka száll. Tűzvirág-rejtekén, az eltűnt időben hajnalfényt kaszál. Körbefut az én, körbeszáll az én szerelmem új szikrák tavaszán. Égbe fut a szán, Égbe jut a szán. Vejnemöjnen rénszarvasa, bűvös erőd fejtsd ki menten: szárnyalj szélnél sebesebben, huss!...– kezdődik ekképp a Tánc című alkotás, amely már a prózán túlmutatva nemcsak a lírához, hanem a zenéhez és az önfeledt tánchoz közelít.

Oldalról oldalra haladva élhetünk a gyanúperrel, hogy Szögi Csaba sajátos játékot játszik, kihegyezte pennáját, és beleírta magát néhány novellának álcázott költeménybe. Eltanyázik a sorok között, jókedvében dzsiggel picit, rőfös szakálla balra-jobbra libben, rámás csizmát és rakott szoknyát visel, húzza a lábát mint a sebesült rókák, macilányokkal szemez, remeteként elmélkedik, a kedvesére kacsint, majd a homokpuszta felett elröppen egy távolabbi csalitos felé. Mindeközben hömpölyög a… Mi is? A fényképnovella-vers.

Minden szempillantással megszületik a pillanat, a kép, a költemény. A regös azt festi eléd ékes énekszóval, ami egy-egy pillanatban lelki vagy fizikai retinájára égett – foglalja össze Szögi egy helyütt a kötetben olvasható írások keletkezéstörténetét, utalva egyszersmind arra is, hogy a képet, látványt, pillanatnyi hangulatot megragadó írások mindössze lenyomatok, kivonatai valami mögöttesnek, gyaníthatóan egy komplex szerzői univerzumnak, amelyben helyet kapnak korábbi olvasmányélmények, mítoszok elevenednek meg, garádiccsá válik Weöres létrája, elhervad Radnóti elalvó nyírfaága, Updike horgászni indul, átlibeg szemünk előtt az ómagyar Mária, valaki átír nekünk egy LGT-dalt, talán a szférák felől ősi tamtamok ritmusára árad a zene, felidéződik az Énekek énekének pomagránátja és a következő mondat minden szavába itatódva életre kel Balázs Béla: A bennem nyugvó csend ősibb, mint én magam vagyok, az ő részét képezem, belőle nőttem ki, és csak akkor fáj bennem, ha hűlni kezd, ha már nem figyelek oda rá, ha már nem szólítom, ha elfelejtem a benne lakó angyalt, aki pedig súgna, a legjobb tanácsot adná mindenkoron, amikor szükség van reá.

Az írások tere és ideje megfoghatatlan: Sohaország, Sehol szigete – rejtett belső világ kivetülései. Az íráskényszert kiváltó gondolatfutam meditációhoz hasonlítható, a szerző felkerekedik, megfogalmazása szerint alászáll a katakombák mélyére, megkísérel bepillantani a világ virtuális szeméremajkai közé. Utazása egyfajta zarándoklat. Ezt a hegyedet is megmászom, Isten, meg én, a következőt is! Bejárom összes tájaidat, érinteni, érezni akarok minden szirtet, dombot és lankát a magas Ég alatt, szürcsölni fogok minden hűs forrásból, hogy erőt gyűjtsek a következő csúcs tikkasztó kaptatójához, hol verejtékem a mai utam végén is a Föld arcára csepeg majd, ahogy mögöttem lassan elvérzik a hevesen ziháló alkonyat – fogalmazza meg ekképpen ars poeticáját Szögi Csaba a Zarándoklat című írásában, amelyben kifejti abbeli igényét is, hogy szívesen venné, ha e zarándokút során az olvasó társául szegődne, és felkísérné a következő kaptatókra.

Hogy a vándorlás során történik-e valami említésre méltó? Seregnyi apróság. Az éjszaka duzzadt fekete rózsabimbóvá válik; egy néni hajtja lassan a biciklijét, végig a Mária utcában, a forgalommal szemben; Velence városa az éj nehéz leple alatt buján elterpeszkedik; a Múzsa nyaralni ment, se képeslap, se üzenet; gyanakvóan pislog egy marcona rendőr; az Ige ott lebeg a vizek felett és a Nap duzzogva el. Akik a nagy ívű, fordulatokban gazdag történetek kedvelői, valószínűleg keveslik majd ezen aprócska mozzanatokat, amelyek köré szerveződnek Szögi Csaba keleti szőnyegekhez hasonló, ékes pársorosai, de az ajánlás tanúsága szerint nem is nekik szánta őket a szerző. Hanem a szikrák örököseinek, akik az Idő búsképű lovagja csatlósaiul szegődve minden csúcson új lélekzetet vesznek, és füttyögve indulnak tovább.

Szerző
Rongyszőnyeg hátáról a világ
(Magyar Szó. 2019. december 19.)
Szerző
Nagymosás után. Friss női hangok a vajdasági magyar irodalomban. Szójatej és lilán suhanó szőkeség.
(Kortárs Online. 2014. szeptember)
Szerző
Elolvasom

Az életbe hajítva

Terék Anna: Halott nők

 

Terék Anna legutóbbi verseskötete, a Halott nők című, külsejét tekintve gyönyörű, tartamát tekintve felkavaró kiadvány. Az Antal László illusztrációival készült könyv stílusában illeszkedik e szerzőpáros korábbi közös munkáihoz, a Mosolyszakadás és a Duna utca című kötetekhez, ugyanis Antal ismételten rendkívül markáns és sajátos univerzumot teremtett a versek köré. A Duna utca vibráló azúrja jelen esetben pirosra váltott, vérszínű elemek dominálnak a Halott nőkben. Tűz és vágy és élet. A képi világ mintegy ellensúlyozza a versek tematikáját, hangulatát.

Terék Anna ugyanis a korábbi, visszafogott társadalomkritikát is megfogalmazó én-versek helyett jelen kötetében a háttérbe vonult, és mintha egy sajátos szeánsz hanganyagát rögzítette volna, olyan nőket beszéltet, akik a „túlvilágról” szemlélve hátrahagyott életüket, mesélnek önmagukról, a sorsukról, mindazokról a körülményekről, amelyek a halálukhoz vezettek, illetőleg amik miatt a halált választották. Az olvasó már a versmonológok elején értesül arról, hogy a benne megszólaló hölgy, adott esetben kislány hogyan veszítette életét, tehát a léte jobbra fordulásának, a boldogabb lezárásnak még a lehetősége sem adott, hanem a végpontból araszolunk visszafelé, sorról sorra rakosgatjuk össze a történetmorzsákat, s miközben körvonalazódnak az egyéni sorsok, az őket körülvevő világ is megjelenítődik.

 

 

Ez a világ pedig telve rosszal, bűnnel, betegséggel, megaláztatással, fájdalommal. Felevenítődnek a kilencvenes évek háborús borzalmai, a szarajevói, golyózáporos mindennapok, amikor is futva közlekedtek az emberek az utcán, hisz mozgó célpontot nehezebb eltalálni, gyerekek váltak áldozatokká, s az öregek a padláson kötötték fel magukat az éhségtől elkeseredetten. Emellett olvashatunk még bennük Szibériáról, ahol álomba fagytak szenet evő foglyok, ahol megvakul, aki nézi a végtelent, és ahol az emberek egy ponton elkezdenek mérhetetlenül sokat inni, hátha úgy el tudják viselni az életet. A patriarchális társadalmi rendszerekre jellemző női alárendeltség is felmerül témaként, illetve a szégyen, ha nem fiú az elsőszülött. Az emigráció kérdése, egyfajta örök-aktuális témaként, szintén helyett kapott a versekben, és az is, hogy az otthonukat hátrahagyók, bár helyet változtattak a csillagok alatt, továbbra is cipelik magukkal a múltjukat és a terheiket, „hosszú ránc fut a homlokukon / a két szemük közé és / az ember arca mellé néznek, / miközben beszélnek. Mindegyik halkan beszél és közben / egyik sem mond semmit.”

Az elmenekülés a valóságban nem eredményez lényegi változást, bár a nem menekülés kilátástalanságánál azért egy hajszállal talán mégis többet, hisz a hátramaradók nem tudnak mit kezdeni a mindennapos létbizonytalansággal, amelyben a kisgyerekek is „gyilkolósat” játszanak, amelyben néha véletlenül végignézik, hogy lövik agyon az embereket, sőt, akár a bűvészek, a gyerekek képesek láthatatlanokká válni. A felnőttek pedig szűkölve ülnek a tévé előtt, ropogtatja a csontjaikat a félelem, és megtanulnak minél hangtalanabbul élni. A nők arcára mintha szögekkel rögzítenék egybefolyó könnyeiket, sírás közben porrá törik az összes elképzelésük arról, hogyan fognak élni, és tenyerükben lakik a halál; a férfiaknak pedig cérnavékony a lelkük, az asszonyok szavaiban és emlékeiben válhatnak csak „nagyobbá”, hősiesebbé, és az idő úgy ül a vállaikon, mintha repedés nélkül bírná súlyát a csont.

Ebből a közegből kétféle menekülés létezik. Lelki és fizikai síkon. Lelkiekben az egyedüli mentsvár az istenkeresés. „Utakat keresek hozzád, Uram, / de lelépsz az útról minduntalan, / mielőtt még a nyomodra akadhatnék. / Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat, pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd” – fogalmazza meg a Csillagok című vers hőse azt a környezetére jellemző létélményt, amely a „rejtőzködő isten”-hez kapcsolódik. Ez az Úr pedig, félő, hogy teremtményeihez hasonlóan, gyakorta félre fordítja a fejét, és csak akiket igazán szeret, azokat engedi magához közel. Igény pedig lenne rá bőven. „Annyian kapaszkodunk beléd, / hogy szinte már a földre lógsz, Uram. / Van-e még rajtad hely? / Odatenném én is a kezem” – olvasható a Hajszálak című versben.

Mindazok, akik belefáradtak ebbe az istenkeresésbe, s lelki értelemben nem lelnek megnyugvásra, azoknak a halálba való menekülés marad. Számukra az elmúlás, a megsemmisülés a megváltással ér fel. Az „életbe hajítottak” csupán végigmenetelik a számukra kijelölt utat, teszik a dolgukat, s úgy mennek el, ahogy jöttek, hangtalanul, lehajtott fejjel. Mindössze hiány marad utánuk, az a pillanatnyi űr, amely kitölti az eltűnő test helyét, s csak az utódaikban égő, sebszerű emlékezetük múlhatatlan.

Terék Anna Halott nők című, gyönyörű és felkavaró könyve sajátos tabló – emberi sorsokkal, túlvilági dimenzióból, szavakba, verssorokba szedve. A költő látszólag mindehhez csupán médiumként járul hozzá, arcot, hangot, teret ad versalanyainak, s ő maga mindvégig semleges marad. Rejtőzködő. Pedig ez a kötet a szerzőjéről vall elsősorban. Az ő szemével pillanthatunk bele az emberi lélek belső bugyraiba, amely sokszor komorabb és sötétebb, mint a körülöttünk lévő világ, még akkor is, ha a látható sokszor a láthatatlannak a kivetülése. Mégis mindig marad valami rejtett, amelynek megragadásához nem elegendőek a szavak.

Szerző
Nagymosás után. In: Képes Ifjúság, 2012. február 9.
Szerző
Elolvasom

Tekeredik a mese

Kovács Jolánka: Rétesország meséi

 

Kovács Jolánka Rétesország meséi című könyve üde, mutatós és vagány, amilyennek egy frissen megjelent mesekönyvnek lennie kell. Hát még ha az a mesekönyv nem akárhová, hanem egyenesen Rétesországba kalauzol! Az álmok, a vágyak, a haspártiak és a fantázia birodalmába, ahol ugyan minden emlékeztet egy kicsit a mi földi világunkra, de azért minden egy kicsit másmilyen. Szegény legények, dölyfös főbérlők, civakodó házaspárok, elkényeztetett gyerekek, szégyellős lányok, különc kismalacok és izgága orrok ugyan itt is, ott is fellelhetők, de Rétesország, a maga fahéj illatú, porcukros, diós-mézes-barackos világával, mégiscsak meseszerű, elvégre ki hallott már olyant, hogy az ember reggel, délben és este is csak rétest ehessen: tekeredőst, végtelent – márpedig Rétesországban ez a helyzet. Mindenki rétessel tömi magát és közben unottan néz ki a fejéből. Azaz mégsem. Rétesevés közben mindenki az ország akarnok és fennhéjázó királylányának, Álmatag Álmalindának újabb és újabb szeszélyei hallatán álmélkodik és hőzöng, a királylány ugyanis utolérhetetlen a hajmeresztő kívánságok kiötlésében. Apja alig győzi teljesíttetni a sok furcsa kérést, ámbár ő is, ahogy minden valamire való lányos apa, lesi leánya kívánságait, és királyi korona ide, egy tisztességben megőszült bölcs belátása oda, hagyja, hogy a lánya a fejére másszon, sőt a maga módján asszisztál is neki ebben. Az öreg király egyetlen életcélja ugyanis, hogy a lányát boldognak lássa. Egy napon azonban teljesíthetetlennek tűnő kívánság hagyja el Álmatag Álmalinda száját, mely kívánságnak köze lesz holmi rigójancsihoz és krémeshez. De hagyjuk az édességeket, réteseket és béleseket, pékségeket és cukrászdákat, ne borzoljuk a kedélyeket, ehelyett inkább Kovács Jolánka ízes és csavaros meséire összpontosítsunk, a kilenc történetre, amelyek jelen mesekönyvében megjelentek. Mindegyik mese más és más, van köztük népmesei ihletésű, falusi adomákra hajazó, gyermekpszichológiai indíttatású, abszurdba hajló történet, és parabola is. Mindegyik sajátos tükörként működik – aki a mélyükbe néz, önmagába lát, s miközben szórakozik a meséket olvasva, kissé meg is rendül. Amint elszáll a porcukor és leolvad a csokimáz a rétesországi történetekről, az életszerűségük válik hangsúlyossá, és a társadalmunkban tapasztalható visszásságokkal szembesítenek. Felnőttes mesék gyerekeknek, netán gyerekes mesék felnőtteknek? Nehéz meghatározni. Mindenesetre több dimenzió fejthető fel belőlük, ilyeténképpen gyerekolvasók és felnőttolvasók is megtalálhatják bennük a nekik szóló üzeneteket, bölcsességeket.

A mesebeli réteseknél talán csak Kovács Jolánka történetei tekervényesebbek és Péter László illusztrációi változatosabbak. A humoros, karakteres rajzok markáns képi világot teremtenek Rétesország meséihez. Egyszerre idézik meg gyerekkorunk mesekönyveinek látványvilágát és a Magyar népmesék rajzfilmsorozat népi motívumait, kiegészülve a jellegzetes Péter László-i karakterjegyekkel. Meseíró és képzőművész összehangolt munkájának lenyomata a Sinkovits Péter által szerkesztett, és a zEtna kiadó gondozásában megjelent mesekötet.

Szerző
Képzeletbeli valóság, avagy a cybermese. In. Magyar Szó. 2007. október 6.
Szerző
Elolvasom
Sándor Zoltán: Emese
(Kortárs. 2008/7–8.)

CSÍK MÓNIKA

Sándor Zoltán: Emese

MAGYAR SZÓ, KILÁTÓ KÖNYVEK 2., 2006

 

Az Emese szexregény? Olvasható akár annak is. Posztmodern mese? Miért ne. Fordulatokban és akadályokban bővelkedő kalandregény? Teológiai, vallási vagy filozófiai posztulátumokat taglaló spirituális mű? A főhős külső és belső útkeresésének aktusába ágyazódó, precízen kidolgozott lélekábrázolás? Társadalomkritika? Romantikus szerelmi történet? Is-is. Ha akarom, bármelyik.

E regény hagyományos műfajelméleti besorolása gyakorlatilag lehetetlen, hisz a szerző a jellem- és cselekményregény jellegzetességeit ötvözve az elmélyült lélekábrázolás mellett az izgalmas meseszövésre is hangsúlyt helyez, és miközben lírai betéteket, naplórészleteket, elektronikus üzeneteket, blogokat sző a szövegtestbe, esszéisztikus törekvéseinek megvalósításához is teret teremt. „Az a szándékom, hogy regényt írjak. Tökéletes regényt, lélegzetelállító narrációval, a legkülönfélébb tézisek és elméleti betétek nüanszos elemzésével, érdekes szereplőkkel, akik az élet forgatagában, a véletlenek furcsa egymásutánjában különleges szituációkba keverednek. (…) Ez egy love story, csakhogy erre az alapszituációra, kihasználva az irodalmi eszköztár és e fajtalan műfaj számos lehetőségét, rárakosgatok minden mást, ami görbe tükörként híven ábrázolja egy csüggeteg kor téves eszméit és egy lepratelep tévhiteit” – nyújtja be a receptet a szerző, így a lehetséges olvasatok sokféleségének köszönhetően az írói boszorkánykonyhában formálódó, képlékeny regény már önmaga gerjeszti az értelmezéseket.

Bár a fiatal szerző legújabb prózakötetének megírásakor olyan alkotók csapásán indult el, mint Kafka, Beckett, Borges, Hamvas vagy Kirkegaard, önmagán átszűrve, ízlelgetve azok szellemi esszenciáját, és gyakorlott kézzel zsonglőrködik olyan ősi toposzokkal, motívumokkal, mint az utazás, bolyongás, maga az álom vagy a tér és idő relativitása, mindvégig ügyel arra, hogy ezekkel ne csak megjelöljön, hanem sajátos módon közöljön, közvetítsen, csiszolva, finomítva egyéni hangját. Világlátását a bonyolult szerkezet és időtechnika, a különleges atmoszféra, valamint a mesés jellegű képsorok és a közvetlen valóság tudatos vegyítése hivatott tükrözni. „Az életet álommá kell átalakítani, s az álomból valóságot formálni” – e kettős transzformációból eredő bonyolultság nemcsak a szerkezeti megkomponáltságban köszön vissza, feltételezi a térbeli és időbeli síkok struktúrájának megteremtését is. Az író valóság és fikció mezsgyéjén alakítja ki regényének terét, amely az álombéli és teremtett valóságok határainak egybemosásával jöhetett létre. Ez a képlékeny metatér világunk labirintus voltát tükrözi ugyan, mégis ellenpólusa a „cellaszerű élet”-nek: esetlegességével, átjárhatóságával a szabadság lehetőségét kínálja.

„Különös érzésem van, hogy álmokban élek, de a hétköznapi álmodozóval ellentétben én tudom, az álmoknak nem az a szerepük, hogy megvalósuljanak, hanem csupán az, hogy menedéket nyújtsanak” – mondja, miközben kirkegaard-i kiábrándultsággal elemzi az őt körülvető világot, melyben a téridegenség létélménnyé csontosul, s az élhetetlennek érzett valóságból a múltba, az álmokba vagy egy fiktív közegbe (a regénybe) való menekvésre késztet. Ebben a miliőben rakódik össze a történet, fittyet hányva a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire.

Központi figurája az Őrült, aki női bugyikra írja a regényét. Mítoszokból, eposzokból, legendákból, lovagregényekből, népmesékből, bibliai, keleti, görög parabolákból és filozófiai eszmefuttatásokból állítja elő az alapanyagot a szerző, s ebből a matériából gyúrja össze sóvárgó, zaklatott, félelmekkel teli, önmagával is meghasonlott hősét, aki folyton keres, bolyong. A mai kor emberének archetípusát.

Az állandó nyugtalanság és keresés mélyáramlata ugyan már jóval az ipari civilizáció megjelenése előtt megszületett, de a nyugati kultúrában eddig még soha nem látott, akut formában csak most jelenik meg, kollektív diszfunkciót eredményezve. Tehát a modern ember alapvető problémájának, a keresés kényszerűségének miértjeit kutatja az író, s a főhős bőrébe bújva járja végig azokat a létsíkokat, ahol ezen okok gyökereit sejti. Fizikai síkon az egyén szabadságkeresése zajlik, amire a transzcendentális régiókban való kiteljesedés és a teremtés vágya indítja. A szabadság az őrültség fogalmával egyenlítődik ki, az őrültség pedig az írással, hisz „írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája”. A szerző különleges, öntükröző-sokszorosító technikával készíti főhősének alteregóit, s helyezi őket a szöveg különböző bugyraiba, hogy az olvasó a regénybéli jelenben, álomban, fikcióban, naplóba merevített múltban vagy a készülő mesterséges közegben, a regénybéli regényben bukkanjon rájuk, teljesen összezavarodva, hogy melyikükkel is van dolga éppen. Ez a talányos bújócska a szabadságkeresés egyik alternatívája, miként az időben való bolyongás is hasonló célt szolgál. A főhősnek is szembesülnie kell korunk emberének alapproblémájával, meg kell értenie, hogy amíg a múlttal való azonosulás vagy a jövőbe irányuló, folyamatos, kényszerű projekció formájában manifesztálódik számára az idő, addig lehetetlen önmagára, tágabb értelemben a szabadságra találnia.

A másik központi szereplő Emese, a főhős ideálja, „a” nő. Emese többarcú figura, értelmezhetőségének sokszerűsége különféle olvasói igénynek kedvez, attól függően, hogy a prózaszinteken futó történeti szálak melyikét ragadjuk meg éppen. Emese alakváltásait követhetjük nyomon fejezetről fejezetre haladva, a hús-vér nő futurisztikus/álombéli mese hősnőjévé, az eredendő női princípium megtestesítőjévé, megfoghatatlan ideává válását. A vele való kiteljesedés, a vele való egyesülés vágya a duálteóriában, a kiegészülés utáni sóvárgásban gyökerezik. Az őstörténet rejtélyes hagyományaiban és az ősvallások titkos rítusaiban felmerülő androgün lény teljességének, egységének, tökéletességének elérése a végső cél, melynek nosztalgiája lázként éget. Ez az egyesülés valósul meg anyagi szinten a szexuális együttlétek során, ugyanakkor az éteri síkon való kiteljesedés a személyiséggé válással azonos, a szó vallásos értelmében is.

Nemcsak egymást hajszoló szerelmesek történetéről van szó tehát, hanem sokkal összetettebb és mélyebb szimbolikáról, amely a férfiúi és a női lélek leheletfinom ábrázolását, a nőiségért való trubadúros rajongást, a teremtés misztériumát, a lét folytonosságát és folytathatóságát, végső soron isten és ember kapcsolatának módozatait vizsgálja, tükrözi, hisz az Emese valójában tükör, melyben önmagával fog szembesülni az olvasó.

 

Szerző
Elolvasom
És a kutakban üresen kong a csend
(VMMI. 2009. február 2.)

És a kutakban üresen kong a csend
Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek* című regénye nyomán

Hegyen innen, folyón túl. Pontosabban hegy és folyó között, mert a folyón túlra jutva hátra kellene hagyni az ígéret zsíros földjét, ahol a kimondatlanul maradt szavak megértésén nő fel a gyermek, ahol a férfiak halnak el előbb, ahol még értik az idős asszonyok imádságait, ahol talán mindenki ugyanarra emlékezik, majd lassan mindent elfelejtenek. Keresztek árnyéka őrzi itt a múlt felfeslő foszlányait. Papírlapokat szorongat a kéz, parcellák rajzát, egy egész temetőt. Megégett emberek hamvadnak, hullnak egyre mélyebbre az elhagyott hantok alatt, lelkük világít ezernyi törpe lángban, gyertyák szakadékai között bukdácsolnak a fekete madarak, recsegve törnek ki a szőlőkarók a hegyen, kiszáradt kutak őrzik a távozók sikolyát, hóember vigyázza a tél első lépteit, a hegyre dérfátyol borul. Itt kísértenek, akiket az örvény egykor elkapott. Nevek, befelé forduló arcok, seregnyi ismerős semmibe néző tekintet kövekbe vésetten süllyed a földbe. Saját nevük volt és saját életük. Úgy mentek el, ahogy éltek. Nem hagytak hátra mást, csak a léptüket.
Hegyen innen, folyón túl. Pontosabban hegy és folyó között, a sátán birodalmának szegletében. Papírlapokat szorongat a kéz, egy hátrahagyott gyerekkor foszlányait. Az emlékezet szavakba, mondatokba sűríti a múltat, csiszolt szemekként fűződnek lánccá a történetek. Egyéni sorsok végtelen sírfeliratokként itatódnak át a lapok rostjain. Sorsok, életek, magányos keresztek, egymásba torkolló történetek. Ugyanaz a kör ismétlődik folyton elölről, és aztán vég nélküli spirálban folytatódik, saját – a mindig ugyanoda lépéstől egyre mélyülő – lábnyomai mutatják az utat a menetelő előtt. Mintha predesztinálna a föld, a hegy és folyó öle, az ősök jussa, a múlt hordaléka, a mindent átmentő emlékezet. Mélységes mély a múltnak kútja, beszédesek a régmúlt történeteit őrző lapok. Imák, mondák, legendák, balladák és mesék töredékei íródnak jelenné, nemzedékek szokásairól, környezetéről, jellegzetes szókincséről, olyan szellemi örökségről vallva, amely még töredékességében is érdemes a meghallgatásra. Autentikus drávaszögi miliő rajzolódik ki általuk, a hegyen inneniség földje, ahol az időnként felbukkanó prófétacsapatok regéi nyomán képzelik csak el a hegy túloldalát, a mást, az idegent. A természetes és a szellemi határok egybemosódnak, megjelölve a belakható fizikai, nyelvi, szellemi mozgásteret. A szimbiotikus együttélés során egy ponton túl már nem függetleníthető a szülőföld és az egyének sorsa, egy-egy tragikus történet magában rejti a közösség lassú haldoklásának stációit. A dátumok nélkül folyamatosan előrehaladó cselekmény látszólagos időtlensége csavaros elbeszélői mesterfogás, hisz a sorsokat generáló ciklikus folytonosság eleve magával görgeti a mindent átható időt. A Drávaszög huszadik századi háborúinak történeti vázán nyugvó epizódok egymáshoz adódó tragédiái olyan végkifejlet felé közelítenek sorról sorra, keresztről keresztre haladva, amely egy újkori népvándorlás elkerülhetetlenségét sejteti. Az elvándorlás, a menekülés, a viszonzatlan szolidaritás, az ártatlan áldozatok, a méltatlan bánásmód krónikájává válik a szövegfolyam, porba hulló hőseinek fohásza kevés a túléléshez. Menni vagy maradni. A döntés nehéz, az elhatározás végzetes. Az ottmaradottak keresztfái mellett vethetnek számot múltjukkal, emlékeikkel, hajdani döntésükkel a később visszatérő, gyökereiket kereső elvándoroltak, akik cipőjük talpán nem vihették magukkal a szülőföldjüket. A vér, a múlt, a föld kötelez. Új hazát csak hazudni lehet. Kitűzött, fehér zászlók a keresztek, keresztekké válnak mind, a keresztcipelők. A korhadt feszületek lassan összezsugorodnak, mintha örökre le akarnák rázni magukról a Megváltó oktalan szenvedését, kiállnak a szögek a fából, de nem jön a mondabéli madár, hogy a csőrével kitépje őket.

Csík Mónika

(A regény a szabadkai Életjel, az eszéki HunCro és a budapesti Magyar Napló közös gondozásában jelent meg 2008-ban.)

*A Drávaszögi keresztek Kontra Ferenc első regénye, melynek új, átdolgozott kiadása a kötet megjelenésének húszéves jubileumán, 2008-ban látott napvilágot. Izgalmas az elmúlt évek távlatából, a lejátszódott történelmi események tükrében szemlélni e leheletfinom lírai csipkézettségű epikus művet, melynek metaforavilága átkalauzolja az olvasót az irodalmi műfajok, a történelem, a biblikus keresztkötődések értelmezési lehetőségeinek sokfélesége között, miközben megborzongat a sorok közt megbúvó váteszi sejtelem beigazolódása. Az immár „nagykorúvá” érett regény utóéletében teljesedett ki igazán, gömbölyödött egésszé a rárakódott jelentésrétegek hatására, ugyanakkor a benne körvonalazott történetalapok későbbi művekben való továbbgondolásának köszönhetően folytonosan lélegző alapműként igazolja, hogy minden szerző egész élete során voltaképpen ugyanazt a regényt írja.

Szerző
Living in a Box (Kontra Ferenc: Idegen)
(Sikoly. 2013/37.)
Szerző
Elolvasom
Találkozások a végtelennel
(Magyar Szó. 2020. november 19.)

Találkozások a végtelennel

Nagy Abonyi Árpád: Hermész tenyerén

„Valahol minden összeér, valahol minden mindennel összefügg” – ezzel a gondolattal zárul Nagy Abonyi Árpád Hermész tenyerén című kötete, amelyben a Lisszabonban, New Yorkban, Hongkongban és Makaóban tett utazásairól készült jegyzetei olvashatók. E lebilincselő könyv Ladányi István ajánlója szerint egyszerre utazás és irodalom. Olvasóként nemcsak egyetértek ezzel az állítással, hanem ki is egészíteném: a Hermész tenyerén ugyanis mindezek mellett gasztrotúra és kulturális kaleidoszkóp is egyben, hiszen Nagy Abonyi Árpád úgy utaztat bennünket magával, hogy nemcsak az adott helyszín építészeti, történelmi jellegzetességeihez kalauzol el, hanem a látottakat kultúrtörténeti adalékokkal egészíti ki, s olyan gazdag asszociációs hálót sző, amelyben valóban úgy érezzük, hogy egy ponton minden összefügg, összeér.

A szerző útjai során kíváncsiságtól vezérelve szegődik hajdani nagy utazók nyomába, noha tisztában van vele, hogy a másság felfedezése egyre nehezebb és egyre összetettebb feladat mindinkább egyformává váló világunkban. „Irigységgel gondolok a régi nagy utazókra, akik utazásaik során még csaknem teljesen más világgal találkozhattak néhány ezer kilométert megtéve” – vallja, s bár némi nosztalgiával viszi magával nagyapai örökségét, egy kopottas, vászonborítású útikönyvet, mégis úgy véli, hogy egy előre leszervezett, kényelmes repülőút a szó valódi értelmében nem utazás, csak puszta helyváltoztatás. Igaz, gyors és kényelmes, és talán a mai kornak megfelelőbb. A digitális éra, véleménye szerint, teljesen átformálja a klasszikus értelemben vett utazás jellegét, élményszerűségét, szellemi minőségét. Eme újabb korban például lényegi különbség van turista és utazó között. A szerző definíciója szerint utazó alatt olyan személy értendő, aki „soha nem utazik csoportosan, nem lakik drága szállodákban; nem a pihenés, az otthoni kényelem megteremtése és keresése az utazás alatt a fő célja; nincs szigorú útiterve, készen áll a kalandra, miközben tiszteletben tartja az adott ország kultúráját és szokásrendszerét. Ezzel szemben a turista egy bunkó vadállat, aki útikönyvet szorongatva a kezében csoportjával átgázol mindenen; pánikba esik, ha egy másodpercig nem a kijelölt útvonalon halad; röhög vagy megbotránkozik a kulturális különbségeken, az all inclusive-ban érzi legjobban magát, hiszen nem azért utazott el, és adott ki annyi pénzt, hogy bármi kellemetlenség érje. Lusta, illetve fél felfedezni valamit, ehelyett jobban szereti, ha megmutatják neki”. Nagy Abonyi Árpád önmagát a „magasztos utazó” és a „bunkó vadállat turista” között pozicionálja, aki szereti a saját útját járni, a járókelők sodrásának engedve felfedezni egy-egy várost, és kicsit a színfalak mögé lesni, azt kutatva, mi az adott helyen az autentikus, hogyan élnek az ottani emberek. Igyekszik elkapni és megörökíteni néhány jellegzetes pillanatot.

Ennek köszönhetően a kötet úti jegyzeteiben nemcsak a bebarangolt település nevezetes épületei, szobrai, kultikus helyei jelennek meg, hanem a turistadömpingtől távoli utcák, kopott kis éttermek, eldugott boltocskák, forgalmas piacterek, árnyas temetők – csupa olyan közeg, ahol az átlagember megfordul, s ahol a helyiek szokásai, mentalitása leginkább megfigyelhető.

A szerzőt követve gondolatban bejárhatjuk például Lisszabon lejtős utcáit, fényesre koptatott járdaköveken lépkedve, málló házfalak tövében, amelyek kopottságuk ellenére is hangulatosak, sőt olykor még romantikusnak is tűnnek, noha mindez idehaza a lepusztultság, a szegénység, az elmaradottság érzetét kelti. Aztán megismerkedhetünk egy téren a világ legmagányosabbnak tűnő királyával, az arccal az óceán felé forduló kis ország tűnődő, melankóliára hajlamos lakosainak furcsa egykedvűségével, a príma portugál konzervekkel, a híres kerámiacsempékkel, s egy helyi ínyencséggel – Lisszabon híres fahéjas-tejszínes süteményével, a Pastel de Natával is, amely akár Proust regényfolyamában a madeleine teasütemény, emblematikus édességgé válik e kötetben. A szerzői gondolat vissza-visszatér ugyanis hozzá, a sütemény illatokat, ízeket, emlékeket elevenít fel, emellett két világ, két kultúra: a portugáliai és a makaói összehasonlításának egyik alapmotívuma, ugyanakkor a hazatérő utazó nosztalgiájának tárgya is, melynek kapcsán szembesülni kénytelen vele, hogy idehaza már hiába szeretnénk rekonstruálni egy nekünk tetsző távoli aromát, hangulatot, aligha járhatunk sikerrel.

A New York-i, hongkongi, makaói úti bejegyzések úgyszintén izgalmas adalékokkal szolgálnak az adott városoknak és lakóinak mindennapjaiból, az égbe törő felhőkarcolók és folyton villódzó fényreklámok zajos dzsungeléből, vagy a több évszázados portugál fennhatóság nyomait őrző makaói kockaköves utcák zegzugos rejtekéből. Mindeközben festők, felfedezők, költők, írók, filmesek, a művészvilág és a popkultúra bohém figurái, különböző zenészek neve merül fel egy-egy látnivaló kapcsán, sőt a szerző írói vénájának köszönhetően nemcsak költői hasonlatokkal, hanem kurta történetszálakkal is gazdagodnak a feljegyzések. Olvasóként immár rajtunk áll, hogy továbbgondoljuk a szomorkás, portugál pincér történetét, aki hajdan beleszeretett egy szép magyar lányba; vagy a rejtélyes hotelszoba lakójának történetét, aki a függöny takarásában hegedülve a kíváncsi tekintetek előtt láthatatlan marad; esetleg a pedikűrösnél zokogó nő történetét, akiről azt sem tudni biztosan, hogy valójában sírt vagy nevetett a pillanatra felsejlő mezítelen test lábánál üldögélve.

Mindezek mellett a többnyire meghökkentő képzettársítások is sokrétűbbé teszik a jegyzeteket, hiszen szóba kerül a többi között Kolumbusz sírja kapcsán Mátyás király denevérmintás díszruhája, Bruce Lee szobra láttán egy, a boszniai Mostarban állított szobor kálváriája, valamint a Nagy Almában feltűnő indiánok kapcsán Buffalo Bill Nagybecskerekre tartó utazása is. Az indiánokkal egyébként is sajátos a szerző viszonya, hiszen éppen két „rézbőrű” figyel fel rá a zsúfolt New Yorkban, és biztos érzékkel állapítják meg róla, hogy ő nem helybéli, sőt nem is amerikai. Felismerik saját szülőföldjükön az idegent. Vagy talán a rokonlelket, hiszen Fujkin István, Kanadában élő képzőművészünk állapította meg egyik itthoni tárlatbemutatója során, amelyben az indián kultúrával foglalkozott, hogy sok kapcsolatot, hasonlóságot vél felfedezni az indián és a magyar nép lelkületében. Talán nem véletlen, hogy Nagy Abonyi Árpád, saját bevallása szerint, épp az indián múzeum kis vetítőtermében ülve, az indián származású zenész, Robbie Robertson Ghost dance című dalát hallgatva érezte magát Amerikában először nagyon egyedül.

Az egyedüllét azonban nem minden esetben negatív előjelű életérzés, hiszen időnként ihletet adó csenddel, bábeli könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható nyugalmával és olyasféle belső figyeléssel társul, melynek során az ember nemcsak élményeket és emlékeket raktároz el, hanem el is helyezi őket kulturális ismeretrendszerében. Különösen igaz ez akkor, ha az utazó tekintete nemcsak a földi világ felé, hanem a végtelen horizont felé is el-elkalandozik. „A felhők felett repülve mindig eltűnődöm e valódi nagy kékségen, s valahogy a maga végtelenjével mindig izgalmasabb számomra, mint a lenti táj miniatűrnek látszó folyóival, útjaival, házaival” – vallja Nagy Abonyi Árpád, hozzátéve, hogy „az embert mindig elkapja a melankólia, ha valamilyen formában találkozik a végtelennel”. Ez a végtelen pedig sok esetben nem más, mint a pont, ahol minden összeér és összefügg mindennel, az Idő önmagába fut vissza, és megkezdődik egy vég nélküli utazás, melynek során az utas biztonságban tudhatja magát az őt mindenkor védelmező Hermész tenyerén.

 

Szerző
Elolvasom

Csodafiúszarvas

Cirok Szabó István: Agancspark

Jellegzetes hangot üt meg Cirok Szabó István Agancspark című verseskönyve. A kiadvány recenzense, Celler Kiss Tamás, szelíd hangú költőként aposztrofálja a szerzőt, hangsúlyozva, hogy esetében nem fedezhető fel semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk – mondja –, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen csak nem volt más választása. Celler Kiss Tamás ezáltal nyilvánvalóan arra az ösztönösségre utal, amely az Agancspark szinte minden versére jellemző, és olyan költő ismérve, akinek természetes megszólási módja a vers. Cirok Szabó István minden mesterkéltségtől, és igen, talán minden becsvágytól mentesen ír, azon szerzők magabiztosságával, akik nyilvánvalóan nem lírai jártasságuk és olvasottságuk fitogtatására hozzák létre első verseiket, és nem is nagy költőelődök iránti hommage megfogalmazása a céljuk, hanem olyasfajta elemi, felszínre törő mondanivalóé, amely leghitelesebben lírába öntve ragadható meg.

Sallangmentes költészet az övé, melyben a kíváncsi kisgyerek, a környezetét értelmezni próbáló kamasz, és a felnőttlét küszöbén álló férfi világlátása ötvöződik, önnön különböző korú alteregóinak biztosítva megszólalási lehetőséget. Versről versre haladva járjuk be Cirok Szabó István gyerekkorát, családi életképek elevenednek meg előttünk, majd ahogyan a felnövő emberpalánta tudata tágul, úgy vezetik az olvasót a verssorok beljebb, egy szépen kiépített költői univerzumba, melynek részletei saját léttapasztalataink alapján részint ismerősek, részint pedig újszerűek, hiszen a szerző által megélt valóságvetületek is a részei.

Az Agancspark versei komplex kisvilágok, összeolvasva őket azonban felsejlik a hátterükben futó történetszál, amely visszatérő alapmotívumok révén válik egyre hangsúlyosabbá. Ezek a motívumok mitikus előképeket elevenítenek meg, és a mondai hagyományainkhoz is kötődnek. Kivételes szerep jut bennük a négy őselemnek: a tűznek, a víznek, a levegőnek és a földnek, amelyek nemcsak lehetővé teszik az élet létrejöttét, hanem át is hatják az életünk minden szegmensét, meghatározva az anyagba süllyedt, illetőleg az abból formálódó földi létformákat. Akárcsak a teremtésmítoszokban, az őselemek mellett megjelennek e versközegben a növények (kiemelt szerephez jut a fa, a borostyán és a búza), majd feltűnnek az állatok is: méh, hal, kagyló, sirály, denevér, csiga, róka, nyúl és fecske képében, egyaránt képviselve a vizet, a földet és a levegőt, mint egymásba érő, ugyanakkor elkülönülő élettereket. A teremtés befejezéseként megjelenik az ember is, családtagok, barátok, szeretők-szerelmek képezik a költő környezetének emberlakta territóriumát, ám mellettük mindenkor a nagybetűs Természet dominál. Az emberi, állati és növényi lét egymásmellettiségét, egymásra hatását legsikerültebben példázzák azok a versek, amelyekben mitikus lényekké magasztosulnak a szereplők: az anya bőre alatti érhálózat fák gyökerévé válik, majd az asszony animális létszimbólumként szarvastehén formájában jelenik meg a fiú képzeletében, aki maga is anyjához hasonló teremtmény tekintetével szemléli a környezetét. A regösénekek és eredetmondák szent állatát, a csodafiúszarvast idézi meg, amely egyszerre ember és állat; szakrális jelkép, az örök megújulás, a teremtő erő szimbóluma, a mozgás és az életerő megtestesítője. Ez az animális létállapot azonban időnként statikus, röghöz kötött növényi létállapotba vált át, amely a kötet egyik legszebb versében, a Fasor címűben teljesedik ki: „Azt hiszem, túl messzire ültettek / minket egymástól. Hogy együtt nőttünk / fel, de mégsem nőttünk akkorára, / hogy elérjük egymást. / Minden nap találkoztak az árnyékaink, / és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg / beléd kapaszkodni, bonyolult / lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a / tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem, / mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk, / és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.”

A kötet sajátos hangulatú, a lét minden szféráját érintő versvilágához kitűnően illeszkednek Nagy Kornélia grafikái, amelyek a sokarcú „lírai én” képi kivetülései. Hangsúlyozzák az emberek, a növények és az állatok teremtő és teremtett voltát, hasonlóságát és egymásrautaltságát, és olyasféle harmónia iránti vágyat jelenítenek meg, amely talán csak a teremtés, a születés pillanatában a sajátunk, és egész életünk során szomjúhozzuk az újbóli megtapasztalását.

Szerző
Elolvasom

Nádmelléki napló

Gulyás József: Ludas könyve

Gulyás József Ludas könyve című kötete posztumusz kiadvány. A szerző összeállította, véglegesítette ugyan kéziratát, de a megjelenését nem érhette meg. A vaskos könyv sokrétű lenyomata mindannak a kulturális, művészeti és néprajzi hagyománynak, amelyet Gulyás József gyerekkora, azaz az ötvenes évek óta tapasztalt, gyűjtött, lejegyzett és átmentett, hogy összegezve közreadhassa, bemutathassa szülőfalujának nyelvi, hiedelemvilág- és szokásrendbeli hagyományát.

A kötetben gazdag fényképanyag illusztrálja, milyen tájon, milyen körülmények között, hogyan éltek a múlt században a ludasi emberek. A vadregényes, nádas, vízparti világ egyszerre idilli környezete és puritán háttere az ott élők mindennapjainak, hiszen a Ludasi-tó csónakázáshoz, halászathoz, kikapcsolódáshoz kiváló lehetőségeket nyújt, ugyanakkor a nádvágók emberpróbáló munkája is hozzá kötődik. Földművesek, napszámosok, munkásemberek egyszerű otthonai sorakoznak a képeken, néhol vastag porfelhő, máskor bokáig érő, fekete sár jelzi az üggyel-bajjal közlekedők, libákat, teheneket terelgetők mezítlábas nyomait. A közösségi terek, a kocsma, a szövetkezeti központ, a templom udvara láthatólag mindig élénk közösségi élet színterei voltak, ahogyan a faluban zajló ünnepi felvonulások, lakodalmak, különböző rendezvények is vonzották a lakosság apraját-nagyját. Az aratás-cséplés mozzanatai, a rétszéli munkák, a paprikahasító közösségi foglalatosság, valamint a szüreti ünnepség egy-egy jelenete sokatmondó életképek sorozatává áll össze, szemléltetve a helybéli életmód minden szegmensét. Az iskolai csoportképek, valamint az amatőr színészek fellépéseiről készült fotók tanúsítják, hogy a településen már évtizedek óta élénk oktatási és művelődési élet zajlott, a maszkabálos, tánccsoportos és tánciskolás fotográfiák pedig a szórakozási lehetőségeket örökítették meg.

Ez a szegényes, ám sajátos hangulatával inspirálónak tűnő közeg képezi Gulyás József költői-írói világának alapját, hátterét és témáját is, hiszen Gulyás bármely műfajban szólalt is meg, a nádmelléki, nincstelen, sokat küszködő, mégis tartással bíró kisember hangján tette ezt. A Ludas könyve képanyagának másik csoportját képezik a képzőművészeti alkotások, amelyek zömében a szerző munkái, s a naplóbejegyzésekből kitűnik, hogy jó ideig maga Gulyás is nagy reményeket fűzött képzőművészeti adottságaihoz, festő szeretett volna lenni. A mellékelt Gulyás-grafikák a kötetbéli fotók és írásművek hangulatát közvetítik, igazolva, hogy alkotójuk ugyanazt a mondanivalót kísérelte meg kifejezni a képzőművészet eszközeivel, amit verseiben, naplóbejegyzéseiben is körvonalazott.

A naplórészletek különböző időszakokból származnak, s számomra az 1952–1954 között születettek a legérdekfeszítőbbek, amelyekben a látszólag jelentéktelen apróságok a legbeszédesebbek. Például a felsorolás, hogy a szerző mikor milyen filmeket nézett meg barátaival a moziban, mely könyveket vásárolta meg a szabadkai rongypiacon, vagy a kortárs festők közül kiknek az alkotásait tartotta nagyra, kiket látogatott meg személyesen. Ezek Gulyás József irodalmi-művészeti érdeklődéséről vallanak, és eligazítanak az adott kor kulturális vonatkozásaiban is.

A napló gazdag válogatást tartalmaz a Ludason élők által énekelt dalokból, az általuk ismert és alkalmazott jellegzetes szófordulatokból, rigmusokból és gyermekjátékokat kísérő mondókákból is, megörökítve a helybéliek által használt nyelvjárás jellegzetességeit.

Bár Gulyás József láthatólag törekedett arra, hogy a regionális, beszélt köznyelvhez idomítsa mondanivalóját, időnként a helyi nyelvjárás szóhasználatát, hangzását rögzítve hangulatos beszédfordulatokat illesztett naplóbejegyzéseibe, érzékeltetve, hogy milyen ízes lehetett az azóta megkopó, átalakuló, archaikus nyelvi világ.

Nemcsak a ludasiak beszélt nyelve változott meg azonban az elmúlt évtizedek során, hanem az a közeg is eltűnőben van, amelyre bejegyzéseiben fájdalmas nosztalgiával emlékezik vissza. „Itt laktunk, itt éltünk… A házat elpusztította az idő és elgereblyézte, bele a földbe. Beleolvasztotta a sűrű, fekete földbe, és szépen elboronálta a helyét. Most szántó ez a föld, mint volt régen, előbb, egyszer, azelőtt, előttünk” – jegyzi meg keserűen a napló epilógusában, annak nyilvánvaló tudatában, hogy régmúlt idők krónikása ő, naplója pedig letűnt idők vélhetően egyik utolsó krónikája.

Szerző
Elolvasom

Csík Mónika: Hol van az igazság?

A Szabadkai Gyermekszínház Lúdas Matyi című, legutóbbi produkciója sokszínű és sokrétű előadás, hiszen egyaránt épít az irodalmi hagyományra, a népzenére, a néptáncra és a középkori commedia dell’arte játékstílusára. Hernyák Zsóka dramaturg Fazekas Mihály azonos című elbeszélő költeményét vette alapul, amely az 1815-ös megjelenése óta nagy népszerűségnek örvend a magyar kultúrán belül. Mindannyian ismerjük Matyi, a kis libapásztor történetét, akinek lúdjait elkobozza Döbrögi uraság, és pénz helyett botütésekkel fizet értük. A fiú elkeseredésében megfogadja az úrnak, hogy „háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”, majd a történet a továbbiakban az ügyesen kivitelezett bosszúról szól, fő motívuma a zsarnokság elleni lázadás.

  Bár Fazekas Mihály „négy levonásban” megírt, eredeti magyar regének nevezte művét, az alapja vándormotívum, amely az asszír, babilóniai mesevilágban gyökerezhet. Fazekas Mihály azonban magyar történetté alakította, hiszen cselekményét a középkori Magyarországra helyezte, Döbrögi magyar földesúr s a jobbágyai is magyarok. A népnyelv jellegzetességeit, tájszavait is beleépítette költeményébe, s a magyar ember gondolkodásmódja, erkölcsi magatartása, világszemlélete is benne foglaltatik. Bár több feldolgozása is született az alapműnek – gondoljunk csak Móricz Zsigmond vásári komédiájára; az 1949-ben bemutatott, Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezésében készült filmváltozatra (ez volt az első teljes hosszában színes magyar film); vagy Dargay Attila 1977-ben készített, egész estés rajzfilmjére –, mindegyik adaptáció követte az eredeti cselekményt, legfeljebb apróságokban, például a ludak és a kimért botütések számában módosítottak. Így tett a jelen előadás dramatizálásakor Hernyák Zsóka is, aki tömörítette a cselekményt, a háromszor ötven botütést háromszor tízre plusz a ráadásra mérsékelte, és a húsz lúdból egyet helyezett a cselekménybe, annak is a közepébe, a főhős „kenyeres pajtásává”, cimborájává, hű kísérőjévé téve őt. A darab nyelvezete azonban szakít az eredeti időmértékes, hexameterekből álló verseléssel, a mai élőbeszédet alkalmazza, népnyelvi kötődése mindössze néhány magyar közmondás felidézésében valósul meg. Szükség is van e sűrítésre és aktualizálásra, hiszen a szűk órát kitevő, elsősorban gyerekeknek szánt (bár a felnőtteknek is roppant élvezhető) előadás legkevésbé a szövegre összpontosít, a beszéd helyét a népzene, a néptánc és a színpadi mozgás veszi át. Hernyák György rendező azon törekvése, hogy amit zenével, tánccal ki lehet fejezni, ott ne terheljék a közönséget temérdek szöveggel, egy rendkívül mozgalmas, szórakoztató és újszerű előadást eredményezett, hiszen a színpadra tett zenés-táncos produkció minden pillanatában leköti a néző figyelmét, mind zenéjében, mind látványvilágában figyelemre méltó. Egyaránt köszönhető ez a remek színészi játéknak, a produkció sajátos mozgásrendszerének, az inspiráló zenének, a látványos stúdiótechnikai megoldásoknak, valamint a találó díszletnek és jelmezeknek is.

  Az előadásban egyaránt szerepelnek a gyermekszínház állandó színészei, színinövendékek, valamint egy gyermekszínjátszó is, a gyerek Lúdas Matyit rátermetten alakító Magyarka Márkusz személyében, és legyenek fő(bb) vagy epizódszereplők, mindannyian remekelnek. A ludat alakító Gál Elvira mind játékának, mind ötletes jelmezének köszönhetően végig az előadás központi szereplője-motorja, figurája folyton meg-megújuló humorforrás. A felnőtt Matyit, az álruhás olasz ácsmestert és a német doktort játszó Varga Benjámin alakítása szintén sokoldalú és elismerésre méltó, ahogy a Döbrögit játszó, leginkább gurulva közlekedő Ágyas Ádám karaktermegformálása is. A mellékszereplők közül kiemelendő Fridrik Gertrúd, aki narrátorként és Matyi édesanyjaként is színpadra lép. Hozzá köthető az előadás emlékezetes jelenetei közül kettő is: az egyik, amikor bábfigurából emberszereplővé alakul át a színpadon, a másik pedig a légyfogó jelenet, amikor léhűtő, lusta fiát okítja. Ezen jelenetek profizmusa igazolja, hogy a legkisebb karakterszerepben is brillírozhat a jó színész.

  Az előadás mozgásrendszere két részre osztható, a néptáncra és a commedia dell’arte elemeiből építkező mozgásrendszerekre. Előbbinek szakavatott ismerője Kovács Tibor egri néptáncpedagógus, az előadás koreográfusa. Ő Bakos Árpád népies dallamaihoz alakította a cselekményt kísérő táncokat, belehelyezte az eredeti magyar néptánc elemeit a színpadi mozgásba, neki köszönhetően az eltáncolt motívumsorokkal is „mesélhetnek” a színészek. A táncelemekkel harmóniában lévő színpadi mozgás pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakos mesterhallgatójának, a szabadkai Ricz Árminnak a munkáját dicséri, aki a commedia dell’arte elemeiből építkező színpadi mozgást hozott létre. Ennek legjellemzőbb részei a tökéletességig gyakorolt mozdulatok, valamint a színészek testbeszéde, hiszen a történéseket kifejezőbbé teszik. Kovács Tibor és Ricz Ármin együttműködésének eredményeképp a feszes, harmonikus mozgásrendszer emeli az előadás színvonalát.

  Ifj. Kucsera Gézának köszönhetően a kivetítésen és árnyjátékokon alapuló stúdiótechnika változatossá tette az előadás látványvilágát, amelyhez Saša Senković díszletei és Blagovesta Vasileva jelmezei egyaránt sokat adnak hozzá. A minimalista, ám látványos díszlet legeredetibb megvalósulása Döbrögi épülő várának fejen álló, tetriszkockákat imitáló megjelenése, a látványos jelmezek közül pedig a már említett libajelmez mellett kiemelhető a földesúr hajdúinak öltözéke és sajátos fizimiskája, fölfelé, lefelé és mindenfelé kunkorodó óriásbajuszukkal egyetemben. E bajuszcsodák megidézik Vig Balázs Három bajusz gazdát keres című meseregényének ikonikus szereplőit, a Kunkori koma, Kedves bajusz és Harcsa szomszéd nevezetű bajuszokat, akik világgá mennek, hogy ideális gazdát találjanak maguknak. Ezáltal üzenhetjük meg a szerzőnek, hogy bajuszai jó helyre kerültek a Szabadkai Gyerekszínház fogdmegjeinek orra alatt, sok derültséget okozva a nézőtéren gyereknek, felnőttnek egyaránt.

  A remek dinamikájú, látványos és mulatságos előadás a szórakoztatáson túlmenően diszkréten felteszi az elnyomás ellen lázadók alapkérdését: „Hol itt az igazság?” A választ pedig ki-ki leszűrheti saját belátása szerint. Az előadás készítői mindenesetre a Fazekas Mihály-i alapgondolatot fogalmazták meg Döbrögi karakterének személyiségfejlődésében, miszerint az igazság úgy billen helyre, hogy az elnyomottak hathatós közbenjárására az elnyomó „megszelídül”. A Szabadkai Gyerekszínház legújabb előadásának zsarnoka, ha nem is „javul meg”, mint az elbeszélő költeményben, de harmadjára már megadóan veti alá magát a botozásnak, „Nyomjad!” felkiáltással. Matyi pedig, mindannyiunk megelégedésére, harmadszor is megadja neki, ami kijár, tíz botütést, természetesen ráadással.

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Az egyensúly keresése
Szerző
Elolvasom
„Hiányos hiánytalanság”
Szerző

„Hiányos hiánytalanság” 

Csík Mónika: Metszetek 

A kívülről tapasztalt világ „mindennap-ízű” eseményeinek egyéni továbbgondolása és a lélek szavakba kódolt benső rezdülései fogalmazódnak meg és ágyazódnak egy-egy nyelvi impresszióba, aforisztikus meglátásba vagy költői képbe Csík Mónika Metszetek című verseskötetében. A költőnő a mindannyiunk számára jól ismert hétköznapok toposzából indít, a „tejüvegszerű ablaktáblák / széksorok, fémfogózók / (térhatárok, térsorompók) / pillanatnyi szűkös / (ébren)lét-közeg” (Szabadka felé hat húszkor) kellős közepéből, hogy ebből a közönséges miliőből szinte észrevétlen nekirugaszkodással csússzon át a mindenkori gondolkodó lény önmarcangoló tépelődésektől terhes szellemi szférájába, ahol – zömében sajátos humorral és pajkos játékossággal átitatott költeményeiben – a létünket keresztül-kasul átjáróés magába habzsoló számtalan megválaszolatlan miértről, világbavetettségről, párkapcsolatról, spirituális mélységekről, az őt körülölelő táj szelleméről, társadalmi léthelyzetről és elmúlásról szól. 

A négy, külön címmel nem rendelkező, egymástól csupán néhány idézettel elválasztott ciklusra tagolódó kötet darabjai kivétel nélkül szabadversek. Csík Mónika minimalista jellegű hozzáállása a költészethez sem a túlzott formai kötöttséget, sem az öncélú szószaporítást nem tűri, amiből kifolyólag a szerzőnő költeményeinek szerkezetét mindenekelőtt a mondanivalóés az egymás után felsorakozó szavak belső ritmusa vagy éppen ritmustalansága határozza meg. Ennek a merőben redukált szerkezetű költői univerzumnak a jellegzetességei azokban a művekben csúcsosodnak ki, amelyek csupán egyetlenegy, verssorokba tördelt, mondatból jönnek létre. Nyelvi letisztultságuk és egyszerűségük révén ezek a költemények kellőképpen tükrözik a Metszetekbe gyűjtött versek formai sokszínűségét. Így például a Harmatcseppek című vers („az éjszaka / szanaszét gurult / gyönyör-könnyei”) egy szürreálisnak is nevezhető impressziót tár az olvasó elé, a Nyolc másodperces fohász („segíts / hogy / mindig / legyen / erőm s / okom egy / mosolyra”) egy közlést fejez ki a lehető legközérthetőbb módon, míg a Jó lenne című költemény egyetlen felesleges szó használata nélkül fogalmazza meg a többrétegű költői képbe öntött vágyat: „hagyni / hogy / delejes / önmagát / emésztő / érintés / perzselje / testem / mezítelen / magányát / míg / tikkadt / pórusaimon / nesztelenül / átcsurog / az / éjszaka”. 

Szerzői megnevezés híján a kötet első ciklusának az Önkeresésben címet lehetne adni, amelynek egyik legkézenfekvőbb sajátsága a szerzői én külső és belső világának egymásba való fordulása az egyén meghatározhatóságának érdekében mindkét szférában. Csík Mónika költői hitvallása szerint, ha az egyént mikrokozmoszként vizsgáljuk, az őt körülvevő világra pedig makrokozmoszként tekintünk, egyértelművé válik, hogy a kettő nem különíthető el egymástól, az egyik állandó előfeltétele és lételeme a másiknak. Ahhoz tehát, hogy hitelesen tudjon írni magáról, saját belső világáról, egészen szubjektív érzéseiről és gondolatairól, elengedhetetlenül szükség van önmaga feltérképezésére és megismerésére, az ehhez vezető út viszont csakis a külső világ megismerésének mintája alapján járható végig. Annak a külső világnak a megismerése révén, amelyben nap mint nap élni kényszerül: az elméjében felsorakozott miértekkel kezdődő kérdésekkel, álmaival és vágyaival, az idegentől való berzenkedésével vagy akár irracionális bűntudatával egyetemben, s amellyel kapcsolatban önmaga keresésének költői lenyomata során csüggedt elégedetlenségét fejezi ki, mondván: „Szűk / kongó / végetnemérő / kitudjamibevájt / járatokban / születünk, / küzdünk, / lökdösődünk, / s gyűlöljük egymást / vérremenően, / bár egy a célunk: / túlélni, / míg kijutunk / innen” (Útkeresőben). Annak ellenére, hogy Csík Mónika költészetére nem fogható egyértelműen rá, hogy a hetvenes évek során Vajdaságban születettek generációs kiábrándultsága generálja, egyes költemények mélabús felhangja mindenképpen a szerzőnő korának és mozgásterének tudható be, akárcsak a versekből kiérződő elvágyódás az adott közegből, amit öndefiniálása során röghözkötöttségének tudatával ellenpontoz, hangsúlyozva önmaga determináltságát az őt körülölelő táj és társadalmi közeg irányából: „ezek az / illatok és ízek / láthatatlan szálak / sóhajok és vétkek // nélkül / én magam / se lennék / az, aki” (Önazonosság).

A kötet második ciklusába szedett, a párkapcsolat testi, lelki és szellemi síkját egyaránt boncolgató versek egyéni hangvételük révén aligha sorolhatóak be az érzelmesség és érzelgősség közé kifeszített kötélen egyensúlyozó mindenkori szerelmi költészet klasszikus darabjai közé. Nem arról van szó, hogy Csík Mónika szikár, sallangmentes szerelmi verseinek létrehozása közben, az emocionális túlfűtöttség elkerülése érdekében, ejti az érzelmes szálakat, szó sincs erről, hiszen ezen ciklusba szedett verseinek zöme erősen érzelmi töltetű, csakhogy a költőnő a legtöbb esetben az adott vers emotív vagy erősen érzéki fonalát költeménygyilkos rímtelenségbe, távirati irodák hírközlési stílusában megfogalmazódott tényközlés mögé rejti, mint a következő idézetek esetében is: „ágyam / vérremenő / harcok / s édes / kapitulációk / nedves / gyűrt / dagerrotípiája” (Blitzkrieg), vagy: „Egy / tömbből / vájt / bűvös / hangszer / a testem / ördöngös / vén művész / míves / munkájának / páratlan / produktuma” (Szitár). A költőnő szerelmi költeményeinek műfajidegen eleme valójában a kifejezett intellektuális szál. Legyen szó egy adott versben akár testi, akár lelki egyesülésről, mindenhol a szellemi szál dominál, nem véletlenül eszményíti Metamorphosis című alkotásában a szerzőnő az átlényegülés fontosságát „valami egészen mássá”, ami nem csak „vízből és sárból gyúrt elegy”. Csík Mónika szerelmi verseinek zöme ízig-vérig intellektuális költemény a lehető legpozitívabb értelemben, amelyekben az erotika és a romantika mindig egy kicsit az intellektus szolgálatában állnak: „Ha a / génjeimbe égett / freudi / péniszirigységet / leküzdve / kurta furcsa / női elmém / Tartaroszába / vetve a / miérteket / kérdések és / féltések / sallangjaitól / lecsupaszítva / pőrén / vacognék / előtted – // egy / kicsit még / kellenék?” (Szakítópróba I.) 

A Metszetek talán legizgalmasabb, harmadik ciklusát önkényesen Az ezotéria poétikájának lehetne nevezni, amelyben visszaköszön a költőnő részéről a kötet elején felvetett igény önmaga meghatározására, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem csupán a kézzelfogható külső világban, a társadalomban és a tájban, valamint önmagában, hanem sokkal szélesebb kiterjedésű és jóval elvontabb térben és időben – a világegyetemben és az örökkévalóságban – keresi önnön létezésének értelmét, aminek következtében értelemszerűen transzcentendális, vallási, filozófiai és mitológiai jellegű mozzanatokat is segítségül hív költészete kidomborításához. A múlt század nyolcvanas éveitől hódító káoszelmélettel ellentétben, miszerint a világűrt és életünket a káosz irányítja, ami önmagát nem ismétlő, állandósult mozgást jelent, Csík Mónika őszinte hívőként hisz a világűri rendben, abban, hogy az emberi létezés és cselekedet nem öncélú epizódok sorozata a galaxisban: „Ebben az őrjítő / körforgásban / mégis mindent / átitat a REND, / mely / öröktől való, / biztos / és fellebbezhetetlen, / mint a TÉNY, / hogy egyszer / az én véremből is / csöppje lesz a méznek / sava a borsnak / szava a kürtnek, / és új energiákat csak / egy ép atom szülhet...” (Két-ség-ben). Az áhított isteni rend a műalkotásban is megtalálható, az Istenhez hasonlóan a költőnő is teremtő, aki, miközben a körülötte levő világot és benne önmagát vizsgálja, újabb művek létrehozásával bővíti ugyanazt a világot, hangsúlyozva közben az egyén szerepét a világmindenségben: „a talány és / a kulcs is / vagyok / egyben, / önmagam / megfejtéséhez / kell a MOST / mágiája” (Rovátkák). A mindenkori lét értelmének igazolására aligha találunk jobb példát az A lovak utóélete című verstől, amely játékos modora és gyermekversekhez hasonlatos pergő ritmusa ellenére ezoterikus mélységekbe dönti olvasóját: „Vonó alatt a guzla / guzlicán a húrja / húrban a lószőr / lószőrben a lósejt / lósejtben az emlék, / mint egy időkapszulában: / a fényről, a vízről, / a sarjadó vetésről, / a hámról, a kantárról, / az ostorcsapásról... / Az emlék az ÉLET / csak más dimenzióban, / valójában minden / guzlicában / egy egész ló van!”. 

A kötet tartalmilag legheterogénebb negyedik ciklusa jószerivel ötvözetét képezi az előző három ciklusnak. Ami egymáshoz láncolja, egymás mellé illeszti ezeket a verseket, az egy különös melankóliaérzet, ami a legtöbb költeményből kiérződik, legyen szó az egykori „olajbogyó, só / és fokhagymaízű / szerelemben” (Nyáridéző) való elmerülés felelevenítéséről az emlékek ingovány útvesztőjében, egy karácsonyi este felidézéséről, amikor „tombol a / méz és / fahéj illatú / nosztalgia” (Karácsony), a golyónak, gömbnek, pacának, illetve Energiagurunak becézett Nappal folytatott mitológiai, asztronómiai és filozofikus ihletettségű perlekedésről vagy akár morális válságunkat szemléltető igék sorjázásáról: „tör / mar / ver / árul / átver” (Igéink). A ciklusban továbbá újfent hangot kap az embernek az Istennel/léttel/önmagával folytatott örökös szóváltása, aminek jellegét és mindenkori kimenetelét Csík Mónika egy remekbeszabott költői képbe sűríti: „Megkérgesedett / bánatcsonkok / rendíthetetlen / torzóként / dacolnak / a mállasztó / idővel” (Idelenn). A kötetbe szedett költemények zömében többnyire árnyaltan, legfeljebb létélmény formájában jelen levő környezet ezen versek néhányában immár konkrét megnevezést nyer, a szavak lágy felsorakoztatásával kiemelve azokat az előttünk heverő értékeinket, amelyeket a napi rohanásban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni: „a szőlőindás / gipszcifraságok / és százesztendős / kémények rejtekéből / kisurran a / híres kanizsai / csönd” (D. T. interpretáció), vagy elébünk varázsolja folyónkat, a Tiszát, amely amellett, hogy „Sás, és sár fogságába zárt / sejtelmes rejtelem...”, már szinte egyetlen biztos fogódzópontnak nevezhető a (Dél)vidékünkön, mint: „a Föld / cserzett / bőrébe metszett / girbegurba / szűk csatornák / szomorú / nyirokfolyadéka” (Tisza)

Csík Mónika Metszetek című kötetében lefektetett költészete még véletlenül sem a folytonos, hiábavaló kérdéseinkre adott válaszok tömkelege (a költőnő tudatában van azok megválaszolatlanságával), de még kérdések felsorakoztatása sem, hanem sokkal inkább az efemer létünkből fakadó hiányérzet megfogalmazása a költészet nyújtotta eszközökkel: annak a hiánynak a felvázolása, amely, mint a mindenkori költészet ősforrása, egy sohasem létezett boldogság utáni folytonos sóvárgásra ösztökél bennünket. Tudja, hogy valami hiányzik – kívül, belül egyaránt –, és emiatt verssoraiban elvágyódik a fent említett közegből, de mindvégig tisztában marad azzal, hogy mindenféle menekülés lehetetlen, hisz „még ha / lenne is / hová / mennem // hogyan // hisz a / honnan- / ban sem / vagyok / biztos” (Tétova hova) írja keserű iróniával, hogy egy másik versében azonnal leszögezze: „ha maradok // lassan / része leszek / ennek a / furcsa / hiányos / hiánytalanságnak” (Ad absurdum). És a költészet, mint az emberi élet sallangoktól lecsupaszított esszenciális kivonata, mindenképpen az: hiányos hiánytalanság, amelyben a versek – s köztük Csík Mónika Metszetek című kötetébe gyűjtött versei is – a felettünk egyensúlyozó Naphoz hasonlóan megmaradnak, mint „Milliónyi atom / végtelen rezgése” (Leghosszabb versem a Napról). (Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2006

Elolvasom

Mónika játszik

Oktalan, kis félős állat,

ki nem látott soha fákat,

se rét

gyepét.

 

Virágot sem szagolt soha,

hiába nyílt ezer csoda,

ringó

bimbó.

Csík Mónika ját-szik / és ez minden során lát-szik. Játszik a szavakkal, a rímekkel, játszik József Attilával és Weöres Sándorral, játszik a klasszikus mesehősökkel és az olvasóval. És milyen jól teszi! És milyen önfeledten teszi! Talán valahol rendeletbe kellene foglalni, hogy gyermekverseket nem is szabad másképp írni, csak így: belefeledkezve az önmagunk által teremtett világba, játékosan ugrálni a rímekből font kötéllel, és az első pillanattól fogva magunkkal rántva az olvasót is ebbe a tengeri herkentyűkkel, mákviharokkal, homokvárakkal és homokvárosokkal teli varázslatos virtuális valóságba.

A szerző – ugyanilyen bájos hangon – azért kikacsint ebből a valóságból a felnőttek furcsa és érthetetlen világába is: a pályaválasztás, a szülők válása, a mai névadási szokások és a szerelem is témája a kötetnek. Emberi kézzel írt emberi alkotás született, amely könnyed, ötletes, magával ragadó, ugyanakkor személyes, együtt érző és őszinte, azaz, és épp ezért – megható.

A Bethlen Gábor Alap támogatásával a zEtna kiadásában megjelent, Recskó Diana ízléses rajzaival illusztrált kötetnek ott a helye minden gyerekszoba könyvespolcán. És nem csak ott.

Elolvasom

Alföldi spleen

Csík Mónika: Instant. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011

„Ez egy sajátos utazás. Csak úgy. Nem a valahová való eljutás a cél. A látszólag semmibe révedő tekintet is valamire rögzül. Nézek. Látok. Az út, a tudat pillanatképei maguktól exponálódnak agyamban. Izgalmas és misztikus az idő végtelen folyamatából kiragadni egyetlen intervallumot. Elkapni a lényegest. Az egyszerit. A nem reprodukálhatót. Átmenteni a tárgyiasult világot a formai világba. Formába önteni az érzetet, amit kelt a nézés. Befogadni a fényérzékeny örök valóságba. Időtlenné, méltóságteljessé, fennköltté tenni a pillanatot. Az időt kimerevítő kézmozdulat nyomán a látvány múlttá válik, matériává, tapinthatóan porózussá. Lassan telítődik fénnyel a papír. Megannyi itt és most. Fénymágia. A pillanatnyi valóság kivonatolt vetülete. Lét-kvintesszencia. Instant” – írja Csík Mónika Instant című kötetének címadó alkotásában, önmaga határozva meg hetvenkét rövid- és mikroprózát tartalmazó művének lényegét. Kötetbe gyűjtött írásaiban a szerzőnő legtöbbször az idő roskatag várfalából kiragadott pillanatot örökíti meg, annak mozdulatlanságát foglalja szavakba, illetve egy tényleges képet hív életre szavak által. Ez sok esetben szó szerint értendő, hiszen – bár a kötetben nem említődik – Csík Mónika prózáinak zömét fényképek alapján írta meg. Nem is akármilyen fotóművészek alkotásai nyomán, amiről a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat és a Magyar SzóÜveggolyó című kulturális mellékletének olvasói korábban már meggyőződhettek: Bartis Attila, Gergely József, Kószó Attila, Lennert Géza, Molnár Edvárd és Vicai Olivér egyes képei segítették elő e prózák egy részének a létrejöttét.

A tartalmilag és műfajilag egyaránt eklektikusnak nevezhető kötet hat meglehetősen egységesnek nevezhető ciklusra tagolódik. A Memento Mori! című első ciklusba gyűjtött félperceseket a bennük megtéveszthetetlenül felsejlő bácskai táj és bácskai ember, másrészt pedig a halál tényszerűsége, az elkerülhetetlen elmúlással való szembesülés szövi egybe, legyen szó tájképről, amelybe az ősök lépteik nyomán vájták bele magukat (Sajkáslak);anyáról és lányáról, akik szárízékkel rejtik el az erőszakolni szándékozó katona holttestét (Hóban); falusi asszonyról, aki a mélyhűtőben őrzi férje levágott lábát, hogy majd együtt temessék el vele (Memento Mori!); az épület lakóinak élettörténetéről árulkodó lépcsőházról (Lépcsőház); vagy a borostyánnal benőtt kisautó nyoma veszett gazdájáról szőtt lírai monológjáról: „Kár, hogy nem nőttek szárnyaid, mint a táltosoknak, hogy együtt röpüljünk, túl a hegyeken, a rettentő óceánon, amelyről dalmát tengerészek meséltek még gyerekkoromban – suttogta egyszer a levélcsipkék közt átcsorgó holdfényt kémlelve, s a hangjában elhalkult a citeraszó” (Borostyánautó).

Az Arannyal vegyül a bögreazúr címet viselő második ciklusba hommage-ok kerültek, amelyekben a szerző poétikai világához közel álló múlt század első évtizedeire jellemző polgári miliő elevenedik meg: a korabeli Szabadka, Pest, Bécs, Prága, illetve Kosztolányi, Csáth, Márai, Kafka munkássága, de közvetetten Liszt, Tolnai és Márquez is megidéződnek. Az előző ciklushoz hasonlóan itt is számos próza közvetlenül bácskai, Kosztolányi és Csáth vonatkoztatásában mindenekelőtt szabadkai kötődésű. Kis Emma Brenner doktorhoz intézett szavaiban a helyi hiedelemvilág sajátos babonáiba nyerünk betekintést (A kis Emma); A varázsló kertje címűrövidpróza címében és tartalmában egyaránt Csáth egyik legismertebb novelláját idézi; a függönyt félrehúzva, az apró réseken leskelődő lányban Pacsirtára ismerhetünk (Védő ablakszárnyak); az ismeretlen elbeszélőtől pedig többek között a következőket tudjuk meg a Kornélkának szólított, ballonkabátos férfiról: „körbelengi valami alföldi spleen, olyan jellegzetes világfájdalom, ami rendületlenül rágja a lelket, és nincs is talán tőle szabadulás, mintha láthatatlan gyökerekkel szívná magába a földből, az alföldi porból mindenki, aki innen származik, ez az életidegenség felismerhetőbb, mint a szégyenbélyeg, beleégett a génjeinkbe, cipeljük magunkkal, amíg orra nem bukunk” (Esti). Nem kevésbé érdekes a ciklus többi darabja is, elsősorban a Vakablak című, amely tulajdonképpen Kafka Az átváltozás című elbeszélésének diszkrét továbbgondolása, és ezáltal a posztmodernitás apró gyöngyszeme. Az Arannyal vegyül a bögreazúrban a monológ egyik sajátos formája is megjelenik: a levél. Üdítően hat a találkozás a különféle elektronikai szerkentyűk következtében mára a kihalás szélére sodródott műfajjal, még ha annak, az ifjú Verteréhez hasonlóan, költött változatáról legyen is szó. E-mailt, esemest vagy facebookos üzenetet aligha szokás a következő szavakkal zárni: „Kedvesem, a csönd az utolsó lépéssel kezdődik, az elrugaszkodással, ahogy a záruló szemhéjak lassan kettévágják a külvilágot” (Liszt).

A vidéki lét jelenének és közelmúltjának néhány pillanatát ragadja meg az Ismerős neszek című harmadik ciklus. Ezúttal is fontos szerepet kapnak a helyi jellegzetességek: a hagyományos jellegű nádvágás leírása (A nádban); a lakodalmas dőzsölés szinte szociográfiai megragadása (A lakodalmasok); a változó világ folyományaként munka nélkül maradt lókupec története (Lókupec) vagy a világdivati bolondériák betérése a falu mindennapjaiba (Garbo). A Balkán expressz című tárcanovella tartalmilag, de főképp formailag kilóg a ciklusból, de kár lett volna, ha kimarad ez a mű, amely egy vonat hálókupéjában közösen utazó hat idegen, és hetedikként a kalauz, alkalmi egymásrautaltságán keresztül szellemesen világít rá a Balkánon uralkodó gazdasági, erkölcsi, mentalitásbeli és kulturális állapotokra.

A Kimerevített pillanat címet viselő negyedik ciklus darabjai, ahogyan azt már a cikluscím is sugallja, egy-egy (fény)képbe meredt pillanatot transzponálnak szavakba. A jobbára cselekményt nélkülöző mikroprózák, esetenként lírai jegyzetek és prózaversek változatos képeket jelenítenek meg. A nagyvárosi lét mindennapjai: vonatállomás, plakátok, buszozó pár; a személyes kis dolgok, mint a pipa vagy a hőn őrzött régi fotók, továbbá a kávéfelszolgálás pillanatának, egy próbababa kezének, egy nádas övezte tónak, a redőnyön beáramló hajnali fénnyel megvilágított szobának, egy tányér kocsonyalébe meredt disznófarok történetének vagy egy megfagyott levélnek, a nyár „arannyal átszőtt, bronzselymű, elorzott” kincsének a lírai leírásai váltják egymást a ciklusban.

A Végtelen folyammá duzzad az idő című ötödik ciklusban jut leginkább kifejezésre Csík Mónika mesélésre való hajlama, legyen szó enyhe erotikába hajló naplóbejegyzésről, egy auralátó táncosnő élettörténetének taglalásáról, vagy a magyar őstörténet és sámánizmus jegyében született meséről, míg a Pulóver nélkül című hatodik ciklusban egészében véve a szerzőnő gondolatvilága érhető tetten. A kötetzáró ciklusba jószerivel értekező prózák kerültek, amelyek a fotó és a színházi képek felelevenítése révén a mű és a lét értelmezhetőségének sokféleségét boncolgatják a lírai kisesszé eszköztárának felhasználásával. A kötetben a színház kimondatlanul is az élet szimbólumaként értelmezendő, amely „minden egyes néző számára – a saját tapasztalatainak függvényében – más-más, személyre szabott, bűbájos mesét rejteget” (Át a sárga úton).

Ahogyan azt az idézetek is tanúsítják, Csík Mónika prózavilágának líraisága és meseszerűsége a legnagyobb erőssége. Nyelvezete költőiségének és ősi legendákat idéző történetszövésének köszönhetően a szerzőnő olykor a cselekmény puszta sejtetésével, máskor pedig egy adott kép aprólékos leírásával képes mindössze néhány sorban egyaránt meggyőzően elmondani történetét. Olyan prózák ezek, amelyeket csakis egy költő írhat. Nyilvánvalóan ennek a lírai töltetnek köszönhető, hogy műfaji és tartalmi sokszínűsége ellenére az Instant hőseinek lételemeként kitapintható az elvágyakozás: álmaikba menekülnek, messzi, mesebeli, sosemvolt világokba áhítoznak, de minduntalan magához láncolja őket a hely: az ismerős táj, a járás és a szikes, akárcsak a szerzőnőt, akinek kötetét újra meg újra ugyanaz a magával ragadó alföldi spleen járja át, amelyet Térhatárok című versében is megfogalmazott: „Otthon-illatú gömb lett / a tér, a horizont csorba / peremén rőt totemként / akad fönn a Nap, // mehetnék el, / tehetnék mást, / alkothatnék valami újat, // de fogva tart s apránként / old fel magában e / vérszín-szép / bácskai alkonyat”.

Megfeleltetési kényszer – Útszéli bujálkodások Rebekával, avagy harsány merengés Csík Mónika Hattyúnyakú című kötete felett
Elolvasom
Csík Mónika: Hattyúnyakú
Szerző

Csík Mónika: Hattyúnyakú

Éleslátó fotóművészhez hasonlóan Hattyúnyakú című kötetébe gyűjtött verseiben Csík Mónika pillanatokat ragad meg. Leginkább nők életéből kiragadott pillanatokat, amelyek köré teljes sorsot kerekít. Olykor vázlatosan, néhány jól megválasztott szóval, máskor pedig barokkosan burjánzó sorokban. Legyen a taglalt hős „arcéle tűnő kontúr” csupán, netán derüljön ki róla az is, hogy „ujjai finomak, / zongorabillentyűkre illők”, (élet)történetének ecsetelése közben a költőnő mindig úgy szólal meg jelenünkről és közelmúltunkról, hogy közben egy mesebeli világba ringat bennünket.

Csík Mónika meseszerű költői világa egy jól felépített lírai konstrukció, amelyet mindenekelőtt a nyelvi leleményesség és az erős képalkotói készség jellemeznek. Szuggesztivitása független az adott vers témájától. Megragadható a szamócaszemekkel hímzett asztalterítő, piros lornyonkeret, bársony koktélruha vagy szecessziós enteriőr jellemezte mondén környezetben, akárcsak ott, ahol a nők „jól kibélelik magukat / szomorúság ellen”, „lámpaburák fénye / világít meg dundi matrjoskababákat”, és „finom nyakszirtekbe / ivódik a dohányszag”.

A nő, nőiség és női sors folyamatos temati­zá­lásával a költőnő a szebbik nemmel kapcsolatba hozható ősi princípiumokat (szerelem, szexualitás, szépség, anyaság) és a nő mai társadalmi szerepének megítélésére vonatkozó kérdéseket egyaránt boncolgatja – különös tekintettel szűkebb környezetére. A helyi színek iránti vonzódás, a vajdasági ember hétköznapjainak megragadása, a jellegzetes szokások és sajátos hiedelemvilág ábrázolása Csík Mónika korábbi műveiben is jelen volt. A saját kisvilágából történő tudatos építkezés a Hattyúnyakúra is vonatkozik, nem ritkán szociográfiai mozzanatok sejlenek föl a versekben.

A falu, a vidék, a szülőföld legtöbbször megtartó erő, olykor azonban lázadásra késztető sanyarú valóságélmény, mint a kötet legnaturalisztikusabban meg­írt költeményének hőse esetében: „Rebeka gyűlölte a falut, / a vert falú, nádtetős házakat, / az ökörbőgést, malacvisítást, / a súrolófán sikált férfigatyákat, / a bableves szagú nyári konyhát, / a tejesköcsögbe fulladt legyeket, / a virágmintásra hímzett ágyterítőt, / a paprikás szalonnát retekkel, / a gyereksírást, részes aratást / lekaszált tarlótüskéken tipegve, / felmenői, Máriák, Erzsik, / Ibolyák, Eszterek lestrapált / méhét, horgasztott főtartását, / amelyet már az esküvői képeken / magukra öltöttek, és hordozták / bolyhos nagykendő alatt a sírig”.

A nőiség vizsgálata és a kitapintható társadalomrajz mellett visszatérő motívumként tűnik fel a kötetben az utazásélmény, legyen szó belső utazásról vagy távoli, egzotikus helyek meglátogatásáról, valamint a gasztronómiai fonál, amely az egész kötetet áthatja: étkek egész sora vonul föl a versekben, a lekváros császármorzsától, a habrolón és az ünnepi madártejen keresztül a rágós kékkagylókig. Fontos eleme még ennek a költészetnek a finom humor, amely átlengi a verseket, sokszor oldva a témából eredő feszültséget.

Korábbi műveihez viszonyítva újdonságnak számít Csík Mónika verseiben a színek hangsúlyozott jelenléte és szerepe. Kék, piros, sárga, bög­rekék, lila, piros-fekete, négerbarna leírva szerepelnek a versekben. Olvasás közben olykor halvány tónusú impresszionista képek sejlenek föl az olvasó előtt, máskor pedig expresszionista színorgia vetítődik lelki szemei elé. Némely versek képteremtő ere­je esetében akár versfestészetről is beszélhetünk: „a Napnak néha szára nő / és öntözni kell, mint egy / drága, trópusi virágot, / a Hold meg skót kockás / alsót visel”. A színeknek a versekbeni intenzív jelenléte miatt nagyon jó, hogy a kötetbe színes illusztrációk kerültek. A női arcokat és álarcokat ábrázoló képek Torok Melinda kép­zőművészt dicsérik.

Csík Mónika saját poétikai útját járja. Kidolgozott költői világa mellett ez azt is jelenti, hogy egyedi módon gondolja tovább magába szippantott irodalmi, zenei, képzőművészeti és filmélményeit, amelyeket egy-egy adott versbe alkalmazva, roppant utalási rendszert alakít ki, plusz tartalmakkal látva el a kellőképpen felkészült olvasót. A szerzői poétika kapcsán fontos elmondani, hogy a Hattyúnyakú darabjai kivétel nélkül szabadversek. Bárminemű kötöttség nélkül hömpölyögnek a könyvlapokon, ahogyan hőseik, a kialvatlan költői én, az Európát bejárt férfi, vagy J. K., a világűr gyöngyszemű utasa bolyonganak a világban. Közös bennük, hogy a biztonságos létállapot helyett mindig inkább az állandó úton levést választják. Szellemi téren Csík Mónika ugyanezt teszi: folyamatos alkotói úton van, eszébe sem jut tartósan leragadni egy témánál vagy stílusnál, de bármelyikhez is hozzányúl, mindig a saját képére formázza azt. Ebben a költői világban „sárga alapon lila fánk / jelképezi a végtelent”. (zEtna–FISZ, 2013)

Vajdasági gyerekkönyvek – 2014 (Csík Mónika: Pópopó és Totyka; Toma Viktória: Szél Jankó és a kiscsalád; Kollár Árpád: Milyen madár)
Szerző
Elolvasom

Móra Regina: Csík Mónika: Szekrénylakók

Forum Kiadó, Újvidék, 2018

Kanyó Janovics Erika illusztrációjával

Egy mesekönyvet tartok a kezemben, meseregényt. Lapozgatom, nézegetem, ízlelgetem, szaglászom, tapogatom. Közben bólogatok, hogy hinnye meg ejnye, hogy hmmm meg húúú. Tapasztalok, használom az érzékszerveimet, de egyszerre mindet, ugyanis ez a mesekönyv mindegyikre hat! Hogy ez volt-e a szándéka a szerzőnek, vagy ez csak úgy zsigerből jött, nem tudhatom, de nem is érdekel, inkább élvezem az általa nyújtotta kellemes pillanatokat.

  Az illusztrátor, Kanyó Janovics Erika a mesékhez nőtt. Nem jól mondom! Az illusztrátor a mesékbe költözött. Nem a történetek mellé készítette a rajzait, hanem a mesékbe alkotott, ezzel gazdagítva és hozzáadva a kalandokhoz. Igen, kimondhatom, hozzáírt, azazhogy hozzárajzolt a szöveghez!

  A szerző, pontosabban a mesék megálmodója, Csík Mónika egy szekrénybe varázsolta a Hihetetlen Mesék Könyvét. Tette ezt, mert kell a mese, kell a hihetetlen mese, és kell egy könyv, amely ezt elmeséli. Ki ne szeretné a meséket?! Szereti gyerek, felnőtt egyaránt, csak ugye legyen is rá időnk, de ha akarjuk, lesz is! A szekrénylakók ki is vannak rá éhezve, főleg az ilyen tátvamaradaszám mesékre. Kellenek is az ilyen mesék, mert milyen jó is azt hinni, hogy minden megtörténhet, és ha hiszünk valamit, hát akkor az bizony úgy is van. A szekrényben lehet tengerpart, a szemét szörnnyé állhat össze, kagylótalálkozót szerveznek a csillogó-villogó sztárkagylóknak, a legszomorúbb kéményseprőből válhat a legboldogabb, a puding is karriert futhat be, meg a többi hihetetlenül hihető mese. Mindezt a főszereplők apró-cseprő, mindennapi eseményei, mondhatni kalandjai kötik össze. A három Csutka, Dugófej, Kajlagomb, Rágcsa, Büdi, Sipirc és a Hihetetlen Mesék Könyve félnek, haragudnak, parancsolnak, vitáznak, kedveskednek… Ez az ő házuk, az otthonuk, a munkahelyük, az óvodájuk, az iskolájuk, a szekrény. Valahogy mindnyájukat ott felejtették, nem kellenek, vagy épp feleslegesek, ott ragadtak, hányódnak. De talán már nem is bánják ezt, jó ott lenni, jó a barátok, társak közt ébredni, jó egymást vigasztalni, egymást meghallgatni, csak úgy együtt lenni. Mindegyiküknek megvan a saját története, aztán azokból meg még sok ablak nyílik a sok-sok másra, a sok másik világra, meglátásra, nézőpontra. Mindenki rácsodálkozik, hogy ilyen is van. Igen, ilyen is van. Sokfélék sokfélén élnek sokfelé. Mindegyik lénynek, tárgynak, minden Valaminek megvan a rendeltetése, a sorsa, az élete, a jelleme, és ez így van jól. Mindezt pedig a Mesekönyv tovább fokozza hihetetlen meséivel, meglep, megdöbbent, aztán elszomorít, megnevettet, vagy csak úgy hozzá sem tesz semmit, csak mesél a mesélés kedvéért, a meséért!

  Csoda az van! Hinni kell benne, aztán van. Ez a mesekönyv is azt állítja, miközben kéri: nézzetek, lapozzatok, olvassatok, adok én nektek… Hogy mit? Kalandot, remek történeteket, izgalmat, tanulságot, napsütést, borulást, pillangót, butaságot, nevetést, fagyit, hangoskodást, krétát, álmot, verset, dalt, szivárványt, bajuszt, csámcsogást, szeretetet, panaszkodást, édességet, megbocsátást, szépet!

Elolvasom

Mihályi Katalin: Megbolydul a hangyaboly

Csík Mónika: Hangyafarsang. Janovics Erika rajzaival. Életjel, 2020.

 

Csík Mónika gyermekeknek írt könyveinek sora egy újabbal bővült. A Hangyafarsang verses mese, és Janovics Erika illusztrációi tökéletes összhangban állnak a szöveggel, a rajzokon sorra megjelennek a farsangi színes forgatag szereplői.

  A kicsinyek számára az őket körülvevő világ megismerése, megértése soha nem egyszerű, sokkal inkább kalandos folyamat. Nem tudom, a mai gyerekek közül hánynak van alkalma elmélyülten, behatóan tanulmányozni a hangyaboly miniatűr, fekete lakóinak szövevényes életét, hisz ez a pirinyó rovar általában a gyerek nadrágján, kézfején, a szőnyegen, a kenyérkosárban jelenik meg, nem kis ijedelmet kiváltva az anyukából. Ám az óvodai farsanghoz hasonló színes kavalkádban a jelmezt öltött hangyák izgalmassá válnak, egyikük zsemlemorzsás szilvásgombóc-jelmezt húzott, Termeszterpesz Elemér meg halfarkával csapkod potykajelmezében, egyikük meg – a mai kor szellemében – atomhangya mezébe bújt. S ott van a tipegő Tündibündi, aki egyszerűen hangyaszép, Bubuka, aki csöppet bugyuta. A kicsinyek számára ismerős tulajdonságok, személyiségjegyek jelennek meg. A cselekmény egyszerű, a farsangi kavalkádot életre hívó költői fantázia határtalan, a vers ritmusa, dallama is segíti a gyerek számára a befogadást. A rímek, a gördülékeny szöveg mögött van egy másik réteg is, e verses mese olvasása közben a szülő és a gyerek meg tudja beszélni, mi az a tökvicsori, az inda, a vérehulló fecskefű, milyen is az a simlis.

  Közhelynek számít, hogy az olvasóvá nevelést gyermekkorban kell elkezdeni. Bizonyára akad, aki csak unottan legyint, amikor arról hall, olvas, hogy mind kevesebbet olvasunk. Nemrégiben tették közzé Magyarországon a Társadalomkutatási Intézet Zrt. nyáron készült felmérését a magyar lakosság könyvolvasási és -vásárlási szokásairól. A reprezentatív felmérés szerint a felnőtt magyar lakosság 13 százaléka olvas rendszeresen (legalább hetente), míg 2005-ben 25 százalékuk olvasott rendszeresen. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szakmai és a Petőfi Irodalmi Múzeum anyagi támogatásával készült kutatásból az derült ki, hogy a megkérdezettek 34 százaléka alkalomszerűen vesz könyvet a kezébe, több mint fele egyáltalán nem szokott olvasni. Külön is vizsgálták az olyan családok válaszait, ahol 18 év alatti fiatalok és gyermekek vannak. Ebből az derült ki, hogy a gyermekes családok 65 százaléka vásárol gyermekkönyvet, mesekönyvet, kifestőt vagy képeskönyvet. Ezek nem túl biztató adatok, hiszen a gyermek, majdani felnőtt általában a szülői mintát viszi tovább.

  A gyermekeknek szóló vers, mese vagy – mint esetünkben – verses mese bevezeti őket az irodalom világába. A kicsinyek fogékonyak a rímre, ritmusra, ezért természetes, hogy megragadják őket a Hangyafarsangban is az olyan verssorok, mint például: „Ez a tökmag hangyakölke, / képzeld, mit visz: tökmagot! / Atomhangya mezébe bújt, / elbírna vagy öt-hatot.” A gyermeki fantáziát működésbe hozó szöveg a hétköznapi világban gyökeredzik. Az, hogy a Termeszutca 65.-ből farsangi felvonulásra indul a szorgalmáról ismert hangyanép, azt erősíti meg a néhány éves olvasóban, hogy ahogy a munkának, úgy a szórakozásnak is megvan a maga ideje. A verses mesében a tánc után következik a farsangi vígságot lezáró lakoma, amely nem tökéletes. A gyermek is jól tudja saját tapasztalatából, hogy a világ is épp ilyen: vannak benne jó és rossz dolgok, környezetében vannak hiúk és simlisek, bölcsek vagy épp kevés ésszel megáldottak. De az ilyen könyvekre is szüksége van, hogy otthon érezze magát a titkokkal, felfedezésre váró dolgokkal teli világban, amelyben olvasás közben és utána is a fantázia szabadon szárnyalhat.

Interjúk
Elolvasom
Az örök kísérletező és a harmadik „első”

Az örök kísérletező és a harmadik „első”

Interjú Csík Mónikával nemrég megjelent, Instant című prózakötete apropóján

Nemrégiben jelent meg lapunk Kilátó-díjas munkatársa, a Sikoly folyóirat szerkesztője, Csík Mónika Instant című prózakötete, a Forum Könyvkiadó 35 évnél fiatalabb szerzők kéziratpályázatának díjazottjaként. A fiatal írónőnek ez már a harmadik „első” a sorban: eddig egy verseskönyvét és egy gyermekversgyűjteményét adták ki, ezért ezúttal arról is kérdeztük, vajon tesz-e rangsort a különböző műfajok között.

Most megjelent köteted hetvenkét rövid- és mikroprózát tartalmaz, amelyek mindegyike – mint ahogyan a könyv címében is benne foglaltatik – instant valóságdarabka: elkapott pillanatokat örökítenek meg, fotószerűen feldolgozva a világot. Úgy tudom, a szövegek kiindulási pontjául valóban fényképek szolgáltak. Miért választottad éppen a képírás eljárását? Mit tapasztaltál az alkotási folyamatban: miként hatott egymásra a vizualitás és a textualitás?

– Van valami izgalmas és misztikus abban, ahogy a fotósok egyetlen gombnyomással kiragadnak az idő végtelen folyamatából egyetlen intervallumot. Elkapják a lényegest. Az egyszerit. Átmentik a tárgyiasult világot a formai világba. Sűrítenek. Az Instant kisprózáinak zömében arra tettem kísérletet, hogy a nyelv eszközeivel valósítsam meg ugyanezt: mindössze néhány mondattal vázoljam fel a látványkeretet, amelyen belül a történet feszül. A legtöbb esetben fényképek szolgáltak kiindulási alapul, Bartis Attila, Molnár Edvárd, Lennert Géza, Vicai Olivér és Gergely József fotói. A nagyváros, kisváros, falu, tanya tematikája mellett a vajdasági ember, illetve a színház mint a valóság sajátos tükre örökítődött meg ezeken a képeken, mindegyik kis valóságunk egy-egy lenyomata. A bennük rejlő történeteket, hangulatokat ültettem át prózába, vizualitás és textualitás érdekes szimbiózisát hozva létre, bár ez a kapcsolat nem annyira szoros, hogy az írás a kép mankója nélkül nem állna meg saját lábán.

A szövegeidben rendkívül nagy szerepet kap az epikus mag, jellemző rájuk a történetmondási hagyományhoz való visszatérés, egyik kritikusod egyenesen azt írja, prózavilágod egyik legnagyobb erőssége a meseszerűség. Ebben az egyelőre inkább nyelvi bravúrok uralta szöveguniverzumban miért választottad ezt a megszólalási módot?

– Mert történeteket akartam írni. Szerzőként ugyan elgyönyörködtet a nyelvi bravúr, lenyűgöz, hogy egyesek szinte bűvészi ügyességgel bánnak a nyelvvel, pompás keleti szőnyegekhez hasonlatos szövegtestet hoznak létre, gazdag díszítésűt, olvasóként azonban ezt nehezen tudom megragadni, magamévá tenni, mintha folyton kisiklanának az ujjaim közül az írás felfeslő, fényes szálai. Csak az érzés marad, hogy valami szépet kaptam, amely az olvasás pillanatában akár katartikus hatást kelthet, de kis idő múltával már nehezen idézhető fel. Az efféle írások inkább a vizuális művészetekhez közelítenek, pillanatnyi ingerként hatnak, nem közölnek, hanem közvetítenek.

Az Instant hat ciklusa közül a második, Arannyal vegyül a bögreazúr címűben megidézed Kosztolányi, Csáth, Márai, Liszt, Weöres, Tolnai és Márquez alakját, dialógusba lépsz Kafkával, de felfedeztem a kötetben Berniczky Éva- és Szilágyi István-allúziókat is. Miért pont őket teszed az hommage alanyaivá?

 

– Úgy hiszem, hogy legkedvesebb íróink, költőink, képzőművészeink, zeneszerzőink pótszülőkként egyengetik szellemi formálódásunkat, hiszen gyerekkorunk óta szívjuk magunkba szellemiségüket, befolyásolják világlátásunkat, ízlésünket. Az általad kiemeltek mindegyike valami módon hatott rám, az ő szellemi tőkéjükből is építkezem, a világom részeivé váltak. Persze a többi ciklus kisprózáiban is megemlítődnek számomra fontos alkotók (Jelinek, Kundera, Jeszenyin), sőt olyanok is, akiket nem nevesítettem meg, ahogyan beleíródtak környezetem jellegzetes figurái, kedvenc irodalmi alakjaim, mind-mind, akiktől valamit kaptam.

Nemrég beszélgettünk róla, hogy a mostani lényegében már a harmadik „első” köteted: a muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad adta ki az első, Metszetek című versesköteted 2006-ban, a zEtna gondozásában jelent meg az idén az első gyermekversköteted, a Mákvihar, és egy hónapja került ki az első prózaköteted, az Instant a Forum Könyvkiadó nyomdájából. A rövidprózáid erőteljes lirizáltsága okán az érdekel, te hogyan érzed, melyik az „igazi” Csík Mónika: a vers- vagy a prózaíró?

– Hogy melyik az igazi? Talán a kísérletező. Sajnos van egy hihetetlenül rossz tulajdonságom. Nem tudok eléggé kitartó, állhatatos lenni ahhoz, hogy csupán egyetlen dologra összpontosítsak, egyetlen dologra fordítsam az erőimet, és amibe belekezdtem, azt tökéletesítsem. Emiatt van három „első” kötetem, mert amint letudtam egy „feladatot”, rögtön irányt váltanék, valami újat próbálnék ki. A Metszetek megjelenésekor már a próza vonzott, aztán az kezdte izgatni a fantáziámat, hogy vajon tudnék-e gyerekeknek írni. Mindhárom kötet megírása más hangot, más látásmódot, más hozzáállást igényelt, mindhárom kisvilág megteremtése másképpen volt könnyű és nehéz. A három „porontyot” vizsgálgatva azt hiszem, megállapíthatom, hogy nem tudok vegytiszta műfajokon belül alkotni. A prózám lírai, a lírámba meg belopom a prózát. Jobb napjaimon az egészet még megspékelem egy kis mesével.

Mennyiben jelentettek nagyobb kihívást a gyermekversek? Mit tapasztalsz a könyvbemutatókon, miként fogadja őket a célközönség?

– Néhány, gyerekeknek tartott Mákvihar-bemutató után már bizton állíthatom, hogy a gyerekközönség előtti szereplés pompás élmény. Ezek a csöpp emberek hihetetlenül érdeklődők, impulzívak, nyitottak és kíváncsiak. Még tiszta, fényes szemmel tekintenek a világra, és szinte mindenről van véleményük. Afféle kérdezgetős-felelgetős találkozások ezek, melyek során a gyerekek játszópajtásomul szegődnek. A versek megírásakor, és később, az átadásakor arra ügyelek mindenekelőtt, hogy az ő nyelvükön szóljak hozzájuk, őket érintő témákat, kérdéseket vessek fel, és fontos, hogy magam is merjek gyerekszemmel nézni, gyerekként gondolkodni. Hogy mindig egy kis játékra kaphatón, szertelenségre készen álljak.

Az idei két köteted után megengedsz magadnak egy kis pihenést, vagy már gőzerővel dolgozol a negyedik „elsőn”?

– A negyedik „első” nagyjából meg is íródott. A 2010-es Székely János költészeti ösztöndíj hét hónapja alatt összeállt egy kézirat anyaga, ezt kell még csiszolgatni, ha lesz néhány szabad délelőttöm.

Elolvasom
Az írói sokoldalúság dicsérete

Az írói sokoldalúság dicsérete

A zombori Berta Ferenc Zsebszínház május 28-án megtartott Találkozások — számunkra fontos emberekkel, barátokkal, művekkel elnevezésű rendezvényén vette át Csík Mónika költő, író a Herceg János Irodalmi Díjat. Többek között ennek kapcsán beszélgettem el vele.

* A költőlegendáról elnevezett intézményhez kötődően kezdődött a pályád. 2006-ban megnyerted a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad verspályázatát, kiadták Metszetek című kötetedet. Hogyan érezted akkor, és hogyan látod ma: könnyű dolog (verset)írni?
— Visszagondolva a Metszetek megjelenése után adott nyilatkozataimra, úgy tűnik, kissé nagyképűen beszéltem a versírás folyamatáról. Azt mondtam például, hogy a költő feladata nagyrészt abban merül ki, hogy várja: az éterben vagy a kollektív tudatban vagy ki tudja, hol kerengő versek rátaláljanak, és általa megíródjanak, világra jöjjenek. Ez kétségkívül irigylésre méltó alkotói hozzáállás (lenne), csakhogy léteznek igencsak csökönyös versek is (az évek múlásával egyre több), amelyek nemcsak hogy vajúdás közepette születnek, hanem rakoncátlanok is, az isten világáért sem akarják, hogy ráncba szedjék őket. Az igazi költészeti kihívás ez: a nehezen hajlítható sorokat, homályos költői képeket, ritmusvesztő, rímfelejtő részeket addig gyúrni, fúrni, faragni, amíg hasonlítani nem kezdenek valami versszerűre. Valamire, aminek minden egyes betűje mellé oda tudok állni, felelősséget tudok vállalni értük.

* Ha jól számolom, öt év telt el az első és a második-harmadik könyved között. 2011-ben jelent meg az Instant (rövid- és mikroprózák, Forum Kiadó) és a Mákvihar (gyermekversek, zEtna Kiadó) című kötet is. A műfaji sokszínűség megvalósítása hogyan fest a gyakorlatban?
— A Metszetek után a Castello di Duino nemzetközi verspályázaton szerzett elismerés, valamint a Székely János költészeti ösztöndíj újabb erőt, lökést, biztatást adott ahhoz, hogy versírással foglalkozzam, a kíváncsiság azonban hajtott egyéb irodalmi műfajok, területek felé is. A Magyarkanizsai Írótábor rendhagyó irodalomóráira érkező gyerekek inspirálták az első gyerekversemet, föllépés előtt fél órával eszkábáltam össze őket, hogy legyen mit felolvasnom nekik. Aztán, ha már egy elkészült, kell hogy legyen egy társa is, és így tovább, szaporodtak a gyermekversek, egészen egy kötetnyiig. Nem hibátlan alkotások, de pompásan működnek gyerekközelben. Sok matinén és nyilvános felolvasáson vagyunk már túl a Mákvihar meg én, rengeteg tapasztalatot, izgalmas hozzászólásokat, sok szeretetet és nevetést sikerült begyűjtenünk e találkozások során. A kisprózáimmal is hasonló a helyzet. Zömüket különféle fotók ihlették, valamiféle fotóművészeti-irodalmi kísérletek eredményei, és ugyanolyan jókedv és játékosság szülte őket, mint a gyerekverseket. Időben párhuzamosan készültek, a hangulatom határozta meg, hogy melyik kézirat mellé kuporodok le piszmogni kicsit, és a nyomdából is egy-két hét különbséggel kerültek ki. Egyazon alkotói időszak kivonatai.

* A díj laudációjában is elhangzott kulcsszóként a műveidhez kapcsolható humánum fogalma, ember(i) gyermek, emberi táj, emberi nagyság, a Herceg János-i értékek visszaköszön(t)ése. Egyetértesz ezzel, illetve képes-e egy költő, egy író kívülről szemlélni alkotói önmagát?
— Nem képes. Mert egyetlen leírt sor sem csupán betűk és írásjelek halmaza, hanem hordoz valami mögöttest is, amely minden egyes olvasója, befogadója számára mást és mást jelent. Lehetetlen, hogy az olvasó a saját előtudását, korábbi irodalmi élményeit, saját asszociációs hálóját mellőzve tekintsen egy írásra, ennélfogva minden egyes olvasás egy újabb olvasat. Így az író fel sem tudja mérni, legfeljebb csak hozzávetőlegesen, írásának a hatását, és vajmi kevés befolyása lehet az utóéletére, hisz a kezünk közül kieresztett próza, vers önállósulva saját életet kezd élni. Egy-egy díj esetében a zsűri szempontjai, irodalmi elvárásai szerint kerül górcső alá a kandidátusok szellemi teljesítménye. Esetemben a Herceg János-i értékek visszaköszönését vizsgálták. Nem keresem lázasan ennek nyomait a műveimben, a lényeg, hogy akiknek tisztjük volt ennek megítélése, azok így ítélték meg.

* Szabadkán élsz, a Magyar Szó napilap munkatársa vagy, teendőiddel több szálon is kapcsolódsz a városhoz. Mennyire tartod urbánusnak magad, és mennyire kötődsz a természethez, a vidékhez?
— Szabadka az utóbbi tizenöt évbeli változásai ellenére is kedves a szívemnek. Jó, hogy emberi léptékű, bejárható, hogy ismerem a macskaköveit, a reggeli, álmos lustaságát, az itteni illatokat, hogy hozzá köthetem a legszebb tinédzserkori emlékeimet. Nyüzsgése felpezsdít, munkára sarkall. Ugyanakkor az otthon, a végeláthatatlan gyümölcsösök, a jáspisszínű lomberdő, tavasszal a több hektárnyi területen feslő barackvirág, a Körös kanyarodói, a térdre rogyó tanyák, a nyikorgó, magányos kútágasok, mind-mind úgy égtek belém, hogy a heti teendők végeztével könnyű szívvel utazok haza, ejtőzni, újratöltekezni. Szükségem van erre a kettősségre, hogy egyensúlyban maradjak.

* Szimpatikus vonás a múlt tisztelete, Neked sikerül is vissza-visszautalnod a kiindulásod pontjára. Szerkesztője vagy a Sziveri Színpad kiadásában megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóiratnak. Mi ennek a története, avagy hogyan viszonyulsz a feladathoz?
— Az első verseskötetem megjelenése után kapcsolódtam be a folyóirat szerkesztésébe, elsődlegesen a képzőművészeti, fotóművészeti anyag szervezésében vállaltam szerepet, hisz minden egyes számot egy-egy vajdasági illetőségű vagy kötődésű képzőművész, grafikus, fotóművész alkotásaival illusztrálunk. Később persze én is, miként a többiek, mindenes lettem, egyaránt feladatom a szöveggondozás, az írások elbírálása. Megesett, hogy egy egész blokkot én kezeltem, például az erdélyi kortárs magyar írókat bemutató számunk esetében, én vettem fel a szerzőkkel a kapcsolatot, gyűjtöttem be az írásokat stb. Persze az utómunka, azaz a népszerűsítés, a fellépések, a bemutatók is időt, energiát igényelnek, amit a napi munka mellett, a szabad időt lényegesen megkurtítva lehet csak „kigazdálkodni”.

* Folyamatosan járjátok a terepet, találkoztok a vajdasági, a magyarországi és más külhoni magyar olvasóközönséggel, pályatársakkal. Mi a tapasztalatod velük kapcsolatban?
— Az olvasók kíváncsian, előzékenyen fogadnak bennünket, járjunk bár vajdasági településen, az anyaországban vagy az elcsatolt részeken. Tavalyi kárpátaljai körutunkon például, bárhol léptünk is fel, városban vagy aprócska falvakban, mérhetetlen szeretettel fogadtak, sőt, régi ismerősök is eljöttek, hogy szót válthassunk ismét. A zentai énekelt versek fesztiválján ismerkedtem meg egy kárpátaljai zenész házaspárral, s a Zentán kötött jó ismeretség okán néhány hónap múlva eljöttek egy beregszászi fellépésünkre, pedig jócskán kellett utazniuk odáig. A pályatársakkal is hasonló a helyzet. Közös fellépések, találkozók, beszélgetések alkalmával olyan szakmai kapcsolatok születnek, amelyek később akár folyóiratok közti együttműködésben vagy közös irodalmi programok szervezésében csúcsosodnak ki.

* A legnépszerűbb közösségi portálon már volt alkalmam lájkolni az új könyvedet. Izgalmas a címe: Hattyúnyakú. Milyen lesz?
— Mondhatnám, hogy hölgyekről hölgyeknek szól, de ez nem volna helytálló. Méghozzá azért, mert jóllehet minden rendű, rangú, korú és típusú, más-más problémákkal küzdő nők laknak a sorok között, férfiak is fel-felbukkannak rajtuk kívül, és a papírra vetett „női témák” talán a férfiolvasók figyelmére is számot tarthatnak. Így módosítanám a kezdőmondatot: hölgyekről hölgyeknek, és a hattyúnyakak kedvelőinek.

CSÍK Mónika: RANDI

selyemsálat választott ki mégis,
lila, apró virágú rojtosat,
egy isztambuli bazárban
vette tavalyelőtt nyáron,
a török kufár vizslán figyelte,
ahogy portékája közt válogat,
majd a sálra bökött, hadarva,
hogy olcsón megszámítja,
ha amellett döntene végül,
elragadó, ha felölti,
mint aki hárembe készül,
illatosan, csuklóján ékszerekkel,
ajkán malagai bor íze,
akár a nap-cserzette szőlőszem — édes,
és kéjt ígér csípejének gömbölyűsége,
vétek lenne kihagynia e vételt;
igaza volt a töröknek,
illett a sál színe zöldeskék szeméhez,
és arcbőrének hamvas pírt adott,
bársony koktélruhához öltve fel
hódított benne, akár, ha ütőerére
cseppentett volna afrodiziákumot,
a sál csücskére parfümöt is hintett,
gonddal készült, randija lesz este,
lehengerlem — gondolta, de a sálhoz illő
szerencsefüggőt azért még előkereste

Elolvasom
A mesetárban kutakodó író – Interjú Csík Mónikával

A MESETÁRBAN KUTAKODÓ ÍRÓ – INTERJÚ CSÍK MÓNIKÁVAL

A BABAMAMA.RS FACEBOOK OLDALÁNAK KÖVETŐI, S AZOK KÖZÜL A SZERENCSÉSEBBEK MEG IS NYERHETTÉK TŐLÜNK CSÍK MÓNIKA PÓPOPÓ ÉS TOTYKA CÍMŰ MESEKÖNYVÉT, AMELY KARÁCSONY ELŐTT NEM SOKKAL JELENT MEG AZ ÉLETJEL KIADÓ GONDOZÁSÁBAN (EZÚTON IS KÖSZÖNJÜK A KIADÓNAK A FELAJÁNLÁST!). A KANYÓ JANOVICS ERIKA ÁLTAL ILLUSZTRÁLT KÖTET CSODÁS LETT, SZEMNEK ÉS FÜLNEK EGYARÁNT KIVÁLÓ ÉLMÉNY. A MESÉK ÍRÓJÁVAL, CSÍK MÓNIKA KÖLTŐ, ÍRÓVAL BESZÉLGETTÜNK.

Csodás mesekönyv jött létre Janovics Erikával való együttműködésed során. De beszéljünk először a kezdetekről. Gyermekverseket írtál már, és egy-egy mese is megjelent már tőled. Hogyan született meg Pópopó és Totyka?

‒ Az Életjel Kiadó vezetője, Dévavári Beszédes Valéria keresett meg azzal, hogy Kanyó Janovics Erika mellé keres szövegírót. Az illusztrátor
tehát adott volt, mellé szegődtem szerzőpárnak. Beszélgettünk, ötleteltünk Erikával, milyen jellegű is legyen a készülő kötet, kezdetben még a műfaj sem volt eldöntve, ugyanis versekben gondolkodtunk, aztán mégiscsak mesék kerekedtek. Tizenkét, füzérszerű történet, azonos főszereplőkkel, hétköznapi és nem egészen hétköznapi kalandokkal. Talán Erika nevében is mondhatom: nekünk, szerzőknek is izgalmas volt az alkotómunka, kíváncsian vártuk, milyenre sikeredik a „közös poronty”.

Választékos, mégis modern, könnyed a szöveg. Tudatosan figyeltél erre? A mesék mindegyike nagyon izgalmas képi világot teremt elénk az illusztrációk nélkül is, s nekem még az a legjobb a történetekben, hogy ha véget is érnek, az olvasó legszívesebben továbbgondolja őket. Miből merítettél az írás során?

 — Elég nehéz volt megtalálni a „megfelelő hangot”. Hogy a kisgyerekeknek is érthető, velük kommunikáló, ugyanakkor a felnőtt olvasók (felolvasók) számára is „partnerképes” legyen a szöveg, elvégre szülők, nagyszülők, pedagógusok választanak, ajánlanak könyvet a gyerekeknek. Azáltal pedig, hogyha egy mese tovább gondolható, máris elérte a célját, azaz megteremtette a saját kis világát, amelyet már az olvasója színez, alakít tovább. Ez az együttes gondolkodás a mesemondás és mesehallgatás lényege. Hogy honnan az ihlet? Létezik egy nagy közös mesetár a világ tudatalattijában. Néha bebocsátást nyerek és kutakodhatok benne.

Milyen volt Janovics Erikával együtt dolgozni? Úgy tűnik, tökéletes köztetek a harmónia.

— Szerencsés egymásratalálás volt a miénk, hasonl

ó a világ-, gyerek- és meseszemléletünk. Nem is tudtunk volna együtt dolgozni, ha nem így lenne. Erikának ráadásul két kisfia van, akárcsak a mesekönyvbeli Sanyának, tehát adott volt a két „tesztcsemete”, akiken le lehetett mérni, működnek-e a történetek és a rajzok gyerekek körében.

 Hány éves gyerekeknek ajánlod a könyvet?

— Alapvetően kisiskolásoknak szántuk, tehát elsőtől negyedik osztályosoknak, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a kisebb gyerekeket is leköti, persze, nekik inkább csak egy-egy oldalas felbontásban, részleteiben adagolva, a szép, színes rajzokat nézegetve ajánljuk a „kóstolgatását”.

Megjegyzés: A kötet megvásárolható a szabadkai Danilo Kiš könyvesházban 660 dinárért.

Szerző: Tómó Margaréta

Fotók: Molnár Edvárd

Elolvasom
Interjú Csík Mónikával
Szerző

Interjú Csík Mónikával

Mákvihart kavar, told, fold, újjágyúr, dióhéjba csomagol, faggat, versel, egyszóval: cimbul. Rímkóci Bori kérdéseire ma Csík Mónika válaszol.

Rímkóczi Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Csík Mónika: Kérdésedre utánanéztem a Cimbora blogon: 2012. december 15-én. Azaz akkor jelent meg az első versem, a Mákvihar, az Adventi kalendárium egyik ablakaként. Néhány héttel korábban Majoros Nóri keresett meg levélben, ő hívta fel a figyelmem a csoportosulásra, és felajánlotta a publikálás lehetőségét a blogon. Hát így került Eduárd, a rozsomák a cimbi-kalendáriumba, én pedig azóta folyamatosan cimboráskodom.

R.B.: Mit jelent számodra az, hogy az ÍC tagja vagy?

Cs.M.: Állandó pezsgést. Klassz, hogy hasonló affinitású emberek hónapról hónapra összedugják a fejüket, ötletelnek, terveznek, megvalósítanak. Nagyon jó energiák szabadulnak fel a közösségen belül, a tagok egymást inspirálják. Az új és újabb témák (és a leadási határidők!) pedig folyamatos alkotómunkára ösztönöznek. Persze az ÍC mellett mindenki végzi a maga munkáját, írja az épp aktuális kéziratait, a csoportosuláson belüli alkotás azonban más. Egy nagy koncepció részeként ki-ki hozzáteszi a havi témához a magáét, szerkesztőként pedig millió szálat tart kézben, tervez, szervez, követel(őzik), listáz, behajt, egyeztet, módosít, unalmaskodik, pontosít, nógat, levelez, nyomoz, barátkozik, ki- és bekapcsolódik… egyszóval: cimbul. És cimbulni jó.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

Cs.M.: Az általam szerkesztett témákat (Toldom, foldom, újjágyúromDióhéjbanFaggató) mindenképp kiemelném, hiszen másképp éltem meg őket a többinél, személyesebben. Megvan annak a varázsa, amikor kitalálsz egy témát, és a születésétől fogva bábáskodsz felette. Szerzőket, illusztrátorokat találsz hozzá, szerkesztgeted, csinosítod, menedzseled.

Egyébként a nagy, műhelymunkaszerű projektumokat kedvelem leginkább. Amikor külsősöket  is bevonunk a munkába. Gyerekeket, olvasókat, vendégművészeket. A Hét Határon nemzetközi meseprojekt például grandiózus vállalkozás volt. Sokszínű, változatos. Amilyennek az irodalomnak lennie kell. Jó lenne ismét valami hasonló.

Elolvasom
Az irodalom mint játszótér
Szerző

Az irodalom mint játszótér

Versben, novellában vagy mesében már szőröstül-bőröstül ott az alkotó is – emelte ki Csík Mónika, a Magyar Írószövetség Arany-pályázatának nyertese

Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából a Magyar Írószövetség tavaly irodalmi pályázatot hirdetett novella és vers kategóriában. A kiírás szerint a pályázat célja a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának a megidézése volt új, igényes alkotások által. A díjátadóra nemrégiben került sor Budapesten. A pályázatra beérkezett munkák szerzői közül a zsűri novella kategóriában első díjban Csík Mónikát, lapunk újságíróját, nyelvi lektorát részesítette. Mónikát egyebek között az irodalmi pályázatokon való részvétel kihívásairól is kérdeztük, és arról, hogy mi ihlette meg Arany János megidézése során.

A pályázat az Arany-emlékév kapcsán jelent meg, mi foglalkoztatott, mi csigázott fel legjobban Arany Jánossal kapcsolatban? Számodra mit jelent Arany János, a munkássága?

– Az emlékév során több ízben is foglalkoztam Arany Jánossal. Például egy izgalmas kezdeményezésben Fekete J. József alkalmi alkotóműhelybe invitált néhányunkat, hogy készítsük el egy Arany-vers túliratát, minden költő a maga stílusában. Az Író Cimborákkal pedig egy Arany-újraolvasó és szókincsgyűjtő műhelymunkát szerveztünk, melynek során olyan versek, történetek és mesék születtek, amelyekbe beleépíthettük, amelyekben megfogalmazhattuk a bennünk élő Arany-képet. Kitűnő alkalmak voltak ezek az Arany János-i életműben való elmélyülésre, az egyes alkotások újraolvasására, s miközben a verseiben jellegzetes szavak, kifejezések, sajátos szókapcsolatok után kutattam, újra és újra lenyűgözött a nagy költő nyelvi jártassága. Hihetetlen, milyen magas szinten bírta az anyanyelvét, micsoda boszorkányos ügyességgel bánt a szavakkal. A kutatói szerint Arany 23.000 szót és 16.000 egyedi szótövet alkalmazott írásaiban. Gondoljunk bele, micsoda nyelvi apparátus ez, és mekkora talentum szükségeltetik egy ekkora nyelvi rendszer igényes alkalmazásához. Nemcsak kivételes költő, tanár, újságíró volt, hanem a nyelv mestere, művészi fokon művelte. A Magyar Írószövetség pályázatában elsősorban épp azt tartottam kihívásnak, hogy vajon megidézhető-e az Aranyra jellemző nyelvi bravúr anélkül, hogy epigonná válna az ember.
 

Arany János új alkotások általi megidézése volt a pályázat célja. Hogyan közelítetted meg ezt a témát. Mire fektetted a hangsúlyt Arany Jánossal kapcsolatban?

– Arany János neve és alkotásai értékmérővé váltak a nyelvünkben és az irodalmunkban. Ha úgy tetszik: „Arany-fedezetté”. Nyilván mindannyiunknak van valamiféle Arany-képe, amelyet talán öntudatlanul hordozunk magunkban. Az emlékév kitűnő alkalom volt arra, hogy számba vegyük: a kötelezőségen, az iskolai tananyagon felül mit jelent számunkra az általa létrehozott életmű. Ehhez elő kellett venni a verseit, a balladáit, egyéb alkotásait, beleértve a fordításait is, és kedvtelésből, tét és kényszer nélkül olvasni újra mindezeket. Számomra a legmeghatározóbb élmény, hogy felfedeztem Arany humorát. Erre valahogy nem figyeltem fel korábban. S ez a visszafogott, mondhatni, „elegáns” humor teszi őt megítélésem szerint ma is könnyen befogadhatóvá. Például a Nagyidai cigányok című hőskölteménye maga a nyelvi lelemény és az olvasóra való somolygós, cinkos kikacsintás. A pályázatra írt novellámban megpróbáltam megidézni ezt a hangütést, és árnyalni mindazt, amit Arany személye, lelkülete és irodalma jellegzetességeinek érzek. Gion Nándor szülőházában járva, a dolgozóasztala mellé ülve fogott el pár éve valamiféle megilletődöttség, hogy a személyes tárgyai közelében mintha az író intim szférájába, alkotói világába kerültem volna bele. Ez az élmény adta az ötletet, hogy Arany Jánost a személyes tárgyainak történetén keresztül próbáljam megjeleníteni, erre tettem kísérletet jelen pályamunkámban.

Miért tartottad fontosnak, hogy jelentkezz a pályázatra? Egyáltalán, miért tartod jónak a különféle pályázatokon való részvételt? Milyen lehetőségeket tartogatnak az alkotók számára?

– A kihívás vonzott leginkább, valamint a kíváncsiság, hogy a kiíró által meghatározott pályázati cél tükrében miképpen tudnék az Arany János-i életműhöz irodalmilag közelíteni. Azért döntöttem a próza mellett, hogy elkerüljem a jellegzetes költői világra való támaszkodás késztetését, mert nem Arany szavaival szerettem volna megszólalni, hanem róla szerettem volna mesélni, arról a képről, ami vele kapcsolatban kialakult bennem. Az irodalom számomra elsősorban jó értelemben vett játszótér, ahol a nyelv egyszerre eszköz és matéria, s a pályázatokban az a legjobb, hogy sokféle nyelvi-irodalmi játékra nyújtanak lehetőséget, ráadásul izgalmasak, hiszen nem tét nélküli a bennük való részvétel. Egy pályázati eredménytől természetesen nem lesz senki rosszabb-jobb költő vagy prózaíró, de tapasztalatokkal gazdagodhat, nem mellékesen újra és újra vásárra viheti a bőrét. Nyilván alkati kérdés, hogy ki mennyire élvezi a megmérettetést, számolva azzal, hogy adott esetben akár kudarccal kell szembesülnie; engem többnyire inspirál az efféle „versenyhelyzet”. Még akkor is, ha nem a győzni vágyás motivál, hanem az egész alkotómunkát átható adrenalinhatás, a felfokozott alkotói lendület. S hogy rejlenek-e lehetőségek az irodalmi pályázatokban? Nyilván. Bár a leglényegesebb hozadékuknak azt tartom, hogy olyan „irodalmi felségvizekre” jutottam el különböző pályázatok apropóján, amelyekkel talán eszembe sem jutott volna foglalkozni.
 

Aktívan foglalkozol szépirodalommal, több könyved jelent már meg, a lapunkban is folyamatosan jelennek meg írásaid, és napi szinten lektorálsz. Ezen elfoglaltságaid mellett hogyan jut időd és energiád arra, hogy megadott témára írj, honnan merítesz ötleteket?

– Egy adott témára soha nem kötöttségként, hanem terepként tekintek, amit körbe kell járnom, be kell laknom. Nem tartom nehezebbnek vagy könnyebbnek a munkafolyamatot akkor sem, ha saját ötletből, s akkor sem, ha „hozott” ötletből dolgozom. A lényegi munka, az alkotás folyamata ugyanaz. A műfajok közötti gyakori váltás – legyen az publicisztika vagy szépirodalom – változatosságot visz az alkotómunkába, nem mellékesen mindből elleshető, megtanulható valami. A sajtóműfajok egyszerű, közérthető megfogalmazásra szoktatnak, kerülve a terjengősséget, s arra is, hogy takarékosan osszam be az írásra szánt időt. A próza és a líra már inkább a fantázia és a lélek terepe. Másfajta írói hozzáállást, témamegközelítést, más stílust, beszédmódot követel. Versben, novellában vagy mesében már szőröstül-bőröstül ott az alkotó is, legfeljebb ügyesen eltünteti a kész műből a hátrahagyott nyomait. Míg a publicisztika objektivitást, távolságtartást követel meg a szerzőtől, a szépirodalmi műfajok sokkal személyesebbek. Praktikusnak találom párhuzamosan művelni mindezeket. S ha ehhez még szerkesztői munka is társul, akkor kerekedik ki a világ, hiszen olyankor az „akasztják a hóhért” állapot forog fenn, s ellenkező irányból közelíthetek az alkotások felé. Ítészként, aki azért az alkotói folyamat buktatóival, nehézségeivel is tisztában van.
 

A Szabadkai Gyermekszínház nemrég mutatta be az Anyarajz című előadást, amely a Miféle zergetoll? című verseskötetedet vette alapul. Azóta megjelent a Szekrénylakók című mesekönyved is – a mesékről pedig hangjáték-adaptáció is készült –, illetve egy novellád a Tigrislélek című antológiában. Mi van még a tarsolyodban? Gondolkodsz-e újabb könyvről?

– Aktív alkotói időszak áll mögöttem, ezt igazolják az említett publikációk is, de ha visszatekintek az elmúlt 10-12 évre, kitűnik, hogy ez az aktivitás szinte folyamatos. Az Író Cimborák kortárs gyermekirodalmi fórumon állandó műhelymunkák zajlanak, amelyekben szerkesztőként és íróként is részt veszek, a napilapi munka is folyamatos, két állandó rovatnak dolgozom, mellette alkalmanként máshová is, és bizony a ritka és kurta szabadidőből kell lecsípni valamennyit az egyéb írásművekhez. Örülök, hogy a színház, a rádiós hangjáték és a versmegzenésítések felé is kikacsinthatok alkalmanként, hiszen ezek számomra újszerű alkotói energiák és fontos visszajelzések, megtapasztalhatom általuk, hogy a művészet különböző területein mennyire érvényes az általam kialakított irodalmi világ, és hogy mennyire tudok együtt gondolkodni különböző művészetek képviselőivel. Jelenleg a Szekrénylakók című mesekötetem megjelenése a legfrissebb szerzői élményem, e könyv „utaztatása” zajlik, s persze ahogy időm engedi, mondom is meg írom is a magamét. Gyerekverseket, novellákat főleg. Majd elválik, melyek állnak össze legelőbb egy következő kötetté.