Skip to main content

Csorba Béla

költő
néprajzkutató
publicista
tanár

A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Ahogy-csak-lehet-30467.html

Az általános iskolát Temerinben végzi, középiskolába Kaposváron és Újvidéken jár, itt (1969) érettségizik. 1975-ben az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet. 1974-től 1975-ig tanít a kanizsai mezőgazdasági középiskolában. 1976 és 1982 között tanár a temerini egységes középiskolában. 1982-től nyelvi lektor a Magyar Tanszéken. Kutatási területei a néprajz és a helytörténet, Temerin folklorisztikájával és a település helytörténetével több tudományos publikációjában is foglalkozik. Az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója.

Sajtó alá rendezte
Elolvasom
A zöld gyep és a kocsmai pódium igézetében
(Magyar Szó. 2010. augusztus 14.)

A zöld gyep és a kocsmai pódium igézetében

Ádám István: Játék pirosban, fehérben, feketében. Temerin, 2010

Ezekben a napokban jön ki a Temerini Újság nyomdájából a TAKT kismonográfia-sorozatának legújabb darabja, Ádám István közel száz oldalas „füzete”, a Játék pirosban, fehérben, feketében, amit a Temerini Torna Club (majd később Sport Klub) színjátszó tevékenységének szentelt az 1918-tól 1958-ig terjedő időszakban.

A szerző mindenekelőtt a korabeli újságcikkek és a több mint ötödfélszáz választmányi és közgyűlési jegyzőkönyv alapján részletesen ismerteti a sportegyesület 1913-as megalakulását, az első világháború utáni újjászervezését, s az évek során egyre fontosabbá váló szerepvállalását a helyi és regionális színjátszásban.

football, vagy ahogyan első magyarországi apostolai (és a játékszabályok magyarra fordítói) nevezték, az angol rúgósdi a századforduló Budapestjének közvetítésével terjedt, legelőször a vidéki városokban, majd idővel a kisebb településeken is. Szabadkára, Újvidékre Pesten tanuló diákok hozták el az új divatot, összhangban az egészséges életmódot és testkultuszt hirdető korszellemmel. Nem véletlen hát, hogy a futball-láz első temerini prófétái is a tanulóifjúság soraiból kerültek ki: elszánt, de kispénzű, távoli városokból a vakációt itthon töltő leendő tanítók, gimnazisták, pelyhező bajuszú, tettre kész inasok az új sport hirdetői, akiknek kezdetben még a marhabőr labda megvásárlása is komoly anyagi gondot okoz...

Így jön létre a TTC, a Dél-Bácska egyik első labdarúgócsapata, s fokozatosan komoly, több szakosztályt (futball, ökölvívás, birkózás, sakk, asztalitenisz, tenisz, kerékpározás) működtető, sok fiatalt megmozgató egyesületté válik. Ma már teljesen szokatlan, de az első világháborút követő időkben teljesen természetesnek számított, hogy a sportegyesületek ne csak a test, de a lélek nemesítésével foglalkozzanak, s e cél érdekében zenekarokat, énekkarokat, színjátszó csoportokat is működtessenek. Eredetileg az olimpiai eszme sem csupán az izmok fejlesztését tűzte ki célul, de az emberi szellemét is, ám vidékünkön a sportegyesületek vigalmi és műkedvelői tevékenységének ennél sokkal hétköznapibb okai is voltak. Mindenekelőtt az állandó pénzhiány. A pályát biztosítani, rendben tartani, a szertárat folyamatosan újítani, a sportolók utazását finanszírozni nem kis feladatnak bizonyult, különösen ha tudjuk, hogy mindehhez az állam támogatásra sosem, a községére is csak a legritkább esetben számíthattak. A TTC egyre sikeresebb színjátszó tevékenységét kezdetben egyértelműen az motiválta, hogy a sporttevékenységet űző szakosztályokat el kellett tartani. A másik, talán még ennél is nyomósabb okot a kisebbségekkel szemben örökösen gyanakvó korabeli nacionalista állampolitika szolgáltatta, amely a Délvidéken lehetetlenné tette a hivatásos magyar színjátszás megteremtését, sőt, még az amatőr tevékenységet is lépten-nyomon gátolta. A magyar kisebbség ez ellen úgy védekezett, ahogy tudott: mivel nem lehetett művelődési egyesületeket alakítani, a művelődési tevékenységet vitték be az egyéb céllal létrehozott civilszervezetekbe, többek között a sportegyesületekbe is. Abban tehát, hogy a TTC (majd névváltoztatása után a TSK) rendes sporttevékenységén kívül színjátszással is foglalkozott, a kor vajdasági embere számára semmi rendkívüli nem volt, ahol tehették – a szükségből erényt kovácsolva –, mások is így cselekedtek.

Mai szemmel nézve a rendkívüli inkább az a nagyfokú elhivatottság és ügyszeretet, amellyel az egyesület művelődési életét irányították és fenntartották a XX. század első felének példátlanul mostoha, nemegyszer kifejezetten embertelen körülményei között is.

Ebben mindenekelőtt a helyi középosztály játszott szerepet: a vezetőség, a mecénások, a portolók vagy a színészek között ott találjuk a magyar földbirtokost, a zsidó kereskedőt, a német és magyar iparost és tanítót, sőt, néhány szerb önkormányzati hivatalnokot is.

A TTC megalakításakor választott klubszínek (piros-fehér-fekete) a gyorsan változó élet sodrásában sajátos szimbolikával telítődtek: az utókor számára egyszerre jelentik a sikert és a diadalt, a tisztaságot és az emberi tragédiákat, mindazt, amiben hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított történelme során az egyesületnek éppúgy, mint publikumának, folyamatosan része volt.

Ádám István, az által, hogy összegyűjtötte, átbogarászta és feldolgozta mindazokat a jegyzőkönyveket, korabeli újságcikkeket, sajtókritikákat és visszaemlékezéseket, amelyek részben vagy egészben a nagyhírű egyesület művelődési tevékenységére vonatkoznak, fontos hely- és művelődéstörténeti művet alkotott. Könyve méltó koronája annak a gyűjtőmunkának, amit néhány évvel ezelőtt a temerini helytörténeti múzeum megbízásából Ökrész Károly munkatársaként éppen ő végzett, s amely akkor a helyi művelődési élet bemutatását szolgáló, gazdag anyagot megmozgató plakát- és fényképkiállításban csúcsosodott ki. Most megjelenő munkája ugyanakkor szerves folytatása a temerini iparosság művelődési szerepéről 2009-ben napvilágot látott kismonográfiájának is.

Szerző
Könyv a felvidéki magyar citerákról (Borsi Ferenc: A magyar asztali citera)
(Híd. 2011/6. sz.)
Szerző
Vezérfonal eltitkolt történelmünk megismeréséhez. In: Temerini Újság, 2009. június 11.
Szerző
A pontosság érdekében (Hozzászólás Bata János írásához)
(Aracs. 2003/3.)
Szerző
Szerző
Kováts Antalról. In. 7 Nap. 2011. május 18.
Szerző
A névtani kutatások újabb állomása. In. Magyar Szó. 1983. január 15.
Szerző
A magyarok története. In. Magyar Szó. 2003. március 15–16.
Szerző
A mi emlékeztetőnk
(Új Symposion. 1990/3.)
Szerző
Alkalmi alkalmatlankodás Sebők Zoltán Sinkó-díja ürügyén
(Új Symposion. 1982/205.)
Szerző
Egy ez idáig lappangó adalék Sinkó Ervin kecskeméti tevékenységéhez
(Híd. 2002/3.)
Szerző
Újabb adatok egy Sinkó-hős életrajzához
(Tanulmányok. 2012/45.)
Szerző
Parasztsanyargatás Vajdaságban. In. Temerini Újság. 1996. március 7.
Szerző
Elolvasom
Szállás- és honismeret. Ádám István: Szállások tovatűnt füstje 1.
Dátum
2022. január 22.
(Magyar Szó. 2022. január 22.)

Szállás- és honismeret

Ádám István: Szállások tovatűnt füstje 1. TAKT Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor, 200 oldal

Ádám István földműves szülők gyermeke, de sohasem élt tanyán, viszont kicsit talán mindig vágyott a naiv gyerekszemmel tán varázslatosnak tűnt világba. Igazából mégis felnőtt korában csodálkozott rá a szállások sajátos életére – jellemzően akkor, amikor az már igencsak fulladozott a történelmi és a gazdasági romlás burjánjában –, egy ideig abban a tévhitben ringatózva, hogy az valami „ősi” egzotikum, önálló gazdasági- és létforma, holott ezer szállal kötődött és kötődik a mezővárosias településhez, amelynek lakói egykor létrehozták, alakították és részben még ma is fenntartják. Ádám István nem néprajzkutató vagy kultúrantropológus, szociológiával aligha hiszem, hogy valaha is foglalkozott – a hetvenes évek végén a futaki mezőgazdasági középiskola diákjai nem kaptak ilyen irányú eligazgatást –, de jó megfigyelő, könnyen talál kapcsolatot embertársaival, meghallgatja az idősebbek sokszor tán oktalan csacskaságnak tűnő beszédét, és el is gondolkodik a hallottakon és a ki nem mondottakon egyaránt. Szereti a népét és a tájat, amely felnevelte, és most, nagyapa korú férfivá terebélyesedve és komolyodva, megpróbálja összegezni, megőrizni és közkinccsé tenni tapasztalatait. Ennek érdekében nem átall régi, dohos újságokban bogarászni, az interneten száz- meg kétszázéves katonai térképek adatait böngészni, névtani adattárakat is tanulmányozni, s ha kell, az ott találtakat pontosítani, kiegészíteni. Ádám István az egykori és mai temerini tanyákat és lakóikat „leltározva” voltaképpen honismereti kutatásokat folytat, helyi és egyúttal össztársadalmi, nemzeti értéket ment. Az emberek pedig hálásak, ha mások jó szándékkal kíváncsiak rájuk, hiszen a lelke mélyén mindenki érzi, hogy ő is egyszeri és megismételhetetlen szereplője a teremtett világnak, és sorsa a sok hasonló emberi sors között is érdemes a megörökítésre. Ádám István a Temerini Újságban hetente közli kutatási eredményeit, mindenkit felkeres, akiről feltételezi, hogy valami újat tud mondani egy-egy tanya életrajzáról, egykori lakóinak sorsáról. Az első kötet, mely Temerin keleti határrészének kettő híján százötven szállásával foglalkozik – s ebben a számban az egykori uradalmi majorságok („puszták”) nincsenek is benne, mert azokról, mint a tanyáktól lényegében eltérő gazdasági és szociológiai egységekről a szerző önálló kötetben kíván írni –, mintegy kettőszáz adatközlő alapján nyújt az olvasóknak sommázott ismereteket, helyszínrajzokkal, fényképekkel, térképekkel gazdagon ellátva. Külön erénye a könyvnek – és ezt igazán majd a helyi földrajzi nevek kutatói tudják méltányolni –, hogy Ádám „tájékozódási pontok” alcíme alatt összegyűjti és kiegészíti a határrészek, dűlők, (dűlőutak, vizek (árkok, barák), önálló istállók, kertek, gyümölcsösök és kutak mások által már feljegyzett, vagy az általa most regisztrált nevét, legfontosabb jellemzőit, földrajzi koordinátáit.

Temerin tanyavilága viszonylag későn alakult ki, az 1782-es első katonai felmérés alapján készült térkép még csupán a Jegricska északi partján tüntet fel szállásokat, tán jó, ha többet egy tucatnál. A robbanásszerű változásra majd’ száz évig kellett várni, az 1888-as tagosítás a korábbi felaprózott parcellák sokaságát összevonva lehetőséget nyújtott a korábbinál hatékonyabb gazdálkodáshoz, és mindezt a gabonakonjunktúra is felerősítette. Az ezt követő évtizedekben virágzik fel a település – ekkor válik meghatározóvá Temerinben a jellegzetes barokk népi építészet is –, és ezzel párhuzamosan alakul ki a nagyközséget sűrűn körülvevő tanyavilág. A fejlődést az első világháború akasztja meg, majd tovább késlelteti a királyi Jugoszlávia Vajdasággal szembeni diszkriminatív adópolitikája. Az igazi tőrdöfést azonban a második világháborút követő fizikai leszámolások, az agrárreform, a vagyonelkobzások, a kötelező beszolgáltatások, majd pedig az 1970-es évek tagosítása során véghezvitt tanyarombolások jelentették.

Egy-egy szállás életrajza a gazdasági-lakóhelyi egység megszületésétől a haláláig az egykor ott lakók sorsának alakulásától elválaszthatatlan. Ádám István könyve jó kalauzul szolgál ennek a felemelkedésével és bukásával, örömeivel és tragédiáival egyaránt kemény, huszadik századi paraszti világnak a jobb megismeréséhez. 

Várjuk a könyv folytatását.

Szerző
Egy temerini Szibériában. In. Temerini Újság. 2001. november 29.
Szerző
Foszlányfi Sándor Daltonvárosban
(Új Symposion. 1982/211.)
Szerző
Hullám hátára vett az éter
(Magyar Szó. 1991. december 5.)
Szerző
Elolvasom
Csuka János egy feledésbe merült írása elé
(Magyar Szó. 2020. május 24.)

Csuka János egy feledésbe merült írása elé

A volt Novi Sad-i szerb nemzeti kormány tagjainak visszaemlékezései

Csuka János neve hosszú évtizedekig csak sajtótörténészek és a két világháború közötti délvidéki magyar irodalom iránt érdeklődők körében volt ismert. Szépirodalmi munkáit többnyire Aranyműves János vagy Aranyműves Lajos néven jegyezte. Kisebbségpolitikai és szociológiai ihletésű tanulmányai, publicisztikai írásai feledésbe merültek, párhuzamosan azzal a kollektív amnéziával, amely a magyar kisebbség csendesen folyó, ám gazdasági, politikai és ideológiai eszközökkel serkentett beolvasztásának jegyében meszesítette el irodalmi és kulturális életünk vérkeringését és társadalmi tudatunkat egyaránt. Pedig igazat kell adnunk Arday Lajos történésznek, aki szerint Csuka János munkássága képviseli a korszak vajdasági „magyar nyelvű társadalomtudományának csúcsteljesítményét”. Csuka titokban írt és évtizedekig kéziratban lappangó, a délvidéki magyarság két háború közötti történetéről írt monográfiájának (A délvidéki magyarság története, Püski Kiadó, Budapest, 1995) megjelentetése óta azt is tudjuk, hogy a hányatott sorsú szerző a kisebbségpolitikai analízis és a nemzeti kisebbségi vonatkozású történettudomány asztalára is korszakalkotó művet tett le.

Csuka János a jugoszláv politikai uralom alá került magyarság emancipációjáért folytatott küzdelem meggyőződéses elkötelezettje volt. Szegeden született 1902-ben, de családjával már kicsi gyermekkorában Szlavónbródba került. 1912-ben elveszítette édesapját. Szabadkán aranyművesinasnak állt, innen későbbi írói álneve: Aranyműves János Lajos – az 1920-as évek elején az újvidéki Vajdaság c. délutáni napilapban nemcsak verseit jegyezte így, hanem első szociográfiai ihletésű macedóniai beszámolóit is (Leányvásár KumanovónDél-szerbiai kőtörők között). Abban, hogy újságíró lett belőle, nagy szerepe volt Havas (Handelsmann) Károly támogatásának, aki egy ideig az újvidéki lapnál is dolgozott. Mégis mindkettejük munkássága inkább a szabadkai sajtóhoz kötődik, azon belül is elsősorban a Hírlaphoz, amely 1921-től 1929-ig – az újság hatóági betiltásáig – jelent meg. (1922-től voltaképpen a Magyar Párt hivatalos napilapjának számít, s egy időben Havas Károly a felelős szerkesztője.) Ezzel párhuzamosan 1925-ben Az ucca címmel kérészéletű kéthetilapot ad ki, egy évvel később pedig az újvidéki Revü művelődési és színházi lap szabadkai szerkesztője.

A Hírlap állandó, kemény harcot folytat a kisebbségi jogsérelmek ellen, és Csukának ebben a küzdelemben kiemelkedő szerep jut. A politikai körülmények rendkívül kedvezőtlenek. A szerkesztést és a sajtószabadságot a kíméletlen cenzúra sújtja, a terjesztést hatósági eszközökkel nehezítik, különösen választási harcok idején, 1923-ban szerb szélsőségesek szétrombolják a lap nyomdáját, két évvel később pedig az újság magyarországi pénzelésének ürügyén letartóztatják a Magyar Párt szabadkai vezetőit. A királyi diktatúra bevezetése után a jugoszláv állam végleg beszünteti a Hírlapot, a Magyar Pártot pedig betiltja.

Helyzetének javulását a délvidéki magyarság a határrevíziótól reméli. Csuka János a bácskai magyarság többségéhez hasonlóan az 1941-es visszacsatolástól a romlásba döntött kisebbség helyzetének jobbra fordulását várja. Kisebbségi politikai érdemeire tekintettel eléri, hogy 1941. április 20-án újrainduljon a több mint egy évtizeddel korábban elhallgattatott Hírlap, azonban már júliusban betiltják, mert a lap kiadóhivatala zsidókat is alkalmaz. Csuka János családjával 1943-ban Budapestre költözik, az Esti Magyarország munkatársa lesz. A főváros ostromakor súlyosan megsebesül. A háború utáni magyar kormány nemzetiségi és sajtóosztályának referenseként dolgozik egészen 1949-ig, amikor feljelentik. Névtelen, rágalmazó levelet íratnak ellene, majd elbocsátják. Ezt megelőzően az újvidéki Híd folyóiratban Gál László tollából jelenik meg egy Csukát súlyosan denunciáló cikk. Az ötvenes években portásként, raktárosként tartja el családját, majd tolmácsként és fordítóként sikerül megkapaszkodnia, megtanul bolgárul, s – Illés Sándor neve alatt, hiszen a sajátján nem publikálhat – több regényt és egy novelláskötetet ültet át magyarra.

A világtól elfeledve, szinte észrevétlenül hal meg 1962-ben, 59 éves korában.

Életében a saját neve alatt mindössze két könyve jelent meg: a Csuka Zoltánnal együtt jegyzett Utak c. verseskötet 1922-ben, és „A délvidéki magyarság husz éve” alcímet viselő Kisebbségi sorsban 1941-ben, melynek első kötete mindenekelőtt a vajdasági magyarság társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetéről írt cikkeiből tanulmányaiból, a második pedig elbeszéléseiből nyújtott egy-egy csokorra valót az olvasóknak. Csuka figyelmet szentelt a vajdasági nem magyar ajkú kisebbségek – elsősorban a németek – gazdasági és társadalmi mozgásainak is, mindenekelőtt az összehasonlítás érdekében, ugyanakkor figyelemmel kísérte az államalkotó szerbség politikai áramlatait és törekvéseit, kulturális megszerveződését, hegemóniájának kiépülését is. Tollát a visszafogott, tárgyilagos hang jellemzi, a következtetések levonását olvasóira bízza.

Akárcsak a Spomenica oslobodjenja Vojvodine 1918 c. emlékkönyvről mondottakat a Szirmai Károly és Draskóczy Ede szerkesztette Kalangya 1937. októberi számában publikált könyvismertetőjében, melynek újraközlését a Kilátó vállalta, vélhetően azért, hogy a trianoni békediktátum után száz évvel történelmi ismeretünk és nemzeti önképünk, akár egykori ellenfeleink önképének és szándékainak pontosabb megismerése által is gyarapodhasson. A tanulságok levonásának reményében.

Ha egyáltalában a történelemnek valaha is voltak és lehetnek bármiféle tanulságai…

CSUKA JÁNOS

A volt Novi Sad-i szerb nemzeti kormány tagjainak visszaemlékezései

Novi Sad, a szerbek büszke Athénje mindig a szerb kisebbségi élet lüktető központja volt. Aminthogy a változott viszonyok között is a vojvodinai szerbség lelkületének legkifejezőbb kisugárzása. Az 1918 őszén bekövetkezett állami fordulat izgalmas napjainak leggazdagabb vojvodinai eseményei is Novi Sadon zajlottak le. A háborús esztendők megpróbáltatásaitól elgyengült magyarság dermedt letargiában vergődött, amikor a Novi Sad-i szerbség a frontok összeomlásából származó előnyöket sietett a maga javára kihasználni. A szerb kisebbség, mint friss, el nem használt, pihent erő jelentkezett a véres világpódiumon, és gyorsan eltakarította a romokat. Mindenfelé bizonytalanság, tétovázás béklyózta a háborúban megviselt erőket, a szerb kisebbség azonban a frontok összeomlása után már tájékozódott. Úgy látta, hogy elérkezett a cselekvés órája, s hogy mint nemzeti kisebbség megvalósíthatja minden álmát, titkos vágyát, s csatlakozhatik a vele egy nyelven beszélő, húsából, véréből való szerb nemzettesthez.

Kisebbségi polgár számára a legizgalmasabb olvasmány az, amely visszavezet 1918 őszének az idő távlatában már-már elmosódó, drámai izgalmakban bővelkedő napjaihoz. Miként pusztult el a régi, s miért jött az új világ, azt mondják el a történelmi idők szereplői. Érdemes figyelmesen követni a szerzőket, mert – amint maguk mondják – a Novi Sad-i szerb nemzeti tanács mint központi bizottság és mint a többi vojvodinai szerb nemzeti tanácsok életre keltője a legjobban kivette részét abból az előkészítő munkából, amelynek az volt a célja, hogy minél előbb megalakuljon a bácskai, bánáti és baranyai szerbek, bunyevácok és egyéb szlávok nagy nemzeti tanácsa, amely később kimondotta a csatlakozást Szerbiához.

Szerbiához, mert a Novi Sad-i nagy nemzeti tanács a többi szlávlakta területektől eltérően nem a szerbek, horvátok, szlovének megalakítandó államához, hanem kimondottan Szerbiához csatlakozott minden feltétel és fenntartás nélkül.

Hogy ment ez végbe, milyen előzmények után, azt tudjuk meg a Spomenica oslobodjenja Vojvodine 1918 című könyvből, amelyben a nemzeti tanács vezetői örökítették meg a lázas napok történelmét.

Őszintén elmondják, hogy már a balkáni háború alatt a vojvodinai szerbek élénkebbek, mozgalmasabbak lettek, mint azelőtt. A szerb hadsereg kumanovói s szkopjei átütő erejű sikerei, amelyekkel megpecsételte a szétvert török hadsereg sorsát, szinte leírhatatlan lelkesedéssel találkoztak a vojvodinai szerb lakosság körében. „Szerbia megnagyobbodásának a kívánsága jelentkezett az akkori szerb kisebbség álmaiban – írja Svetislav Banjić –, az a remény, hogy hamarosan a szerb és a többi [246] szlávlakta területeket is egy államban egyesíthetik.” Ennek az erősödő érzésnek megfelelően kifejezést is adott a Novi Sad-i Zastava és Branik. Elég átlapozni a régi újságpéldányokat, hogy a szerbség akkori gondolkozásáról és érzéseiről megfelelő képet nyerhessünk. – Nem szabad figyelmen kívül hagyni – figyelmeztet a cikkíró – azt sem, hogy a szerb kisebbség minden érzését és gondolatát a sajtóban nyíltan nem lehetett kifejteni. Amikor 1914 vidovdan napján bekövetkezett a szarajevói merénylet, a vojvodinai szerbek tisztában voltak azzal, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia között kezdődő háborúban nekik kell a legtöbbet elviselniük. Hogy milyen érzéssel indultak a vojvodinai szerbek a háborúba, kitűnik a következő kiragadott mondatokból:

„A vojvodinai szerbek szívesen áldozták fel életüket, csakhogy Szerbia független és szabad maradjon, és megőrizhesse területi szerzeményeit. Azok a szerbek, akik kénytelenek voltak az osztrák–magyar hadseregben fegyvert ragadni, sírtak fájdalmukban.”

A vojvodinai szerbek – akár városokban, akár falvakban laktak – gondolatban és érzésben egyek voltak Szerbiával. A Szerbia iránt megnyilvánuló szeretetet a szerbek egymás között nyíltan, félelem nélkül éreztették beszélgetéseikben, s egymás biztatásaiban egyaránt.

Svetislav Banjić olyan nagy jelentőséget tulajdonít a vojvodinai szerbek háború alatti passzív viselkedésének, hogy szerinte külön fejezetben kellene feldolgozni az utókor okulására és tájékoztatására.

A vojvodinai szerbség kitartásra biztató lelki vára, segítséget nyújtó szellemi központja, irányítója mindig Novi Sad volt. A visszaemlékezésekben csaknem minden szerb közéleti férfi megemlíti, hogy a háború kitörésekor a katonai körök figyelmének központjában különösen a Novi Sad-i szerbek állottak. Amikor a végzetes szarajevói revolverlövések eldördültek, a Zastava, a Branik s a Srpstvo önként beszüntették további megjelenésüket, mert „nem írhattak meggyőződésük szerint, és mert nem akarták publikálni a Szerbia ellen emelt szörnyű vádakat”. Amikor a Szerémség egy része hadszíntér lett, a katonai hatóságok az exponált, nagyszerb érzelmeikről közismert szerbek internálását követelték. Az első internáltak között volt Jaša Tomić, a szerb kisebbségi mozgalom akkori vezére, azonkívül a ma is szereplő közéleti személyiségek közül: dr. Duda Bosković képviselő, Vasa Stajić, a suboticai gimnázium nyugalmazott igazgatója, dr. Nikola Mihitinović, a Matica srpska főtitkára, Dimitrije Klicin, a bácskai tartomány volt elnöke és mások, bár Matkovics Béla Novi Sad-i főispán mindent elkövetett, hogy az internálásokat megakadályozza. A főispán megkérte a szerbség vezetőit, hogy legyenek lojálisak, nehogy a katonaság részéről közbelépésre adjanak alkalmat. „Mi tudtuk: ez a lét vagy a nemlét kérdése” – magyarázza a szerbség háború alatti viselkedését a visszaemlékezés. A Szerbia ellen meginduló offenzíva előtt a hadvezetőség harminchét túszt kért, de a Novi Sad-i polgári hatóságok közbelépésére – ezt Banjić nyíltan elismeri – a katonai hatóságok csak részben tudták tervüket végrehajtani. A szerző utal arra, hogy különösen gróf Tisza István, Magyarország akkori miniszterelnöke szállott szembe a hadvezetőséggel lemondással fenyegetőzvén, és erélyes közbelépésére a 38 szerb közül tizennyolcat szabadlábra helyeztek, a másik tizennyolcat internálták. Az internáltakat hajón vitték el Novi Sadról. [247] A Novi Sad-i szerbek néma hallgatással nagy számban kisérték őket a hajóállomásig. Amikor a hajó elindult, az egyik internált szerb így kiáltott fel:

– Isten veled, Újvidék – a viszontlátásra, Novi Sad!

(Folytatjuk)

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
A versvermelés stratégiája
Az öneszmélés versei
Szerző
A kimondás ára
Szerző
Stratégia. A szembenézés vállalása. Csorba Béla költői világa. In. Magyar Szó. 1981. március 28.
Szerző
Bűvészkedő cinizmus
Sértődöttség (Csorba Béla: Stratégia)
Szerző
Versek felnőtt gyerekeknek – gyermek felnőtteknek (Csorba Béla: Tücsökmadarak a hóban)
Szerző
A rend stratégiája (Csorba Béla: Tücsökmadarak a hóban)
Szerző
A mutatványköltészet-modell irodalmunkban
A kimondás ára. (Csorba Béla: Stratégia, Forum, Újvidék, 1980). In. Losoncz Alpár: Hiányvonatkozások. Társadalomfilozófiai témák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1988.
Szerző
Egy dél-bácskai község népi kultúrája (Csorba Béla: Temerini néphagyományok)
Temerin szellemi és tárgyi monográfiája (Csorba Béla: Temerini néphagyományok)
Szerző
Temerin népi öröksége. In. Magyar Szó.
Szerző
Töménység, szigorúság, fegyelem (Csorba Béla, Danyi Magdolna és Sziveri János versesköteteiről)
Szerző
Töménység, szigorúság, fegyelem. In. Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár. Tanulmányok. Jelenkor, Pécs, 1993.
Szerző
Történelmünk és sorsunk
Szerző
Múltunk és jelenünk egy könyv oldalain
Szerző
Csorba Béla–Vékás János: A kultúrtanti visszavág. In. Alföld. 1995/8.
Temerin hagyományvilága
Szerző
A temeriniek származása és néphagyományaik (Csorba Béla: Még azt mondják, Temerinben...)
Szerző
Források a Délvidék történetéhez
Szerző
Szép és tartalmas
Szerző
A gerincesség példája. In. Vajda Gábor: Visszaidegenedés. Polemikus írások. Püski Kiadó, Budapest, 2000.
Szerző
„Verseket komolyan ne végy”
Elolvasom

KÉT SÓHER ELEFÁNTRÓL


"A hajdani politikai sorscsapások áldozatai - micsoda magyar legendárium - olyan gyermekköltészetet termettek, hogy utódaik, de még fanyalgó elődeik is attól koldulnak."

(Kovács Lajos)


Le a kalappal az előtt, aki ma gyermekversek írásába fog, az előtt még inkább, aki jól is csinálja.

Csorba Béla nem első ízben jelentkezik gyermekversekkel, ha jól számolom - és ez az apró kiadók gyakran hozzáférhetetlen kiadványai mellett egyre bizonytalanabb eredménnyel járó feladat -, a felnőtteknek és a gyermekeknek szánt verseskönyveinek száma most éppen egyenlő, más műfajokban inkább a felnőtteket szólítja meg.

A mostani kötetének (Csorba Béla: Kacifánt és Bakafánt. Hetedik Síp Alapítvány, Budapest. 1999) címében szereplő Kacifánt és - Bakafánt két sóher elefánt; a banán helyett celofánra szorult vidám legények neve beszédesen vall a könyv verseiről is. Nyakatekertek, félrevezetően ravaszak, a szavakba, ritmusokba is belekötő szándékúak ezek a költemények.

A versek hangzási-hangulati összecsengéseinek kacskaringós lejtése valahol az ütem- és dallamteremtés ősi öröme, illetve a nyelvtörő, szófacsaró akrobatika már-már modorosságig terjedő határán egyensúlyoz: "kacskaringós kacska ringlón / csacska rigó s macska ring / becskereki csecse kecske / kecsén-becsén rozmaring" (Kecskekeringő). Az ötletversek között elvétve akadunk olyan remekekre, amelyek a felnőttek logikája és a gyermeki értelem egyszerűsítő gondolatmenete közötti feszültséget emeli versteremtő erővé (Ádám bátyánk), bár nem is igazán errefelé hajlik Csorba Béla gyermekköltészete. Mint ahogy hagyományos gyermekverseket ígérő indítással is ritkán találkozunk kötetében. Akad azért itt tanulsággal végződő történetmondás is (Bakugrás), de a versekben pozitív töltetként mindvégig jelen van a szerzőnek a hangzás-teremtés fölötti önkénye. Máshol szabad formában mond - ismét csak egyetlen ötletből kipattanó - történetet (Bicikli). Némely versén átüt a nem csak a gyerekeket megszólító szándék (Rókavadászaton), ügyesen, semmit se zavarva az összhatáson, ám megesik, amikor a mindennapok történéseitől megkeseredett költő szólal meg a versben (Nyár; Számtanóra), ami már nem válik a kötet javára.

Az ötletversek sorában azonban olyan remekbeszabott képeket is találunk, mint "a Dunában úszik egy virág / tüskéin gubbaszt a nagyvilág". S mielőtt az olvasó most például József Attilát kiáltana, gondolja át, milyen kockázatos vállalkozás a gyermekköltészet, az áthallásokat könnyen epigonizmusként értékeli a felnőtt olvasó, még ha annak igazán nyoma sincs a versben.

Csorba Béla gyermekverseiben jelentős kompromisszumra jutott: nem hajlott se a csicsergő virtuozitás, se a behajózhatatlan betűóceán felé - legtöbb verse a forma és a tréfás-tanulságos mondanivaló (gyermekvers esetében talán büntetlenül élhetünk ezzel a fogalommal) hajlékony egységben tárgyiasul.

Persze a gyermekvers igazi próbája a gyermek. Csak hát hány gyerek olvas manapság verset?

Syrmium, vajh, mit jelenthet? (Csorba Béla: Orális élvezetek)
Orális élvezetek. In. Fekete J. József: Idegenség/Érintettség. Magyar olvasókönyv 2. Életjel Könyvek, Szabadka, 2014.
Elolvasom
Gyermekhalál a lágerben
Szerző

Gyermekhalál a lágerben

Van valami mélységesen sorsszerű abban, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én találtam meg a postaládámban Csorba Béla, a Temerini Újság kiadásában 2016-ban megjelent A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában című könyvét, mely a Lágerfüzetek 1. jelzés alapján egy kiadványsorozatot is remélni enged. Volt tehát alapom és okom megrendülni múltunk gyászos emlékezete felett. A halál első könyve a tábor halotti anyakönyvének három kötetébe bejegyzett, 1944. december 2. és 1945. július 17-e közötti 250 csecsemő, gyermek és tizenéves tragikus pusztulását vette számba, név szerint felsorolva az áldozatokat, megjelölve a halál okát is. Csorba Béla hivatkozása tehát kikezdhetetlen, történelmi bizonyosság az alapja – a hullagyár szerb irányítói és vezetői a nyilvántartással maguk hitelesítik a szomorú adatokat. Az 1944 őszén elmenekült járeki németek helyébe „kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonától és állampolgári jogaitól megfosztott jugoszláviai németek Dél-Bácskában élő csoportjait internálták”, közülük is mindenekelőtt „a hatvan évnél idősebbeket, a gyerekeket, a betegeket és a kisgyermekes anyákat. A fizikai munkára alkalmas felnőtt asszonyokat és férfiakat mind gyermekeiktől, mind családjuktól elválasztották, és kényszermunkatáborokba irányították” – olvasom a füzet bevezetőjében. A németek mellé hamarosan megérkezett az 1945. január 23-án kitelepített Csúrog és Zsablya „teljes magyar lakossága” is, ahogyan a márciusban hasonló sorsra jutott mozsori magyarok is. Hogy hány magyar és német gyerek fordult meg a jelzett alig fél év alatt a járeki haláltáborban, nem tudható, ám egy 1945. február 22-én kelt hivatalos levélben Prodanović százados, az újvidéki kerület katonai parancsnoka ezer lágerlakó gyerekről szólt, és ellátásukra hatvan liter tejet kért. Megdöbbentőek azok az adatok, melyek a foglyok élelmezéséről, egészségügyi körülményeiről szólnak: jelentős hányaduk ugyanis vagy éhen halt, vagy a járványokban pusztult el. S aki nem, azt Dragojlović Jana partizánnő, a tábor parancsnoka – bizonyára család- és gyermekszerető szerb anya – taposta széjjel. „(…) többször a mellükön ugrált és ordított: – Megdögletek-e svábok?” A 250 gyermekáldozat közül Novák Viktória 16 hónapos magyarkanizsai, Csikós Rozália 22 napos járeki, és Holló Ilona 8 hónapos csurogi gyermek halálának körülményeit a túlélő hozzátartozók vallomásai alapján rekonstruálni is lehet.

És itt mély lélegzetet kell venni. A történet valahol negyed évszázaddal korábban, 1918 októberében kezdődött, amikor a történelmi Magyarország déli vármegyéinek jelentős részét megszállta a szerb hadsereg. Történelmi távlatból ma már világosan fölismerhető: a nagy délszláv államról szőtt álom irreálisan túlméretezett elképzelés volt. Egy közös államhoz a szerb katonai vezetésen, az oligarchákon és néhány soviniszta indulataiban túlfűtött, hataloméhes politikuson kívül valójában egyetlen társnemzetben sem volt meg a kellő elhatározás. Ha Jugoszlávia megszületésekor ez nem is volt egyértelmű, megmutatkozott ez hét évtizeddel később, a délszláv állam véres háborúk során bekövetkezett összeomlásakor. 1918 októberében Bácska, Bánság, Baranya és a Muraköz megszállt területein a hatóságok rövid néhány hét alatt erőszakkal felszámolták a működő magyar hivatalokat, betiltották a magyar iskolák és intézmények működését, bevezették az állampolgársági igazolás önkényes rendszerét, egzisztenciális bizonytalanságba sodorva ezzel félmilliónyi magyar életet. 1918 októberétől kezdve folyamatosan, egészen 1941-ig idegen hivatalnokok terrorja irányította a magyar közösség életét. Megszűnt a papi és a tanári – egyáltalán: az értelmiségi – utánpótlás, a magyarság minden társadalmi, politikai, gazdasági és szociális intézmény vagy szervezet nélkül maradt. Akadtak azonban a régi világból itt maradt, tisztességes szándékú vezetők, akik a nagyszerb soviniszta hivatalnokok világában is kísérletet tettek a magyarság megszervezésére; pártalakulatban gondolkodtak, művelődési intézmények, egyesületek alapítására tettek kísérletet, és a magyar parasztság szövetkezeti megszervezésének a lehetőségét kutatták – minden jelentősebb eredmény nélkül. Ami persze nem Várady Imre, Deák Leó, Strelitzky Dénes és társaik jó szándékán múlott. Az 1941–1944 közötti néhány év végkifejletében tovább súlyosbította a jugoszláviai magyarság helyzetét. Amikor a járeki haláltáborban néhány hónap leforgása alatt 250 gyermek és fiatalkorú pusztult el, az új titói partizánhatalom akkoriban végeztette ki azokat a nemes férfiakat – Deák Leót, Krámer Gyulát, Andrée Dezsőt, Bogner Józsefet és társaikat –, akik mindvégig kitartottak a magyar közösség mellett, s akik negyed századon át a megmaradás, az állampolgári beilleszkedés törvényes lehetőségét keresték. 1944 őszén és az azt követő tragikus hónapokban a partizánterror nem csak a jövőnket, de a múlt örökségének bölcsességét őrző öregjeinket is likvidálta. Ami a járeki, és a hozzá fogható haláltáborban, és Bácska- és Bánság-szerte a települések dögtemetőiben történt, az kisebbségi közösségünk teljes fölszámolására irányult. Csoda, hogy túléltük, csoda, hogy a történtek után is újjá tudtuk szervezni közösségi életünket.

Elolvasom
Temerini kenyér
Szerző

Temerini kenyér

A szabadkai Életjel gondozásában megjelent Csorba BélaTemerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéről című tanulmány- és esszékötete. A tanulmányok tematikailag tekintve nyelvtörténettel és településtörténettel, vallással, valamint hagyományokkal foglalkoznak. A Nyelvtörténet, településtörténet fejezetben sokat foglalkozik a szerző Alsó-Bácskával és Temerinnel, a Jöjj, értelem lelke! fejezetben a vallás, archaikus népi temerini imák, valamint Tekia áll a középpontban, amely a tavalyi évben is sok figyelmet kapott a néprajzkutatóktól. A Helyek, Hagyományok fejezetben a mondákon át a régi hagyományokon keresztül több helyi jellegzetességet is bemutatnak a tanulmányok, többek között olvashatunk a farsangról, a medvetáncoltatásról és más, érdekes történetekről, szokásokról is. A tanulmányok nem csak azoknak szolgálnak érdekes olvasmányul, akik a térséget tudományos szempontból vizsgálnák – hiszen a tanulmányok mindegyike hivatkozási listával van ellátva, hanem azoknak is, akik érdeklődnek a néprajz és a történelem iránt.

GULYÁS JÓZSEF ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI IV.
Szintén az Életjel kiadó gondozásában megjelent Gulyás Józsefösszegyűjtött verseinek IV. kötete, a költő 1981-től a kétezres évekig írt verseinek gyűjteményéből.
„Versbe vinni minden jellegzetest: a ludasi, vízparti, nádmelléki ember mindennapjait, gondolkodásmódját, szóhasználatát, világlátását, a kannatetővel szaggatott krumplis pogácsát, a mezítlábasságot, a kocsmákban vizenyősre hígult tekinteteket, a „szulyos lét”-et és a gyökereket, amelyek táplálnak, éltetnek s röghöz kötnek”– foglalja össze a kötetről gondolatait Csík Mónika költő.
Gulyás József költői magatartásához és törekvéseihez kapcsolódik a nádrealizmus, amelyet ő maga teremtett a szürrealizmus szerb megnevezéséből, a „nadrealizam” helyi állapotokra vonatkozó változataként.

JELENBE ÁTHAJLÓ MÚLT
Az Életjel a kiadója Káich KatalinJelenbe áthajló múlt című esszégyűjteményének.
A szerző által összeállított, válogatott tanulmánykötetben olyan külföldi és hazai, már publikált szövegek gyűjteményét olvashatjuk, amelyek a korunkban felmerült, felmerülő létmeghatározó problémákat és kérdéseket tárgyalják. A kötet három részre tagolódik. Első fejezetében, amely Mérföldkövek az ezredfordulón címet viseli, a szerző olyan kérdéseket és problémákat tárgyal, amelyek ma is felmerülnek. A feldolgozott témák között szerepel a tradíció és a változtatás, a regionalizmus és egyetemesség, a nemzeti kultúra és történelem, a kisebbségi és az európai lét, valamint a nemzeti összetartozás megtapasztalt és tapasztalható megnyilvánulásai. A második fejezetben, az Olvasmányok vonatkozásában rövidebb esszéket olvashatunk, amelyek korábban már elhangzottak az Újvidéki Rádió Szempont műsorában, valamint a Hét Napban is megjelentek. A harmadik fejezetben, a Variákban, az összegyűjtött írások szerteágazó művelődéstörténeti kutatások szegmenseit mutatja be.
Káich Katalin az irodalomtudományok doktora, főbb művei színháztörténettel foglalkoznak, így ebben a tanulmánykötetben is találhatunk több írást, amelyek az irodalomtudomány mellett a színháztörténettel foglalkoznak.

Elolvasom
Kisebbségi létünk fehér foltjai
Szerző

Kisebbségi létünk fehér foltjai

Csorba Béla: Kérdések és látleletek. Forum, Újvidék, 2017

Kisebbségi létünk csaknem száz éves történelme tele van fehér foltokkal, válaszra váró kérdésekkel, eddig feltáratlan eseményekkel. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen voltak korok, amikor bizonyos témák feszegetése nem volt ajánlatos vagy egyenesen retorziókat vont maga után. Közben a források eltünedeztek, megsemmisültek, a szemtanúk pedig lassan eltávoznak az élők sorából. Épp ezért mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amely a délvidéki magyarok múltját kívánja bemutatni. Ezek közé tartozik a tavaly megjelent Kérdések és látleletek című könyv, amelyet Csorba Béla írásait tartalmazza. Csorba Bélát nem kell bemutatni, hiszen közéletünk egyik oszlopos tagját tisztelhetjük benne, aki nem mellesleg hosszú pályája során sokat tett történelmünk ezen fehér foltjainak feltárásáért. Különösen kiemelkedő az 1944–45-ös partizán vérengzések terén végzett kutatómunkája. Így nagy elvárásokkal vettük kézbe ezt a mintegy 220 oldalas művet.

A kötet válogatás a szerző elmúlt két évtizedben megjelent történelmi tárgyú tanulmányaiból, esszéiből és kritikáiból, amelyek különböző délvidéki lapokban és folyóiratokban jelentek meg, mint a Híd, a Létünk vagy éppen a Kilátó. Az írások négy egységre vannak bontva témájuk szerint. Az első a Trianon ajándéka címet viseli, és olyan írásokat gyűjt össze, amelyek a békediktátumot követő néhány esztendővel, különösen az 1923-as évvel foglalkoznak. Sinkó köpönyege cím alatt Sinkó Ervin sajátos viszonyulását ismerhetjük meg a kommunista ideológiához, amelynek központi élményei az író kecskeméti városparancsnokoskodása alatt történt események, Kun Béla rövid idejű diktatúrája idején. A könyv legterjedelmesebb része a titói korszakkal foglalkozik. Itt egyaránt olvashatunk írásokat a partizánok álltal létrehozott haláltáborokról, a besúgóhálózatokról és arról, hogy miként lehetetlenítették el a Symposion-mozgalmat. Mindezt Ügynökerdők címen olvashatjuk. A könyv utolsó egységében olyan szerb szerzők által írt vagy szerb nyelven megjelent könyvekről, újságcikkekről és interjúkról olvashatunk, amelyek a délvidéki magyarokról szólnak. Ebben a Kinyújtott és levágott kezek című részben Miloš Crnjanski magyarellenes cikksorozatától jutunk el egy a magyar történelemről 2002-ben megjelent könyvig, amelyet történész szerzői a szerb közönségnek szántak.

A könyv talán legnagyobb újdonságát történelmünkkel kapcsolatban a Mikor kezdtem a nagy vízen utazni...” című tanulmány nyújtja. Jól ismert, hogy a trianoni határok meghúzása után értelmiségiek és hűségesküre kötelezett hivatalnokok tömegei menekültek a kisebbségi lét elől Magyarországra, és ott évekig vagonokban kellett tengetniük életüket. Kevesen tudják azonban, hogy a 20-as évek elején vidékünkről a kilátástalan anyagi helyzet és a délszláv állam elnyomó politikája miatt Argentínába, Brazíliába, Chilébe, valamint más dél- és észak-amerikai országba utaztak ki és próbáltak szerencsét a délvidéki magyarok és németek, többségükben mezőgazdasági munkások. Csorba Béla a korabeli dél-bácskai sajtó segítségével mutatja be, hogyan hirdették a hajózási ügynökségek olcsó jegyeiket a kivándorlóknak, és azt, hogy a szigorú szerb hatóságok milyen előzékenyen állították ki a kivándorlóknak az útleveleket. Döbbenetes adat, hogy 1921 és 1930 között 15 040 magyar és 29 083 német hagyta el szülőföldjét, hogy az Újvilágban találja meg boldogulását, de sajnos ez sokszor tragédiákat vont maga után, amire sok példa van a tanulmányban.

A legizgalmasabb olvasmányok mégis az Ügynökerdők cím alatt sorakozó írások. Csorba itt a titói Jugoszláviát úgy mutatja be, mint egy totalitárius rendszert, amely „mindvégig úgy működött, mint Ceausescué, legfeljebb nálunk a vasmarok engedett egy kicsit a szorításából Ranković bukását követően, hogy aztán a lengyelországi mozgolódások hatására, a marsall halála után, újra szigorodjon a megfigyelés.” A fejezet címétől azt várnánk, hogy a jugoszláv besúgóhálózatba kapunk betekintést, de ez lehetetlen, mert ahogy a szerző írja: „...nálunk mindmáig késik a tényleges rendszerváltás, a mai, a tegnapi és a tegnapelőtti hatalmi elit közötti uralomátvételek során a hatalom mélystruktúráiban tényleges törés sosem volt, ennélfogva az ügynökhálózat átvilágítása, a dokumentumok nyilvánosságra hozása érdemben el sem kezdődhetett.” Így Csorba azt a megoldást választja, hogy erdélyi szerzők művei révén mutatja be a „Kárpátok géniuszának” uralmát, mert a szerző meggyőződése, hogy a jugoszláv és a román kommunista rendszer működése hasonló volt. Ezért úgy olvashatunk az erdélyi magyarok sanyarú sorsáról, hogy közben a román példa révén átlátjuk a jugoszláv „ügynökerdőket”.

Végezetül elmondhatjuk, hogy bármilyen nagyok is voltak az elvárásaink, azokat messzemenően kielégíti ez a könyv. Mint ahogy címe is sugallja, a rövidebb esszék, tanulmányok, kritikák felvillantanak egy-egy problémát, kérdéseket vetnek fel, röviden ismertetnek egy kevésbé kutatott témát, hogy az olvasónak felkeltsék az érdeklődését, így aztán ezek az írások egy-egy egység végére érve átfogóbb képpé állnak össze és látleletet adnak közösségünk állapotáról egy adott korban. Ezért hasznos és nem mellesleg érdekes olvasmány mindenkinek, aki kicsit is kíváncsi történelmünk fel nem tárt eseményeire, fehér foltjaira, legyen az csak a régi korok szerelmese vagy a történelmet hivatásszerűen tanulmányozó személy.

Elolvasom
Cetlik a poggyászban
Szerző

Cetlik a poggyászban

Csorba Béla: Kuffervizit, TAKT 2018

Előrebocsátom, aki Csorba Béla Kuffervizit könyvének olvasásába kezd, készüljön rá: makacs szellemi erőt igényel. A cetlik olvasása erős hatást gyakorol az olvasóra. Apropó: cetlik. Csorba Béla régi, megsárgult újságok lapjait böngészve gyűjtötte és jegyezte le a tizenkilencedik század híreit, színes és szomorú eseményeit, hogy azután számunkra, olvasók és kutatók számára, dokumentumokká váljanak.

Bevezetőjében utal választott feljegyzéseinek tartalmára: hírek, tudósítások, közlemények, „amelyek Temerinhez, ük- és dédszüleink és az ő viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli vagy éppen tragikus fordulataihoz kötődnek”.

A cetlikről öntapadós papírcédulák jutnak az eszünkbe vagy korábbról újságszélre lejegyzett figyelmeztetések, hogy ne feledjünk el valamit. A feljegyzések tartalmazhatnak kérdéseket, ötleteket és emlékeztetőket, illetve bármit, amit papírra lehet vetni. Használatukkal sok mindent meg lehet menteni a múltnak és a jelennek is. Fontos információkat menthetünk meg, olyanokat, amelyekre később szükségünk lehet, például útmutatást adhatnak történelmi háttéranyagokról vagy más elemekben, dokumentumokban ismét felhasználni kívánt szövegekhez.

HADFOGADÓ

A kötet első részében megjelentetett szemelvények értékes kiegészítő információkat adnak folyamatokról, helytörténeti adatokról. Helynévtára szerint Temerin Bács megye tiszai járáshoz tartozó mezővárosi rangú település, az újvidéki hadfogadó kerülethez tartozik (1863). Elgondolkodtató kifejezés, mit jelentett az, hogy hadfogadó. Szó szerinti jelentését értjük, de mélyebb tartalmát már nem ismerjük. Azután teljes névsort találunk azokról az 1848/49-es magyar szabadságharcban részt vett temeriniekről, akik 1869-ben beléptek a zombori székhelyű Bács vármegye Honvédegyletébe. Felekezeti összetétele 1885-ben: katolikus 8762, pravoszláv 1, lutheránus 25, református nincs, izraelita 126. Járekon: katolikus 3, pravoszláv nincs, lutheránus 2116, református nincs, izraelita 2. Összehasonlítva a mai állapotokkal a felekezeti hovatartozást, ráébredhetünk mindennapi valóságunkra. Kiváló kutatási terület szociológusoknak, néprajzosoknak, helytörténészeknek. Ugyancsak napjainkra is érvényes tényt tár fel a szerző, amikor felfedi előttünk: a közéleti személyek a múltban is helyezkedtek, így biztosították maguknak mandátumukat. Mondhatnánk: nincs új a nap alatt. Érdemes elolvasni az egyletekről, pártokról szóló jelentéseket, híreket.

A történelem ismétli önmagát, szoktuk mondani. Ezt igazolja az 1910. november végén tartott értekezlet jegyzőkönyve. Ezen az értekezleten megvitatták a nagyfokú kivándorlás okait és orvoslásának lehetőségeit. Az okok között a gazdasági gépek rohamos szaporodását, az amerikai jó kereseteket, az itthoni általános drágaságot, a télvíz idején jelentkező munkahiányt, a szükséges gazdasági reformokat, az állandó munkahiányt emlegették. Volt, aki a gazdagodási vágyban látta a fő okot. Megjegyzés: a kivándorlás témájával Csorba Béla egy külön tanulmányában már foglalkozott (Sz. A. megjegyzése).

 1851–1918

Olvashatunk a délvidéki arisztokrácia és nemes családok életviteléről, jótékonykodásukról, a Fernbach, a Lelbach, a Matkovics családok összefonódásáról. De szórakozásból, irodalomból is rendkívül informatív bizonyítékok birtokába juthatunk, ha elolvassuk a „cetlik” tartalmát, amelyek az 1851-től 1918. november 15-ig terjedő évtizedeket ölelik fel. E fejezet közreadásához Csorba Béla a korabeli forrásanyagot vette alapul: Bácsmegye (péntekenként megjelent hetilap); Délvidéki Ujság (politikai hetilap); Határőr (Országos Függetlenségi és 48-as Párt délvidéki hivatalos lapja); Ó-Becse és vidéke (óbecsei „társadalmi vegyes tartalmú hetilap”); Újvidék (1876-tól 1907-ig megjelent „politikai, társadalmi, közgazdasági és közmívelődési” hetilap).

A cetlik folytatásában Trianon következményeivel foglalkozik a szerző. Számomra ez a fejezet különösen meghatározó, mert a kisember szemszögéből világít rá emberi sorsokra, társadalmi jelenségekre. Tudjuk, a tankönyvek, a történelmi szakirodalom megírja, kik a győztesek, vesztesek, pontos dátumokkal, természetesen mindig annak a szemszögéből, aki írja a tanulmányt. De azt, hogy a kisember hogyan élte meg a háború napjait, hogy Trianon után a Kárpát-medencében a magyarság számára kedvezőtlen etnikai változások következtek be, erről megint csak a szakirodalomból értesülhetünk. Csorba Béla kendőzetlenül körüljárja ezt a témát, s ami nagyon fontos, mint már említettem: a kisember szemszögéből. Testvértelepülések újbóli egymásra találása, a sanyarú sors (1923-ból), a második világháború utáni tanítóhiány, a magyar tanítóból lett más nemzetiségű tanító, Lajosból Lujo. S e korszak magyar lakosainak magára találása a színjátszás újraéledésében is kifejezésre jut. Temerinben is az újjászületés jele a Magyar Ifjúsági Egyesület műkedvelő szakosztályának egy új színmű színrevitele. Kemény témaválasztás volt ez akkor, az emberi gyarlóság kipellengérezése. Megpróbáltatások, nagyravágyás, az ember erkölcsi kérdésekben való állásfoglalását tárta fel ez a színdarab.

A kötet műfaji meghatározása összetett. Temerin társadalmi életéhez fűződő személyekre emlékezik Csorba Béla, nem kis pátosszal. Lelki felemeléssel próbálja bemutatni azokat a személyeket, akik Temerin életében jelentős szerepet töltöttek be. Sajátos műfajt alakít ki, hiszen szabályszerűen sem a szépirodalmi műfaj, sem a publicisztika nem fogadja magába ezeket az írásokat. Ettől válnak definiálhatóvá: jelt hagyjunk magunk után. És Csorba ezt teszi. Jelt hagy az utókornak rövid terjedelmű, de mégis végsőkig tudatformáló „beszámolóiban”.

A második nagy fejezet az Árnyak, alakok, szellemek címet kapta. Ha végigolvassuk ezt a fejezetet, rájövünk, mindhárom meghatározás helytálló. Nem szabályszerű sorrendet jelölnek. Inkább időrendi sorrendet fedezünk fel, ha mindenáron fogódzót szeretnénk találni az egymást követő személyek bemutatásakor. 

A régmúltba kalauzol bennünket Lukijan Mušicki, Temerin szülötte, korának legismertebb irodalmárja, szerb klasszicista (1777–1837) kapcsolatait ismertetve magyar írókkal. Kazinczy Ferenc nevezetes levele is említést kap, hiszen a magyar felvilágosodás vezéralakja nem véletlenül kereste fel (levelével) Mušickit. Egy nagyon tanulságos kutatás szláv és magyar irodalmi kapcsolatokról, habár szorosabb kapcsolatokat nem ápolt magyar írókkal.

@kc = SZÉCHENYI TEMERINBEN

Majd következik a „legnagyobb magyar” Temerinben. Ismeretes, hogy Széchenyi István nagy lendülettel kezdett hozzá a Duna, majd a Tisza vízszabályozási műveleteinek megtervezésébe. Az Al-Dunán és a Tisza alsó folyásán összesen tíz utazást tett. Egyik útjuk során, 1830. október 16-án betértek Temerinbe, Szécsen Károlyék kastélyába (róluk bővebben olvashatunk a cetlik fejezetben). A temerini látogatást Waldstein gróf, Széchenyi munkatársa is megörökítette. Ebből idéz Csorba Béla a szívünkhöz oly közel álló részletet. Naplórészlet: Szécsen gróf oly kedves volt, hogy egészen Szabadkáig adott nekünk lovakat. Fél 10-kor már Halason voltunk, egész nap egy nagy síkságon mentünk, melyet itt-ott kis völgyecskék szakítanak meg. Rendkívül termékeny itt a föld, a parasztok gazdagok. (Helységek, melyeken keresztül mentünk: Temerin, Sz. Tamás (sur le Canal), K.Hegyes, Topolya, Szabadka, Mélykút, Halas.)

A halk szavú poéta nem más mint Kováts Antal költő, tanító és hírlapíró. Ki volt ez a mára már szinte teljesen elfeledett, busa fejű magyar, akit Szenteleky Kornél terjedelmes nekrológban méltatott. A róla írt ismertetőben, de jobb definíciót használva, a róla írt emlékeztetőben rájövünk az egykori  Magyarország területi nagyságára, illetve arra, milyen nagy kapcsolattartás, ismeretségek léteztek irodalmár, ember és ember között. Kováts Antal egyik korai támogatója az ismert mesegyűjtő és -író Benedek Elek volt. A Kovátsok temerini ragadványneve Csörgő, akik nagy történelmi múltú famíliának számítottak. A család őse még nemeslevéllel rendelkezett. A könyv idézi II. Ferdinánd király által hitelesített és az ő nevében fogalmazott armalis a nemesi rendben történő felemelését indokolja. A Borsod megyei kisnemesi család az 1700-as évek végén telepedett le Temerinben. Érdemes elolvasni a Kováts Antalról írt tanulmányt, hiszen gazdagabbak leszünk nemcsak a temerini jeles emberek életével, de az is kiderül, hogyan válik érdemtelenné a nemesi kiváltságok gyakorlati jelentősége.

 

E nagy fejezet harmadik rész-címéhez érkezünk, amikor a Szirmai Károly kísértetei című filozófiai gondolatokat olvassuk. Nekem, aki szeretem a görög mitológiát, annyira azonban mégsem vagyok benne jártas, hogy a legapróbb részleteket is ismerjem, nos, Szirmai Károly kísérteteit olvasva segítségül kellett hívnom a szakirodalmat. Filozófiai motívumok sorakoznak a Szirmai-elemzésben (nevezzük így), mégis, ami a legszebb, a kísértet szerető képzete az egész modern irodalmat megfertőzte, és a népköltészetből átkerült a magyar irodalom nagyjaihoz is: Adyhoz, Aranyhoz, Reviczkihez. A bácskai „jelenség” a Tigris évében született.

A mindennapi élet művészei is helyet kaptak a kötetben. Miért nevezem őket a mindennapi élet művészeinek? Mert a legnemesebb anyaggal, a földdel dolgoztak: a nyers anyagból, az agyagból csodákat hoztak létre. A Baranyi házaspár és Kothay Nándor szobrászművészek útjai e kötetben találkoznak.

Ács József lelkes szervezője a vajdasági művésztelepi mozgalomnak. Felkarolta a fiatal képzőművész-palántákat, amiről ma már keveset beszélünk. A hetvenes és a nyolcvanas években elindítja az általa írt Képzőművészeti Levelező Iskolát, kezdők és haladók tanácsadó rovatát. A szerző ezt a publicisztikai írását 1997-ben írta az akkor még fiatalnak mondott TAKT-ról. Arról a TAKT-ról, amelyet ma már a képzőművészet szigeteként is emlegethetnénk. Az 1974-ben alakult Képzőművészeti Kör elindulásáról és a körülötte kibontakozó vitákról, kritikákról szól, illetve összegezi azokat az 1997-ben írt, de soha meg nem jelet írásában.

AZ ÖREGMAJOR EURÓPAI LÉPTÉKŰ SZÜLÖTTJE

A sok tartalmas gondolat között megbúvik egy visszaemlékezés, amely ilyenkor ősszel Csorba Béla gondolatvilágában a temerini Öregmajor európai léptékű szülöttét, Irmédi (vagy Irmédy) Molnár László térképészt idézi. Köszönet a szerzőnek, hogy nem hagyja feledésbe merülni e nemes tudóst, aki nemcsak tudósnak, de embernek is nagy volt. A kötet hosszabb-rövidebb írásokat tartalmaz, de valamilyen szálon mindegyik Temerinhez fűződik, és mindegyik a szerző széles látóköréről ad tanúbizonyságot. Nem felejt el megemlékezni Sörös Béláról sem, akit az 1956-os forradalomban végzett tevékenysége tesz mártírrá. 

Hályogkovácsok. Csorba Béla Harkai Imréről emlékezik meg. Szerepvállalásáról a temerini népi építészet kutatásában. Nagy hangsúlyt kap a tudományos gondolkodásmód és a kutatómunka összefüggése. Imrével azért volt jó dolgozni, mert mindig rendszerben gondolkodott. Nos, ha erről a gondolkodásmódról szeretnénk többet megtudni, feltétlenül olvassuk el a Hályogkovácsok bátorsága című fejezetet.

S a könyv nem lenne hiteles, ha Csorba Béla nem örökítette volna meg a temerini táncházmozgalmat, amely Temerinben született és indult térhódító útjára immár három vagy még több évtizede. Megtudhatjuk a papírra vetett visszaemlékezésből.

Végezetül ismétlem önmagam: ez a könyv nem tudományos kutatásokat foglal magában, de mégis tudományos. Talán mindvégig szubjektív, hiszen a szerző gyakran személyes meglátásokat közöl, de bizonytalanságot véletlenül sem. Amit Csorba Béla a Kuffervizitben megjelentetett, az a minimum, amit tudnunk kell egy dél-bácskai település múltjáról.

Elolvasom
„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”
Szerző

„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”

Csorba Béla: Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé

Évek óta megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem Csorba Béla köteteinek sorát, melyeknek együttese évszázados kisebbségi sorsunkról és történelmünkről olyan alapos és körültekintő számvetést nyújt, amely őszinteségében egyedülálló és példa nélküli szülőföldünkön, a Délvidéken. Ő az a temerini ember, aki otthona küszöbén állva tekint széjjel a Bácskaságunk közeli és távoli valóságában, kezével és szívével egyszerre tapintja, érinti meg a halódó világ többnyire takargatott és rejtegetett sebeit. Csorba Béla az otthonosság igényével méri veszendőnek indult értékeinket, kincseinket, és a még megmaradt, megtartó szeretet hőfokát egyaránt, olvassam akár az Ez olyan mondás (2016) című helytörténeti munkáját, a Temerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéből (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című kötetét, vagy a közösségi emlékezet általa felgyűjtött, megszerkesztett és kiadott Koczka József naplója (1914) (2014) című világháborús dokumentumát, az Ökrész Károllyal együtt gondozott „Pedig én katona akartam lenni” – K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 (2014), a Makrai József verses hadifogolynaplója (2017), vagy megrendítő kötetét, A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában (2016) című könyvét, amely a Lágerfüzetek 1. fejezeteként jelent meg. S akkor még nem szóltam a szerző azon erőfeszítéseiről, amelyeket az 1944–1945-ös partizánvérengzés történéseinek föltárására fordított. Mindezek Csorba Béla közelmúltban végzett írói, történetírói munkáját dicsérik, belátható fejezeteiként annak a hatalmas opusnak, amely – feltevésem szerint – ma már a két tucatnyi kötetet is meghaladja.

Mindezek végiggondolására utolsó könyveinek egyike, a Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé (2017) című munkája adott alkalmat, amelynek írásai kisebbségi sorsunk tragikus emlékeit idézik meg, ismételten hangsúlyozva: a délvidéki magyarság soha nem gyógyuló fájdalmát az évszázados kisebbségi sorsa okozta gyötrelmek jelentik. A „…szalmaszálon bukdácsol a sorsunk…” – A délvidéki magyarok és az 1923-as választások az újvidéki Vajdaság című napilap tükrében című írásában találóan idézte Svetozar Pribičević oktatási miniszter erőteljesen kampányízű kijelentését, aki hangsúlyozta: „Mi jugoszlávok […] nem akarjuk a nemzeti kisebbségeket kulturális jogaiktól megfosztani; sőt, ellenkezőleg, a magyaroknak és a németeknek elemi és középiskolákat adunk, ahol a gyermekeiket anyanyelvükön taníthatják. A politikai és gazdasági jogokban a szláv lakosokkal egyazon elbírálás alá esnek, mert az állam az egyenlőség, szabadság és a jogrend alapján áll. A magyaroktól és a németektől csupán annyit követelünk, hogy lojális állampolgárai legyenek államunknak.” Elhangzott mindez 1923 tavaszán, amikor javában folyt az agrárreformnak nevezet kolonizáció, a magyar földek kisajátítása, azok dél-szerbiai, montenegrói és hercegovinai „passzív vidékek”-ről betelepítettek javára történő átjátszása, a magyar javak konfiskálása, az értelmiség – köztük a tanítók és tanárok – hivatalvesztéssel együtt járó elüldözése, az iskolák és a kultúrintézmények felszámolása. A „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című tanulmány szerint a bácskai magyarság elszegényedése a nyilvánvaló nemzeti elnyomás következménye volt; a királyi Jugoszláviában az 1930-as évek elején a földnélküliek többsége, 41,41%-a magyar, 10%-a német nemzetiségű volt. A Bácskában minden tizedik magyar számított föld és nem egyszer ház nélküli nincstelennek. A statisztikák azt is elárulják, hogy a 36 944 vajdasági kivándorló közül 15 040 volt magyar, 20 083 német, a többi más nemzetiségek soraiból került ki. Csorba Béla megállapítja: „A kivándorlási láz veszélyeit, a magyarság lélekszámának további gyors csökkenését, ezáltal az itthon maradottak gazdasági, kulturális és politikai befolyásának meggyengülését azonnal felismerte mind a politikai, mind az értelmiségi elit, azonban nem tudta hatékonyan befolyásolni a folyamatokat.”

Hogy milyen hatalmas mértékben szűkültek le a magyar politikai és értelmiségi elit közösségépítő lehetőségei, arról a szerző több tanulmányában is számot adott; Sinkó Ervin, Csuka Zoltán és Illés Sándor pályája néhány epizódjának bemutatásával bizonyította a létező szerb terror mindent átfogó erejét. A Petőfi a Vajdaságban – Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról című tanulmányában Csorba Béla idézte Dettre János szavait, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül, alig tehetett egyebet. A Délbácska című lap megfogalmazása szerint: „Nálunk nincs hivatalos ünnep – mi még az örömben sem vagyunk egyek – ezért a mai éjjel néhány percét mi valamennyien fordítsuk arra, hogy egyetlen szál gyertyát égessünk a halhatatlan Petőfi emlékére.” Hány gyertyának kellett volna az elmúlt száz év során jeleznie kiszolgáltatottságunk feneketlen mélységeit?! Történik erre utalás a Koldusok a temetőkapuban – A háború utáni jugoszláviai magyar sajtó a titói lágerek lakóiról című tanulmányban is, ahol azonban a tanulmányíró már a Szabad Vajdaság azon újságíróit is megnevezte, akik „szigorú, de egyben igazságos” büntetésnek nevezték a járeki haláltábor létrehozását, és a Csúrog magyar lakossága elleni genocídiumot. E tragikus években a lakájok sorába tartoztak a politikai elit olyan magyar „jelesei”, mint Saffer Pál, Hock Rezső és Gál László. (Meg persze sokan mások, akiknek néven nevezését már csak a kegyelet tiltja.) Mindeközben újra kezdődött – vagy csak folytatódott – a Vajdaság „régóta tervezett, de a királyi Jugoszlávia idején félbemaradt gyarmatosítása” is.

Megindító olvasmány Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete, melynek írásai bekezdésenként figyelmeztetnek a veszendőség küszöbeink előtt tátongó, feneketlen mélységeire. És persze az emlékezés, a lélekmentés hatalmas feladataira is.

Elolvasom
Temerini örökség
Szerző

Temerini örökség

Csorba Béla: Kuffervizit

A minap egy interjúkötet kapcsán a Kárpát-medencei magyar kisebbségkutató műhelyek működéséről, programjaik megvalósításának körülményeiről értekeztem e helyen, s bizony látnom kellett, a tudomány az elmúlt évtizedekben az irodalomközpontúságtól hatalmas utat tett meg a „matematizálhatóság” felé, ami alatt minden bizonnyal az egzaktságra való törekvést kell látni és érteni. Hogy ez javára vált-e a mai Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi közösségeknek – ezt bizony nem tudom, az viszont elgondolkodtat, hogy a helyzetjelentésekbe mindenütt belekönyököl az eladhatóság, a tudomány piacképességének kérdése. Persze, lehet az én személyes gondom, ha nem elégszem meg a kisebbségi sorshelyzetek történeti leírása helyett felkínált felettébb elvont statisztikai, szociológiai, kultúrantropológiai fejtegetésekkel, végső esetben azonban mégis csak arról van szó, hogy immár évszázadnyi ideje, hogy (Cseh)szlovákiában, Romániában, a Kárpátalján és az egykori Jugoszlávia utódállamaiban a magyarok százezrei keresik a kibontakozás, az érvényesülés lehetőségeit, s rajtuk vajmi keveset segítenek a tudományos műhelyekben gyártott elméletek, magyarázatok és „értelmezési kísérletek”.

S mert hajthatatlan vagyok, maradok a történetírás kínálta helyzetértelmezések hagyományos rendszerében, rendületlen elszántsággal keresem azokat az „adattárakat” – leírásokat, tudósításokat, közleményeket –, amelyek „dédszüleink és az ő elődeik viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli, vagy éppen tragikus fordulataihoz” kötődnek. A leírást, e meghatározást Csorba Béla Kuffervizit (2018) című kötetének Temerin krónikájához (1851–1918) című fejezetéből vettem, melyben a szerző szülővárosa történeti kronológiájának egy fejezetét kínálja az érdeklődő olvasónak. A jelzett hét évtized előzményeként Csorba Béla szót ejt Temerin 1848 augusztusában, a szerb szabadcsapatok által történt felégetéséről, melynek során a lakosság többsége elesett az önvédelmi harcban, míg másokat menekülés közben gyilkoltak meg a fosztogató szerb lázadók. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasom a döbbenetes leírásban. Sanyarú magyar sors – 1923 címmel pedig – a történelem kronológiai rendjét követve – a könyv írója a „délszlávországi agrárreform” rettenetes következményeit mutatja be. Mondanám: otthonaik felégetésétől a birtokaik elkobzásáig, az üldöztetéstől a kifosztásig terjed a temeriniek – és velük a Délvidék valamennyi magyar közösségének – csaknem két évszázados történelme. Árnyak, alakok, szellemek suhannak az időben, ahogyan az – a város jeles személyiségeinek megidézésekor – a kötet következő fejezetének címében olvasható. Lukijan Mušickitől, a szerb irodalmi klasszicizmus jeles alakjától a pályatárs Sziveri Jánosig és Harkai Imréig terjed a megszólítottak-megidézettek népes serege. Vitkovics Mihály az 1810-es években írt levelében arra biztatja a pályatársat, írjon a déli vidékek életéről: „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utókorra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historikus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (…) hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.” Mint ahogyan százhetven évvel később az élet nyomait, menthető értékeit igyekezett felkutatni Temerinben Harkai Imre is, amidőn az építészeti emlékek gyűjtésekor a hagyományt igyekezett „a maga, még ha csak pislákolóan is megnyilvánuló elevenségében értelmezni […], mégsem a hamut, hanem a parazsat kereste”. Történt mindez az 1980-as évek elején, amikor a jugoszláv hatalom az évszázadok során kialakult hagyományos városszerkezet felszámolásával (ismét) megmutatta, hogyan lehet „halálos sebeket ejteni egy kisebbségi léthelyzetű magyarok által lakott település élő szervezetén”. A hagyományos, paraszti szalagtelkek felparcellázásakor ugyanis megtörtént az addigi etnikai homogenitás fellazítása is.

S miközben idegen katonák vetettek tüzet a temerini otthonok zsuppfedelére, miközben emberöltőnyi gyakorisággal fosztották ki a Délvidék magyarjait, Temerinben – ahogyan másutt is –, csodálatos alkotói pályák teljesedtek ki. Kováts Antalt Csorba Béla meghatározása szerint „halk szavú poétaként” ismeri az utókor, aki újságcikkeiben „gyakran fordult a népélet, a paraszti világ, a még élő néphagyományok felé”, Illés Sándor pedig – akit ugyancsak menekülésre kényszerített a bevonuló partizánok kegyetlensége – hírnökeként a rettenetes időknek, az elsők között adott hírt az ártatlan délvidéki magyarok ezreinek legyilkolásáról.

Csorba Béla Kuffervizit című könyvében – egyszemélyes intézményként – az elmúlt két évszázad tragikus történéseinek néhány jelentős eseményéről ad számot. Még sincs ő egyedül a hagyományápolók sorában. Harkai Imre tudósi pályáját bemutató Hályogkovácsok bátorsága című írásában mutatott rá: Temerinben az 1973/74-ben megalakult Irodalmi, majd Művelődési Kör programcéljai között ott található a népi építészet kutatása is. „Az egyesület tagsága jórészt lelkes, új eszmékre fogékony középiskolásokból, egyetemistákból, fiatal szakmunkásokból toborzódott, akiket egyformán érdekeltek a neoavantgárd törekvések és a néphagyományok, Heidegger és a neomarxizmus, a free jazz és a Magyar Népzene Tára, a strukturalizmus és a helyi hiedelmek, Krúdy Gyula és Meša Selimović, a konceptualizmus és a népi juhászat… Ebből a színes, eklektikus zűrzavarból sok jó kezdeményezés született.” Ebből a mozgalomból teljesedett ki a TAKT, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor hatalmas értékmentő és értékteremtő munkássága is. Egy műhely, egy alkotói közösség, mely ma is többnyire a történetírás hagyományos eszközeivel él.

Elolvasom
„Afelett sokszor harcolást töttek”
Szerző

„Afelett sokszor harcolást töttek”

Levél-féle Csorba Bélának 70. születésnapjára

Azt hiszem, abban az 1983. esztendőben közülünk senki sem gondolt a boldog, békés öregkorra, akkor csak a holnapot szerettük volna megérni – ha nem is derűben, de békében és egészségben. S lám, most csöndes békességgel a lelkemben elmondhatom: Isten éltessen, és tartson meg a szeretetében 70. születésnapod alkalmából! Azt már ifjú éveinkben megtanultuk, egy kóbor kutyával mindig több jár a nyomunkban, mint amiről a házunk kapujának környékén tudtunk, vagy amire számítottunk, de ha már a nyomunkba szegődött, annak biztos oka van. Nem véletlenül panaszolták a Forum-ház akkoriban felettébb szektás berkeiben: „mondhatunk mi bármit ezeknek a mai fiataloknak, olyan az, mintha fitymát hánynánk a falra!” Ha most belegondolok, megborzongok: Teremtő Ég! Felügyelőinknek hány fitymájába került, mire mi eljutottunk az öregség küszöbére! De határozottan boldog vagyok, hogy a régiek közül is akadnak még, akik előtt ma, 70. születésnapodon felköszönthetlek! A makacsságunk, az elszántságunk végül, valahol – érdemeik ellenére – nekik is köszönhető. Egész eddigi életünk abból állt, hogy folyton menekültünk a hitványság, a hitvánnyá válás általuk fölkínált lehetőségei elől!

Ifjúkori „lázadásunk” nem volt egyéb, mint útkeresés, a felszabadulás lehetőségének keresése. Akkoriban, az 1980-as években azt mondták ránk, minden létező értéket tagadó, fölforgató „elemek” vagyunk, hogy képtelenek vagyunk fölismerni és értékelni az irántunk tanúsított társadalmi, de főleg politikai jóindulatot, hogy nem fogadjuk el a bölcsnek, megfontoltnak vélt tanácsokat, és a boldogulásunkat szolgáló útmutatást. „Mert mi vagyunk a hasadás a tudaton” – fogalmazta meg helyettük a lényeget egykori társunk, Sziveri János. Az alapvető hiba abban volt, hogy annak a világnak, a poszt-titói kommunista korszaknak a túlélési lehetőségek tekintetében nem voltak hiteles megszólalói, véleményformáló hatalmi képviselői. Nem volt egyetlen egy sem! Ami ennél sokkal fájóbb: humánum tekintetében nekünk nem voltak hiteles tanítóink, tanáraink sem. Maradt hát a számunkra egyedüli menedéknek a tisztességes családi hagyományok világa. És maradtak a pályatársak, akik olykor a példájukkal, vagy ha mással nem, a tekintetükkel is bátorítottak, biztattak bennünket.

A tisztességes családi hagyományok világában pedig azt tanultuk, hogy minden este szellemben és lélekben gyarapodva térjünk haza otthonainkba, mert akkor másnap reggel könnyű álommal ébred az ember. Arra nem emlékezem, hogy erről esett-e szó közöttünk, akkor induló, fiatal nemzedéktársaink sorában! Azt hiszem, mi a soha néven nem nevezett gesztusokból, a példákból tanultunk. És miközben ifjúi lendülettel, vakmerőnek vélt elszántsággal látszólag a jövőbe menekültünk, a maga pazarló gazdagságában fölfedeztük a múltunkat. Mondanám: mi olyan bátrak voltunk, hogy nekiiramodásunk során meg sem álltunk a múltunk hatalmas birodalmáig. A reszkető-remegő félelemről árulkodó pártszólamok valóságából mi könnyed lendülettel jutottunk el az akkor éppen gazdátlan örökségünk világába: nemzeti történelmünk beláthatatlan térségeibe. Jó volt megtérni oda! Példáját találom ennek a hazatalálásnak bármelyik felütött könyvedben, legyen szó akár a Temerini néphagyományok (1988), a Még azt mondják, Temerinben… (1997), a Hol vette a király a várát? (2006), vagy az Ez olyan mondás (2016) című néprajzi, vagy a Puskalövés nélkül (2009) az 1944–1945-ös partizánvérengzésről szóló tanulmányokat tartalmazó Szétszórt csontjaink (2011), a Kérdések és látleletek (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című történeti munkáidról. Mint ahogyan az is tény, hogy a Források a Délvidék történetéhez I–III. (1997–1999) című három könyvedben te adtad a kezünkbe az első délvidéki történelmi olvasókönyvet. A Kováts Antal temerini tanító írásainak gyűjteményével, a Pótvásár Temerinben (2019) című könyveddel pedig ismételten arra figyelmeztettél bennünket, a közösségünk történelme semmivel sem pótolható, élhető és birtokolható tanulságokat kínál a számunkra.

A modern emlékeztetőben olvasom: Csorba Béla vajdasági magyar publicista, tanár, politikus, néprajzkutató, költő, az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Én úgy vélem, Csorba Béla ma a leghitelesebb tanítóink egyike, aki – nem mellesleg –, mindenkor türelemre intett és nevelt. Írói-tanítói minőségedben tartson meg kegyelmében a Gondviselés!

Interjúk
Elolvasom
„Nem ülhetünk behúzott nyakkal, riadt békaként a pannon nádasokban”

„Nem ülhetünk behúzott nyakkal, riadt békaként a pannon nádasokban”

Csorba Béla, a VMDP új elnöke nyilatkozik lapunknak értékrendről, a politika és a művészet egymás közötti viszonyrendszeréről, a molteri tájhaza történelméről. A VMDP újonnan megválasztott elnöke szervezetét programpártként definiálja, melynek fókuszában a magyar autonómia áll.

* Első politikai cselekedeteinek egyike az volt, amikor ülősztrájkot folytatott a temerini múzeum gyűjteményéért. A múzeummentőből most pártelnök lett. Ön szerint melyek azok a sarkalatos értékek, amelyekért feltétlenül ki kell állni, amelyek megőrzéséért a kisebbségi politikus jottányit sem engedhet az elveiből?
— A múzeumot a hetvenes években alapítottuk, az ülősztrájk 1991-ben volt — a szocialisták ekkor akarták kisajátítani a maguk, illetve az őket istápoló pénzintézet részére. Az általam akkor indított ellenállásból fejlődött ki pár nappal később a mozgósításokkal szembeni nyílt tiltakozás is. A Vajdaságban mi, temeriniek szerveztük az első háborúellenes tüntetést még 1991 augusztusában, és aztán ráadásnak még hármat. Alapvetően ez volt az oka, hogy 1992-ben letartóztattak, de az itthoni, az anyaországi és a nemzetközi tiltakozásnak köszönhetően csak néhány napig kellett élveznem Milošević rendszerének vendégszeretetét egy mitrovicai fogdában. A rendszer helyi fanatikusaival egyébként már 1990 nyarán meggyűlt a bajunk: a VMDK alakuló gyűlésének szétkergetésére autóbuszokkal hoztak rezgő inú partizán harcosokat — egyik egy jókora mordályt is előhúzott a köpenye alól —, kíséretükben dzsúdós verőlegényekkel. A magyarok mégsem futottak szét: ilyen légkörben lettem megválasztva a körzeti szervezet élére. Amit azonnal leszögeztünk a hívatlan vendégeknek: a szerbség partnerei kívánunk lenni, de szolgái nem. Az is világossá vált azonban, hogy később sem lesz könnyű azokkal az erőkkel, akik valójában ma sem akarnak mást, mint folytatni a gyarmatosítást. Temerinben mindig élesebben vetődtek fel a kisebbségi és emberi jogi problémák, mint máshol. Röhejes, de már a Római Császárság idején itt húzódott a birodalom határa, a limes — ha hiszi, ha nem, éppen a mai Temerin és Járek között, egészen körülbelül Doroszlóig — ma pedig itt keveredik és konfrontálódik, nemegyszer igen brutálisan, a balkáni és a közép-európai mentalitás.
De hogy a kérdésére is válaszoljak, kisebbségi magyar politikus nem tehet úgy, mintha mit sem tudna Trianonról, hiszen mai katasztrofális demográfiai helyzetünknek, folyamatos romlásunknak jórészt az 1920-as, majd az 1947-es békediktátum az oka, nem beszélve a háborús évekről s 1944-ről. Ha azt akarjuk, hogy itt ötven év múlva is legyen magyar közösség, akkor nem ülhetünk behúzott nyakkal, riadt békaként a pannon nádasokban, mert lenyelnek bennünket a körülöttünk csörtető gázlómadarak. Trianonért cserében autonómiát kell követelnünk, méghozzá magyart, annak minden konzekvenciájával és a hozzá vezető út kockázatával.

* Magánemberként költő, művész. A politika és a művészet hogy fér meg egymással?
— Önmagában nem rendkívüli dolog sem Keleten, sem Nyugaton. Gondoljon, mondjuk a francia Malreaux-ra, a perui Llosára vagy a cseh Havelra. Íróként mindhárman fontos politikai szerepet is vállaltak, s többnyire nem vallottak szégyent. Viszont mind az irodalom, mind a politika szuverén világ, önálló módszertani ismérvekkel, utóbbiakat már nem célszerű összekeverni. Komoly művek szellemi függetlenség nélkül elképzelhetetlenek, ezért nem árt, ha tisztában vagyunk nemcsak a mások, hanem a saját politikai előítéleteinkkel is, hogy az alkotás folyamatában ne váljunk saját ideológiánk rabjaivá. Hogy egy banális példával éljek: a kisvárosi pék is vállalhat politikai szerepet — például tagja lehet az önkormányzatnak —, de vásárlói aligha néznék jó szemmel, ha a sóskiflire pártpolitikai lózungokat ragasztana, hiszen ettől áruja minősége bizonyára semmit sem javulna. Ez természetesen nem csupán a kisebbségi pártokban működő alkotókra érvényes, hanem azokra is, akik multinacionális tőkeérdekeltségek önmagukat függetlennek hirdető lekötelezettjei, sőt!

* Tudósi munkásságához hozzátartozik egy, a vajdasági magyarság történelméről szóló háromkötetes szöveggyűjtemény. A politikus Csorba Bélát a tudósi alapismeret segíti, vagy inkább legyintésre készteti, mondván: átéltünk már ilyesmit, lapozzunk tovább!
— Az említett munka ismeretterjesztő jellegű; egyetemi óráim során döbbenettel tapasztaltam, hogy a középiskolából hozzánk kerülő fiatalok szinte semmit sem tudnak ennek a vidéknek — vagy ahogy a verbászi svábból erdélyi magyar íróvá lett Molter Károly nevezte: a tájhazának — a történelméről. Ezt a hiányt igyekeztem legalább némileg pótolni. Egyébként a történeti tudat és az általános műveltség hiányosságai szerb anyanyelvű hallgatóim körében szintúgy visszaköszönnek. Általános szellemi romlás szemtanúi vagyunk, és még csak azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy ez szerbiai specifikum.

* Mindent tud a temeriniekről, olyasmit is vélhetőleg, ami csak a helyiekre tartozik, de vajon ebből az ismeretből lehet-e Temerinen kívül pártot építeni?
— Természetesen nem. De remélem, csak néhány, irántam rosszindulattal viseltető fickó hiszi, hogy érdeklődésem megállt a Nagy-baránál. A pártépítés persze nem kizárólag az én feladatom. Programpártként egyelőre autonómiakövetelő ellenpont vagyunk csupán, noha ez sem utolsó feladat, ám nem titkolom, megerősödve ellensúllyá kívánunk lenni, addig is lazítva demokráciadeficites, sajtószabadság-mentes, klánosodó kisebbségi közéletünk korlátjait. Látszólag persze a Délvidéken van eleven kisebbségi magyar többpártrendszer, ez azonban leginkább az egykori, a Gomulka-féle lengyelországi állapotokra emlékeztet, csak kicsiben: demokratikus intézmények és közélet nélkül a többpártrendszer meddő, s végül a legerősebb párt eróziója is törvényszerűen megindul. A legutóbbi választási eredmények több mint elgondolkodtatóak ilyen értelemben.

* Évtizedek óta az Újvidéki Egyetem magyar lektora, nem magyar ajkúaknak tanítja anyanyelvünket. Tanárként hogy ítéli meg a napjainkban tapasztalható erőszakot a fiatalok körében?
— Tanárként mindezt nem érzékelem. Hallgatóim többsége kedves, nyíltszívű fiatal: szerbek, horvátok, egy-egy cseh és szlovák. Magam is sokat tanulok tőlük. Többen magyar gyökerekkel is rendelkeznek. Az utóbbi időben érzékelhetően megnőtt a nyelvünk iránti érdeklődés, összefüggésben a magyar állampolgárság megszerzésének könnyebb lehetőségével. Mindebben komoly erkölcsi tőke rejlik Magyarország és a magyarok számára, és ez az elkövetkező években-évtizedekben hitem szerint meg fogja teremni gyümölcsét.

* A József Attila-i „rendezni végre közös dolgainkat” gondolat jegyében a temeriniek egyik legszebb ünnepére, az Illés-napi sokadalomra a VMDP új elnökeként tervezi-e a többi itteni magyar pártelnök meghívását?
— Miért is ne? Majd még gondolkodom...

Elolvasom
„Ahogy csak lehet”
Szerző

„Ahogy csak lehet”

Magyar Életfa díjban részesült Csorba Béla temerini néprajzkutató, helytörténész, tanár, költő, publicista, politikus. Neve után hosszan sorakoznak a titulusok, ám így sem teljes a sor.

Hetvenedik életévében járva egyszerűen Csorba Bélaként mutatkozik be, jelzők nélkül. Azt viszont hozzáteszi, hogy ez, ha nem is gyakori név, de a Kárpát-medencében többen viselik. Nyugdíjasként, amíg az egészsége engedte, birkákat terelgetett, de mára gyakorló nagypapaként leginkább a családjának szenteli idejét, mindeközben továbbra is dolgozik, ír és alkot. Lapunknak nyilatkozva számos érdekfeszítő történetet tárt fel életének különböző szakaszaiból. A kitüntetést január 24-én Zentán, a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén veszi át.

Gyerekként egy véletlen folytán Budapesten testközelből volt szemtanúja az ’56-os forradalomnak és szabadságharcnak. A harcok egyik gócpontjának számító Haller tér közvetlen közelében, a Mester utca egyik hatemeletes épületének pincéjében élte túl a szovjet tankok támadását, miközben a szomszédos bérházat lőtték. Az a ház, amelynek a pincéjében ő és édesanyja menedéket talált, „csak” egy lövést kapott. A fővárosi kirándulást egynaposra tervezték, ehelyett ott kellett túlélniük Budapest ostromát.

Kaposvárott érettségizett, fiatalon kötélverőinasként is tevékenykedett, gimnazistaéveiben majdnem szobafestőnek állt, de szíve szerint leginkább fazekas, gölöncsér szeretett volna lenni, végül mégis továbbtanult. 1975-ben az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári oklevelet. Később ennek az intézménynek lett a nyelvi lektora. Fő tudományos kutatási területei a néprajz és a helytörténet. Az 1944—1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Azt vallja, hogy az írástudók felelőssége, hogy összegyűjtsék a még élő tanúk emlékezetét.

— Munkám egy része az irodalomhoz és a költészethez kötődik, másrészt a publicisztikához, de a népköltészet, az etnológia is foglalkoztatott. A Temerinre vonatkozó helytörténeti irodalmat is gyarapítottam. A dolgok logikájából következett, hogy akkor, amikor erre lehetőség volt, és először kezdhettünk foglalkozni az 1944—45-ös események viktimológiai kutatásával, ebben is részt vettem. Az egyik fontos könyv, amelyet több szerzőtársammal együtt írtunk, a Temerini razzia című, amely a ’44 őszén zajlott, temerini magyarellenes vérengzéseket dolgozta fel, monografikus formában.

* Kutatásai során találkozhatott és beszélhetett számos túlélővel. Ezt hogyan élte meg?

— Településenként változott a helybeliek hozzáállása, de alapjaiban véve tabu övezte ezt a kérdést. Temerinben ezt nem lehetett tabuvá tenni, hiszen az itteni tömegsírok közül a legnagyobb, amelyben csaknem 90 ártatlan áldozat nyugszik, a temető bejáratánál van. Azonkívül nekem családtörténeti ismereteim is voltak: nagymamám harminchat, anyám pedig mindössze tizenhat éves volt, amikor a községházán mindkettőjüket véresre korbácsolták, közben egy részeg partizán harmonikázott, nekik meg egymást átfogva járniuk kellett a táncot. Az udvaron meg éppen fejbe lőttek valakit. Mi, temeriniek voltunk az elsők Vajdaságban, akik megemlékeztünk az 1944—45-ös áldozatokról. Számomra az a megemlékezés volt a legmegrázóbb, amikor először olvastuk fel az áldozatok névsorát, és olyan iszonyú nagy zokogás tört ki, hiszen akkor még rengeteg hozzátartozó élt, hogy még mindig összeszorul a torkom, ha eszembe jut.

* Ebben a témában több kutatás is az ön nevéhez fűződik.  

— Egy szerencsés véletlen folytán sikerült hozzájutnom a járeki helyi közösség anyakönyvi hivatalában az ottani Tito-féle haláltábor halotti anyakönyveihez. Ezeket a dokumentumokat előtte féltve őrizték. Nekem sem akarták odaadni, de véletlenül egy másik kötet helyett ezt húzták elő a szekrényből. Onnantól kezdve ezt már nem lehetett letagadni, és azt mondani, hogy ez nem létezik.

* Tanított középiskolákban, Magyarkanizsán és Temerinben, majd az újvidéki bölcsészkar lektora lett. Milyenek voltak ezek az évek?               

— Középiskolában hét évet tanárkodtam, nagyon szerettem a munkám. ’82-től az egyetemen dolgoztam. Elmondhatom, hogy a lektori intézménynek sokat ártott a miloševići rendszer idején hozott oktatási törvény. A magyar hallgatókat hátrányosan érintette, hogy megszűnt az a gyakorlat, hogy a bölcsészkar magyar anyanyelvű, de nem a Magyar Tanszékre járó hallgatói is felvehették tárgyként a magyart. Ez hátrányosan érintett bennünket, a magyar hallgatók fokozatosan ki is koptak a lektori órákról, hiszen ezért nem járt sem pont, sem pedig osztályzat. A hiányzó magyar lektorátusokat továbbra is problémának tartom a többi egyetemi karon is, hiszen a magyar szaknyelv alapjainak elsajátítása fontos lenne, és a nyelv, a szaknyelv is kultúrahordozó erő, erősíti a hovatartozást.

* A ’90-es évek délszláv háborúja során körzeti elnöke volt a VMDK-nak, és nem tett eleget a behívóparancsnak, ezért letartóztatták. Magyarországon ekkor még az Országházban is felszólaltak az érdekében. Egyes források szerint nemzetközi nyomásra szabadult ki néhány nappal később. Ezt hogyan élte meg?

— A háború kezdetétől fogva sokadmagammal keményen kiálltunk azért, hogy a magyarokat ne vigyék a harci cselekmények színhelyére. Voltak olyanok, akiknek nem volt más választásuk, hiszen vagy munka nélkül maradtak, vagy ha elutasították a bevonulást, akkor üldözött vadként vadásztak rájuk. Az én helyzetem más volt, ismert írónak számítottam, korábban a Sziveri-féle Új Symposion egyik szerkesztője voltam, és közéleti szerepet is betöltöttem, ez pedig a felelősségem súlyát is növelte. Számítottam rá, hogy engem is megpróbálnak majd elvinni, de eldöntöttem, hogy a tőlem telhető módon ellen fogok állni, sem a frontra nem megyek, sem Magyarországra vagy külföldre nem menekülök. Negyvennapi bujkálás után tartóztattak le.

* Politikailag is aktív volt, megalapította a VMDK-t, most a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke.

— A történelmi VMDK-nak az volt a legnagyobb érdeme, hogy megtanította a vajdasági magyarságot politizálni, hogy ennek a közösségnek a saját érdekeiért önállóan kell szót emelni. A VMDK fogalmazta meg elsőként a kisebbségi autonómia követelményét is. Más kérdés, hogy nem valósult meg. Attól függetlenül, hogy fontosnak ítélem meg a Magyar Nemzeti Tanácsot, semmiképp nem tartom autonómiának. A VMDP elévülhetetlen érdeme viszont, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségi pártok közül elsőként fogalmazta meg a kettős állampolgárság szükségességét, a határon átívelő nemzetegyesítés politikáját, amelyet később a Fidesz vitt győzelemre. Jelenleg az autonómia ügye a nemzetpolitikában háttérbe szorult, remélhetőleg csupán a romló nemzetközi konstellációk miatt, de kétségtelen, hogy most a legfontosabb dolog a migránskérdés okozta veszély elhárítása. A VMDP egyébként a rossz anyagi körülményei miatt csupán takaréklángon folytatja tevékenységét.

* Temerinben az ön nevéhez fűződik a Helytörténeti Múzeum, a Művelődési Kör, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (TAKT), valamint a tájház megalapítása.

— Én csak egy voltam az alapítók között. A TAKT-tal igyekszünk fontos kulturális missziót teljesíteni, helyet adva a hagyományőrzésnek és a legbizarrabb kísérletezéseknek is. Az idő bebizonyította, hogy jól döntöttünk akkor, amikor ehhez hozzáfogtunk. Így legalább részben kárpótoltuk a közösséget azokért a károkét, amelyek akkor érték, amikor a civil szervezeteink ingatlanjait államosították. A Helytörténeti Múzeumot 1971-ben hoztuk létre, azok más idők voltak, de nagyon nagy lelkesedéssel és közakarattal alapítottuk meg az intézményt. Az én életemben nemcsak a kezdetekben töltött be nagy szerepet, hanem 1991 nyarán is, amikor megpróbálták kilakoltatni. Akkor tizenegy napig tiltakoztunk, a falu központjában ülősztrájkot tartottunk, amelyben hosszabb-rövidebb ideig több mint ezer temerini vett részt. Ebből a sztrájkból nőtt ki később az asszonyok tiltakozó akciója is, amely a maga nemében az első háborúellenes megmozdulás volt Szerbiában.

* Több kiadványt is megjelentetett. Van olyan, amely különösen közel áll a szívéhez, vagy mindegyiket egyformán fontosnak tartja?

— Szeretem a gyerekversköteteimet, de a publicisztikai munkáim közül nagy sikere volt a Puskalövés nélkül címűnek, ez gyorsan elfogyott, és talán érdemes lenne újra kiadni. Akárcsak háborús naplómat, az Egy végjáték kezdetét, amely 2003-ban jelent meg Budapesten, ennélfogva kevesen ismerik a Vajdaságban. Munkám során egy elv vezérelt az elmúlt évtizedekben. Makkai Sándor erdélyi magyar íróhoz köthető az ahogy lehet szállóigéje, ezt én a ’80-as években, egészen más körülmények között, más történelmi konstellációban, más térben és időben, bár ugyancsak a trianoni átokra vonatkozóan, úgy fogalmaztam át a magam számára, hogy ahogy csak lehet. A kisebbségi értelmiségnek igenis feladata, hogy minden lehető eszközzel, ahogy csak lehet, álljon ki a közösségéért. Talán ezért tevékenykedtem annyi műfajban. Ha az egyik területen beszűkültek a cselekvés lehetőségei, új feladatot kerestem.

* Hogyan érintette annak a híre, hogy Magyar Életfa díjban részesül?

— Jó érzéssel tölt el, habár az a véleményem, hogy csak legitimálták azt, hogy megöregedtem. Az ember soha nem lehet elég óvatos és körültekintő, hogy elkerülje a díjakat. Egyébként pedig köszönöm mindazoknak, akik arra szavaztak, hogy megkapjam ezt az elismerést.

* Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

— A temerini szótáron dolgozom, ez nyelvészeti munka, de bőséges néprajzi és folklorisztikai összefüggésekkel. Lassan a befejező szakaszához érek, ha minden igaz, akkor ebből jövőre már könyv is lesz. Egyébként minden héten írok Abroncs álnéven néhány bökverset a Grimasznak is.