KÉT SÓHER ELEFÁNTRÓL

"A hajdani politikai sorscsapások áldozatai - micsoda magyar legendárium - olyan gyermekköltészetet termettek, hogy utódaik, de még fanyalgó elődeik is attól koldulnak."

(Kovács Lajos)

Le a kalappal az előtt, aki ma gyermekversek írásába fog, az előtt még inkább, aki jól is csinálja.

Csorba Béla nem első ízben jelentkezik gyermekversekkel, ha jól számolom - és ez az apró kiadók gyakran hozzáférhetetlen kiadványai mellett egyre bizonytalanabb eredménnyel járó feladat -, a felnőtteknek és a gyermekeknek szánt verseskönyveinek száma most éppen egyenlő, más műfajokban inkább a felnőtteket szólítja meg.

A mostani kötetének (Csorba Béla: Kacifánt és Bakafánt. Hetedik Síp Alapítvány, Budapest. 1999) címében szereplő Kacifánt és - Bakafánt két sóher elefánt; a banán helyett celofánra szorult vidám legények neve beszédesen vall a könyv verseiről is. Nyakatekertek, félrevezetően ravaszak, a szavakba, ritmusokba is belekötő szándékúak ezek a költemények.

A versek hangzási-hangulati összecsengéseinek kacskaringós lejtése valahol az ütem- és dallamteremtés ősi öröme, illetve a nyelvtörő, szófacsaró akrobatika már-már modorosságig terjedő határán egyensúlyoz: "kacskaringós kacska ringlón / csacska rigó s macska ring / becskereki csecse kecske / kecsén-becsén rozmaring" (Kecskekeringő). Az ötletversek között elvétve akadunk olyan remekekre, amelyek a felnőttek logikája és a gyermeki értelem egyszerűsítő gondolatmenete közötti feszültséget emeli versteremtő erővé (Ádám bátyánk), bár nem is igazán errefelé hajlik Csorba Béla gyermekköltészete. Mint ahogy hagyományos gyermekverseket ígérő indítással is ritkán találkozunk kötetében. Akad azért itt tanulsággal végződő történetmondás is (Bakugrás), de a versekben pozitív töltetként mindvégig jelen van a szerzőnek a hangzás-teremtés fölötti önkénye. Máshol szabad formában mond - ismét csak egyetlen ötletből kipattanó - történetet (Bicikli). Némely versén átüt a nem csak a gyerekeket megszólító szándék (Rókavadászaton), ügyesen, semmit se zavarva az összhatáson, ám megesik, amikor a mindennapok történéseitől megkeseredett költő szólal meg a versben (Nyár; Számtanóra), ami már nem válik a kötet javára.

Az ötletversek sorában azonban olyan remekbeszabott képeket is találunk, mint "a Dunában úszik egy virág / tüskéin gubbaszt a nagyvilág". S mielőtt az olvasó most például József Attilát kiáltana, gondolja át, milyen kockázatos vállalkozás a gyermekköltészet, az áthallásokat könnyen epigonizmusként értékeli a felnőtt olvasó, még ha annak igazán nyoma sincs a versben.

Csorba Béla gyermekverseiben jelentős kompromisszumra jutott: nem hajlott se a csicsergő virtuozitás, se a behajózhatatlan betűóceán felé - legtöbb verse a forma és a tréfás-tanulságos mondanivaló (gyermekvers esetében talán büntetlenül élhetünk ezzel a fogalommal) hajlékony egységben tárgyiasul.

Persze a gyermekvers igazi próbája a gyermek. Csak hát hány gyerek olvas manapság verset?

Gyermekhalál a lágerben

Van valami mélységesen sorsszerű abban, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én találtam meg a postaládámban Csorba Béla, a Temerini Újság kiadásában 2016-ban megjelent A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában című könyvét, mely a Lágerfüzetek 1. jelzés alapján egy kiadványsorozatot is remélni enged. Volt tehát alapom és okom megrendülni múltunk gyászos emlékezete felett. A halál első könyve a tábor halotti anyakönyvének három kötetébe bejegyzett, 1944. december 2. és 1945. július 17-e közötti 250 csecsemő, gyermek és tizenéves tragikus pusztulását vette számba, név szerint felsorolva az áldozatokat, megjelölve a halál okát is. Csorba Béla hivatkozása tehát kikezdhetetlen, történelmi bizonyosság az alapja – a hullagyár szerb irányítói és vezetői a nyilvántartással maguk hitelesítik a szomorú adatokat. Az 1944 őszén elmenekült járeki németek helyébe „kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonától és állampolgári jogaitól megfosztott jugoszláviai németek Dél-Bácskában élő csoportjait internálták”, közülük is mindenekelőtt „a hatvan évnél idősebbeket, a gyerekeket, a betegeket és a kisgyermekes anyákat. A fizikai munkára alkalmas felnőtt asszonyokat és férfiakat mind gyermekeiktől, mind családjuktól elválasztották, és kényszermunkatáborokba irányították” – olvasom a füzet bevezetőjében. A németek mellé hamarosan megérkezett az 1945. január 23-án kitelepített Csúrog és Zsablya „teljes magyar lakossága” is, ahogyan a márciusban hasonló sorsra jutott mozsori magyarok is. Hogy hány magyar és német gyerek fordult meg a jelzett alig fél év alatt a járeki haláltáborban, nem tudható, ám egy 1945. február 22-én kelt hivatalos levélben Prodanović százados, az újvidéki kerület katonai parancsnoka ezer lágerlakó gyerekről szólt, és ellátásukra hatvan liter tejet kért. Megdöbbentőek azok az adatok, melyek a foglyok élelmezéséről, egészségügyi körülményeiről szólnak: jelentős hányaduk ugyanis vagy éhen halt, vagy a járványokban pusztult el. S aki nem, azt Dragojlović Jana partizánnő, a tábor parancsnoka – bizonyára család- és gyermekszerető szerb anya – taposta széjjel. „(…) többször a mellükön ugrált és ordított: – Megdögletek-e svábok?” A 250 gyermekáldozat közül Novák Viktória 16 hónapos magyarkanizsai, Csikós Rozália 22 napos járeki, és Holló Ilona 8 hónapos csurogi gyermek halálának körülményeit a túlélő hozzátartozók vallomásai alapján rekonstruálni is lehet.

És itt mély lélegzetet kell venni. A történet valahol negyed évszázaddal korábban, 1918 októberében kezdődött, amikor a történelmi Magyarország déli vármegyéinek jelentős részét megszállta a szerb hadsereg. Történelmi távlatból ma már világosan fölismerhető: a nagy délszláv államról szőtt álom irreálisan túlméretezett elképzelés volt. Egy közös államhoz a szerb katonai vezetésen, az oligarchákon és néhány soviniszta indulataiban túlfűtött, hataloméhes politikuson kívül valójában egyetlen társnemzetben sem volt meg a kellő elhatározás. Ha Jugoszlávia megszületésekor ez nem is volt egyértelmű, megmutatkozott ez hét évtizeddel később, a délszláv állam véres háborúk során bekövetkezett összeomlásakor. 1918 októberében Bácska, Bánság, Baranya és a Muraköz megszállt területein a hatóságok rövid néhány hét alatt erőszakkal felszámolták a működő magyar hivatalokat, betiltották a magyar iskolák és intézmények működését, bevezették az állampolgársági igazolás önkényes rendszerét, egzisztenciális bizonytalanságba sodorva ezzel félmilliónyi magyar életet. 1918 októberétől kezdve folyamatosan, egészen 1941-ig idegen hivatalnokok terrorja irányította a magyar közösség életét. Megszűnt a papi és a tanári – egyáltalán: az értelmiségi – utánpótlás, a magyarság minden társadalmi, politikai, gazdasági és szociális intézmény vagy szervezet nélkül maradt. Akadtak azonban a régi világból itt maradt, tisztességes szándékú vezetők, akik a nagyszerb soviniszta hivatalnokok világában is kísérletet tettek a magyarság megszervezésére; pártalakulatban gondolkodtak, művelődési intézmények, egyesületek alapítására tettek kísérletet, és a magyar parasztság szövetkezeti megszervezésének a lehetőségét kutatták – minden jelentősebb eredmény nélkül. Ami persze nem Várady Imre, Deák Leó, Strelitzky Dénes és társaik jó szándékán múlott. Az 1941–1944 közötti néhány év végkifejletében tovább súlyosbította a jugoszláviai magyarság helyzetét. Amikor a járeki haláltáborban néhány hónap leforgása alatt 250 gyermek és fiatalkorú pusztult el, az új titói partizánhatalom akkoriban végeztette ki azokat a nemes férfiakat – Deák Leót, Krámer Gyulát, Andrée Dezsőt, Bogner Józsefet és társaikat –, akik mindvégig kitartottak a magyar közösség mellett, s akik negyed századon át a megmaradás, az állampolgári beilleszkedés törvényes lehetőségét keresték. 1944 őszén és az azt követő tragikus hónapokban a partizánterror nem csak a jövőnket, de a múlt örökségének bölcsességét őrző öregjeinket is likvidálta. Ami a járeki, és a hozzá fogható haláltáborban, és Bácska- és Bánság-szerte a települések dögtemetőiben történt, az kisebbségi közösségünk teljes fölszámolására irányult. Csoda, hogy túléltük, csoda, hogy a történtek után is újjá tudtuk szervezni közösségi életünket.

Temerini kenyér

A szabadkai Életjel gondozásában megjelent Csorba BélaTemerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéről című tanulmány- és esszékötete. A tanulmányok tematikailag tekintve nyelvtörténettel és településtörténettel, vallással, valamint hagyományokkal foglalkoznak. A Nyelvtörténet, településtörténet fejezetben sokat foglalkozik a szerző Alsó-Bácskával és Temerinnel, a Jöjj, értelem lelke! fejezetben a vallás, archaikus népi temerini imák, valamint Tekia áll a középpontban, amely a tavalyi évben is sok figyelmet kapott a néprajzkutatóktól. A Helyek, Hagyományok fejezetben a mondákon át a régi hagyományokon keresztül több helyi jellegzetességet is bemutatnak a tanulmányok, többek között olvashatunk a farsangról, a medvetáncoltatásról és más, érdekes történetekről, szokásokról is. A tanulmányok nem csak azoknak szolgálnak érdekes olvasmányul, akik a térséget tudományos szempontból vizsgálnák – hiszen a tanulmányok mindegyike hivatkozási listával van ellátva, hanem azoknak is, akik érdeklődnek a néprajz és a történelem iránt.

GULYÁS JÓZSEF ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI IV.
Szintén az Életjel kiadó gondozásában megjelent Gulyás Józsefösszegyűjtött verseinek IV. kötete, a költő 1981-től a kétezres évekig írt verseinek gyűjteményéből.
„Versbe vinni minden jellegzetest: a ludasi, vízparti, nádmelléki ember mindennapjait, gondolkodásmódját, szóhasználatát, világlátását, a kannatetővel szaggatott krumplis pogácsát, a mezítlábasságot, a kocsmákban vizenyősre hígult tekinteteket, a „szulyos lét”-et és a gyökereket, amelyek táplálnak, éltetnek s röghöz kötnek”– foglalja össze a kötetről gondolatait Csík Mónika költő.
Gulyás József költői magatartásához és törekvéseihez kapcsolódik a nádrealizmus, amelyet ő maga teremtett a szürrealizmus szerb megnevezéséből, a „nadrealizam” helyi állapotokra vonatkozó változataként.

JELENBE ÁTHAJLÓ MÚLT
Az Életjel a kiadója Káich KatalinJelenbe áthajló múlt című esszégyűjteményének.
A szerző által összeállított, válogatott tanulmánykötetben olyan külföldi és hazai, már publikált szövegek gyűjteményét olvashatjuk, amelyek a korunkban felmerült, felmerülő létmeghatározó problémákat és kérdéseket tárgyalják. A kötet három részre tagolódik. Első fejezetében, amely Mérföldkövek az ezredfordulón címet viseli, a szerző olyan kérdéseket és problémákat tárgyal, amelyek ma is felmerülnek. A feldolgozott témák között szerepel a tradíció és a változtatás, a regionalizmus és egyetemesség, a nemzeti kultúra és történelem, a kisebbségi és az európai lét, valamint a nemzeti összetartozás megtapasztalt és tapasztalható megnyilvánulásai. A második fejezetben, az Olvasmányok vonatkozásában rövidebb esszéket olvashatunk, amelyek korábban már elhangzottak az Újvidéki Rádió Szempont műsorában, valamint a Hét Napban is megjelentek. A harmadik fejezetben, a Variákban, az összegyűjtött írások szerteágazó művelődéstörténeti kutatások szegmenseit mutatja be.
Káich Katalin az irodalomtudományok doktora, főbb művei színháztörténettel foglalkoznak, így ebben a tanulmánykötetben is találhatunk több írást, amelyek az irodalomtudomány mellett a színháztörténettel foglalkoznak.

Kisebbségi létünk fehér foltjai

Csorba Béla: Kérdések és látleletek. Forum, Újvidék, 2017

Kisebbségi létünk csaknem száz éves történelme tele van fehér foltokkal, válaszra váró kérdésekkel, eddig feltáratlan eseményekkel. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen voltak korok, amikor bizonyos témák feszegetése nem volt ajánlatos vagy egyenesen retorziókat vont maga után. Közben a források eltünedeztek, megsemmisültek, a szemtanúk pedig lassan eltávoznak az élők sorából. Épp ezért mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amely a délvidéki magyarok múltját kívánja bemutatni. Ezek közé tartozik a tavaly megjelent Kérdések és látleletek című könyv, amelyet Csorba Béla írásait tartalmazza. Csorba Bélát nem kell bemutatni, hiszen közéletünk egyik oszlopos tagját tisztelhetjük benne, aki nem mellesleg hosszú pályája során sokat tett történelmünk ezen fehér foltjainak feltárásáért. Különösen kiemelkedő az 1944–45-ös partizán vérengzések terén végzett kutatómunkája. Így nagy elvárásokkal vettük kézbe ezt a mintegy 220 oldalas művet.

A kötet válogatás a szerző elmúlt két évtizedben megjelent történelmi tárgyú tanulmányaiból, esszéiből és kritikáiból, amelyek különböző délvidéki lapokban és folyóiratokban jelentek meg, mint a Híd, a Létünk vagy éppen a Kilátó. Az írások négy egységre vannak bontva témájuk szerint. Az első a Trianon ajándéka címet viseli, és olyan írásokat gyűjt össze, amelyek a békediktátumot követő néhány esztendővel, különösen az 1923-as évvel foglalkoznak. Sinkó köpönyege cím alatt Sinkó Ervin sajátos viszonyulását ismerhetjük meg a kommunista ideológiához, amelynek központi élményei az író kecskeméti városparancsnokoskodása alatt történt események, Kun Béla rövid idejű diktatúrája idején. A könyv legterjedelmesebb része a titói korszakkal foglalkozik. Itt egyaránt olvashatunk írásokat a partizánok álltal létrehozott haláltáborokról, a besúgóhálózatokról és arról, hogy miként lehetetlenítették el a Symposion-mozgalmat. Mindezt Ügynökerdők címen olvashatjuk. A könyv utolsó egységében olyan szerb szerzők által írt vagy szerb nyelven megjelent könyvekről, újságcikkekről és interjúkról olvashatunk, amelyek a délvidéki magyarokról szólnak. Ebben a Kinyújtott és levágott kezek című részben Miloš Crnjanski magyarellenes cikksorozatától jutunk el egy a magyar történelemről 2002-ben megjelent könyvig, amelyet történész szerzői a szerb közönségnek szántak.

A könyv talán legnagyobb újdonságát történelmünkkel kapcsolatban a Mikor kezdtem a nagy vízen utazni...” című tanulmány nyújtja. Jól ismert, hogy a trianoni határok meghúzása után értelmiségiek és hűségesküre kötelezett hivatalnokok tömegei menekültek a kisebbségi lét elől Magyarországra, és ott évekig vagonokban kellett tengetniük életüket. Kevesen tudják azonban, hogy a 20-as évek elején vidékünkről a kilátástalan anyagi helyzet és a délszláv állam elnyomó politikája miatt Argentínába, Brazíliába, Chilébe, valamint más dél- és észak-amerikai országba utaztak ki és próbáltak szerencsét a délvidéki magyarok és németek, többségükben mezőgazdasági munkások. Csorba Béla a korabeli dél-bácskai sajtó segítségével mutatja be, hogyan hirdették a hajózási ügynökségek olcsó jegyeiket a kivándorlóknak, és azt, hogy a szigorú szerb hatóságok milyen előzékenyen állították ki a kivándorlóknak az útleveleket. Döbbenetes adat, hogy 1921 és 1930 között 15 040 magyar és 29 083 német hagyta el szülőföldjét, hogy az Újvilágban találja meg boldogulását, de sajnos ez sokszor tragédiákat vont maga után, amire sok példa van a tanulmányban.

A legizgalmasabb olvasmányok mégis az Ügynökerdők cím alatt sorakozó írások. Csorba itt a titói Jugoszláviát úgy mutatja be, mint egy totalitárius rendszert, amely „mindvégig úgy működött, mint Ceausescué, legfeljebb nálunk a vasmarok engedett egy kicsit a szorításából Ranković bukását követően, hogy aztán a lengyelországi mozgolódások hatására, a marsall halála után, újra szigorodjon a megfigyelés.” A fejezet címétől azt várnánk, hogy a jugoszláv besúgóhálózatba kapunk betekintést, de ez lehetetlen, mert ahogy a szerző írja: „...nálunk mindmáig késik a tényleges rendszerváltás, a mai, a tegnapi és a tegnapelőtti hatalmi elit közötti uralomátvételek során a hatalom mélystruktúráiban tényleges törés sosem volt, ennélfogva az ügynökhálózat átvilágítása, a dokumentumok nyilvánosságra hozása érdemben el sem kezdődhetett.” Így Csorba azt a megoldást választja, hogy erdélyi szerzők művei révén mutatja be a „Kárpátok géniuszának” uralmát, mert a szerző meggyőződése, hogy a jugoszláv és a román kommunista rendszer működése hasonló volt. Ezért úgy olvashatunk az erdélyi magyarok sanyarú sorsáról, hogy közben a román példa révén átlátjuk a jugoszláv „ügynökerdőket”.

Végezetül elmondhatjuk, hogy bármilyen nagyok is voltak az elvárásaink, azokat messzemenően kielégíti ez a könyv. Mint ahogy címe is sugallja, a rövidebb esszék, tanulmányok, kritikák felvillantanak egy-egy problémát, kérdéseket vetnek fel, röviden ismertetnek egy kevésbé kutatott témát, hogy az olvasónak felkeltsék az érdeklődését, így aztán ezek az írások egy-egy egység végére érve átfogóbb képpé állnak össze és látleletet adnak közösségünk állapotáról egy adott korban. Ezért hasznos és nem mellesleg érdekes olvasmány mindenkinek, aki kicsit is kíváncsi történelmünk fel nem tárt eseményeire, fehér foltjaira, legyen az csak a régi korok szerelmese vagy a történelmet hivatásszerűen tanulmányozó személy.

Cetlik a poggyászban

Csorba Béla: Kuffervizit, TAKT 2018

Előrebocsátom, aki Csorba Béla Kuffervizit könyvének olvasásába kezd, készüljön rá: makacs szellemi erőt igényel. A cetlik olvasása erős hatást gyakorol az olvasóra. Apropó: cetlik. Csorba Béla régi, megsárgult újságok lapjait böngészve gyűjtötte és jegyezte le a tizenkilencedik század híreit, színes és szomorú eseményeit, hogy azután számunkra, olvasók és kutatók számára, dokumentumokká váljanak.

Bevezetőjében utal választott feljegyzéseinek tartalmára: hírek, tudósítások, közlemények, „amelyek Temerinhez, ük- és dédszüleink és az ő viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli vagy éppen tragikus fordulataihoz kötődnek”.

A cetlikről öntapadós papírcédulák jutnak az eszünkbe vagy korábbról újságszélre lejegyzett figyelmeztetések, hogy ne feledjünk el valamit. A feljegyzések tartalmazhatnak kérdéseket, ötleteket és emlékeztetőket, illetve bármit, amit papírra lehet vetni. Használatukkal sok mindent meg lehet menteni a múltnak és a jelennek is. Fontos információkat menthetünk meg, olyanokat, amelyekre később szükségünk lehet, például útmutatást adhatnak történelmi háttéranyagokról vagy más elemekben, dokumentumokban ismét felhasználni kívánt szövegekhez.

HADFOGADÓ

A kötet első részében megjelentetett szemelvények értékes kiegészítő információkat adnak folyamatokról, helytörténeti adatokról. Helynévtára szerint Temerin Bács megye tiszai járáshoz tartozó mezővárosi rangú település, az újvidéki hadfogadó kerülethez tartozik (1863). Elgondolkodtató kifejezés, mit jelentett az, hogy hadfogadó. Szó szerinti jelentését értjük, de mélyebb tartalmát már nem ismerjük. Azután teljes névsort találunk azokról az 1848/49-es magyar szabadságharcban részt vett temeriniekről, akik 1869-ben beléptek a zombori székhelyű Bács vármegye Honvédegyletébe. Felekezeti összetétele 1885-ben: katolikus 8762, pravoszláv 1, lutheránus 25, református nincs, izraelita 126. Járekon: katolikus 3, pravoszláv nincs, lutheránus 2116, református nincs, izraelita 2. Összehasonlítva a mai állapotokkal a felekezeti hovatartozást, ráébredhetünk mindennapi valóságunkra. Kiváló kutatási terület szociológusoknak, néprajzosoknak, helytörténészeknek. Ugyancsak napjainkra is érvényes tényt tár fel a szerző, amikor felfedi előttünk: a közéleti személyek a múltban is helyezkedtek, így biztosították maguknak mandátumukat. Mondhatnánk: nincs új a nap alatt. Érdemes elolvasni az egyletekről, pártokról szóló jelentéseket, híreket.

A történelem ismétli önmagát, szoktuk mondani. Ezt igazolja az 1910. november végén tartott értekezlet jegyzőkönyve. Ezen az értekezleten megvitatták a nagyfokú kivándorlás okait és orvoslásának lehetőségeit. Az okok között a gazdasági gépek rohamos szaporodását, az amerikai jó kereseteket, az itthoni általános drágaságot, a télvíz idején jelentkező munkahiányt, a szükséges gazdasági reformokat, az állandó munkahiányt emlegették. Volt, aki a gazdagodási vágyban látta a fő okot. Megjegyzés: a kivándorlás témájával Csorba Béla egy külön tanulmányában már foglalkozott (Sz. A. megjegyzése).

 1851–1918

Olvashatunk a délvidéki arisztokrácia és nemes családok életviteléről, jótékonykodásukról, a Fernbach, a Lelbach, a Matkovics családok összefonódásáról. De szórakozásból, irodalomból is rendkívül informatív bizonyítékok birtokába juthatunk, ha elolvassuk a „cetlik” tartalmát, amelyek az 1851-től 1918. november 15-ig terjedő évtizedeket ölelik fel. E fejezet közreadásához Csorba Béla a korabeli forrásanyagot vette alapul: Bácsmegye (péntekenként megjelent hetilap); Délvidéki Ujság (politikai hetilap); Határőr (Országos Függetlenségi és 48-as Párt délvidéki hivatalos lapja); Ó-Becse és vidéke (óbecsei „társadalmi vegyes tartalmú hetilap”); Újvidék (1876-tól 1907-ig megjelent „politikai, társadalmi, közgazdasági és közmívelődési” hetilap).

A cetlik folytatásában Trianon következményeivel foglalkozik a szerző. Számomra ez a fejezet különösen meghatározó, mert a kisember szemszögéből világít rá emberi sorsokra, társadalmi jelenségekre. Tudjuk, a tankönyvek, a történelmi szakirodalom megírja, kik a győztesek, vesztesek, pontos dátumokkal, természetesen mindig annak a szemszögéből, aki írja a tanulmányt. De azt, hogy a kisember hogyan élte meg a háború napjait, hogy Trianon után a Kárpát-medencében a magyarság számára kedvezőtlen etnikai változások következtek be, erről megint csak a szakirodalomból értesülhetünk. Csorba Béla kendőzetlenül körüljárja ezt a témát, s ami nagyon fontos, mint már említettem: a kisember szemszögéből. Testvértelepülések újbóli egymásra találása, a sanyarú sors (1923-ból), a második világháború utáni tanítóhiány, a magyar tanítóból lett más nemzetiségű tanító, Lajosból Lujo. S e korszak magyar lakosainak magára találása a színjátszás újraéledésében is kifejezésre jut. Temerinben is az újjászületés jele a Magyar Ifjúsági Egyesület műkedvelő szakosztályának egy új színmű színrevitele. Kemény témaválasztás volt ez akkor, az emberi gyarlóság kipellengérezése. Megpróbáltatások, nagyravágyás, az ember erkölcsi kérdésekben való állásfoglalását tárta fel ez a színdarab.

A kötet műfaji meghatározása összetett. Temerin társadalmi életéhez fűződő személyekre emlékezik Csorba Béla, nem kis pátosszal. Lelki felemeléssel próbálja bemutatni azokat a személyeket, akik Temerin életében jelentős szerepet töltöttek be. Sajátos műfajt alakít ki, hiszen szabályszerűen sem a szépirodalmi műfaj, sem a publicisztika nem fogadja magába ezeket az írásokat. Ettől válnak definiálhatóvá: jelt hagyjunk magunk után. És Csorba ezt teszi. Jelt hagy az utókornak rövid terjedelmű, de mégis végsőkig tudatformáló „beszámolóiban”.

A második nagy fejezet az Árnyak, alakok, szellemek címet kapta. Ha végigolvassuk ezt a fejezetet, rájövünk, mindhárom meghatározás helytálló. Nem szabályszerű sorrendet jelölnek. Inkább időrendi sorrendet fedezünk fel, ha mindenáron fogódzót szeretnénk találni az egymást követő személyek bemutatásakor. 

A régmúltba kalauzol bennünket Lukijan Mušicki, Temerin szülötte, korának legismertebb irodalmárja, szerb klasszicista (1777–1837) kapcsolatait ismertetve magyar írókkal. Kazinczy Ferenc nevezetes levele is említést kap, hiszen a magyar felvilágosodás vezéralakja nem véletlenül kereste fel (levelével) Mušickit. Egy nagyon tanulságos kutatás szláv és magyar irodalmi kapcsolatokról, habár szorosabb kapcsolatokat nem ápolt magyar írókkal.

@kc = SZÉCHENYI TEMERINBEN

Majd következik a „legnagyobb magyar” Temerinben. Ismeretes, hogy Széchenyi István nagy lendülettel kezdett hozzá a Duna, majd a Tisza vízszabályozási műveleteinek megtervezésébe. Az Al-Dunán és a Tisza alsó folyásán összesen tíz utazást tett. Egyik útjuk során, 1830. október 16-án betértek Temerinbe, Szécsen Károlyék kastélyába (róluk bővebben olvashatunk a cetlik fejezetben). A temerini látogatást Waldstein gróf, Széchenyi munkatársa is megörökítette. Ebből idéz Csorba Béla a szívünkhöz oly közel álló részletet. Naplórészlet: Szécsen gróf oly kedves volt, hogy egészen Szabadkáig adott nekünk lovakat. Fél 10-kor már Halason voltunk, egész nap egy nagy síkságon mentünk, melyet itt-ott kis völgyecskék szakítanak meg. Rendkívül termékeny itt a föld, a parasztok gazdagok. (Helységek, melyeken keresztül mentünk: Temerin, Sz. Tamás (sur le Canal), K.Hegyes, Topolya, Szabadka, Mélykút, Halas.)

A halk szavú poéta nem más mint Kováts Antal költő, tanító és hírlapíró. Ki volt ez a mára már szinte teljesen elfeledett, busa fejű magyar, akit Szenteleky Kornél terjedelmes nekrológban méltatott. A róla írt ismertetőben, de jobb definíciót használva, a róla írt emlékeztetőben rájövünk az egykori  Magyarország területi nagyságára, illetve arra, milyen nagy kapcsolattartás, ismeretségek léteztek irodalmár, ember és ember között. Kováts Antal egyik korai támogatója az ismert mesegyűjtő és -író Benedek Elek volt. A Kovátsok temerini ragadványneve Csörgő, akik nagy történelmi múltú famíliának számítottak. A család őse még nemeslevéllel rendelkezett. A könyv idézi II. Ferdinánd király által hitelesített és az ő nevében fogalmazott armalis a nemesi rendben történő felemelését indokolja. A Borsod megyei kisnemesi család az 1700-as évek végén telepedett le Temerinben. Érdemes elolvasni a Kováts Antalról írt tanulmányt, hiszen gazdagabbak leszünk nemcsak a temerini jeles emberek életével, de az is kiderül, hogyan válik érdemtelenné a nemesi kiváltságok gyakorlati jelentősége.

E nagy fejezet harmadik rész-címéhez érkezünk, amikor a Szirmai Károly kísértetei című filozófiai gondolatokat olvassuk. Nekem, aki szeretem a görög mitológiát, annyira azonban mégsem vagyok benne jártas, hogy a legapróbb részleteket is ismerjem, nos, Szirmai Károly kísérteteit olvasva segítségül kellett hívnom a szakirodalmat. Filozófiai motívumok sorakoznak a Szirmai-elemzésben (nevezzük így), mégis, ami a legszebb, a kísértet szerető képzete az egész modern irodalmat megfertőzte, és a népköltészetből átkerült a magyar irodalom nagyjaihoz is: Adyhoz, Aranyhoz, Reviczkihez. A bácskai „jelenség” a Tigris évében született.

A mindennapi élet művészei is helyet kaptak a kötetben. Miért nevezem őket a mindennapi élet művészeinek? Mert a legnemesebb anyaggal, a földdel dolgoztak: a nyers anyagból, az agyagból csodákat hoztak létre. A Baranyi házaspár és Kothay Nándor szobrászművészek útjai e kötetben találkoznak.

Ács József lelkes szervezője a vajdasági művésztelepi mozgalomnak. Felkarolta a fiatal képzőművész-palántákat, amiről ma már keveset beszélünk. A hetvenes és a nyolcvanas években elindítja az általa írt Képzőművészeti Levelező Iskolát, kezdők és haladók tanácsadó rovatát. A szerző ezt a publicisztikai írását 1997-ben írta az akkor még fiatalnak mondott TAKT-ról. Arról a TAKT-ról, amelyet ma már a képzőművészet szigeteként is emlegethetnénk. Az 1974-ben alakult Képzőművészeti Kör elindulásáról és a körülötte kibontakozó vitákról, kritikákról szól, illetve összegezi azokat az 1997-ben írt, de soha meg nem jelet írásában.

AZ ÖREGMAJOR EURÓPAI LÉPTÉKŰ SZÜLÖTTJE

A sok tartalmas gondolat között megbúvik egy visszaemlékezés, amely ilyenkor ősszel Csorba Béla gondolatvilágában a temerini Öregmajor európai léptékű szülöttét, Irmédi (vagy Irmédy) Molnár László térképészt idézi. Köszönet a szerzőnek, hogy nem hagyja feledésbe merülni e nemes tudóst, aki nemcsak tudósnak, de embernek is nagy volt. A kötet hosszabb-rövidebb írásokat tartalmaz, de valamilyen szálon mindegyik Temerinhez fűződik, és mindegyik a szerző széles látóköréről ad tanúbizonyságot. Nem felejt el megemlékezni Sörös Béláról sem, akit az 1956-os forradalomban végzett tevékenysége tesz mártírrá. 

Hályogkovácsok. Csorba Béla Harkai Imréről emlékezik meg. Szerepvállalásáról a temerini népi építészet kutatásában. Nagy hangsúlyt kap a tudományos gondolkodásmód és a kutatómunka összefüggése. Imrével azért volt jó dolgozni, mert mindig rendszerben gondolkodott. Nos, ha erről a gondolkodásmódról szeretnénk többet megtudni, feltétlenül olvassuk el a Hályogkovácsok bátorsága című fejezetet.

S a könyv nem lenne hiteles, ha Csorba Béla nem örökítette volna meg a temerini táncházmozgalmat, amely Temerinben született és indult térhódító útjára immár három vagy még több évtizede. Megtudhatjuk a papírra vetett visszaemlékezésből.

Végezetül ismétlem önmagam: ez a könyv nem tudományos kutatásokat foglal magában, de mégis tudományos. Talán mindvégig szubjektív, hiszen a szerző gyakran személyes meglátásokat közöl, de bizonytalanságot véletlenül sem. Amit Csorba Béla a Kuffervizitben megjelentetett, az a minimum, amit tudnunk kell egy dél-bácskai település múltjáról.

„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”

Csorba Béla: Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé

Évek óta megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem Csorba Béla köteteinek sorát, melyeknek együttese évszázados kisebbségi sorsunkról és történelmünkről olyan alapos és körültekintő számvetést nyújt, amely őszinteségében egyedülálló és példa nélküli szülőföldünkön, a Délvidéken. Ő az a temerini ember, aki otthona küszöbén állva tekint széjjel a Bácskaságunk közeli és távoli valóságában, kezével és szívével egyszerre tapintja, érinti meg a halódó világ többnyire takargatott és rejtegetett sebeit. Csorba Béla az otthonosság igényével méri veszendőnek indult értékeinket, kincseinket, és a még megmaradt, megtartó szeretet hőfokát egyaránt, olvassam akár az Ez olyan mondás (2016) című helytörténeti munkáját, a Temerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéből (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című kötetét, vagy a közösségi emlékezet általa felgyűjtött, megszerkesztett és kiadott Koczka József naplója (1914) (2014) című világháborús dokumentumát, az Ökrész Károllyal együtt gondozott „Pedig én katona akartam lenni” – K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 (2014), a Makrai József verses hadifogolynaplója (2017), vagy megrendítő kötetét, A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában (2016) című könyvét, amely a Lágerfüzetek 1. fejezeteként jelent meg. S akkor még nem szóltam a szerző azon erőfeszítéseiről, amelyeket az 1944–1945-ös partizánvérengzés történéseinek föltárására fordított. Mindezek Csorba Béla közelmúltban végzett írói, történetírói munkáját dicsérik, belátható fejezeteiként annak a hatalmas opusnak, amely – feltevésem szerint – ma már a két tucatnyi kötetet is meghaladja.

Mindezek végiggondolására utolsó könyveinek egyike, a Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé (2017) című munkája adott alkalmat, amelynek írásai kisebbségi sorsunk tragikus emlékeit idézik meg, ismételten hangsúlyozva: a délvidéki magyarság soha nem gyógyuló fájdalmát az évszázados kisebbségi sorsa okozta gyötrelmek jelentik. A „…szalmaszálon bukdácsol a sorsunk…” – A délvidéki magyarok és az 1923-as választások az újvidéki Vajdaság című napilap tükrében című írásában találóan idézte Svetozar Pribičević oktatási miniszter erőteljesen kampányízű kijelentését, aki hangsúlyozta: „Mi jugoszlávok […] nem akarjuk a nemzeti kisebbségeket kulturális jogaiktól megfosztani; sőt, ellenkezőleg, a magyaroknak és a németeknek elemi és középiskolákat adunk, ahol a gyermekeiket anyanyelvükön taníthatják. A politikai és gazdasági jogokban a szláv lakosokkal egyazon elbírálás alá esnek, mert az állam az egyenlőség, szabadság és a jogrend alapján áll. A magyaroktól és a németektől csupán annyit követelünk, hogy lojális állampolgárai legyenek államunknak.” Elhangzott mindez 1923 tavaszán, amikor javában folyt az agrárreformnak nevezet kolonizáció, a magyar földek kisajátítása, azok dél-szerbiai, montenegrói és hercegovinai „passzív vidékek”-ről betelepítettek javára történő átjátszása, a magyar javak konfiskálása, az értelmiség – köztük a tanítók és tanárok – hivatalvesztéssel együtt járó elüldözése, az iskolák és a kultúrintézmények felszámolása. A „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című tanulmány szerint a bácskai magyarság elszegényedése a nyilvánvaló nemzeti elnyomás következménye volt; a királyi Jugoszláviában az 1930-as évek elején a földnélküliek többsége, 41,41%-a magyar, 10%-a német nemzetiségű volt. A Bácskában minden tizedik magyar számított föld és nem egyszer ház nélküli nincstelennek. A statisztikák azt is elárulják, hogy a 36 944 vajdasági kivándorló közül 15 040 volt magyar, 20 083 német, a többi más nemzetiségek soraiból került ki. Csorba Béla megállapítja: „A kivándorlási láz veszélyeit, a magyarság lélekszámának további gyors csökkenését, ezáltal az itthon maradottak gazdasági, kulturális és politikai befolyásának meggyengülését azonnal felismerte mind a politikai, mind az értelmiségi elit, azonban nem tudta hatékonyan befolyásolni a folyamatokat.”

Hogy milyen hatalmas mértékben szűkültek le a magyar politikai és értelmiségi elit közösségépítő lehetőségei, arról a szerző több tanulmányában is számot adott; Sinkó Ervin, Csuka Zoltán és Illés Sándor pályája néhány epizódjának bemutatásával bizonyította a létező szerb terror mindent átfogó erejét. A Petőfi a Vajdaságban – Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról című tanulmányában Csorba Béla idézte Dettre János szavait, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül, alig tehetett egyebet. A Délbácska című lap megfogalmazása szerint: „Nálunk nincs hivatalos ünnep – mi még az örömben sem vagyunk egyek – ezért a mai éjjel néhány percét mi valamennyien fordítsuk arra, hogy egyetlen szál gyertyát égessünk a halhatatlan Petőfi emlékére.” Hány gyertyának kellett volna az elmúlt száz év során jeleznie kiszolgáltatottságunk feneketlen mélységeit?! Történik erre utalás a Koldusok a temetőkapuban – A háború utáni jugoszláviai magyar sajtó a titói lágerek lakóiról című tanulmányban is, ahol azonban a tanulmányíró már a Szabad Vajdaság azon újságíróit is megnevezte, akik „szigorú, de egyben igazságos” büntetésnek nevezték a járeki haláltábor létrehozását, és a Csúrog magyar lakossága elleni genocídiumot. E tragikus években a lakájok sorába tartoztak a politikai elit olyan magyar „jelesei”, mint Saffer Pál, Hock Rezső és Gál László. (Meg persze sokan mások, akiknek néven nevezését már csak a kegyelet tiltja.) Mindeközben újra kezdődött – vagy csak folytatódott – a Vajdaság „régóta tervezett, de a királyi Jugoszlávia idején félbemaradt gyarmatosítása” is.

Megindító olvasmány Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete, melynek írásai bekezdésenként figyelmeztetnek a veszendőség küszöbeink előtt tátongó, feneketlen mélységeire. És persze az emlékezés, a lélekmentés hatalmas feladataira is.

Temerini örökség

Csorba Béla: Kuffervizit

A minap egy interjúkötet kapcsán a Kárpát-medencei magyar kisebbségkutató műhelyek működéséről, programjaik megvalósításának körülményeiről értekeztem e helyen, s bizony látnom kellett, a tudomány az elmúlt évtizedekben az irodalomközpontúságtól hatalmas utat tett meg a „matematizálhatóság” felé, ami alatt minden bizonnyal az egzaktságra való törekvést kell látni és érteni. Hogy ez javára vált-e a mai Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi közösségeknek – ezt bizony nem tudom, az viszont elgondolkodtat, hogy a helyzetjelentésekbe mindenütt belekönyököl az eladhatóság, a tudomány piacképességének kérdése. Persze, lehet az én személyes gondom, ha nem elégszem meg a kisebbségi sorshelyzetek történeti leírása helyett felkínált felettébb elvont statisztikai, szociológiai, kultúrantropológiai fejtegetésekkel, végső esetben azonban mégis csak arról van szó, hogy immár évszázadnyi ideje, hogy (Cseh)szlovákiában, Romániában, a Kárpátalján és az egykori Jugoszlávia utódállamaiban a magyarok százezrei keresik a kibontakozás, az érvényesülés lehetőségeit, s rajtuk vajmi keveset segítenek a tudományos műhelyekben gyártott elméletek, magyarázatok és „értelmezési kísérletek”.

S mert hajthatatlan vagyok, maradok a történetírás kínálta helyzetértelmezések hagyományos rendszerében, rendületlen elszántsággal keresem azokat az „adattárakat” – leírásokat, tudósításokat, közleményeket –, amelyek „dédszüleink és az ő elődeik viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli, vagy éppen tragikus fordulataihoz” kötődnek. A leírást, e meghatározást Csorba Béla Kuffervizit (2018) című kötetének Temerin krónikájához (1851–1918) című fejezetéből vettem, melyben a szerző szülővárosa történeti kronológiájának egy fejezetét kínálja az érdeklődő olvasónak. A jelzett hét évtized előzményeként Csorba Béla szót ejt Temerin 1848 augusztusában, a szerb szabadcsapatok által történt felégetéséről, melynek során a lakosság többsége elesett az önvédelmi harcban, míg másokat menekülés közben gyilkoltak meg a fosztogató szerb lázadók. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasom a döbbenetes leírásban. Sanyarú magyar sors – 1923 címmel pedig – a történelem kronológiai rendjét követve – a könyv írója a „délszlávországi agrárreform” rettenetes következményeit mutatja be. Mondanám: otthonaik felégetésétől a birtokaik elkobzásáig, az üldöztetéstől a kifosztásig terjed a temeriniek – és velük a Délvidék valamennyi magyar közösségének – csaknem két évszázados történelme. Árnyak, alakok, szellemek suhannak az időben, ahogyan az – a város jeles személyiségeinek megidézésekor – a kötet következő fejezetének címében olvasható. Lukijan Mušickitől, a szerb irodalmi klasszicizmus jeles alakjától a pályatárs Sziveri Jánosig és Harkai Imréig terjed a megszólítottak-megidézettek népes serege. Vitkovics Mihály az 1810-es években írt levelében arra biztatja a pályatársat, írjon a déli vidékek életéről: „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utókorra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historikus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (…) hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.” Mint ahogyan százhetven évvel később az élet nyomait, menthető értékeit igyekezett felkutatni Temerinben Harkai Imre is, amidőn az építészeti emlékek gyűjtésekor a hagyományt igyekezett „a maga, még ha csak pislákolóan is megnyilvánuló elevenségében értelmezni […], mégsem a hamut, hanem a parazsat kereste”. Történt mindez az 1980-as évek elején, amikor a jugoszláv hatalom az évszázadok során kialakult hagyományos városszerkezet felszámolásával (ismét) megmutatta, hogyan lehet „halálos sebeket ejteni egy kisebbségi léthelyzetű magyarok által lakott település élő szervezetén”. A hagyományos, paraszti szalagtelkek felparcellázásakor ugyanis megtörtént az addigi etnikai homogenitás fellazítása is.

S miközben idegen katonák vetettek tüzet a temerini otthonok zsuppfedelére, miközben emberöltőnyi gyakorisággal fosztották ki a Délvidék magyarjait, Temerinben – ahogyan másutt is –, csodálatos alkotói pályák teljesedtek ki. Kováts Antalt Csorba Béla meghatározása szerint „halk szavú poétaként” ismeri az utókor, aki újságcikkeiben „gyakran fordult a népélet, a paraszti világ, a még élő néphagyományok felé”, Illés Sándor pedig – akit ugyancsak menekülésre kényszerített a bevonuló partizánok kegyetlensége – hírnökeként a rettenetes időknek, az elsők között adott hírt az ártatlan délvidéki magyarok ezreinek legyilkolásáról.

Csorba Béla Kuffervizit című könyvében – egyszemélyes intézményként – az elmúlt két évszázad tragikus történéseinek néhány jelentős eseményéről ad számot. Még sincs ő egyedül a hagyományápolók sorában. Harkai Imre tudósi pályáját bemutató Hályogkovácsok bátorsága című írásában mutatott rá: Temerinben az 1973/74-ben megalakult Irodalmi, majd Művelődési Kör programcéljai között ott található a népi építészet kutatása is. „Az egyesület tagsága jórészt lelkes, új eszmékre fogékony középiskolásokból, egyetemistákból, fiatal szakmunkásokból toborzódott, akiket egyformán érdekeltek a neoavantgárd törekvések és a néphagyományok, Heidegger és a neomarxizmus, a free jazz és a Magyar Népzene Tára, a strukturalizmus és a helyi hiedelmek, Krúdy Gyula és Meša Selimović, a konceptualizmus és a népi juhászat… Ebből a színes, eklektikus zűrzavarból sok jó kezdeményezés született.” Ebből a mozgalomból teljesedett ki a TAKT, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor hatalmas értékmentő és értékteremtő munkássága is. Egy műhely, egy alkotói közösség, mely ma is többnyire a történetírás hagyományos eszközeivel él.

„Afelett sokszor harcolást töttek”

Levél-féle Csorba Bélának 70. születésnapjára

Azt hiszem, abban az 1983. esztendőben közülünk senki sem gondolt a boldog, békés öregkorra, akkor csak a holnapot szerettük volna megérni – ha nem is derűben, de békében és egészségben. S lám, most csöndes békességgel a lelkemben elmondhatom: Isten éltessen, és tartson meg a szeretetében 70. születésnapod alkalmából! Azt már ifjú éveinkben megtanultuk, egy kóbor kutyával mindig több jár a nyomunkban, mint amiről a házunk kapujának környékén tudtunk, vagy amire számítottunk, de ha már a nyomunkba szegődött, annak biztos oka van. Nem véletlenül panaszolták a Forum-ház akkoriban felettébb szektás berkeiben: „mondhatunk mi bármit ezeknek a mai fiataloknak, olyan az, mintha fitymát hánynánk a falra!” Ha most belegondolok, megborzongok: Teremtő Ég! Felügyelőinknek hány fitymájába került, mire mi eljutottunk az öregség küszöbére! De határozottan boldog vagyok, hogy a régiek közül is akadnak még, akik előtt ma, 70. születésnapodon felköszönthetlek! A makacsságunk, az elszántságunk végül, valahol – érdemeik ellenére – nekik is köszönhető. Egész eddigi életünk abból állt, hogy folyton menekültünk a hitványság, a hitvánnyá válás általuk fölkínált lehetőségei elől!

Ifjúkori „lázadásunk” nem volt egyéb, mint útkeresés, a felszabadulás lehetőségének keresése. Akkoriban, az 1980-as években azt mondták ránk, minden létező értéket tagadó, fölforgató „elemek” vagyunk, hogy képtelenek vagyunk fölismerni és értékelni az irántunk tanúsított társadalmi, de főleg politikai jóindulatot, hogy nem fogadjuk el a bölcsnek, megfontoltnak vélt tanácsokat, és a boldogulásunkat szolgáló útmutatást. „Mert mi vagyunk a hasadás a tudaton” – fogalmazta meg helyettük a lényeget egykori társunk, Sziveri János. Az alapvető hiba abban volt, hogy annak a világnak, a poszt-titói kommunista korszaknak a túlélési lehetőségek tekintetében nem voltak hiteles megszólalói, véleményformáló hatalmi képviselői. Nem volt egyetlen egy sem! Ami ennél sokkal fájóbb: humánum tekintetében nekünk nem voltak hiteles tanítóink, tanáraink sem. Maradt hát a számunkra egyedüli menedéknek a tisztességes családi hagyományok világa. És maradtak a pályatársak, akik olykor a példájukkal, vagy ha mással nem, a tekintetükkel is bátorítottak, biztattak bennünket.

A tisztességes családi hagyományok világában pedig azt tanultuk, hogy minden este szellemben és lélekben gyarapodva térjünk haza otthonainkba, mert akkor másnap reggel könnyű álommal ébred az ember. Arra nem emlékezem, hogy erről esett-e szó közöttünk, akkor induló, fiatal nemzedéktársaink sorában! Azt hiszem, mi a soha néven nem nevezett gesztusokból, a példákból tanultunk. És miközben ifjúi lendülettel, vakmerőnek vélt elszántsággal látszólag a jövőbe menekültünk, a maga pazarló gazdagságában fölfedeztük a múltunkat. Mondanám: mi olyan bátrak voltunk, hogy nekiiramodásunk során meg sem álltunk a múltunk hatalmas birodalmáig. A reszkető-remegő félelemről árulkodó pártszólamok valóságából mi könnyed lendülettel jutottunk el az akkor éppen gazdátlan örökségünk világába: nemzeti történelmünk beláthatatlan térségeibe. Jó volt megtérni oda! Példáját találom ennek a hazatalálásnak bármelyik felütött könyvedben, legyen szó akár a Temerini néphagyományok (1988), a Még azt mondják, Temerinben… (1997), a Hol vette a király a várát? (2006), vagy az Ez olyan mondás (2016) című néprajzi, vagy a Puskalövés nélkül (2009) az 1944–1945-ös partizánvérengzésről szóló tanulmányokat tartalmazó Szétszórt csontjaink (2011), a Kérdések és látleletek (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című történeti munkáidról. Mint ahogyan az is tény, hogy a Források a Délvidék történetéhez I–III. (1997–1999) című három könyvedben te adtad a kezünkbe az első délvidéki történelmi olvasókönyvet. A Kováts Antal temerini tanító írásainak gyűjteményével, a Pótvásár Temerinben (2019) című könyveddel pedig ismételten arra figyelmeztettél bennünket, a közösségünk történelme semmivel sem pótolható, élhető és birtokolható tanulságokat kínál a számunkra.

A modern emlékeztetőben olvasom: Csorba Béla vajdasági magyar publicista, tanár, politikus, néprajzkutató, költő, az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Én úgy vélem, Csorba Béla ma a leghitelesebb tanítóink egyike, aki – nem mellesleg –, mindenkor türelemre intett és nevelt. Írói-tanítói minőségedben tartson meg kegyelmében a Gondviselés!