IN MEMORIAM - CSORBA ISTVÁN

(1935–2010)

Talán ő volt vidékünk utolsó igazi hírlapírója, akire nem az újságírói minősítés illett, hanem ez a lassan kikopó kifejezés, amely arra utal, hogy a betűvetőknek abba a kategóriájába tartozik, amely hírrel látja el a lapot és annak olvasóját. Nem volt köztünk versenytársa a hír megszerzése tekintetében. Igazi nagysága ebben volt, noha a megszerzett információ megírásában is az elsők között tartották számon a szerkesztői. Megvolt a maga módszere, hogyan lehet új információhoz jutni. Az volt a szavajárása: „Hírért hírt”. Vagyis ha te tudsz valami újdonságot, azt elmondod valakinek, olyannak, akiről feltételezed, hogy neki is van valami exkluzív értesülése. A hatvanas évek közepén – lényegében még kezdő hírlapíró korában – egy alkalommal azt súgta a hozzá legközelebb állók fülébe, hogy letartóztatták Aleksandar Rankovićot, a Jugoszláv állam teljhatalmú és félelmetes hírű belügyi felelősét. El sem akartuk neki hinni. Persze jó volt az értesülése. Jóval később tőle hallottunk először arról, hogy Tito felesége, Jovanka kegyvesztett lett. Ezek annyira képtelen híreknek tűntek, hogy csakugyan nem lehetett elhinni őket.

A hírt megszerezni csak úgy lehet, hogy a hírforrásnak mindig a közelében kell lenni. Ő ezt tette. Akkor jutott karrierje csúcsára, amikor a tartományi vezetők tengelyt akasztottak egymással abban a kérdésben, hol legyen az Újvidék–Belgrád autóút nyomvonala. Éveken át látta el az erről folyó vita híreivel a napilap olvasóit. Pertubarátságba jutott a tartományi, a köztársasági meg a szövetségi illetékesekkel, s cserélgette velük értesüléseit, aminek a Magyar Szó olvasói örültek a legjobban.

A szakmát a legjobbaknál tanulta. Azok ugyan nem olyan személyek voltak, akikre hivatkozni lehetett volna, megbélyegzettek voltak ugyanis, mert a korábbi rendszerekben is jó újságírók voltak, ez pedig a mi korunkban nagy hátrány volt azok számára, akik hírnevüket nem a kommunista ideológia terjesztése révén szerezték. Két embert szokott emlegetni, akik őt bevezették a hírlapírás rejtelmeibe: az egyik a moholi születésű Muhi János volt, a másik pedig a nagybecskereki Kollin József. A Magyar Szóban egyiküknek a neve sem jelenhetett meg, a szerkesztőség beavatott tagjai azt is tudták, miért. A többségnek érthetetlen volt, hogy a rezsim használja őket, sőt kihasználja, még arra is, hogy a fiatalok képzését rájuk bízzák, cikket azonban inkább csak álnéven írhattak. Akiket ezek ketten arra érdemesítettek, hogy bizalmukba fogadják, azok voltak a lap legjobbjai. Csorba István mindkettőjüknek bizalmas barátjává lett.

Igazságérzete főleg abban nyilvánult meg, hogy hírként csakis az igazat és a valót írta. S ha néha ezt nem tehette, összeesküvést is szőtt, s elérte azt, amit egyetlen titói korban létező jugoszláv lap gárdája sem: a rossznak vélt főszerkesztőt megbuktatta a szerkesztőség. Egy másik, szintén rossznak minősülőt már nem megbuktatott, hanem szerkesztőséget váltott miatta, s feladta a hírközlésben nagy előnyben lévő napilapot, átment a 7 Napba, ahol persze örömmel fogadták. Onnan ment nyugdíjba.

Vidám volt nyugdíjasnak is, amíg néhány évvel ezelőtt el nem kapta a gyógyíthatatlan betegség. Előtte még megérte élete nagy álmának beteljesülését, hogy cikkeinek gyűjteményéből kötetet állított össze s az megjelent. Toronyiránt, ez a címe. Lényegében ez volt újságírói elve: nem kerülgetni a dolgokat, hanem a lehető legrövidebb úton közölni. Mindenkor méltányolni való hírlapírói elv volt, és maradt.

Kedves küzdőtárs! Híven teljesítetted elvedet. Megérdemled érte a békés örök nyugodalmat.

Az örök lázadó, a nagy liberális

Csorba István 1935-2010A vajdasági magyar újságírás egyik legjelesebb, legeredetibb egyénisége távozott közülünk Csorba István személyében, az örök vizsgálódó szellem, kritikusi alkat, a nagy liberális, Vukovics Géza szavaival élve: az örök ellenzéki, aki szenvedélyesen kereste az igazságot...

Csorba István 1935-2010
A vajdasági magyar újságírás egyik legjelesebb, legeredetibb egyénisége távozott közülünk Csorba István személyében, az örök vizsgálódó szellem, kritikusi alkat, a nagy liberális, Vukovics Géza szavaival élve: az örök ellenzéki, aki szenvedélyesen kereste az igazságot, megvetette a köntörfalazást, s még a ködösítés, mellébeszélés hosszú, kényszerű időszakában is volt ereje és főként bátorsága arra, hogy - in medias res - nevükön nevezve a dolgokat, lerántsa a leplet az igazságról. Amit ő megírt, az mindig közérdekű volt, sokak sorsát befolyásoló. Oknyomozó, exkluzív riportjai példaként szolgálhatnak az ifjú újságíró kollégáknak napjainkban is. Maga a szakma nagy öregjeitől, Muhi Jánostól és Kollin Józseftől tanult, s mindvégig olyan emberekkel barátkozott, akik valamilyen téren a legjobbak igyekeztek lenni. Népes ismeretségi köre, ,,jó orra'' folytán mindig a legfrissebb információkkal szolgált, mert tisztában volt azzal, hogy a másnapos újság már nem újság, hogy az információ igen romlandó portéka, azonnali fogyasztásra termelik, s lehetőleg más gyártókkal együtt kell piacra dobni, sőt ha lehet, másokat megelőzve. Tudta, hogy a sajtó nemcsak tájékoztat, hanem befolyásolja az ítéletalkotást, jelentékeny hatást gyakorol a közvéleményre, közvetve pedig az események alakulására. Ez volt a talán a döntő számára akkor, amikor Brenner János a szabadkai tanítóképzőből a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségébe invitálta ifjú munkatársnak. Ott is maradt majdnem mindvégig napilapunknál, amelynek egy ideig főszerkesztő-helyettese is volt, majd nyugdíjba vonulása előtt a 7 Napba távozott, s lett hetilapunk egyik meghatározó újságírója. Szellemes, ironikus, érdekfeszítő stílusa mindnyájunk számára emlékezetes marad, annál inkább, mert ritka, mint a fehér holló napjainkban az olyan újságíró, aki ezt a fajta, szellemes, olvasmányos, a humor jegyeit is magán viselő, az olvasók körében igen népszerű újságírást műveli.
Olyan kérdéseket mert föltenni az egypártrendszer idején, amilyeneket mások nemigen mertek, olyan inerjúalanyokat kutatott föl és bírt szólásra, akiknek nem volt lakat a szájukon, s a legkényesebb dolgokat is meg tudta, meg merte írni. Olvasmányosan, színvonalasan. Nekem mint lektornak annak idején valóságos felüdülés volt olvasnom a cikkeit, riportjait, kommentárjait a sok sablonos, semmitmondó ,,tudósítás' özönében.
Az újságíró sohasem vonul nyugdíjba, mondogatta, s miután kora folytán megszűnt a napi taposómalomban részt venni, még sok-sok tervet szövögetett a további munkára, de sajnos az alattomos kór évről évre egyre jobban elhatalmasodott szervezetén. Mégis derűs, érdeklődő, bizakodó tudott maradni szinte az utolsó leheletéig. Ha találkoztunk séta közben az újvidéki utcán, sohasem mulasztotta el, hogy elmondjon egy frappáns új viccet vagy egy friss ,,pletykát” az aktuális vezetőség számlájára. Cserébe kért egy másikat...
Isten nyugosztaljon, Pista, tanítómesterünk!

Csorba István évfordulója

1935–2010

Egy évvel ezelőtt halt meg Csorba István, a Magyar Szó, majd később a 7 Nap újságírója. Ennek hírét hivatott terjeszteni ez a néhány sor. Ő alapvető elvének vallotta, hogy hírt csak hírért lehet venni. Fölteszem a kérdést, mit lehet kapni ezért, az évfordulóról szóló hírért?

Egyet bizonyosan: föl lehet idézni Csorba emlékét.

Hét évvel halála előtt, 2003-ban jelent meg élete egyetlen kötete, amelybe vagy hetven olvasmányos írását közölte újra. Újraolvasva őket ismét csak megerősödik bennem a korábban kialakult vélemény: mindenkiről tudni akarta a legfontosabbakat, hogy megírhassa. A már-már elfelejtett Galamb János költőről, az Újvidéki Rádió leghalkszavúbb újságírójáról, vagy éppen a vagy másfél métermázsát nyomó, szalonnás képű Stane Dolanc szlovén politikusról, aki Tito utolsó éveiben, annak nevében szinte egyedül akarta irányítani az országot. Persze fejébe szállt a dicsőség. Nos, a kötetbe emelt egyik tárcában leírta Csorba barátunk Dolancnak azt a gyöngéjét, hogy szerette a hasát. Egyik kedvenc étele a malacsült volt, az rajzolódott ki erősen az arcán. Sokan ajándékozták hát meg malachússal, de hogy senki se lássa, hogyan jut hozzá, gyerekkocsiba rejtve vitte haza. Történt egyszer – írja megidézett volt kartársunk, hogy egy idős néni belekíváncsiskodott tekintetével a nagyapa korú Dolanc által tolt gyerekkocsiba, s rosszul látó szemével meglátván a benne lévőt, hirtelen az szaladt ki a száján: Tiszta nagyapa!

Ki tud ma közülünk ilyen információkhoz jutni uborkafára kapaszkodott mai politikusainkról? S ki tudja megírni úgy, hogy közölni is lehessen?

Kedves Csorba István! Nagyon érezzük a hiányodat, s nem csupán az ilyen történetek terjesztésének elmaradása miatt.