Skip to main content

Csorba Zoltán

író
publicista

A fotó forrása: https://becejski-mozaik.co.rs/specijali/item/5769-mit-csinalnak-a-kisebbsegek

Az általános iskolát és a gimnáziumot (1974) Óbecsén végzi. 1979-ben az Újvidéki Egyetem BTK Francia Nyelv és Irodalom Tanszékén szerez egyetemi diplomát. Újságírói szakosításban 1983-ban a párizsi Ecole supérieur de Journalisme-en részesül. 1979 és 1991 között a Magyar Szó újságírója, szerkesztője, 1989 és 1991 között főszerkesztője. 1991-ben Magyarországra költözik. 1991 óta szabad foglalkozású – újságíróként, fordítóként és tolmácsként dolgozik.

Kiadványok
Szakirodalom az alkotóról
Elolvasom
A homéroszi pletykamester
Szerző

A homéroszi pletykamester

Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs

Akik azon fanyalognak még mindig, hogy napjaink regényéből eltűnt a történet, azok most kellemesen csalódhatnak: itt van sztori. Előrebocsátom – jó sztori.

Pedig a kötet elején igencsak kapkodtam a fejemet, kevés ennyire kusza regényindítással találkoztam életemben – hacsak nem számítom a sajátjaimat, haha –, hat szálon indul a történet, amely szálak között abszolút semmi összefüggést nem talál az olvasó. Egy ideig. Egy francia festő elkezdi az új munkáját, miközben a modelljével cseveg, egy angol gentleman pénztároskisasszonyoknak csapja a szelet, egy brazíliai hajléktalan kifogja a vacsoráját, egy idős pesti úrra ráijesztenek a temetőben, egy vajdasági magyar lakodalmas muzsikus konfliktusba kerül a zenésztársaival… valamint a legfurább és az elején a legkidolgozottabb szál: egy hajó évek óta látszólag céltalanul sodródik az óceánon, rajta a legkülönösebb utasokkal és személyzettel: egy próféta, egy vámírnok, furcsa matrózok, akik közül az egyik mintha ott született volna a hajón, és még soha nem járt volna a szárazföldön… no meg maga Saint-Germain gróf, a híres, állítólag halhatatlan alkimista (ez a homéroszi pletykamester – vagy inkább a szerző az?). Legalábbis ennek vallja magát.

A regénynek kábé a negyedéig tényleg nem tudtam, vajon mit tudok én erről majd írni a recenziómban. Nem mondtam volna rá éppenséggel, hogy rossz, hiszen mindjárt nagyon szórakoztató és olvasmányos, viszont, ahogy mondják, ha a kutya megenné… Aztán egyszerre csak elkezdett róla megváltozni a véleményem. Határozottan megváltozni! A közepétől már egyenesen csodálni kezdtem. Mégpedig azt a bravúrt, ahogyan ezeket a „kusza” szálakat a szerző szépen lassan egymáshoz tereli és összeszövi. Végtelen fantáziáról tanúskodik ez a regény, magam máris várom a következőt – remélem, lesz! (Talán nem ártott volna az elejének a végén újra nekifutnia a szerzőnek – akinek egyébként ez az első regénye, s akit az olvasó elsősorban a Magyar Szó volt főszerkesztőjeként ismerhet –, mert azt így a végén sem érzem túl sikerültnek, úgy tetszik, mintha az író maga sem tudta volna, pontosan mit szeretne kezdeni ezzel a sok történeti szállal. Holott tudnia kellett, ez derül ki a későbbiekből. Esetleg nem kellett volna a fejezeteket ennyire szétdarabolnia. No de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ez egy kiváló regény!)

A nyelvezete egyébként egészen hétköznapi, már-már túl könnyed, „magazinos” – de hát sokkal inkább ez, mint az ellenkezője, a „csinált hermetika”. (Ami viszont kicsit zavaró, az az elég gyakori nyelvhelyességi baki, néhol tárgyi pontatlanság – ami például a szöveg és a lábjegyzet összevetésében tetten érhető –, mindez természetesen lektori és szerkesztői mulasztás.) Különlegesnek mondható a humora is. Jó ideig ízlelgettem, egyértelmű, hogy nagyon egyedi, ám sokáig nem tudtam, tetszik-e. Végül úgy döntöttem, igen. Nagyon is.

No de közelebbről minek is tekinthetjük ezt a műfajt – ha mindenáron be szeretnénk sorolni valahová? Hanem: részint miért akarnánk? Részint azért is jó, mert egyértelműen nem besorolható, hangsúlyozottan egyedi vonásokat mutat. Ennek ellenére természetesen eszembe jutottak más szerzők olvasás közben. Fekete J. J.-íz, mondtam először. Eco!, kiáltottam fel nemsoká. Intellektuális… micsoda?? Krimi? Vannak bűnözők, van bűntény – és a fejezetvégek is krimisen vannak vágva, mintegy a „letehetetlenséget” elősegítve. Történelmi pletyka? Bulvárkrimi? A hősök, különösen a hajón utazók Saint-Germainnel az élen megannyi történelmi, filozófiai, vallási eszmefuttatásba bonyolódnak, lezseren értekeznek jeles történelmi alakokról és eseményekről, közben érdekes módon ez már a második vajdasági regény rövid időn belül, ahol felbukkan Hermész Triszmegisztosz és a Smaragdtábla – és többek között ezért is asszociáltam Ecóra, különösen A rózsa nevére, mert itt sem tudtam egyértelműen eldönteni, puszta műveltségfitogtatás-e ez az intellektuális zuhany (könnyed hermetika?, lehetséges, hogy van ilyen?), vagy azért a cselekményt is előre viszi, ezáltal építve a regényt. De az olvasó végül természetesen „megbocsát”, hiszen a történet sokszor szinte körömrágásig izgalmas epizódjai mellett éppen ezek a részek a legérdekfeszítőbbek.

S ím, ki is futottunk a rendelkezésre álló karakterszámból, miközben szinte egy szót sem írtunk magáról a történetről – a sztoriról –, pedig azért elsősorban ez teszi ezt a könyvet egészen kiválóvá. A három – vagy négy? – rejtélyes festmény története, mely több bűnözőt, illetve a bűn világa által pillanatnyilag elcsábított átlagembert (?) is erősen megmozgat. A világ számos helyén, Angliától Brazíliáig, Budapesttől a Földközi-tengerig… mintha egy James Bond-filmbe csöppentünk volna. Remélem, már ennyivel is sikerült felcsigáznom az olvasó kíváncsiságát. Csak tartson ki a kötet negyedéig, utána már nem fogja tudni letenni, megígérem!

Elolvasom
A Saint-Germain-kód

A SAINT-GERMAIN-KÓD

„Ha olvasna magyarul, Dan Brown is megnyalná mind a tíz ujját a Homéroszi kapocs ínyenc csemegéje után.” – Csorba Zoltán regényéről Fekete J. József írt.

Csorba Zoltán első regényének (Homéroszi kapocs) barokkos alcíme kétségkívül olvasócsalogató: „Izgalmas, szerelmi szálakkal és misztikus fonalakkal átszőtt kalandregény, melynek történetét a szerzőnek a talányos múltú Saint-Germain gróf sugallta egy rózsás ujjú hajnalon”. Színesen váltakoznak benne az összezárt emberek történetei a szabad mozgás során szerzett tapasztalatokkal, az európai helyszínek, köztük francia- és németországi városok. Budapest és a Vajdaság településvilága indiai és afrikai történetekkel gazdagodik, az elbeszélés azonos érdeklődéssel fordul az antikvitás és a XXI. század felé. Van benne kaland, szerelem, enciklopédikus ismeretek keverednek a krimivel, és itt van az az ember, aki egyik kortársa szerint „mindent tud és soha nem hal meg”, Saint-Germain gróf is. Méghozzá nem csupán ihletőként, hanem szereplőként, aki napjainkban is űzi alkimista praktikáit, a maga készítette elixíren kívül egyéb ételt-italt nem fogyaszt, hamis és valós arany előállítására egyaránt képes, ráadásul nagyon szívesen oszt meg történeteket társaival a több ezer évre kiterjedő emlékezetéből.

A gróf alakja már eleve misztikussá teszi a regényt. Ugyanis ő a XVIII. század egyik legismertebb kalandora és diplomatája volt, elkötelezett a művészetek irányában, festett, verseket írt, zenét szerzett, jártas volt a természettudományokban, az orvoslásban, a gyógyszerészetben, valamint elméleti és gyakorlati szinten bírta az alkímia tudományát. Csupán (egyik?) halálának dátuma (1784) ismeretes, származását maga és kortársai is különböző legendákkal övezték, az egyik szerint magyar vér csörgedezhetett ereiben, egyszer ugyanis II. Rákóczi Ferenc fiaként született újjá – hajlama volt a reinkarnációra. Mindez viszont vendégszál a regényben. Miként a látszólag egy egzotikus országba vezető fonal is az: a regényben szereplő Brazília ugyanis egy vajdasági település, ahol a földbirtokos zsebkendőnyi parcellákat adományozott szolgáinak 1924-ben, hogy megtartsa a kivándorlásra készülő munkaerőt. A parasztok ekkor nevezték el a települést Brazíliának, mondván, ha már nem juthatnak el külhonba, legalább képzeletükben legyenek ott.

Csorba Zoltánt eddig újságíróként és szerkesztőként ismerhettük. Íráskészsége vitathatatlan, ez azonban még nem elegendő a jó epikához. Regénye viszont a szerző íráskészsége mellett bizonyítja stílus- és arányérzékét, gördülékeny történetvezetését, előre és visszautaló technikáját, mozaikképző tehetségét, csiszolt történetalakítását, a kíváncsiság feszültségét fönntartó történetmondását, pallérozott nyelvét, a hétköznapi és a misztikus egymásba fűzésének adottságát, a történések és a fölhalmozott ismeretanyag párhuzamos futtatását, prózában kamatoztatott (zenei) kompozíciós ismereteit.

Homéroszi kapocs nem előzmény nélküli a vajdasági szerzők munkái között. Újabban Samu János Vilmos például a sumer, a skandináv és a japán mitológiai világ szereplőit vonta be elbeszéléseibe, a Nettita K. Froese néven publikáló szerző pedig a bölcsességek értelmét kutató asztali beszélgetéseiben a világ különböző tájait megidéző fiktív helyeket és tárgyakat hívta segítségül a történetháló összecsomózására. Valami hasonlót tesz a szerző is hősei beszéltetése során. Már a szövegben megemlített mesterségek is elgondolkodtatók és figyelemkeltők: vámírnok, lőporgyáros, léggömbgyáros, kátránykereskedő. Aztán a rengeteg ismeretlen fogalom, idegen nyelvű, leginkább latin és francia idézet, amelyek a főszövegben eredeti nyelven, a lábjegyzetben pedig fordításban szerepelnek. Ez utóbbiak megtörik a sodró epika lendületét, nélkülük viszont sima krimivé laposodna a mű. Annak bizonyára nem lesz ínyére a regény, aki könnyedén szeretne átszáguldani a szövegen.

A történet ugyanis nem különösebben érdekfeszítő módon indul, a megfontolt elbeszélő mozaikot rak ki az olvasó előtt: elszór apró, egymáshoz látszólag nem kapcsolódó epizódokat, majd belecsippent a homéroszi szálba, teljesen új, odüsszeuszi vizekre evez, merít onnét is. Az olvasó kezdetben kapkodja a fejét, nem lát összefüggést az epizódok közt, ráadásul némelyik (római számmal jelzett) nekifutás önmagában talán nem is érdekli, semmitmondó számára. Türelmetlenebb olvasó a második-harmadik közbevetésnél már vágná a könyvet a sarokba, de a Homéroszi kapocs olyanoknak íródott, akik az elsőtől az utolsó betűig elolvassák a műveket. S az jár jól, aki türelmes.

Az egymástól idegen epizódok olvasás közben bogáncsként egymásba kapaszkodnak, és mintha valaki tenyerében forgatná a kampós nyúlványokkal teli terméseket, úgy változtatják helyüket a történetszálak az epikai játszótéren. Így kerül egymás mellé kikötés nélküli, évtizedes hajóút, vajdasági lakodalom, angol arisztokrata, magyar modell, francia festő, német műkereskedő, indiai matróz és még számos történet. Mindezek és a többi szereplő útjai lassacskán keresztezik egymást a misztikus, kalandos krimiben. Vannak itt titokzatos festmények, különös rokoni szálak, elrontott esküvők, furcsa kapcsolatok, a napfény hatására elillanó aranyrudak, kincseket rejtő kripták, minden, ami egy jó kis kalandtörténet sava-borsa.  Ha olvasna magyarul, Dan Brown is megnyalná mind a tíz ujját a Homéroszi kapocs ínyenc csemegéje után. Azért éppen ő, mert Csorba Zoltán lomhán induló, majd egyre dinamikusabb, feszesebb és sodró lendületre váltó regénytörténete az ő műveihez hasonlóan gazdag műveltségi anyagot mozgat, minduntalan emlékeztet a művészet, a tudomány nélkülözhetetlen közegére, mint az ember természetes lételemére. A könyv mesteri munka, remek olvasmány.

Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs. Tamás István illusztrációival. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 312 oldal, 2250 Ft

FEKETE J. József