Skip to main content

Danyi Magdolna

költő
kritikus
szerkesztő
egyetemi tanár

Az általános iskolát Palicson, a gimnáziumot (1969) Szabadkán végzi. 1980-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázik. 1986 – Bielefeld: az irodalomtudomány magisztere (Paul Celan – metaforikus – főnévi szóösszetételeiről), 1990 – Újvidék: az irodalomtudomány doktora (Költői kifejezésformák jelentéstani értelmezése Pilinszky János költészetében). 1974 és 1980 között az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője. 1981-től 1983-ig ösztöndíjas Bielefelden. 1983 és 1985 között a Híd szerkesztője, 1985-től 2008-ig a Magyar Tanszéken tanársegéd, 1990-től docens.

Fordításkötetek
Elolvasom
A szülőhely vonzásában
(Magyar Szó. 2011. december 19.)

A szülőhely vonzásában

Bordás Győzővel egyetemistakorunk óta ismerjük egymást, úgy is mondhatnám, hogy a kamaszkori – gimnáziumi szellemi érlelődés, alakulás izgalmas kapaszkodói után a kontúrjaiban végérvényesen tisztázott fiatal értelmiségi magatartás, szemlélet birtokában alapoztuk meg barátságunkat, amikor már tényleges műveltséggel és tudással körülbástyázottan gondolkodhattunk, beszélgethettünk választott hivatásunkról. Bordás Győző 1948-ban született, és én, a nála két évvel fiatalabb talán ezért is gondolhatom, hogy ő az elmúlt évtizedekben, melyekben sokoldalú alkotóképességeit eredményesen igazolta, alig változott, úgy élt és úgy dolgozott mindig, ahogyan azt fiatalos etikával kijelölte, vázolta a maga számára.

Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomázott fiatal értelmiségiként a Magyar Szó művelődési rovatának felelősségteljes újságírója, később a Híd, majd a Forum Könyvkiadó szerkesztője, aztán a Forum Könyvkiadó igazgatója volt, a 90-es években pedig a Forum vezérigazgatója, ma pedig a Forum Könyvkiadó nagy tapasztalattal rendelkező szerkesztője és ugyanakkor a Magyar Szó Lapkiadó Kft. megbízott igazgatója.

Azt is mondhatnánk, 45 éve van a pályán, hiszen irodalomtörténeti tény, hogy már gimnazistaként, 1966-ban közli novelláit az Ács Károly szerkesztette Híd, s együtt indul a költőkkel, Jung Károllyal, Utasi Máriával, Podolszki Józseffel, Balogh Istvánnal, B.Varga Lászlóval és prózaíróként Hornyik Miklóssal.

1992-ben jelenik meg első regénye Fűzfasíp címmel, ezt követi 1995-ben a Csukódó zsilipek,egy készülő trilógia első két könyve szülőhelye, Újverbász városka gazdag múltjáról, amelynek varázslatossága, ahogyan a regénnyé nem formált elbeszéléseiből tudhatjuk, minden háborús rombolás ellenére, valamiképpen az ő gyerekkorát is áthatotta. 1997-ben jelent meg az irodalompublicisztikai írásait tartalmazó Üvegház, melyet 2001-ben a Ténta és repesz című követ. 1999-ben jelenik meg a Forum és az Agapé közös kiadásában a Fűzfasíp című regénye német fordításban, Weidenpfeife címmel, melynek fordításáról remek tárcát is olvashatunk a Ténta és repesz című könyvében. S ami semmiképpen nem véletlen: Bordás Győző varázslatos Ú. Városkájának a világában a németség, a német polgárok meghatározó módon vesznek részt. 2004-ben jelenik meg Katonaszökevény című regénye, melyet recenzense, Németh István „kalandregénynek” is mond, s ami Bordás Győző prózájában az elbeszélői magatartás átalakulását is jelenti. A bizonyára létező dokumentumok alapján, de valószínűleg teljes mértékben az író által elgondolt szenvedéstörténet stilizált elbeszélői énje az emlékeiről beszámoló volt katonaszökevény, akinek mesemondását visszafogottan értelmezi és alakítja az író, aki mindvégig őt hallgató kívülállóként van jelen, jóllehet az emlékezés elbeszélői énjének prózanyelvi formációja teljes egészében a szerzőt minősíti, aki kalandos történettel hitelesíti a kigondolt hőst s a világunkban is aktuálissá lett problémát.

Ma Bordás Győző két könyvét mutatjuk be, a szerző meghatározása által dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó Az Úr órája címűt, mely 2009-ben a harmadik kiadását érte meg, és a 2010-ben megjelent, ismét csak dokumentumnovellákat és a művelődéstörténeti írásokat, illetve a vajdasági magyar művelődési élet kiemelkedő művészeiről, személyiségeiről és fontos eseményeiről írott esszéit, beszámolóit tartalmazó, Kertkapu című könyvét.

Bordás Győző írói magatartását jellemezve hangsúlyozni kívánom a prózájában kialakított világok dokumentáris meghatározottságát, amikor a szakértő olvasó sem tudhatja gyakran eldönteni, az értelmezett, leírt valóságrész tényleges valóságtényre alapozott-e, vagy pedig az írói képzelet eredménye. Az elbeszélő a valós világból megidézett hőseit fegyelmezetten, ugyanakkor nagy írói szabadsággal alakítja, hitelesíti számunkra. A szülővárosa múltjáról írt két regényében kialakított két korrajz esztétikai értékét a dokumentáris próza hitelessége és az írói szubjektivitás mindig érzékelhető formáló kedve eredményezi, ami Bordás Győző prózájában sohasem áll szemben egymással. Dokumentum és fikció nála tökéletesen kiegészítik egymást, s ugyanazt az írói célt szolgálják, az eltűnt idő nyomában járva szuggesztíven megidézni, illetve létrehozni azt a világot, amelynek tényei gondolkodását, eszmélkedését gyermekkora óta befolyásolták. Gondolhatunk itt a délnyugat-bácskai városka fejlődésében hatalmas szerepet játszó csatornára, a tiszteletre és szeretetre méltó művelt német polgári lakosokra s az itt élő vagy ide kötődő író és festő hőseire egyaránt.

Bordás Győző prózájának értéke az átgondolt vonalvezetés, a mikrotörténetek lendületes és pontos egymás mellé helyezése és a választékosan kidolgozott részletek, leírások, melyekben nem egyszerűen az élvezetes prózanyelv mondatait szemlélhetjük, hanem minduntalan a prózaíró tudásáról kell gondolkodnunk, honnan e sok-sok meggyőző részlet, mely tökéletesen hitelesíti számunkra az emberi világokat a maguk összetettségében, teljességében és kitüntetett egyediségében. Bence Erika Bordás Győző prózáját hagyományosnak minősítette, s mint ilyent értékelte, én mégis prózanyelve újszerűségét, világokat varázsoló erejét szeretném hangsúlyozni. Úgy gondolom, a dokumentaritás ténye kihívást és biztonságérzetet kölcsönöz írói tehetsége számára, hogy a maga képzeletét és szemléletét fegyelmezetten, ám öntörvényűen kibonthassa, érzékeltethesse.

Külön szeretném itt hangsúlyozni írói bátorságát, ahogyan megrajzolja a kivételesen értékesnek tartott Pechán József festő alakját, megjelenítve képei festését is az esszében is gondolkodó prózaíró képzeletével. Hasonló összetettséggel működik írói képzelete Sztankovics doktor, azaz Szenteleky Kornél prózahősként való megjelenítésekor, személyesítésekor is, szubtilis gondolatisággal idézve meg a vajdasági magyar irodalom szervezőjének nagy alakját. Az elkötelezett és művelt prózaíró a maga szubjektív szellemi kötődéseinek vonzereje által alkotóan és hitelesen tudja láttatni a vajdasági magyar művészet e hozzá közel került képviselőit, értelmezve írói, művészi világlátásukat is, vállalva a művészregény kérdéseit, és regénye részleteiben meg is valósítva azt.

Bordás Győző prózanyelvében a magát tényszerűnek állító életteljesség és varázslatosság Szenteleky „helyi színek”elméletének öntörvényű és sikeres megvalósítása. Írói magatartásának fontos eleme a világ, az élet értékeivel és külön a maga szülővárosával szembeni, természetszerűen kötelező tisztelet és szeretet. Slavko Mihalić horvát költő verssorát idézném: „Én szeretem a világot.” Úgy gondolom, ez az értelmiségi, írói magatartás segíti őt szülővárosa szuggesztív történelmi képének a megalkotásában és gyermekkori világa felmutatásában is. „Nem győztem csodálkozni a régi békebeli Bácska boldog világában, s ezt a hangulatot éreztem ki a Te írásodból is. Nagyon finom hangon szövődött aztán tovább a meséd, föltehetően egy hosszabb történet kezdeteként, amelynek folytatását nagy érdeklődéssel várom. Gördülékeny előadásod és a Lust zum fabulieren fölényesen könnyed előadásodban meglepett” – írja neki 1990 augusztusában keltezett levelében Herceg János.

Dokumentumnovellái Az Úr órája és a Kertkapu című köteteiben ezt az írói magatartást hitelesítik, például Ami Jézusunkcímű remek novella a verbászi Sigmund Bachmanról, azaz Bachman Zsigáról, aki 1893. június 3-án elindult, s közel két év alatt körbekerékpározta a Földet. Hazatérte után azonnal tagja lett a Magyar Kerékpáros-szövetségnek, „és ha nem kap tüdőgyulladást, a válogatott tagjaként ott lett volna az athéni olimpiai játékokon is”, az első Tour de France-on összesítettben hetedik helyezést ért el, és az ugyancsak első Giro d’Italián a bírói testület tagjaként vett részt, hogy majd 1914-ben az általános mozgósításkor Verbászon az elsők között hívják be meghalni, ahogyan ő mondja: „megdögleni”. A békebeli, csodálatosan szép történet a tartalmas és sikeres életet élő erős emberről, a kerékpározó Zsigáról a szülővárosi élet kultikus gazdagságát példázza, azzal, hogy a legendás hős életének legdurvább befejeződését is megfogalmazza.

Több dokumentumnovellájában az író a maga gyermekkorát, kamaszkorát, esetleg fiatalkorát átható dolgokról, eseményekről és történetekről beszél egyes szám első személyben. A Pilvaxcímű remek novellájában összetett, morbid, szomorú történetet mond el az 1848-as magyar forradalomért lelkesedő, azt 1912-ben a budapesti Pilvax kávéházban ünneplő, majd az első világháborúban megsebesülő és megvakuló apai nagybátyjáról.

A személyesen átélt történetek között elsőként említem Akisasszonycímű novellát, melynek értékét ismét csak a szülőhely újkori gazdag világának a hiteles megmutatása eredményezi, részleteiben feltárva a Zágrábban egyetemista Bella kisasszony és családja életét, valamint felmutatva önmagát, a helyi kertész flora boy fiát, aki rejtetten hódol a szép egyetemista kisasszony nőiességének.

Írói világában összetett téma a kert és a kertészkedés, és szeretném azonnal megállapítani, hogy a szülőhely világának, lakói életének a gazdagságát látom abban is, ahogyan a kertész apa a maga virágaival jelen van szülővárosában, és ahogyan a kamasz fiú házhoz hordja a megrendelt virágokat.

Mindkét könyvben egy-egy elbeszélés foglalkozik a kertparadicsommal.A Kertünkbenés a Ruszkuszcímű elbeszélések részletesen, választékosan érzékeltetik kertjük színpompás szépségét, és magyarázzák az édesapa „kertésztudományát”. Testvéreivel egy szakszerűen rendezett kert mellett nőtt fel, közvetlen kapcsolatban a kerti világgal, munkálkodva is édesapja mellett, aki mindent tudott a virágokról. Az emlékező író azt állítja, nem szerette ezt a kertparadicsomot, amely azonban befolyásolta eszmélkedését. „S itt a rózsakertben éreztem meg azt a misztikus szimbolikát, amely, mondjuk, a kert és a kép között van” – írja. A Ruszkuszcímű novellában az édesapja által megtervezett és kiépített sírkertet idézi fel, miközben a sírkert lakóiról, a német és zsidó sírok elhanyagoltságáról s a külföldi rokonok levélben történő ruszkuszos virágcsokor-rendeléseiről is beszámol, s egyúttal kortörténetet is ír.

Tanulságosnak tartom, ahogyan a Családcímercímű elbeszélésben beszámol nemesi családfájáról. Biztatás lehet ez minden ember, illetve minden olvasója számára, hogy, eltekintve a nemesi címertől, mindent meg akarjon tudni őseiről.

Az Úr órájacímadó remek elbeszélésében a gyermekkori karácsonyokról ír, amikor testvéreivel „Öt angyal ült áhítozva és vágyakozva a konyhaasztal körül [4] s addig be nem ment közülünk senki a nappaliba, míg meg nem szólalt kintről a »Jézuska csengője«, mely apám tejes csészéjéből és kiskanalából állt.” Ezt az áldott karácsonyi hangulatot tudja fokozni a tündéri történettel, miszerint második szomszédjuk, a helyi szerb pap unokája nagyon kedvelte a katolikus karácsonyt, és rendre átment hozzájuk, és „Mi sem természetesebb, hogy szerb karácsonykor mi is fölsorakoztunk náluk, szüleinél, és soha, de soha nem éreztem, hogy az 1:5-ös arány terhükre lett volna. Sőt.”Így jut el a meghitt karácsonyi elbeszélés a nagy szakállú, jóságos pópárólvaló beszédhez s feleségével együtt a kilencvenen is túlbekövetkezett, rendkívül méltóságteljes haláluk elbeszéléséhez. Az ilyen életélmények – olvasóként is – otthoniassággal és teljességérzettel hatják át emberi világunkat, ha veszteségérzeteink sokasodnak is.

Bordás Győző esetenként a legszabadabban viszonyul az elbeszélés műfajához, feloldva benne nemcsak a dokumentumértékű tényeket, hanem az irodalmi vagy művelődéstörténeti esszé szempontjait is, az önkifejezésés a kijelölt téma feltárásánaka céljával. Így formálja a Levél a túlvilágra, Márai Sándornakés A 200. májuscímű elbeszéléseit.

Ez a több szempontú magatartás teszi élvezetessé és tartalmassá beszámolóit egy-egy fontosabb eseményről, mint amilyen Huzsvár László megyés püspök aranymiséje volt Nagybecskereken, vagy a sziváci Szent István-nap 2007-ben Az egy jubileumrólés a Galamb a miséncímű írásaiban.

Baranyiné Markov Zlata képzőművésszel készült interjúja nem szabályos interjú; Markov Zlata önmagáról és Baranyi Károlyról mesél a barátnak, rendkívül élvezetes és tanulságos módon.

Bordás Győző jegyzetei és alkalmi írásai legtöbbször irodalom- vagy művelődéstörténeti esszéként is olvashatók, melyek, ahogyan Németh István írta a könyv fülszövegében, „irodalomtörténetünk szempontjából dokumentumjellegű értékeket hordoznak”.Nagy tárgyi tudással és szakmai hozzáértéssel világítja meg Szenteleky Kornél írói magatartását, felhívva a figyelmet egy ma is játszható színművére, kapcsolatát Pechán Józseffel; jellemzi és értékeli a Forum Könyvkiadó által hasonmás kiadásban megjelentetett Kalangya 1936-os Kosztolányi-számát. Nagy szakértelemmel számol be a budapesti Művészház megalapításának 200. évfordulóján nyílt kiállításról s a Művészház első nagy fontosságú kiállításairól és kapcsolatairól a vajdasági magyar képzőművészekkel, és írását olvasva a nem szakértő, de tanult olvasó teljes értékű eligazítást kap. Elmélyült szakértelemmel eleveníti fel Nagyapáti Kukac Péter alakját és értelmezi képeit, s leírja, hogy tudomást szerzett Nagyapáti képeinek gyűjteményes kiállítása tervéről Topolyán születése centenáriumi évében.

Tanulságosak irodalmi tárgyú írásai is, például Szeli István Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjáracímű könyvéről írt ismertetője, valamint megemlékezései irodalmunk elhunyt nagyjairól: Fehér Ferencről, Pap Józsefről, Bosnyák Istvánról, Bori Imréről és Kalapis Zoltánról.

Bordás Győző mindig szakszerűen tájékoztat, ugyanakkor az irodalmár, a szerkesztő személyes érdekeltségének a hitelével is, ami vonzóvá és élvezetessé teszi művelődési tárgyú írásait. Írásaiban mélységes elkötelezettséggel védi a vajdasági magyar művelődés értékeit.

Szerző
Egyszer valahol kék volt a tó
(Híd. 76. évf. 2012. május., p. 9–15.)
Szerző
Az élőbeszédet idéző nyelvi formák Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verskötetében
(Hungarológiai Közlemények. 43. évf. 2012. 2. sz., p. 93–109.)
Szerző
Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt. In. Kortárs. 1994/1. sz.
Szerző
Az agrammatikus nyelvi modell
(Új Symposion. 1971/78.)
Szerző
A nullponton formálódó konkrét költői nyelv. In. Új Symposion. 1972/89.
Szerző
Áthúzott versek. In. Új Symposion. 1973/94.
Szerző
A személyiség védelmében. A Kuplé megközelítése. In. Új Symposion. 1976/130–131.
Szerző
Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés?, úti esszék;
(Új Symposion. 1973/93., p. 592–594.)
Szerző
Honfoglalás. In. Magyar Szó. 1972. március 18.
Szerző
Ember és táj Brasnyó István költészetében
(Új Symposion. 1970/60.)
Szerző
Brasnyó István költői szociográfiájáról
(Új Symposion. 1974/116.)
Szerző
Az irodalmiság semmitmondása
(Új Symposion. 1979/168.)
Szerző
A vers környékén
(Új Symposion. 1973/103.)
Szerző
Jegyzet Gerold László művelődés-szociográfiai tanulmánykötetéről
(Létünk. 1971/1.)
Szerző
Elfeledett szavak zuhataga. In. Magyar Szó. 1985. május 25.
Szerző
„Milyen mély is a szó”
(Új Symposion. 1970/67.)
Szerző
Hangkeresés, élményiség megtorpanásokkal
(Új Symposion. 1977/146.)
Szerző
A tiszta emberség s a nyelvi tisztaság könyve
(Új Symposion. 1973/101–102.)
Szerző
Milkó Izidor „aforisztikus írmodora”
(Tanulmányok. 1973/6.)
Szerző
Írás és történet viszonya. A készülődés és Az út két oldalán c. novella elemzése alapján. In. Képes Ifjúság. 1971. március 31.
Szerző
Szirmai Károly versei
(Híd. 1991/4.)
Szerző
A költői személyesség intenzitása (Tolnai Ottó: Gyökérrágó)
(Híd. 1986/6.)
Szerző
Nyílt kritikusság
(Új Symposion. 1975/119.)
Szerző
Tézisek a Réják olvasásához
(Új Symposion. 1977/143.)
Szerző
A lehetőségek költője
(Új Symposion. 1974/113.)
Szerző
A leírás Bogdán Antal metanovelláiban
(Új Symposion. 1972/83.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Csodák, kéreg alatt. In. Bányai János: Könyv és kritika II. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Okos fegyelem. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Mind pontosabbnak lenni. In. Misao–Gondolat. 1976. március 9.
Szerző
A kert visszfénye – Danyi Magdolna költészetének tájairól. In. Juhász Erzsébet: Állomáskeresésben. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Enyhület és felröppenés (Danyi Magdolna: Rigólesen)
Szerző
Danyi Magdolna: Egy igaz művészhez. In. Bori Imre: Írók, események, jelenségek. Tíz év tanulmányaiból, feljegyzéseiből. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Kiszolgáltatott érzékenység (Danyi Magdolna: Rigólesen)
Szerző
A huzatos ház. In. Utasi Csilla: A fekete hold. Esszék, tanulmányok. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1994.
Szerző
Mag – hó fölött. In. Magyar Napló. 1990/21.
Danyi Magdolna: Paul Celan – metaforikus – főnévi szóösszetételeinek értelmezéséhez. In. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1991.
Szerző
Paul Celan - metaforikus - főnévi szóösszetételeinek értelmezéséhez
Szerző
Danyi Magdolna: Rigólesen
Szerző
Töménység, szigorúság, fegyelem. Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Szerző
Danyi Magdolna verseiről. In. Magyar Szó. 1996. február 17.
Szerző
A változás bennünk van. In. Magyar Szó. 1996. március 16.
Szerző
Palicson a kilencvenes években. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A történelem körhintáján. In. Utasi Csaba: Mindentől messze. Esszék, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2002.
Szerző
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Elolvasom
Ámulások és eszmélkedések

Ámulások és eszmélkedések

Danyi Magdolna: Értelmezések. Válogatott értekező írások. Forum Könyvkiadó–Szabadegyetem. Újvidék–Szabadka, 2010.

Csábító az egyszerűség, ami nyomán Danyi Magdolna irodalmi szövegeket elemző, értelmező írásainak válogatását a legkézenfekvőbb szóval Értelmezéseknek nevezte el. Nekem nyomban az Új Symposion főszerkesztői (1974–1980) feladatkörét végző, céltudatos, visszafogottan elmélyülő, kifejezésében egyszerűségre törekvő Danyi Magdolna jutott eszembe a kötetről. Nem csupán címe miatt, hanem mert a gyűjteményben több olyan szöveget újraolvashattam, amelyek abban az időszakban és az említett folyóiratban jelentek meg, s tagadhatatlanul részét képezték irodalmi tájékozódásomnak. Már csak azért sem lehetek kellően hálás útbaigazító írásaiért és az általa ajánlott olvasmányokért, mert ő adta kezembe a párizsi Magyar Műhely Szentkuthy-számát, ami egész életemre meghatározta érdeklődésem és az irodalomról szóló gondolkodásom.

Válogatott értekező írásainak gyűjteménye hat tömbre tagolódik, de ezek a tömbök nem különülnek el minden esetben élesen egymástól, a vajdasági és a magyarországi magyar költészet neves képviselőivel több helyen foglalkozik, Paul Celan és Pilinszky János költői attitűdjét, emberi habitusát és poétikáját ugyanígy különböző tematikus egységek keretében járja körül. A Symposion és az Új Symposion internacionalista hagyományainak tudatos továbbéltetése csendül vissza az egykori Jugoszlávia szerb és horvát nyelvű alkotásainak, illetve a más, idegen nyelvű szerzők műveinek olvasatában. Egyedül a hatodik szövegtömb látszik a szövegnyelvészet, a retorika, a szemiotika és a stilisztika fogalomköre által szorosan körbehatároltnak. Természetesen a tematikus és időrendi – nem utolsó sorban terjedelmi – szempontokat figyelembe vevő szerkesztés ettől sokkal árnyaltabbá teszi a kötet fölépítését. Mindhárom szempont nyomán ugyanis kimaradtak egyes fontos írások a gyűjteményből, mások pedig egységet építve kerültek egymás mellé, felmutatván a szövegértelmezést vezérlő egyéni szemléletmód alakulását, de a szövegtan tudományának behatolását is az irodalom interpretációjának személyes gyakorlatába.

Az Értelmezések kötet olvasójának, amennyiben először találkozik Danyi Magdolna írásaival, nem árt tudnia, hogy a szerző költő és irodalomtudós. A világ lírai interpretációjának egyéni gyakorlata és mások költészetének tárgyilagos megismerése közt vibráló feszültség szinte predesztinálná az esszéírásra. Ezzel szemben Danyi Magdolna a válogatott értekező írásainak Jegyzetében jelzi, hogy fiatalkori esszétanulmányai „magányos kísérletek maradtak a fiatalkori mindenről gondolkodni és beszélni akarás erős fényében”. Erről jut eszembe, hogy két-három éve újra elolvastam a szerzőnek az öregedésről szóló esszéjét, és ennek kapcsán bizton állíthatom, hogy ezek ismeretének hiányában az olvasó nem kap teljes képet Danyi Magdolna értekező írásairól. Tény, hogy magán a köteten belül is eltérő a költészeti, illetve prózai és drámai művek elemzésének aránya a líra javára, viszont ez a kutató érdeklődés folyománya és semmiképpen sem számon kérhető jelenség.

Az Értelmezések Domonkos István modern poémáinak elemzésével kezdődik, és ezt könnyen a betűrendes sorrend követésének tudhatnánk be, de nem arról van szó, hanem annak a máig is ható benyomásról, amit Domonkos költészete a fiatal költőnőre, folyóirat-szerkesztőre tett, hasonló intenzitású elragadtatást okozva, mint az ifjúkori kolléga és úgyszintén költőtárs, a festő Maurits Ferenc munkái, amelyek egyikéről Danyi Magdolna elragadtatott hangú miniesszét írt a kötetét útra bocsátó Jegyzetben. Jó újraolvasni ezeket a tanulmányokat, mert fegyelmeznek, és elriasztanak a csapongástól. Az 1994-ben írt, Bevezető jegyzet a Kormányeltörésben című vers olvasásához első mondatában például leszögezi, hogy, ez a hosszú vers konkrét költemény. Amennyiben nem foglalkozunk behatóbban a költészet elméletével, automatikusan a vizuális költészet körébe utaljuk a konkrét költeményt, megfeledkezvén arról, hogy a konkrét költészet voltaképpen a poézis hagyományos nyelvének és természetének mivoltát fürkészi, és annak átrendezésére irányul. A tanulmányszerző elfogulatlanságát jelzi, hogy a Domonkos által versszervező erőként működtetett nyelvi erózió poétikai szerepének igenlése mellett Sinkó Ervin munkásságának az inkább próza és esszé felé hajló periódusában született versei kapcsán a tudatos formateremtésig el nem jutó megszólalásban az „ihletett, elmélyült pillanat véletlenszerűen csodatevő hatalmát” emeli ki. Nem állhatom meg, hogy ne vegyem észre, e fontos válogatásban, ami tetszetős tördeléssel, kemény fedelek közt, Maurits Ferenc munkáival illusztrálva jelent meg, az Őszikék című szövegből számomra nem derült ki, miről szól az írás, Gál László valamelyik kötetéről, verséről, esetleg versciklusáról talán. A szerkesztők a cím alá alcímet is írhattak volna, ugyanúgy, ahogy a tartalomjegyzékben szerepel: Gál László költészetéről. (A Történeteink ősze cím alól is hiányolom az eligazító alcímet, de ilyen a tartalomjegyzékben sem szerepel.)

A kötet írásai közt előre haladva egyre pontosabban megmutatkozik, hogy a fiatal tanulmányíró érdeklődési körét a valóság és a poézis viszonyára, ezen belül nemegyszer az aktív humanizmus, az emberi hitelesség, az élmény iránti hűség, a művészi transzponáltság viszonylatait taglalva fókuszálja, de ezenfelül egy, a strukturalizmus elméletétől a szövegnyelvészetig ívelő kutatói pálya is érzékletesen megjelenik a kötet által. A középpontban – a kötet első, a vajdasági magyar költészetet taglaló részében – mindkét irányú, a tradíció és a hagyománytörés felőli megközelítés nyomatékosítja, hogy a Symposion és az Új Symposion köré csoportosult költők a valóság költői megragadhatósága iránti kételyük nyomán szakítottak a hagyományos lírai modellel, ők már nem hittek a költői leírás kompetenciájában.

Fontos kiemelni Danyi Magdolna tájékozódásának sokirányúságát. Amikor például Maurits Ferencről, Fehér Kálmánról, Böndör Pálról írt, hasonló szenvedélyes megértési igénnyel fordult Ady Endre, Kassák Lajos, Miroslav Krleža művei irányába. Nem sorolom tovább, mert véletlenül említés nélkül maradnának olyan óriások, mint Kosztolányi Dezső, Mészöly Miklós, Weöres Sándor, Witold Gombrowicz…, pedig mind itt vannak a kötetben, viszont azt még feltétlenül hozzá kell fűznöm, hogy a tanulmányok középpontjában Paul Celan és Pilinszky János költészete áll, mint a háborúra és a fasizmusra adható művészi válaszok, illetve inkább az ezeket követő, lehetséges költői megszólalások példái.

Danyi Magdolna értekező-értelmező írásai ma is ugyanolyan hitelesek, mint megírásukkor voltak, több évtized után is izgalmas olvasmányok. Aki beleolvas az Értelmezések című, az irodalomkutató ámulásait és eszmélkedéseit dokumentáló gyűjteménybe, ezen tapasztalatán fölül bizonyára sajnálja, hogy a szerző túl korán felhagyott az esszéírással, mert ebben a műfajban is lehetett mondanivalója.

 

Írások, amelyeken nem fog az idő. In. Újvidéki Rádiószínház. 2011. január 18.
Szerző
Az élet ajándék. In. Hitélet. 2011/5.
Értésformák. Danyi Magdolna: Értelmezések. Válogatott értekező írások
A testvéri táj költője. In memoriam Danyi Magdolna
Szerző
József Attila megszólításának verstapasztalata. Danyi Magdolna halálhírére
Szerző
Danyi Magdolna emlékezete
Karcolás üveglapon (Danyi Magdolna első verseiről)
Szerző
„...észreveszi, hogy egyedül maradt.”
Szerző
Emléktöredékek
Szerző
Danyi Magdolna verseiről (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)
Szerző
Elolvasom

Enyhület nincs

Danyi Magdolna, a vajdasági irodalmi élet fontos szereplője 2012. november 10-én, születése napján, 62 évesen hunyt el. Iskoláit szülővárosában, Palicson, valamint Szabadkán és Újvidéken végezte. Elsősorban az újvidéki Symposion körül csoportosuló fiatal értelmiségiekhez tartozott, közelebbről az ún. második Symposion-generációhoz (ide sorolják még Thomka Beátát, Böndör Pált stb.). 1974-től 1980-ig az Új Symposion főszerkesztője, 1983-tól 1985-ig a Híd szerkesztője volt, egyúttal a nyolcvanas évek közepétől az Újvidéki Egyetemen tanított. Irodalomtudós és költő.

Életében három verseskönyve és öt tanulmánykötete jelent meg. 2013-as posztumusz kötete, az Enyhület és felröppenés összegyűjtött verseit tartalmazza, 150 oldalon. Mint a függelék tudósít róla, Danyi Magdolna 2012-ben kereste meg a Forumot az egybegyűjtött kötet kéziratával, melynek kiadásába a tervek szerint még betársult volna az Életjel és a Kortárs is, ám utóbbi végül nem vett részt a megjelentetésben. Közhellyel szólva az élet írta úgy, hogy a kötet „összegyűjtött versek” lett. Az eredeti kéziratból tudatos koncepciónak esett áldozatul jó pár szöveg, melyek aztán jelen kiadványban a függelékben kaptak helyet, tiszteletben tartva az eredeti szerzői elképzelést.

Danyi Magdolnáról a kötet kézhezvételének pillanatáig a recenzens szinte semmit nem tudott. Ez hiba. Az internet bugyraiban kikutatott adatokat leszámítva, a kötet olvasásába merülve úgy tűnt, nem sokkal bővíthető ez a tudás.

A Sötéttiszta, az első kötet anyaga nem adja könnyen magát. Rendkívül rejtőzködő, nem szemérmes, sokkal inkább tudatosan visszafogott versbeszélővel van dolgunk. Kis formák, valamiféle hermetikus zártságra való törekvés, végletekig redukálni és csupaszítani igyekvés jellemzi az itt található szövegeket, leginkább Pilinszkyre emlékeztetően. Mondhatnánk, hogy ez nem véletlen, ám az irodalomtörténész és a költő érdeklődésének homlokterét csak félve mosnánk össze. Egy mindenesetre biztos: ahogy már a kötetcím is sejteti, az Újhold és körének poétikái köszönnek itt vissza, objektív, tárgyias költészetről van szó, amelyben a megszólaló alig-alig hallat közvetlen módon magáról. Már itt érezhető a jelentős Nemes Nagy Ágnes-hatás.

A versbeszélő nehezen meghatározható, a szövegek pedig rendkívül kötött, szigorú szabadversekben találnak formát maguknak. Persze nem állítható, hogy a személyesség nyomai nem fedezhetők fel, de inkább elejtett képekben találjuk ennek nyomait, mintsem versszervező erőként. A Sötéttiszta az út kezdete, mely aztán egy ívet rajzolva egészen máshol végződik majd.

A második kötet, a Rigólesen tizenhárom évvel későbbi, és sokban különbözik az elsőtől. A zárt, pársoros formákhoz való vonzódás megmaradt, mutatja ezt az az egysoros is, melynek szövegét a gyűjteményes kötet címébe emelték: szomjas madarak. Ugyanakkor megfigyelhető egy sajátos oldódás: hosszabb, szabadabban folyó versek is be-beszüremkednek a kompozícióba, és jól megférnek ott: az első kötet poétikájánál ez elképzelhetetlen lett volna. Bár rejtetten, de már ott a személyesség. Például a második kötet címadó verse, a rigólesen, a szilvással, a forró homokkal, és egyre több szövegben találkozni magával a bácskai tájjal, nem pedig pusztán valamiféle légüres, éteri vidékkel. Megjelenik a báty, a kedves, a versek pedig kétféle utat látszanak ismerni: vagy enigmatikusak, vagy pedig kissé bőbeszédűek, köztes út nem nagyon van.

A harmadik és egyben utolsó, Danyi Magdolna életében megjelent verseskötet címe: Palicsi versek. 1996-ban, tehát nyolc évvel a második után publikálta a szerző, és az ebben található szövegek megformáltságát, felépítését és működését világok választják el az első kötettől. Eltűntek a rövid, szentenciaszerű szövegek: szabadon áramló, az élőbeszédhez közelítő, hömpölygő szabadverseket olvashatunk. A személyesség egyik mutatója egy, az eddigiek alapján idegen gesztus – a helymegjelölés és dátum minden vers végén szerepel. Ajánlások, mottók, valamiféle keserű nosztalgia: mi sem áll távolabb az újholdas eszményektől.

Az ív, amelyet ez a költészet leír, itt ér nyugvópontra, és itt produkálja a legerősebb verseket. Köztük a szabadkai korzón, a Café Tiffany teraszán, hány éve volt már? címűt, melyben egy ismeretlen férfi küldi el a durván kéregető cigányasszonyt, aki válaszul megátkozza, s nem tudni, beteljesedett-e a jóslat, vagy az elmesélem Mészöly Miklósnak, mit láttam, a banális zárlat ellenére is, egy cinkecsalád postaládába fészkeléséről. Ezen versek, különösen a Werther nem lesz öngyilkos fejezetben már a szerelmet is rendkívül személyes és bensőséges módon ábrázolják, illetve a nőként és magyarként megélt identitásproblémák, a délszláv háború is mind megjelennek ebben a korábban olyannyira zárt költői világban, és igazi téttel bíró, fontos költészetté teszik Danyi Magdolna líráját.

A legnagyobb teljesítmények mégsem a felsorolt erényeket csillogtató szövegek, hanem a Nemes Nagy Ágnes emlékére, illetve a Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez három darabja. Áradó, megállíthatatlannak tetsző szabadversek ezek. Prózába hajló, az élőbeszéd logikáját követő szövegépítkezés, mely nem is lehetne idegenebb a korábbi, minimalizálásra és személytelenségre törekvő Danyi-lírától.  Valami nagyon elemi szakad és szabadul fel e versekben, melynek sem előtte, sem utána nemigen találni nyomát. Szenvedélyes, személyes és kitárulkozó szövegek, melyek Danyi Magdolna lírájának csúcsra járatásként működnek. Vendégszövegeket, jelölt és jelöletlen idézeteket is itt találunk csak bőséggel, más szövegeiben ez nem jellemző.

Jobb híján esszéverseknek vagy versesszéknek nevezhetnénk Danyi alkotásait, melyek nem pusztán hommage-ok, tisztelgések a nagy mester előtt. Párbeszédek, párbeszédkísérletek két költő között, melyek valamiféle profán imára emlékeztetnek. Nem csak hosszúságuk okán nagy versek a mesterségről, az agyonidézett Nemes Nagy Ágnes-vers kibontásáról („Tanulni tőlük, mindig ezt akartam.” – t.i. a fáktól), vajdasági magyarságról, háborúról és halálról. Ha a kötet címét és egész korpuszának viszonyát nézzük, akkor sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy enyhület nincs.

A könyv külsőleg is nagyon szép, a symposionos tervezőgárda (konkrétan Sirbik Attila) már megszokott szín- és figuravilágával a borítón, ízléses minimalizmussal belül, valamint egy érdekes tipográfiai megoldással, mégpedig a 95. oldalon, ahol is egy kör alakú lyuk tátong, ablakot nyitva az első „levélfélére”, ill. vissza, a Nemes Nagy Ágnes emlékére című vers végére. A piciny ablak közepében a 97. oldalról ez a mondat olvasható: „Mit jelent ez, Magduska?”

Mondják, a költőt csúcsai minősítik. Ezt a szép, karcsú, ám annál súlyosabb kötetet kézbe véve egy váratlan, ám annál kellemesebb találkozást élhetünk át, s egy hatalmas bejárt utat követhetünk végig, melynek bőven akadnak csúcsai.

Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés. Forum, 2013.

                                                                                                                                                                                                              Pál Sándor Attila

Interjúk
Elmesélem nektek, mit látok a Földön...
Szerző
Dátum
1997. május 24.
Díjak, ösztöndíjak
Dátum
1972.
Dátum
1994.
Dátum
1996.