SUTTOGVA ÉS KIABÁLVA

Danyi Magdolna: Palicsi versek.
Forum. Újvidék, 1995.

Megtalálni az egyensúlyt a személyes és az általános vonatkozások kifejezésében, az individuálison belül megfogalmazni az univerzálist és úgy beszélni az egyetemesről, hogy mögüle mindig kihallható legyen az egyéni - talán így fogalmazhatnánk meg egy általános költői programot, amit Danyi Magdolna is követ. Tudatosan, mégis spontánul. Nem megtervezetten írja versét, nem a szabályokhoz kötődik nála a gondolat, hanem a közlendő hozza létre a maga kifejezési formáját. Ezért Danyi Magdolna hol suttog, hol kiabál. Nem a hangulatától függően, hanem ahogy az értelem kívánja. Verse ezért nem lesz hisztérikus hangzavar, hanem éppen ellenkezőleg, érzelmileg meghatározott, ráció által irányított cselekedet.

Sóhajok, jajdulások. Ez a beszédes cím fogja egybe a kötet első részét, amiből a Jajongj csak, halálraítélt című költeményt emelem ki. A Radnóti-párhuzamra utaló, "Juhász Erzsinek s a mindenkori sympósoknak" ajánlott vers a vajdasági joghurtforradalom évében született. Miként a sorsfordító események általában befelé fordulásra késztetik a köznapinál nagyobb érzékenységgel "megvert" egyéneket, a kilátástalanságot, a perspektíva-nélküliséget előrevetítő idő is elszámolásra készteti a költőt. Egyszerre üt meg személyes és nemzedéki meghatározottságú hangot ez a vers, közben a társadalom egészéről is szól. Benne a tipikusan vajdasági értelmiségiek magatartásának megfogalmazása szinte szó szerint rímel Juhász Erzsébetnek az Esti följegyzések című esszékötetében leírt magatartásmodelljével. Juhász így fogalmaz: "Fejtetőre állt a világ, a nyugalmat adó éj életveszélytől terhes szorongások idejévé alakult át, a halálfélelem idejévé, nem is olyan messze tőlünk. S én, mi mást tehetnék, olvasok. (...) Az olvasás számomra a világ legfőbb jója (...) Menekülök könyvtől könyvig." Danyi Magdolna is inkább az immagináris realitást választja versében a valósággal szembeni tehetetlenségében:

"s nincs kedvünk ama kétségkívül / nagy horderejű beismeréshez sem, /miszerint szabályosan hánytunk volna, / ha még időben nem fordulunk el tőlük. /a szocializmus kukásaitól, / s nem hajolhatunk, ó Isola Bella! egy könyv fölé, /s nem veszhetünk el benne teljesen".

Két írónő szellemi távolságtartásának módozatát általánosítva kiszélesíteni a vajdasági magyar értelmiségre - talán túl erős. Nem is állítom, hogy általános jelenség a problémák elől úgy menekülni, hogy igyekszünk tudomást nem venni róluk, hiszen az ilyen kizárólagosság megengedhetetlen; ám mégiscsak tipikus magatartásformát fogalmaz meg Danyi. Aki másképpen gondolja, bizonyára a következő versszakban se ismer magára, noha üzenete ugyancsak lényeges jellemzője, már nem csak a költőnek, nem csak a nemzedékének, hanem az értelmiségi magatartásnak is: "akár az ifjú asztalosmesterek / bérelt műhelyükben, kiknek minden vágya / a jó anyag s a szerszám hozzá, / s terv nélkül nyúlnak a deszkák után, / úgy vagyunk mi ezzel az egésszel, /amit úgy általában életnek mondanak. / Nincs rá szavunk." Mintha ezt a gondolatot folytatná később A költőkről és a költészetről írt versében: "S mi / azért mindig megvagyunk valahogy. Köszönjük, jól. amíg / ülhetünk a kerti lugasban, vagy íróasztalunk előtt ".

Danyi Magdolnának a hétköznapok reáliáiba kapaszkodó versbeszéde olykor minden stilizálást levetkezve, az élőszó közvetlenségével hömpölyög, majd önmagával párbeszédet folytató dramatizáltságban folytatódik, elvetvén a kor meghatározása (1988-1995) és a toponímiák (Palics, Vajdaság, Szabadka) feltüntetése által behatárolt világból a devalválódott fogalmak megnevezését (pl. (eszme, társadalom), ám mégis elmélkedve róluk, közben a hitben keresve a támaszt.

A kötet második felét kitevő episztolák (Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez) elsőjéből idézem a következő két sort: "Miközben írom ezt, azon gondolkodom, megnézzem-e ma este a híradót?". A költő egyfajta, már-már reneszánsz közvetlenséget sugall a közlésének első felével: "Miközben írom ezt", tehát a verset, "azon gondolkodom", vagyis valami másról, valami nem-versről elmélkedem, nem a verssel törődöm. Danyi végeredményben beavatja olvasóját költői műhelyébe, leleplezi annak titkát: a vers nem rejtelmes titok, amit hosszú vajúdás hoz felszínre, nem igazgyöngy, ami a poéta szenvedéseinek izzadtságcseppjeiből tárgyiasult, hanem a spontán közlési igény művészi megvalósítása - folyamat, aminek van kezdete és vége, s közben a szerző nem a hörderlini toronyszoba ablakából nyíló kilátás felett mereng, hanem a legkézenfekvőbb és legmindennapibb gondokat mérlegeli: ténylegesen azt, hogy megnézze-e az esti híradót. Bár a vers szövegtestében a tévéhíradó szó nem önmagát jelöli, hanem az összes balkáni háborús borzalmat jelképezi, a verssor lényegében mégis egy cselekvés felőli döntéshozatal szándékáról tudósít. Egyfelől tehát a spontaneitás, másfelől a tárgy- és tényszerűség jellemzi Danyi Magdolna kötetbe sorolt verseit, amelyek a legköznapibb cselekmények és tények versbe emelése útján mégis jóságról, törődésről, gondviselésről szólnak. Pontosabban ezek hiányáról. A Palicsi versek meghatározó jegye emellett a költői hang személyessége, ami az ember - Isten - értelem hármas viszonylatának revelálásában jut hangsúlyozott kifejezésre.

Miként az agonizáló költő szájában utolsót koppant a "Mehr Licht!" követelése, úgy csattan Danyi Magdolna könyvének végén az igény: "Több fény! / Nekünk színekre van szükségünk.", egyszerre mutatván fel a világirodalom fogalmát megteremtő Goethe és a színes tintákról álmodó Kosztolányi szellemét, kimerevítve előttük az emberiesség igényének imaként emelkedő sóhaját.

Danyi Magdolna a Palicsi versekben az emberek tébolyult kertje helyett az isteni értelem által elrendezett természet botanikus kertjét választotta, a fákat, a virágokat és a fényt, amelyekkel suttogva és kiabálva folytat párbeszédet.

Ámulások és eszmélkedések

Danyi Magdolna: Értelmezések. Válogatott értekező írások. Forum Könyvkiadó–Szabadegyetem. Újvidék–Szabadka, 2010.

Csábító az egyszerűség, ami nyomán Danyi Magdolna irodalmi szövegeket elemző, értelmező írásainak válogatását a legkézenfekvőbb szóval Értelmezéseknek nevezte el. Nekem nyomban az Új Symposion főszerkesztői (1974–1980) feladatkörét végző, céltudatos, visszafogottan elmélyülő, kifejezésében egyszerűségre törekvő Danyi Magdolna jutott eszembe a kötetről. Nem csupán címe miatt, hanem mert a gyűjteményben több olyan szöveget újraolvashattam, amelyek abban az időszakban és az említett folyóiratban jelentek meg, s tagadhatatlanul részét képezték irodalmi tájékozódásomnak. Már csak azért sem lehetek kellően hálás útbaigazító írásaiért és az általa ajánlott olvasmányokért, mert ő adta kezembe a párizsi Magyar Műhely Szentkuthy-számát, ami egész életemre meghatározta érdeklődésem és az irodalomról szóló gondolkodásom.

Válogatott értekező írásainak gyűjteménye hat tömbre tagolódik, de ezek a tömbök nem különülnek el minden esetben élesen egymástól, a vajdasági és a magyarországi magyar költészet neves képviselőivel több helyen foglalkozik, Paul Celan és Pilinszky János költői attitűdjét, emberi habitusát és poétikáját ugyanígy különböző tematikus egységek keretében járja körül. A Symposion és az Új Symposion internacionalista hagyományainak tudatos továbbéltetése csendül vissza az egykori Jugoszlávia szerb és horvát nyelvű alkotásainak, illetve a más, idegen nyelvű szerzők műveinek olvasatában. Egyedül a hatodik szövegtömb látszik a szövegnyelvészet, a retorika, a szemiotika és a stilisztika fogalomköre által szorosan körbehatároltnak. Természetesen a tematikus és időrendi – nem utolsó sorban terjedelmi – szempontokat figyelembe vevő szerkesztés ettől sokkal árnyaltabbá teszi a kötet fölépítését. Mindhárom szempont nyomán ugyanis kimaradtak egyes fontos írások a gyűjteményből, mások pedig egységet építve kerültek egymás mellé, felmutatván a szövegértelmezést vezérlő egyéni szemléletmód alakulását, de a szövegtan tudományának behatolását is az irodalom interpretációjának személyes gyakorlatába.

Az Értelmezések kötet olvasójának, amennyiben először találkozik Danyi Magdolna írásaival, nem árt tudnia, hogy a szerző költő és irodalomtudós. A világ lírai interpretációjának egyéni gyakorlata és mások költészetének tárgyilagos megismerése közt vibráló feszültség szinte predesztinálná az esszéírásra. Ezzel szemben Danyi Magdolna a válogatott értekező írásainak Jegyzetében jelzi, hogy fiatalkori esszétanulmányai „magányos kísérletek maradtak a fiatalkori mindenről gondolkodni és beszélni akarás erős fényében”. Erről jut eszembe, hogy két-három éve újra elolvastam a szerzőnek az öregedésről szóló esszéjét, és ennek kapcsán bizton állíthatom, hogy ezek ismeretének hiányában az olvasó nem kap teljes képet Danyi Magdolna értekező írásairól. Tény, hogy magán a köteten belül is eltérő a költészeti, illetve prózai és drámai művek elemzésének aránya a líra javára, viszont ez a kutató érdeklődés folyománya és semmiképpen sem számon kérhető jelenség.

Az Értelmezések Domonkos István modern poémáinak elemzésével kezdődik, és ezt könnyen a betűrendes sorrend követésének tudhatnánk be, de nem arról van szó, hanem annak a máig is ható benyomásról, amit Domonkos költészete a fiatal költőnőre, folyóirat-szerkesztőre tett, hasonló intenzitású elragadtatást okozva, mint az ifjúkori kolléga és úgyszintén költőtárs, a festő Maurits Ferenc munkái, amelyek egyikéről Danyi Magdolna elragadtatott hangú miniesszét írt a kötetét útra bocsátó Jegyzetben. Jó újraolvasni ezeket a tanulmányokat, mert fegyelmeznek, és elriasztanak a csapongástól. Az 1994-ben írt, Bevezető jegyzet a Kormányeltörésben című vers olvasásához első mondatában például leszögezi, hogy, ez a hosszú vers konkrét költemény. Amennyiben nem foglalkozunk behatóbban a költészet elméletével, automatikusan a vizuális költészet körébe utaljuk a konkrét költeményt, megfeledkezvén arról, hogy a konkrét költészet voltaképpen a poézis hagyományos nyelvének és természetének mivoltát fürkészi, és annak átrendezésére irányul. A tanulmányszerző elfogulatlanságát jelzi, hogy a Domonkos által versszervező erőként működtetett nyelvi erózió poétikai szerepének igenlése mellett Sinkó Ervin munkásságának az inkább próza és esszé felé hajló periódusában született versei kapcsán a tudatos formateremtésig el nem jutó megszólalásban az „ihletett, elmélyült pillanat véletlenszerűen csodatevő hatalmát” emeli ki. Nem állhatom meg, hogy ne vegyem észre, e fontos válogatásban, ami tetszetős tördeléssel, kemény fedelek közt, Maurits Ferenc munkáival illusztrálva jelent meg, az Őszikék című szövegből számomra nem derült ki, miről szól az írás, Gál László valamelyik kötetéről, verséről, esetleg versciklusáról talán. A szerkesztők a cím alá alcímet is írhattak volna, ugyanúgy, ahogy a tartalomjegyzékben szerepel: Gál László költészetéről. (A Történeteink ősze cím alól is hiányolom az eligazító alcímet, de ilyen a tartalomjegyzékben sem szerepel.)

A kötet írásai közt előre haladva egyre pontosabban megmutatkozik, hogy a fiatal tanulmányíró érdeklődési körét a valóság és a poézis viszonyára, ezen belül nemegyszer az aktív humanizmus, az emberi hitelesség, az élmény iránti hűség, a művészi transzponáltság viszonylatait taglalva fókuszálja, de ezenfelül egy, a strukturalizmus elméletétől a szövegnyelvészetig ívelő kutatói pálya is érzékletesen megjelenik a kötet által. A középpontban – a kötet első, a vajdasági magyar költészetet taglaló részében – mindkét irányú, a tradíció és a hagyománytörés felőli megközelítés nyomatékosítja, hogy a Symposion és az Új Symposion köré csoportosult költők a valóság költői megragadhatósága iránti kételyük nyomán szakítottak a hagyományos lírai modellel, ők már nem hittek a költői leírás kompetenciájában.

Fontos kiemelni Danyi Magdolna tájékozódásának sokirányúságát. Amikor például Maurits Ferencről, Fehér Kálmánról, Böndör Pálról írt, hasonló szenvedélyes megértési igénnyel fordult Ady Endre, Kassák Lajos, Miroslav Krleža művei irányába. Nem sorolom tovább, mert véletlenül említés nélkül maradnának olyan óriások, mint Kosztolányi Dezső, Mészöly Miklós, Weöres Sándor, Witold Gombrowicz…, pedig mind itt vannak a kötetben, viszont azt még feltétlenül hozzá kell fűznöm, hogy a tanulmányok középpontjában Paul Celan és Pilinszky János költészete áll, mint a háborúra és a fasizmusra adható művészi válaszok, illetve inkább az ezeket követő, lehetséges költői megszólalások példái.

Danyi Magdolna értekező-értelmező írásai ma is ugyanolyan hitelesek, mint megírásukkor voltak, több évtized után is izgalmas olvasmányok. Aki beleolvas az Értelmezések című, az irodalomkutató ámulásait és eszmélkedéseit dokumentáló gyűjteménybe, ezen tapasztalatán fölül bizonyára sajnálja, hogy a szerző túl korán felhagyott az esszéírással, mert ebben a műfajban is lehetett mondanivalója.

Búcsú Danyi Magdolnától

Danyi Magdolna az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékéről vonult nyugdíjba. Sokoldalú kollégánk volt, aki költőként, irodalomtudósként, szerkesztőként, egyetemi tanárként is megállta a helyét.

Fiatalon, 24 évesen vette át az Új Symposion folyóirat szerkesztését Újvidéken, az Ifjúsági Tribün legendás korszakában, és nemzedéktársaival – 1974-től 1980-ig alakítva a folyóirat arculatát – jelentős szerepet játszott szellemi életünkben, a vajdasági magyar humán értelmiségiek kinevelésében.

1980-ban diplomál, majd 1981–83 között DAAD-ösztöndíjasként Bielefeldben posztgraduális tanulmányait folytatja, szövegelmélettel, valamint a német költészettel foglalkozik. 1986-ban védi meg Paul Celan metaforikus főnévi szóösszetételeiről című magiszteri dolgozatát, majd 1990-ben Költői kifejezésformák jelentéstani értelmezése Pilinszky János költészetében című doktori disszertációját.

Danyi Magdolna irodalomszemléletét költészetében és tanulmányaiban is kivételes elmélyültség és művészi érzék jellemezte, munkásságáért Sinkó-, Híd- és Üzenet-díjban részesült. Emlékét megőrizzük!

Faragó Kornélia: Táguló formák, megbontott struktúrák, hasadás-metaforák

Újraolvasva a köteteket kérdésként adódhat, hogy milyen tériességeket létesít az a markáns elképzelés, amelyet Sziveri János már indulásakor körvonalaz? Hogyan, milyen formai jegyekben mutatkoznak a „létezés (az »ittlét«) mindennapi, tehát folyamatos, alig értelmezhető, közvetlenül alig megnevezhető »minőségváltozásai«”? És valóban hiányzik-e a Szabad gyakorlatokból az „élményiség személyessége és szemléletessége.”? […]

A VERSBESZÉD ÚTJA A RADIKÁLIS ELLENÁLLÁSIG

Danyi Magdolna emlékének

(Szétnyíló szeletek, hézag-jelentések)

Újraolvasva a köteteket kérdésként adódhat, hogy milyen tériességeket létesít az a markáns elképzelés, amelyet Sziveri János már indulásakor körvonalaz? Hogyan, milyen formai jegyekben mutatkoznak a „létezés (az »ittlét«) mindennapi, tehát folyamatos, alig értelmezhető, közvetlenül alig megnevezhető »minőségváltozásai«”[1]? És valóban hiányzik-e a Szabad gyakorlatokból az „élményiség személyessége és szemléletessége.”?[2] Vagy csupán az történik, hogy az alakító körülményekhez, a fennállóhoz való hozzátartozás alapvető struktúrái helyett a hozzá nem tartozást demonstrálja a beszéd („ – Én már más világból vagyok. / Már más világba való vagyok.” – Emberi hang) és a leendés hihetetlen változatossága ezeknek a más világoknak a lehetséges alakzatait formázza. Amely alakzatokat az „e világi” olvasatok nem tudják személyes jelentésekként felismerni. A fennállóhoz viszonyuló, diszkrét én kimondása, az elkülönülő világú beszélő ebbe az irányba tereli az értelmezést. A személyes közvetetten, ebben a másság-előállításban válik meglehetősen elbizonytalanító hatású költészeti tapasztalattá, osztódásokat, dichotóm felosztásokat, szétválasztottságokat, kettémetszettségeket generáló gondolkodássá.

Sziveri János valóban „módszeresen tudja átáramoltatni magán és szövegein a gondolati disszonanciákat, egymás mellé helyezni, egymáshoz ütköztetni, egymással szembesíteni a léttapasztalatok rész-értelmeit, viszonylatokat létesíteni közöttük, a viszonylagosság (a bizonytalanság) tartalmi dialektikáját idézve meg”.[3] Miközben ezek a versek ütköznek és szembesülnek, ütköztetnek és szembesítenek, kiiktatják a személyesnek azt a formáját, amelynek létmódja a közvetlen önmegmutatás. Az Emberi hang című vers én-je „az ittlét-tagadás tetőfokán” a rajta kívülinek a tapasztalatát nyitja meg, azt a tapasztalatot, amelyből majd a kötet további szövegei felépítik a lehetségesbe törekvő formák valószínűtlenül változékony világát. És ennek a világnak a kiépítésében együttműködnek a kötet leggyengébb darabjai is. Bár helyenként úgy tűnhet, hogy meg-nem-tervezetten kerülnek be ezek a „riadásra” váró hajlatok, burjánzások, rétegződések és torlódások a versekbe.

A korai versbeszéd e lehetséges világok mozgásainak a végbemenése, olyan alakulások sokasága, amelyeknek nincs befejeződésük, nincsenek megállapodásaik, amelyek állandó ismétlődésekben megújulva törekszenek az „ittlét-tagadás” szerkezeteibe. Sok a kialakultságokat, bevégződéseket nem tűrő gondolkodási vonal, az alakzatok létidejük egy bizonyos pontján apró darabokra törnek vagy kifordulnak önmagukból („Ha lép, / növekszik és kifordul önmagából” – A narancs és a gyengeelméjű gyerekek rajzai). Ha mégis lenne befejeződés, az egybeesik a kiindulással, és megint csak a lehetőségek szemantikáját erősíti.

Az alakulásoknak teret nyitó verseknek nincs céljuk, ahol befejeződhetnének. A lezárulás üres helyén új perspektívák, illetve végtelenség-jelentések állnak. Ha visszatekintünk a kezdeti korszakra, a narancs változatos metaforikus azonosíthatóságai közül már a „szó végtelensége” felmutat valamit abból a korláttalan felé orientálódó attitűdből, amelyet később majd az értelmek lezárhatatlanságát hordozó bevégződések gondolata erősít fel: „Minden az / újramagyarázás lehetőségeivel fejeződik be” (A narancs sorsa). Az eredeti formától elkülönülő, önálló logika szerint funkcióba lépő „új darab” determinatív mivoltáról is beszélnek a sorok: „Az új, / teljes darab / mintha mindent meghatározna” (A narancs rendszerezése). Másutt az is érzékelhető, hogy a teljes akkor a legteljesebb, ha hiányos, hiszen a hiányt is magában foglalja.

E költészet kezdetein éppen a másban való gyökerezés, a fennállóhoz való hozzá nem tartozás szerkezetei és a leendés mozgásai teszik lehetővé az irónia horizontjában való lebegését a beszédnek. A törések és szóródások, a robbanások, a szilánkosodások meglehetősen kreatív történései újra és újra felbontják a jelentés már majdnem átláthatónak tűnő viszonyait, s közben különös hasonlatokkal meg szinesztétikus hatású társításokkal dinamizálják a versbeszédet. Az értelmezhetőség szintjein megjelenő születések, újat hozó keletkezések, és bizonyítható átváltozások meglehetősen sokfélék. Feltétlenül ebben a kontextusban értelmezném a narancs metaforikus megközelítésében mutatkozó „várandós pontok”-at is A narancs és a verstelenség című versben. A várandósság a lehetségesség sajátosan emberi vonatkozásai előtt nyitja meg a tárgyi formák világát. Ide, ebbe az értelmezésrendbe kapcsolnék minden kiforduló alakzatot és minden felhasadó, élesen megnyíló felületet is. Mert az külön kérdés, hogy milyen jelentéskonstrukciókkal vesz részt a kifordítottság hermeneutikája, a felületi megnyílások változatossága, a felhasítottságok képzetköre a versgondolkodás feltárási és transzformációs aspektusainak a kiépítésében. A hézag-jelentések, a „nyers rések” és a repedés-történések befogadó jellegű formákat is előállítanak: a Szabad gyakorlatok a létlengések érzékelhetőségét is egy ilyen nyílásban helyezi el:„A lét ingája feszül így a repedésben.”

(„És egyéb tájdarabok”)

Az olvasásnak mindenekelőtt ahhoz kell közel kerülnie, hogy a megnyílások, a felhasadások, a különféle betüremkedések, az „ijesztően mély” horpadások, a „sötétség-dudor”-ok milyen kiindulópontból köthetők össze a megértéssel, s hogy milyen feladatuk, milyen közös céljuk van a másság-képzés folyamatában. Egy ideig bizonyosnak tűnik, hogy a horpadások, a vájatok, az átfúródások és beszakítódások a mélyítő, a behatoló, a kintről befelé ható képzelet lehetőségeit kutatják, és hogy a szét- és feltördeltségek, az egyenetlen törések és felezési gesztusok élményi-tárgyi meghatározója nem az emberi jel. De amikor már éppen megszilárdulna az az olvasási benyomás, hogy itt az emberin kívüli jelek uralják az értelemképződést, „lassan átragadnak a rezgések és rándulások” az emberi testre, és felvillan a többes alannyal kifejezett személyesség a „magunkbahorpadunk” szemantikájában, vagy az antropomorf tartalmakat hordozó„fájó horpadás” észleleti „bemélyülésében”.A hasadék ebben a versbeszédben mindenképpen egy lehetséges, egy új jelentésteliség tériessége, és a különböző mélységű üregek, a beláthatatlan vájatok is ebben a vonatkozási körben működnek. A hasadó felületek mögötti torlódási pontok valamiféle várakozásnak adnak értelmet. Kérdésként legfeljebb az merül fel, hogy ugyan milyen érzelmi állapotra mutathatnak a durvább szétnyílások, a szétzúzódások, az erőteljes szakadozás-látványok és hasadás-élmények, miközben a közvetlen érzésmegjelölések szinte teljesen hiányoznak a versekből. A nyílások birtokba vétele („Vésőként megperdülni vonásain, vagy / elfoglalni nyílásait, mint az ék” – Szabad gyakorlatok), a nyílásokba való belehelyeződés („Elhelyezkedni a vájatokban” – Szabad gyakorlatok), a rések kitöltődése a kontextualizálás izgalmait, a forma- és anyagtársítások képzetkörének lírai lehetőségeit kísérlik meg kibontani. A nyílások kitöltődésének, kitömésének problémája a további kötetekben is felmerül, több vonatkozásában is módosulva, és az új perspektívák kibomlásának akadályoztatását, a lehetőségek elfojtását lesz majd hivatott színre vinni.

A változó tárgyiasságok világában fontos jelentés-viszonylatokat kreálnak a személyes időben lejátszódó, a beszélő énjébe integrálódó hasadás-élmények. A hasadásnak az explicit módon kifejezett énre való kiterjedése már a Szabad gyakorlatokban lejátszódik, („tekintetem széthasad”), miközben a szubjektum itt a környezeti alakzati formák egyikeként aposztrofálja önmagát.

Az új mintázati minőségek előállításának lehetőségeként merülnek fel a különböző társítási megoldások, az egybelátások, a fölhígítások, a megsértett felületek forradásai, a különféle hegek, megközelítően olyan értelemhorizontokat állítva elő, amilyeneket a felületi érintkezések, az anyagi kölcsönhatások, az egymásbafűződések, a súrlódások, az összetapadások, és a nagy hevületű összeizzások is.

Külön kell szólni az alakváltásokról, illetve az elalaktalanodásokról, a felolvadásokról, a kiömlésekről és szétfolyásokról, de a csomósodásokról és a felduzzadásokról is. Az abszorbeáló képességű tárgyiasságok, a felszívással/felszívódással kialakuló formák is ide tartoznak. Az anyagfelvétel („Ha teleszívja magát, testének felére / növekszik majd egyesül – A narancs megvilágítása) és anyagleadás, a kiszikkadás minőségei. Az idegen anyag felvételével történő változások, a duzzanatos formák, a síkból kibuggyanó felületek, a nyúlványok, a kifelé türemkedő, és az eleve kiálló részek növekményei. Némely szöveghelyek ezekből sorozatosságokat és áttevődéseket generálnak: „Megduzzad és szétrepeszti a pohár / üvegbőrét” (A narancs aszkézise). S vajon milyen létérzetet transzponál versorrá a többes alanyra kiterjesztett dagadás a Szerelvények című versben: „Csak dagadunk a fémszürke televényben”?

Példaként feltétlenül szeretném még megemlíteni az én-be felszívódó talaj meggátolhatatlanul növekvő jelentéseit (Valami fölszívódott belém a talajból, és mind, mind magasabbra / duzzad. Hiába a gátak, a gondolatok. Tovább dagad, /gyarapodik, mintha tudnám, ismerném eredetét, / mintha látnám.” – Szabó Lőrinc számbavétele), amelyek elvileg nagyon messzire vezethetnék az értelmezést a geokulturális meghatározottság és a reflexív szféra feszültségeinek irányában, egészen az ellenállási törekvések hiábavalóságának belátásáig. A tudati térformákon, a lucidum intervallum terein túl („Formálódik a tér.” – Lucidum intervallum) méretesebb térkoncepciókra utaló jelentések is működnek, és a „térbeszórva” összetételébe a térbevetettség külsődlegessége is beleolvasható. A tér-képzet és a test-képzet összekapcsolása egy eldöntetlen mentális állapot vonatkozásában jön létre, figyelemreméltó az a költészeti pillanat, amikor a „Boldog vagy boldogtalan kezek formálta tér”-ről beszél a vers.

Sziveri János úgy munkálja ki az első kötetek alapgondolatát, hogy eközben az említett formálási módozatok együttesen fordulnak elő, kombinálódnak egymással, és az egymás viszonyában való mozgások egészen sajátos jelentéseket állítanak elő az eltérések megragadását illetően. Akármilyen különös is, ezek azok az alakváltozások, amelyek majd elvezetnek az ellenvetés, az ellenállás gondolatköréig. A Szabad gyakorlatok idején az ellenállás mozzanata az én számára csupán egy tárgyias látványiság: „Érzékeny, varangyerezetű, / áttetsző, de kemény edény. / Minden rejtett rajta. // Kétrét görnyeszt / hosszas tűnődés után. / Nézem, ahogyan ellenáll.” Ha arra gondolunk, hogy innen kell majd eljutnia a versbeszédnek a radikális ellenállás kiformálásáig, az erőszakos cselekvésre való felszólításig, beláthatatlanul hosszúnak tetszik az út, amelyet majd mégis olyan gyorsan bejár ez a költészet.

A személyes elementum eleinte csupán egy közösségi beszédprojektum elemeként sejlik fel. A Szabad gyakorlatokban a versbeszéd az általános alanyon keresztül közelít az énhez: „nehezen találunk egymásra, / fáradságos és verítékes munka árán” (Itt találkozunk), „Valamennyien egyazon útvesztőben. Valahányan / ugyanabból a közösségből és ugyanabban a közösségben / Szerte a lehető legtisztább tájban, / a lehető legtisztábban” (És végül, már idejutottunk). Ebből az eleve adott közösségiségből akkor válik ki a szubjektum, amikor a múltba fordulás révén az idő beépül az személyes létbe („Megfordulok: elmélkedem, emlékezem.” – Hasan Mercan után). Az emlékezés-dimenziók feltűnésével az eddig teljesen kizáruló múlt tesz szert lírai jelentőségre, és a „jelenbe rejtett, bár időben mind távolabbi” jelentések is feltűnnek a beszédben. Az új értelemtartomány megnyitása egyidejű az érzelemfogalmak beépülésével, a félelem feltűnésével, a szorongás-jelentés megjelenésével. Innentől már nemcsak a formák kikezdését kell figyelemmel követni, hanem azt is,ahogyan formák kikezdése, feltépése, felhasítása nyomán megjelenik, a kivérzéssel jelzett szervesség gondolata.

(„Meghatározott irányba készülődünk”)

Sziveri János az üregesség, a hasadékosság és töredékesség átmentésével alakítja ki az első két verseskönyv közötti érintkezési pontokat is, de a Dia-dalok sem mentes a semmivel töltött üregesség vonatkozásaitól. A kötetek egymás ellendarabjai és egyszersmind egymás szerves folytatásai. A Hidegpróba című kötetben a megnyílásra való várakozás és a kitöltődés már kifejtett módon ötvöződik: „Várok hajszálnyi réseket, lesben állva, / mint az ék a szétnyíló kerékagy fölött.” A beszéd alanya itt a résbe illeszkedő ékkel mutat hasonlóságot, de lényeges szempont az összevetésben a réseknek és nyílásoknak az énbe-helyződése is („Mihez kezdjek most már. Mivel töltsem ki / táguló üregeim” – Végtelen torzó), és a mind nyíltabb és erőteljesebb törekvés az időbeli, térbeli tágulás-képzetek kiformálására, a mindenség-barlangok, a mindent elnyelő ürességek megnyitására, a lélek feneketlenségeinek regisztrálására. Az önmaga metaforájaként értett én naggyá növesztésével („Naggyá nőttem, az égitestekig„ –Fagypont alatt) az időben is évszázados jövőt magáénak tudó én létrehozásával, a „Kiteljesedek” (Töredék) kimondásában megmutatkozó énnel már egy akcióképesebb alany létesül. És a nyílások kitöltődése itt már önkitöltéssé változik. Az én felé való erőteljes elmozdulással („Az én kertem az én virágom” – In continuo), a Reményselejtekben az én akár hibás, fölösleges vagy szükségtelen explikálásával („Én ülök. / (Én) körül zöld kék barna szürke. / (Én) bennem szürke.”) a másért, a másokért, a másikért való vétkezéssel, a más bűneiért való vezekléssel, új ismeretlenek, új formaképző lehetőségek merülnek fel, de itt is a felfeslés jelentéseitől övezve: „Felfeslik az ósdi felület, / fölsejlik a nyers. / Más tartalom duzzasztja immár a formát” (Új ismeretlenek). A Hidegpróba című kötet már az önmagára lelő, a groteszk módon önmagává alakuló én verseit gyűjti egybe. A korábban többszörös közvetítettséggel működő jelenlét-fogalom átértelmezésével. Az anyag és az én metaforikus azonosságát elfogadó küzdelem ez a formával, a vers alanyi centrumára való nyílt rákérdezéssel:„ – Magam-e, vagy mások, / esetleg a nagy általános-e a hőse a versnek?” (Miféle anyagok).

A keletkezés ritmusával szemben azonban több szöveghelyen is a megszűnés ritmusa uralja a gondolkodást. És a befelé irányuló mozgások helyett a kifelé-terjeszkedés a külső erők önkényéhez való viszonyulás kérdése is: „Külső önkénynek hódoljunk-e be?” A historikus tudatú én helykeresése (”találjunk helyet, ami megfelel, / hogy ráöltögessük a történelemre a magunk / történés-foltjait.”), a „történelem-prés” fogalmának beíródása, és annak a megfogalmazódása, hogy a belterjes öntudat-hasadások helyett „A »kül«-ben kell immár folytatódnunk” (A történelem bizonyos pontjai. A”kezdetek”) elválaszthatatlanul összetartozik a szűkülő abroncsok, és a kényszerű zárak élményével. A félelem ismétléssel való hangsúlyozódása az új kifejezési effektusok szintjén is jelen van, de nő a döbbenet és a reménytelenség befolyása is. „Készenlétben a félelem”, és mintha a konok időket vetítené elő a beszéd, „mikor a szólás is nehéz”. Egyre jellemzőbb a létviszonyokat a Másikra is kiterjesztő szemlélet, az én és a te egybevonása: ”Én is. Te is.” (Zárójelben: a Hidegpróba és a Dia-dalok verseiben a Te női alakzatai is jelentős teret foglalnak el a beszédben). A másikra kiterjedő szemléletiség birtokában pedig már könnyebben eljuthat a versbeszéd az akaratközösség feltételeinek a felismeréséig, a terek tervszerű kitöltéséig, az ellenállás kidolgozásáig: „Én, te és ami bennünk szolgamód lerakódott / elférjünk önmagunk terv / szerinti terében –, / ettől függ: leszünk-e akarat-szövedékek,”. A Hidegpróba című kötetben már vannak olyan sorok (Salto mortale), amelyek úgy tudják magukról, hogy „időnek, térnek ellenében íródnak”.

A kötet záróversének (Hidegpróba) nyíl-képzete az ellenvetés életlogikájával azonosul és a létrejövő alakzat egyértelműen a feltáró metaforák körébe sorolható. A másság-termelő formajátékok helyett itt már a „való” játékai teszik fel a kérdést: hogyan lehetne az ellenállás metaforájává avatni a költészetet? Az ellenvetést életlogikaként beállító gondolkodást a test bemért ellenállása erősíti, amelyet a mindennapi kényszer meg a másként akarás egymásnak feszülése vált ki. A (szívszorító) rések ekkorra már nem a valamire való rányílás ígéretességét, hanem a kilátások szűkösségét jelzik. A kinyílásokban való változások helyett az állandóság és a bezáródás jellemzi a gondolkodást, az elmélyülések pedig a (be)nyalás vonatkozásában ironizálnak a korábbi mélységi, behatolási jelentésekkel. A „(be)tört én-elem” a törés minden változatát megéli („összetörtek szememben a képek” – Was ist das. Tömegdal), míg aztán a szociális helyzet („ameddig a szemem ellát / sorakoznak a kifizetetlen számlák” – Rímlátomás) tükrében megjelenő ököl fenyeget az arc darabokra törésével. Ezek a törés-jelenségek a többes alanyra is átterjednek: „És miért, hogy törnek egyre bennünk a világ hitvány dolgai” (Pannon fateknő). Az Álompolgárok már egyértelműen a „mi” többesének erejével hat: „amit mi tapasztalunk az az igazi tapasztalat.”E tapasztalat részeként működnek az elrejtés és elfojtás kategóriáival megragadható aspektusok, az aláásás, a kiszorítás, a visszautasítás jelentései, de a hallgatási kényszer („jogosan élhetek alhatok / ha hallgatok”) és a hallgatás megelégelése („hallgattunk már épp eleget”) is. A hasadás-képzetek pályafutása akkor teljesedik be, amikor a többes alany nem csak teret ad a hasadásnak, hanem maga válik azzá, és a tényleges közösséggé válás egy metaforikus intenciójú hasadásban demonstrálódik „mert mi mi vagyunk / mert mi vagyunk a hasadás – a tudaton”. A lét közösségi szintű hasadás-jellegét érzékeltető, groteszk identifikáció nélkülözhetetlen ahhoz, hogy A limesek felé című versben hitelesen hasson a radikális ellenállás retorikája: „Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok, dolgozzunk / mindenki ellen. Nyírjuk ki ellenségeinket, / vagy legalábbis rugdossuk jól seggbe őket”.

A Sziveri János-összeállításunk tanulmányai a „Múlt, alakít, ás” című Sziveri-kon­fe­ren­cia anyagának szerkesztett változatai. (A konferencia főszervezője: SÍN-tér Kultu­rális Egyesület, társszervezője: Fiatal Írók Szövetsége, helyszín: Grand Café, Szeged, 2023. március 6–7., támogató: NKA)

Megjelent a Tiszatáj 2014/1. számában

[1] Danyi Magdolna: A módszeresség dicsérete – kérdőjelekkel. Sziveri János Szabadgyakorlatok. = D. M. Értelmezések. Újvidék–Szabadka, 2010. 73.

[2] I. m. 73.

[3] I. m. 74

Enyhület nincs

Danyi Magdolna, a vajdasági irodalmi élet fontos szereplője 2012. november 10-én, születése napján, 62 évesen hunyt el. Iskoláit szülővárosában, Palicson, valamint Szabadkán és Újvidéken végezte. Elsősorban az újvidéki Symposion körül csoportosuló fiatal értelmiségiekhez tartozott, közelebbről az ún. második Symposion-generációhoz (ide sorolják még Thomka Beátát, Böndör Pált stb.). 1974-től 1980-ig az Új Symposion főszerkesztője, 1983-tól 1985-ig a Híd szerkesztője volt, egyúttal a nyolcvanas évek közepétől az Újvidéki Egyetemen tanított. Irodalomtudós és költő.

Életében három verseskönyve és öt tanulmánykötete jelent meg. 2013-as posztumusz kötete, az Enyhület és felröppenés összegyűjtött verseit tartalmazza, 150 oldalon. Mint a függelék tudósít róla, Danyi Magdolna 2012-ben kereste meg a Forumot az egybegyűjtött kötet kéziratával, melynek kiadásába a tervek szerint még betársult volna az Életjel és a Kortárs is, ám utóbbi végül nem vett részt a megjelentetésben. Közhellyel szólva az élet írta úgy, hogy a kötet „összegyűjtött versek” lett. Az eredeti kéziratból tudatos koncepciónak esett áldozatul jó pár szöveg, melyek aztán jelen kiadványban a függelékben kaptak helyet, tiszteletben tartva az eredeti szerzői elképzelést.

Danyi Magdolnáról a kötet kézhezvételének pillanatáig a recenzens szinte semmit nem tudott. Ez hiba. Az internet bugyraiban kikutatott adatokat leszámítva, a kötet olvasásába merülve úgy tűnt, nem sokkal bővíthető ez a tudás.

A Sötéttiszta, az első kötet anyaga nem adja könnyen magát. Rendkívül rejtőzködő, nem szemérmes, sokkal inkább tudatosan visszafogott versbeszélővel van dolgunk. Kis formák, valamiféle hermetikus zártságra való törekvés, végletekig redukálni és csupaszítani igyekvés jellemzi az itt található szövegeket, leginkább Pilinszkyre emlékeztetően. Mondhatnánk, hogy ez nem véletlen, ám az irodalomtörténész és a költő érdeklődésének homlokterét csak félve mosnánk össze. Egy mindenesetre biztos: ahogy már a kötetcím is sejteti, az Újhold és körének poétikái köszönnek itt vissza, objektív, tárgyias költészetről van szó, amelyben a megszólaló alig-alig hallat közvetlen módon magáról. Már itt érezhető a jelentős Nemes Nagy Ágnes-hatás.

A versbeszélő nehezen meghatározható, a szövegek pedig rendkívül kötött, szigorú szabadversekben találnak formát maguknak. Persze nem állítható, hogy a személyesség nyomai nem fedezhetők fel, de inkább elejtett képekben találjuk ennek nyomait, mintsem versszervező erőként. A Sötéttiszta az út kezdete, mely aztán egy ívet rajzolva egészen máshol végződik majd.

A második kötet, a Rigólesen tizenhárom évvel későbbi, és sokban különbözik az elsőtől. A zárt, pársoros formákhoz való vonzódás megmaradt, mutatja ezt az az egysoros is, melynek szövegét a gyűjteményes kötet címébe emelték: szomjas madarak. Ugyanakkor megfigyelhető egy sajátos oldódás: hosszabb, szabadabban folyó versek is be-beszüremkednek a kompozícióba, és jól megférnek ott: az első kötet poétikájánál ez elképzelhetetlen lett volna. Bár rejtetten, de már ott a személyesség. Például a második kötet címadó verse, a rigólesen, a szilvással, a forró homokkal, és egyre több szövegben találkozni magával a bácskai tájjal, nem pedig pusztán valamiféle légüres, éteri vidékkel. Megjelenik a báty, a kedves, a versek pedig kétféle utat látszanak ismerni: vagy enigmatikusak, vagy pedig kissé bőbeszédűek, köztes út nem nagyon van.

A harmadik és egyben utolsó, Danyi Magdolna életében megjelent verseskötet címe: Palicsi versek. 1996-ban, tehát nyolc évvel a második után publikálta a szerző, és az ebben található szövegek megformáltságát, felépítését és működését világok választják el az első kötettől. Eltűntek a rövid, szentenciaszerű szövegek: szabadon áramló, az élőbeszédhez közelítő, hömpölygő szabadverseket olvashatunk. A személyesség egyik mutatója egy, az eddigiek alapján idegen gesztus – a helymegjelölés és dátum minden vers végén szerepel. Ajánlások, mottók, valamiféle keserű nosztalgia: mi sem áll távolabb az újholdas eszményektől.

Az ív, amelyet ez a költészet leír, itt ér nyugvópontra, és itt produkálja a legerősebb verseket. Köztük a szabadkai korzón, a Café Tiffany teraszán, hány éve volt már? címűt, melyben egy ismeretlen férfi küldi el a durván kéregető cigányasszonyt, aki válaszul megátkozza, s nem tudni, beteljesedett-e a jóslat, vagy az elmesélem Mészöly Miklósnak, mit láttam, a banális zárlat ellenére is, egy cinkecsalád postaládába fészkeléséről. Ezen versek, különösen a Werther nem lesz öngyilkos fejezetben már a szerelmet is rendkívül személyes és bensőséges módon ábrázolják, illetve a nőként és magyarként megélt identitásproblémák, a délszláv háború is mind megjelennek ebben a korábban olyannyira zárt költői világban, és igazi téttel bíró, fontos költészetté teszik Danyi Magdolna líráját.

A legnagyobb teljesítmények mégsem a felsorolt erényeket csillogtató szövegek, hanem a Nemes Nagy Ágnes emlékére, illetve a Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez három darabja. Áradó, megállíthatatlannak tetsző szabadversek ezek. Prózába hajló, az élőbeszéd logikáját követő szövegépítkezés, mely nem is lehetne idegenebb a korábbi, minimalizálásra és személytelenségre törekvő Danyi-lírától.  Valami nagyon elemi szakad és szabadul fel e versekben, melynek sem előtte, sem utána nemigen találni nyomát. Szenvedélyes, személyes és kitárulkozó szövegek, melyek Danyi Magdolna lírájának csúcsra járatásként működnek. Vendégszövegeket, jelölt és jelöletlen idézeteket is itt találunk csak bőséggel, más szövegeiben ez nem jellemző.

Jobb híján esszéverseknek vagy versesszéknek nevezhetnénk Danyi alkotásait, melyek nem pusztán hommage-ok, tisztelgések a nagy mester előtt. Párbeszédek, párbeszédkísérletek két költő között, melyek valamiféle profán imára emlékeztetnek. Nem csak hosszúságuk okán nagy versek a mesterségről, az agyonidézett Nemes Nagy Ágnes-vers kibontásáról („Tanulni tőlük, mindig ezt akartam.” – t.i. a fáktól), vajdasági magyarságról, háborúról és halálról. Ha a kötet címét és egész korpuszának viszonyát nézzük, akkor sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy enyhület nincs.

A könyv külsőleg is nagyon szép, a symposionos tervezőgárda (konkrétan Sirbik Attila) már megszokott szín- és figuravilágával a borítón, ízléses minimalizmussal belül, valamint egy érdekes tipográfiai megoldással, mégpedig a 95. oldalon, ahol is egy kör alakú lyuk tátong, ablakot nyitva az első „levélfélére”, ill. vissza, a Nemes Nagy Ágnes emlékére című vers végére. A piciny ablak közepében a 97. oldalról ez a mondat olvasható: „Mit jelent ez, Magduska?”

Mondják, a költőt csúcsai minősítik. Ezt a szép, karcsú, ám annál súlyosabb kötetet kézbe véve egy váratlan, ám annál kellemesebb találkozást élhetünk át, s egy hatalmas bejárt utat követhetünk végig, melynek bőven akadnak csúcsai.

Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés. Forum, 2013.

                                                                                                                                                                                                              Pál Sándor Attila

Kaparászni a vak üvegen

DANYI MAGDOLNA: ENYHÜLET ÉS FELRÖPPENÉS

Ha a Danyi-kötet olvasása közben érzékelt hangokat, hangsúlyokat s talán színeket kellene egymás mellé sorakoztatnom, akkor e listából nem hiányozhatna az üveglap vagy a késpenge fagyos zöreje, a sötétség, az idegenség, a magány csontig hatoló hidegsége vagy a mindent átható kékség. Hidegség-képzetek, halott tájképek, embertelen viszonyok uralják e borzasztóan szép verseket, s a könyv megjelenésének körülményei, a költőnő időközbeni halála, „felröppenése” csak tovább árnyalják, mélyítik az amúgy is sötét hangulatot […]

DANYI MAGDOLNA:

ENYHÜLET ÉS FELRÖPPENÉS.
ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK

„Valójában csak a hangokat, a hangsúlyokat érzékeltem” – olvasható Danyi Magdolna a teraszok című költeményében. Ha az Enyhület és felröppenés című gyűjteményes Danyi-kötet olvasása közben érzékelt hangokat, hangsúlyokat s talán színeket kellene egymás mellé sorakoztatnom, akkor e listából nem hiányozhatna az üveglap vagy a késpenge fagyos zöreje, a sötétség, az idegenség, a magány csontig hatoló hidegsége vagy a mindent átható kékség. Hidegség-képzetek, halott tájképek, embertelen viszonyok uralják e borzasztóan szép verseket, s a könyv megjelenésének körülményei, a költőnő időközbeni halála, „felröppenése” csak tovább árnyalják, mélyítik az amúgy is sötét hangulatot.

A karcsú gyűjteményről nem részeiben, az azt alkotó korábbi kötetek jellemzőit külön-külön interpretálva szeretnék szólni, hanem egységes egészként, olyan kompozícióként, mely a szerzői szándék hű tükre, leszámítva a függeléket, mely a teljességre törekvő szerkesztői szándékot tükrözve a költőnő által kihagyott alkotásokat is tartalmazza.

A szövegegyüttes súlypontjában kétségkívül a Nemes Nagy Ágneshez írt levélfélék, esszéversek, verstanulmányok állnak, melyek személyes hangú, intertextuális utalásokban rendkívül gazdag párbeszédkísérletek a példaképként tisztelt költőnővel. Nemes Nagy szavaival szól Nemes Nagyhoz, ahogyan ezt hangsúlyozza is egy helyütt a lírai én („Ágnes, bocsásd meg, kérlek,/ amiért lombos szavaidból épül e levél”). A húg és szellemi nővérének találkozása rajzolódik ki, s Ágnes szavaival a szájában a lírai én saját magáról, környezetéről, a „ronccsá lett Szerbiáról” gyón. A fegyelmezett sorokon átsüt a háború rettenete, az olvasó hallja a gépfegyverek ropogását, érzi a szorongást, a félelmet, s ebben az embertelen világban csak a hasonlatok jelentenek menedéket.

„Háború lesz” – ismétel meg egy húsz évvel ezelőtt, egy öregasszonytól hallott mondatot az 1991-ben íródott első Nemes Nagy Ágnesnek címzett levélféle lírai énje, amikor már a háború nagyon is jelen idejű. E kijelentésben a moravicai öregasszony mellett Koncz István A Tisza partján című versének kezdő és záró sora is felidéződik. A part ellensége 1986-ban írta e kultikus költeményét, s nem ez az egyetlen gondolata, megérzése, mely Danyi Magdolna költészetében visszhangzik.

E levélfélék közül talán a harmadik a legerőteljesebb, mely a vajdasági ég alatt íródik, s azt tematizálja. A lírai én ebben találja meg leginkább saját hangját, saját szavait, Nemes Nagy Ágnesre itt már inkább azért van szüksége, hogy elmondhassa valakinek vallomását, aki megérti őt, akinek nem kell magyarázkodni. Halott kedvese, szülője, gyermeke sírjánál mesél így a még élő, talán azért is, hogy a dolgok szavakba öntésével megpróbálja feldolgozni az eseményeket.

Álom és valóság fonódik egymásba a költeményben, de nehéz eldönteni a rémálom vagy a valóság borzalmasabb. Danyi Magdolna hihetetlen érzékenységgel ábrázolja az öngyilkosok földjét, Észak-Bácskát, szinte tapinthatóvá válik a kilencvenes évek rossz közérzete. Túlélés mint életcél, a mindennapi újrakezdés, a futóhomokra épült házak, az éhség elviselhetetlen testi kínja, az elmebetegek vitustánca, a tomboló szerb pokol. E motívumok, életérzések újra elevenné teszik ezt az időszakot. Bár jómagam a gyermekkor tündöklő ködén át, szinte öntudatlanul, az eseményekből inkább csak futó benyomásokat elkapva éltem végig a háborút, a verset olvasva mégis megborzongok, s hosszú időre belém költözik valamiféle megmagyarázhatatlan rossz érzés.

A nagyformák árnyékában szikár, leheletnyi lírai remekek bújnak meg, melyekben Pilinszky végsőkig lecsupaszított versvilága tükröződik haloványan. A kisformák még sűrítettebben tartalmazzák a nagyformák kérdéseit, hangulatait. Vegyük például az élet dicsérete című költeményt, mely mindössze két sor: „Bevérezett gyerekkézzel / vak üvegen kaparásznak.” Szinte e költészet minden fontos motívuma jelen van ebben az öt szóban, s a cím és tartalom ironikus viszonyáról még szót sem ejtettem. Reménytelen, kilátástalan, értelmetlen, valóban húsba vágó élethelyzet bontakozik itt ki. Sem enyhülettel, sem felröppenéssel nem kecsegtet e kép. Talán az egész opus ez a vak üvegen való vég nélküli kaparászás, folyamatos sziszüphoszi újrakezdés.

A sötétség leküzdhetetlen e versekben, bár a fény különféle szóösszetételekben mintegy harminc alkalommal jelenik meg, mégis inkább a fény hiánya, illetve vágya dominál. A szikrázó, életet adó, melengető fény ritkán járja be e líra tájait, helyette reflektorfény, gázlámpák fénye vagy téli napfény világítja be, s fényhalál permetez, így szükségszerűen hangzik fel a goethei sóhaj a harmadik Nemes Nagy Ágneshez címzett levélfélében: „Mert nekünk fény kell. Több fény!”

Ám az óvó fény helyett csak a tárgyakból fakadó belső, rideg, fanyar fény marad, s a hiány úgy veszi körül a vers szubjektumát, „mint túlzsúfolt szobában / a tárgyak, bútorok”, s Walter Benjamin nyomán egy körzőkészlet dobozára is gondolhatunk, melyben az eszköz és annak cserélhető részei violaszín bársonybarlangokba ágyazva fekszenek. A tárgyak megfojtják, kilakoltatják a hasonlat lírai énjét, mint Tolnai Ottó Briliáns című novellájának én-elbeszélőjét, a JAFFA GOLD-angyallá váló asszonyt, akit kis viskójában tokként ölel körbe és öl meg az ott felhalmozott szemét. E Tolnai-novella és Danyi Magdolna költészete között a hidegség-képzetek, valamint a magány, az idegenség érzete révén is diskurzus kezdhető.

A Briliáns elbeszélője kislány korában karácsonyeste éppen öngyilkosságra készül, s Danyi Magdolna kötetének is van egy öngyilkos szereplője, aki e kontextusban mégsem lesz öngyilkos. A Werther nem lesz öngyilkos című ciklus különleges színfoltja a kötetnek. Bár a szerelem is reménytelen, nem válhat menedékké a két utolsó vers (werther nem lesz öngyilkos, a teraszok), mely ha nem vesszük figyelembe a függeléket, akkor a szerzői intenció értelmében a kötet két záró darabja, mégsem annyira sötét. Danyi Magdolna Werthere minden kudarc ellenére az életet szeretné választani, akármilyen kilátástalan is az: „És Lotte? őmiatta? félhalott legyen? / Nem érti a szerzőt. Nem érti a korát. / Valójában semmit sem ért, de ez most / nem zavarja. – Leginkább azt szeretné, / legyen már reggel, s ő, átaludva / a világirodalom e korszakát, csak úgy pizsamában, megihasson egy forró feketét.” S a következő vers teraszán a lírai én a pincérre visszamosolyogva talán megtalálja az enyhületet és a felröppenést: „S tőlem sem / vehető el az otthoniasság érzése. Hisz otthon / érezni magam, számomra, úgy látszik, azt jelenti, / hogy maradéktalanul vállalhassam idegenségem. / Természetes léthelyzetemmé legyen.” Természetesen e felismerés nem hozhat maradéktalan feloldozást, csupán a vak üvegen kaparászás, a sziszüphoszi munka folytatását, elfogadását jelzi, melyet Albert Camus az abszurd élet elleni lázadás jelképeként láttat.

 Novák Anikó

Emlékezés Danyi Magdolnára, a testvéri táj költőjére

A Palicsi verseket a megjelenés évében, 1996-ban ajánlotta nekem. A jellegzetes balra dűlő, szálkás kézírással írt dedikáció szinte függőlegesen fut föl a papíron. Most, amikor kézbe veszem a karcsú kötetet, a lapok közül újra kihullik egy sárgás könyvtári katalóguscédula, rajta néhány sor, megkért, írjak a könyvéről. Nem írtam meg verseskönyvéről a kritikát, s amikor 2010-ben felkért, Magyarországon mutassam be frissen megjelent tanulmánykötetét, ezt is elmulasztottam. Kétszeres adósságot törlesztek tehát… – Utasi Csilla írása

A Palicsi verseket a megjelenés évében, 1996-ban ajánlotta nekem. A jellegzetes balra dűlő, szálkás kézírással írt dedikáció szinte függőlegesen fut föl a papíron. Most, amikor kézbe veszem a karcsú kötetet, a lapok közül újra kihullik egy sárgás könyvtári katalóguscédula, rajta néhány sor, megkért, írjak a könyvéről. Nem írtam meg verseskönyvéről a kritikát, s amikor 2010-ben felkért, Magyarországon mutassam be frissen megjelent tanulmánykötetét, ezt is elmulasztottam. Kétszeres adósságot törlesztek tehát. Kései szövegem Danyi Magdolna már nem olvashatja. A bennünket egymáshoz kötő rokonszenv alapja az volt, hogy láttuk egymást. Azt a képet próbálom tétován megrajzolni, mely költészetfelfogásáról, életérzéséről, magatartásáról él bennem.

Nem voltunk barátok a szó megszokott értelmében, nem beszélgettünk soha magánéleti kérdésekről. Palicsi házában, az üveges könyvszekrények között egyszer sem jártam, bár az ő közegében ismerős voltam, nagynénéméknek víkendházuk volt a nyaralótelepen, gyerekkoromban a faragott, szecessziós, nyitott, nyári villamos a víztorony közelében, a kapu előtt állt meg, mögötte a park, a fasor mélyén megcsillanó tóval, az iszap szagával mély benyomást tett rám. A Szabadka környéki szőlők homokjának forrósága is az első emlékeim közé tartozik.

Az Új Symposion hetvenes évekbeli szerkesztőjét még nem ismerhettem, ehhez túl fiatal voltam. 1983-ban voltam első éves az újvidéki Magyar Tanszéken, amikor a folyóirat őt követő szerkesztőit szétzavarták. A szerkesztőség feloszlatása előtt évfolyamtársaimmal néhányan még messziről figyelhettük a harmadik Symposion-nemzedék tagjait, csodálhattuk a kiforrott, eredeti, fiatal szerzőket, akik ebben a közegben a többiektől különbözők mertek lenni. Az, hogy a szocializmus erkölcsi normái mennyire nem voltak megalapozottak, abban a könnyedségben is megmutatkozott, ahogy a hatalom képviselői félretették őket. Akiket megfosztottak szellemi helyzetüktől, morális igazságuk megfogalmazásával törődtek. Nekünk, akik későn érkeztünk a vajdasági irodalmi életbe, nem lehetett részünk abban, hogy a nálunk csak kicsit idősebb nemzedék maguk közé emeljen bennünket.

1984 tavaszán találkoztunk, amikor bielefeldi tanulmányaiból már hazatért, és a Hídban dolgozott. Nem is találkoztunk, felhívott telefonon. Ekkor már verseit, Czóbel Minkáról írt kötetét olvastam, fényképen is láttam már, az újvidéki közéletben ismeretlenül is felismertem volna őt egy irodalmi est hallgatósága között. Első publikációm, az Irodalomelmélet nevű tárgyból készült szemináriumi dolgozat, a Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-ciklusáról írt elemzés a Hídban jelent meg. Magdi, a folyóirat egyik szerkesztője azért telefonált, mert az akkori körülmények között a címben szereplő isten-teremtés szót veszélyesnek érezte. Magamban túlzottnak gondoltam aggodalmát, úgy nőttem fel Újvidéken, hogy számomra valósága volt annak, amit magyarul olvastam, olvasmányaim külön bejáratú terében teljes szabadság uralkodott.

Akkor kerültem hozzá közel, amikor 1985 őszén a Magyar Tanszéken kezdett tanítani. A Modern nyelvészet irányai című tárgyat hallgattuk nála. Messziről láttam őt, a katedrán, a könyvtárban, de közelről is figyelhettem, hiszen néhányan emeltszintű Celan-szemináriumra jártunk hozzá, az irodájába. Hogy a belső világ túlsúlyban van benne, ez az első órán kiderült. Nem vette észre, hogy túl gyorsan beszél, a diktált szakirodalmat nem lehetett leírni. Talán észre is vette, olyannyira megbénítóan személyes kudarcnak érezhette, hogy képtelen volt lassabban magyarázni.

Első pillanattól rokonszenvet keltett bennem értelme és irodalmi érzéke. A saját műveletlenségéről mit sem tudó fiatalság elbizakodottságával rendkívül magas mércét állítottam fel tanáraimmal szemben. Nem pusztán a műveltségbeli hiányokat vettem észre (nem olvasta A tragédia születését, gondoltam például egyikükről), hanem az irodalomhoz való, a lehető legkifinomultabb, egzisztenciális viszonyt is számon kértem rajtuk. Az irodalmi élmény, az esztétikum mint mérce, a létezés abszolút középpontja volt számomra. Losoncz Alpár visszaemlékező írásában nagyon találóan állapítja meg, hogy az olvasás, egy másik ember gondolatmenetének befogadása erőt igényel. Magdinak volt ereje az olvasáshoz. Határtalan bizalom élt benne a kifejezéssel szemben.

Az emeltszintű kurzuson, 1986 tavaszán Celan 1967-es, Atemwende című kötetének Nörd­lich von den Flussen kezdetű versét olvastuk közösen. Mindössze négy sorból áll. A lírai én kiveti hálóját, melyet a megszólított Te tétován (zögernd) kövektől írt árnyékokkal terhel meg. Magdi hagyta, hogy az idegen nyelv szemantikai lehetőségei között botladozva őelőtte elmondjuk olvasatunkat. A beszélgetés során észrevettem, hogy a vers jelentéséről más véleménye van, mint nekem, noha ezt a véleményt egyetlen szóval sem erőltette. Ahogy a szemináriummal egy időben írt szövegnyelvészeti értelmezésében meggyőzően bizonyítja, az árnyék ebben a versben, mint Celan költészetében másutt is, az értelmet jelenti, a vers ars poeticaként olvasandó. A zögernd határozói igenév és a beschweren ige jelentésén múlt az értelmezés. Amellett érveltem, hogy a háló kivetése, elterítése szakértelmet kíván ugyan, ám a súlyok eleve a hálóra vannak erősítve, tehát a beschweren ige nem a háló megterhelésére, hanem a hamis fogásra vonatkozik. Nőnek, vagy legalábbis a beszélő társának éreztem a megszólítottat, aki ugyan nem valódi kövekkel, hanem a kövek írta árnyékkal terheli meg a hálót, a fogás mégis a beszélő létét vonja kétségbe. Mit jelenthet a kövek árnyéka? A kövek árnyékában azokat az értelmeket láttam, melyeket a megszólított nő önmaga elidegeníthetetlen lényegének érez. Az árnyéknak nincs ontológiai léte, a személyes azonosságot megképző értelmek ezért érvénytelenek ott, abban a szférában, ahol „egyek vagyunk”. A megszólított Te éppen azért helyezi el tétován, tűnődve a vers hálójában ezeket az értelmeket, mert tisztában van azzal, hogy önértelmezése érvénytelen, ám nem tehet mást. Magdi semmit sem vetett olvasatom ellen, saját értelmezésének érvényessége azonban kizökkentett elbizakodottságomból. Abban kimondatlanul egyetértettünk, hogy a versszövegek olykor megengednek eltérő olvasatokat, a többértelműség azonban nem jelenti azt, hogy valamennyi lehetséges jelentés egyidejűleg érvényes. A költészet nem ismeri „ez is lehet, az is benne van” megengedő langyosságát. Az egyik lehetséges értelemszerkezet mellett döntenünk kell, hiszen a versnek egzisztenciális tétje van. Ma már közelebb került hozzám az ő olvasata, úgy érzem, a versben megszólított Te a mindenkori olvasó, aki figyelemmel, óvatosan kiegyensúlyozza a vers értelmét, hiszen ennek a műveletnek, a vers értelemmel való felruházásának az ő számára ugyanolyan egzisztenciális tétje van, mint a vers-én számára.

A Magdiról őrzött benyomásokban test és lélek szétválaszthatatlanul összefonódik. Ekkoriban a nyúzottságig érzékeny voltam, a saját testem minden vélt vagy valódi hibájának távlatából mások testi lénye különösen közelről érintett. Élesen láttam kerek arcát. Középen elválasztott, mindig csigákban aláomló haját. Sötét arcbőrének kontrasztját barna, sárgás árnyalatú hajával. Mélyen ülő, apró, zöldesszürke szemét, mely hirtelen teleszaladt jóindulatú fénnyel, a szeme alatt a mély árkot, most is hallom kicsit zihálva feltörő, dallamos hagját, a ropogtatott r-ekkel, látom „szálkás” ujjú, mély érzékenységét kifejező kézfejét. Az, hogy milyen egyedül lehet, leginkább akkor látszott, ha oldalról vagy hátulról figyelhettem.

A látásnál van-e több? Tisztában voltam vele, hogy az emberi sérülések hozzánk nőnek, nem lehet feloldani őket, az eszközeink elégtelenek ehhez. A testi tényeket mozdíthatatlannak tudtam, meggyőződésem volt, hogy ezek olyan, a tökéletességet elrontó adottságok, melyek az esélyeken, az emberi lényegen, a mindannyiunknak egyformán kijáró lehetőségeken nem változtatnak. Nem is a testről volt szó esetében, hanem arról, ahogyan a test tapasztalatát, lehetőségeit megélte, önmagára vonatkoztatta.

Fiatalon a verseiben kifejeződő életérzés sötétségétől megriadtam. A kis halott tájképek 2. darabjában írja a következőket: „Kivakult / júliusvégi koradélután (…) Ha követni tudsz / e lángnyelő homokban / mezítláb, látod, / testközelben a kert / az izzadt testvéri táj, / a szélrózsa minden irányából / permetez a fényhalál.”. A bravúr a versszak másik felében következik be, ahol a beszélő az olvasót a vele való teljes azonosulásra szólítja fel. Nemes Nagy Ágnest nővérének nevezi verseiben: én nem nem lehettem „testvére”, nem tudtam, nem mertem azonosulni léttapasztalatával. Talán nem is várta el, hogy bárki kövesse őt ide: életérzé-sének megmutatására törekedhetett, hiszen pontosan tudta, hogy életérzése nem mindannyiunk tapasztalata, s bizonyára fájt neki ez a másság.

A sötétséget nem tartotta magához tartozónak. Nosztalgia című versében arról a másik világról szól, amelynek nincs neve, s ahol ő hiánytalanul az volt, ami itt lenni szeretne, ám amikor a vágyat kifejezi, azt is elárulja, hogy a sötétség tapasztalata sajátja. Amire törekedett, azt az ént feloldó értelmetlenség, fájdalom és kín   ̶  a sötétség   ̶  nehézkedési erejével szemben kellett létrehoznia.

1997 októberében Szivácon, a Szenteleky-napon találkoztunk. A megemlékező műsor végeztével, az emlékház udvarán álltunk, az ebédre várva, itt mindig melegebb volt, mint a hideg teremben. Szinte szavak nélkül, a bizalmával meggyőzött arról, hogy november közepéig sikerülhet összegyűjteni a DAAD-ösztöndíjhoz szükséges igazolásokat. A nyolcvanas évek legelején ő is a Deutscher Akademischer Austauschdienst ösztöndíjával tanult Bielefeldben. A következő év tavaszán annak ellenére odaítélték az éves ösztöndíjat, hogy a legfontosabb dokumentum, Voßkamp professzor úr befogadólevele nem érkezett meg időben, és a postán elveszett az orvosi vizsgálat lelete. Egy évig Freiburg am Breisgauban tanulhattam: különös világossággal, rövid időre nekiiramodott az életem.

A Palicsi versek egyik darabjában megemlít engem is. A lírai én felidézi az epizódot, amikor a Hídban publikált, az Ekhnáton-ciklusról szóló dolgozatot Ilia Mihály megküldte Nemes Nagy Ágnesnek. Hallottam később a Tanár úrtól, hogy Nemes Nagy Ágnes a nekem előkészített képeslapra a nevét sem volt hajlandó aláírni. „Ehhez nekem már nincs erőm.” – mondta. A lírai én hozzáteszi, hogy Nemes Nagy Ágnes a verseire hasonló hallgatással válaszolt, mint az én tanulmányomra. Lényegtelen, milyen méltatlanul kerülök őmellé. Bizonyos, hogy Magdi versei más okból maradtak válasz nélkül, mint tanulmányom. Fiatalkori költészetében mindössze néhány közös szó utal arra, hogy meghatározó élménye volt Nemes Nagy Ágnes lírája. A Palicsi versek énje meg is fogalmazza, hogy Nemes Nagy Ágnes lírája nem az utánzás, hanem mindig a kifejezés vágyát ébresztette fel benne. Különös paradoxon, hogy a versbeszéd, mely bizonyosan felkeltette volna Nemes Nagy Ágnes érdeklődését, a halott költőt szólítja meg.

Palicsi verseknek a halott Nemes Nagy Ágnest megszólító áradó versbeszédében ugyanazt a magatartást formálja meg, mint ami a hétköznapi életben is jellemezte Danyi Magdolnát. Megható gondossággal kívánta mindannyiunk számára azt a jót, amiről hajlandók voltunk azt hinni, hogy természetes módon kijár nekünk. Jóindulata a szerepjátszás hiányából következett. A Palicsi versek énje ehhez hasonlóan szereptelen: a teremtésnek a természetben, a fák életciklusaiban megnyilvánuló formáló elvével akar azonosulni.

Utoljára négy éve, májusban két napot töltöttünk együtt Belgrádban, a DAAD alumnusai­nak szerbiai találkozóján. Képek merülnek föl: a modern, vadonatúj újbelgrádi szálloda egyágyas szobájának kényelme. Az egyetemi karok épületei között egy belső udvaron vendéglői asztalokat, székeket helyeztek el, itt sütkéreztünk. Le vagyunk fényképezve, egy csoportképen nézünk föl az emeletre, a fotós irányába. Testi betegségéről, a műtétről beszélt, amelyen éppen túl volt, az orvosok szakértelme és a gyógyulás iránti teljes bizalommal. Jól volt, tele tervekkel, és mégis vigyáztam, szavaimmal akaratlanul meg ne bántsam. A repülőklub márvány, arany és brokát éttermében, balkáni pompa között vacsoráztunk.

Néhány levelet küldött még, gondosan fogalmazottak voltak, szinte túlcsordultak a jelentéstől. Csodálatos vigasztalás volt mindegyik jelentkezésében, pedig nem szorultam rá. Egyik leveléhez, a búcsújáró hely, a doroszlói csodakút fényképét csatolta. Talán ott járt, levelében nem említette ezt. Vagy önmagát küldte, zöld háttér előtt, és fotója ugyanazt jelentette, mint a kút. Szavakon túli jóindulatot és kiteljesedést fejezett ki.

A kép, amely bennem él, emlékekből, beszélgetéstöredékekből, levelekből rakódik össze. A szenvedés tartja egyben. Nyelvi emlékek is ezek. Az is belejátszik a róla alkotott képbe, ahogyan beszélni tudott az élet érzékelhető oldaláról, élményeiről. Talán a legjellemzőbb, összegző kép a következő: féloldalról mutatkozik, félhosszú haja keretezi az arcát, az értelem fénye és a jóindulat a tekintetében, inkább befelé néz. Amikor váratlan halála után az újvidéki Magyar Tanszéken meg kellett emlékeznem róla, egyszeri arcát igyekeztem kifejezni. Most nem érzem a veszteség riadalmával azt, hogy az arcát kell megidéznem, és ennek a vállalkozásnak a tehetetlenségét sem. Figyeli, amit róla mondok, és megbocsátja, ha nem pontos.

Tudta, hogy a versnek a szokatlan szemantikai kapcsolódásokat létesítő szövegtípusnak nem az a funkciója, hogy új jelentést hozzon létre. Nincs olyan jelentés, amely kifejezné az igazságot. A nyelv többértelműségére van szükség ahhoz, hogy egy adott pillanatban az egyik lehetséges értelemstruktúra mellett dönthessünk, önmagunkat átadva, saját életidőnk egy darabjával hitelesítve a létrejövő teret, amely mindig a Másik tere és arca is. A verset a nyitottság terének nevezte.

Ebben a térben él ő tovább, melyet versei és költészetről való beszéde megteremtenek.

Utasi Csilla