Skip to main content

Danyi Magdolna

költő
kritikus
szerkesztő
egyetemi tanár

A fotó forrása: Magyar Szó. 2012. november 12.

Az általános iskolát Palicson, a gimnáziumot (1969) Szabadkán végzi. 1980-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázik. 1986-ban Bielefeldben az irodalomtudomány magisztere lesz (Paul Celan – metaforikus – főnévi szóösszetételeiről). 1990-ben Újvidéken az irodalomtudományból doktorál (Költői kifejezésformák jelentéstani értelmezése Pilinszky János költészetében). 1974 és 1980 között az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője. 1981-től 1983-ig ösztöndíjas Bielefeldben. 1983 és 1985 között a Híd szerkesztője. 1985-től 2008-ig a Magyar Tanszéken tanársegéd, 1990-től docens.

Fordításkötetek
Elolvasom
A szülőhely vonzásában
(Magyar Szó. 2011. december 19.)

A szülőhely vonzásában

Bordás Győzővel egyetemistakorunk óta ismerjük egymást, úgy is mondhatnám, hogy a kamaszkori – gimnáziumi szellemi érlelődés, alakulás izgalmas kapaszkodói után a kontúrjaiban végérvényesen tisztázott fiatal értelmiségi magatartás, szemlélet birtokában alapoztuk meg barátságunkat, amikor már tényleges műveltséggel és tudással körülbástyázottan gondolkodhattunk, beszélgethettünk választott hivatásunkról. Bordás Győző 1948-ban született, és én, a nála két évvel fiatalabb talán ezért is gondolhatom, hogy ő az elmúlt évtizedekben, melyekben sokoldalú alkotóképességeit eredményesen igazolta, alig változott, úgy élt és úgy dolgozott mindig, ahogyan azt fiatalos etikával kijelölte, vázolta a maga számára.

Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomázott fiatal értelmiségiként a Magyar Szó művelődési rovatának felelősségteljes újságírója, később a Híd, majd a Forum Könyvkiadó szerkesztője, aztán a Forum Könyvkiadó igazgatója volt, a 90-es években pedig a Forum vezérigazgatója, ma pedig a Forum Könyvkiadó nagy tapasztalattal rendelkező szerkesztője és ugyanakkor a Magyar Szó Lapkiadó Kft. megbízott igazgatója.

Azt is mondhatnánk, 45 éve van a pályán, hiszen irodalomtörténeti tény, hogy már gimnazistaként, 1966-ban közli novelláit az Ács Károly szerkesztette Híd, s együtt indul a költőkkel, Jung Károllyal, Utasi Máriával, Podolszki Józseffel, Balogh Istvánnal, B.Varga Lászlóval és prózaíróként Hornyik Miklóssal.

1992-ben jelenik meg első regénye Fűzfasíp címmel, ezt követi 1995-ben a Csukódó zsilipek,egy készülő trilógia első két könyve szülőhelye, Újverbász városka gazdag múltjáról, amelynek varázslatossága, ahogyan a regénnyé nem formált elbeszéléseiből tudhatjuk, minden háborús rombolás ellenére, valamiképpen az ő gyerekkorát is áthatotta. 1997-ben jelent meg az irodalompublicisztikai írásait tartalmazó Üvegház, melyet 2001-ben a Ténta és repesz című követ. 1999-ben jelenik meg a Forum és az Agapé közös kiadásában a Fűzfasíp című regénye német fordításban, Weidenpfeife címmel, melynek fordításáról remek tárcát is olvashatunk a Ténta és repesz című könyvében. S ami semmiképpen nem véletlen: Bordás Győző varázslatos Ú. Városkájának a világában a németség, a német polgárok meghatározó módon vesznek részt. 2004-ben jelenik meg Katonaszökevény című regénye, melyet recenzense, Németh István „kalandregénynek” is mond, s ami Bordás Győző prózájában az elbeszélői magatartás átalakulását is jelenti. A bizonyára létező dokumentumok alapján, de valószínűleg teljes mértékben az író által elgondolt szenvedéstörténet stilizált elbeszélői énje az emlékeiről beszámoló volt katonaszökevény, akinek mesemondását visszafogottan értelmezi és alakítja az író, aki mindvégig őt hallgató kívülállóként van jelen, jóllehet az emlékezés elbeszélői énjének prózanyelvi formációja teljes egészében a szerzőt minősíti, aki kalandos történettel hitelesíti a kigondolt hőst s a világunkban is aktuálissá lett problémát.

Ma Bordás Győző két könyvét mutatjuk be, a szerző meghatározása által dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó Az Úr órája címűt, mely 2009-ben a harmadik kiadását érte meg, és a 2010-ben megjelent, ismét csak dokumentumnovellákat és a művelődéstörténeti írásokat, illetve a vajdasági magyar művelődési élet kiemelkedő művészeiről, személyiségeiről és fontos eseményeiről írott esszéit, beszámolóit tartalmazó, Kertkapu című könyvét.

Bordás Győző írói magatartását jellemezve hangsúlyozni kívánom a prózájában kialakított világok dokumentáris meghatározottságát, amikor a szakértő olvasó sem tudhatja gyakran eldönteni, az értelmezett, leírt valóságrész tényleges valóságtényre alapozott-e, vagy pedig az írói képzelet eredménye. Az elbeszélő a valós világból megidézett hőseit fegyelmezetten, ugyanakkor nagy írói szabadsággal alakítja, hitelesíti számunkra. A szülővárosa múltjáról írt két regényében kialakított két korrajz esztétikai értékét a dokumentáris próza hitelessége és az írói szubjektivitás mindig érzékelhető formáló kedve eredményezi, ami Bordás Győző prózájában sohasem áll szemben egymással. Dokumentum és fikció nála tökéletesen kiegészítik egymást, s ugyanazt az írói célt szolgálják, az eltűnt idő nyomában járva szuggesztíven megidézni, illetve létrehozni azt a világot, amelynek tényei gondolkodását, eszmélkedését gyermekkora óta befolyásolták. Gondolhatunk itt a délnyugat-bácskai városka fejlődésében hatalmas szerepet játszó csatornára, a tiszteletre és szeretetre méltó művelt német polgári lakosokra s az itt élő vagy ide kötődő író és festő hőseire egyaránt.

Bordás Győző prózájának értéke az átgondolt vonalvezetés, a mikrotörténetek lendületes és pontos egymás mellé helyezése és a választékosan kidolgozott részletek, leírások, melyekben nem egyszerűen az élvezetes prózanyelv mondatait szemlélhetjük, hanem minduntalan a prózaíró tudásáról kell gondolkodnunk, honnan e sok-sok meggyőző részlet, mely tökéletesen hitelesíti számunkra az emberi világokat a maguk összetettségében, teljességében és kitüntetett egyediségében. Bence Erika Bordás Győző prózáját hagyományosnak minősítette, s mint ilyent értékelte, én mégis prózanyelve újszerűségét, világokat varázsoló erejét szeretném hangsúlyozni. Úgy gondolom, a dokumentaritás ténye kihívást és biztonságérzetet kölcsönöz írói tehetsége számára, hogy a maga képzeletét és szemléletét fegyelmezetten, ám öntörvényűen kibonthassa, érzékeltethesse.

Külön szeretném itt hangsúlyozni írói bátorságát, ahogyan megrajzolja a kivételesen értékesnek tartott Pechán József festő alakját, megjelenítve képei festését is az esszében is gondolkodó prózaíró képzeletével. Hasonló összetettséggel működik írói képzelete Sztankovics doktor, azaz Szenteleky Kornél prózahősként való megjelenítésekor, személyesítésekor is, szubtilis gondolatisággal idézve meg a vajdasági magyar irodalom szervezőjének nagy alakját. Az elkötelezett és művelt prózaíró a maga szubjektív szellemi kötődéseinek vonzereje által alkotóan és hitelesen tudja láttatni a vajdasági magyar művészet e hozzá közel került képviselőit, értelmezve írói, művészi világlátásukat is, vállalva a művészregény kérdéseit, és regénye részleteiben meg is valósítva azt.

Bordás Győző prózanyelvében a magát tényszerűnek állító életteljesség és varázslatosság Szenteleky „helyi színek”elméletének öntörvényű és sikeres megvalósítása. Írói magatartásának fontos eleme a világ, az élet értékeivel és külön a maga szülővárosával szembeni, természetszerűen kötelező tisztelet és szeretet. Slavko Mihalić horvát költő verssorát idézném: „Én szeretem a világot.” Úgy gondolom, ez az értelmiségi, írói magatartás segíti őt szülővárosa szuggesztív történelmi képének a megalkotásában és gyermekkori világa felmutatásában is. „Nem győztem csodálkozni a régi békebeli Bácska boldog világában, s ezt a hangulatot éreztem ki a Te írásodból is. Nagyon finom hangon szövődött aztán tovább a meséd, föltehetően egy hosszabb történet kezdeteként, amelynek folytatását nagy érdeklődéssel várom. Gördülékeny előadásod és a Lust zum fabulieren fölényesen könnyed előadásodban meglepett” – írja neki 1990 augusztusában keltezett levelében Herceg János.

Dokumentumnovellái Az Úr órája és a Kertkapu című köteteiben ezt az írói magatartást hitelesítik, például Ami Jézusunkcímű remek novella a verbászi Sigmund Bachmanról, azaz Bachman Zsigáról, aki 1893. június 3-án elindult, s közel két év alatt körbekerékpározta a Földet. Hazatérte után azonnal tagja lett a Magyar Kerékpáros-szövetségnek, „és ha nem kap tüdőgyulladást, a válogatott tagjaként ott lett volna az athéni olimpiai játékokon is”, az első Tour de France-on összesítettben hetedik helyezést ért el, és az ugyancsak első Giro d’Italián a bírói testület tagjaként vett részt, hogy majd 1914-ben az általános mozgósításkor Verbászon az elsők között hívják be meghalni, ahogyan ő mondja: „megdögleni”. A békebeli, csodálatosan szép történet a tartalmas és sikeres életet élő erős emberről, a kerékpározó Zsigáról a szülővárosi élet kultikus gazdagságát példázza, azzal, hogy a legendás hős életének legdurvább befejeződését is megfogalmazza.

Több dokumentumnovellájában az író a maga gyermekkorát, kamaszkorát, esetleg fiatalkorát átható dolgokról, eseményekről és történetekről beszél egyes szám első személyben. A Pilvaxcímű remek novellájában összetett, morbid, szomorú történetet mond el az 1848-as magyar forradalomért lelkesedő, azt 1912-ben a budapesti Pilvax kávéházban ünneplő, majd az első világháborúban megsebesülő és megvakuló apai nagybátyjáról.

A személyesen átélt történetek között elsőként említem Akisasszonycímű novellát, melynek értékét ismét csak a szülőhely újkori gazdag világának a hiteles megmutatása eredményezi, részleteiben feltárva a Zágrábban egyetemista Bella kisasszony és családja életét, valamint felmutatva önmagát, a helyi kertész flora boy fiát, aki rejtetten hódol a szép egyetemista kisasszony nőiességének.

Írói világában összetett téma a kert és a kertészkedés, és szeretném azonnal megállapítani, hogy a szülőhely világának, lakói életének a gazdagságát látom abban is, ahogyan a kertész apa a maga virágaival jelen van szülővárosában, és ahogyan a kamasz fiú házhoz hordja a megrendelt virágokat.

Mindkét könyvben egy-egy elbeszélés foglalkozik a kertparadicsommal.A Kertünkbenés a Ruszkuszcímű elbeszélések részletesen, választékosan érzékeltetik kertjük színpompás szépségét, és magyarázzák az édesapa „kertésztudományát”. Testvéreivel egy szakszerűen rendezett kert mellett nőtt fel, közvetlen kapcsolatban a kerti világgal, munkálkodva is édesapja mellett, aki mindent tudott a virágokról. Az emlékező író azt állítja, nem szerette ezt a kertparadicsomot, amely azonban befolyásolta eszmélkedését. „S itt a rózsakertben éreztem meg azt a misztikus szimbolikát, amely, mondjuk, a kert és a kép között van” – írja. A Ruszkuszcímű novellában az édesapja által megtervezett és kiépített sírkertet idézi fel, miközben a sírkert lakóiról, a német és zsidó sírok elhanyagoltságáról s a külföldi rokonok levélben történő ruszkuszos virágcsokor-rendeléseiről is beszámol, s egyúttal kortörténetet is ír.

Tanulságosnak tartom, ahogyan a Családcímercímű elbeszélésben beszámol nemesi családfájáról. Biztatás lehet ez minden ember, illetve minden olvasója számára, hogy, eltekintve a nemesi címertől, mindent meg akarjon tudni őseiről.

Az Úr órájacímadó remek elbeszélésében a gyermekkori karácsonyokról ír, amikor testvéreivel „Öt angyal ült áhítozva és vágyakozva a konyhaasztal körül [4] s addig be nem ment közülünk senki a nappaliba, míg meg nem szólalt kintről a »Jézuska csengője«, mely apám tejes csészéjéből és kiskanalából állt.” Ezt az áldott karácsonyi hangulatot tudja fokozni a tündéri történettel, miszerint második szomszédjuk, a helyi szerb pap unokája nagyon kedvelte a katolikus karácsonyt, és rendre átment hozzájuk, és „Mi sem természetesebb, hogy szerb karácsonykor mi is fölsorakoztunk náluk, szüleinél, és soha, de soha nem éreztem, hogy az 1:5-ös arány terhükre lett volna. Sőt.”Így jut el a meghitt karácsonyi elbeszélés a nagy szakállú, jóságos pópárólvaló beszédhez s feleségével együtt a kilencvenen is túlbekövetkezett, rendkívül méltóságteljes haláluk elbeszéléséhez. Az ilyen életélmények – olvasóként is – otthoniassággal és teljességérzettel hatják át emberi világunkat, ha veszteségérzeteink sokasodnak is.

Bordás Győző esetenként a legszabadabban viszonyul az elbeszélés műfajához, feloldva benne nemcsak a dokumentumértékű tényeket, hanem az irodalmi vagy művelődéstörténeti esszé szempontjait is, az önkifejezésés a kijelölt téma feltárásánaka céljával. Így formálja a Levél a túlvilágra, Márai Sándornakés A 200. májuscímű elbeszéléseit.

Ez a több szempontú magatartás teszi élvezetessé és tartalmassá beszámolóit egy-egy fontosabb eseményről, mint amilyen Huzsvár László megyés püspök aranymiséje volt Nagybecskereken, vagy a sziváci Szent István-nap 2007-ben Az egy jubileumrólés a Galamb a miséncímű írásaiban.

Baranyiné Markov Zlata képzőművésszel készült interjúja nem szabályos interjú; Markov Zlata önmagáról és Baranyi Károlyról mesél a barátnak, rendkívül élvezetes és tanulságos módon.

Bordás Győző jegyzetei és alkalmi írásai legtöbbször irodalom- vagy művelődéstörténeti esszéként is olvashatók, melyek, ahogyan Németh István írta a könyv fülszövegében, „irodalomtörténetünk szempontjából dokumentumjellegű értékeket hordoznak”.Nagy tárgyi tudással és szakmai hozzáértéssel világítja meg Szenteleky Kornél írói magatartását, felhívva a figyelmet egy ma is játszható színművére, kapcsolatát Pechán Józseffel; jellemzi és értékeli a Forum Könyvkiadó által hasonmás kiadásban megjelentetett Kalangya 1936-os Kosztolányi-számát. Nagy szakértelemmel számol be a budapesti Művészház megalapításának 200. évfordulóján nyílt kiállításról s a Művészház első nagy fontosságú kiállításairól és kapcsolatairól a vajdasági magyar képzőművészekkel, és írását olvasva a nem szakértő, de tanult olvasó teljes értékű eligazítást kap. Elmélyült szakértelemmel eleveníti fel Nagyapáti Kukac Péter alakját és értelmezi képeit, s leírja, hogy tudomást szerzett Nagyapáti képeinek gyűjteményes kiállítása tervéről Topolyán születése centenáriumi évében.

Tanulságosak irodalmi tárgyú írásai is, például Szeli István Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjáracímű könyvéről írt ismertetője, valamint megemlékezései irodalmunk elhunyt nagyjairól: Fehér Ferencről, Pap Józsefről, Bosnyák Istvánról, Bori Imréről és Kalapis Zoltánról.

Bordás Győző mindig szakszerűen tájékoztat, ugyanakkor az irodalmár, a szerkesztő személyes érdekeltségének a hitelével is, ami vonzóvá és élvezetessé teszi művelődési tárgyú írásait. Írásaiban mélységes elkötelezettséggel védi a vajdasági magyar művelődés értékeit.

Szerző
Egyszer valahol kék volt a tó (Fenyvesi Ottó költészetéről)
(Híd. 2012/5., p. 9–15.)
Szerző
Az élőbeszédet idéző nyelvi formák Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verskötetében
(Hungarológiai Közlemények. 2012/2., p. 93–109.)
Szerző
Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt. In. Kortárs. 1994/1. sz.
Szerző
Domonkos István: Áthúzott versek 3
(Új Symposion. 1973/94.)
Szerző
Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés?, úti esszék;
(Új Symposion. 1973/93., p. 592–594.)
Szerző
Ember és táj Brasnyó István költészetében
(Új Symposion. 1970/60.)
Szerző
Brasnyó István költői szociográfiájáról
(Új Symposion. 1974/116.)
Szerző
Az irodalmiság semmitmondása
(Új Symposion. 1979/168.)
Szerző
A vers környékén
(Új Symposion. 1973/103.)
Szerző
Jegyzet Gerold László művelődés-szociográfiai tanulmánykötetéről
(Létünk. 1971/1.)
Szerző
Elfeledett szavak zuhataga. In. Magyar Szó. 1985. május 25.
Szerző
„Milyen mély is a szó”
(Új Symposion. 1970/67.)
Szerző
Hangkeresés, élményiség megtorpanásokkal
(Új Symposion. 1977/146.)
Szerző
A tiszta emberség s a nyelvi tisztaság könyve
(Új Symposion. 1973/101–102.)
Szerző
Milkó Izidor „aforisztikus írmodora”
(Tanulmányok. 1973/6.)
Szerző
Írás és történet viszonya. A készülődés és Az út két oldalán c. novella elemzése alapján. In. Képes Ifjúság. 1971. március 31.
Szerző
Szirmai Károly versei
(Híd. 1991/4.)
Szerző
A költői személyesség intenzitása (Tolnai Ottó: Gyökérrágó)
(Híd. 1986/6.)
Szerző
Nyílt kritikusság
(Új Symposion. 1975/119.)
Szerző
Tézisek a Réják olvasásához
(Új Symposion. 1977/143.)
Szerző
A lehetőségek költője
(Új Symposion. 1974/113.)
Szerző
A leírás Bogdán Antal metanovelláiban
(Új Symposion. 1972/83.)
Szerző
Otthon volt – köztünk is
(Magyar Szó. 1975. július 15.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Mind pontosabbnak lenni. In. Misao–Gondolat. 1976. március 9.
Szerző
Csodák, kéreg alatt. In. Bányai János: Könyv és kritika II. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Okos fegyelem. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Enyhület és felröppenés (Danyi Magdolna: Rigólesen)
Szerző
Töménység, szigorúság, fegyelem (Csorba Béla, Danyi Magdolna és Sziveri János versesköteteiről)
Szerző
Mag – hó fölött. In. Magyar Napló. 1990/21.
Danyi Magdolna: Paul Celan – metaforikus – főnévi szóösszetételeinek értelmezéséhez. In. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1991.
Szerző
Danyi Magdolna: Rigólesen
Szerző
Paul Celan - metaforikus - főnévi szóösszetételeinek értelmezéséhez
Szerző
A kert visszfénye – Danyi Magdolna költészetének tájairól. In. Juhász Erzsébet: Állomáskeresésben. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Töménység, szigorúság, fegyelem. In. Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár. Tanulmányok. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Szerző
A huzatos ház. In. Utasi Csilla: A fekete hold. Esszék, tanulmányok. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1994.
Szerző
Danyi Magdolna verseiről
Szerző
A változás bennünk van
Szerző
Palicson a kilencvenes években (Danyi Magdolna: Palicsi versek)
Szerző
A történelem körhintáján (Danyi Magdolna: Palicsi versek)
Szerző
Danyi Magdolna: Egy igaz művészhez. In. Bori Imre: Írók, események, jelenségek. Tíz év tanulmányaiból, feljegyzéseiből. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Kiszolgáltatott érzékenység (Danyi Magdolna: Rigólesen)
Szerző
Elolvasom

SUTTOGVA ÉS KIABÁLVA

Danyi Magdolna: Palicsi versek.
Forum. Újvidék, 1995.

Megtalálni az egyensúlyt a személyes és az általános vonatkozások kifejezésében, az individuálison belül megfogalmazni az univerzálist és úgy beszélni az egyetemesről, hogy mögüle mindig kihallható legyen az egyéni - talán így fogalmazhatnánk meg egy általános költői programot, amit Danyi Magdolna is követ. Tudatosan, mégis spontánul. Nem megtervezetten írja versét, nem a szabályokhoz kötődik nála a gondolat, hanem a közlendő hozza létre a maga kifejezési formáját. Ezért Danyi Magdolna hol suttog, hol kiabál. Nem a hangulatától függően, hanem ahogy az értelem kívánja. Verse ezért nem lesz hisztérikus hangzavar, hanem éppen ellenkezőleg, érzelmileg meghatározott, ráció által irányított cselekedet.

Sóhajok, jajdulások. Ez a beszédes cím fogja egybe a kötet első részét, amiből a Jajongj csak, halálraítélt című költeményt emelem ki. A Radnóti-párhuzamra utaló, "Juhász Erzsinek s a mindenkori sympósoknak" ajánlott vers a vajdasági joghurtforradalom évében született. Miként a sorsfordító események általában befelé fordulásra késztetik a köznapinál nagyobb érzékenységgel "megvert" egyéneket, a kilátástalanságot, a perspektíva-nélküliséget előrevetítő idő is elszámolásra készteti a költőt. Egyszerre üt meg személyes és nemzedéki meghatározottságú hangot ez a vers, közben a társadalom egészéről is szól. Benne a tipikusan vajdasági értelmiségiek magatartásának megfogalmazása szinte szó szerint rímel Juhász Erzsébetnek az Esti följegyzések című esszékötetében leírt magatartásmodelljével. Juhász így fogalmaz: "Fejtetőre állt a világ, a nyugalmat adó éj életveszélytől terhes szorongások idejévé alakult át, a halálfélelem idejévé, nem is olyan messze tőlünk. S én, mi mást tehetnék, olvasok. (...) Az olvasás számomra a világ legfőbb jója (...) Menekülök könyvtől könyvig." Danyi Magdolna is inkább az immagináris realitást választja versében a valósággal szembeni tehetetlenségében:

"s nincs kedvünk ama kétségkívül / nagy horderejű beismeréshez sem, /miszerint szabályosan hánytunk volna, / ha még időben nem fordulunk el tőlük. /a szocializmus kukásaitól, / s nem hajolhatunk, ó Isola Bella! egy könyv fölé, /s nem veszhetünk el benne teljesen".

Két írónő szellemi távolságtartásának módozatát általánosítva kiszélesíteni a vajdasági magyar értelmiségre - talán túl erős. Nem is állítom, hogy általános jelenség a problémák elől úgy menekülni, hogy igyekszünk tudomást nem venni róluk, hiszen az ilyen kizárólagosság megengedhetetlen; ám mégiscsak tipikus magatartásformát fogalmaz meg Danyi. Aki másképpen gondolja, bizonyára a következő versszakban se ismer magára, noha üzenete ugyancsak lényeges jellemzője, már nem csak a költőnek, nem csak a nemzedékének, hanem az értelmiségi magatartásnak is: "akár az ifjú asztalosmesterek / bérelt műhelyükben, kiknek minden vágya / a jó anyag s a szerszám hozzá, / s terv nélkül nyúlnak a deszkák után, / úgy vagyunk mi ezzel az egésszel, /amit úgy általában életnek mondanak. / Nincs rá szavunk." Mintha ezt a gondolatot folytatná később A költőkről és a költészetről írt versében: "S mi / azért mindig megvagyunk valahogy. Köszönjük, jól. amíg / ülhetünk a kerti lugasban, vagy íróasztalunk előtt ".

Danyi Magdolnának a hétköznapok reáliáiba kapaszkodó versbeszéde olykor minden stilizálást levetkezve, az élőszó közvetlenségével hömpölyög, majd önmagával párbeszédet folytató dramatizáltságban folytatódik, elvetvén a kor meghatározása (1988-1995) és a toponímiák (Palics, Vajdaság, Szabadka) feltüntetése által behatárolt világból a devalválódott fogalmak megnevezését (pl. (eszme, társadalom), ám mégis elmélkedve róluk, közben a hitben keresve a támaszt.

A kötet második felét kitevő episztolák (Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez) elsőjéből idézem a következő két sort: "Miközben írom ezt, azon gondolkodom, megnézzem-e ma este a híradót?". A költő egyfajta, már-már reneszánsz közvetlenséget sugall a közlésének első felével: "Miközben írom ezt", tehát a verset, "azon gondolkodom", vagyis valami másról, valami nem-versről elmélkedem, nem a verssel törődöm. Danyi végeredményben beavatja olvasóját költői műhelyébe, leleplezi annak titkát: a vers nem rejtelmes titok, amit hosszú vajúdás hoz felszínre, nem igazgyöngy, ami a poéta szenvedéseinek izzadtságcseppjeiből tárgyiasult, hanem a spontán közlési igény művészi megvalósítása - folyamat, aminek van kezdete és vége, s közben a szerző nem a hörderlini toronyszoba ablakából nyíló kilátás felett mereng, hanem a legkézenfekvőbb és legmindennapibb gondokat mérlegeli: ténylegesen azt, hogy megnézze-e az esti híradót. Bár a vers szövegtestében a tévéhíradó szó nem önmagát jelöli, hanem az összes balkáni háborús borzalmat jelképezi, a verssor lényegében mégis egy cselekvés felőli döntéshozatal szándékáról tudósít. Egyfelől tehát a spontaneitás, másfelől a tárgy- és tényszerűség jellemzi Danyi Magdolna kötetbe sorolt verseit, amelyek a legköznapibb cselekmények és tények versbe emelése útján mégis jóságról, törődésről, gondviselésről szólnak. Pontosabban ezek hiányáról. A Palicsi versek meghatározó jegye emellett a költői hang személyessége, ami az ember - Isten - értelem hármas viszonylatának revelálásában jut hangsúlyozott kifejezésre.

Miként az agonizáló költő szájában utolsót koppant a "Mehr Licht!" követelése, úgy csattan Danyi Magdolna könyvének végén az igény: "Több fény! / Nekünk színekre van szükségünk.", egyszerre mutatván fel a világirodalom fogalmát megteremtő Goethe és a színes tintákról álmodó Kosztolányi szellemét, kimerevítve előttük az emberiesség igényének imaként emelkedő sóhaját.

Danyi Magdolna a Palicsi versekben az emberek tébolyult kertje helyett az isteni értelem által elrendezett természet botanikus kertjét választotta, a fákat, a virágokat és a fényt, amelyekkel suttogva és kiabálva folytat párbeszédet.

A történelem körhintáján. In. Utasi Csaba: Mindentől messze. Esszék, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2002.
Szerző
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Elolvasom
Ámulások és eszmélkedések

Ámulások és eszmélkedések

Danyi Magdolna: Értelmezések. Válogatott értekező írások. Forum Könyvkiadó–Szabadegyetem. Újvidék–Szabadka, 2010.

Csábító az egyszerűség, ami nyomán Danyi Magdolna irodalmi szövegeket elemző, értelmező írásainak válogatását a legkézenfekvőbb szóval Értelmezéseknek nevezte el. Nekem nyomban az Új Symposion főszerkesztői (1974–1980) feladatkörét végző, céltudatos, visszafogottan elmélyülő, kifejezésében egyszerűségre törekvő Danyi Magdolna jutott eszembe a kötetről. Nem csupán címe miatt, hanem mert a gyűjteményben több olyan szöveget újraolvashattam, amelyek abban az időszakban és az említett folyóiratban jelentek meg, s tagadhatatlanul részét képezték irodalmi tájékozódásomnak. Már csak azért sem lehetek kellően hálás útbaigazító írásaiért és az általa ajánlott olvasmányokért, mert ő adta kezembe a párizsi Magyar Műhely Szentkuthy-számát, ami egész életemre meghatározta érdeklődésem és az irodalomról szóló gondolkodásom.

Válogatott értekező írásainak gyűjteménye hat tömbre tagolódik, de ezek a tömbök nem különülnek el minden esetben élesen egymástól, a vajdasági és a magyarországi magyar költészet neves képviselőivel több helyen foglalkozik, Paul Celan és Pilinszky János költői attitűdjét, emberi habitusát és poétikáját ugyanígy különböző tematikus egységek keretében járja körül. A Symposion és az Új Symposion internacionalista hagyományainak tudatos továbbéltetése csendül vissza az egykori Jugoszlávia szerb és horvát nyelvű alkotásainak, illetve a más, idegen nyelvű szerzők műveinek olvasatában. Egyedül a hatodik szövegtömb látszik a szövegnyelvészet, a retorika, a szemiotika és a stilisztika fogalomköre által szorosan körbehatároltnak. Természetesen a tematikus és időrendi – nem utolsó sorban terjedelmi – szempontokat figyelembe vevő szerkesztés ettől sokkal árnyaltabbá teszi a kötet fölépítését. Mindhárom szempont nyomán ugyanis kimaradtak egyes fontos írások a gyűjteményből, mások pedig egységet építve kerültek egymás mellé, felmutatván a szövegértelmezést vezérlő egyéni szemléletmód alakulását, de a szövegtan tudományának behatolását is az irodalom interpretációjának személyes gyakorlatába.

Az Értelmezések kötet olvasójának, amennyiben először találkozik Danyi Magdolna írásaival, nem árt tudnia, hogy a szerző költő és irodalomtudós. A világ lírai interpretációjának egyéni gyakorlata és mások költészetének tárgyilagos megismerése közt vibráló feszültség szinte predesztinálná az esszéírásra. Ezzel szemben Danyi Magdolna a válogatott értekező írásainak Jegyzetében jelzi, hogy fiatalkori esszétanulmányai „magányos kísérletek maradtak a fiatalkori mindenről gondolkodni és beszélni akarás erős fényében”. Erről jut eszembe, hogy két-három éve újra elolvastam a szerzőnek az öregedésről szóló esszéjét, és ennek kapcsán bizton állíthatom, hogy ezek ismeretének hiányában az olvasó nem kap teljes képet Danyi Magdolna értekező írásairól. Tény, hogy magán a köteten belül is eltérő a költészeti, illetve prózai és drámai művek elemzésének aránya a líra javára, viszont ez a kutató érdeklődés folyománya és semmiképpen sem számon kérhető jelenség.

Az Értelmezések Domonkos István modern poémáinak elemzésével kezdődik, és ezt könnyen a betűrendes sorrend követésének tudhatnánk be, de nem arról van szó, hanem annak a máig is ható benyomásról, amit Domonkos költészete a fiatal költőnőre, folyóirat-szerkesztőre tett, hasonló intenzitású elragadtatást okozva, mint az ifjúkori kolléga és úgyszintén költőtárs, a festő Maurits Ferenc munkái, amelyek egyikéről Danyi Magdolna elragadtatott hangú miniesszét írt a kötetét útra bocsátó Jegyzetben. Jó újraolvasni ezeket a tanulmányokat, mert fegyelmeznek, és elriasztanak a csapongástól. Az 1994-ben írt, Bevezető jegyzet a Kormányeltörésben című vers olvasásához első mondatában például leszögezi, hogy, ez a hosszú vers konkrét költemény. Amennyiben nem foglalkozunk behatóbban a költészet elméletével, automatikusan a vizuális költészet körébe utaljuk a konkrét költeményt, megfeledkezvén arról, hogy a konkrét költészet voltaképpen a poézis hagyományos nyelvének és természetének mivoltát fürkészi, és annak átrendezésére irányul. A tanulmányszerző elfogulatlanságát jelzi, hogy a Domonkos által versszervező erőként működtetett nyelvi erózió poétikai szerepének igenlése mellett Sinkó Ervin munkásságának az inkább próza és esszé felé hajló periódusában született versei kapcsán a tudatos formateremtésig el nem jutó megszólalásban az „ihletett, elmélyült pillanat véletlenszerűen csodatevő hatalmát” emeli ki. Nem állhatom meg, hogy ne vegyem észre, e fontos válogatásban, ami tetszetős tördeléssel, kemény fedelek közt, Maurits Ferenc munkáival illusztrálva jelent meg, az Őszikék című szövegből számomra nem derült ki, miről szól az írás, Gál László valamelyik kötetéről, verséről, esetleg versciklusáról talán. A szerkesztők a cím alá alcímet is írhattak volna, ugyanúgy, ahogy a tartalomjegyzékben szerepel: Gál László költészetéről. (A Történeteink ősze cím alól is hiányolom az eligazító alcímet, de ilyen a tartalomjegyzékben sem szerepel.)

A kötet írásai közt előre haladva egyre pontosabban megmutatkozik, hogy a fiatal tanulmányíró érdeklődési körét a valóság és a poézis viszonyára, ezen belül nemegyszer az aktív humanizmus, az emberi hitelesség, az élmény iránti hűség, a művészi transzponáltság viszonylatait taglalva fókuszálja, de ezenfelül egy, a strukturalizmus elméletétől a szövegnyelvészetig ívelő kutatói pálya is érzékletesen megjelenik a kötet által. A középpontban – a kötet első, a vajdasági magyar költészetet taglaló részében – mindkét irányú, a tradíció és a hagyománytörés felőli megközelítés nyomatékosítja, hogy a Symposion és az Új Symposion köré csoportosult költők a valóság költői megragadhatósága iránti kételyük nyomán szakítottak a hagyományos lírai modellel, ők már nem hittek a költői leírás kompetenciájában.

Fontos kiemelni Danyi Magdolna tájékozódásának sokirányúságát. Amikor például Maurits Ferencről, Fehér Kálmánról, Böndör Pálról írt, hasonló szenvedélyes megértési igénnyel fordult Ady Endre, Kassák Lajos, Miroslav Krleža művei irányába. Nem sorolom tovább, mert véletlenül említés nélkül maradnának olyan óriások, mint Kosztolányi Dezső, Mészöly Miklós, Weöres Sándor, Witold Gombrowicz…, pedig mind itt vannak a kötetben, viszont azt még feltétlenül hozzá kell fűznöm, hogy a tanulmányok középpontjában Paul Celan és Pilinszky János költészete áll, mint a háborúra és a fasizmusra adható művészi válaszok, illetve inkább az ezeket követő, lehetséges költői megszólalások példái.

Danyi Magdolna értekező-értelmező írásai ma is ugyanolyan hitelesek, mint megírásukkor voltak, több évtized után is izgalmas olvasmányok. Aki beleolvas az Értelmezések című, az irodalomkutató ámulásait és eszmélkedéseit dokumentáló gyűjteménybe, ezen tapasztalatán fölül bizonyára sajnálja, hogy a szerző túl korán felhagyott az esszéírással, mert ebben a műfajban is lehetett mondanivalója.

 

Palicson a kilencvenes években. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Írások, amelyeken nem fog az idő. In. Újvidéki Rádiószínház. 2011. január 18.
Szerző
Az élet ajándék. In. Hitélet. 2011/5.
Értésformák. Danyi Magdolna: Értelmezések. Válogatott értekező írások
A testvéri táj költője. In memoriam Danyi Magdolna
Szerző
Danyi Magdolna emlékezete
József Attila megszólításának verstapasztalata. Danyi Magdolna halálhírére
Szerző
Elolvasom
Búcsú Danyi Magdolnától

Búcsú Danyi Magdolnától

Danyi Magdolna az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékéről vonult nyugdíjba. Sokoldalú kollégánk volt, aki költőként, irodalomtudósként, szerkesztőként, egyetemi tanárként is megállta a helyét.

Fiatalon, 24 évesen vette át az Új Symposion folyóirat szerkesztését Újvidéken, az Ifjúsági Tribün legendás korszakában, és nemzedéktársaival – 1974-től 1980-ig alakítva a folyóirat arculatát – jelentős szerepet játszott szellemi életünkben, a vajdasági magyar humán értelmiségiek kinevelésében.

1980-ban diplomál, majd 1981–83 között DAAD-ösztöndíjasként Bielefeldben posztgraduális tanulmányait folytatja, szövegelmélettel, valamint a német költészettel foglalkozik. 1986-ban védi meg Paul Celan metaforikus főnévi szóösszetételeiről című magiszteri dolgozatát, majd 1990-ben Költői kifejezésformák jelentéstani értelmezése Pilinszky János költészetében című doktori disszertációját.

Danyi Magdolna irodalomszemléletét költészetében és tanulmányaiban is kivételes elmélyültség és művészi érzék jellemezte, munkásságáért Sinkó-, Híd- és Üzenet-díjban részesült. Emlékét megőrizzük!

Karcolás üveglapon (Danyi Magdolna első verseiről)
Szerző
„...észreveszi, hogy egyedül maradt.”
Szerző
Emléktöredékek
Szerző
Danyi Magdolna verseiről (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)
Szerző
Elolvasom
Táguló formák, megbontott struktúrák, hasadás-metaforák

Faragó Kornélia: Táguló formák, megbontott struktúrák, hasadás-metaforák

Újraolvasva a köteteket kérdésként adódhat, hogy milyen tériességeket létesít az a markáns elképzelés, amelyet Sziveri János már indulásakor körvonalaz? Hogyan, milyen formai jegyekben mutatkoznak a „létezés (az »ittlét«) mindennapi, tehát folyamatos, alig értelmezhető, közvetlenül alig megnevezhető »minőségváltozásai«”? És valóban hiányzik-e a Szabad gyakorlatokból az „élményiség személyessége és szemléletessége.”? […]

A VERSBESZÉD ÚTJA A RADIKÁLIS ELLENÁLLÁSIG

Danyi Magdolna emlékének

(Szétnyíló szeletek, hézag-jelentések)

Újraolvasva a köteteket kérdésként adódhat, hogy milyen tériességeket létesít az a markáns elképzelés, amelyet Sziveri János már indulásakor körvonalaz? Hogyan, milyen formai jegyekben mutatkoznak a „létezés (az »ittlét«) mindennapi, tehát folyamatos, alig értelmezhető, közvetlenül alig megnevezhető »minőségváltozásai«”[1]? És valóban hiányzik-e a Szabad gyakorlatokból az „élményiség személyessége és szemléletessége.”?[2] Vagy csupán az történik, hogy az alakító körülményekhez, a fennállóhoz való hozzátartozás alapvető struktúrái helyett a hozzá nem tartozást demonstrálja a beszéd („ – Én már más világból vagyok. / Már más világba való vagyok.” – Emberi hang) és a leendés hihetetlen változatossága ezeknek a más világoknak a lehetséges alakzatait formázza. Amely alakzatokat az „e világi” olvasatok nem tudják személyes jelentésekként felismerni. A fennállóhoz viszonyuló, diszkrét én kimondása, az elkülönülő világú beszélő ebbe az irányba tereli az értelmezést. A személyes közvetetten, ebben a másság-előállításban válik meglehetősen elbizonytalanító hatású költészeti tapasztalattá, osztódásokat, dichotóm felosztásokat, szétválasztottságokat, kettémetszettségeket generáló gondolkodássá.

Sziveri János valóban „módszeresen tudja átáramoltatni magán és szövegein a gondolati disszonanciákat, egymás mellé helyezni, egymáshoz ütköztetni, egymással szembesíteni a léttapasztalatok rész-értelmeit, viszonylatokat létesíteni közöttük, a viszonylagosság (a bizonytalanság) tartalmi dialektikáját idézve meg”.[3] Miközben ezek a versek ütköznek és szembesülnek, ütköztetnek és szembesítenek, kiiktatják a személyesnek azt a formáját, amelynek létmódja a közvetlen önmegmutatás. Az Emberi hang című vers én-je „az ittlét-tagadás tetőfokán” a rajta kívülinek a tapasztalatát nyitja meg, azt a tapasztalatot, amelyből majd a kötet további szövegei felépítik a lehetségesbe törekvő formák valószínűtlenül változékony világát. És ennek a világnak a kiépítésében együttműködnek a kötet leggyengébb darabjai is. Bár helyenként úgy tűnhet, hogy meg-nem-tervezetten kerülnek be ezek a „riadásra” váró hajlatok, burjánzások, rétegződések és torlódások a versekbe.

A korai versbeszéd e lehetséges világok mozgásainak a végbemenése, olyan alakulások sokasága, amelyeknek nincs befejeződésük, nincsenek megállapodásaik, amelyek állandó ismétlődésekben megújulva törekszenek az „ittlét-tagadás” szerkezeteibe. Sok a kialakultságokat, bevégződéseket nem tűrő gondolkodási vonal, az alakzatok létidejük egy bizonyos pontján apró darabokra törnek vagy kifordulnak önmagukból („Ha lép, / növekszik és kifordul önmagából” – A narancs és a gyengeelméjű gyerekek rajzai). Ha mégis lenne befejeződés, az egybeesik a kiindulással, és megint csak a lehetőségek szemantikáját erősíti.

Az alakulásoknak teret nyitó verseknek nincs céljuk, ahol befejeződhetnének. A lezárulás üres helyén új perspektívák, illetve végtelenség-jelentések állnak. Ha visszatekintünk a kezdeti korszakra, a narancs változatos metaforikus azonosíthatóságai közül már a „szó végtelensége” felmutat valamit abból a korláttalan felé orientálódó attitűdből, amelyet később majd az értelmek lezárhatatlanságát hordozó bevégződések gondolata erősít fel: „Minden az / újramagyarázás lehetőségeivel fejeződik be” (A narancs sorsa). Az eredeti formától elkülönülő, önálló logika szerint funkcióba lépő „új darab” determinatív mivoltáról is beszélnek a sorok: „Az új, / teljes darab / mintha mindent meghatározna” (A narancs rendszerezése). Másutt az is érzékelhető, hogy a teljes akkor a legteljesebb, ha hiányos, hiszen a hiányt is magában foglalja.

E költészet kezdetein éppen a másban való gyökerezés, a fennállóhoz való hozzá nem tartozás szerkezetei és a leendés mozgásai teszik lehetővé az irónia horizontjában való lebegését a beszédnek. A törések és szóródások, a robbanások, a szilánkosodások meglehetősen kreatív történései újra és újra felbontják a jelentés már majdnem átláthatónak tűnő viszonyait, s közben különös hasonlatokkal meg szinesztétikus hatású társításokkal dinamizálják a versbeszédet. Az értelmezhetőség szintjein megjelenő születések, újat hozó keletkezések, és bizonyítható átváltozások meglehetősen sokfélék. Feltétlenül ebben a kontextusban értelmezném a narancs metaforikus megközelítésében mutatkozó „várandós pontok”-at is A narancs és a verstelenség című versben. A várandósság a lehetségesség sajátosan emberi vonatkozásai előtt nyitja meg a tárgyi formák világát. Ide, ebbe az értelmezésrendbe kapcsolnék minden kiforduló alakzatot és minden felhasadó, élesen megnyíló felületet is. Mert az külön kérdés, hogy milyen jelentéskonstrukciókkal vesz részt a kifordítottság hermeneutikája, a felületi megnyílások változatossága, a felhasítottságok képzetköre a versgondolkodás feltárási és transzformációs aspektusainak a kiépítésében. A hézag-jelentések, a „nyers rések” és a repedés-történések befogadó jellegű formákat is előállítanak: a Szabad gyakorlatok a létlengések érzékelhetőségét is egy ilyen nyílásban helyezi el:„A lét ingája feszül így a repedésben.”

(„És egyéb tájdarabok”)

Az olvasásnak mindenekelőtt ahhoz kell közel kerülnie, hogy a megnyílások, a felhasadások, a különféle betüremkedések, az „ijesztően mély” horpadások, a „sötétség-dudor”-ok milyen kiindulópontból köthetők össze a megértéssel, s hogy milyen feladatuk, milyen közös céljuk van a másság-képzés folyamatában. Egy ideig bizonyosnak tűnik, hogy a horpadások, a vájatok, az átfúródások és beszakítódások a mélyítő, a behatoló, a kintről befelé ható képzelet lehetőségeit kutatják, és hogy a szét- és feltördeltségek, az egyenetlen törések és felezési gesztusok élményi-tárgyi meghatározója nem az emberi jel. De amikor már éppen megszilárdulna az az olvasási benyomás, hogy itt az emberin kívüli jelek uralják az értelemképződést, „lassan átragadnak a rezgések és rándulások” az emberi testre, és felvillan a többes alannyal kifejezett személyesség a „magunkbahorpadunk” szemantikájában, vagy az antropomorf tartalmakat hordozó„fájó horpadás” észleleti „bemélyülésében”.A hasadék ebben a versbeszédben mindenképpen egy lehetséges, egy új jelentésteliség tériessége, és a különböző mélységű üregek, a beláthatatlan vájatok is ebben a vonatkozási körben működnek. A hasadó felületek mögötti torlódási pontok valamiféle várakozásnak adnak értelmet. Kérdésként legfeljebb az merül fel, hogy ugyan milyen érzelmi állapotra mutathatnak a durvább szétnyílások, a szétzúzódások, az erőteljes szakadozás-látványok és hasadás-élmények, miközben a közvetlen érzésmegjelölések szinte teljesen hiányoznak a versekből. A nyílások birtokba vétele („Vésőként megperdülni vonásain, vagy / elfoglalni nyílásait, mint az ék” – Szabad gyakorlatok), a nyílásokba való belehelyeződés („Elhelyezkedni a vájatokban” – Szabad gyakorlatok), a rések kitöltődése a kontextualizálás izgalmait, a forma- és anyagtársítások képzetkörének lírai lehetőségeit kísérlik meg kibontani. A nyílások kitöltődésének, kitömésének problémája a további kötetekben is felmerül, több vonatkozásában is módosulva, és az új perspektívák kibomlásának akadályoztatását, a lehetőségek elfojtását lesz majd hivatott színre vinni.

A változó tárgyiasságok világában fontos jelentés-viszonylatokat kreálnak a személyes időben lejátszódó, a beszélő énjébe integrálódó hasadás-élmények. A hasadásnak az explicit módon kifejezett énre való kiterjedése már a Szabad gyakorlatokban lejátszódik, („tekintetem széthasad”), miközben a szubjektum itt a környezeti alakzati formák egyikeként aposztrofálja önmagát.

Az új mintázati minőségek előállításának lehetőségeként merülnek fel a különböző társítási megoldások, az egybelátások, a fölhígítások, a megsértett felületek forradásai, a különféle hegek, megközelítően olyan értelemhorizontokat állítva elő, amilyeneket a felületi érintkezések, az anyagi kölcsönhatások, az egymásbafűződések, a súrlódások, az összetapadások, és a nagy hevületű összeizzások is.

Külön kell szólni az alakváltásokról, illetve az elalaktalanodásokról, a felolvadásokról, a kiömlésekről és szétfolyásokról, de a csomósodásokról és a felduzzadásokról is. Az abszorbeáló képességű tárgyiasságok, a felszívással/felszívódással kialakuló formák is ide tartoznak. Az anyagfelvétel („Ha teleszívja magát, testének felére / növekszik majd egyesül – A narancs megvilágítása) és anyagleadás, a kiszikkadás minőségei. Az idegen anyag felvételével történő változások, a duzzanatos formák, a síkból kibuggyanó felületek, a nyúlványok, a kifelé türemkedő, és az eleve kiálló részek növekményei. Némely szöveghelyek ezekből sorozatosságokat és áttevődéseket generálnak: „Megduzzad és szétrepeszti a pohár / üvegbőrét” (A narancs aszkézise). S vajon milyen létérzetet transzponál versorrá a többes alanyra kiterjesztett dagadás a Szerelvények című versben: „Csak dagadunk a fémszürke televényben”?

Példaként feltétlenül szeretném még megemlíteni az én-be felszívódó talaj meggátolhatatlanul növekvő jelentéseit (Valami fölszívódott belém a talajból, és mind, mind magasabbra / duzzad. Hiába a gátak, a gondolatok. Tovább dagad, /gyarapodik, mintha tudnám, ismerném eredetét, / mintha látnám.” – Szabó Lőrinc számbavétele), amelyek elvileg nagyon messzire vezethetnék az értelmezést a geokulturális meghatározottság és a reflexív szféra feszültségeinek irányában, egészen az ellenállási törekvések hiábavalóságának belátásáig. A tudati térformákon, a lucidum intervallum terein túl („Formálódik a tér.” – Lucidum intervallum) méretesebb térkoncepciókra utaló jelentések is működnek, és a „térbeszórva” összetételébe a térbevetettség külsődlegessége is beleolvasható. A tér-képzet és a test-képzet összekapcsolása egy eldöntetlen mentális állapot vonatkozásában jön létre, figyelemreméltó az a költészeti pillanat, amikor a „Boldog vagy boldogtalan kezek formálta tér”-ről beszél a vers.

Sziveri János úgy munkálja ki az első kötetek alapgondolatát, hogy eközben az említett formálási módozatok együttesen fordulnak elő, kombinálódnak egymással, és az egymás viszonyában való mozgások egészen sajátos jelentéseket állítanak elő az eltérések megragadását illetően. Akármilyen különös is, ezek azok az alakváltozások, amelyek majd elvezetnek az ellenvetés, az ellenállás gondolatköréig. A Szabad gyakorlatok idején az ellenállás mozzanata az én számára csupán egy tárgyias látványiság: „Érzékeny, varangyerezetű, / áttetsző, de kemény edény. / Minden rejtett rajta. // Kétrét görnyeszt / hosszas tűnődés után. / Nézem, ahogyan ellenáll.” Ha arra gondolunk, hogy innen kell majd eljutnia a versbeszédnek a radikális ellenállás kiformálásáig, az erőszakos cselekvésre való felszólításig, beláthatatlanul hosszúnak tetszik az út, amelyet majd mégis olyan gyorsan bejár ez a költészet.

A személyes elementum eleinte csupán egy közösségi beszédprojektum elemeként sejlik fel. A Szabad gyakorlatokban a versbeszéd az általános alanyon keresztül közelít az énhez: „nehezen találunk egymásra, / fáradságos és verítékes munka árán” (Itt találkozunk), „Valamennyien egyazon útvesztőben. Valahányan / ugyanabból a közösségből és ugyanabban a közösségben / Szerte a lehető legtisztább tájban, / a lehető legtisztábban” (És végül, már idejutottunk). Ebből az eleve adott közösségiségből akkor válik ki a szubjektum, amikor a múltba fordulás révén az idő beépül az személyes létbe („Megfordulok: elmélkedem, emlékezem.” – Hasan Mercan után). Az emlékezés-dimenziók feltűnésével az eddig teljesen kizáruló múlt tesz szert lírai jelentőségre, és a „jelenbe rejtett, bár időben mind távolabbi” jelentések is feltűnnek a beszédben. Az új értelemtartomány megnyitása egyidejű az érzelemfogalmak beépülésével, a félelem feltűnésével, a szorongás-jelentés megjelenésével. Innentől már nemcsak a formák kikezdését kell figyelemmel követni, hanem azt is,ahogyan formák kikezdése, feltépése, felhasítása nyomán megjelenik, a kivérzéssel jelzett szervesség gondolata.

(„Meghatározott irányba készülődünk”)

Sziveri János az üregesség, a hasadékosság és töredékesség átmentésével alakítja ki az első két verseskönyv közötti érintkezési pontokat is, de a Dia-dalok sem mentes a semmivel töltött üregesség vonatkozásaitól. A kötetek egymás ellendarabjai és egyszersmind egymás szerves folytatásai. A Hidegpróba című kötetben a megnyílásra való várakozás és a kitöltődés már kifejtett módon ötvöződik: „Várok hajszálnyi réseket, lesben állva, / mint az ék a szétnyíló kerékagy fölött.” A beszéd alanya itt a résbe illeszkedő ékkel mutat hasonlóságot, de lényeges szempont az összevetésben a réseknek és nyílásoknak az énbe-helyződése is („Mihez kezdjek most már. Mivel töltsem ki / táguló üregeim” – Végtelen torzó), és a mind nyíltabb és erőteljesebb törekvés az időbeli, térbeli tágulás-képzetek kiformálására, a mindenség-barlangok, a mindent elnyelő ürességek megnyitására, a lélek feneketlenségeinek regisztrálására. Az önmaga metaforájaként értett én naggyá növesztésével („Naggyá nőttem, az égitestekig„ –Fagypont alatt) az időben is évszázados jövőt magáénak tudó én létrehozásával, a „Kiteljesedek” (Töredék) kimondásában megmutatkozó énnel már egy akcióképesebb alany létesül. És a nyílások kitöltődése itt már önkitöltéssé változik. Az én felé való erőteljes elmozdulással („Az én kertem az én virágom” – In continuo), a Reményselejtekben az én akár hibás, fölösleges vagy szükségtelen explikálásával („Én ülök. / (Én) körül zöld kék barna szürke. / (Én) bennem szürke.”) a másért, a másokért, a másikért való vétkezéssel, a más bűneiért való vezekléssel, új ismeretlenek, új formaképző lehetőségek merülnek fel, de itt is a felfeslés jelentéseitől övezve: „Felfeslik az ósdi felület, / fölsejlik a nyers. / Más tartalom duzzasztja immár a formát” (Új ismeretlenek). A Hidegpróba című kötet már az önmagára lelő, a groteszk módon önmagává alakuló én verseit gyűjti egybe. A korábban többszörös közvetítettséggel működő jelenlét-fogalom átértelmezésével. Az anyag és az én metaforikus azonosságát elfogadó küzdelem ez a formával, a vers alanyi centrumára való nyílt rákérdezéssel:„ – Magam-e, vagy mások, / esetleg a nagy általános-e a hőse a versnek?” (Miféle anyagok).

A keletkezés ritmusával szemben azonban több szöveghelyen is a megszűnés ritmusa uralja a gondolkodást. És a befelé irányuló mozgások helyett a kifelé-terjeszkedés a külső erők önkényéhez való viszonyulás kérdése is: „Külső önkénynek hódoljunk-e be?” A historikus tudatú én helykeresése (”találjunk helyet, ami megfelel, / hogy ráöltögessük a történelemre a magunk / történés-foltjait.”), a „történelem-prés” fogalmának beíródása, és annak a megfogalmazódása, hogy a belterjes öntudat-hasadások helyett „A »kül«-ben kell immár folytatódnunk” (A történelem bizonyos pontjai. A”kezdetek”) elválaszthatatlanul összetartozik a szűkülő abroncsok, és a kényszerű zárak élményével. A félelem ismétléssel való hangsúlyozódása az új kifejezési effektusok szintjén is jelen van, de nő a döbbenet és a reménytelenség befolyása is. „Készenlétben a félelem”, és mintha a konok időket vetítené elő a beszéd, „mikor a szólás is nehéz”. Egyre jellemzőbb a létviszonyokat a Másikra is kiterjesztő szemlélet, az én és a te egybevonása: ”Én is. Te is.” (Zárójelben: a Hidegpróba és a Dia-dalok verseiben a Te női alakzatai is jelentős teret foglalnak el a beszédben). A másikra kiterjedő szemléletiség birtokában pedig már könnyebben eljuthat a versbeszéd az akaratközösség feltételeinek a felismeréséig, a terek tervszerű kitöltéséig, az ellenállás kidolgozásáig: „Én, te és ami bennünk szolgamód lerakódott / elférjünk önmagunk terv / szerinti terében –, / ettől függ: leszünk-e akarat-szövedékek,”. A Hidegpróba című kötetben már vannak olyan sorok (Salto mortale), amelyek úgy tudják magukról, hogy „időnek, térnek ellenében íródnak”.

A kötet záróversének (Hidegpróba) nyíl-képzete az ellenvetés életlogikájával azonosul és a létrejövő alakzat egyértelműen a feltáró metaforák körébe sorolható. A másság-termelő formajátékok helyett itt már a „való” játékai teszik fel a kérdést: hogyan lehetne az ellenállás metaforájává avatni a költészetet? Az ellenvetést életlogikaként beállító gondolkodást a test bemért ellenállása erősíti, amelyet a mindennapi kényszer meg a másként akarás egymásnak feszülése vált ki. A (szívszorító) rések ekkorra már nem a valamire való rányílás ígéretességét, hanem a kilátások szűkösségét jelzik. A kinyílásokban való változások helyett az állandóság és a bezáródás jellemzi a gondolkodást, az elmélyülések pedig a (be)nyalás vonatkozásában ironizálnak a korábbi mélységi, behatolási jelentésekkel. A „(be)tört én-elem” a törés minden változatát megéli („összetörtek szememben a képek” – Was ist das. Tömegdal), míg aztán a szociális helyzet („ameddig a szemem ellát / sorakoznak a kifizetetlen számlák” – Rímlátomás) tükrében megjelenő ököl fenyeget az arc darabokra törésével. Ezek a törés-jelenségek a többes alanyra is átterjednek: „És miért, hogy törnek egyre bennünk a világ hitvány dolgai” (Pannon fateknő). Az Álompolgárok már egyértelműen a „mi” többesének erejével hat: „amit mi tapasztalunk az az igazi tapasztalat.”E tapasztalat részeként működnek az elrejtés és elfojtás kategóriáival megragadható aspektusok, az aláásás, a kiszorítás, a visszautasítás jelentései, de a hallgatási kényszer („jogosan élhetek alhatok / ha hallgatok”) és a hallgatás megelégelése („hallgattunk már épp eleget”) is. A hasadás-képzetek pályafutása akkor teljesedik be, amikor a többes alany nem csak teret ad a hasadásnak, hanem maga válik azzá, és a tényleges közösséggé válás egy metaforikus intenciójú hasadásban demonstrálódik „mert mi mi vagyunk / mert mi vagyunk a hasadás – a tudaton”. A lét közösségi szintű hasadás-jellegét érzékeltető, groteszk identifikáció nélkülözhetetlen ahhoz, hogy A limesek felé című versben hitelesen hasson a radikális ellenállás retorikája: „Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok, dolgozzunk / mindenki ellen. Nyírjuk ki ellenségeinket, / vagy legalábbis rugdossuk jól seggbe őket”.

A Sziveri János-összeállításunk tanulmányai a „Múlt, alakít, ás” című Sziveri-kon­fe­ren­cia anyagának szerkesztett változatai. (A konferencia főszervezője: SÍN-tér Kultu­rális Egyesület, társszervezője: Fiatal Írók Szövetsége, helyszín: Grand Café, Szeged, 2023. március 6–7., támogató: NKA)

Megjelent a Tiszatáj 2014/1. számában

[1] Danyi Magdolna: A módszeresség dicsérete – kérdőjelekkel. Sziveri János Szabadgyakorlatok. = D. M. Értelmezések. Újvidék–Szabadka, 2010. 73.

[2] I. m. 73.

[3] I. m. 74

Elolvasom

Enyhület nincs

Danyi Magdolna, a vajdasági irodalmi élet fontos szereplője 2012. november 10-én, születése napján, 62 évesen hunyt el. Iskoláit szülővárosában, Palicson, valamint Szabadkán és Újvidéken végezte. Elsősorban az újvidéki Symposion körül csoportosuló fiatal értelmiségiekhez tartozott, közelebbről az ún. második Symposion-generációhoz (ide sorolják még Thomka Beátát, Böndör Pált stb.). 1974-től 1980-ig az Új Symposion főszerkesztője, 1983-tól 1985-ig a Híd szerkesztője volt, egyúttal a nyolcvanas évek közepétől az Újvidéki Egyetemen tanított. Irodalomtudós és költő.

Életében három verseskönyve és öt tanulmánykötete jelent meg. 2013-as posztumusz kötete, az Enyhület és felröppenés összegyűjtött verseit tartalmazza, 150 oldalon. Mint a függelék tudósít róla, Danyi Magdolna 2012-ben kereste meg a Forumot az egybegyűjtött kötet kéziratával, melynek kiadásába a tervek szerint még betársult volna az Életjel és a Kortárs is, ám utóbbi végül nem vett részt a megjelentetésben. Közhellyel szólva az élet írta úgy, hogy a kötet „összegyűjtött versek” lett. Az eredeti kéziratból tudatos koncepciónak esett áldozatul jó pár szöveg, melyek aztán jelen kiadványban a függelékben kaptak helyet, tiszteletben tartva az eredeti szerzői elképzelést.

Danyi Magdolnáról a kötet kézhezvételének pillanatáig a recenzens szinte semmit nem tudott. Ez hiba. Az internet bugyraiban kikutatott adatokat leszámítva, a kötet olvasásába merülve úgy tűnt, nem sokkal bővíthető ez a tudás.

A Sötéttiszta, az első kötet anyaga nem adja könnyen magát. Rendkívül rejtőzködő, nem szemérmes, sokkal inkább tudatosan visszafogott versbeszélővel van dolgunk. Kis formák, valamiféle hermetikus zártságra való törekvés, végletekig redukálni és csupaszítani igyekvés jellemzi az itt található szövegeket, leginkább Pilinszkyre emlékeztetően. Mondhatnánk, hogy ez nem véletlen, ám az irodalomtörténész és a költő érdeklődésének homlokterét csak félve mosnánk össze. Egy mindenesetre biztos: ahogy már a kötetcím is sejteti, az Újhold és körének poétikái köszönnek itt vissza, objektív, tárgyias költészetről van szó, amelyben a megszólaló alig-alig hallat közvetlen módon magáról. Már itt érezhető a jelentős Nemes Nagy Ágnes-hatás.

A versbeszélő nehezen meghatározható, a szövegek pedig rendkívül kötött, szigorú szabadversekben találnak formát maguknak. Persze nem állítható, hogy a személyesség nyomai nem fedezhetők fel, de inkább elejtett képekben találjuk ennek nyomait, mintsem versszervező erőként. A Sötéttiszta az út kezdete, mely aztán egy ívet rajzolva egészen máshol végződik majd.

A második kötet, a Rigólesen tizenhárom évvel későbbi, és sokban különbözik az elsőtől. A zárt, pársoros formákhoz való vonzódás megmaradt, mutatja ezt az az egysoros is, melynek szövegét a gyűjteményes kötet címébe emelték: szomjas madarak. Ugyanakkor megfigyelhető egy sajátos oldódás: hosszabb, szabadabban folyó versek is be-beszüremkednek a kompozícióba, és jól megférnek ott: az első kötet poétikájánál ez elképzelhetetlen lett volna. Bár rejtetten, de már ott a személyesség. Például a második kötet címadó verse, a rigólesen, a szilvással, a forró homokkal, és egyre több szövegben találkozni magával a bácskai tájjal, nem pedig pusztán valamiféle légüres, éteri vidékkel. Megjelenik a báty, a kedves, a versek pedig kétféle utat látszanak ismerni: vagy enigmatikusak, vagy pedig kissé bőbeszédűek, köztes út nem nagyon van.

A harmadik és egyben utolsó, Danyi Magdolna életében megjelent verseskötet címe: Palicsi versek. 1996-ban, tehát nyolc évvel a második után publikálta a szerző, és az ebben található szövegek megformáltságát, felépítését és működését világok választják el az első kötettől. Eltűntek a rövid, szentenciaszerű szövegek: szabadon áramló, az élőbeszédhez közelítő, hömpölygő szabadverseket olvashatunk. A személyesség egyik mutatója egy, az eddigiek alapján idegen gesztus – a helymegjelölés és dátum minden vers végén szerepel. Ajánlások, mottók, valamiféle keserű nosztalgia: mi sem áll távolabb az újholdas eszményektől.

Az ív, amelyet ez a költészet leír, itt ér nyugvópontra, és itt produkálja a legerősebb verseket. Köztük a szabadkai korzón, a Café Tiffany teraszán, hány éve volt már? címűt, melyben egy ismeretlen férfi küldi el a durván kéregető cigányasszonyt, aki válaszul megátkozza, s nem tudni, beteljesedett-e a jóslat, vagy az elmesélem Mészöly Miklósnak, mit láttam, a banális zárlat ellenére is, egy cinkecsalád postaládába fészkeléséről. Ezen versek, különösen a Werther nem lesz öngyilkos fejezetben már a szerelmet is rendkívül személyes és bensőséges módon ábrázolják, illetve a nőként és magyarként megélt identitásproblémák, a délszláv háború is mind megjelennek ebben a korábban olyannyira zárt költői világban, és igazi téttel bíró, fontos költészetté teszik Danyi Magdolna líráját.

A legnagyobb teljesítmények mégsem a felsorolt erényeket csillogtató szövegek, hanem a Nemes Nagy Ágnes emlékére, illetve a Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez három darabja. Áradó, megállíthatatlannak tetsző szabadversek ezek. Prózába hajló, az élőbeszéd logikáját követő szövegépítkezés, mely nem is lehetne idegenebb a korábbi, minimalizálásra és személytelenségre törekvő Danyi-lírától.  Valami nagyon elemi szakad és szabadul fel e versekben, melynek sem előtte, sem utána nemigen találni nyomát. Szenvedélyes, személyes és kitárulkozó szövegek, melyek Danyi Magdolna lírájának csúcsra járatásként működnek. Vendégszövegeket, jelölt és jelöletlen idézeteket is itt találunk csak bőséggel, más szövegeiben ez nem jellemző.

Jobb híján esszéverseknek vagy versesszéknek nevezhetnénk Danyi alkotásait, melyek nem pusztán hommage-ok, tisztelgések a nagy mester előtt. Párbeszédek, párbeszédkísérletek két költő között, melyek valamiféle profán imára emlékeztetnek. Nem csak hosszúságuk okán nagy versek a mesterségről, az agyonidézett Nemes Nagy Ágnes-vers kibontásáról („Tanulni tőlük, mindig ezt akartam.” – t.i. a fáktól), vajdasági magyarságról, háborúról és halálról. Ha a kötet címét és egész korpuszának viszonyát nézzük, akkor sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy enyhület nincs.

A könyv külsőleg is nagyon szép, a symposionos tervezőgárda (konkrétan Sirbik Attila) már megszokott szín- és figuravilágával a borítón, ízléses minimalizmussal belül, valamint egy érdekes tipográfiai megoldással, mégpedig a 95. oldalon, ahol is egy kör alakú lyuk tátong, ablakot nyitva az első „levélfélére”, ill. vissza, a Nemes Nagy Ágnes emlékére című vers végére. A piciny ablak közepében a 97. oldalról ez a mondat olvasható: „Mit jelent ez, Magduska?”

Mondják, a költőt csúcsai minősítik. Ezt a szép, karcsú, ám annál súlyosabb kötetet kézbe véve egy váratlan, ám annál kellemesebb találkozást élhetünk át, s egy hatalmas bejárt utat követhetünk végig, melynek bőven akadnak csúcsai.

Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés. Forum, 2013.

                                                                                                                                                                                                              Pál Sándor Attila

Elolvasom
Kaparászni a vak üvegen
Szerző

Kaparászni a vak üvegen

DANYI MAGDOLNA: ENYHÜLET ÉS FELRÖPPENÉS

Ha a Danyi-kötet olvasása közben érzékelt hangokat, hangsúlyokat s talán színeket kellene egymás mellé sorakoztatnom, akkor e listából nem hiányozhatna az üveglap vagy a késpenge fagyos zöreje, a sötétség, az idegenség, a magány csontig hatoló hidegsége vagy a mindent átható kékség. Hidegség-képzetek, halott tájképek, embertelen viszonyok uralják e borzasztóan szép verseket, s a könyv megjelenésének körülményei, a költőnő időközbeni halála, „felröppenése” csak tovább árnyalják, mélyítik az amúgy is sötét hangulatot […]

DANYI MAGDOLNA:

ENYHÜLET ÉS FELRÖPPENÉS.
ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK

„Valójában csak a hangokat, a hangsúlyokat érzékeltem” – olvasható Danyi Magdolna a teraszok című költeményében. Ha az Enyhület és felröppenés című gyűjteményes Danyi-kötet olvasása közben érzékelt hangokat, hangsúlyokat s talán színeket kellene egymás mellé sorakoztatnom, akkor e listából nem hiányozhatna az üveglap vagy a késpenge fagyos zöreje, a sötétség, az idegenség, a magány csontig hatoló hidegsége vagy a mindent átható kékség. Hidegség-képzetek, halott tájképek, embertelen viszonyok uralják e borzasztóan szép verseket, s a könyv megjelenésének körülményei, a költőnő időközbeni halála, „felröppenése” csak tovább árnyalják, mélyítik az amúgy is sötét hangulatot.

A karcsú gyűjteményről nem részeiben, az azt alkotó korábbi kötetek jellemzőit külön-külön interpretálva szeretnék szólni, hanem egységes egészként, olyan kompozícióként, mely a szerzői szándék hű tükre, leszámítva a függeléket, mely a teljességre törekvő szerkesztői szándékot tükrözve a költőnő által kihagyott alkotásokat is tartalmazza.

A szövegegyüttes súlypontjában kétségkívül a Nemes Nagy Ágneshez írt levélfélék, esszéversek, verstanulmányok állnak, melyek személyes hangú, intertextuális utalásokban rendkívül gazdag párbeszédkísérletek a példaképként tisztelt költőnővel. Nemes Nagy szavaival szól Nemes Nagyhoz, ahogyan ezt hangsúlyozza is egy helyütt a lírai én („Ágnes, bocsásd meg, kérlek,/ amiért lombos szavaidból épül e levél”). A húg és szellemi nővérének találkozása rajzolódik ki, s Ágnes szavaival a szájában a lírai én saját magáról, környezetéről, a „ronccsá lett Szerbiáról” gyón. A fegyelmezett sorokon átsüt a háború rettenete, az olvasó hallja a gépfegyverek ropogását, érzi a szorongást, a félelmet, s ebben az embertelen világban csak a hasonlatok jelentenek menedéket.

„Háború lesz” – ismétel meg egy húsz évvel ezelőtt, egy öregasszonytól hallott mondatot az 1991-ben íródott első Nemes Nagy Ágnesnek címzett levélféle lírai énje, amikor már a háború nagyon is jelen idejű. E kijelentésben a moravicai öregasszony mellett Koncz István A Tisza partján című versének kezdő és záró sora is felidéződik. A part ellensége 1986-ban írta e kultikus költeményét, s nem ez az egyetlen gondolata, megérzése, mely Danyi Magdolna költészetében visszhangzik.

E levélfélék közül talán a harmadik a legerőteljesebb, mely a vajdasági ég alatt íródik, s azt tematizálja. A lírai én ebben találja meg leginkább saját hangját, saját szavait, Nemes Nagy Ágnesre itt már inkább azért van szüksége, hogy elmondhassa valakinek vallomását, aki megérti őt, akinek nem kell magyarázkodni. Halott kedvese, szülője, gyermeke sírjánál mesél így a még élő, talán azért is, hogy a dolgok szavakba öntésével megpróbálja feldolgozni az eseményeket.

Álom és valóság fonódik egymásba a költeményben, de nehéz eldönteni a rémálom vagy a valóság borzalmasabb. Danyi Magdolna hihetetlen érzékenységgel ábrázolja az öngyilkosok földjét, Észak-Bácskát, szinte tapinthatóvá válik a kilencvenes évek rossz közérzete. Túlélés mint életcél, a mindennapi újrakezdés, a futóhomokra épült házak, az éhség elviselhetetlen testi kínja, az elmebetegek vitustánca, a tomboló szerb pokol. E motívumok, életérzések újra elevenné teszik ezt az időszakot. Bár jómagam a gyermekkor tündöklő ködén át, szinte öntudatlanul, az eseményekből inkább csak futó benyomásokat elkapva éltem végig a háborút, a verset olvasva mégis megborzongok, s hosszú időre belém költözik valamiféle megmagyarázhatatlan rossz érzés.

A nagyformák árnyékában szikár, leheletnyi lírai remekek bújnak meg, melyekben Pilinszky végsőkig lecsupaszított versvilága tükröződik haloványan. A kisformák még sűrítettebben tartalmazzák a nagyformák kérdéseit, hangulatait. Vegyük például az élet dicsérete című költeményt, mely mindössze két sor: „Bevérezett gyerekkézzel / vak üvegen kaparásznak.” Szinte e költészet minden fontos motívuma jelen van ebben az öt szóban, s a cím és tartalom ironikus viszonyáról még szót sem ejtettem. Reménytelen, kilátástalan, értelmetlen, valóban húsba vágó élethelyzet bontakozik itt ki. Sem enyhülettel, sem felröppenéssel nem kecsegtet e kép. Talán az egész opus ez a vak üvegen való vég nélküli kaparászás, folyamatos sziszüphoszi újrakezdés.

A sötétség leküzdhetetlen e versekben, bár a fény különféle szóösszetételekben mintegy harminc alkalommal jelenik meg, mégis inkább a fény hiánya, illetve vágya dominál. A szikrázó, életet adó, melengető fény ritkán járja be e líra tájait, helyette reflektorfény, gázlámpák fénye vagy téli napfény világítja be, s fényhalál permetez, így szükségszerűen hangzik fel a goethei sóhaj a harmadik Nemes Nagy Ágneshez címzett levélfélében: „Mert nekünk fény kell. Több fény!”

Ám az óvó fény helyett csak a tárgyakból fakadó belső, rideg, fanyar fény marad, s a hiány úgy veszi körül a vers szubjektumát, „mint túlzsúfolt szobában / a tárgyak, bútorok”, s Walter Benjamin nyomán egy körzőkészlet dobozára is gondolhatunk, melyben az eszköz és annak cserélhető részei violaszín bársonybarlangokba ágyazva fekszenek. A tárgyak megfojtják, kilakoltatják a hasonlat lírai énjét, mint Tolnai Ottó Briliáns című novellájának én-elbeszélőjét, a JAFFA GOLD-angyallá váló asszonyt, akit kis viskójában tokként ölel körbe és öl meg az ott felhalmozott szemét. E Tolnai-novella és Danyi Magdolna költészete között a hidegség-képzetek, valamint a magány, az idegenség érzete révén is diskurzus kezdhető.

Briliáns elbeszélője kislány korában karácsonyeste éppen öngyilkosságra készül, s Danyi Magdolna kötetének is van egy öngyilkos szereplője, aki e kontextusban mégsem lesz öngyilkos. A Werther nem lesz öngyilkos című ciklus különleges színfoltja a kötetnek. Bár a szerelem is reménytelen, nem válhat menedékké a két utolsó vers (werther nem lesz öngyilkos, a teraszok), mely ha nem vesszük figyelembe a függeléket, akkor a szerzői intenció értelmében a kötet két záró darabja, mégsem annyira sötét. Danyi Magdolna Werthere minden kudarc ellenére az életet szeretné választani, akármilyen kilátástalan is az: „És Lotte? őmiatta? félhalott legyen? / Nem érti a szerzőt. Nem érti a korát. / Valójában semmit sem ért, de ez most / nem zavarja. – Leginkább azt szeretné, / legyen már reggel, s ő, átaludva / a világirodalom e korszakát, csak úgy pizsamában, megihasson egy forró feketét.” S a következő vers teraszán a lírai én a pincérre visszamosolyogva talán megtalálja az enyhületet és a felröppenést: „S tőlem sem / vehető el az otthoniasság érzése. Hisz otthon / érezni magam, számomra, úgy látszik, azt jelenti, / hogy maradéktalanul vállalhassam idegenségem. / Természetes léthelyzetemmé legyen.” Természetesen e felismerés nem hozhat maradéktalan feloldozást, csupán a vak üvegen kaparászás, a sziszüphoszi munka folytatását, elfogadását jelzi, melyet Albert Camus az abszurd élet elleni lázadás jelképeként láttat.

 Novák Anikó

 

Elolvasom
Emlékezés Danyi Magdolnára, a testvéri táj költőjére
Szerző

Emlékezés Danyi Magdolnára, a testvéri táj költőjére

A Palicsi verseket a megjelenés évében, 1996-ban ajánlotta nekem. A jellegzetes balra dűlő, szálkás kézírással írt dedikáció szinte függőlegesen fut föl a papíron. Most, amikor kézbe veszem a karcsú kötetet, a lapok közül újra kihullik egy sárgás könyvtári katalóguscédula, rajta néhány sor, megkért, írjak a könyvéről. Nem írtam meg verseskönyvéről a kritikát, s amikor 2010-ben felkért, Magyarországon mutassam be frissen megjelent tanulmánykötetét, ezt is elmulasztottam. Kétszeres adósságot törlesztek tehát… – Utasi Csilla írása

Palicsi verseket a megjelenés évében, 1996-ban ajánlotta nekem. A jellegzetes balra dűlő, szálkás kézírással írt dedikáció szinte függőlegesen fut föl a papíron. Most, amikor kézbe veszem a karcsú kötetet, a lapok közül újra kihullik egy sárgás könyvtári katalóguscédula, rajta néhány sor, megkért, írjak a könyvéről. Nem írtam meg verseskönyvéről a kritikát, s amikor 2010-ben felkért, Magyarországon mutassam be frissen megjelent tanulmánykötetét, ezt is elmulasztottam. Kétszeres adósságot törlesztek tehát. Kései szövegem Danyi Magdolna már nem olvashatja. A bennünket egymáshoz kötő rokonszenv alapja az volt, hogy láttuk egymást. Azt a képet próbálom tétován megrajzolni, mely költészetfelfogásáról, életérzéséről, magatartásáról él bennem.

Nem voltunk barátok a szó megszokott értelmében, nem beszélgettünk soha magánéleti kérdésekről. Palicsi házában, az üveges könyvszekrények között egyszer sem jártam, bár az ő közegében ismerős voltam, nagynénéméknek víkendházuk volt a nyaralótelepen, gyerekkoromban a faragott, szecessziós, nyitott, nyári villamos a víztorony közelében, a kapu előtt állt meg, mögötte a park, a fasor mélyén megcsillanó tóval, az iszap szagával mély benyomást tett rám. A Szabadka környéki szőlők homokjának forrósága is az első emlékeim közé tartozik.

Az Új Symposion hetvenes évekbeli szerkesztőjét még nem ismerhettem, ehhez túl fiatal voltam. 1983-ban voltam első éves az újvidéki Magyar Tanszéken, amikor a folyóirat őt követő szerkesztőit szétzavarták. A szerkesztőség feloszlatása előtt évfolyamtársaimmal néhányan még messziről figyelhettük a harmadik Symposion-nemzedék tagjait, csodálhattuk a kiforrott, eredeti, fiatal szerzőket, akik ebben a közegben a többiektől különbözők mertek lenni. Az, hogy a szocializmus erkölcsi normái mennyire nem voltak megalapozottak, abban a könnyedségben is megmutatkozott, ahogy a hatalom képviselői félretették őket. Akiket megfosztottak szellemi helyzetüktől, morális igazságuk megfogalmazásával törődtek. Nekünk, akik későn érkeztünk a vajdasági irodalmi életbe, nem lehetett részünk abban, hogy a nálunk csak kicsit idősebb nemzedék maguk közé emeljen bennünket.

1984 tavaszán találkoztunk, amikor bielefeldi tanulmányaiból már hazatért, és a Hídban dolgozott. Nem is találkoztunk, felhívott telefonon. Ekkor már verseit, Czóbel Minkáról írt kötetét olvastam, fényképen is láttam már, az újvidéki közéletben ismeretlenül is felismertem volna őt egy irodalmi est hallgatósága között. Első publikációm, az Irodalomelmélet nevű tárgyból készült szemináriumi dolgozat, a Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-ciklusáról írt elemzés a Hídban jelent meg. Magdi, a folyóirat egyik szerkesztője azért telefonált, mert az akkori körülmények között a címben szereplő isten-teremtés szót veszélyesnek érezte. Magamban túlzottnak gondoltam aggodalmát, úgy nőttem fel Újvidéken, hogy számomra valósága volt annak, amit magyarul olvastam, olvasmányaim külön bejáratú terében teljes szabadság uralkodott.

Akkor kerültem hozzá közel, amikor 1985 őszén a Magyar Tanszéken kezdett tanítani. A Modern nyelvészet irányai című tárgyat hallgattuk nála. Messziről láttam őt, a katedrán, a könyvtárban, de közelről is figyelhettem, hiszen néhányan emeltszintű Celan-szemináriumra jártunk hozzá, az irodájába. Hogy a belső világ túlsúlyban van benne, ez az első órán kiderült. Nem vette észre, hogy túl gyorsan beszél, a diktált szakirodalmat nem lehetett leírni. Talán észre is vette, olyannyira megbénítóan személyes kudarcnak érezhette, hogy képtelen volt lassabban magyarázni.

Első pillanattól rokonszenvet keltett bennem értelme és irodalmi érzéke. A saját műveletlenségéről mit sem tudó fiatalság elbizakodottságával rendkívül magas mércét állítottam fel tanáraimmal szemben. Nem pusztán a műveltségbeli hiányokat vettem észre (nem olvasta A tragédia születését, gondoltam például egyikükről), hanem az irodalomhoz való, a lehető legkifinomultabb, egzisztenciális viszonyt is számon kértem rajtuk. Az irodalmi élmény, az esztétikum mint mérce, a létezés abszolút középpontja volt számomra. Losoncz Alpár visszaemlékező írásában nagyon találóan állapítja meg, hogy az olvasás, egy másik ember gondolatmenetének befogadása erőt igényel. Magdinak volt ereje az olvasáshoz. Határtalan bizalom élt benne a kifejezéssel szemben.

Az emeltszintű kurzuson, 1986 tavaszán Celan 1967-es, Atemwende című kötetének Nörd­lich von den Flussen kezdetű versét olvastuk közösen. Mindössze négy sorból áll. A lírai én kiveti hálóját, melyet a megszólított Te tétován (zögernd) kövektől írt árnyékokkal terhel meg. Magdi hagyta, hogy az idegen nyelv szemantikai lehetőségei között botladozva őelőtte elmondjuk olvasatunkat. A beszélgetés során észrevettem, hogy a vers jelentéséről más véleménye van, mint nekem, noha ezt a véleményt egyetlen szóval sem erőltette. Ahogy a szemináriummal egy időben írt szövegnyelvészeti értelmezésében meggyőzően bizonyítja, az árnyék ebben a versben, mint Celan költészetében másutt is, az értelmet jelenti, a vers ars poeticaként olvasandó. A zögernd határozói igenév és a beschweren ige jelentésén múlt az értelmezés. Amellett érveltem, hogy a háló kivetése, elterítése szakértelmet kíván ugyan, ám a súlyok eleve a hálóra vannak erősítve, tehát a beschweren ige nem a háló megterhelésére, hanem a hamis fogásra vonatkozik. Nőnek, vagy legalábbis a beszélő társának éreztem a megszólítottat, aki ugyan nem valódi kövekkel, hanem a kövek írta árnyékkal terheli meg a hálót, a fogás mégis a beszélő létét vonja kétségbe. Mit jelenthet a kövek árnyéka? A kövek árnyékában azokat az értelmeket láttam, melyeket a megszólított nő önmaga elidegeníthetetlen lényegének érez. Az árnyéknak nincs ontológiai léte, a személyes azonosságot megképző értelmek ezért érvénytelenek ott, abban a szférában, ahol „egyek vagyunk”. A megszólított Te éppen azért helyezi el tétován, tűnődve a vers hálójában ezeket az értelmeket, mert tisztában van azzal, hogy önértelmezése érvénytelen, ám nem tehet mást. Magdi semmit sem vetett olvasatom ellen, saját értelmezésének érvényessége azonban kizökkentett elbizakodottságomból. Abban kimondatlanul egyetértettünk, hogy a versszövegek olykor megengednek eltérő olvasatokat, a többértelműség azonban nem jelenti azt, hogy valamennyi lehetséges jelentés egyidejűleg érvényes. A költészet nem ismeri „ez is lehet, az is benne van” megengedő langyosságát. Az egyik lehetséges értelemszerkezet mellett döntenünk kell, hiszen a versnek egzisztenciális tétje van. Ma már közelebb került hozzám az ő olvasata, úgy érzem, a versben megszólított Te a mindenkori olvasó, aki figyelemmel, óvatosan kiegyensúlyozza a vers értelmét, hiszen ennek a műveletnek, a vers értelemmel való felruházásának az ő számára ugyanolyan egzisztenciális tétje van, mint a vers-én számára.

A Magdiról őrzött benyomásokban test és lélek szétválaszthatatlanul összefonódik. Ekkoriban a nyúzottságig érzékeny voltam, a saját testem minden vélt vagy valódi hibájának távlatából mások testi lénye különösen közelről érintett. Élesen láttam kerek arcát. Középen elválasztott, mindig csigákban aláomló haját. Sötét arcbőrének kontrasztját barna, sárgás árnyalatú hajával. Mélyen ülő, apró, zöldesszürke szemét, mely hirtelen teleszaladt jóindulatú fénnyel, a szeme alatt a mély árkot, most is hallom kicsit zihálva feltörő, dallamos hagját, a ropogtatott r-ekkel, látom „szálkás” ujjú, mély érzékenységét kifejező kézfejét. Az, hogy milyen egyedül lehet, leginkább akkor látszott, ha oldalról vagy hátulról figyelhettem.

A látásnál van-e több? Tisztában voltam vele, hogy az emberi sérülések hozzánk nőnek, nem lehet feloldani őket, az eszközeink elégtelenek ehhez. A testi tényeket mozdíthatatlannak tudtam, meggyőződésem volt, hogy ezek olyan, a tökéletességet elrontó adottságok, melyek az esélyeken, az emberi lényegen, a mindannyiunknak egyformán kijáró lehetőségeken nem változtatnak. Nem is a testről volt szó esetében, hanem arról, ahogyan a test tapasztalatát, lehetőségeit megélte, önmagára vonatkoztatta.

Fiatalon a verseiben kifejeződő életérzés sötétségétől megriadtam. A kis halott tájképek 2. darabjában írja a következőket: „Kivakult / júliusvégi koradélután (…) Ha követni tudsz / e lángnyelő homokban / mezítláb, látod, / testközelben a kert / az izzadt testvéri táj, / a szélrózsa minden irányából / permetez a fényhalál.”. A bravúr a versszak másik felében következik be, ahol a beszélő az olvasót a vele való teljes azonosulásra szólítja fel. Nemes Nagy Ágnest nővérének nevezi verseiben: én nem nem lehettem „testvére”, nem tudtam, nem mertem azonosulni léttapasztalatával. Talán nem is várta el, hogy bárki kövesse őt ide: életérzé-sének megmutatására törekedhetett, hiszen pontosan tudta, hogy életérzése nem mindannyiunk tapasztalata, s bizonyára fájt neki ez a másság.

A sötétséget nem tartotta magához tartozónak. Nosztalgia című versében arról a másik világról szól, amelynek nincs neve, s ahol ő hiánytalanul az volt, ami itt lenni szeretne, ám amikor a vágyat kifejezi, azt is elárulja, hogy a sötétség tapasztalata sajátja. Amire törekedett, azt az ént feloldó értelmetlenség, fájdalom és kín   ̶  a sötétség   ̶  nehézkedési erejével szemben kellett létrehoznia.

1997 októberében Szivácon, a Szenteleky-napon találkoztunk. A megemlékező műsor végeztével, az emlékház udvarán álltunk, az ebédre várva, itt mindig melegebb volt, mint a hideg teremben. Szinte szavak nélkül, a bizalmával meggyőzött arról, hogy november közepéig sikerülhet összegyűjteni a DAAD-ösztöndíjhoz szükséges igazolásokat. A nyolcvanas évek legelején ő is a Deutscher Akademischer Austauschdienst ösztöndíjával tanult Bielefeldben. A következő év tavaszán annak ellenére odaítélték az éves ösztöndíjat, hogy a legfontosabb dokumentum, Voßkamp professzor úr befogadólevele nem érkezett meg időben, és a postán elveszett az orvosi vizsgálat lelete. Egy évig Freiburg am Breisgauban tanulhattam: különös világossággal, rövid időre nekiiramodott az életem.

Palicsi versek egyik darabjában megemlít engem is. A lírai én felidézi az epizódot, amikor a Hídban publikált, az Ekhnáton-ciklusról szóló dolgozatot Ilia Mihály megküldte Nemes Nagy Ágnesnek. Hallottam később a Tanár úrtól, hogy Nemes Nagy Ágnes a nekem előkészített képeslapra a nevét sem volt hajlandó aláírni. „Ehhez nekem már nincs erőm.” – mondta. A lírai én hozzáteszi, hogy Nemes Nagy Ágnes a verseire hasonló hallgatással válaszolt, mint az én tanulmányomra. Lényegtelen, milyen méltatlanul kerülök őmellé. Bizonyos, hogy Magdi versei más okból maradtak válasz nélkül, mint tanulmányom. Fiatalkori költészetében mindössze néhány közös szó utal arra, hogy meghatározó élménye volt Nemes Nagy Ágnes lírája. A Palicsi versek énje meg is fogalmazza, hogy Nemes Nagy Ágnes lírája nem az utánzás, hanem mindig a kifejezés vágyát ébresztette fel benne. Különös paradoxon, hogy a versbeszéd, mely bizonyosan felkeltette volna Nemes Nagy Ágnes érdeklődését, a halott költőt szólítja meg.

Palicsi verseknek a halott Nemes Nagy Ágnest megszólító áradó versbeszédében ugyanazt a magatartást formálja meg, mint ami a hétköznapi életben is jellemezte Danyi Magdolnát. Megható gondossággal kívánta mindannyiunk számára azt a jót, amiről hajlandók voltunk azt hinni, hogy természetes módon kijár nekünk. Jóindulata a szerepjátszás hiányából következett. A Palicsi versek énje ehhez hasonlóan szereptelen: a teremtésnek a természetben, a fák életciklusaiban megnyilvánuló formáló elvével akar azonosulni.

Utoljára négy éve, májusban két napot töltöttünk együtt Belgrádban, a DAAD alumnusai­nak szerbiai találkozóján. Képek merülnek föl: a modern, vadonatúj újbelgrádi szálloda egyágyas szobájának kényelme. Az egyetemi karok épületei között egy belső udvaron vendéglői asztalokat, székeket helyeztek el, itt sütkéreztünk. Le vagyunk fényképezve, egy csoportképen nézünk föl az emeletre, a fotós irányába. Testi betegségéről, a műtétről beszélt, amelyen éppen túl volt, az orvosok szakértelme és a gyógyulás iránti teljes bizalommal. Jól volt, tele tervekkel, és mégis vigyáztam, szavaimmal akaratlanul meg ne bántsam. A repülőklub márvány, arany és brokát éttermében, balkáni pompa között vacsoráztunk.

Néhány levelet küldött még, gondosan fogalmazottak voltak, szinte túlcsordultak a jelentéstől. Csodálatos vigasztalás volt mindegyik jelentkezésében, pedig nem szorultam rá. Egyik leveléhez, a búcsújáró hely, a doroszlói csodakút fényképét csatolta. Talán ott járt, levelében nem említette ezt. Vagy önmagát küldte, zöld háttér előtt, és fotója ugyanazt jelentette, mint a kút. Szavakon túli jóindulatot és kiteljesedést fejezett ki.

A kép, amely bennem él, emlékekből, beszélgetéstöredékekből, levelekből rakódik össze. A szenvedés tartja egyben. Nyelvi emlékek is ezek. Az is belejátszik a róla alkotott képbe, ahogyan beszélni tudott az élet érzékelhető oldaláról, élményeiről. Talán a legjellemzőbb, összegző kép a következő: féloldalról mutatkozik, félhosszú haja keretezi az arcát, az értelem fénye és a jóindulat a tekintetében, inkább befelé néz. Amikor váratlan halála után az újvidéki Magyar Tanszéken meg kellett emlékeznem róla, egyszeri arcát igyekeztem kifejezni. Most nem érzem a veszteség riadalmával azt, hogy az arcát kell megidéznem, és ennek a vállalkozásnak a tehetetlenségét sem. Figyeli, amit róla mondok, és megbocsátja, ha nem pontos.

Tudta, hogy a versnek a szokatlan szemantikai kapcsolódásokat létesítő szövegtípusnak nem az a funkciója, hogy új jelentést hozzon létre. Nincs olyan jelentés, amely kifejezné az igazságot. A nyelv többértelműségére van szükség ahhoz, hogy egy adott pillanatban az egyik lehetséges értelemstruktúra mellett dönthessünk, önmagunkat átadva, saját életidőnk egy darabjával hitelesítve a létrejövő teret, amely mindig a Másik tere és arca is. A verset a nyitottság terének nevezte.

Ebben a térben él ő tovább, melyet versei és költészetről való beszéde megteremtenek.

Utasi Csilla

Interjúk
Elolvasom
Az idegenség természetes léthelyzete
Szerző

Az idegenség természetes léthelyzete

DANYI MAGDOLNÁVAL BESZÉLGET VIRÁG ZOLTÁN

Szóval mindenevő voltam, minden érdekelt, a legtermészetesebb módon. Majd egyetemista lettem, Bányai János tanár úr kialakított egy strukturalista munkacsoportot. Lelkes tagjává váltam. Olvastam Jakobsont, olvastam az orosz formalistákat, a legnagyobb tanulságot jelentették számomra, s akkor kezdtem strukturalista verselemzéseket írni. Közben írtam a verseimet, mert hát szerettem verset írni, fontos volt számomra a vers, mint önkifejezés […]

DANYI MAGDOLNÁVAL BESZÉLGET VIRÁG ZOLTÁN

– Válogatott tanulmányaidat tartalmazó köteted Maurits Ferencnek köszönhető művészeti kivitelezése a Forum Könyvkiadó 1970-es és 1980-as évekbeli virágkorát idézi. Gazdag gyűjtemény, amely több évtizednyi tudományos vizsgálódás eredményeit fogja össze. Személyedben olyan teoretikust, irodalomkritikust, költőt, folyóirat-szerkesztőt tisztelhetünk, akinek a munkássága számos oldalról megközelíthető. Nem lehet figyelmen kívül hagynunk azt a jellegzetes ívet sem, amely Palicsról indulva Szabadkán és Újvidéken keresztül Bielefeldig, Szegedig rajzolja meg életutad főbb állomásait. Először talán merüljünk el a fiatalkori indíttatások világában, abban az előtörténetben, amelynek az otthoni, palicsi körülmények, a szabadkai középiskolás évek és az újvidéki egyetemi környezet ad kiemelt jelentőséget. Meg tudnád-e jelölni azokat a csomópontokat, amelyek a pályád alakulásában, a gondolkodásmódod árnyalódásában, a tudományos szemléletmódod körvonalazódásában alapvető fontosságúak?

– Két férfitestvérem van, az idősebb 10 évvel öregebb. Ő tehát már tizenéves volt, amikor én alig valahány éves, és középiskolás korában írt, prózát. Amikor tehát én elkezdtem iskolába járni, megtanultam írni, ő már a prózával próbálkozott, s azonnal elhatároztam hétéves koromban, hogy én író leszek. Így kezdtem el olvasni. Mire hazaértem a könyvtárból, szokták mondani, elolvastam egy gyerekkönyvet, fordulhattam vissza. Az irodalom bűvöletében éltem, nem csak Palics fürdőhelyen, a fürdőzések, játszadozások színterén. De én író akartam lenni. Sőt, tanár is akartam lenni úgy azonnal valahogy, egészen kis koromban. Tanárnak lenni majdnem ugyanazt jelentette számomra, hogy én irodalommal akarok foglalkozni. Gimnazistaként viszont úgy döntöttem, hogy most addig nem írok, amíg hát, nem tudok írni, s nem tudok mindent vagy sokat az irodalomról. Akkortájt szervezték a középiskolások vetélkedőjét. Nagy jó érzéssel most emlékezünk rá, 45 éve, hogy van a vajdasági magyar középiskolások vetélkedője. Egykori gimnáziumi tanárnőmmel megbeszéltük (tagja volt az önképzőkörnek), hogy én most nem írok verseket, mert hát azok olyanok. Közben nem említettem, hogy gyermeklapban közöltem, hírneves gyerekíró lettem, meg afféle mindenes pici koromban. Harmadikos elemista koromban rendszeresen tudósítottam futballmeccsekről. Tehát én ilyen író, gyerek író voltam. És ő megértette, hogy nem, majd most okosodok, meg tanulunk. S akkor rám szólt, most tessék, írjál verset a középiskolások vetélkedőjére. Akkor írtam verset, nem ment persze ez ennyire könnyen. Tény, hogy írtam verset, tény, hogy először második díjat kaptam, utána pedig első díjat nyertem. Tehát fiatal író lettem közben, aki publikált is. A Symposion első nemzedéke kutatta, kereste a fiatalokat, engem is megtalált. Tehát én akkor már fiatal írónak számítottam, fiatal költőnek. Közben volt egy nagyon tartalmas nyaram, hogy befejeztem a gimnáziumot. Majd megyek az újvidéki Magyar Tanszékre. Nyugat-Németországban szobalánykodtam, gyönyörű helyen, gyönyörű kastélyhotelban. Megtanultam németül. Az idősebb testvérem kint élt. Tudtam németül olvasni, német nyelven olvastam el Albert Camus Sziszüphoszát. Szóval mindenevő voltam, minden érdekelt, a legtermészetesebb módon. Majd egyetemista lettem, Bányai János tanár úr kialakított egy strukturalista munkacsoportot. Lelkes tagjává váltam. Olvastam Jakobsont, olvastam az orosz formalistákat, a legnagyobb tanulságot jelentették számomra, s akkor kezdtem strukturalista verselemzéseket írni. Közben írtam a verseimet, mert hát szerettem verset írni, fontos volt számomra a vers, mint önkifejezés. És egyetemistaként az Új Symposion idősebb szerkesztőivel, íróival való beszélgetések és a nemzedékemmel való összetalálkozások során: Böndör Pál, Bognár Antal, Podolszki József, Juhász Erzsébet, Thomka Beáta, így érlelődtünk, s a legtermészetesebbnek tartották, tartottam, hogy én verset is írok, meg tanulmányokat, dolgozatokat is.

Bányai János mutatta be ezt a könyvem Szabadkán a múlt évben. Nagyon szép méltatást, beszédet, szöveget írt, azt hangsúlyozza benne: a költő beszél itt a költészetről, költeményekről, és nem némíthatja el a költői énjét akkor sem, amikor tanulmányokat ír. Én ezt így nem tudom mondani, de örülök, ha ez így gondolható. Ugyanakkor ő a méltatásában nagyon fontosnak tartja, hogy a fogalmiság megfogalmazásáig, kritériumaiig mindig eljutok. Számomra ez egy nagy, izgalmas tanulás, keresés, foglalkozás volt mindig: verset írni és ugyanakkor költészetről, költőről gondolkodni. Fiatal koromban rendkívül sokat segítettek nekem az orosz formalisták, Jurij Lotman professzor tanulmányai. Jelentkeztem Lotman professzornál, aki nagyon kedvesen válaszolt, elküldte orosz nyelven írt munkáit. Én német nyelven tanultam a gimnáziumban is, de megtanultam a szerb tudásával orosz nyelven érteni. Így alakult, mindig egy-egy ilyen állandó kísérlet volt, a költészetről pontos jellemzést adni. Nyilván az én szubjektív szemléletem, értésem és egyáltalán a tudásom, egzakt tudásom ötvözésével.

– A gyerekversek, a gyerekkorban írt versek megmaradtak?

– Meg, megvannak. Egy füzetben, ahogy kivettem a gyermeknaplót. Úgy gondolom, hogy a legtöbb nagyon szokványos gyermekvers volt. Édesanyánk nem dolgozott, minket nevelt, a tanítóképzőt nem fejezte be. Intelligens hölgy volt, aki nagyon akarta, hogy jó tanulók legyünk, s mindent átnézett. Azt szoktam fiatalabb koromban még inkább elmesélni, jobban emlékeztem rá és ő is élt, hogy országos versenyen már nem tudom hányadik, de nagyon jó helyezést, talán ötödik-hetediket értem el. Egy köztársaság-napi, november 29-ei, a Tito-Jugoszlávia megalapítására kiírt pályázaton, munkám úgy fejeződött be, hogy „és ott állom meg a helyem, ahova az élet állít”. Ezt a mondatot az Édesanyám írta. Na most, én gondolom, hogy a verseim is hasonlóan íródtak azért, hogy én verset akarok írni, én elég sokat tudok már, rímes szerkezeteket is tudok alkotni, tehát nem igazi önkifejezés, a Weöres Sándor-i értelemben már nem lehet másként nézni a gyermekversekre. Tehát nem igazán jó versek, de azért olyan ügyes…

– …Tollpróbák, kísérletek. Költészeted értelmezőinél, könyveid (Sötéttiszta [1975], Rigólesen [1988], Palicsi versek [1995]) kritikusainál szinte motívum-szerűen tér vissza a formák biztonságos kezelésének, a versstruktúrák variációs mechanizmusainak a felismerése. A lételméleti kérdések állnak nálad a középpontban, szövegeid kifejezetten újszerű módon reflektálnak a városi miliőre, a kisvárosi szcénákra, a térségi kötődésekre, a nyelvi tapasztalatra, a hagyományszerveződésekre és a keresés különféle fázisaira. Amikor a saját munkatársaidtól kapsz véleményezést, tudsz rezonálni az észrevételeikre, elismeréseikre? Foglalkoztatnak egyáltalán a kritikai megnyilatkozások?

– Sok mindent érintettél. Nagyon ösztönöznek a rólam írt írások. Elmondanám, hogy rendkívül fontosak voltak az életemben és az életünkben a beszélgetések. Mi úgy jöttünk föl, hogy ott volt előttünk az első Symposion-nemzedék, akik vártak bennünket, fogadták, akarták a fiatalokat. Ugyanakkor mi határozottan, szerintük is, de mi magunk is úgy gondoltuk, hogy mi egy másik nemzedék vagyunk, másként nem is lehet. Ők a 10 évvel idősebb írók, akikkel mi tegeződünk, akiknek a munkásságát, költészetét, prózáját, tanulmányait tiszteljük és szeretjük, de mi mások vagyunk, mi vagyunk a fiatalok. Bányai János megfogalmazása volt akkor egy írásában, hogy „újabb és legújabb költészetünk”, amikor már minket külön nemzedékként tudott tárgyalni. Tehát az első nemzedék után egy újabb, értékelhető generáció következik. Mi úgy lettünk költőkké és nemzedékké is, hogy az első gárdától szinte függetlenedve, külön kialakítottuk egymással a nemzedéki kapcsolatokat. Beszélgettünk, mi hogyan tudunk mások lenni, mint az első, az első avantgárd nemzedék. Jóllehet, mondjuk nekem, egy abszolút meghatározó élményem volt Domonkos István költészete. Nem is gondoltam, hogy én hasonló módon tudhatnék gondolkodni, mint ő. De nem is akartam. Tehát mi kerestük, Böndör Pál volt a vezéregyéniség köztünk költőként, kerestük a magunk másféle lehetőségeit, az avantgárd nyelvvel, a negatív nyelvvel szemben, nem ellene, ám a fegyelmezett szólás, beszéd lehetőségeinek reményében. Visszahódítandó a befejezett mondatot, visszahódítandó a bezárható szubjektivitást, anélkül, hogy hagyományosak lennénk, lírai realisták lennénk, anélkül, hogy panasztevők lennénk. Tehát megtalálni egy szubjektív látást igazoló költői nyelvet. Külön-külön, természetesen különbözők voltunk és azok akartunk lenni. A fölsorolásban nem mondtam Sziveri János, nem mondtam Fenyvesi Ottó, Csorba Béla és még többek nevét, Szűgyi Zoltánét, Tari Istvánét, ők voltak a legújabb költőink. Tehát így elhelyeztük magunkat. Fölzárkózott a Sziveri Jancsi nemzedéke is. Közben megtörtént az, hogy mi nemzedékileg összetartozónak láttuk azért egymást, de az is, hogy nem. És itt Sziveri Jancsiék, mint új nemzedék, nagyon öntudatosak voltak. Ők, a harmadik nemzedék.

– A folyóirat szépen bekebelezte a fiatal tehetségeket, sorra kijelölődtek azok a pályalehetőségek, amik aztán a kiteljesedésüket előirányozták. Ugyanez folytatódott a Te fő- és felelős szerkesztőséged alatt, az arra érdemeseket beszippantotta a folyóirat szépírókként, kritikusokként, elméleti írások, képzőművészeti esszék megalkotóiként. Pontosan azért fontos ez, mert ők (a korábban említetteken kívül például Losoncz Alpár, Balázs Attila, Sebők Zoltán, Kalapáti Ferenc, Csányi Erzsébet, Radics Viktória, Faragó Kornélia) a saját időszakukban ugyanezt a tapasztalatot viszik tovább, s nem lehet nem észrevenni, hogy éppen az elődeiktől tanulták a legtöbbet, azoktól, akik az egyetemen az oktatóik voltak. A tanári ethosszal feltétlenül számolnunk kell, mert nagyon lényeges. Olyan időszakról beszélünk, amikor még sokkal kedvezőbb gazdasági és kulturális helyzetben működött a Tanszék, a Hungarológiai Intézet hátteret nyújtott, kiadványok sokasága jelent meg, más volt a leosztás, a teljes viszonyrendszer.

– Nem említettem eddig, hogy szabadkai gimnazista koromban alakítottuk a Kosztolányi Dezső Irodalmi Kört. Bognár Anti ismert név, jeles író lett, ott gyülekeztünk többen. Nagyon szép közösség volt. Egymás írásait vittük, olvastuk, megbeszéltük, bíráltuk. Nagyon reményteli, sokat jelentő közösségi munka zajlott. Hogyan hangzott tovább a kérdés?

– Csak annyi, hogy a baráti viszonyok, az egyetemi oktatói gyakorlat miként érvényesült a tehetségek felkarolásában, s a lap körül mozgolódó fiatalok mindenkori munkára serkentése, közreműködésre bátorítása mégiscsak döntő szempont lehetett, ahogy veletek egykoron megtörtént.

– Úgy látom (bár régen volt, lehet, szépítem), hogy úgy mindenünk megvolt. Kérték tőlünk az írásokat, egy tanulmányért, egy recenzióért, 3-4 oldalas szövegért 25.000 dinár tiszteletdíjat kaptam. Jó lakásért 30.000 dinárt fizettem. Megírtam két recenziót, otthonról szintén jött hozzá valami, később ösztöndíjhoz jutottam. Szoktam mondani, amikor bekövetkezett nálunk a háborús krach, hogy egyetemista koromban éltem legjobban. Minden szempontból. Anyagilag például. Később is, még az 1970-es években tudtuk tartani, kialakítani ezeket a közösségi formákat. Minden segítséget megkaptunk. Bori Imre professzor, aki hát, nagyon magasan fönt volt, de a tanárunk volt, és jelezte: ’maga az ott, jó, az rendben van’. Reagált, majdnem mindenre reagált. Már nem tudom, kitől, honnan vettük ezt a mondatot a ’70-es években, hogy olyan elégedetlenek vagyunk, mint a nyugat-európai fiatalok. Mert voltaképpen mindenünk megvolt, ültünk a kávéházban, ahol sokszor ebédeltünk is közben, fiatal írók, s hát a problémákról beszélgettünk. Aztán később beütött nálunk a teljes krach, s ilyesféle értelmiségi-szellemi közösségi élet, mostanság, biztosan nem lehet, mert egyszerűen ott anyagi fedezet, anyagi biztonság állt mögötte. Hogy nyugodtan tárgyalhattuk a problémákat. Írói, értelmiségi gondokról, szellemi problémákról tudtunk, tudhattunk közösen beszélgetni, közösségi létformát fenntartani. Gondolom, ma is így van. Én egyrészt izolálódtam Palicson, másrészt nem vagyok fiatal. Léteznek fiatal írók Vajdaságban, újságjaik is vannak. Én gondolom, hogy azért ők is megélik szépen azt a fiatalkori, szerintem abszolút nélkülözhetetlen szellemi közösség-érzést, -tudatot, amit mi. Mozgalmi jelleget kívántunk: már a Symposion első nemzedéke így fogalmazta, s mi ezt teljes mértékben átvettük tőlük. Mozgalmi jelleget adni az irodalomnak, az azt jelentette, hogy ne csak szépirodalmat írjunk, hanem tanulmányokat, lehetőleg minél sokoldalúbbak legyünk. Tehát az első nemzedéknél Várady Tibor jogászként abszolút kiegészítette a Symposion-mozgalmat. Nálunk dolgozott Losoncz Alpár, tehát jogász közöttünk is akadt. Igen, tanulmányokkal, szociográfiával, azaz mindennel foglalkozni igyekeztünk.

– Ha már a tartui iskola Jurij Lotman neve kapcsán felidéződött, mellette egy másik kiemelkedő tudósról és iskolateremtőről sem szabad elfelejtkeznünk, mégpedig Petőfi S. Jánosról. Beszélnél a vele való kapcsolatról?

– Én már az 1970-es években azonnal olvastam az ő Magyarországon publikált, még Budapesten írt tanulmányait. Bányai János hívta fel a figyelmem az ő kitűnő strukturalista tanulmányaira. Megtudtam azt is, hogy Bielefeldben dolgozik, és amikor befejeződött a mandátumom, a kétszeri mandátumom, tovább nem lehettem főszerkesztője a Symposionnak, átadtam a stafétát Sziveri Jancsinak.

– 1974-től 1980-ig, hogy a periódust érzékeltessük.

– Igen. Én akkor, lehetőségem adódott, s éltem vele, hogy ösztöndíjat, nyugat-német DAAD-ösztöndíjat kapjak, így Bielefeldben Petőfi S. János tanítványa lehessek. Nagyon-nagyon sokat tanultam tőle, az ő nagy szemantikai kutatásaiból, szemiotikai szövegtanáról. Nem tudtam őt, az ő elméletét mindenben érvényesíteni. Ő engedte ezt nekem, megértette, viszont rengeteget tanulhattam tőle.

– Érintetted, hogy a második nemzedék úgy döntött, nem feltétlenül azt az irányultságot szeretné az Új Symposion folyóirat továbbvitelében érvényesíteni, amit az elődök favorizáltak. A profilmódosítás nyomán egy egészen másfajta intellektuális erőtér bontakozik ki 1974-től. A vitakultúra megváltoztatott szerepére gondolok, az esszéisztikus, filozófiai alapozású, szociológiai merítésű szövegek kitüntetettségére, a fordítások szaporodására, továbbá arra, hogy a szigorúan vett irodalomtudományi, irodalomelméleti, műfajelméleti karakter elkezd igazán termékeny módon megjelenni a különféle lapszámokban. Ha visszaidézzük a főszerkesztéseddel fémjelezhető időszakot, akkor a következő nevek ugorhatnak be többek között: Pilinszky János, Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Günter Grass, Allen Ginsberg, Da­nilo Kiš, Borislav Pekić, Jovan Zivlak, Mirko Kovač, Slavko Mihalić, Danijel Dragojević, Tomaž Ša­lamun, Denis Poniž. Próbáltam olyan neveket szintén sorolni, akik mostanság, az egykori tagszerveződést felbontó, új államstruktúrák létrejötte után is kiemelkedően fontos alkotóknak tekinthetők Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában. Szerepeltetésük nagyon jól mutatja, milyen érzékenységgel, mennyire komoly erudícióval sikerült a kapcsolataitokat kialakítani. Azonban ennek az időszaknak a belső viszonyairól, a folyóirat-szerkesztés metódusairól, a hatalom packázásaival szembeni technikákról valamilyen oknál fogva alig érdeklődtek Tőled az elmúlt évtizedekben. Ragadjuk most meg az alkalmat.

– Hatalmas lett a krach a végén. Sziveri Jancsi bukása túl tragikusan alakult, s nagyon-nagyon szomorú, hogy olyan durva lett a probléma, szétverték a Symposiont, neki pedig menthetetlen rákja volt, meghalt fiatalon a nagyon jó költő, a nagyon jó értelmiségi. Anno ott én 6 évig szerkesztettem, viszonylag teljes nyugalomban. Várady Tibor jogász professzor eszközölte valahogy, hogy én kaphassam meg a főszerkesztői posztot, talány, hogy kivel és kivel nem beszélgetett, mindenesetre ez lett a megoldás. Őket onnan menesztették, tehát tőlük elvették az Új Symposiont, és hogy át lehessen adni a fiataloknak, akkor engem választottak. Természetszerűen más alkat voltam, a nemzedékem tagjai szintén mások voltak, Thomka Beátát a tanulmányok érdekelték, és hogy olvashasson és írhasson. Nem foglalkoztunk mi a packázással, bár az nekem meg lett ott mondva, hogy ne is foglalkozzunk, a politikusok jelezték, Major Nándor, a fő politikus: ’hanem kérem, dolgozzanak, itt vannak, tehetségesek és ott van a folyóirat, de vigyázzanak, mert hát nem lehet itten mindent csinálni’. Ezt mi így fogtuk föl, és dolgoztunk. Nem voltunk külön ellenzékiek, nem voltunk külön behódolók. Emlékszem, ünnepeltünk egy Tito-évfordulót, mentem Szeli István tanár úrhoz, fölkérni. Kreatívan ünnepeltük tehát, de kellett is, kötelező volt, ő vállalta, de volt az, hogy kreatívan ünnepeljük, viszont nem csak úgy, éljenezzünk, hanem stílusosan, alkotó módon. Hát Szeli tanár úr vállalta, megírta szépen, eredmények, problémák, s tréfásan adja át nekem a professzor úr, hozzáfűzve, hogy Magdi, vagy börtönbe kerülünk, vagy megdicsérnek bennünket. Ez a mondás járta nálunk ott, az 1970-es években. Most a dogmatikusok elkapnak, vagy az igazi kommunistáktól, szocialistáktól dicséretet kapunk majd. Dicséretet kaptunk a végén Belgrádtól a kreatív hozzáállás miatt. Na, most ez így ment a fegyelmezett ’70-es években, anyagi biztonság, meg hát ott voltak még a dogmatikusok, s ott voltak a kreatívak. Nemrégiben láttam a belgrádi televízióban egy nagy szerb filmrendezőt, mutatták és beszélt, hát a liberálisok, ott voltunk, legyőzött liberálisok a ’70-es években, de kreatívan, emberi, nyitott szocialistákként. Tulajdonképpen az volt megkövetelve, hadd legyek kicsit fellengzős, hogy szocialisták legyünk, nem kellett külön bizonyítványokat szerkeszteni. Tehát én ezt a programot vállaltam, ennek tettem eleget. S ez így ment, bírálatok értek bennünket, de hát dicséretek is, mennyire kreatívak vagyunk. És így megvoltunk.

A fordítás. A vajdasági magyar irodalomban, nemcsak az első Symposion-generáció, hanem más alkotók is, Papp József, Ács Károly nagyon sokat fordítottak, még tán többet fordítottak, mint mi. De ezt akartuk, szerettük, tiszteltük és fontosnak tartottuk a jugoszláv irodalmak ismeretét. A szerb irodalom ismeretét, a horvát, a szlovén, a macedón irodalom ismeretét egyaránt szépnek tartottuk, ezt kultiváltuk, amennyire csak tehettük. Mostanság beszélgetnek Belgrádban is, Újvidéken is arról, hogy megfelelő-e a fordítás Szerbiában. A nagyon jó irodalmár, Marko Čudić, akivel éppen próbálkozok, hogy segítsen a  verskötetem fordításának megszervezésében, úgy látja, miként mások is, hogy most nem tudják megfizetni a fordítást. Márpedig az írói tiszteletdíjak ugyancsak gyengék, mondjuk, hát a költő ír, és akkor akárhogy, hát ingyér’ is leközli a dicsőségnek. Fordítani valóban nemes cselekedet, de azért az munka ám. És ha nem fizetik meg, ha nem tudják honorálni ezt a munkát, akkor kevesen tudnak vele foglalkozni, mivel mindenki szeretne megélni valahogy.

– Mi történt az Erotika-számmal?

– Az Erotika-számmal sem lett volna semmilyen probléma. Belgrádból indult a téma utáni érdeklődés, természetesen széles szellemi értelemben. Milan Komnenić, a neves szerb alkotó és szerkesztő szervezte. Mi, én is megtudtam, érdeklődni kezdtem, kaptam tőle verseket. Egy folyóirat-számot szerkesztettem, különleges, vaskos számot. Közben Tito súlyosan megbetegedett és kómába került. Most nem tudom hirtelen megmondani, hány hónapig feküdt kómában, s úgy is halt meg. Ez valami nehéz, feszült helyzet volt, mondhatom, kellemetlen volt, minden nap hallgatni a híradót, hátha megtudjuk, hogy aznap meghalt. És ezt így hónapokig tenni. S akkor állították volna le ezt az Erotika-számot. Ki is, hogyan, végül ott volt megint a Forum-háznak egy nagyon iskolázatlan, dogmatikus magyar vezérigazgatója, aki a nyomdából szedette volna ki a példányokat. Akkor mit csináljak, aztán valaki tanácsolta, menjek el az ügyészhez. Elmegyek az ügyészhez, elmondom neki, nagyon udvarias, tudtuk, én is tudtam, mennyire udvarias jogász, bíró is, előadom a problémát, hát mondja, semmi, csak csinálják, hát én értem, semmi probléma itt nem lesz. Mondjuk, ha meghal, akkor ne adják ki. Várják meg. Borzalmas, valóban súlyos sokk volt, nyomasztó állapot számunkra Tito várt halála. És, hát akkor ez így közbejött, aztán belekötöttek, de végül nem lett semmi, csak egy körbeüvöltözés, hogy most meg az erotikával foglalkozunk.

– A belügyi szerveket mindkét oldalon kifejezetten érdekelhette, hogy több olyan magyarországi szerző akadt, aki otthon nem publikálhatott, vagy nem nagyon szerették a publikációját nyom­tatásban látni, nálatok azonban kiadási lehetőségekhez jutott. Tamás Gáspár Miklóstól Radnóti Sándoron meg Bacsó Bélán át Szentkuthy Miklóson és Mészöly Miklóson keresztül Tandori Dezsőig (hogy csak néhány kiválóságot soroljak) remek névsort, szerzői listát készíthetnénk.

– A Symposion viszonylag nagy, 150-es példányszámban jutott át Magyarországra. A könyvtárak kapták, mi pedig küldtük az íróknak, akiket megismertünk. Már a Symposion első nemzedéke ezt tette, mi követtük a példájukat. Így ismerték meg magyarországi írók, tisztelték a Symposiont, jól ismerte Esterházy Péter is, nemzedéktársunk, Nádas Péter is, akik szerették a lapot, akartak közölni a Symposionban, ám sokszor nem mertek. Ezt lehet olyan szépen mondani, miként tetted, hogy mindannyian közöltek, viszont Esterházy Péter is, azt hiszem, kétszer közölt csak, és Nádas Péter sem, mások sem merhették vállalni azt, hogy az újvidéki orgánum munkatársai.

– El szokták felejteni, hogy nem pusztán az Új Symposion szerkesztőbizottságában dolgoztál, hanem egy másik periodika munkatársaként szintén tevékenykedtél az 1980-as években. A Híd folyóiratról beszélek. Ráadásul a Híd történetének talán az egyik legpezsgőbb időszaka volt ez. Te hasonlót tapasztaltál ezekben az esztendőkben?

– Nagyon kedves vagy, bár a Híd folyóiratot főként Bányai János szerkesztette és Bordás Győző. Engem befogadtak. Befogadtak, jöttem haza Bielefeldből, nem volt munkahelyem. Mentem, hiszen nem volt állásom, a korábbi mandátumom megszűnt. Én is kaptam fizetést, amíg nem kapom meg az ösztöndíjat. Hazajöttem, szívesen láttak a Híd szerkesztőségében, közben vártam, hogy fölvegyenek a Magyar Tanszékre tanársegédnek. Nagyon kellemes időszak volt a folyóirat szerkesztőségében dolgozni, ők nagyon udvariasak viselkedtek, megosztottak velem mindent, én is kérhettem kéziratokat. Nem voltam ott teljesen passzív, de a számokat leginkább ők szerkesztették. Tehát Bányai János koncepciója érvényesült. Nagyon jó, alaposan átgondolt koncepció volt.

– Én ugyanígy látom. Jött az egyetemi karrier, ami kifejezetten tartalmas és igen prosperáló korszakot nyitott az életedben, komoly munkatársakkal, barátokkal egy olyan intervallumban, amikor még az intézményi, személyi feltételek jobbára rendben voltak. Az Intézet szétforgácsolódásának a réme még nem fenyegetett, a későbbi borzalmak előszele még nem legyintett meg senkit. Ezt a pályaszakaszt, a tanári életútnak ezeket a lépcsőfokait milyennek látod visszatekintve?

– Igazán örültem. Fontos tapasztalatom volt azonnal tanítani, órát tartani. Nagyon sajnálom, hogy ezek a problémáim megszakították a kibontakozást. Felkészült tanárnak tartottak, jó előadónak tartottak, én is nagyon kedveltem a tanítást, nagyon élveztem a fiatalokkal, az egyetemistákkal való kapcsolatot. Modern nyelvészetet tanítottam, a XX. századi nyelvelméleteket, később pedig szemantikát, jelentéstant, sőt a negyedévesekkel szintén foglalkozhattam. Mindig mondtam otthon is, a Tanszéken is, hogy a legszebb dolog a negyedéven tanítani, amikor már készek, sokat tudnak, fegyelmezettek, felnőttek. Nagyon felemelő volt velük dolgozni. Persze a jelentéstant nálam hallgató harmadévesek ugyancsak szorgalmasan, odafigyeléssel, érdeklődéssel dolgoztak.

– Voltak olyan tanítványaid, akikre szeretettel emlékszel?

– Író lett Lovas Ildikó. Már akkor az volt, fiatal író, egyetemista korában. Kedves tanítványom, tudtommal ő is így gondol rám. Szegi Júlia Magyarországon él, tanárnőként dolgozik, külön kedves diákom volt, megbecsült tanárnője lehettem. És hát sok, több más egyetemi hallgató, mint például Virág Gábor és Horváth György.

– Előbbi Aaron Blumm néven publikál, az utóbbit Szerbhorváth Györgyként ismerheti az olvasóközönség.

– Ide kapcsolódik a következő emlékem, külön a Tanszék magatartásáról: Virág Gábor a Symposion főszerkesztője volt egyetemista korában, s Bányai János külön figyelmeztetett, mint oktatót, hogy negyedévben jön majd Virág Gábor, nem fog járni rendesen az órákra, de ne haragudjak meg rá, adjak neki aláírást, igyekezzem elérni valahogy, hogy néha felbukkanjon, mert eljön ő azért. Azonnal bensőséges kapcsolat alakult ki Virág Gáborral, mert ezt én így elmondtam neki, hogy hát azért néha jöjjön el. Eljövök, Tanárnő, néha eljövök. És amikor hiányzott már, akkor szóltam a lány hallgatóknak, figyelmeztessék már Gábort, itt az ideje az óralátogatásnak. Jött, a következő héten azonnal jött. És hát ez pont az az év volt, az éhezés éve nálunk, fűtés semmi, a fizetésünkből utazni sem tudtunk, úgyhogy az ingázó tanárok kéthetenként jártak és nyolc órát tartottak. Ültünk téli kabátokban és nyolc órán át ott tanítottunk. Azért a hallgatók nem hiányoztak az órákról, a legfegyelmezettebbek talán ők voltak, beleértve Virág Gábort is. Ott fagyoskodtunk nyolc órán át a hideg termekben, és tanultunk. Ezt így szerettem volna elmondani.

– Ez a tanári intenció, méltányoló odafigyelés minden bizonnyal belejátszott írásművészetének alakulásába. Aaron Blummként egyébként friss kötetet jegyez, hiszen nemrégiben jelent meg Biciklizéseink Török Zolival című műve.

– Igen, nagyszerű író lett Virág Gábor Áronból. Ő kért tőlem, a tanárnőtől, verset a Symposion számára. Elküldtem neki, utána fölhívott telefonon, hogy Tanárnő, nem is tudom, hogy mondjam, de nagyon jó a verse. Most azt szeretném fölolvasni. 1997-ben írtam.

Werther nem lesz öngyilkos

Futóbolond e téli szél. Werther
fejéről immár harmadszor veri le
a kalapot. S ő, mi mást tehetne,
bukdácsol a hóban a guruló kalap
után. – Werther, mondani sem kell,
Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,
mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg
kellett történnie, s neki ma este
meg kell hoznia a végső döntést. –
Werthernek azonban semmi kedve
bármilyen döntést hozni. Lottét
többé nem láthatja; ennyi épp elég.
A leghőbb vágya, hogy hazaérjen,
és megigyon egy-két pohár száraz
rajnai bort. Nem, a világ ettől nem
változik meg, a személyiség, tudjuk,
vereségre ítélt, Lotte sohasem lesz
az övé, viszont… – Nem tehet róla,
de örül, hogy itthon van, s a második
pohár után már majdnem jól érzi magát.
Ül a pamlagon, az arca olyan, mintha
Lottéra gondolna, vagyis, ám legyen,
merengő, sápadt, halovány… Voltaképpen
azonban nem gondol semmire. Pedig egy
pillanatra még látja is magát, amint…
Nem érti. A látvány több mint riasztó.
És Lotte? őmiatta? félhalott legyen?
Nem érti a szerzőt. Nem érti a korát.
Valójában semmit sem ért, de ez most
nem zavarja. – Leginkább azt szeretné,
legyen már reggel, s ő átaludva
a világirodalom e korszakát, csak úgy
pizsamában, megihasson egy forró feketét.

– Azok az elemzők, akik elmélyülten foglalkoztak a költészeteddel, többször jelezték, hogy folyamatos önvizsgálatra, állandó újraolvasásra kényszerítenek a szövegeid, és az egymásra rakódó rétegeket érdemes megfigyelni bennük. Thomka Beáta érzékenyen kitért e dinamikusságra, s az „elmére alapozó szellemi és lelki konstitúció artikulálódására” tapintott rá lényeglátóan. Ezek mind-mind olyan ösztönzések, megnyilatkozások, amelyek a folytathatóságot sugallják. A publikációkból lehet sejteni, hogy nem fékeződött le a versképződés menete és rendje, viszont 1995-ös köteted, a Palicsi versek óta újabb gyűjteményed nem jelent meg.

– Most lesz majd, lehet, az év végéig napvilágot lát az összes verseimből egy válogatás. 2000 verssor, s közöttük 10 olyan szöveg, amelyik könyvben eddig nem jelent meg. Tehát ilyen értelemben azért új alkotásokat is tartalmaz. Én évek óta depresszióval küzdök. Nemrégen egy szabadkai neuropszichiáter, nagyon figyelmes, jó, baráti szakorvos azt mondta, nem is depresszió ez, hanem alkotói válság. Alkotói válság meg mindig volt, s az mindig elmúlik.

– Lehet, hogy ő szintén gyakorlott Danyi Magdolna-olvasó és már túlzónak tartja, hogy 1995-ben vehetett kézbe utoljára tőled kötetet, nem? A kondicionálásnak ezzel a formájával teljesítette ki a szakvéleményét.

– Igen, úgyhogy így várom, nagyon szeretném, ha elmúlna már az alkotói válságom, és készülök arra, ha ez bekövetkezik, akkor beszélgetek vele erről-arról. Ő különben publikál, Sági Zoltán, könyvet írt, nagyon-nagyon fontos, hogy gyakorló pszichoneurológusként ír a tapasztalatairól, szabadkai szakorvosként egy alkalmazott tudományt művel, amit különlegesnek, nagyon jónak tartok. Ha majd úgy elmúlik az alkotói krízisem, akkor beszélgetek valóban vele arról, mi az alkotói válság. Mert egy nagyon kedves, nálam jóval fiatalabb pszichiáter hölgy, Kinka Ofélia, akinek családját ismertem, az édesanyja tanárnőm volt, úgy magyarázta, hogy a kreativitás passzivizálódik. Tehát hogy én, az értelmet megőrizve tudok olvasni, tudok gondolkodni, de nem írok. Most már azért évek óta újra írok.

– Erre szerettem volna utalni, a diagnózis sántítására, mert az utóbbi években számos munkád hozzáférhetővé vált.

– Én nagyon szerettem volna mindig folyamatosan írni, tanulmányt és verset ugyanúgy. Állandóan nagy elképzeléseim, nagy terveim voltak, amelyeknek egy töredékét valósítottam meg. Meglátjuk. Most rendszerezem az eddigi alkotásaimat és hát még sok tervem, sok elgondolásom van a tanulmányírás meg a versírás terén egyaránt. Fiatal koromban prózaíró is szerettem volna lenni, néhány prózát közöltem is, jónak tartották, de nem sikerült prózaíróvá lennem. Balassi Bálint életét kívántam volna megírni. Évtizeden át dédelgettem az elképzelést, de nem sikerült.

– Több minden viszont remekül ment, a kötet felépítése határozottan mutatja a legutóbbi időszak eredményeinek gyarapodását, mivel a kortársak verstermése, irodalmi tevékenysége rendre előkerül, sőt néhány tanulmányod ebben a kötetben nem is kaphatott helyet, mert annyira friss. Az egyik legutóbbi egy részletesen kidolgozott, lenyűgöző eruditivitású munka Fenyvesi Ottó költészetéről, akiről talán kevesen tudják, Balassi Bálint leszármazottja. Tehát a Balassi-történet ilyen értelemben kikerekedett. Mindezek azt mutatják, az inspirálódásod folyamatos. De szó van itt már évek óta egy nagyon komoly Pilinszky-monográfiáról…

– …Hogy befejezem. Az utolsó tanulmányok hiányoznak, ám megakadtam, ténylegesen megakadtam, mert javítanom kellene önmagam. Itt közben megjelent Pilinszky János költői nyelvéről könyvnyi tanulmány. Amikor elkezdtem írni, akkor még a hagyományos szakirodalomra támaszkodtam, és nagyon kevés magyar nyelvű retorikai kiadványra hagyatkozhattam. Közben pedig a magyar retorika szinte teljesen megújult. Nekem be kellene fejeznem e nagy témámat még, és hát ezen dolgozom, ezzel fáradok. Még mindig nem tudok megoldani bizonyos kérdéseket elméletileg megbízhatóan. Igyekszem továbbá összegyűjteni fordításaimat, kiegészíteni egyiket-másikat. Szeretnék még fordítani Paul Celan-verseket.

– Ezekből ugyancsak jelentettél meg nem olyan régen. Örvendetes, hogy a műfordítói én aktivitása fölerősödött benned.

– Nagyon szép munka. Nagyon szép munka, merni vállalni, akár fiatalon is, bármely klasszikus költő verseinek a fordítását. Viszonylag bátran tettem mindig. Gondolok most Celan költői nyelvére. Nagyon örülök annak, hogy Magyarországon már többen vagyunk, viszonylag sokan is Celan műveinek tolmácsolójaként. Úgy tudom, őszre terveznek Budapesten összehívni találkozót Celan-fordítókkal. Különbözőek vagyunk, nem ismerem őket személyesen, illetve Lator Lászlót ismerem. Nekem az volt mindig az elgondolásom, hogy minden fordító jó, nem szabad arra modellt keresni, hogyan kell magyarra átültetni Celan műveit. Nehéz fordítani. Más költőt sem könnyű. Celan hermetikus, nagyon kimunkált nyelvével kapcsolatban fönnáll a veszély, hogy magyarosítjuk, ha abszolút ragaszkodunk a celani nyelvi megoldásokhoz. Énhozzám legközelebb Oravecz Imre fordításai állnak, úgy gondolom, ő oldotta meg ezt a dilemmát a legpontosabban, mert nála magyar nyelven is kivételesen jól hangzik minden, miközben megoldásai nem magyarosításai Celan verseinek. Én ezt követtem elgondolásom, fordítói szemléletem szerint. Szeretnék most újra, német nyelvből dolgozni. Tehát Paul Celan, Helmut Heißenbüttel versei, szövegei felé fordulni. Szeretnék újra foglalkozni Helmut Heißenbüttel munkásságával, rendkívül fontosnak tartottam mindig az ő poétikáját, az ő irodalmi művét. Tőle tanultam azt is, hogy lehet Goethével tréfálni. Közben jött a posztmodern, ő mint konkrét író, nem tréfált, hanem regényt írt Wertherről, aki nem hal meg.

– A valamikori jugoszláv, most már szerb, horvát irodalomhoz nem kívánsz visszatérni?

– De igen, elvben igen. Csak én eléggé izolálódtam Palicson, anyagi korlátok is kötnek, nem vásárolom a könyveket. Ugyanakkor újságokból értesülök az idősebb, már idősebb írók műveiről, tehát akiket korábban követtem, vagy új nevekről, amelyeket nagyon kevéssé ismerek csak.

– A magyar költészetből vannak olyanok, akiknek a munkásságát szívesen vizsgálat tárgyává tennéd?

– Orbán Ottóval még foglalkoznék, nagyon jó. Ma nagy meglepetés ért, Baka István leánya elhozta nekem édesapja összegyűjtött verseit. Nagyon nagy öröm lesz végigolvasni. Mindig foglalkoztatott Baka István költészete. Fiatal koromban ismertük egymást, ha jöttem Szegedre, akkor találkoztam vele. A költők városának mondtuk Szegedet, amikor beszélgettünk. Nemcsak kettőnkre gondoltunk, hanem még más nevekre. És hát, soha nem írtam Baka István költészetéről. Hamarosan befejezek egy tanulmányt Kosztolányi Dezső és József Attila kapcsolatáról. A múlt ősszel tartottak tanácskozást, Tverdota Györgyék szervezték, a József Attila Tudományos Társaság, Szabadkán. Az oda készített előadásomat fogom még kiegészíteni. Kaptam egy nagyon kedves rábeszélést. Rókai Zoltán, katolikus pap tartott Becsén előadást, s megtudtam, ő nagyon elkötelezett olvasóm, megvette a könyvem is, Petőfi S. János szövegtanát szintén nagyon tiszteli és szereti. Már korábban gondolt rá (még nem ismertük személyesen egymást, csak tudhattunk a másikról, mert a testvére, Rókai Péter egyetemi tanár nálunk, a történelem professzora, s így Szabadkán hallhattunk azért egymásról), hogy nekem foglalkoznom kellene az ismétlés szerepével a Mózes könyveiben. Rendkívül megtisztelve érzem magam, mert elég jól ismerem a Bibliát, van bizonyos műveltségem és szaktudásom is, de nem gondoltam soha, hogy merhetnék a Biblia szövegeiről írni. És hát ezt jövőre teljesítem valószínűleg, már olvasom és jegyzetelek. Izgalmas terv a számomra.

– Van-e olyan versszöveg, itt nálad, ami nem jelent még meg kötetben, és esetleg felolvasnád?

– Ez lenne az egyik utolsó darab, amit írtam, a Hídban jelent meg. Egy nagy terv része, nem tudom, sikerül-e megvalósítani. A nagy terv, római elégiák. Először jártam Rómában, a magyar kultúráról tartott tanácskozás alkalmával, hatalmas élmény volt a Vatikán és Róma, a város.

– A Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, 1996-ban? Szerencsémre, magam is ott lehettem.

– Igen, akkor eldöntöttem, kialakítottam egy elképzelést, ha nem is pontos koncepciót: elégiákat írni az életünkről, szemléletünkről. De csak ennyi készült el, a bevezető egység, amely nem Rómáról szól, s nem tudom, hogy a római elégiákat meg tudom-e írni valaha is. Ennek a résznek a teraszok címet adtam.

a teraszok.

Ha a teraszokra gondolok, Párizsra gondolok.
Ha Párizsra gondolok, a kávéházak teraszaira
gondolok, s az őket övező palotasorokra és
sugárutakra; s persze az emberáradatra,
a hangokra, a mondattöredékekre, melyek
számomra valamiképpen a legmaradandóbban
idézik az emberi beszédet. Lehet, mert semmit
sem értettem belőle. Valójában csak a hangokat,
a hangsúlyokat érzékeltem. Mégsem zeneként,
hanem a legtisztább közlésként. Amikor is
a szavak teljesen elszabadultak a dolgoktól.
Valaki kimondta őket, és önmagukká lettek.
Ahogyan – másként – én is. Nem tudom, miért
van az, hogy idegenben, idegenként tudom
a legteljesebben átélni a magam jelenlétét.
A jelen létet, mint olyant. Vendégként ülve
a teraszokon, a meghódított otthoniasság
érzésével kortyolgatni a kávét, ásványvizet.
Visszamosolyogni a pincérre. „Merci!” – mondani
s nem többet. De ezt személyesen neki,
ahogyan ő is miattam fáradt ebben a pillanatban.
–Hogy mindez önámítás? Lehet. A körülöttem
hullámzó emberáradatból hozzám elérő szavak
számomra mégis önmagukat jelentik. S tőlem sem
vehető el az otthoniasság érzése. Hisz otthon
érezni magam, számomra, úgy látszik, azt jelenti,
hogy maradéktalanul vállalhassam idegenségem.
Természetes léthelyzetemmé legyen. Az emberi
díszletek közt. Melyekhez ragaszkodom! …

– Köszönjük szépen. Ez a záró blokk, azt hiszem, méltó befejezése a beszélgetésünknek, és csak remélni merem, hogy az idegenség-érzés valódi horderejéről mindegyikünknek sikerült meggyőződnie.

– Nagyon szépen köszönöm.

Megjelent a Tiszatáj 2015/3. számában

* Az alábbi szöveg szerkesztett változata a szegedi Grand Caféban 2012. május 8-án elhangzott be­szél­getésnek, melynek apropója Danyi Magdolna Értelmezések (2010) című könyvének megjelenése volt.

Díjak, ösztöndíjak
Dátum
1972.
Dátum
1981.
Dátum
1994.
Dátum
1996.