Skip to main content

A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Danyi-Zoltan-Dery-dijas-27521.html

Az általános iskolát Zentán, a gimnáziumot (1991) Szabadkán végezi. 1999-ben az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázik. 2005-ben Újvidéken az irodalomtudomány magisztere lesz (Hamvas Béla regényelmélete és regényírói gyakorlata). 1999-ben a SZTE Magyar Tanszékén diplomázik. 2010-ben Szegeden szerez PhD-fokozatot (Hamvas Béla regényei). 1999 és 2000 között gondnok a szegedi Egyetemi Csillagvizsgálóban. 2000-ben a szegedi Maszk Egyesületben webdesinger. 2004-től 2005-ig az Alltech Fermin Ltd. angol–szerb–magyar szakfordítója. 2005 és 2010 között a budapesti Medio Kiadónál Hamvas Béla naplóinak, leveleinek és jegyzeteinek szöveggondozója. 2011 óta szabadfoglalkozású író.

Kiadványok
További publikációk
Párlat – addig, ahonnan újra lehet. Nagypál Gábor (színpadra alk., rend.), Stúdió „K” Színház, Bp., 2011.
Magyar cocktail (Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ)
(Híd. 2000/6–7.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Danyi Zoli fügét mutat (Danyi Zoltán: Átcsúszik kékbe)
A Szívásoktól a Pszichoszomatikus életrajzokig (Danyi Zoltán: Szívások; Urbán András: Hajnali partizán; Tóth Lívia: Ördöglakat; Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek; Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus életrajzok)
„Minden megismételhetetlen”
Érzékenyen és részvéttel (Danyi Zoltán: Gyümölcsversek)
Szerző
Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
Szerző
Elolvasom
A kertben. Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
Szerző

GYŐRFFY ÁKOS 

A kertben 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

 

Isten háta mögötti költészet. Ez a mondat jutott eszembe most, a verandán ülve, ahogy Danyi Zoltán könyvét harmadszorra is elolvastam. Letettem a könyvet az asztalra, egy tál őszibarack mellé épp. A darázs, aki addig egyik barackról szállt a másikra és a sérült példányok nyílt sebeiből lakmározott, azonnal átrepült a könyv borítójára, körbejárta rajta az illusztrációt (Bukta Imre Kora tavasz című litográfiája), aztán inkább visszatért a gyümölcsökre. Láthatóan jobban érdekelték a barackok, mint a Gyümölcsversek

Isten háta mögötti költészet, ezt motyogtam magamban. Először nem tudtam, miért. Nem is érdekelt igazán, csak maga a mondat, a mondat ízében volt valami, ami nem hagyott békén. Hogy ez most sértés vagy dicséret, vagy egyik sem. Aztán rájöttem, hogy egyik sem. Egy – részemről – tárgyilagos megállapítás inkább. Mivel Danyi Zoltán tényleg Isten háta mögötti költő. Nem is elsősorban földrajzi értelemben. Merthogy zentai illetőségű, és hát, valljuk be, ha körkérdést intéznénk az „utca emberéhez”, egy budapesti utcán mondjuk, hogy mondják már meg, hol van Zenta, az eredményt illetően nem lehetnének kétségeink. De Isten háta mögötti abban az értelemben is, hogy nem látszik. Nem látszik azon a horizonton, amelyen oly sokan szeretnének látszani, még ha csak pillanatokra is. Legalább tenni egy kört ezen a horizonton, istenem, legyen hosszú cigarettaszipka lazán az ujjak között, boa, cilinder, nagyzenekar, miegymás, ahogy kell. Ez az a horizont, amelyen nem nagyon látni Danyit, és milyen jó, hogy nem látni sehol. 

Danyi kedves szerzője Hamvas Béla, vagy tán több is neki Hamvas, mint kedves szerzője. Aki Hamvast komolyan veszi, nem is éri be ennyivel. Hamvas kifejezésével élve ez az „istenhátamögöttiség”, ha komoly szándékból és nem sértettségből fakad, ha elemi igénye ez valakinek és nem kényszerszülte állapot, akkor nevezetes névtelenség. Danyi Zoltán könyve a nevezetes névtelenség naplója. 

A könyv tere egy kert, vagy inkább a kert. Ebben a kertben történik minden, és történik az is, ami nem történik meg. Ez az utóbbi, tehát az, hogy mi nem történik meg, nagyobb hangsúlyt is kap a kötet verseiben. Danyi ebben a nem-történésben párbeszédet folytat egy hajdanvolt „kollégával”, a 18. századi japán szerzetes-költővel, Ryokannal. A könyv mottója is egy Ryokan-idézet: „Soha senki nem talál ide/ Legfeljebb csak ki eltéved”. Aztán még további hat, mindig a lap alján, jól láthatóan elkülönítve Danyi verseitől. Az amúgy sem terjedelmes könyv ezektől az idézetektől valamiféle személytelen jelleget is kap, ami érezhetően tudatos döntés eredménye. Mintha Danyi nem akarná, hogy róla szóljon, miközben persze csakis őt látni a versekben. Danyi Zoltán könyvének Ryokan a társszerzője. 

Csak zárójelben, de erről eszembe jutott a haiku (az európai és észak-amerikai haiku) mélységes problematikussága. (Lásd a Modern nyugati haiku című antológiát, Orpheusz Kiadó, 2005, Terebess Gábor fordításai.)  A Gyümölcsversek nagy részét ugyanis haikuszerű versek alkotják. Nagyon ritkán olvasni jó haikut, annak ellenére, hogy feltűnően divatos formává vált az utóbbi időkben, feltűnően sokan írnak vagy írtak haikukat. Ezeknek a verseknek a zöme (mármint a fent említett antológiában szereplőké) azonban inkább csak haiku-imitáció. A haiku, első ránézésre, a legegyszerűbb formának tűnik, miközben szerkezete egyszerre óriási teherbírású és rendkívül törékeny. A látszat csapdájába, mely szerint haikut írni könnyebb, mint mondjuk egy szonettet, jól láthatóan a legtöbben belezuhantak. Üdítő kivételként említeném meg Babics Imre A Kék Ütem Lovagrend című kötetét (Magvető, 1989, ma már szinte beszerezhetetlen), amelynek mintegy fele haikukból, mégpedig erős és gyönyörű haikukból áll. Zárójel bezárva. 

És ilyen üdítő kivétel, érzésem szerint, Danyi kötete is. Főleg azért, mert érezni a verseken, hogy valódi tétjük van, hogy van mögöttük súly, a szerző teljes súlya, hogy nem csak „eljátssza a haikut”, nem csak „úgy csinál, mintha”, és majd szépen beveszik az erre fogékonyak, hanem hogy számára tényleg a haiku és a haiku-szerű, kicsit hosszabb versek az autentikus forma, amelyen keresztül beszélni tud: „maholnap szép nap lesz majd/ vadul rohannak felettünk az ég lovai/ és a földet ütjük homlokunkkal” (Cím nélkül 5.) –  például így. 

Tehát a kert. Mintha egy évszázados vidéki ház megfelelően elhanyagolt kertjében történne minden. Aki töltött már el kertben egész napokat, tudni fogja, miről beszél Danyi. „Alig érthető konokság/ Ahogy az ágak virágoznak./ Évről évre. Minden tavasszal.” (Évről évre). Vagy: „Csak az látja, kinek elsőre feldereng./ Vastag ágak közt királyi trón./ Nem teszek semmit, szótlanul ülök./ Levelek rostálják a napot.” (Cseresznyekorona). A kert átmenet a természet és az emberi világ között. Még nem az, már nem az. Az ember, ha sokáig időzik egy kertben, ha elücsörög a gyümölcsfák alatt vagy a málnabokrok között, ebbe az átmeneti térbe kerül. „Türelem kert./ Kiürült szekrény./ Várakozás táj./ Egy út végén.” (Birshez ér). A kertben töltött idő másképp telik, mint a kerten kívüli idő. Pontosabban a kertben nem az az idő telik, mint máshol. A kert ideje mélyebb, tapinthatóbb. Az érett gyümölcsök teste jelképezi a kerti időt, ahogy lassan, a szemnek szinte láthatatlanul elnyerik végső formájukat, kiteljesednek, kitöltik a számukra rendelt teret. „Egy tűszálaktól szőrös gally/ gyümölcsbe nyíló sóvárgása-/ Minden megismételhetetlen.” (Málna). A gyümölcs minden, a gyümölcs a legtöbb, ami elérhető. A teljesség érzete az érett gyümölcs látványában, és benne az út szimbolikája, amely mind a keleti (elsősorban japán és kínai), mind a nyugati kultúrában oly fontos szerepet tölt be. Ripeness is all – mondja Shakespeare. Az érettség a legtöbb, a legfontosabb, az érettség minden. A gyümölcs útja a helyes út, tanulni kell a gyümölcstől. Danyi Zoltán könyvének egyik erénye, hogy rendkívül szemléletesen tudja érzékeltetni azt a párhuzamot, amely a gyümölcs útja és az ember útja közt vonható. „Kiválasztani egy fát,/ egyet a sok közül, és leülni alá,/ szemben a hajnali éggel;/ kiválasztani a fán egy gyümölcsöt,/egyetlen szemet, és figyelni,/ mögötte az éggel,/ várni, hogy mikor hull le,/ mikor válik el örökre az ágtól,/ amely gyümölccsé érlelte;/ azután hazamenni/ és megszabadulni egy időre.” (Terv). Megszabadulni. A megszabadulás vágya, az üresség elérése a cél. Megérni. A feladatot, amit kiszabtunk magunkra, vagy ami kiszabatott számunkra, elvégezni, aztán megszabadulni, feloldódni és eltűnni. Ez a „program”, a gyümölcs programja, a gyümölcsé és az emberé, ez a buddhizmus és a tao programja, és végső soron a kereszténységé. És persze Danyié is, azzal a különbséggel, hogy számára a megszabadulás még csak ideiglenes állapot lehet: megszabadulni egy időre. Azonban ez sem kevés. Aki tapasztalta már, hogy milyen az, amikor negyedórákra, félórákra kívül kerül az „ügymeneten”, elsüllyed benne minden, ami szorongással vagy akár boldogsággal tölti el, ismeri ezt az állapotot. Valami egészen egyszerű, elemi vágy van kimondva, kifejezésre juttatva ebben a könyvben. Egészen egyszerű, puritán, szikár eszközökkel, szinte eszköztelenül. Semmi költői bravúr, semmi álca, semmi szemfényvesztés. „Vadszilva a kiskanálon,/ őrzi az egyensúlyt./ Lepattognak az álarcok,/ a hajnal majd lesújt.” (Vadszilva) Szinte mondóka már,  rigmus. 

Azért van itt valami más is. Az is van még, amitől Danyi kötete mégsem illeszkedik egészen a keleti tradícióktól áthatott irodalomba. Amit művel, az jellegzetesen európai haiku, ha van ilyen egyáltalán. Miért ne lehetne. A személyességet tudja úgy becsempészni a versbe, a keleti formába és a keleti vers-térbe, a személyességnek/személyiségnek azt a csak a nyugati emberre jellemző bizonytalanságát és kiábrándultságát, amit, jobb híján, európai haikunak nevezek. Hasonló pozíciót vesz fel, mint Krasznahorkai az Urgai fogolyban és az Északról hegy…-ben. Itt áll egy érzékeny, finom és magas, sérülékeny vagy már így vagy úgy sérült egzisztencia, vállán az európaiságnak, a nyugati kultúrának minden súlyával, vagy inkább a nyugati kultúra romjai között, és elkezd keletiül beszélni. De ebben a keletiül beszélésben sem tud nem-európai nyelven beszélni. Ugyanazt mondja, mint eddig, csak másképp, a hangsúlyok és a súlypontok kerültek máshová. „Nem tud kicsorbulni, bár színültig tele, / egy falevél billenésére is lüktet, ég, reped –/ mind sűrűbb és egyre nehezebb/ megkövült kín, nincs rá gyógyszered.” (Rossz napok). Érezhető, hogy japán vagy kínai költő nem írhat le ilyen sorokat. Ez jellegzetesen európai vers, és mégis van benne valami nem európai. Ennek a „kevercsnek” egyelőre nem látni a végét. A kérdés, hogy hová vezet az, ha valaki európai, tehát szükségképpen törött, mondhatni kafkai vagy becketti pozícióban áll, azaz megszakadt a transzcendenssel való kapcsolata, de eszeveszetten vágyik arra, hogy ismét helyreállítsa a kapcsolatot, másképp, mert ugyanúgy már lehetetlen. A végzetes törés után lehetséges-e az újrakezdés. Erről a számomra mindenképp rendkívül izgalmas és fontos fordulópontról tudósít Danyi Zoltán. „Madár, fakérgen lekúszó napfény –/, nem lehetetlen, az árnyék földet ér./ Sohase tudod meg, ki tette.” (Rejtély). Soha nem tudom meg, azt viszont tudom, hogy valaki tette. Ezek után talán felesleges is tovább küszködni azzal, hogy az ember megnevezze. Valószínűleg nincs is neve. Ez már nem a költészet dolga, és Danyi óvakodik is bármiféle kinyilatkoztatástól. 

Danyi Zoltán negyedik kötete és egyben második verseskötete szerves folytatása vagy inkább redukálása, tömörítése előző (Átcsúszik kékbe, Forum Kiadó, 2003) kötetének. Ezzel a kötettel eljutott egy olyan nyelvig, egy olyan kifejezésmódig, ahonnan nehéz továbblépni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy tovább kell lépni. Miért kéne elhagyni a kertet, miért kéne kilépni a kertből. Miért kéne elmozdulni onnan, amikor „A fa árnyéka a végtelenben kezdődik” (Cím nélkül 7). Egy kert végső soron bejárhatatlan. Újabb és újabb felismerésekre ad lehetőséget minden növénye, minden árnyéka. Minden megtörténhet még, a túlérett gyümölcsök a fűben rothadásnak indulnak, visszatérnek a talajba, a fák lombja megsárgul és lehull. Kezdődik minden elölről, ugyanúgy másképp. (zEtna, Zenta 2006

 

 

Elolvasom
Kétarcú költészet. Danyi Zoltán: Gyümölcsversek

SÁFRÁNY ATTILA 

Kétarcú költészet 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

 

Danyi Zoltán verseskötete a Gyümölcsversek címet viseli. Az olvasóban kérdésként merülhet föl, hogy a címadó kifejezést milyen jelentéssel illesse: gyűjtőfogalomnak tekintse vagy az érlelődés metaforájának. Mindkét választást érvek sora támogatja, de ennek az ellenkezője is igaz. A gyűjtőfogalom mellett szól, hogy a gyümölcsök megihletőként, hasonlatként, metaforaként valóban ott vannak a versekben. Számuk behatárolt, ezért a fölsorolásukat is megengedhetjük magunknak: az almával háromszor, a barackkal, a birssel, a szederrel, a cseresznyével, a szilvával, a málnával, a naspolyával egyszer-egyszer találkozhatunk a költeményekben. Ám az érlelődés fogalmához kapcsolódó egyéb gyűjtőfogalmak, a fa, a levél és szinonimáik, az ág, az erdő, a lomb legalább akkora hangsúllyal szerepelnek, talán még hangsúlyosabban is. Az átmeneti stádium, a virágzás és a rügyezés képei azonban csak elvétve jelennek meg, holott joggal gondolhatjuk, hogy a virágzás az érlelődés folyamatának legszebb, leglátványosabb része. A kötetet néha már a komorságba átmenő komolyság hangja hatja át, mégsem ez lehet az oka, hogy például a leggyakrabban előforduló gyümölcsnél az almáról és az almafáról, nem pedig az almafa pompázatos virágáról szólnak a versek. Úgy tűnik a költőt az érlelődés folyamatából a két meghatározó elem érdekli igazán: a fa és a gyümölcs. Az előbbi a kezdet, az eredet, a szilárdság megjelenítője, az utóbbi ezek ellentétének: a végnek, a származéknak, a puhaságnak. 

A mítoszi látásmódban a fa az embert és a világot egyaránt jelképezheti. A gyümölcs a (a világból, az emberből) kiérlelt termés, beteljesült létküldetés szimbóluma. Tudva Danyi Zoltán vonzódásáról Hamvas Béla tanai és a keleti vallási bölcselet iránt a kiérlelődés kapcsán joggal gondolhatunk szellemi természetű, önmegvalósító végkifejletre, s így a gyümölcsversekben is az önbeteljesülés útjának az allegóriáira ismerhetünk. Alátámasztja ezt a fölvetést, hogy a Gyümölcsversek címet viselő kötet verseinek csupán kisebb hányada szól konkrétan a gyümölcsökről, viszont mind a negyvenöt költemény az önfeltárás lírai alkotásának tekinthető. Mindössze a kifejtés módszereiben különböznek: hol a gyümölcs felvillanó képe, hol a természet látványa, hol a fogalmi önreflexió útján közvetítik az önismerés jelenvaló élményét, s hol hiánnyal, hol nyíltan kimondva, hol a kettőt egymás mellé állítva fejezik ki azt. Akárcsak a japán haikuk. A Gyümölcsversek költője nem hagy kétséget a haiku és a zen buddhizmus iránti elkötelezettségéről. Hat vers – minden egyes fejezetben kettő-kettő – Ryokan japán haikuköltő és zen szerzetes verseinek felhasználásával íródott. 

Danyi Zoltán költészete határozottan ellenáll az egyirányú értelmezéseknek. Nem lehet elvont, fogalmi rendszerbe kényszeríteni, mert természetközelisége és konkrétsága ezt nem engedi. Ugyanazzal az erénnyel él, mint a haikuk. Nem mondja ki végkövetkeztetéseit. Az értelmezőnek kell azt megfogalmaznia. Ennek egyik oka az lehet, hogy a kimondhatatlant csakis a hiány fejezheti ki. A másik ok ennek a keleti költészeti formának a sajátosságából következik. Az igazi haiku értelmezését, egész lényével birtokba véve, az olvasónak kell kiérlelnie önmagában. Ez a költemény megírásával egyenértékű alkotói munka, s mindig egy személyes, elszigetelt szellemi birtokbavétel. Nem alkalmazhatók rá a nyugati műértelmezési hagyomány jól bevált univerzális módszerei. A haiku esztétikájához hasonulva áll ellent Danyi Zoltán költészete is az egyirányú interpretációknak, ennek ellenére a nyugati esztétikai hagyománytól sem távolodik el a szerző. Kötete ennek köszönhetően közelíthető meg két eltérő értelmezési síkból. 

A nyugati esztétika talaján állva a gyümölcsversekben tájleíró és önreflexív költeményeket láthatunk, melyek költői jellemzői az elmélyültség, a szűkszavúság és a hiánybeszéd. A keleti, japán esztétika megközelítésében e rövid költemények haikukként olvashatók. Ez az olvasat már egészen más interpretációs stratégiát követel. Ebben az esetben a kötetben szereplő költeményeket meditációs lehetőségnek és arra való fölszólításnak tekinthetjük, hogy mi magunk is elmerüljünk az önkeresésben. Ebben az esetben az írás elején megfogalmazott dilemma az érvényét veszti. A haikuköltészet meditatív szemléletében a szemlélő és a szemlélt között azonossági viszony alakul ki. A tudat lenyugodottságának ezt az élményét fogalmi nyelven így írhatnánk le: amit lát a szemlélő, mint természeti jelenséget vagy egy kívülállónak – embernek, másnak – a tettét, az önmagában van, s benne-vele történik. Ennek az ellentéte is érvényes: ami benne van és történik, azt ott látja kint. 

Ez a Gyümölcsversek költeményeiről is elmondható: a meglátott gyümölcs ugyanaz a gyümölcs, mint amelyik a bensőben fölismerésként érlelődik az emberben. (zEtna, Zenta 2006

Elolvasom
Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
Szerző

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek Mindössze tizenöt perc elegendõ, hogy elolvassuk ezt a kis könyvet, bár nem erre találták ki. Danyi Zoltán negyedik kötete lassú olvasókat keres, vagy nem is annyira olvasókat, mint inkább sétálókat, szemlélõdõket. A Gyümölcsversek a befogadást láthatóan a meditáció felé igyekszik elmozdítani. Az általában két-három sorból álló versek (a leghosszabb írás is csak tizenegy soros) mint pszeudohaikuk, pszeudokoanok kívánnak mûködni. Csakhogy ez az esetek többségében nem sikerül nekik.

A versek három ciklusba (Hajnali, Keserv, Búcsú) rendezve követik egymást, de a kötetegész belsõ egységét hangsúlyozandó, mindhárom részben felbukkannak a folyamatos számozással ellátott Cím nélkül szövegek, valamint az egész kötetnek is mottót ("Soha senki nem talál ide / Legfeljebb ki eltéved") adó - s a Danyi-versektõl eltérõ tipográfiával jelzett - Ryokan-idézetek.

A várt összhang mégsem alakul ki, a kompozíció nem szólal meg. Mindezért leginkább a zen meditációkat mímelõ közhelyek a felelõsek, amikbõl itt ráadásul nincs is kevés (pl. "Villódzó levelek a szélben. / Az egyetlen bizonyosság."). A nyugati irodalmakban idõrõl idõre fellángoló Távol-Kelet-kultusz legnagyobb csapdája ez. A Gyümölcsversek rossz értelemben véve hangulatlíra, a japán elõképekbõl ugyanis pusztán a hangulatot képes felidézni, amivel azonban messze elmarad a klasszikusoktól, de saját céljaitól is. Csak emiatt lehet, hogy egy egyébként szimpatikusan kevés szavú költõ az olyan, valóban szép versek mellett, mint a Terv, a Naspolya vagy a Cím nélkül (6), ehhez hasonló giccseket állít elõ sorozatban: "Fehér nyak villan elõ, és hószínû boka. / Vér kalligráfiái a gyöngyházfényû kendõn." (A gésa halála).

                                                                                                                                                                                                                                       KáDé

Üdvözítő egyszerűség (Danyi Zoltán könyveiről)
A párduc veszedelmesen csábító illata. In. Sirbik Attila: eXoból Endóba. Beszélgetések. zEtna, Zenta, 2007.
Szerző
De mi volt a lila tasakokban? (Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval)
Szerző
Észrevenni a mozdulatlanságot (Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval. Fejezetek egy regényből; Hullámok után a tó sima tükre. Fejezetek)
Beavatás és heteronimák. Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre című novelláskötetéről.
Szerző
Üdvözítő egyszerűség. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
„Nem írni több, mint írni”. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
Mintha mégis történne valami, Nüánszok. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
„mindent újrakezd”. Az egyetlen verseskötet felé. Laudáció Danyi Zoltánról
Szerző
A teljesség fragmentumai (Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre)
Szerző
Elolvasom

Embernek zamata

Danyi Zoltán: Párlat – addig, ahonnan újra lehet – színház négy személyre. Stúdió K Színház, Budapest

A költészet egy mondat,

Amelynek lelke a rásza”

Visvanátha, XIV. sz.


mikor válik el örökre az ágtól,

amely gyümölccsé érlelte;

azután hazamenni

és megszabadulni, egy időre”

Vajon mennyire gyümölcsöző eredménnyel járhat az a színdarab, amely egy visszafogott, leginkább magányos órákon elmorzsolgatható, meditatív bölcseleti líra mondatfoszlányaiból szövi performatív szőttesét? S az alapvető költői hozzáállás figyelmes visszatükrözésén túl mely mértékben képes új meg újabb organikus értelmezési fényszögeket fölvillantani s mozgásba hozni: egy direkt térbe (s annak nyilvánvaló törvényszerűségeibe) szorított színpadi megközelítés?

Alapvető, kényes kérdések. Ámde Nagypál Gábor Danyi Zoltán verseiből rendezett négykezeséről egyöntetűen elmondhatjuk: amint a rendező, a színészek s közreműködő társalkotók (ld. látvány, fény-hang, díszlet) is finom precizitással, fantáziával, érzékenységgel oldották meg e feladatot.

A darab címe, amilyen pontos, éppoly magasra helyezi a lécet. Mert hát mi is ez a párlat?

Maga a dolgokból leszűrhető, kivonható, desztillálható, lepárolható tömény lényeg. Az alkimista kvintesszencia. De fölhozhatjuk a szanszkrit kifejezést is: rásza. Emez éppúgy jelöli a növények nedvét, ízét, zamatát, ahogy a műalkotásokból nyerhető esztétikai élvezetet, az előadást és közönségét összekapcsoló emelkedett, kegyelmi állapotot. Megvalósítása (kigyöngyözése) során két lényegi kérdés merül föl: miként, s honnan beszélhetünk a szavakkal meg nem foghatóról, s melyek azok az alapkoordináták, „ahonnan újra lehet másként alakítani a dolgokat (ti. életünket), és végigpróbálni egy másik verziót”?

A Danyi-féle költészeti eljárásról egy helyütt már írtam. Valahogy így: „Poémái egyfajta nagyítólencsék (egyúttal gyúpontok) – melyekben a költő a természeti és tárgyi valóság jelenségeihez igen-igen közel hajol, egészen odáig, ahol az aprólékosan (bőrrel, orral, szemmel, füllel) megfigyelt, egyúttal az érzékelő-gondolkodó által átélt (!) entitások már képesek megmutatni sajátos, egyedi arcaik”.

Mindez persze e lírai megközelítésmódnak csupán egyik része. Ami viszont jelen darab figyelése alatt folyton dübörgött bennem: vajon mennyi mérhetetlenül összetett, finom kapcsolati szállal kapcsolódó alkotórészből áll össze egy ember? Nem egy kivételes ember. Az Ember egyáltalán. A megosztható, átadható emberi. S még tovább: nem csupán az alkotóelemek; mindinkább a közöttes viszonyrendszerek.

Nagypál Gábor ­rendező – igen okosan – négy (belső) személyre, lélekrészre, organikus koordinációs pontra fűzte föl a színiratot. Egy égközelibb, távolabbi, hidegebb, világosabb férfi-, s egy földközelibb, melegebb, szenvedélyesebb, sötétebb tónusú női kettősre. Négy arkhéra: levegőre, vízre, tűzre (kőre), földre. S ezek kettős arcaira, s kettős kommunikációjára (beszédben s mozgásnyelvben).

Spilák Lajos úgy játszott az üvegeken, húrokon, szavakon, amint a fellobbanó s kihunyó fények, éteri szellem egy megkopott fotográfián, szél a nádak között. Miközben – amint Danyi költészetének állandóan hangsúlyozott kulcsszava is – legfőbb önazonossági pontja nem egyéb volt, mint maga a CSEND.

A Hannus Zoltán által játszott figura mögött egyaránt fölsejlett az élettel meditatív és taktilis kapcsolatban álló édenkertész és az analitikus, szöszögő, biztonsági kötelekbe: elvekbe kapaszkodó, létezése fülledt sarkaiban tanyázó szobatudós pedantériás alakja is.

Homonnai Katalin sziszifuszi gyürkőzése a sziklával és a szőttessel éppúgy magával hozta a belső mozgató-teremtő erők, a parttalan emberi küzdelem fenségességét, amint annak hiábavalóságát.

Ám legmeghatóbb számomra a Nyakó Júlia által életre keltett, az Achilles-sarkot, magát az emberi gyökeret, gyöngeséget, félelmeket, kishitűséget, bizonytalanságot, esendőséget ábrázoló föld-arkhé volt. Mert a leggörcsösebb, ámde legtartalmasabb, legsűrűbb, legérintőbb részt bizonnyal itt lelhetjük.

Ha életünkben – magunkon, egymáson – valamin könnyíteni kell… mindig csak ezen.

Ahogy tette e nagyszerű, megindító darab is. Hála érte mindenkinek.

A megtestesült csend (Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre)
Szerző
Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre
Szerző
Elolvasom
Az elhallgatás precíz csendje – Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre című kötetéről

Az elhallgatás precíz csendje

Danyi Zoltán legújabb prózakötetének olvasása közben eszünkbe juthat Wittgenstein utasítása: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ehhez hasonló járhatott a kötet hátsó borítóján lévő szöveg írójának fejében is, jóllehet megfogalmazása meglepően banális és kínosan patetikus. („Van, amit nem lehet elmondani – sem versben, sem prózában. Danyi Zoltán kötete mégis beszél és gondolkodtat. Írónk köztünk van. Vajon ez a kötet rólunk szól? Értünk van? Ha elolvassuk, érezzük. Tudni fogjuk.”) Ez a „mégis beszéd” azonban sikerrel jár, mert az – egyébként is kiválóan működtetett – elhallgatások előterében kristálytiszta precizitással hullámzanak a mondatok, s a központozás kiiktatása itt nem divatkövetés, hanem lendület. Ez az, ami – többek között – magával sodorja az olvasót is, az erő, amely nem engedi letenni a könyvet, nem csak azért, mert mindössze hetvenhat oldal.

A Hullámok után a tó sima tükre az első és az utolsó elbeszélés címeinek összeolvasztása. Rutineljárásnak számít ilyenkor a szövegek egymáshoz való kapcsolatának, a regénnyé olvasás lehetőségének vizsgálata, mely utóbbit az alcím (Fejezetek) is implikálja. Az előre látható terjedelemnek köszönhető, hogy ez mégsem válik elvárássá, s így összhangba kerül a cím egyértelmű képisége a „fejezetek” és az odaértett „nagyelbeszélés” rész-egész viszonyával. Ez a letisztult, egyszerű metaforika okozza a motívumok (mint a tó, a fák, a szél, az eső és a csend) standard értékrendjét, képezi a félreérthetetlenség viszonypontjait. A cím megnyugvást, derűs higgadtságot, jelenidejűséget sugall, de a névutó éppannyira jelzi ezt, mint amennyire érzékelteti a lezártságot, a visszatekintő perspektívát. A múlt idő konzekvens használatát is megtöri egy-egy jelen idejű szentenciózus zárlat („hogy a helyén van minden, és minden rendben; a világon minden a lehető legnagyobb rendben.”). Ez a kettősség a mű egészén végigvonul, és leginkább arra hivatott, hogy érzékeltesse azt a szakadékot, mely az elbeszélő én és az őt körülvevő világ életfelfogása között húzódik. Már az első oldalon szembesülünk ezzel, ugyanis egy igen expresszív jelenettel indít (két lecsúszott alak húsos lepényt zabál, az egyik kezében sörös flakon, a másik éppen „bőségesen az árokba csorgat”), „ez volt az utolsó kép, ahonnan nincs tovább”, párhuzamban egy teakészítő mester létmódjával, mely „csupán egy érintésre van a tökéletestől”, s mely nélkül nincs kiút a felfordulásból. A felismerő megnyilatkozás („[…] villámütésként hasított belém a gondolat, hogy nem is ráhangolódásról, hanem a legfontosabb összefüggésekről van szó […]”) átvitt értelemben már előrevetíti, hogy mondanivalójának megértése dönti el a hovatartozást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a megértésnek fontos része az elmondhatatlan felfogása, érzékelése, aminek tolmácsolása „hiábavaló küszködés”, mert az kell, hogy „a testünkben, a szívünkben, a zsigereinkben érezzük”.

A Nem csak a csendről a narrátor pozicionálása ebben a felállásban, akit „kirekesztettek és ellényegtelenítettek”, „hibbantnak, hóbortosnak, különcnek tekintettek”, mert nem tudta elmondani „semmilyen szögből, semmilyen nézőpontból, semmilyen módon”, mit akar voltaképpen a csenddel. Az egyes szám első személyű elbeszélő ezen a ponton határozza meg önmagát: „Ha pedig így áll a helyzet, gondoltam, akkor mégiscsak jobb volna, ha ennek megfelelően viszonyulnék hozzá magam is, és ettől kezdve […] a csend őrének és védelmezőjének tekinteném magam”. Mindez, persze a közönséget is megosztja, vagyis az olvasónak is döntenie kell, amit a záró kérdés is ösztönöz („a fák közt zúgó szél és a levelek az ágak között; hogyan magyarázhatnám el ennél érthetőbben?”). A helyeslő olvasó szerint ugyanis ennél világosabban nem is lehetne kifejezni a csendet, és nem csak a csendet; az egyet nem értő pedig a fent említett jelzők valamelyikével illetné a kérdésfeltevőt, és nagy valószínűséggel elajándékozná a könyvet.

Ritkán fordul elő ebben a műfajban, hogy a narrátor ennyire markáns „személyiség”, hogy alanyisága nem csak jellemvonás, nézőpont. Hangsúlyossága talán azzal magyarázható, hogy az olvasóban kiváltott igen erőteljes, ambivalens érzelmek közvetlenül a már-már pszichoanalitikusnak mondható elbeszélésmódból, vagy a történetmondó asszociációiból fakadnak. Éppen önelemző őszintesége miatt tűnik kissé meglepőnek és ellentmondásosnak a rejtőzködés, más esetben észre sem vennénk. Szokásairól, visszatérő érzelmeiről, frusztrációiról kapunk képet, de nem tudjuk meg a városok nevét (B.), még az ő nevét sem, csak hogy egyszer P.-nek nevezte el magát („P. vagyok, mondtam, P., ismételtem, pedig nem így hívnak;”), a nők nevének kezdőbetűi ábécérendben követik egymást előfordulásuk szerint (Dorina, Elvira, Enikő, Natasa). A kihagyások, elhallgatások folytán késleltetett – de mindig bekövetkező – megértés feszültsége folyamatosan jelen van; ami számít, ami a megértéshez kell, benne van, „miközben ez az érintésnyi távolság a tökéletestől ugyancsak a lehető legérzékenyebb megfelelések részét képezi, nélküle ugyanis biztosra vehetően romba dőlne az egység, és megsemmisülne az összhang, amelyet sugároz”.

Ebben a pengeélen táncoló, mégis magabiztos arányosságban nagy szerepe van a „vendégszövegeknek”. Munka híján, üres óráiban osztrák kisprózák fordításával foglalkozik az elbeszélő (jóllehet szíve szerint inkább drámaírónak tekintené magát), „ezekből” látunk szemelvényeket. Az idézőjel-használat abból a pikáns szellemességből adódik (ami külön írást érdemelne), hogy a munkák valóban megjelentek (Louise kerstin-Theel: A mályvaszín folt; Fabian Bernstoff: Apró örömök – Új Forrás, 42. évf. 8. sz., 2010 október; illetve Erika Moser: A bécsi modell; Ulrich Hochgatter: Sem az erdőt, sem a fát; - Irodalmi Jelen 07/06/2009), fordította: Danyi Zoltán jegyzéssel. Nem tűnik véletlennek, hogy a narrátor megszólaltatásának módja rendezte őket párba, az utóbbi kettőben ugyanis egyes szám harmadik személyű az elbeszélés.) Mindenesetre nemcsak idegenségük okán, de elhelyezésük, megformáltságuk miatt is kitűnnek a többi közül: feltűnő, hogy – egy kivétellel – minden harmadik novella után következik egy, s ezek a hagyományos központozási elveket követik. Pillérként tarthatnának egy erre alapozott értelmezést, hiszen tartalmilag is apró összegzések, támpontok. A szerkesztés kifinomultságát mutatja, hogy a szövegeket nemcsak a már említett állandó, illetve a fel-felbukkanó motívumok (amilyen például a képzőművészek kertjében a szobor [Egy halványkék derengés; Ahogy bokáig vízben állok], vagy a tollkabát mint az agresszió köntöse [Ahogy a felhők tükörképe; Eggyé válni a hideggel]) tartják össze, de a megosztott történetek jól kivehető kronológiája is.

Az egymást követő események összeillesztésével leírható egy teljes életszakasz, melynek jelentőségét az életfilozófia, az elbeszélő és az őt körülvevő világ emberi megnyilvánulásaitól véglegesen elhatárolódó világszemlélet megtalálása adja. Sok van ebben a füzetnyi könyvben, a róla való beszédet inkább csak befejezni, mint lezárni lehet. A párhuzamok és ellentétezések, a párbeszédek és monológok, a tartalom és a forma összhangban állnak, a helyükön vannak és az olvasóban is a helyükre kerülnek: „minden úgy van, ahogy lennie kell”.

                                                                                                                                                                                                                       Kárpáti Zsuzsa

Elolvasom

Mintha volnánk

Danyi Zoltán: Több fehér. Cs. és Kir. Rózsakert. Nádler István illusztrációival. Új Forrás Kiadó, Tata, 2012

Danyi Zoltán költészetére vonatkozóan többször leírtam már, hogy az elhagyásokra, az élményből és tapasztalásból hiányzó részletekre építő poétika mentén teljesül ki. A kontempláció kerül az élmény helyébe, a látvány eltaszítja magától a történést, a mozgás mechanikája teret nyit a gondolkodás előtt, a tájélmény finom rajzolatként tárgyiasul, az illékonyság megismételhetetlenségként jelenik meg a versekben.

A Több fehér című kötete kapcsán mindaz újra elmondható, amit korábbi verskötetei kapcsán megfogalmazott a kritika. Ugyanakkor e könyv Danyi verseinek korábbi olvasatát gazdagítja, kiegészíti, hermeneutikáját módosítja. Itt van mindjárt a kötet címe: Több fehér. Mihez képest? Önkéntelenül a közel tíz évvel korábban megjelent, Átcsúszik kékbe című kötete merül föl válaszként. A költő a lassú elmozdulások verseit gyűjtötte az Átcsúszik kékbe kötetbe, más közös jellegzetességük talán nincs is az egysorosoktól a hosszú leíró versig váltakozó formát öltő költeményeknek, mint a kimért szemlélődés közben lassú elmozdulásokkal körbeforduló, majd megpihenő tekintet tempója, és a látóhatáron belüli részletekre összpontosításból sarjadó gondolati kép. Szemléletében, filozófiájában, a természet iránti viszonyában, végső soron magában a kontemplációban is a nyugati világ kultúrdiktatúrájától történő eltávolodás tapasztalható. Ez a kötöttségek alól mentesítő szabadság jelen van a versformák megválasztásában, az ötletes címadásban, a rímes játékokban, amelyek mind hiányoznak mostani kötetéből.

Nem kerestük a kék szín jelentését 2003-ban, amikor kötetcímbe emelte Danyi Zoltán, talán mert egyértelmű volt, hogy az egységet, az ősegységet szimbolizálja. Az ég és a tenger színe, mennyei azúr, nem mellékesen Tolnai Ottó költészetének központi motívuma. Egyaránt jelképezi a reményt, a bölcsességet, a bizalmat, az intelligenciát, az igazságot, Szűz Mária kék köpenye révén a mennye

A mostani verskötetben is megjelenik a kék, de már távolodóban, valahogy úgy féltve, mint a császári és királyi rózsakert legértékesebb növényeit a hó és a fagy elleni védekezésül durva szövésű zsákokba bugyoláló kertészek óvják a rájuk bízott botanikai kincseket. Ebben a könyvben már több a hó, több a fehér, még ha a birsalmavirág szirmán is jelenik meg a fehér szín, az már nem ugyanaz, mint a japán cseresznyevirágzás tisztaságot és egyszerűséget jelképező Sakura-ünnepe, és a tétlenségre-elmélyedésre kényszerítő virágnéző ünneplés. Danyi mostani verseiben a fehér szín nem a tisztaságot, az egyszerűséget, a tökéletességet, az ártatlanságot szimbolizálja, hanem a beszennyezhetőség terepét jeleníti meg. Ami fehér, az beszennyezhető.

Volt ugyanis egy hosszan elhúzódó és óriásamőbaként különböző irányokba kiterjedő háború, ami során tengeren horgonyzó rombolókról ágyúzták Raguza habfehér épületeit, szétlőtték a mennyei azúrt. Eltűnt a hit és a bizalom, elveszett a remény, és ezzel egyetemben bennrekedt a költő hangja. A háború tapasztalata, a szembesülés az erőszakos halállal, az értelmetlen rombolással egyfajta néma töréspontként jelenik meg a kötetben. Ami a legkülönösebb, éppen a beálló szünetet kiváltó események artikulálódnak legkönnyebben versbe, például A vállak és homlokok, Rendszerint a főpap, a Szardíniát Szerbiába címűekben, az És az utolsó találat című pedig már mintha a megújulásba vetett reményt is előrevetítené.

A Háborús versek ciklus darabjai mellett még három ciklusból épül föl a kötet: Több fehér, Monológok egy színésznőnek, A cs. és kir rózsakert. A kötet nem tömbösíti a ciklusokat, hanem egymás közt elvegyíti az egymáshoz tartozó verseket. Így az olvasónak olyan képzete támad, mintha vízben fuldokolna a költő: amikor felszínre bukkan, mélyebb levegőt tud venni, máskor vizet nyel. A víz alatt teljesen dezorientált. Vagyis nekifog a versnek, de két–három sor után áthúzza a szavakat, máskor egy szuszra buggyan föl belőle egy narratív szólam, később újra a szólás lehetőségét keresi. Az említett töréspont szétrobbantja a ciklusok harmonikus egységét, új struktúrába rendezi a verseket, melynek nyomán az olvasó végigjárja a költői megszólalás küzdelmes útvesztőjét.

A labirintust, amelyben nem csupán a hangot, a szót, a mondatot, a képet, a formát kell megtalálnia a költőnek, hanem önmagát is, azt a kontextust, amibe emberként és költőként beletartozik: „Ahol sűrűn érintjük őket, tárgyaink / fényesre kopnak. Nyomot hagyunk / a párnán, a székek ülőkéjén, mintha / súlyunk volna. / Mintha volnánk” – írja az Ahol sűrűn érintjük című versében, visszatérvén a korábbi köteteiben megfogalmazott versvilághoz, egyben támpontot adván mostani kötete egyik lehetséges értelmezéséhez.

„Áthúzott versek”. In. Híd. 2012/11.
Szerző
Elolvasom

Mikola Gyöngyi
Négy verseskötetről

„ne fűzz versemhez oly szavakat, melyeket / sohasem mondanék ki” (Bozsik Péter)

 

„Hogy sebekkel és sérülésekkel kell őrizni a szépet, mivel nem jelenhet meg és nem létezhet másként, mint védtelenül és megsebezve.” (Danyi Zoltán)

 

Négy költő: Bozsik Péter, Danyi Zoltán, Orcsik Roland és Terék Anna legújabb versesköteteit lapozva közös elemként leginkább a hasonló referenciális háttér tűnik föl: e kötetek lírai szubjektumainak léttapasztalata a délszláv háborúk és Jugoszlávia szétesésének történelmi idejében és terében formálódik. Mind a négy esetben kimutathatóak a „megszokott helyről való elszakadás” denotátumai a különböző metaforikus transzfereken keresztül. Bozsik Péternél a kötet címét adó „gourmandiai partraszállás” akusztikus asszociációja a második világháború kimenetelét döntő mértékben befolyásoló normandiai partraszállás eseményét az egyéni sorsfordulatra alkalmazza, és a „száműzetés szabadságának” ambivalenciáját jelöli. Orcsik Rolandnál Mahler sorsa és műve képez laza asszociációs hálózatot: az összeomló Monarchia fővárosaiból származása miatt menekülni kényszerült zseniális zeneszerző az (e)migráns-lét s a többes identitású művész paradigmatikus alakjaként tűnik föl. Terék Anna Duna utcá jában pedig éppenséggel a gyerekkori első otthonból való elköltözés eseménye lesz a centrális lét-esemény: a költözés végtelen ciklusként tér vissza és íródik folyton újra. Danyi Zoltán Több fehér című kötete kapcsán ugyan nem beszélhetünk az elveszett otthon / elveszett éden, az elszakadás témamotívumának centrális szerepéről, mivel az ő kötetének eleve nincs is „centruma”, és a másik három kötet verseinek többé-kevésbé önazonos lírai szubjektumával ellentétben Danyi versbeszéde több szólamra és/vagy több elbeszélőre hasad; mindazonáltal a ciklus-, ill. virtuális kötetcímként funkcionáló A cs. és kir. rózsakert ugyancsak a Monarchiát idézi. A Monarchia pedig a kortárs vajdasági művészet gyakran visszatérő emblémája: nemcsak a valaha erős és virágzó többnemzetiségű közép-európai birodalom utáni nosztalgia, ill. ezzel összefüggésben egy független, civilizált, multikulturális közép-európai szövetségi állam koncepiója fejeződik ki benne (mely koncepció lehetőségéről avagy eleve kudarcra ítéltetett voltáról megoszlanak a vélemények); hanem a fölbomlott Jugoszlávia analógiájaként is használatos. A Monarchia ilyenformán annak a felismerésnek az emblémájaként is működik, hogy „mindez már egyszer megtörtént, csak elfelejtettük”, hogy valami módon „mindig ugyanaz történik”, hogy a történelmi idő ciklikusan visszatér, azaz a tér-metafora időivé válik, sajátos kronotoposzként működik.

„Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig.” – írja Bozsik Péter Gourmandiai partraszállás című kötetének utolsó versében, az Egy nyucska monológjá ban. Ez a negatív tapasztalat ellentmond a kortárs irodalomtudomány intertextualitás-elméletének, vagyis annak a meggyőződésnek, hogy a kultúra maga az átjárás. De ellentmond magának a kötetnek is, mely relatíve rövid terjedelme ellenére több tucat szerzőt idéz meg, sokfajta diskurzusban mozog otthonosan . A fenti kijelentés sokkal inkább „a világ értelmetlenségére” vonatkozik, melyen a kultúra, a kultúrák sem képesek változtatni, a történelemnek és az esendő testi létnek való kiszolgáltatottságra, melyre semmilyen kultúra nem jelenthet megoldást. Bozsik kötete azonban, talán éppen a különböző irodalmi beszédmódokkal való azonosulás képessége miatt nem annyira a megértés hiányára, a közvetíthetőség problémájára összpontosít, hanem a beállt kudarc-állapotra: az apokalipszis aktualitására és totális voltára.

Az apokaliptikus hangvétel és a művészettel szembeni szkepszis jellemzi Orcsik Roland kötetét is, mely a mahleri hagyatékkal való folyamatos párbeszédben, ambivalens küzdelemben realizálódik, és fölfogható sajátos (de)poetizált interpretációként is. Ebben az értelmezésben az üldözött Mahler számára „A zene volt az ól / ahol sánta kutyaként meghúzódhatott.” A művészetnek mint mentális menedéknek e koncepciója rokon Bozsik Péter „helyi érzéstelenítés”-, ill. kábítószerfüggőség-metaforáival ( Függőségtörténet ). A művészet demitizálása, lefokozása ill. lefokozódásának konstatálása, valamint a hagyomány ironikus dekonstruálásának igénye mindkét kötetre jellemző. A Mahler a konyhámban című narratív költemény az egyik eklatáns példa, ahol főzés közben szól az első szimfónia, és a zsír együtt serceg a lemezjátszó tűjével, s ennek nincs más oka, mint az, hogy „ha szentségtörés is, nekem így jó”. Viszont míg Orcsiknál Mahler (és Adorno) emelkedett, nagyszabású esztétikája és a folyamatosan pusztuló, pusztulásra ítélt világ időnként a hétköznapi családi idillel ellenpontozódik, nem riadva vissza a banalitás határán való egyensúlyozástól sem, Bozsik kötetében nincs ilyen pozitív minőség, nincs semmi, ami épen maradhatott volna.

Mindkét kötet jellemzője a művész-szerep identitásválságának narratív reprezentációja, az elbeszélő szerkezetek és értekező-magyarázó szekvenciák, a direkt retorikai kijelentések hangsúlyosabb jelenléte a képiséggel szemben. (Bozsik kötetének talán legsikerültebb versei épp a narratív-esszéisztikus hosszúversek, az Ismerős vidék vagy a Szóval powa című bensőséges Petri-nekrológ.) A metafora-alkotás háttérbe szorulása valószínűleg összefügg a demitizáló, depoetizáló intenciókkal és a posztmodern regiszter-keveredésekkel, jóllehet a metafora-képzés hagyományos technikái is jelen vannak egy-egy versben, azonban a metaforikus képzettársítások ritkán radikálisak vagy újítóak. Inkább lehetőségek, ötletek villannak föl, melyek néha nagyon pontosak és eredetiek, mint az Izzó az iszapban című Orcsik-versben a tiszai uszadékkal sodródó villanykörte metaforizációja, vagy Bozsik telitalálata, „A kereszt rejtvényét fejti az Úr.” Néha azonban, mint például az éjjeli órán megjelenő farkas romantikus metaforájának esetében Orcsik Roland kötetében, meglepően tradicionális megoldások születnek, ráadásul formailag is hagyományosabb, szonett-formájú szövegben. Címadó versciklusában Bozsik Péter is szonett-variációval dolgozik, olyan láncolatot hozva létre, ahol minden vers utolsó sora egyben a következő kezdőmondata, a 15. szonett pedig az első-utolsó sorok ismétléséből áll össze – a szó szerint ismételt sorok homogenizáló formai játéka felszínre hozza az őrült, kannibalisztikus apokalipszis sivár monotonitását.

Terék Anna Duna utca című kötetében viszont eleve rendkívül tudatosan alkalmaz narratív poétikát, hagyományos terminussal élve az elbeszélő költészet műfaját választja, ill. annak (poszt)modern szabadverses válfaját műveli. A látszólag egyszerű, autoreferenciális monológok – „összefüggő versek” – a változatosan és változékonyan ismétlődő szekvenciák, mondatok, metaforikussá váló kijelentések, nevek révén érnek el költői hatást az emocionális tapasztalat fiktív újraíródásában, sajátos módon kristályosítva ki a Domonkos- és Tolnai-féle hosszúversek ismétlés-technikáit. A három ciklusba rendezett 15 hosszúvers sokféle szimmetriát, tükröződést, inverziót rejt magába, melyek révén a ciklikus visszatérések összemontírozódnak a lineáris történetvezetéssel, egy fiatal lány nevelődési regényével, mely a gyerekkori intimitás elveszítésétől a kamasz- és fiatal felnőttkori identitásválságokon keresztül egyfajta belső megtisztulásig és önmegértésig ível. A versbeszéd folyékonysága, melyre a víz-metaforák is rájátszanak, azonban némileg illuzórikus: közelebbről nézve folyamatosan ismétlődő, de közben állandóan módosuló szöveg-mozaikokból, szöveg-intarziákból építkezik, melyek nem pusztán a visszatérő élet-események narratív részecskéiként, „morzsáiként” funkcionálnak (csomagolás, költözés, sírás, ölelés, szakítás stb.), hanem esetenként öntükröző szöveg-metaforákká is válnak. Ilyen például a hajtogatás mozzanata (Gilles Deleuze fontos filozófiai kategóriája is egyébként, melyre azonban itt nem történik konkrét utalás), ahogy az emlékeket a ruhák közé hajtogatják a szereplők az elutazás előtt. A hajtogatásnak mint a síkban kiterjedő szövet/szöveg önmagába rétegzésének egyik lehetséges jelentése a megszokott dolgok átstrukturálása annak reményében, hogy a folytonosság, a stabilitás, az önazonosság megmarad az emlékek átmentése révén. A hajtogatás során azonban az emlékek összesűrűsödnek, betokosodnak, megrekednek a hajlatokban és ráncokban: a szöveg előre haladva mind több járulékos jelentést vesz föl magába, bővül, gazdagodik, miközben a költői szubjektum élete az elszegényedés, a folyamatos kiüresedés felé tart. A lélek gyűrődéseiben felhalmozódó múlt egy idő után olyan súlynak bizonyul, melynek terhe agyonnyomja a szubjektumot, aki hasztalan küzd az intimitás visszaszerzéséért és a női lét kiteljesítéséért, és állandó szorongás gyötri a jövője miatt. A ruhákat ki kell mosni, újra ki kell simítani: „lebegés ázás elúszás zsinór / eloldani életemet / az eső kimosta ruháimból / az emlékeimet”. Terék Anna kötetében a történelmi kataklizma járulékos elem, a fókuszban egyetlen személy individuációjának folyamata áll, mely nem elválaszthatatlan a háborúktól, Jugoszlávia széthullásától, vagy a magyar-magyar kapcsolatok alakulásától, de nem is függ teljesen azoktól. A probléma gyökere sokkal inkább egzisztenciális természetű: olyan fokú intimitás-hiány, mely mint valamiféle népbetegség, nemcsak az elvesztett/elhagyott, háború sújtotta otthoni világot, hanem Budapestet, Isztambult, Párizst is „megfertőzte”; pontosabban olyan életveszélyessé váló állapot, amely elől nem lehet elmenekülni sem az elutazással, sem a hazatéréssel. A mind maszkszerűbbé váló én elvesztése, a múlt elengedése a feltétele egy másfajta szabadságnak, a rossz körökből, végtelen ciklusokból való kilépés lehetőségének. Ehhez a felismeréshez jut el az utolsó vers, ám hogy az elbeszélő-főhős képes lesz-e feloldódni a „pesti esőben”, és az áradás erejére, bízni magát, eldöntetlen marad.

A Bozsik Péter kötetéhez írt utószavában Ladányi István a könyv rövid terjedelmére reflektálva a következő megállapítást teszi: (a kötet) „Sokatmondó az olvasható szövegek változatosságával (…): minden, vers, versciklus megannyi homogén, erős kötet helyét jelöli. Mintha az elmúlt két évtized számos, nem realizált kötetét reprezentálná.” Danyi Zoltán Több fehér című könyvében, saját kifejezésével élve „versfüzetében” a meg nem írt vagy töredékben maradt művek helyét is kijelöli, a hallgatás, a némaság terrénumát is érzékelteti, a hiátust is poétikai elemmé teszi. Négy versciklust említ a kötet végén a zárójeles jegyzet: Több fehér Monológok egy színésznőnek A cs. és kir. rózsakert Háborús versek . Ám az egyes versek nem ciklusonként rendeződnek, a füzet sokkal inkább azt a benyomást kelti, mintha négy különböző könyv kézirata keveredett volna össze, mintha a kéziratlapok véletlenszerűen sodródtak volna egymás mellé valamilyen ismeretlen rendező- vagy destruáló elv alapján, és hogy ezeknek a kéziratoknak a jelentős része meg is semmisült és/vagy meg sem íródott. A Monológok egy színésznőnek ciklust például mindössze egyetlen vers reprezentálja a könyvben, míg legtöbb a „háborús vers”, szám szerint tíz. Ráadásul a címmel és kóddal ellátott rövid költemények egymásutánját időnként áthúzott sorok szakítják meg, mintha a kötet még éppen íródott volna, mikor a lapjai szétszóródtak és utólag már nem lehetne eldönteni, rekonstruálni, mi lehetett a szerző szándéka, ezért a közrebocsátó megőrzi a törlésre szánt, áthúzott lapokat is. (Ahogy ez például Nabokov hagyatékban maradt kéziratával, a Laura modelljé vel is történt.) Míg a másik három kötet esetében a költői szubjektum erőteljesen manifesztálódik minden kudarcával, szenvedésével, bizonytalanságával, vágyával vagy éppen örömével együtt, a Több fehér verseinek esetében rejtőzködő vagy eltűnő szubjektumról, ill. az identitás elmosódó körvonalairól beszélhetünk. (Ezért is remek választás a Nádler-képeknek mint illusztrációknak a beillesztése: a csak néhány mozdulatra redukálódó ecsetnyomok, a fekete festékréteg „kihagyásos” érintkezései a fehér felülettel felerősítik azokat az asszociációs mezőket a versszövegek értelmezése során, melyek a „nyomokban megmaradás” fogalmához kötődnek.)

A hét Tf -jelű vers Danyi költészetének korábbi korszakára, a japán haikuk ihlette, természet utáni „rajzokra”, „vázlatokra” utalnak, ám a visszavonás hangsúlyos gesztusaival egészülnek ki (pl. „Nincs ilyen szín, / nem létezik.”, vagy „milyen madár / milyen jég, miféle nád.”). A kilenc Cs. kir .-kódú darab feltehetően egy szerelmes versciklus töredéke, míg a Monológok egy színésznőnek egyetlen költeménye a gyerekkorba visz. Terjedelmüknél fogva a Háborús versek uralják ezt a nagyon vékony kötetet, és domináns jelenlétük egyúttal az értelmezés alapjául is szolgál, hiszen ez a leginkább „épen maradt” fejezet vagy könyv, melyből a rejtőzködő/eltűnt versszubjektum gondolkodására következtethetünk, és talán megérthetjük azt is, hogyan „veszett el” a többi ciklus. A Háborús versek sajátos inverzét alkotják a másik három ciklus-töredéknek, mert azok a béke-idő „dokumentumai”, a gyerekkor, a szenvedélyes szerelem, vagy a haiku-korszak csendes, szemlélődő korszakának „lenyomatai”, ahol a szenvedés dimenziói és annak nyelvi reprezentációi is szükségképpen mások, mint a háború korszakában. A Háborús versek ugyanis megfordítják a perspektívát, és nem az idillben, a megszokottban vagy az elvártban mutatják föl a repedést, a hiányt vagy a szokatlant, hanem az immár hétköznapivá váló pusztulás képeiben, a naponta arató halál, a fegyverek, a robbanások, a sortüzek, a halottak látványában az abszolút oda nem illőt, a hátborzongatóan idegennek ható esztétikai minőséget. Az Élénk ragyogás és Az ábrákra mered című versekben a támadás után hóra hanyatló emberi testek Mednyánszky László egyedülálló háborús festészetét, a természettel egybeolvadó halott katonák képeit idézték emlékezetembe, mely képeken a természeti környezet és az emberi alak a legnagyobb iszonyatban, a legvégső elesettségben is egymással harmonizáló, egymást értelmező kompozíciót alkot. A szemléletnek ez a tárgyilagossága jellemzi a háború utáni mentális állapot reprezentációit is a versekben, az újra benépesülő strandokon a homokba nyomott izzó csikkek metaforája a traumás amnéziára utal, mely továbbra sem engedi, hogy visszazökkenjen az idő, hogy valóban véget érjen a háború.

Danyi Zoltán költészete az új kötet tanúsága szerint továbbra is őrzi alapvetően képi, metaforikus jellegét, a narratív struktúrák is inkább képeket írnak le, mint eseményeket. Az És az utolsó találat című háborús versben a felrobbanó, szétolvadó virágüzletből néhány friss, bordó rózsaszál csaknem sértetlenül ér földet. Számomra ez a konkrét kép fejezi ki leginkább a kötet egészének tétjét és példázza mintaszerűen a traumatikus narratívák kettősségét, az állandó oszcillációt a halállal való szembenézés krízise és a a túlélés válsága között, „between the story of the unbearable nature of an event and the story of the unbearable nature of its survival” – ahogy Cathy Caruth fogalmaz Unclaimed Experience. Trauma, Narrative, and History című könyvében. Caruth szerint az elviselhetetlen esemény története és a túlélés elviselhetetlenségének története nem kompatibilisek egymással, mert nem ugyanarról szólnak. A kirepülő rózsák túlélik a robbanást, ám elvesztik kontextusukat, törékeny szépségük fölöslegessé, értelmetlenné válik az aszfalton, „túlélésük” ilyenformán csak az agónia meghosszabbítása. Danyi Zoltán kötete a maga minimalista kompozíciós technikáival a megfigyelés olyasfajta érzékenységét kínálja és igényli egyszersmind, mely a trauma néma visszhangjait hallhatóvá és kitörlődött képeit láthatóvá teszi. A fehér a kötet kontextusában nem a tisztaság, az ártatlanság, vagy valamiféle „tabula rasa”, „eredendő némaság” színe, ennek a könyvnek a fehérsége a túlexponált fényképek kifehéredő foltjaira emlékeztet, az elviselhetetlen látványok okozta „színvakságra”, az érzékelés visszafordíthatatlan sérülésére utal. A Radikális minimalizmussal, mégis (vagy éppen ezért) kivételes finomsággal és eleganciával.

Az elemzett kötetek:

 

Bozsik Péter: Gourmandiai partraszállás. zEtna-Basiliscus, 2010.,
Danyi Zoltán: Több fehér. Új Forrás Könyvek, Tata, 2012.
Orcsik Roland: Mahler letöltve. Kalligram Kiadó, Budapest-Pozsony, 2011.
Terék Anna: Duna utca. Forum Kiadó, Újvidék, 2011. Cathy Caruth: Unclaimed Experience. Trauma, Narrative, and History. The Johns Hopkins University Press, 1996. 7.o.

Négy verseskötetről. In. Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Esszék, tanulmányok, elemzések. zEtna, Zenta, 2013
Szerző
Közelről: több, távolabbról: fehér. Danyi Zoltán: Több fehér
Szerző
Elolvasom
Csevap a Magyar utcában

CSEVAP A MAGYAR UTCÁBAN

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

A dögeltakarító úgy beszél a nagy nemzeti témák helyett egészen másról, hogy közben mégis szól – egészen másként – azokról is. A regény, amellett, hogy az idei könyvhét egyik nagy dobása, bízvást mondható Danyi Zoltán eddigi szépprózai munkássága csúcsának is. Z. KOVÁCS ZOLTÁN KRITIKÁJA.

Danyi Zoltánnak eddig is voltak jelentős szövegei és könyvei, de – legalábbis a prózát tekintve – a korábbi kötetek inkább a sajátos hang, a prózaírói egyéniség megtalálásának fázisait jelentik az új opus felől olvasva. Túl az epikus kísérletezéseken, A dögeltakarítónak a narráció hagyományosabb eszközeivel sajátos szövegvilágot sikerült teremteni.

A képlet látszólag egyszerű: a „jugó” világban, a Vajdaságban született magyar főhős a délszláv háborúval végleg elveszti identitását, „nem lelé honját a hazában”. Danyi Zoltán könyvének azonban csak háttere a „határon túli magyar keresi magát” narratíva. Itt egy ember keresi magát, mégpedig a nemzeti meghatározottságok mintázataihoz képest idegenül, bár azoktól nem függetlenül. A regénytől távol áll mindenfajta nemzeti heroizmus, kozmikussá növesztett kollektív önsajnálat. Aki a regény főszereplője, történetekben létezik, így képződik meg identitása. Történetek a szerb nacionalizmus szervezte „spontán mítingekről”, a benzincsempészetről, a berlini útról, a dögeltakarításról, a spliti mozaikról és az ott megismert Celiáról, a budapesti tartózkodásokról, végül a spliti megbékélésről. A dögeltakarító hősének a regényben elsődlegesen narratív, nem pedig mindent meghatározó nemzeti identitása alakul ki.

Történetek határozzák meg, milyen összetevőkkel rendelkezik a név nélkül maradó főszereplő identitása. (Az elbeszélés során mindvégig az ő nézőpontja érvényesül, ezzel is jelezve, hogy az egyes eseménysorokban megjelenő azonosulási lehetőségek mindig korlátozott érvényűek.) Az elsődleges igazodási pont Amerika, a Woody Allen- és Robert de Niro-filmek, a Parker tollak, a színes teniszpólók földje, ahová „neki mindenképpen el kell jutnia (…), mert Európának befellegzett, Európát túl sokszor kizsigerelték és a kutyáknak dobták, úgyhogy ha meg akar szabadulni a csontoktól, akkor Amerikába kell mennie…”. Az oda történő eljutás, a „Luftbrücke” terv azonban meghiúsul, hősünk Berlinből Budapesten keresztül ér vissza Szabadkára, majd Újvidékre.

Berlin mint „haza” a keresett identitás szempontjából szóba sem jöhet (a Németországba, Berlinbe utazók mindig „Gastarbeiterek”). Ugyanakkor az „anyaország” és Budapest sem jelentenek otthont: az „Európa” című fejezetben, ahol a forgalomkorlátozások miatt labirintusszerű Pesten igyekszik először valahová el-, majd a városból kijutni, megtudjuk, hogy Magyarországon Szentendre tűnik számára a legotthonosabb városnak („akárhogy vannak is a dolgok, neki a szerbek feltehetően már örökké hozzátartoznak ahhoz, amit eléggé bizonytalanul ugyan, de az otthonosság érzésének kell neveznie”). Budapest az (át)utazás toposzának változata, s ennek során is szerbiai történetek merülnek fel – amikor a dugóban araszolás közepette a Magyar utcába ér, eszébe jut egy régebben hallott vita, amelyet a csevap bosnyák, szerb vagy horvát eredetéről folytattak egy étteremben.

A regény helyszínei közül Split az egyetlen, amely valamiféle megbékélést hoz a főszereplőnek. Ez azonban nem az otthon vagy az otthonosság megtalálását jelenti. A dalmáciai város annak a kiszakadásnak a lehetősége, ahonnan esély nyílik a megelőző kísérletek kudarcának belátására. A zárófejezetben úgy tűnik, a spliti katedrális tornyából képes átnézni a „jugó” tájon, egész Újvidékig – aztán itt is egy történetnek, a dögeltakarításkor befogadott német juhász halálának elbeszélése helyettesíti az otthont mint helyszínt. Erre a történetre emlékezve mindenesetre „úgy érezte, hogy meg tud végre bocsátani Újvidéknek, meg tudja bocsátani ezeket az elhibázott éveket.”

A főhős teste sorsának szimptómája: A dögeltakarító valamennyi fejezetét meghatározzák a test (disz)funkcióinak kérdései. Történetét végigkísérik az anyagcsere zavarai (vizelési nehézségek, püffedés, fingások). A vizeléssel kapcsolatos bajokat a horvát tanyák „megtisztításakor” látott kivégzésből eredezteti: egyik katonatársa az őket sorba állító szerbekre fingást imitáló horvát foglyot a nemi szervétől a fejéig hatoló lövéssel ölte meg, miközben a főszereplő éppen vizelni próbált. Ahogy azonban később kiderül, az anyagcsere zavarainak eredete a délszláv háború előtti időkre megy vissza, a főhős már középiskolás korában nadrágjába ürít a szerb nagyságot ünneplő „spontán mítingeken” a burektől. Ez egybe esik annak a folyamatnak a kezdetével is, amit a főszereplő „kicsontozásnak” nevez, s saját sorsán túl európai folyamatként általánosít. A vágyott Nyugatra távozás első és utolsó állomásának számító Berlinben történteket alapvetően határozzák meg a testi funkciók korlátozásának, a beilleszkedésnek a nehézségei: a szellentések, majd a kórházban a vizelési inger és a liftbe ürítés problémái.

A testi folyamatok allegorikussá növesztett ábrázolása lehetetlenné teszi, hogy a kisebbségi, vajdasági magyar sors példázatos regényeként olvassuk A dögeltakarítót. A főhős nézőpontja nem a magyarországi, Budapest központú „összmagyarságé”, hanem a délszláv konfliktus által a semmibe vetett („kicsontozott”) egyéné, akinek magyarsága csak Magyarországon kívül nyerhet értelmet (vagy a szerbek által is meghatározott Szentendrén, „ex-jugók” között).

A „nagy témák” ideologikus megjeleníthetőségének képtelenségéről árulkodik a főhős füzetek iránti vonzalma, illetve a füzetek felhasználási módja. Budapestre utaztában mindig vásárol egy füzetet, amelyet aztán csak néhány sorral, egyetlen mondattal ír „tele”. A füzetek szerepe – ahogy az „anyaországé” is az élettörténetben – a viszonyítási pontként való működésé. Lehetőség, amely soha nem teljesülhet be: a „jugó”, majd szerbiai-vajdasági  magyar identitásnak már nem lehet alapja az „anyaország” ideája.

A kötet fontos enigmája „P.” szerepe. Azt, hogy a „dögeltakarítók” és a szerbek által elkövetett tömeggyilkosságok nyomainak eltüntetői között szoros kapcsolat áll fenn, viszonylag hamar beláthatja az olvasó. De hogy a Celiát felszedő, majd a főhőst a „dögeltakarítóktól” elbocsátó, később Temerinben és Splitben vele szembejövő szereplő milyen viszonyban áll a történettel és annak főhősével, mindvégig tisztázatlan. Ha „P.” a főhős szerb alteregója, akkor világossá válik a kapcsolat az olajozók és a „dögeltakarítók” közt. Mindenesetre a záró fejezetben a Splitben olvasott újságban szerepel egy halott, akinek a lábán ugyanúgy Lacoste cipő van, mint „P” lábán, a víz pedig azon a partszakaszon dobja ki, ahol Celia horvát háborús hős (más nézőpontból:  bűnös) apja tölti önkéntes számüzetését.  Leszámolás ez a múlttal, szerbbel és „jugóval”, persze lehetetlen, ironikus leszámolás: egy horvát nyelvű újságot olvasva a spliti tengerparton.
 

A dögeltakarítás nem takarítja el a „dögöket”, sőt. Ha 2015-ben van még értelme irodalomról, szépirodalomról beszélni, akkor annak jelentősége éppen a kihantolásban áll. Nem a háborús bűnök feltárásában, hanem az olvasók rejtegetett vagy csak figyelmen kívül hagyott elvárásainak és előítéleteinek tudatosításában. Danyi Zoltán regényének egyik erényét éppen az jelenti, hogy ráébreszt: a nagy nemzeti narratíva mindig csak az egyik, ami meghatározza a személyiséget.

Elolvasom
Az angyalokról szól? (Danyi Zoltán: A dögeltakarító)
Szerző

Az angyalokról szól? (Danyi Zoltán: A dögeltakarító)

Őszintén meg kell vallanom, rég találkoztam már olyan könyvvel, amely ennyire nyugtalanítóan hatott volna rám, mint Danyi Zoltán új, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent regénye. A dögeltakarító megrázó és traumatikus történetének szuggesztív erőterébe csöppenve az olvasó egyszerre szembesül személyes és kollektív tragédiák kitörölhetetlennek tűnő árnyaival, a nyomasztó múlt labirintusában rekedt áldozatok kétségbeesett kiútkeresésével, miközben újra és újra a délszláv háború iszonyatának groteszk ábrázata mered rá a sorok közül. S bár esetünkben közel sem arról van szó, hogy a háború nyelvének megidézése (pontosabban szólva: az ennek voltaképpeni lehetőségéért és ezen keresztül egyfajta megértésért vívott küzdelem) valami teljességgel újszerű volna a zentai születésű szerző munkásságában; meglátásom szerint ugyanakkor eddig sehol sem érte el a megrázkódtatással való szembenézésnek azt a zsigeri módon felzaklató szintjét, mint A dögeltakarítóban.
Mindaz, amit például már a 2010-es Hullámok után a tó sima tükre egyes, a menekvés, a kilátástalanság, valamint az erőszak, az agresszió hangját megelőlegező rövidprózái (pl.: Egyre csak el, Eggyé válni a hideggel), vagy – és immár tematikájában is sokkal direktebb módon – a három évvel ezelőtt napvilágot látott Több fehér című lírakötet Háborús versek ciklusának darabjai e sajátos nyelvből megsejtetnek, az a szóban forgó regény lapjain válik szinte végzetesen kiélezetté. A neurotikus és vulgáris, s legtöbbször egyfajta bizarr tragikumban kicsúcsosodó szövegfolyam képét magukra öltő fejezetek amellett, hogy az elbeszélhetőség határait feszegető realitás húsba vágóan precíz látleletét adják, némiképp paradox módon mintha pontosan az ezen beszédmód lehetségességére irányuló, legradikálisabb kérdésfeltevésként realizálódnak az olvasóban.
Danyi könyvének névtelen főhőse – aki „az úgynevezett »vajdasági magyarok«” e kontextusban cseppet sem súlytalan bélyegét viseli magán –, miután egykor maga is tevékeny részese volt a felbomló Jugoszlávia területén tomboló háborús eseményeknek, helyét keresve sodródik a világban. Hol az Amerikába jutás lázálmos terveit szövögeti, hol benzint csempészik a szerb-magyar határon, hol állati tetemeket takarít el az utakról, vagy éppenséggel egy tengerparti villa építkezési munkálataiba igyekszik bekapcsolódni. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy ez az első pillanattól kezdve inkább az elkeseredettség és a kétségbeesés, semmint a remény visszhangjaitól terhes helykeresés valójában nem más, mint újabb és újabb menekülési kísérletek sorozata a kínzó emlékektől terhes múlt elől.
Berlin, Budapest, Belgrád, Split, Újvidék, Temerin: megannyi, az újrakezdés kétes ígéretével kecsegtető, ám rendre kudarcba fúló próbálkozás arra, hogy hősünk a múltbéli traumák egyre nyomasztóbb útvesztőiből valamiféle kiutat találjon, hogy végre le tudja zárni „azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se”. Az áhított megszabadulás szűnni nem akaró mantrái – „mert ő most már végleg be akarja fejezni, végleg le akarja zárni ezt a kurva háborút” – mindeközben nemhogy megnyugvást nem hoznak e tétova bolyongásba, de egyre zaklatottabb és egyre frusztrálóbb burjánzásba csapó jelenlétükkel szinte végzetszerűen terelik a főhőst az oly nagyon elkerülni próbált irányba. Induljon ugyanis bármerre és tápláljon bármiféle halovány vagy éppenséggel a szorongás nagyon is reális poklában fogant, ámbár végzetesen irreális méretűre duzzasztott reményt, a háború cezúrája előbb vagy utóbb áthatolhatatlan falként magasodik ott minden ösvényen, egyre élesebben láthatóvá téve magukat az elfeledni igyekezett emlékeket.
A dögeltakarító a kérlelhetetlen szembenézés regénye. Keserűen éles balkáni anziksz, tragikus látlelet a sokszorosan terhelt és számunkra nagyon is ismerős kelet- és dél-európai valóságról, e sokszínűségéből profitálni képtelen földről, ahol „az ember egy kurva lépést se tehet […] anélkül, hogy bele ne botlana az elcseszett múltba”, ahol „mindenki belelőtt már mindenkit a Dunába és mindenki többször is megkúrta mindenki anyját”. Rommá lőtt tanyák, megaláztatás és embertelenség, vérfagyasztó kegyetlenséggel agyonlőtt civilek és hadifoglyok, egy horvát nő csoportos megerőszakolásának emléke, véget nem érő harckocsizörej és gépfegyverropogás, sebesülés és eszméletvesztés – a félelem és a pusztítás beteges ájultságba hajló orgiáinak képei villannak fel a múltból, miközben a jelen egyre inkább az emberségétől megfosztott ember tragikus alakjáról szól. Hősünk nem csupán lelkileg görnyedezik e brutális sorsteher súlya alatt, hanem fizikai valójában is. A traumatikus élmények nyomai testi diszfunkciók (az emésztés, az ürítés nehézségei) végeérhetetlen sorozatának pokoli és groteszk zárlatába torkollnak, nyers és plasztikus elevenséggel téve kézzelfoghatóvá az emlékek feldolgozhatatlanságát: „a pisa nem akart megindulni az istenért se, úgyhogy mérgében többször belerúgott a falba, majd pedig leült a szép tiszta ülőkére, és elkezdte számolni a padló márványlapjain a virágmintás berakásokat, mert a számolás régebben bevált, most viszont hiába […], és akkor megpróbált másra gondolni […], de most ez se akart segíteni valahogy, és akkor arra gondolt, hogy talán soha nem fog elmúlni ez a gané háború, és hogy a kurva anyját annak a tahó Grbnek, aki éppen akkor lőtte szét a tökeit annak a nyomorultnak, amikor ő a ház sarkánál hugyozni készült, mert […] neki elakadt a vizelete, és azóta se tud rendesen hugyozni, […] és akkor azt vette észre, hogy könnyes lett a szeme, és eszébe jutott az is, hogy mennyire irigyelte ezt a tahó Grbet, amiért bárhol és bármikor tudott pisálni, és amikor erre gondolt, akkor nagy nehezen megindult végre”.
A testi-lelki funkciók normalitásának csődje, az élet ritmusának és természetes folyamatainak darabokra hullása, karöltve a „kicsontozó éveket” lezárni igyekvő törekvések egyre kontrollálhatatlanabbul és egyre kétségbe ejtőbb tempóban széteső áradatával, mintha együttesen vezetnék Danyi gyötrődő karakterét arra a felismerésre, hogy „már csak a repedések tartják össze a dolgokat, a repedések és a törések”. Tagadhatatlanul szemléletes szimbolikája van annak az epizódnak, amelyben ez a felismerés megtörténik: az emlékeivel számot vetni próbáló főhős egy épülő spliti villában, egy gigantikus méretű fali mozaik formájában testet öltő szerb címer kirakásán dolgozva jut el a „repedések és a törések” esztétikájának egyfajta axis mundiként elénk táruló kiteljesedéséig. A valóság fragmentálódásának elemi tapasztalata – amely kétségkívül szorosan összefonódik egy, a teljesség érzetével kísértő, békés(ebb) múlt és egy ebből eredő, soha meg nem valósult jövő elvesztésével is (vö.: „Jugoszlávia teljesen elmerült az iszapban”) – mintha végleg megfosztaná a regény névtelen vajdasági magyarját (nota bene: a cselekmény többi, nem kevésbé traumatizált „ex-jugoszláv” hőse sem kivétel ez alól) a lehetőségtől, hogy bármikor is teljes és maradéktalan válaszokkal bírjon saját létének sorskérdéseit illetően. Az élet minden enyhet és menedéket adó illúziójával együtt szétforgácsolódik az egykori „jugó” otthon infernális átalakulásában.

A „repedések és a törések” realitásával, a háború kitörölhetetlen stigmájának minden „utániságot” darabokra szaggató valóságával – amit kendőzetlen vulgaritással szimbolizál a házakra és tankokra festett „nemzeti címer”, amelyet egyszer s mindenkorra „szarral és gecivel kentek össze a háborúban” – való szembesülés egyszerre mozdít ki és késztet ezáltal a megtisztulás vég nélküli keresésére (a „dögök eltakarítására”), és egyszerre paralizál a pusztítás éveinek véget érni nem tudó jelenében. S ha van tétje Danyi Zoltán regényének – márpedig véleményem szerint nem kis súlyokat mozgató tétje van –, akkor az valahol itt keresendő. Nem feltétlenül a múlt úgynevezett tényeinek racionális és aprólékos feltárása vezet el minket a tragédia megértéshez (mert ez voltaképpen nem más, mint egy eltávolító, elidegenítő mozzanat, az asztal lesöprése, vitrinbe zárás és elhárítás), hanem a háború utáni jelen abszurditásával való feltétel nélküli konfrontálódás maradéktalan vállalása – a múlt nagyon is eleven jelenlétének elfogadása. Nem feltétlenül az itt a legfőbb kérdés, hogy fel lehet-e dolgozni és túl lehet-e jutni az embertelen iszonyaton, hogy van-e lehetőség a szilánkokra tört világ újbóli összeragasztására, hanem sokkal inkább az, hogy mi meg tudjuk-e érteni, hogy mit jelent a háború velünk élő valósága. Hogy mit jelent nem csupán átugrani a törések és repedések felett, pusztán csak nyugtázva létezésüket, de belezuhanni a köztük tátongó legsötétebb szakadékokba.
„Megtettük, mert megtehettük, és ha így történt, akkor így is kellett történnie, ha pedig így kellett történnie, akkor egyikünk sem tehet arról, hogy megtettük” – szól az „ellenséges tanyák »megtisztítását«” felidéző emlékáradat közepette A dögeltakarító talán egyik legkeményebb és legmélyebbre hatoló mondata, amivel kapcsolatban a szerző maga is megjegyzi egy blogbejegyzésében, hogy „ez a legkevésbé sem a felelősség relativizálását jelenti, hanem pontosan ugyanazt, amiről Pilinszky beszélt: »Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.«” Pontosan ugyanazt. Ha kínál bármiféle választ számunkra ez az olvasót sokszor bábeli zűrzavarként körülölelő, zaklatott és olykor meglehetősen túlfeszített szövegfolyam, az talán valóban az Auschwitzról és a világháború tragédiájáról meditáló Pilinszky gondolataival állítható párhuzamba. Hogy a múlt elől ne menekülni próbáljunk, azt ne tagadni vagy éppenséggel elfe(le)dni igyekezzük, hanem állítsuk fénybe. „[M]ert mi van akkor, gondolta, ha nem is a falakra és a tankokra festett címerekről, hanem valami egészen másról szólt ez az egész, például az angyalokról, akik lejöttek közéjük, hogy megmutassák, milyen az, ha a mennyországot felturbózzák…” Szembenézni az angyalokkal és felismerni, hogy a szorongás megváltást kereső tekintete talán pont az iszonyú pillantásukból eredő, kijózanító megrázkódtatást várja. Mert hiszen mi van, ha csupán azért nem tudunk szabadulni az őrület tornácára vető emlékektől, mert nem merészkedünk elég közel hozzájuk; mert valami zsigeri rettegés hálójában vergődve, bármennyit is beszéljünk róluk, valójában nem merjük felvállalni és ezáltal megérteni kitörölhetetlenül belénk és velünk égő igazságukat.
Csakúgy, mint ólmos terheivel küszködő, azokkal végzetesen magára maradó hősét, az olvasót is embert próbáló kihívások elé állítja Danyi Zoltán regénye. Szinte a végletekig fokozottan nyers, a kényelmes szemlélődésből kegyetlenül kimozdító, roppant odafigyelést igénylő és alaposan megrendítő könyv A dögeltakarító. S ha az ember egyszer valóban kellő időt és teret hagy magában ennek a könnyűnek vagy könnyednek cseppet sem nevezhető, rendkívül tömény, ugyanakkor hihetetlenül szuggesztív és elementáris felkavaró erővel bíró olvasmánynak, akkor talán még több dilemmával találja magát szemben, mint hősünk hét fejezetre nyúló, egyfajta beavatásként is értelmezhető pokoljárása előtt. Danyi hátborzongató precizitással teríti szét előttünk legmélyebb aggodalmaink és legelemibb gátlásaink mozaikjait. Nyugtalanság. Hogy mi van a szorongáson túl. Hogy akkor vajon hogyan is fest a megtisztulás. Hogy vajon sikerül-e valaha is tisztára mosni azokat a címereket, és van-e, lehet-e, szabad-e így tovább. (Magvető, Bp. 2015.)

Tokai Tamás

Elolvasom

Nincs lejjebb

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A saját testünkbe ereszkedünk le, mikor ezt a regényt olvassuk, saját magunkon találunk fogást, és így hazatalálunk. A bácskai világ jellegzetes brutalitását, mely nyelvében, az itteni tájszólásban, a szerbizmusokban is tükröződik, Tolnai meg Végel is ecsetelték, Danyi azonban most belülről tépi föl.

Az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak. A háborúviselt fiatalember, ahogy Domonkos István írta, „téves csatatéren” taknyolt el, osztozott a tortúrában, amit jugoszláv katonák okoztak és szenvedtek el. Amit a háborúból látott, abból Danyi csak néhány szilánkot közöl, de ez a pontosan kimért minimum épp elég ahhoz, hogy megértsük, mért lett traumatizált ember névtelen katonahőséből. És azt is pedzeni fogjuk, hogy miből áll az a trauma, mely a testben, azaz a tudatalattiban éli világát az örök jelenben.

A címbeli „dögeltakarítás” – ezeket a kitalált műveleteket részletesen ábrázolja a szerző – metafora. Dögök az emberek is ebben a világban, áldozat dögök és gyilkos dögök. Az író pedig nem más, mint dögeltakarító, mert ezt a cselekvést – amennyiben, ahogy Wittgenstein mondta, a szavak: tettek – nem mellőzheti, belső parancs kötelezi erre, a saját élet mint talált tárgy megtisztításáé. Danyi, aki finom tollú író és költő volt, és a látszat ellenére ezúttal is az, remek, érzéki metaforabokrot kreált a jelenben is fönnálló természeti, társadalmi és mentális állapotok szemléltetésére.

A főhős burleszkantihős, aki a katasztrófát, ami a tágabb világában történt és történik, magába bocsátotta és testestül-lelkestül átéli, de nem tudja megemészteni. A teste, a gyomra, a belei szakadatlanul háborognak, úgy, ahogy ezt József Attila írta: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ezt a belső, gyomori drámát Danyi hamisítatlanul érzékelteti, a fortyogás, fingás, hugyozási és székelési zavarok végsőkig fokozott emlegetésével, ami zavarba hozó és nevetséges, esztétikai hatása pedig erős. Az ipse elméjét tekintve sincs jobb állapotban, ordenáré dolgokat beszél sok trágársággal fűszerezve, tipikus bácskai tónusban, sok közhellyel és igazsággal, elég alpárian. Azért félnótás ő, szegény, mert egyik nemzeti érzéssel, semmilyen identitással sem tud azonosulni, miközben a nemzeti jelképek, ócska bölcselmek és etnikai indulatok veregetik fejbe, sőt a puskákból is azok durrannak.

Ennek a bélgázas, „vér és takony” (hogy Sziverit idézzem) kavalkádnak azonban fele sem tréfa, a regény a legdurvább háborús tényekkel van megszórva. A fickó testi tüneteivel is a háború beszél – valóban „ott kívül a magyarázat”. Mondja, mondja azonban ő is mániásan a magáét, mindenfélét összehord, a beszéd itt az egyetlen gyógyír – azzal, hogy a narráció íróilag jól ki van centizve, olyképp, hogy a verbális káoszban minden mindennel összefügg. Ízlésborzoló a textus, az esztétika a förtelemé. A sok fingás, hugyozás, szarás, baszás, az altesti megszállottság azt kiabálja, hogy ennél már nincs lejjebb, emberi nemünk itt és most eljutott a világ fenekére.

Danyi Zoltán rendkívül érzékeny íróember, ezen a rémálomszerűen csuszamlós terepen is sikerül egyensúlyoznia, az érzések, amelyeket a szöveg fölkelt, és ezek közt ott az undor is, a megértés irányába tendálnak; az eldurvult fickót nem röhögjük ki, hanem teljesen megértjük a végén. A dezilluzionizmus mintájára dezesztetizálásnak nevezném a folyamatot, ami a szövegben zajlik. Olyan író művelte ezt, aki azelőtt maga is hajlamos volt az esztetizálásra. Saját maga ellen dolgozott, amikor ezen a regényén dolgozott; mint egy interjúban vallotta, fel kellett adnia majdnem mindent, amit addig az irodalomról megtanult.

A dögeltakarítóban a humoros, jobban mondva röhejes pillanatok sem kímélik az olvasót. Főhősünk például egy alkalommal a fingás „nemzeti jellegéről” gondolkodik, és amilyen barom, megállapítja, hogy „az úgynevezett »vajdasági magyarok« többet finganak, mint az átlag”, és „a szerbeknek igazuk van, a magyarok és az albánok tényleg büdösebbek, mint ők”. Az ostoba kisebbségi öngyűlölet robban itt ki ebben az elmélkedésben, és humorként csapódik le.

Nem háborús regény ez, hanem a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyar­or­szá­gon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni. Nem Bácska regénye ez, hanem egzisztencialista mű, a bácskai otrombaság azonban (ön)leleplező erőre tett szert benne.

A szerb gyűjtőtáborokat „egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni”, mondja a főhős. Ilyen mondat nincs a regényben, ellenkezőleg, a mondatok hosszúak és a vesszők tulajdonképpen szaggatott vonalakat helyettesítenek bennük, a fölszaggatott tudat lukait és a süllyedést jegyzik: „most már nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nincs vége, még mindig nem ért véget a süllyedés”. A szöveg pont arra való, hogy fölfogja ezt a zuhanást, és fölrajzolja azt a síkot, ahonnét már nincsen lejjebb, hátha ez megállítja a folyamatot.

 

Magvető, 2015, 258 oldal, 2990 Ft

 

ÉS-Kvartett – Danyi Zoltán: A dögeltakarító
ÉS-Kvartett – Danyi Zoltán: A dögeltakarító
Szerző
Elolvasom
Miért jó Danyi Zoltán regénye?

Miért jó Danyi Zoltán regénye?

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”… – RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”. Szabadkán immár két Kosztolányi-szobor is van, de annak a kritikai gondolkodásnak és nagyralátó, avantgárd dinamikának, amiről hajdanában-danában Újvidék elhíresült, alig van már hangja a visszaporosodott Bácskában.

Ezüstösen csillog a drótkerítés, okmánnyal, autóval könnyen át lehet jutni a határon; a fiatalok élelmesebbje Magyarországon, vagy valahol külföldön tanul, dolgozik – az elvándorlás az exodus méreteit öltötte. Orbán & Tsai egy nyelvet beszélnek a regnáló magyar és szerb politikai elittel. A Vajdaságba is visszatért az egypárti uralom, a kirekesztés és a cenzúra. Az anyaországi szórakoztatóiparhoz való kötődés fölülmúlhatatlan, a vajdasági magyarok a „nemzeti erőforrásokból” szürcsölnek. Vajon elviselhetőbb-e így a szegénység és a kilátástalanság?

A kisvárosi és falusi utcákról le lehet olvasni a posztháborús regényt. A málladozó vakolatok, lepukkant házak, trehány udvarok, a zárt, poros ablakok, a csempe járdák és a kicsempézett, szinte üres, homályos rendeltetésű giccspaloták hanyatlástörténetet mesélnek, mégis nehéz tudatosítani, hogy ezzé vált a haza: álságos „nemzeti” politikával és ipari mérgekkel, szétdobált hulladékkal szennyezett, beborult peremvidékké, ahol legföljebb rabszolgamunkát lehet végezni, vagy gazsulálni a kormányzatnak.

A dögeltakarító főhőse egy kallódó bácskai (régebben: „jugoszláviai”) magyar fiatalember, a bohémek és a flâneurok nyavalyás poszt-kori rokona, aki a kilencvenes években sorkatona volt, kivitték valahova a horvát-szerb frontra, aztán, a kereskedelmi embargó idején, benzincsempészettel keresett pénzt, és az volt az álma, hogy kijusson Amerikába, ám csak Berlinig sikerül elstoppolnia. Hazaoldalog, állami alkalmazásba kerül, és az lesz a feladata, hogy egy furgonnal furikázva, harmadmagával eltakarítsa az utakról az állati tetemeket. Miután itt is fölmondást kap, alkalmi munkákat vállal, egy szerb újgazdag bizniszmen spliti villájának falát dekorálja ki mozaikkal. Az óriási mozaik a szerb címert ábrázolja. Régebben a művészetek vonzották ezt a srácot, aki munkanélküli, feketéző, helyét nem lelő férfivá érik, vagyis ellenkezőleg, nem érik, erre nincs esélye, megmarad fiatalnak, koravénnek és kortalannak, mint a Nincsen apám, se anyám lírai alanya, vagy mint Sziveri János. A radikalizmusa azonban apróra tört, szétmállott, egy félnótás fickó párbeszédképtelen, annál makacsabb motyogásává változott – az elbeszélő, aki kívülről láttatja őt, ilyenképp artikulálja ezt a szebb napokat sose látott, rokkant „radikalizmust”.

A főszereplőnek se neve, se identitása, léte lézengés és lébecolás csupán; a vegetáció, a bélflóra a szfinkter kontroll zavarait táplálva burjánzik benne. A látásból látomásba játszó egzisztenciális élményei azok, amelyek – abban a formában, ahogy Danyi leírja őket – mégis közelebb viszik őt a lét szívéhez, mint bárkit. A „balflótás” (Marno János nevezte így József Attilát) így olyan médiummá válik, akinek a szemén és a mániás, itt-ott gyöngyszemeket görgető monológjain keresztül az olvasó kapcsolatba kerül a józan ésszel föl nem fogható, röviden (és tévesen) szólva „balkáninak” is nevezhető, „elesett” valóságdimenzióval, azzal a „vad tartománnyal”, amit Merleau-Ponty az észlelés és a gondolkodás által fölkínált eredendő világ- és öntapasztalatként vesz számba: ez az a „nagy, néma föld, mely nem enged el bennünket”.

A regény miliője konkrétan, precízen, utcanevekre lebontva jelenik meg. Újvidék, Szabadka, Belgrád, Temerin, Split, Budapest és Berlin utcái és terei bukkannak elő, s az olvasónak a regény végére érve az az érzése támad, hogy a tér vertikálisan épült fel, ámbár decentralizáltan, egy dél-kelet-közép-európai és balkáni talajra fölhúzott és beroskadt, sárba omló Bábel gyanánt. Fantasztikusan érdekes Danyi narratív térépítkezése, a névtelen főszereplő elrévedt, valahogy mégis pontos cikázásai, melyeket az író térképészetileg követ, és ez úton épp a totális elveszettséget sikerül ábrázolnia. Mintha Radnóti Miklós Nem tudhatom című 1944-es versének kettős térképzete – a távoli térkép és a meghitt, hazai tájkép – égett volna itt össze az otthonos otthontalanság (ir)reális térképzetébe. Éppen csak a horvát-szerb-bosnyák frontvonal az, ami nincs térképészetileg szituálva, mert az a főhős testébe íródott bele, a perisztaltikáját bontotta meg, és mindenhová magával viszi a frontot, a tüzet – persze ezt nem tudja megvizsgálni, s ha reflektál rá, az olyan, mint az ejakulálás vagy a lövés. A frontvonal a lelken, vagyis a szemen is keresztülvág; a szubjektum úgy hasadt, hogy erről nem tudhat. Nem következett be az, amit Radnóti óhajtott, hogy „a béke ujja” jelt írjon hazánkra, vagyis a föloldozás nem történt meg, ellenkezőleg.

A regény időkezelése is ilyen fantasztikus, az irrealitásba áthajló. A balkáni háború utáni évtizedben vagyunk, háborúból azonban gonoszul, szörnyszülöttként fordult ki a béke, hiszen az „áldozathozatal” értelmetlen volt, s a háborús bűnösök diadalmasan, busásan meggazdagodva kerültek ki a gyilkolás, megerőszakolás, lealázás poklából, tehát az erkölcsi világrend megsemmisült. A főhős, aki belekeveredett a háborúba, és maga is pusztított, a háború után is belekeveredik a mocskos ügyekbe, és a megtisztulási törekvései rendre kudarcba fulladnak, mert nem történhet másként, hiszen se lefelé, se felfelé, se jobbra, se balra nincs kiútja a megcsúfolt világból, melynek része, ahogy a mozaiklapokból kirakott, dekoratív szerb címerben is ott a keze munkája.

A megcsúfolás aktusairól Danyi a főhős néhány háborús emlékszilánkját kipiszkálva számol be trágárul és tárgyilagosan. Falvak fölégetéséről, asszonyok megerőszakolásáról és brutális öldöklésről szólnak az emlékkockák. Danyi annyira kimérten és pontosan helyezi el ezeket az elbeszélésben, hogy nem kell belőlük sok, és nem kellenek nagy szavak. A főszereplő narratív „diagnózisa”, az emésztési problémái, az elemi szükségleteinek, a vizelésnek, az ürítésnek, a bélműködésének a zavarai magának az emberi testnek a diszfunkcióit jelenítik meg úgy, hogy nincs az az olvasó, aki ezt a testet letagadhatná; éppen az obszcén testi burleszknek köszönhetően tesz szert univerzalitásra a balkáni háborús pusztítás szinekdochikus szimptomatikája. Légy bármily távol a horvátországi szerb Krajinától, Boszniától, Vukovártól vagy Splittől, a belekből, húsból, izmokból, csontokból álló tested révén osztozol azokban a bántalmakban, amelyek az ugyanebből a csillagporból, ásványi és vegyi anyagokból álló emberi testeket érték.

Az állati tetemek (kutya, ló, róka, őz) „elhelyezése” a regényben olyan mesteri, hogy ezek a dögök az emberi világot rajzolják körül. A döglött állatok ugyanolyan állapotban vannak, mint a halott emberek, és a regényben nincs olyan „humán” differencia, mely fölülírná ezt a részesedést a döglöttségből. És mivel a regényben a múlt, a jelen és a jövő az emberi kilátástalanság miatt összemosódik, így a test állapotába belefoglaltatik a múltbéli vagy a jelenbéli vagy az eljövendő tetem-állapot is. Ez fantasztikus lecke Danyi Zoltántól, hiszen arra az egyenlőségre és kölcsönös részesedésre figyelmeztet, mely sorsszerű. Még ha kísértetiesnek és elfogadhatatlannak tűnik is, a regény hatása egy olyan olvasói érzés lehet, miszerint a kínhalál és a csúf halál közösségbe foglalja a hóhért, az áldozatot, a nőt, a férfit, az embert és az állatot. Az élő test, vér komikus működési zavarait a pusztulásnak a jelenkori kultúrában megfellebbezhetetlen realitása váltja föl. A leírás tárgyilagossága, ami mintegy magától fordul burleszkbe (mint Kafkánál) és jelzésszerű obszcenitásba (mint Sziveri testverseiben), a halált/gyilkolást/pusztítást és pusztulást pátosz nélkül képes olvasóközelbe hozni, úgy tehát, hogy nem ad lehetőséget olyan humánus reakciókra, mint a sajnálás, vigasz, reménykedés, megbánás, viszont a gyomor- vagy torokszorító érzet (és nem érzelem) minimális adagját átadja. A hús univerzális poézise ez a prózában, beleértve a másik húsának a fölsértését és a tetemmé, döggé válást is. Eközben a hús szépséges pontjai is föltűnnek, így például abban a jelenetben, amelyben a szeretett nő, Celia meztelenül főzi a babot, egy-két szeretkezési jelenetben meg a tengerben fürdőző angol lányok klasszikus festői látványában, illetve ezekkel egyenrangúan, csak a fonákjáról, a szarás, hugyozás, fingás, hascsikarás, a férfi nemi szervvel való bajlódás jeleneteiben. A testi lét erotikusan izgatónak és szarkasztikusan komikusnak is fölfogható, az esztétikai-szenzuális vetület igen változatos, az egyetemes elemésztődés viszont már metafizikai minőség. Élet és halál közepette a testi erőszak (ami mindig a szexualitással és a falással-emésztéssel határos, vagy azzal szinte egy) ebben a prózában nem a balkáni háború fenoménje és kvalitása, hanem mindenkié. Bizonyos ponton a szép meg a rút között megszűnik a különbség, így a német juhászkutya friss, hóval belepett tetemének az ábrázolása a regény legszebb jelenete, a kutya agóniája a szinekdochéja a mindenkori emberi vagy állati meghalásnak.

A test gyönyöreinek, kínjainak és kimúlásának szaggatott, kiválóan ütemezett ábrázolásával együtt jár az erkölcsi diszfunkcióknak, bukásoknak és kiürüléseknek a leírása. A bemocskolás, az aljasság, a korrupció, a meglopás, az ölés, a verbális alázás, a meggyalázás, a testi és lelki prostitúció tárgyilagos, apró, már-már jelentéktelen (mert a narrációban jól eldolgozott) jelenetdarabkái szét vannak hintve a regényben, ámde a recepcióban erkölcsi pornográfiává állnak össze. Az amoralitás a regényvilágban nem bűnös, ahogy a pornográfia sem az, hanem természetes, s a háborúban, ahol az ilyesmi engedélyezett, csupán fölfokozódik, vulgarizálódik. A regényvilágban semmiféle ítélet alá nem esnek ezek a dolgok, ez nem is lehetséges, mert nem létezik erkölcsi univerzum, és törvény sincsen. A főhősnek csupán változékony, közönségesen kidumált véleményei vannak erről-arról-amarról, hol tiltakozik, hol megenged, máskor telitalálat egy-egy elgondolása, de nem lehet képes arra, hogy morált szabjon magának, másoknak. Hiszen még az anyagcseréje, az önszabályozása sem működik rendesen. Ezért az emésztési problémák ábrázolása a regényben egyúttal az erkölcsi problémák ábrázolásává válik. Az elbeszélő testábrázolása ugyanis nem naturalisztikus, hanem jeleket adó, parodisztikus, azaz reflektált, a túlzásokat mértékletesen adagoló. A szeleket eregetve működő testet a tehetetlen egzisztenciális kallódással egy szinten tárgyalja, pszichológiai paradox fázisok kompozícióját adván elő, és ezáltal emeli be egy olyan kulturális szférába, mely a barbarizmussal határos.

A kultúrát itt az etnicista mítoszok, szimbólumok és közhelyek habarcsa jelenti, nem más. Hogy ez a fajta nacionalizmus a pornográfiával egy szinten van és össze is keveredik vele, a pornográfia pedig az agresszió egyik vadhajtása, és fordítva, az elég szépen kirajzolódik A dögeltakarítóból. Az ebből a kultúrából való kiszakadás csupán a főszereplő komolytalan vágya és ábrándja marad, és ha valami visszatartja attól, hogy elmerüljön a mocsárban, akkor az a találkozás azzal a műalkotással, mely ezt a kultúrát tette tárgyává. Egy színházi előadásról van szó, a Turbo Paradisóról (ami egyébként factum, Urbán András szabadkai színi társulatának egyik emlékezetes darabja), mely katartikus esemény a főszereplő életében, és úgy látom, hogy ez a katarzis az, ami mégiscsak visszatartja attól, hogy mocskos szájú agresszorrá váljék, noha a küszöbét hágja ennek, például amikor nemzetileg baszik, rasszista vicceken csámcsog és átveszi a nemzeti sztereotípiákat. A fickó pszichoszomatikus érzékenysége és a művészi tükörkép, no meg a saját képzelőereje az, ami megmenti őt attól, hogy totális erkölcsi hulla legyen belőle.

Mi több, a szerencsétlen flótás a regény végére titkos művésszé változik abban az órában, amikor a spliti harangtorony tetején olyan víziója támad, amit ugyan az elbeszélő artikulál és fest le helyette, de az ő sértett lelkéből születik. Ez pedig a szülőföldjének, Bácskának az időtlen látomása szürkésfehér színekkel festve, melyek a hó, a hamu és a só színeit vegyítik, és a könnybe lábadt szemgolyó vizét meg az eső utáni, fűszeres, döglötthal-szagú levegőben úszó látvány közösségét jelenítik meg: a szubjektum és a világ zavartalan összegöngyölődését. A férfi e pillanatban transzcendál és fölülemelkedik mindenen, a maga módján meg is érti a létezését. A térkép szülőhazává változik, a szülőhaza a semmibe olvad. Ennek a transzcendenciának a hatására tudja nem sokkal később a bosszúszomjból és a féltékenységből a részvét vagy a megbocsájtás határára billenteni azt az érzését, ami akkor fogja el, amikor egy férfi, úgy képzeli, hogy a vízbe fúlt szerb riválisa földagadt lábát pillantja meg egy újságfotón. Talán nem interpretációs túlzás a kasztrációs komplexust látni ebben az utolsó epizódban, a félelem archetípusát, az agresszió és/vagy a szublimáció kiváltóját. A vérmes balkáni férfikultúrát végzi itt ki egyfajta dokumentumlátomás, amiként, bizony, a tény és hallucináció gyilkos ötvözete maga a háború is.

A precíz tények, pontos történetek meg a beléjük fúródó, köréjük fonódó látomások – hiszen „dögeltakarítók” nincsenek – szétválaszthatatlanságának az ábrázolása Danyi Zoltán regényének nagy erénye. A (poszt)háború útvesztője egyúttal a tudatalattié, amiként a test a front, ahol összeütközik ösztön és kultúra, mészárlás és humánrezgés. A műbéli Vajdaság (Ex-Jugoszlávia) így kiszabadul a nyomorgató provincializmusból és partikularizmusból, és egyetemes dimenzióra tesz szert.

Danyi Zoltán írásművészetébe bele van táplálva Sziveri János költészetének tragikomikus testképe és radikalizmusa, Végel László társadalomkritikai reflektáltsága, Tolnai Ottó esztétikai kifinomultsága. Ebben a szókimondó, durva prózában árnyalt hasonlatokkal és összetett metaforákkal lehet találkozásunk. Maga a cím is egy nagy metafora, mely fiktív történetekké kidolgozva, sok kitűnő képbe szétosztva a regény kanyargós vezérfonalát képezi. A „gyászmunka” is eszünkbe juthat róla, mely egy országra, kultúrára, egy utópiára, egy elhalt világra vonatkozik. Az állati tetemek, amelyeket Danyi leír, feledhetetlenek, és nincs az az emlékezetpolitika, mely manipulálhatná őket.

A regény egyik legszebb metaforikus képe a temerini dögemésztő ároké, amelybe a főhős kis híján belepottyan. Egy ilyen árok választja el azokat – vízválasztó gyanánt –, akik hajlandók szembenézni a huszadik századi veszteségtörténetekkel, és akik nem. A balflótásról, aki tisztogatni próbálja magát kint a határban az árok partján, Danyi Zoltán azt írja, hogy „mintha egy iszapba mártott ággal akarna írni valamit a nadrágjára”. Remek hasonlat, ironikus és biblikus; lám, a vajdasági sárral írott szavak maradandók lehetnek.

Radics Viktória

Elolvasom
Van bennünk rózsa
Szerző

VAN BENNÜNK RÓZSA

A Margó Fesztiválon mutatták be Danyi Zoltán A rózsákról című regényét (Magvető Kiadó, 2021)

A dögeltakarító szerzőjének új könyvében minden út a rózsához vezet: ezen a motívumon keresztül beszél a regény a délszláv háború okozta traumákról, az emberi sebezhetőségről, a hétköznapi rutinokról és a túlélésről is. Október 15-én a Margó Fesztivál Világirodalmi színpadán Veiszer Alinda kérdezte Danyi Zoltánt a kötetről, részleteket pedig Porogi Ádám előadásában hallhattunk.

A könyvbemutató felolvasással kezdődött. Az elhangzott szövegből megtudhattuk, hogy a háború előtt még ezrével nyíltak a rózsák, erősek és gyönyörűek voltak, azonban később a viharok, az égető nap és a rovarok foltokat, sebeket hagytak rajtuk, így egy idő után nem kellettek már senkinek. A háború előrehaladtával viszont még a megszúrt, megszaggatott rózsa is értékes lett az emberek számára.  A részlet alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az egész kötetet átszövi a délszláv válság tapasztalata, Alinda első kérdése mégis az volt, hogy hogyan lehet erre a regényre gyógyulástörténetként tekinteni. Szerinte a rózsatermesztő főhős saját magát próbálja kihúzni abból a testi-lelki sérült állapotból, amibe a traumái taszították, és ehhez a folyamathoz nyújt számára segítséget a rózsák gondozása. Danyi Zoltán kihangsúlyozta, hogy nem szeretné értelmezni a főhősét, hiszen ő sem ismeri teljes egészében, éppen ezért igyekszik csökkenteni a saját autoritását, és minden lehetséges olvasat előtt nyitva hagyni a kaput. Annyit elárult viszont, hogy valóban nem az volt a célja, hogy háborús regényt írjon, a hangsúly inkább a gondolkodáson, a főhős lelkében lejátszódó folyamatokon volt. Nap mint nap a rózsákat gondozni kemény fizikai erőfeszítés, azonban egyúttal meditációs aktus is, szinte ima.

Danyi szerint, ha a rózsakertész mindent beleadva dolgozik, ha harcba száll a virággal, akkor is, ha az megsebzi, akkor a rózsák végül visszaadják a beléjük fektetett munkát.

Veiszer Alinda a továbbiakban a regény elbeszélésmódjára tért át, és arra volt kíváncsi, hogy hogyan találta meg a szerző a megfelelő hangot, hogy miért választotta a repetitív, szinte élőbeszédszerű elbeszélést a lineáris cselekményvezetés helyett. Danyi elmondta, hogy nem szereti megkonstruálni a regényeit, inkább keresi a formát, és hagyja, hogy az magától rajzolódjon ki. Nem értelmezni szeretett volna, csupán egy élő gondolkodási folyamatot ábrázolni. Látni akart, és megmutatni, amit lát. Úgy állt neki a könyv megírásának, hogy a rózsákról szeretne beszélni, azonban személyes érintettségéből fakadóan a téma túl közelinek bizonyult, a rózsák mindig erősebbek voltak nála. Hatszor kezdte újra a regényt, mígnem improvizálni kezdett, és megtalálta azt a távlatot és azt a hangot, ami lehetővé tette, hogy a történet megszülethessen. A fizikai munka aktusa újra és újra visszatért az elbeszélésben, ezen keresztül tudott közeledni a rózsákhoz, majd lassan felvenni a többi, előzőleg eldobott történetszálat is. Ezeket azonban össze kellett valahogy fűznie. Ekkor rajzolni kezdett, és az egyes szálak körívekként és párhuzamokként jelentek meg a papíron, egészen úgy, mintha egy rózsa szirmai lennének. Talán valóban minden a rózsából indul ki, ami ebben a regényben nemcsak téma, hanem forma, illat, ellenség, megmentő és még sok minden más is.

Veiszer Alinda ezek után feltette azt a kérdést, ami egészen biztosan a hallgatóság fejében is megfogalmazódott a beszélgetés során: hogy pontosan mi a rózsa a szerző életében. A válasz a lehető legtömörebb volt, de az elhangzottak alapján már nem is bizonyult annyira meglepőnek. Minden. Mivel az író maga is a rózsák között nőtt fel, gyerekkorától fogva az élete része volt a gondozásuk is. Eleinte a rózsa még nagyobb volt, mint ő, ma pedig le kell hajolnia, ha körülötte dolgozik, de egy valami nem változott: a rózsatermesztő harcol a rózsával, izzad, véres és koszos lesz, de mindig imádja ezt a küzdelmet.

A beszélgetés végéhez közeledve ismét felolvasás következett. A megelevenedett jelenetben az apa kávét főz, az asszonyok barna és kék madarakként dolgoznak a rózsák között, a főhős pedig fagylaltot vásárol nekik a boltban. Közel sem ennyire idilli azonban a kép, hiszen a sorok között ott vannak a férfi kényszerességei, sérelmei is. Ezzel kapcsolatban Veiszer a regényben megjelenő traumákhoz tért vissza, és arra volt kíváncsi, hogy hogyan szakítják meg az átélt fájdalmak az életet, és hogy talpra lehet-e ezekből állni.

Danyi szerint éppen ez a regény alapkérdése: hogy mennyire felszabdalható egy élet úgy, hogy az még élet maradjon. A rózsát is sokszor megmetszik, de amíg él, újra és újra erőre kap. Bennünk is van rózsa, de döntés kérdése is, hogy mennyit bírunk el, hogy képesek vagyunk-e az életet választani.

A regény az egyéni sebek mellett foglalkozik más aktuális és fontos témákkal is: a vajdasági magyar identitással kapcsolatban például súlyos állításokat fogalmaz meg, és nem riad vissza a társadalomkritikától sem. Az író szerint a határon átívelő kapcsolatteremtési törekvések mindig célt tévesztenek, mert nem ismerik el, hogy a két különböző oldalon élő magyaroknak nem kell ugyanolyannak lenniük, hogy az identitásuknak külön-külön is értéke van, és a találkozás csak ennek elfogadásával valósulhat meg.

Zárásként ezúttal Veiszer Alinda olvasott fel egy részletet, amiben a főhős kimondja, hogy nemcsak magának, hanem másoknak is okozott sebeket, többek között gyermekének a meg nem születés sebét. A szövegbe ismét beszivárog a háború, amikor a férfi nem képes felszállni a vonatra. A szerző szerint, ha valami aktivizálja az emlékeket, az átélt pillanatok egyszerre jelenidejűvé válnak, és a mindennapi cselekvések útjába állnak. Elmondta, hogy a háború óta az érintett területeken nincsenek állomások, így az emberek nem tudnak megérkezni, és ezáltal továbbindulni sem. Pedig mindenekelőtt el kellene jutniuk odáig, hogy ki tudják mondani, vesztettek. Ez is egy állomás, enélkül nincs feloldozás sem.

A regény zárása egyben a beszélgetés végszava is lett: „Meg kell érkezni, és aztán menni kell tovább.”

Elolvasom

RÓZSAREGÉNY

Danyi Zoltán: A rózsákról | Deczki Sarolta kritikája

Intimebb, érzelmesebb, elégikusabb művel jelentkezett Danyi Zoltán a nagy feltűnést keltő első regénye után. A délszláv háború itt is jelen van, még ha nem is olyan direkt módon, ám a vallomásszerű, szétáradó könyv megváltást hozó gyógyulástörténetként is olvasható. A rózsákról méltán került októberi toplistánk első helyére.

Versekkel, prózaversekkel kezdte a pályáját Danyi Zoltán, gondosan kimunkált, szűkszavú, meditatív versekkel. Négy kötete jelent meg: Átcsúszik kékbe (2003), Gyümölcsversek (2006), Hullámok után a tó sima tükre (2021) és a Több fehér (2012). Állapotokat írnak le, finom rezdüléseket, miközben a történetmesélés nehézségeivel viaskodnak: „hogyan is lehetne elbeszélni…” (Flying musicians).

Ezek a jegyek Danyi prózájában is megjelennek: az elbeszélhetőséggel való küzdelem, küszködés, a nyelv líraisága, ritmikussága. Ahogyan egy interjúban mondja, melyben A dögeltakarítóról kérdezték: „Amíg ezt a könyvet írtam, sokszor azért imádkoztam, hogy nehogy irodalom legyen ez is. Végül persze mégse lehetett más, mint irodalom, egy regény a sok közül, de számomra nem csak az, mert bennem mégiscsak ez a munka zárta le a háborút – mert a háború nem akkor fejeződik be, amikor abbahagyják az erőszakot, hanem akkor, amikor el tudjuk temetni a halottakat, és amikor meg tudunk bocsátani a gyilkosoknak.”

A regény nagy feltűnést keltett, nemcsak itthon, hanem a német nyelvű kiadásról is számos recenzió született. A Neue Zürcher Zeitung kritikusa szerint a regény egyszerre zavarba ejtő és mámorító. Zavarba ejtő a hős mélységes traumatizáltsága miatt, de mámorító a nyelve, a Thomas Bernhardra emlékeztető zeneisége miatt (melyet Terézia Mora fordításában vehetett kézbe a német olvasó).

Azért is érdemes mindezt előre bocsátani, mert az új regény, A rózsákról, szerves folytatása Danyi eddigi pályájának, akár líráját, akár prózáját tekintjük. Kontemplatív, lassú sodrású, repetitív, ritmikus szöveg, amelyben – A dögeltakarítóhoz hasonlóan – megjelennek a háború okozta traumák testi tünetei, az ezekkel való viaskodás, és persze az „elbeszélés nehézségei” is.

Az író a bemutatón úgy jellemezte az alkotás folyamatát, hogy nem volt választása, meg kellett írnia a rózsákat, és „egy idő után azt vette észre, hogy a rózsát rajzolja, és a rózsa a regény formája lett”.

Ahogyan a szirmok simulnak egymásra, úgy strukturálódik a szöveg és az emlékezet. És az élet, a tenger, a tengerparti homokföveny. Ahogyan olvashatjuk: „a rózsákból indul ki, a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden”.

A regény vallomásszerű, egyes szám első személyű, a narrátor többször utal is rá, hogy most végre beszélnie kell, számot kell vetnie magával, ráadásul „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom”. A mondás, a dolgok átgondolása, a rajtuk való tépelődés terápiás jellegű. Egyszerre megy végbe a test, a lélek és a szellem gyógyulása, megszabadulása a rossztól, a betegségektől. A test is beteg: a főhős péniszét többször is műteni kellett, és ez rányomja a bélyegét a kapcsolatára is.

A lélek betegségének egyik oka a háború, de lassan kiderül, hogy a főhős ezen túl is általános dezorientációs válságban van, ami mentális állapotára is rányomja a bélyegét, és kényszercselekvésekben manifesztálódik. Mintha valahonnan utasításokat kapna, hogy az adott pillanatban éppen mit kell csinálnia ahhoz, hogy valami nagy bajt elkerüljön: „mikor a Dragstor elé értem, és felnéztem a városháza órájára, akkor azt láttam, hogy tizenegy óra múlt hét perccel, és a fejemben egyből megjelent a szabály, hogy ha nem akarom, hogy bajok legyenek, akkor délig a Dragstor előtt kell maradnom…” Továbbá kényszeresen figyeli a számokat, van egy belső rendszere, hogy melyik jelent jót és melyik rosszat, vagy éppen folyton meg kell számolnia dolgokat.

Több komponense van tehát a romlásnak, és mindehhez hozzájárul, hogy az anya a háború kitörésekor elhagyta a családot, hazaköltözött Magyarországra. A főhősnek az apával nincs jó kapcsolata, afféle szigorú, sőt, rideg apa, aki elégedetlen a fiával, mert szerinte semmit sem ér a munkája, és egyébként sem vitte semmire: sem felesége, sem gyereke, sem rendes munkája, életcélja. Idővel a feleségként emlegetett barátnő is elhagyja, és visszamegy Franciaországba. Ennek csak egyik oka a kapcsolat tönkremenése, a másik az, hogy szerinte „ebben az országban nem lehet megmaradni, ez az ország még mindig bűzlik a halottaktól”. Kiderül, hogy a férfi szerette volna valóban elvenni a nőt feleségül, de közben tisztában volt vele, hogy ő maga képtelen arra, hogy úgy éljen, mint mások: gyerekeik legyenek, rendes munkája és egzisztenciája. Az azonban nem világos, hogy a férfi miért hagy ott minden, a nőnél tett látogatás után kétezer dinárt, hiszen ez arra utal, hogy valójában pénzen vett magának szerelmet.

A válság tehát teljes körű: csődbe ment a kapcsolat, egészségügyi problémák, lelki traumák és mentális gondok sodorják a kétségbeesés szélére a főhőst.

A bemutatón hangzott el a beszélgetőtárstól, Weiszer Alindától, hogy a regény „gyógyulástörténet” lenne, mely meghatározásnak kifejezetten örült a szerző, mert így elkerülheti a háborús irodalom címkéjét. Pedig a háború ebben a könyvben is jelen van, még ha nem is olyan direkt módon, mint A dögeltakarítóban.

A gyógyulás, vagy legalább annak a lehetősége, ígérete egy külföldi út során következik be. A főhős egy barátja meghívására Brüsszelbe utazik, és a városban bolyongva tépelődik. A barátja főnöke felajánlja neki a lakását Ostendében, hogy nyugodtan maradjon ott két hetet, és ez idő alatt kerülnek végre helyükre a dolgok, ahogyan a tenger fodrozódását figyeli. „Ezzel pedig minden egyben volt, a háború, a rózsák, a feleségem és a betegségem, és megértettem azt is, amit eddig nem értettem, úgyhogy minden egyben volt, most már minden szirom megvolt, és ki tudtam volna rakni a rózsát, úgy tűnt, hogy összerakhatom végre a fontos felismerések rózsáját. Vagyis magamat, éppenséggel csak saját magamat rakhatom össze, gondoltam. Nincs rendes munkám, nincs feleségem, nincs gyerekem, semmi nem lett belőlem. Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját.”

Vagyis minden értelmet nyer a végére, sőt a főhős a saját életén túlmutató távlatokra nyer rálátást. A kelet- és a nyugat-európai életmód, világ eleinte furcsa és feszélyező számára, ám Brüsszel főterén a házakon mintha vért látna, a gyarmatosítók által megöltek vérét, és ettől kezd megszűnni az idegenségérzete.

Olyan országból jött, ahol nemrégiben még háború dúlt, és ennek nyomai nemcsak az ő testében és lelkében vannak még jelen, hanem mindenkiében.

A nyugati világban is akkor tudja magát otthonosan érezni, amikor meglátja a háború nyomait. Mert akkor is jelen van, ha éppen az adott helyen nincs háború, hiszen valahol a világban biztosan dúl egy fegyveres konfliktus: „nekünk egy ideje már mindig és mindenhol, lent és fent, előttünk és mögöttünk háború van, melyet legfeljebb rövid fegyverszünetek tagolnak”. Ennek megfelelően a világ folyton tele menekültekkel, mindenki menekült.

Az utazás tehát belső utazássá is válik, amelynek során a főhős számára letisztulnak életének nagy kérdései. Megszűnik a kényszer, hogy számoljon, szabályokat kövessen, és elfogadja, hogy az ő élete ilyen szaggatott, és hogy az apja szemével nézve valóban nem jutott semmire. A külső és a belső út végére leülepednek, és amennyire egyáltalán lehetséges, helyükre kerülnek a dolgok. De éppen ezért kezdhet el az olvasó gyanakodni. A regény utolsó részében, nagyjából a négyszázadik oldaltól ugyanis egymást követik a megvilágosodások, belátások, nem egyszer szentenciaszerű megfogalmazások, mint például ez: „mindannyian menekültek vagyunk, nemcsak mi ketten, akiknek a szülőhazája tényleg elveszett, és nemcsak az újabb menekültek, akik jelenleg éppen Szíriából érkeznek, hanem a magyarok is, a magyarországi magyarok, hiszen Magyarország sincs már…”

Persze a rózsa összeáll, egymásra simulnak a szirmok, csak az olvasónak az lehet a benyomása, hogy ez a rózsa mesterségesen előállított hibrid, nem pedig a főhős által sokkal jobban kedvelt vadrózsa.

A dögeltakarító sokkal takarékosabban bánt az effajta belátásokkal. A rózsákról intimebb, érzelmesebb, elégikusabb az előző regénynél, és sokkal szétáradóbb, repetitívebb szövegvilág, amely végül egy nemes rózsa formájába rendeződik. De nemcsak forma a rózsa, hanem a főhős számára az élet, a gyógyulás, a szerelem és a szabadság is.

 

DANYI ZOLTÁN legutóbbi művei: A dögeltakarító; Több fehér; Hullámok után a tó sima tükre.

Elolvasom
A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat

A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat

Van egy rózsákkal beborított világ, amit a háború sem tudott tönkretenni. Ebben a vajdasági világban a rózsa nem csupán a szépséget jelenti, hanem a mindennapok harcait, a családtörténetet és a túlélést is. Hogyan ismerjük fel a bezárkózást saját, örökölt történetünkbe, hogyan szabadíthatjuk fel ez alól magunkat? Danyi Zoltán megírta az év legszebb és leginkább embert próbáló regényét, amiről sokan le fogják írni, hogy olyan, mint egy rózsa: kívülről gyönyörű, de ahogy a szirmokon túl nézünk, úgy vesszük észre, milyen titkokat rejt. A rózsákról a hét könyve, ami után soha többet nem fogunk ugyanazzal a lendülettel rózsát vásárolni.

A könyvborítón Gerhard Richter képzőművész 1991-ben készült olajfestményén egy csokor rózsa látható, vázában. Vagy egy robbanás, mert valamiért ezt is megidézi. A Magyar Nemzeti Galériában a Richter-kiállításon az nyűgözött le, ahogy a hétköznapi témát összezavarja az alkotó: az újságképeket elmossa, a portrékat elhomályosítja, hogy új jelentésárnyalatokat fedjen fel. A rózsa nagy hagyománnyal rendelkező szimbólum, amit Danyi nem játékba hoz a szövegében, hanem ciklikus rendszerként, narratívaként kezd el használni. A rózsatermesztést egy regény középpontjába emelni már önmagában nagyszerű ötlet, viszont ezen túlmutatni, hogy a rózsa ökoszisztémaként, mindent domináló létezőként is működik még különlegesebbé teszi a szöveget: a rózsa úgy keretezi az emberi életet, sőt egy család történetét, hogy egy pár fejezet után 

a rózsában nem a szépséget, hanem valami önmagán túlmutató, ijesztő organizmust érzékelek.

a rózsában nem a szépséget, hanem valami önmagán túlmutató, ijesztő organizmust érzékelek.

 A rózsa mint kötelezettség

A regény címe (A rózsákról) picit sem túlzó, Danyi Zoltán nagyregénye tényleg a rózsákról szól, amennyiben a rózsák alatt nemcsak egy igazán szép, ám rendkívül sok munkát igénylő virágot, hanem családot, háborút, kereteket is érthetünk. Vagyis mindent. Például az apát is, aki a rózsákkal nemcsak megélhetést és hagyományt adna át fiának, hanem vele egy életet is. Még pontosabban az apa a saját életét hagyományozná át a fiára, az elbeszélőre, aki nemcsak a háború és a rózsák, hanem az apa kötöttsége alól is szabadulni akar. 

“A rózsák nekem addigra ugyanis mást jelentettek, már nem a kötöttséget, nem az elvárást, nem a kötelezettséget jelentették, hogy folytatnom kell, amit apám elkezdett, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor igy is mondhatom, hogy abban az időben a rózsák már nem azt jelentették számomra, hogy nekem is úgy kellene élnem, és ugyanazokat a dolgokat kellene tennem, mint amiket a többiek tesznek, azok a többiek, akikről úgy képzeltem, hogy nem a saját életüket élik, hanem mások életét másolják, és ezért úgy élnek, mint ahogy mindenki más” (286. old.)

A körülményeket a háború alakította

A kilenc fejezetből álló regény látszólag egyszerűen indul, az E/1. személyű elbeszélő az ablaknál áll, várja, hogy lemenjen a nap, “mert ez volt a szabály, és ha nem akartam, hogy bajok legyenek, akkor meg kellett várnom, hogy lemenjen”. A Vajdaságban, Palicson élő főszereplő apja rózsatermesztő, de ő maga is mindent tud a rózsákról, a fajtákról, a metszésről és a kereskedelemről is, de fuvarozóként dolgozik.

Az első fejezetekben egy Forrest Gump-szerű alakot ismerünk meg, aki nem a bonbonok, hanem a rózsák miatt kezd mesélni, nehezen, mert ez a regény is az elbeszélhetőség nehézségeit állítja a középpontba, bravúrosan:

kedves és kényszeres alak, akinek megfigyelései és mondatai önmagukba fordulnak vissza. Nemcsak a kereszteket, hanem mindent számol az elbeszélő, mert ő a saját valóságát szeretné megragadni, és ezt a valóságot a délszláv háború brutalitása, embertelensége és veszélyérzete alakította ki. 

Danyi A dögeltakarító című regényében már bevezette az olvasóit a háború realitásába, és bár mondhatnánk azt, hogy ezt a témát folytatja, de akkor nem mondanánk igazat. A háború A rózsákról című regényben is megjelenik a háttérben (“Mégse foghatom a háborúra, mindent a háborúra fogni túl egyszerű volna”, 355. old.), viszont keretrendszerként, sőt kultúraként is, ami beépül a családtörténetbe, a nyelvbe, az érzékelésbe és a valóságtapasztalásba. Szóval ez nem háborús regény, hanem gyógyulás- vagy szabadulástörténet, amely általános, közös tapasztalatként, nem extremitásként kezeli a háborút. 

Képzeljünk el egy hatalmas rózsamezőt, ami beborítja a látóhatárunkat. Ezt a csodálatos, színes képet kezdi el Danyi szirmonként lebontani: a rózsákkal rengeteget kell foglalkozni, igazi fizikai munka, sőt harc, ahogy a virágokkal küzd az apa, aki főiskolára küldené a gyerekét, hogy jobb sorsa legyen, elintézi, hogy katonának se hívják be, miközben újra és újra megerősödik, hogy a rózsa nem szimbólum, hanem megélhetés, áru. A regényben a teljes értékláncot megismerjük, így azt is, milyen kiszolgáltatottá válik a háború miatt a kereskedő, aki olasz vagy holland vevőknek akarja eladni az áruját, és hogy ebből a szempontból a kapitalizmus is elnyomás, csak a pénz eszközével: “a körülményeket pedig tulajdonképpen a háború alakította ki, és hogyha megint itt tartok, ha megint a nyavalyás háborúról beszélek, akkor azzal kell folytatnom, hogy ezek az úgynevezett vevők a háború alatt újra és újra átverték az apámat” (268. old.).

A farok mint érzékelés

Danyi regényének az elbeszélőn és a rózsákon kívül még egy harmadik főszereplője is van, a főszereplő farka, amely duzzadáskor szétfeszíti a varratokat, ami a vágyat is fizikai fájdalomként jeleníti meg, és amelyről legalább annyi szó esik, mint a rózsákról. Miközben Bartók Imre Lovak a folyóban című regényének főszereplője az autofellációban találja meg kényszeres örömét, addig Danyinál részletesen (mondom még egyszer: részletesen!) megismerjük a húgycsődaganat tüneteit, a műtét lépéseit, a gyógyulás útját. Ha az olvasásban az örömöt keressük, akkor ezekben a farok- és betegségleírásokban egyáltalán nem fogjuk megtalálni, viszont a regény koncepciója szempontjából érthető a szerepe.

A rózsák és a farok együtt változnak, de egyik a másik nélkül nem elbeszélhető. A rózsa olyan erős költői kép, hogy mindenre ráolvasható, mindent meghatároz, már-már mágikus világot hoz létre, míg a farokról írt részek annyira testiek, hogy például az ötödik fejezet (kórház, műtét) elolvasása megviselt. Danyi mondatai túl jók ahhoz, hogy átlapozzuk ezeket a részeket, nem öncélúak ezek a leírások, hanem a karaktert és a történetet is építik. Ha az olvasó tisztában van Nádas Péter ide vonatkozó szövegrészleteivel, vagy találkozott Barnás Ferenc urológiai regényindításával, akkor se bízza el magát: Danyi azt a bravúrt hajtja végre, hogy a narrációban képes egybeírni a szinte világértelmezéssé összeálló rózsa-metaforát és a brutálisan testi érzékelést. 

Mitől különleges ez? Hogy valójában nem a rózsa lesz a regényt meghatározó metafora, hanem a farok. 

A rózsa az a realitás, ami az elbeszélő hagyománya és jelene, a nyelv, a levegő, a háttér, ezzel szemben a farok súlyos megbetegedése árnyaltan beszél arról a társadalomról, amit férfiak, vágyak, a győzni akarás és az ezekből következő erőszakos érzések uralnak.

A délszláv háború súlyos európai trauma, aminek egyfajta gyógyulástörténetét meséli el Danyi.

Mintha nem egy parkban sétálnánk

Az elbeszélő a felesége házáról kezd el mesélni, amikor az emlékezés mint munka kérdésköre megjelenik: “néhány dolgot már elmondtam, de aránylag messze vagyok még attól, hogy mindent elmondjak, mivel úgy tűnik, hogy még van valami, amit nem tudok, csak nehezen tudok ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem” (139. old.). Az ő személyes elbeszélése pedig nem tét nélküli, mert történetének részletes elbeszélése nem beszámoló vagy összefoglaló, hanem nyomozás, amennyiben minden visszaemlékezésnek nemcsak az emlékek felvillantása a célja, hanem az emléknyomok felfejtése, az ezek megértéséből fakadó narratíva létrehozása. 

Az elbeszélésben a tudatfolyam rövidebb, hosszabb mondatai áramlanak, együtt megyünk végig az elbeszélővel a nyomok dekódolásán. A mondatok ritmusai egészen magával ragadóak. Nemcsak azért, mert az elbeszélő is reflektál arra, hogy mi a benne katatón kattogó kérdések ritmusa, de azt is megvilágítja, hogy “mindennek ritmusa volt, mintha nem egy parkban sétálnék, hanem egy zenei darabban”. (315. old.)

Amíg az apa egy elég konkrétan megírt alak, addig a feleség teljesen bizonytalan figura. Kezdjük ott, hogy nem is az elbeszélő felesége, de mégis a szövegben “feleségem”-nek hívja, máshol laknak, és bár a közösülések után együtt alszanak, a férfi mindig pénzt hagy a nőnél, amikor elmegy. Kapcsolatról a szöveg alapján nehéz beszélni, de ennél nyilván fontosabb, hogy az elbeszélő ezt kapcsolatnak éli meg, sőt miatta Franciaországot is célba veszi.

Ahogy nyílik a rózsa

A regény dramaturgiája nagyszerű és kegyetlen: a monológ ügyesen szippantja be az olvasót, könnyen azonosulhatunk az elbeszélővel, akinek kényszeressége szerethető, a farokproblémát lassan, szinte óvatosan vezeti be Danyi, miközben úgy épül fel a regény világa, mintha a rózsamezőből rózsánként ismernénk meg a részleteket. 

A fordulópont az ötödik fejezetben következik be, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor filmnézéskor a szemed elé kapod a kezed, és látszólag mindent megteszel, hogy eltakard a látványt, mégis csalsz, lesel. Az ötödik fejezetet nem akarod végigolvasni, mert nem vagy kíváncsi a húgycső-műtétre, de ez a tapasztalat szükséges ahhoz, hogy utána a regény, mint egy rózsa, kinyíljon. Ugyanis innentől vesz az elbeszélői hang is fordulatot, a kényszeresség háttérbe szorul, az önmagába zárkózó elbeszélő nemcsak saját történeteit nyitja meg, de ő maga is előbb Brüsszelbe, majd Franciaországba menne (a felesége után). 

A regény egyik legszebb része, amikor Brüsszelben a gyarmatosítók erőszaka felől kezdi megérteni, hogy az ő délszláv traumája is meghaladható, mert az erőszak mindenhol jelen van: “a belgák minden második évben hatalmas virágszőnyeget készítenek ezen a téren, és most könnyebb volt elképzelni őket, így már illettek hozzá, tökéletesen illettek ehhez a térhez, ahol úgy láttam, hogy a csipkékkel díszített házak foltosak, maszatosak a vértől, a feketék vérétől, akik a gyarmatokon aranyat és gyémántot és kobaltot bányásztak a belgáknak, és az úgynevezett túlkapásokról, vagyis az erőltetett munkától úgy hullottak, mint a legyek. (...) 

fokozatosan egymásra rétegződtek bennem, és már minden vagy majdnem minden egyben volt, a vér és a vágott virágok, az arany és a háború, a rózsák és a gyarmatok és a pisilő kisfiú, de mégse tudtam ezeket a dolgokat elmondani a barátomnak

(344-345. old.)".

Összességében egy csodálatos regény lett A rózsákról, ami egyszerre fantasztikus és helyenként nehéz olvasmány, de nagy erővel meséli el egy háborús időszak utáni talpraállás nehéz történetét. Ahogy az elbeszélő a nehéz, komoly dolgokról mindig a rózsák között gondolkodik, úgy ez a regény is a legkomolyabb kérdéseket ebben a nagy rózsahalomban próbálja megválaszolni.

 

Elolvasom
Sziszüphosz rózsái
Szerző

Sziszüphosz rózsái

Hogy a rózsakertészethez szenvedély, megszállottság kell, azt már Tompa Andrea Omertájából is tudhatjuk. Az Omerta kolozsvári rózsanemesítője még nemtelen politikai alkukra is hajlandó azért, hogy újabb és újabb rózsafajtákat hozhasson létre. Danyi Zoltán virágtermesztőinek A rózsákról című regényben már sziszüphoszi elszántságra van szükségük, hogy vadrózsába oltott rózsatöveiket kinevelni és értékesíteni tudják. Ők, apa és fia az exjugoszláv Vajdaságban (feltehetően Zentán) kertészkednek, ám a délszláv háború és az azt követő kaotikus világ – lassan, de biztosan – öncélúvá teszi erőfeszítéseiket.

A Danyi-regény azonban nemcsak erről a konkrét rózsatermesztésről szól, és nem is csak konkrét rózsákról. Mindkettő általánosabb értelművé is válik, létfilozófiai jelentések hordozójává a szövegvilágban, ugyanis a főhős – a regény elbeszélője – a maga traumatikus életéről gondolkodva újra és újra hasonlóságokat fedez fel a rózsák és saját élete, a rózsák és a világ jelenségei, illetve a rózsatermesztés és a világ működése közt. Allegorikusan vagy metaforikusan értelmezi az általa leginkább ismert és szeretett dolgokat, s bízik abban, hogy az analógiák hozzásegíthetik a maga sorsának megértéséhez és elfogadásához. Mert a könyvszöveg az elbeszélő explicit célja szerint valamiféle „számadás, jelentés, összefoglalás” (120.). Látszólag csupán egy válságos időszak – a 2014–15-ös évek – összegzése, ám a választott módszer – az adott életszakasz eseményeinek, szorongásainak és asszociációinak a pontos lejegyzése (a tudatfolyam rögzítésére tett kísérlet) következtében az elbeszélő egész élete mérlegelésre kerül. Mert az asszociációk egy része a múltba vezet. Először egy huszon-egynéhány évvel korábbi állapotba, az első háborús évek idegenségérzetébe, később pedig a gyerekkor fájdalmaihoz. Mind a közelmúlt, mind a távoli múltak felidézése bűntudattal jár; olyanfajta bűn nélküli bűntudattal, amely akkor alakul ki egy érzékeny és önbírálatra hajlamos emberben, ha sorsa szerencsétlenül alakul. Így lesz A rózsákról számvetése „gyónás”, sőt „büntetés” is, hisz a vallomást tevőnek újra át kell élnie megalázó, szorongató élethelyzeteit (154.).

A regény fő cselekményidejében egy feltételezett daganat okozza az én-elbeszélő szorongásait, emiatt mintha a pénisze elvesztésétől is tartana. (Az ambiciózus sebész metélési/késelési szenvedélyét látva utólag jogosultnak is érezzük a félelmeit. „Szerencsére” a vehemens főorvos csak a húgyvezetéket silányította el, s azután a szövettanból már ki is derült: tumor nincs, vírus okozhatta a hímvessző foltjait, sebeit és fájdalmait. Csak közben félelmekben telt egy teljes év.) Kasztrálási iszonyáról a főszereplő nem beszél senkinek, barátnőjének is csak a tüneteiről, apjának pedig ezekről sem. Ugyanaz történik vele, ami korábban, a háború elején. Figyelemelterelésül, a bajok kibeszélése helyett (mert talán nincs is kinek) kényszercselekvésekbe menekül: számolásokba, kószálásokba, nevek, szavak, mondatok ismétlésébe. Igazán hatékony védekezésnek azonban a rózsákkal végzett fizikai munka bizonyul: „A rózsákat akkor szerettem meg, amikor a bőrgyógyászaton azt mondták, hogy a farkamon egy tumor van.” (39.) Ekkor – apja számára is váratlanul – az én-elbeszélő visszatér a korábban meggyűlölt rózsaföldre, hogy újra azt csinálja, amit gyerekként és ifjúként.

Mert az ismétlődő régi munkák, az apjától ellesett mozdulatok biztonságot adnak, a rózsák látványa megnyugtatja, a természet körforgásának közvetlen megtapasztalása pedig olyan, mintha ő is bevonódna újra az élet áramlásába, melyet a szorongások elgátoltak. Más kérdés, hogy egy-egy furcsa látvány, egy-egy rádiós hír bármikor visszaránthatja a holtpontra: például az út menti keresztek csonkolt testű pléh Krisztusaiba vagy egy nő eltűnésébe (a háborús emlékek darabolásai nyomán) baljós előjeleket vetít. A bajok megelőzésére szabályokat alkot magának. Ezek közül a legsúlyosabb a hallgatási fogadalom (az omerta). Ezúttal csak hét napra rója ki magára, de a háború kezdetén – anyja Magyarországra menekülésekor – döntésképtelenségében, hogy ő is kövesse-e, fél évig se szólalt meg. Most azt nem tudja eldönteni, hogy a szerelmének (akit egyébként önáltatón a feleségének nevez) megkérje-e a kezét. Hallgatásával azonban nem elodázza a döntést, hanem végleg ellehetetleníti kapcsolatukat. A némasági fogadalomnál kedvesebb szabálynak tűnik a naplemente végignézésének kötelezettsége, a természet folytonos alakulásának, a dolgok egymásba áttűnésének a megfigyelése. Egy ilyen megfigyelési penzummal indul a regény, igaz, itt épp a folytonosság megszakadása lesz a nyugtalanító, merthogy a nap előbb tűnik el egy kékeslilás foltban, minthogy lemenne. (Tekintsük sorsmetaforának?) A záró szakaszban szintén lesz hasonló jelenet, de az már szabad és elmélyült figyelmű lesz, minden kényszertől mentes, időtlen pillanat. Az elbeszélő Oostendében a tengerparton fog állni, a hullámok ki-kicsapnak, és az ütemesen elsimuló vízben időnként meglátja az arcát is a homok fölött: „néztem, ahogy az arcom megjelenik a vízben, néztem, ahogy eltűnik a homokban, és hogyha lett volna rá lehetőségem, hogy válasszak, akkor azt választottam volna, hogy ne legyen más, többé ne legyen semmi más, csak a víz és a homok és a rózsák” (439.).

Oostende, Brüsszel – egy húsz évvel korábbi barát meglátogatása. A regény utolsó harmadában kerül leírásra ez az utazás. Elég váratlanul éri az olvasót, főleg, ha az utazás kedvező kimenetelére, a karakter magára találására tekint. Mert a hős a lehető legcsüggesztőbb helyzetben, a mélypontról rugaszkodik el, mikor elutazik, ezt megelőzően veszteséget veszteségre halmoz. A könyv első harmadánál a „feleség”, második harmadánál az apa adja ki az útját. És kiűzetik a rózsaföldről is. „Nincsenek rózsák, nincs feleségem, nincs rendes munkám, semmi nem lett belőlem” (305.) – vonja meg élete mérlegét, és várnánk, hogy a legvadabb depresszió telepedjen rá, vagy máshogyan, de újra megbetegedjen, mégsem így történik. Mintha a semmi továbblendítené: „Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját” (386.).

Sziszüphosz köve leért a mélybe, a hegy aljába, indulhat az új kör, a görgetés fölfelé – összegezhetnénk mi olvasók is, némi iróniával. És tényleg, a regényhős majd elindul az íróvá válás útján, melynek eredményeként úgy szemlélheti volt énjét az új, mint aki legalább önmagával, az elszenvedett traumáival és némileg a világgal is tisztába jött. S emiatt (remélhetőleg) kevesebb a kínja. Más filozófiai háttérrel (és szintén jó adag leegyszerűsítéssel, persze) azt is mondhatnánk: a hős eljutott a megvilágosodási folyamat egy fontos pontjára, a szenvedéstől való megszabadulás, a nyugalom, a harmónia elérésének útján.

Innentől persze már érdemes ráhangolódnunk az egzisztencialista regények, eszmeregények (és Hamvas Béla-esszék) kódjaira, ha nem tettük volna meg márkorábban. Mert az elbeszélő igen nagy fokozatossággal, szinte észrevétlenül, de már korábban hozzászoktatott ahhoz, hogy filozófiai kategóriákban is gondolkodjunk, részben az egzisztencializmus fogalomkörében (saját élet – másolt élet; vagy – vagy döntési helyzetek; szabadság kontra kötelékek, azaz determinizmus), részben a zen-buddhizmus felismeréseiben (az élet áramlás, a halál a folytonosság megszakadása; az életben a fontos dolgok szenvedéssel járnak; a vágyakról való lemondás csökkenti a szenvedést; a koncentrált figyelem az önértés és a harmónia kulcsa). A traumaregény észrevétlenül tűnt át önmegismerési, ön- és létértelmező regénybe. Az a figura, aki a regény első oldalain még mindenféle praktikákkal igyekezett kellemetlen gondolatait a tudattalanba száműzni, a regény végére már rendszeres gondolkodóvá, a maga és mások sorsáról elmélkedő emberré vált. A korábbi én apró elmozdulások, áttűnések révén egyre jobban módosult, s ezt a változást tényleg olyan finoman követte az emlékező én, a narrátor, ahogy egy bimbóból kifeslik a rózsa.

Deczki Sarolta a Könyvteraszra írt kritikájában a narráció egészét jellemezte a rózsa képével: „Ahogyan a szirmok simulnak egymásra, úgy strukturálódik a szöveg és az emlékezet.” S valóban, a regény különböző témái, motívumai (a betegség- és gyógyulástörténet, az elmagányosodás, a háborús és gyerekkori emlékek, az utazás, az íróvá válás) nagyon finoman rétegződnek egymásra, s a regény négyötödében legalább olyan nehéz elkülöníteni őket az áradó, asszociációs szövegfolyamban, mint a műfaji rétegeket. Az utolsó száz oldalon azonban – nekem úgy tűnt – túlburjánzott ez a regényrózsa, a túlfűtött leírások, a megvilágosodás esszéisztikus gondolatfutamai óriási bokorrá (a brüsszeli Grand Galához hasonlatossá) növesztették a szövegvirágot. Hogy ezt a szerző az elbeszélőjét karikírozandón, szándékosan alakította-e így, nem tudom. Lehet, hogy nem tehetett mást, ki kellett bontania figurája összes lehetőségét, és abba bizony belefért az egzaltáltság, a túlhajtás és a teljes odaadás egy eszme, a világ egységének eszméje iránt, amit a rózsa testesített meg az önelbeszélő számára. Károlyi Csaba ezt a túlzást kellő empátiával szemlélte Élet és Irodalom-beli kritikájában (És, 2021/47.), mert megengedőn nyugtázta a főhősnek, ennek a „szeretet- és szabadsághiányos alak”-nak a „szövegelését”, „aki a megszabadulását keresi azáltal, hogy a rózsákról magyaráz, beszámol, mesél, összegez, összehord hetet-havat, nyomja a repetitív monológokat, variációkat, improvizál szakszerű leírásokat és lírai vallomásokat” egyaránt. Őt Szijj Ferenc vershőseire emlékezteti A rózsákról beszélője, és tényleg, ha például az Agyag és kátrány vagy az Igazi nevek groteszk monológjai felől olvassuk Danyi Zoltán új regényét, könnyebben felfedezhetjük A rózsákról nyelvében az iróniát, a humort és az abszurdot.

Persze Danyi Zoltán esendő mániákusának rokonságában ott lehetnek Tolnai Ottó bámészkodó kószálói, lézengői (Ladányi István szóhasználatával élve) és Krasznahorkai monologizáló hősei is. Mert esendők mindannyian, de megvan a maguk életigazsága, és erről nagyon szeretnének meggyőzni bennünket (és magukat). Mert itt éltek, itt élnek közöttünk, és ez nagyon nem egyszerű, de csinálják, és beszélnek róla, magyaráznak megszakíthatatlanul. A meggyőzési vágy nyújtja mondataikat hosszúra, áradóra, teszi pontosításoktól, ismétlésektől terheltté, de a megértetési szándék azt is előírja, hogy megnyilatkozásaikat mindig az élőszó levegővételeihez igazítsák. Mert igaz, amit Danyi narrátora (önreflexív módon) írt: „úgy tűnik, hogy minden életet el lehet mondani néhány mondatban, nemcsak ezt vagy azt az életet, hanem bármelyikünk életét össze lehet foglalni néhány mondatban, a magyarázatoknak viszont, éppen ellenkezőleg, soha nincs vége” (216.).

Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető, Budapest, 2021

Elolvasom
Egyetlen tudatunk szaggatása

Egyetlen tudatunk szaggatása

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021.

A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával. – Radics Viktória kritikáját olvashatják Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről.

Megértjük-e valaha, amit gondolunk?
J. G. Jung

I.

Egyetlen tudatunk foglyai vagyunk életfogytiglan. Az élet nagy experimentuma, hogy ezt a tudatot fölnyissuk, föltépjük, hogy kinyíljon, hogy ne befelé pöndörödjön, ne csak saját magunkkal legyünk elfoglalva; hogy rálássunk valakire, valamire, vagy akár a végtelenre.

Danyi Zoltán regényének kockázata, hogy az egyes szám első személyű énelbeszélés bennreked ebben az egy tudatban, és így a mű fülledtté, netán érdektelenné válik. Az író vállalta ezt a kockázatot azzal, hogy regényének témájává éppenséggel az említett bennrekedést és az éntudatzárkából való szabadulást tette meg. Egy lassú fordulatot írt meg, ami felnyílást hozott a szubjektum számára – más szavakkal: a neurózis gyógyulását.

Az átváltozás regényét maga a főhős, az elbeszélő írja – saját magát írja a regény. Mintha akkor íródna, amikor olvassuk: az életalakítás prezenciává, történéssé válik, szem- és fültanúi lehetünk egy világraszóló eseménynek: annak, ahogy egy senki találkozik az univerzummal. És amint ez az átfordulás megtörténik, azáltal válik az egy szem tudat egyetemessé.

Ahogy a hallgatott zene jelenidejű, úgy lép be a jelenünkbe a regény. A szöveg ütemével, ritmusával, minimalista zenéjével éri el az író ezt a különleges hatást. Melankolikus, repetitív, az inkább csendes, semmint háborgó tenger hullámainak verdesését idéző monoton szövegzene ez, egyenletesen szól egyetlen hangon, az elbeszélőén, aki vajdasági magyarul beszél és beszél. A már semmit sem akaró emlékezés hullámverése, mosása, moraja hallatszik, és a szöveg úgy van kiképezve, hogy hallani ezt a mormolást, csapdosást, sistergést. Mintha mi is ott állnánk az Északi-tenger partján, ahol a regény befejeződik – pontosítok: ennek a regénynek érdekes módon több vége van, mintha mindegyik „vég” után egy gondolatjel következne, majd egy újabb nekirugaszkodás a befejezéshez –, de én ezt választottam. A guggolós képet, amikor arcunk egy pillanatra tükröződik a homokra felkúszó vízben, mely körbeöleli cipőnket, és máris eltűnik, amikor a hullám visszavonul.

A főhős, a visszatekintő elbeszélő Zentán él és tizenegy betűből áll a neve, de nem azonos a szerzővel, mivel ez az alak, aki saját magát írja, szavakból jól ki van gyúrva, tehát esztétikailag megképzett, plasztikus figura, akit a regény folyamán olyan alaposan megismerünk, ahogy soha senkit nem fogunk megismerni az életben – magunkat sem. Belelátunk abba, hogy miket, olykor milyen hülyeségeket gondol és miket érez, még azt is látjuk, hogy hogyan ápolgatja a farkát és hogy hugyozik.

A regény első felében ennek az egy szem főhősnek, saját maga elbeszélőjének az obszessziója a saját farka – ami majdhogynem mulatságos, azonban érthető, hiszen ez a farok orvosi kezelésre és műtétekre szorul, a fiatalembernek komoly problémái vannak vele; a kasztrációs szorongás ezúttal teljes mértékben argumentált. Ezeket a dolgokat, ahogy egy férfi a faszával bajlódik és bíbelődik, fájlalja és félti, fogdossa és kiveszi, beteszi, bizony még soha senki sem írta meg ilyen leplezetlenül. Az olvasás előrehaladtával az olvasó kézenfekvőnek érzi, hogy nekünk most ezzel kell foglalkoznunk. Ez van, és muszáj orvosolni – ezek a férfititkok így még sose tárultak föl előttem, bár azt mindig sejtettem, hogy nekik se megy szorongás nélkül. Hosszú idő után szerencsére meggyógyulunk, különben sose készült volna el ez a regény.

A srác becsavarodottnak tűnik, amolyan félnótásnak, de a dolgainak van logikája, van benne rendszer. Félti az egyetlen, a pótolhatatlan farkát, értjük, látjuk, hogy mi történik vele, tényleg nagyon beteg az a fasz, vírus támadta meg, vagy tumor vagy valami, gyulladt, sebes, sőt még ki is lukad etc., ezeket a tüneteket az elbeszélő nagyon részletesen és színesen és repetitíven ábrázolja. Egy női olvasónak különösen érdekes szembesülni azzal, hogy egy férfinek milyen komplikációkat okozhat a farka. Nekünk, nőknek rég levágták, nincs ilyen gondunk. A férfinál viszont, ahogy Nádas írta valahol, kívül fityeg a nemi szerv, „e saját kiterjedését és feszültségét élvező [esetünkben fájlaló], üreges húsdarab”, aminek igazából belül kellene lennie. A Danyi neurotikus hősének phallocentrizmusa a regény első felében a Nádasnál alaposan kidolgozott, problematizált és kritizált, minden oldalról, több nézőpontból számba vett phallocentrizmus és phallogocentrizmus burleszk, realisztikus, népies változata. Egy beteg fasz nyíltan és együgyűen elmesélt medicinális kálváriája, amit nem lehet mosolytalanul olvasni.

Eközben a tudat (és az erkölcs) csak-csak erőlködik, hogy valami rendszert teremtsen ebben a centrálisan megbetegedett, magjában fenyegetett, rémült életben. Egy kényszerneurózis kórlefolyását és tüneteit is részletesen ábrázolja a szerző, feltárja a tudatműködés megbetegedését, ábrázolja a tudat szerencsétlenségét, mikor megszorításokat, szabályokat, törvényeket, utasításokat talál ki magának (egymagának) azért, hogy aládúcolja a házat, megakadályozza az összeomlást, elejét vegye a fenyegető nagy bajnak. A „nagy baj”, a „bajok” fenyegető jelenlétét, ezt az állandó fenyegetettségérzetet nekem legalábbis nem kell magyarázni. Vajon mindannyian neurotikusok vagyunk, akik ennek árnyékában élünk?

Az elbeszélésnek a neurózis-szála is finom humorral van megszórva, a hintés beleolvad magába az ábrázolásba, nem poénok és élcek vannak itt, hanem léthumor. Maga a logikusságra törekvő, rendszeralkotó elme kerül ironikus megvilágításba. Ez ebben a regényben egy együgyű elme, aki a szabályokat kitalálja magának, értelmetlenül számol és hibbant rítusokat vezet be az életébe, csakhogy a nagy elmék komplikált eljárásai és szisztémái is erről a tőről fakadnak. A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.

A fickó, legalábbis visszatekintve, betegségtudatos: tudja, hogy a szabályok „a fejében” vannak, és azt is tudja utólag, hogy abszurd szabályokat és következtetéseket alkotott a fejében, ráadásul mazochista volt. Sose volt annyira bolond, hogy ne tudta volna. A neurotikus tud dolgokat, és szenved attól, hogy semmi sincs rendben. A neurózis ideg- és tudatállapotát Danyi szerintem halálpontosan leírja; egy olyan alapneurózisét, amitől ebben a mi beteg, háborúk-marta, szegény régiónkban senki sem mentes, és ajándék az olvasónak, ha most mosolyogni képes saját magán. Nem véletlen, hogy a pszichés gyógyulás majd Nyugat-Európában, éppen Brüsszelben indul el. Azonnal megváltozik a szöveglevegő, amint a barátunk kiteszi a lábát innét.

Ha a világnak a szaporodás, a sokasodás és a multiplikáció (a „fenntartható fejlődés”) a vezérelve, akkor a kényszeres számolás ezt kergeti, ezenkívül a kényszercselekvés, mint ismeretes, az elfojtás bevált eszköze. A regény pszichoanalitikus logikával is elemezhető lenne, ám mi ezúttal irodalmi élménnyel megajándékozva vehetjük szemügyre kórságainkat. Nem állítom, hogy hiszek az irodalom terápiás hatásában, de megengedem, hogy ez a mű segíthet egy lépést tenni az egész-ség felé. Ámbár az irodalmi élmény céltalan: csak úgy van, az érzéki ébredés kedvéért.

Fickónk a sok baja ellenére képes a szerelemre meg a dugásra, és a vágyai szintjén van „felesége” – érdekes, hogy ebbe a banális, számára azonban valahogy mégiscsak szent szóba mennyi vágyálmot sűrít bele –, de félreértések történnek közte meg a nője közt, és nem tud, nem akar dönteni a családalapítás mellett, nem tudja eldönteni, hogy mi is ez a kapcsolata: „ebben a viszonyban, ebben a nem tudom miben éppen akkora szerep  jutott a vonzásnak, mint amekkora a taszításnak, és néha a vonzás is taszított, máskor meg a taszítás is vonzott, és nem tudtam, hogy mi lehet ez, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, nem tudtam, hogy feleségül vegyem vagy ne vegyem feleségül a feleségemet.” (64) Danyi az ambivalenciák költője. A regényben nagyon szép, egyszerre vad és finom erotikus leírások, ízletes szerelmi részletek vannak, a „feleség” lénye azonban nem domborodik ki, a nő nem nyer arcot és nem tesz szert autonómiára ebben a tudatban – elmosódik, végül pedig eltűnik, illetve a sok arcából a férfi nem tudja összerakni a portrét – egy érdekes, kapatos eszmefuttatás szerint nem tudja felfogni a nevének a jelentését! (205) –, mindazonáltal nagyon megszereti őt, aki azonban íróilag nincs elmélyítve, inkább csak a külseje látszik, amiként az anyafigura is elmosódó.

A nősülésre felszólító társadalmi és apai parancs, akárcsak a nő óhaja, kontraproduktív. A fickó nem mondja el mindazt a „feleségének”, amit nekünk, az olvasóknak leír, nem meri elmondani neki, mert „hülyének nézné” – olyan vallomást kapunk tehát, ismét azt a szót kell használnom, hogy ajándékba, amit még egy szerető sem kap. Méghozzá az irodalom által kapjuk ezt, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az emberi nyelven beszélő irodalomnak mégis van értelme.

Nagy érdeme Danyi könyvének ez az emberi nyelven, gyakran banális, ostobácska, vidékies nyelven való beszéd szöveggé írása. A közhelyek, szójárások, banalitások, butaságok, felületességek, faszságok mind szépen helyet kapnak a szövegben, és a röstellt tudat-, illetve beszédállapotunk jelenítődik meg ezáltal. Ez az a szint, ahol senki sem okos. Ezek a fejezetek nem cizellált ún. belső monológok, a belső beszéd olyan hülyének van meghagyva, amilyen hülyék vagyunk, poentírozás, élcelődés, tehát a hülyeség irodalmi kamatoztatása nélkül, natúr szeletek formájában. Azért van ilyen jó recepciója a műnek, mert sokan magunkra ismerünk ebben a repetitív beszédben, tévedékenységben és laposságokban. Balfaszok vagyunk és szerencsétlen flótások, a nők tekintetében inkább nem mondok semmit, a nők – az anya, a „feleség” – eltűnnek, emigrálnak ebben a regényben. A női nemi szerv viszont csipkés rózsaként nyílik meg a műben, és ennél nagyobb kompliment nem adható.

II.

Rózsából sosem egy, mindig sok, sőt rengeteg van. A főszereplő fiatalember az apja szakmáját folytatja, a rózsatermesztést, mert ebbe nőtt bele, rózsák közt nevelkedett. Ez egy ipar itt, Nyugat-Bácskában. Számára a rózsa nem a mitológiák, vallások és művészetek szimbolikus virága, ez őt egyáltalán nem érdekli, ő nem egy művelt, nem okoskodó ember, hanem földművelő, a rózsákkal szakszerűen foglalkozó kertész, fuvaros és kereskedő, akinek a rózsatövek előállításával, szállításával, eladásával pénzt kell keresnie, a rózsák a megélhetése.

A regény részletesen leírja a rózsatermesztés, a nemesítés és a tövekkel való kereskedés egész komplikált processzusát; ez egyáltalán nem esztétikai érdekű folyamat, hanem kemény munka, mely ebben a regényben vált esztétikai folyamat részévé. Mintha csak búza vagy rozs vagy árpa lenne a rózsa, amit le kell aratni; ebben a műveletsorban semmi jelentősége nincs a rózsák szépségének, illatának, színpompájának. Megerőltető, izzasztó, sok napszámosnőt követelő munkát kell végezni a földeken, és a kinyílt rózsafejeket végül le kell kaszabolni – itt érzelgősségnek helye nincs –, a töveket összekötözni és pénzzé tenni, a hulladékot pedig elégetni. A rózsaholokauszt nem elkerülhető.

Danyi rózsái karcolnak, karmolnak, tépnek, összeszaggatják a munkaruhát és fölsértik a bőrt, ostoroztatnak, kitépetnek és égnek, hamuvá válnak, vagy elkerülnek külföldre. Mindez teljesen „természetes”, kipróbált gazdasági folyamat, ez a rózsák sorsa itt. A szimbolikus rózsák dimenziójában gondolkodó irodalmárok számára ez a naturalizmus igen meglepő lehet. Amiként nem tudatosítjuk, a bécsi szelet hogyan került a tányérunkba, akként most tessék megismerni a vázánkba kerülő vagy a parkban virágzó rózsa élet- és halálútjait. Sokunk számára egy ismeretlen vagy elfojtott dimenzió ez, mert „elfelejtjük”, hogy a föld az életünk. Danyi részletesen és pontosan elmondja, mi hogy történik a földeken, s a csodált rózsa mögött miféle történet, hány ember milyen munkája és robotja rejlik. A főszereplő apjának az élete ezekről a földi rózsákról, rózsaföldekről szól. Hogy a sok munka és veckölődés, kapálás és szöszmötölés „történetté” vált, azt az írónak köszönhetjük. Drága az esztétikai élvezet, ha számolunk a rózsákba beleölt munkaórákkal és életenergiával, kalóriával, iparkodással, odafigyeléssel.

Mindezt tárgyilagosan elmondja az elbeszélő. A tárgyilagosság, a hiteles beszámoló az ő fő törekvése: mindent úgy akar elmondani pontosan, hamisítatlanul, ahogy történt, ahogy volt. Az olvasó érzése a megmondhatója, hogy ez sikerül-e neki; van egy érzékünk, amivel kitapintjuk a valódit. Na de minden bele van mártva az elbeszélő tudatába, ezáltal az egész törékeny, sebezhető lényébe. Tárgyilagossága a saját tudati, tehát gondolati és érzelmi történéseire is vonatkozik, azokról is objektívan akar beszámolni, olykor kritikusan, máskor elnézőn. Egyszóval semmi olyat nem tudunk meg mi, olvasók, ami naturálisan létezne, mert ilyen elbeszéléstechnikai megoldás nincs. A kereskedelmi célú rózsatermesztés egész technológiája mégis részletesen átjön. A láb, a kéz és a szem meg a tudat érintkezik a földdel, a tővel, a szárral, a levegővel, van tehát olyan sáv, ahol megmutatkozik a nyers valóság, sőt ahol az – a rózsák tüskéivel – belekarmolódik a testbe.

A nőkkel ellentétben az apafigura jól kirajzolódik. Gyakorlatias, pragmatikus, a földdel nagy türelemmel, tűrve küzdő vidéki ember, aki tudja, mit miért csinál – a létfenntartásért –, és nem érti a fia tépelődéseit, elvesződéseit, az egész alkata idegen tőle, sőt gyanús neki, és a fiúnak ezt is meg kell értenie. A grafikai szépségű apaportrét idézem:

„...nézni kezdtem őt, néztem a ráncokkal szabdalt arcát, olyan volt, mint a keményre száradt föld, néztem a gyűrött homlokát, néztem a mély árkot, mely a homloka közepén felfelé futott, a szemöldöke belső sarkától indult, és a vízszintesen húzódó, egyenetlen vonalú barázdákat átszelve majdnem a hajáig, majdnem addig a csigásan csavarodó hajpamacsig ért, mely a homloka tetején nőtt, és még mindig fekete volt, a szemöldöke már megőszült, a borostája is ősz volt, de a haja nem, a haja még mindig olyan fekete volt, mint a korom, csak megritkult, kétoldalt felkopaszodott, egyedül ez a szigetszerű hajpamacs maradt meg középen...” (264)

Ez az elbeszélő nem éleselméjű, de rendkívül figyelmes. Éberen és józanul néz, élesen lát, figyel, regisztrálja a környező világban történő dolgokat, az embereket, nem a médiából és nem az internetről informálódik, hanem tapasztalatból, a saját érzékeivel, szemével, fülével, orrával, kezével, lábával kapcsolódik a környező világhoz. A rózsákkal való munka közben járta ki a figyelem magasiskoláját: „figyelni kell, munka közben folyamatosan figyelni kell, és a folyamatos figyelem, a motor egyhangú zúgása, a lassú lépegetés a frissen feldarabolt, puha földön, mindez valahogy tényleg segít abban, hogy a gondolataid elrendeződjenek, hogy kisimuljanak, hogy kiegyenesedjenek”. (94) A földmunka egyúttal mentális munka, a tudat rendezése, gyomlálása, termékennyé tétele, mégpedig szó nélkül, némán. Az író az, aki ezt a sajátos, kivételes figyelmet és ezt a sajátos, néma, szó- és tudatelőttes elmemunkát képes volt lekövetni és szóba ölteni.

III. 

Az átváltozási folyamat azzal veszi kezdetét, hogy a srác, aki azelőtt fuvarozással foglalkozott, átadja magát a rózsáknak, kimegy a földre, küzd vele, nem kíméli többé a testét, megbarátkozik a rózsák gonoszságával, mígnem végül már csak köztük érzi magát biztonságban. Tépetteti magát velük, miközben tépelődik, töri a fejét, hogy mi mit jelent, mi hogyan függ össze és hogyan viszonyul a „feleségéhez”. Amikor virágba borulnak a rózsák, gyönyörködik bennük, miközben tudja, hogy ezt a sok szépséget mind le kell kaszabolni és a sok tövet hamuvá kell majd égetni. A rózsákkal való foglalkozás számára egy hosszadalmas testi és pszichés megerősödési processzus. Nem a türelem termi a rózsát, hanem a rózsák termik őbenne a türelmet. A rózsaföld a csatatér, ahol megférfiasodik, s a tudatmező, ahol meditál.

A fordulat akkor következik be, amikor egy halk szavú, de súlyos konfliktus történik az apjával (282), aki kiadja az útját; a lehető legsúlyosabb bírálattal illeti a fiát (semmi se lett belőle, nincs felesége, nincs gyereke, nincs rendes munkája és még a rózsákhoz sem ért) és „elzavarja” a rózsaföldről. (A „tékozló fiú”-történet fordítottja ez.) Pedig a fiúnak a rózsák addigra már a „a saját életet” jelentik. És most el kell kezdenie nélkülük élni.

Elszánja magát egy hosszabb külföldi útra, autóval Brüsszelbe megy. Ettől kezdve egy másmilyen elbeszélővel/főhőssel van dolgunk: egy intelligens, több nyelven beszélő, művelt, barátkozó férfival (ami bizonyára azelőtt is benne rejlett, csak most bontakozik ki), akinek végül sikerül a világi rózsákat transzcendens rózsákká átalakítani. A vadrózsák nemesítése egy magasabb, szellemi és spirituális szinten folytatódik.

Az utazása egészen konkrét – mint az előző regényében, Danyi itt is előszeretettel ábrázolja szinte térképszerűen a hosszú és kanyargós autóutakat, akárha a labirintus posztmodern formáját járná –, ugyanakkor egészen meditatív jellegű. Most is ugyanúgy megfigyel dolgokat, mint otthon, a Vajdaságban, de itt most tisztán megfogalmazódnak benne a magának szegezett nagy kérdések: „Honnan jövök, miért indultam el, mit keresek, hova szeretnék eljutni innen” (306). Meg akarja érteni az emberi dolgokat, már nem a farkával foglalkozik, kinéz a fejéből és mint a Malte, látni tanul. Már nincs rajta az apja szeme, nincs „feleség” sem, lassan elmúlik a kényszerneurózisa és egy szép mondattal elbúcsúztatja a mazochizmusát: „Nem akarom bántani, többé nem bántom, soha többé nem fogom bántani magam.” (289)

A rózsa mint struktúra, mint forma és felépítés a sajátélet mintázatává válik számára. A szaggatottsága, a rétegzettsége, a megmetszettsége, a hajtogatott sziromkoszorúi, amelyek egységes alakzatot adnak ki, „a kapcsolások, összecsatolások, egymásba fonódások bonyolult és összetett rendszere” tudatformációvá változik át. A tudati mezőkön is rengeteg rózsa nyílik: „az éhség rózsái, a félelem rózsái, a vágy rózsái, a fájdalom rózsái...” (321), és tovább tart a felsorolás, mely szinte a végtelenségig folytatható. A rózsa szimbolikus, imaginatív formációkban bokrosodik, kiteljesedik, egészen addig az egész regény során érlelődött bölcsességig, hogy „a tulajdonképpen a szívünket kell felhasogatni, vékony szeletekre vagdosni ahhoz, hogy a rózsa kivirágozzon.” (323)

A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja a „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez.

Ezt azonban a félnótásból szerzetesi típusú bölccsé érő férfinak betűről betűre meg kellett írnia, mert különben a belső rózsakert nem jött volna létre, lehullottak volna a szirmok. Nem tudja megmondani, hogy minek és kinek és miért történik a pontos beszámolás, jelentés, számadásösszefoglalás vagy végső összegzés. Összefüggéseket keres az életében, és azt tapogatja ki, hogy mi az, amire akar, vagy amire nem akar gondolni, amiről akar, vagy amiről nem akar beszélni: „megint van valami, amiről nem akarok vagy nem tudok beszélni”, „még mindig van valami, amit nem tudok vagy csak nehezen tudok elmondani ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem”. (139) Egy alkalommal gyónásnak nevezi, ami, mondja, ezek szerint önbüntetés is egyben, máskor úgy érzi, hogy még egyszer át kell élnie mindent, vagy hogy a „feleségének” tartozik a vallomással, máskor azért beszél, hogy megértse saját magát: „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom” (185). A sok repetíció a minimalista zenét idézi, és egyúttal olyan, mint a munka a rózsákkal, ahol szintén minden újra meg újra ismétlődik.

Az elbeszélő nem az életét akarja elbeszélni, hiszen, mint írja, „minden életet el lehet mondani néhány mondatban” (216), hanem maga a fejtegetés, a szálazás és szőrözés, az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér. A regényben nagyon szép tájleírások vannak, akár földről legyen szó, akár vízről vagy a fényekről, hármat idézek a sok közül: „egy rózsaszín árnyalat jelent meg a tengeren, éppen úgy esett rá a fény, hogy a hullámok egy rózsaszín árnyalatot kaptak, és úgy éreztem, hogy maradni kellene, sokáig kellene maradni, és a vízben guggolva a rózsákat nézni” (418); „[a tenger] a következő percben megint olyan volt, minta felszántott föld a felszántott rózsaföldünk, miután a rózsákat kiszedtük, és nem maradt más, csak a leszaggatott levelek, a lekaszált ágak, a tüskék törmelékek...” (410) – Anselm Kiefer vásznait idézi ez a kép. A harmadikat, a hullámverés leírását egészében idézem, remeknek találom, Hokusai nevezetes képéhez hasonlítom:

„Mentem a hullámok felé, és néztem, ahogy a part közelébe érve a hegyük elvékonyodik, kicsúcsosodik, tarajosodni kezd, majd megtörik, meggörnyed, és mint akit hasba lőnek, hirtelen összecsuklik, begörbed, mentem feléjük, és néztem, ahogy a begörbülő hegyük fodrokra, habokra, cseppekre szakad, és végül minden igyekezetük szétfoszlik, szétporlad, széthull darabokra, a víz rongyosra tépve, foszlányokra szakadva önmagába zuhan.” (438)

Caspar David Friedrich vízparton meditáló szerzetese jut eszünkbe Danyi némely képeiről, szófestményeiről, meg az Emlékiratok könyvének író-elbeszélője Heiligendammban, a Balti-tenger partján. Nádas két nagyregénye ott van A rózsákról mögött, és inspirációs forrás Rilke is, akinél egy rózsatövis szúrása hívta életre a halállal végződő megbetegedését, meg Kertész ugyancsak meditatív, öntépdeső Gályanaplója is. Ezúttal azonban a félelmektől való megszabadulás történetét kapjuk kézhez. Hosszú történet ez, és majd csak az évekig tartó írásmunka során derül ki az elbeszélő – akárcsak az író – számára, hogy „a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden” (172), és a szubjektum eljuthat egy olyan transzparencia állapotába, amikor az „én” már nem akadálya önmagának, hanem az elemekkel elvegyül, a létező világgal összeölelkezik.

A békesség, amibe, ahova, ameddig eljut az elbeszélő, nem csak a földdel és a vízzel való „társulásának” köszönhető, hanem annak is, hogy végül – nem itt, hanem messze földön – akadnak olyan barátok, akinek a figyelme jótékonyan hat rá. „Ilyen figyelemmel, mondhatnám úgy is, hogy ilyen elfogadással azelőtt nem találkoztam”, mondja egyikükről a regény (egyik) legvégén (461). A figyelem, mely egyszerre irányul kifelé és befelé, dolgokra, emberekre és arra, „ami valóban történik velünk” (336), amit valóban gondolunk, ennek a regénynek a legszebb kvalitása. Meg a türelem.

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, 472 oldal, 3990 Ft.

                                                                                                                                                                                                                   Radics Viktória

Elolvasom

Rózsasorok

Danyi Zoltán: A rózsákról

„A rózsákkal akartam kezdeni, mert úgy érzem, hogy a rózsákból indul ki, a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden.” (171−172.) Danyi Zoltán A rózsákról című új könyve a gyógyulás és a szabadság elérésének története, melyben a rózsának – kultúrtörténeti kontextusától elszakadva – új és új jelentésárnyalatai tárulnak fel.

A rózsa a regény témája és a szerkezet metaforája. Az elbeszélőnek a regényben tárgyalt életszakaszát konkrét, motivikus és szimbolikus értelemben is végigkísérik a rózsák: betegsége idején a rózsakertjükbe menekül, Brüsszelben történő sétái során rózsák övezik útját. Gondolataiban ez a növény egyre inkább átvitt értelmet, sorsértelmező szerepet nyer. A férfi a saját maga által írt történet főhőse, visszatekintésének célja viszont nem az életének az elmondása, hanem a vele történt események okainak feltárása.

Küzd az elbeszéléssel, az emlékezet és a tények összeegyeztethetőségével.

Számadásában meg-megakad, ezzel is alátámasztva, hogy „az emlékezés sem más, mint egyik módja, éppenséggel a legkíméletlenebb alakja a felejtésnek.” (178.) Elevenné tett emlékei ugyanis a feldolgozni kívánt traumáit is élővé teszik. Már testi és lelki értelemben gyógyultan törekszik évekkel korábbi énjének rekonstruálására, amikor kényszerbetegséggel és húgycsődaganattal küzdött. A délszláv háború számára alaptapasztalat. Édesanyja elhagyta őt, apja nem értette meg ambícióit, barátnőjével képtelelen volt a közös élet kiépítésére. Ahogy őt bántották, éppúgy ő is sebeket okozott, Magyarországra menekülő édesanyjától hallgatási fogadalma következtében nem tudott elbúcsúzni, kedvese pedig Franciaországba költözött a (megfelelő) szavak elmaradása miatt. Az elbeszélő csak a visszaemlékezés segítségével válik képessé feldolgozni traumáit és elfogadni életét: „nem baj, hogy nincs rendes munkám, nem baj, hogy nincs feleségem, nem baj, hogy a rózsákhoz sem értek, és nem baj, hogy semmi nem lett belőlem.” (370.)

Miután eljutott „az úgynevezett fontos felismerések végére” (441.), a felszabadulás állapotába, többször is megkísérli abbahagyni az írást, alternatív befejezési lehetőségeket felkínálva önmaga számára: „ez megint a vége lehetne, igen, legyen vége ezekkel a rózsaszín kövekkel” (466.) – írja, majd folytatja az események elbeszélését. Jelentőségteljes, hogy a történet végén mégis visszatér rózsakertjükbe, és újra megkeresi rózsás papírjait, melyeket korábban versírásra használt. Ez a gesztus azért is jelzi az önmagával való megbékélést, saját életének tudatos irányítását, mert a régmúltban apja szavára hallgatva felhagyott a költészettel.

Emiatt a regény gyógyulástörténetként, a test és a lélek feletti kontroll visszaszerzésének az elbeszéléseként is olvasható.

A záró bekezdések megfogalmazásmódjuk miatt azonban elnagyoltnak hatnak, hiszen szinte csak szavak felsorolásából állnak, míg a könyv korábbi részeire a költői képek gazdagsága volt jellemző. A rózsakertész története tehát inkább csak abbamaradt, mintsem a regény komplexitásához méltó lezárást kapott.

A rózsákról leginkább a kinyíló rózsára emlékeztető szerkezet miatt összetett, minden rózsaszirom a cselekmény egy-egy részét szimbolizálja. Bár eleinte meglepőnek tűnhet, hogy az elbeszélő nyíltan ír olyan tabutémákról, mint a húgycsődaganat vagy a szexuális élet, őszinteségét megmagyarázza az a tény, hogy gondolatainak papírra vetésével önmagát vizsgálja,

egyfajta gyónásra tesz egy egészen kiemelkedő kísérletet.

Mivel célja az, hogy tudati tartalmai segítségével feltárja az életét meghatározó események okait, minden felidézhető részletet számításba kell vennie, alaposan elemeznie. Daganatát például egyaránt értelmezi kényszerbetegsége és a barátnőjével való vitája következményeként. Nem képes kilépni saját gondolkodásának keretei közül, majdnem mindent, még a szökőkútból feltörő vizet is szeretett növényeihez hasonlítja.

Emiatt az utolsó fejezetek kissé túlírttá, néhány bekezdésükben pedig kliséssé válnak

(„van bennünk valami, aminek fényre van szüksége, akár tudunk róla, akár nem, […] hiszen árnyékos helyen a rózsák is senyvednek, kínlódnak, küszködnek, habár túlélik” [455.] vagy „a vereség is egy állomás, meg kell érkezni, és aztán menni kell tovább” [460.]). Ezek a túlburjánzó szakaszok és velősnek szánt megfogalmazások más minőségűek, mint az olykor elmélkedő, máskor tárgyilagos, tényeket közlő mondatok. Utóbbiak a regény fontos helyszíneit idézik meg: az áradó mondatok a tenger mozgásához, míg a steril, lecsupaszított szerkezetek a kórházi légkörhöz hasonlatosak.

A történet további két „rózsaszirmát” a szerelem és a család jelenti. Ezek traumatikus területek a főszereplő számára, mivel sem a szerelme, sem az édesapja nem tudott vele azonosulni. De az olvasónak is nehézkessé válhat önmagára vonatkoztatni a leírtakat, egyrészt az elbeszélő meglehetősen specifikus élethelyzete, másrészt pedig a szinte kellemetlennek ható őszinte kitárulkozása miatt.

Valós tapasztalatainktól idegen a másik ember lelki rezdüléseinek, motivációinak ennyire mély és intim megismerése.

Elbeszélésének fókuszává saját belső élete válik, emiatt a szereplőket, így a nőket is csak az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Különösen érvényes a korlátozott nézőpont a barátnője esetében, akit játékosan és vágyakozva rendszeresen a feleségeként nevez meg. Karakterével kapcsolatban a feszültséget az okozza, hogy bár a férfi azt hiszi, ismeri őt, fokozatosan kiderül, hogy valójában csak töredékesen fért hozzá személyiségéhez, mindössze egy megkonstruált képet, csak bizonyos arcait látta.

A vele való kapcsolata azonban a kezdetektől fogva diszharmonikus volt, azt a taszítás és a vonzás dinamikája, az elköteleződés hiánya határozta meg. A férfi minden látogatása alkalmával pénzt hagyott barátnőjénél, mintha kifizetné a szerelmét. Ennek hatását a kapcsolatuk minőségére azonban még a visszatekintés során sem tudatosította magában, ahogy annak a szimbolikus jelentőségét sem, hogy „felesége” allergiás a virágporra, míg az ő létét a rózsák közelsége határozza meg. Emellett a férfi munkája, a fuvarozás is szimbolizálhatja viszonyuk természetét, a megállapodottság nélküli életet.

A könyv legátélhetőbb részei azok, amelyek az elbeszélőnek az édesapjához fűződő rideg, lélektelen viszonyával foglalkoznak. Az apa megélhetési forrást, eladható virágot lát a rózsákban, míg fiának a fizikai munkába való menekülést és a gondolkodás szabadságát nyújtják – ez a két szempont pedig összeegyeztethetetlennek bizonyul. A fiú nem tud megfelelni az apa elvárásainak, aki elküldi őt a rózsaföldről, ezzel a családi és a szellemi-gondolati otthonából is száműzi. Az újabb szakadás a Vajdaságból egy régi barátjához Brüsszelbe, majd Oostendébe vezeti őt, ahol a fizikai távolság – melyet a rózsáitól való távolságban mér – az identitásában is manifesztálódik,

már-már hihetetlenül nagy személyiségváltozáson megy keresztül.

A korábban kényszerbetegséggel küzdő, kissé magának való, a délszláv háború lelki utóhatásaitól szenvedő különc figura fokozatosan, a saját erejéből hátra tudja hagyni ezeket a jellemvonásokat, és a regény végére társaságkedvelőbb, önmagát értő, elfogadó, felvállaló személlyé válik. A belgiumi utazás tehát a merev szabályokból való kiutat is jelentette számára – ahogy minden átélt eseményre és lelki rezdülésére magyarázatot talált, egyre inkább felszabadult korábbi kötöttségei alól.

Amennyire részletesek azonban ezek a belső reflexiók, annyira felületesek, kifejtetlenek tudnak lenni a külső történések leírásai,

az ok-okozati és a logikai viszonyok elbeszélései. Erre példát jelenthet, amikor G., az elbeszélő barátjának főnöke mindössze egyetlen találkozás és beszélgetés után felajánlja a férfinak két hétre az Északi-tengerre néző oostendei lakását, költségeire pedig a menekülteket segítő alapítvány pénzét. Ilyenkor a cselekmény a gondolatisághoz képest háttérbe szorul és a személyiségfejlődés ábrázolásának rendelődik alá. Mindez azonban a regény világában szükséges ahhoz, hogy az elbeszélő története testi és lelki gyógyulásának történetévé válhasson, hogy kinyílhasson szabadságának megmetszett, „szaggatott” rózsája.

Danyi „szirmokból” álló regénye bepillantást ad egy élet kivirágzásába, a rózsa és az utazás toposzait felhasználva ehhez. Egyediségét az adja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti hagyományoktól elvonatkoztatva képes ezek jelentésmezőjét fokozatosan árnyalni, bővíteni. Bár a hosszú mondatokban monologizáló-filozofáló, kissé különc főhős alakja más olvasmányélményekből is ismert lehet számunkra, repetitív és ritmikus nyelvhasználata mégis kiemelkedő. A gondolatfolyam hiteles ábrázolása, a személyes hangvételben megírt részletgazdag történet egyedülállóvá teszi ezt a kötetet, amely egyszerre szól a világban és az ember lelkében dúló háborúról, de megmutatja a gyógyulás útját is.

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, Budapest, 2021.

ÉS-KVARTETT – Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről
ÉS-kvartett: Danyi Zoltán: A rózsákról
Elolvasom
Sosem gondoltuk volna, hogy a péniszek, a rózsák és a háború ilyen közel állnak egymáshoz
Szerző

Sosem gondoltuk volna, hogy a péniszek, a rózsák és a háború ilyen közel állnak egymáshoz

Danyi Zoltán A rózsákról című, nagyszerű és letaglózó regénye minden tekintetben hatalmas meglepetés: nemcsak minősége miatt, de azért is, mert minden látszat ellenére csodálatosan működik ez a nagyon különös szöveg.

Emlékszek.

Ezzel az egy szóval máris el tudja érni Danyi Zoltán, A rózsákról írója, hogy valami ne legyen rendben. Hogy valami más legyen. Danyi máskülönben nem nagyon használ átformált, lerontott vagy elemelt szavakat vagy különösebben szokatlan nyelvezetet négyszázhetven oldalas monológjában, amit egy rózsakertész, vagy botcsinálta rózsakertész, vagy elvetélt rózsakertész, vagy valójában nem is rózsakertész mond el, vagyis ír le feldarabolt csomagolópapír-lapok hátsó felére és rózsacímkékre. De ez, az emlékszek, úgy beleáll a szövegbe, mint a tövis. Mert ez minden más írónál emlékszem szokott lenni. Úgy irodalmi. Itt nem. Apróság, de valahogy azt érezzük, sokat számít. Tényleg, mintha az ujjunkba szúrna a rózsatövis, kicsi szúrás, de mégis nehéz tőle eltekinteni.

Persze nem ez a regény írójának egyetlen eszköze arra, hogy szokatlan szöveget hozzon létre, ami sokáig zakatol a fejünkben, és ami úgy olvastatja magát, hogy közben meg sem tudjuk igazán indokolni, miért, de mégis nagyon jellemző ez az egyetlen betűnyi szövegrontás. Mert mindig megbotlik rajta a szemünk, mint egy göröngyön a kertben. (Igen, rózsakertben, de nem kéne most már annyiszor leírni, hogy rózsa, pedig muszáj lesz még később is nem egyszer.)

Botlatókönyv ez, ha egyszer nekikezdtünk, nem lehet megszokni, már ha abban az értelmében használjuk a megszokást, amikor valami már nem is olyan érdekes, mert már kiismertük.

Pedig A rózsákról­-nak nem is kellene ilyennek lennie.

Ha az ember annyit mond róla, ami pedig szó szerint igaz, hogy egy ember őrületes részletességgel ecsetel benne két dolgot legalább négyszáz oldalon át: a rózsák nemesítését, metszését, vadalását, frézerezését, levelezését, és a többit, ezen kívül pedig a saját vizelési problémáit, péniszbetegségét, húgycsőgyulladását, húgycsőműtétét, a varratok helyzetét és így tovább, akkor arra kevesen vágnák rá, hogy na igen, épp ilyen egy letehetetlen regény, mert vagy van autós üldözés lövöldözéssel,vagy ha az nincs, akkor ugyanolyan feszült dolog lehet a rózsák vadhajtásainak letépkedése gyulladt húgycsővel.

És Danyi Zoltán mégis meggyőz arról, hogy de igen, ez tényleg pokolian izgalmas. Nehéz megmondani, hogy csinálja, de megcsinálja. Persze azért meg lehet próbálni összeszedni a trükkjeit, de ha összerakjuk, az csak olyan lesz, mint Frankenstein teremtménye a műtőasztalon, a lényeg, az életadó valami abban még nem lesz benne, de hát arra aligha van precízebb szó, mint a tehetség.

Az egyik ilyen eszköz a főhős jelleme, ugyanis a névtelen elbeszélő valamilyen komoly mentális zavartól szenved: alighanem OCD-s, azaz kényszerbeteg, de ez sosincs konkretizálva, és épp ez a lényeg. Hogy Danyi egyáltalán nem tematizálja vagy problematizálja a zavart, hanem egy olyan figurát rajzol meg, akinek a fejében egyszerűen csak az olvasó számára értelmetlennek tűnő szabályok jelennek meg – például hogy ha nem akarja, hogy bajok legyenek, akkor a következő pár órában nem szabad elmozdulnia a térről, ahol éppen áll, hiába tűz rá a nap, vagy hogy meg kell számolnia valamit –, de ezt a főhős természetesnek fogadja el, mint amin nincs is mit magyarázni, mint amiben semmi rendkívüli nincs. És mivel ő az elbeszélő, az ő fejében ülve olvasunk mi, olvasók, mi sem tehetünk másképp, és ez mindvégig erős feszültséget teremt, mert hát dehogynem van valami rendkívüli abban, hogy valaki inkább nem találkozik a szerelmével egy hétig, mert a fejében megjelent egy parancs, hogy most egy hétig nem szabad szólnia senkihez, különben biztosan nem gyógyul meg a pénisze.

A másik hatáskeltő eszköz a sajátos nyelvezet, és a sajátos alatt nem azt kell érteni, hogy nyelvújító, mint Parti Nagy Lajos, vagy narratíva-bodorító, mint Esterházy Péter – hiszen, mondtam, csak ez az egy visszatérő szó, az emlékszek nem olyan, mint más könyvekben –, hanem azt, hogy Danyi megtalálja azt a ritmust, azt az elbeszélésmódot, az önreflexivitásnak és önreflexióhiánynak azt a kevercsét, amitől a szöveg és az elbeszélő figura teljesen harmonikus egységgé tud válni, mintegy leválva az íróról, ami azért jó, mert

így az olvasó el tudja felejteni, hogy egy elidegenítő elem, egy minden lében kanál valaki, az író is odapofátlankodott volna közé meg a közé a fickó közé, akinek abban a pár napban vagy hétben, amíg a szöveg tart, annyira fontos nekünk a sorsa, mint valamelyik ismerősünké.

Így pedig nem az írónak fontos, hogy épp milyen újabb fura dolgot gondol ez az ember, hanem nekünk. Mindjárt más.

Ennek a nyelvezetnek részei a hosszú mondatok is, amelyekre ugyanakkor pironkodva mondom, hogy hosszú mondatok, mert így olyan, mintha nyelvtani dolgokra próbálnám felhívni a figyelmet, pedig nem: arról van itt szó, hogy a fura, OCD-s és egyébként is különféle komplexusokkal, esetleg mentális problémákkal küszködő főhősnek ilyen hosszú mondatok vannak a fejében, mert a gondolatai nem öltenek formát ennél feszesebb módon. Nem a mondatok hosszúak, hanem az az idő, amíg ő a gondolatai végére képes érni.

De ez még mindig csak a forma, amire azt is lehetne óvatlanul mondani, hogy a felszín, de nem, itt a forma azért több felszínnél, hiszen, mint mondtam, a forma az egyik eszköze annak, hogy az író erőlködés nélkül átültesse az én fejembe a főhős gondolatait, és aztán az én fejemben hajtson ki a mag és nemesedjen aztán kész virággá, amit levághatok, és hosszú hetekre kitehetem vázába, hogy még elszáradva is emlékeztessen erre a különös és különösen magával ragadó regényre. De ha csak a forma lenne jó, azért nem tartana ki ennyi oldalon keresztül.

De ahhoz mindenképp fontos, hogy elvezessen odáig, amíg kiderül, mennyi mindennek jelképe a rózsa, és mennyi mindennek a pénisz, és a kettő mennyi mindenben fedi egymást. Nem akarok mindent elmondani, nem azért, mert spoiler, hanem mert érdemesebb inkább a könyvben elolvasni, de például hogy a rózsa attól nő, attól terebélyesedik, ha megsebzik, megvágják, megmetszik, és akkor ahelyett, hogy elpusztulna, nyílik rajta egy új hajtás, mint a főhős életében: a rengeteg különböző sebzettség mind újabb és újabb ösvényeket nyitott meg előtte, csak persze ő nem feltétlenül érezte úgy, hogy ez jó lenne neki, vagy legalább szükségszerű, amíg rá nem jön erre a rózsás hasonlatra. Vagy hogy a rózsának is a „nemi szerve” érdekli az embereket, a virág, az alapján határozza meg őket mindenki, nem a levelek vagy a tüskék révén, pedig azokban is rengeteg eltérés van fajtánként. Ahogy a főhős is folyamatosan a saját nem jól működő nemi szervével van elfoglalva, részben, mintha az öndefiníciójával is baj lenne így, részben, mintha az alapvető emberi képességei – köztük a szaporodás – meghibásodásáról lenne itt szó, nem egyszerű bőrbetegségről vagy fertőzésről. (Már Danyi előző regényében, A dögeltakarítóban is a férfiasság egyfajta csorbulásának jelképe volt a vizelési képtelenség.) Pláne, hogy a regény másik fő alakja, a főhős felesége – aki valójában sose volt a felesége, de ez a fura fickó akkor is annak hívja – szintén részben-egészben amiatt hagyja ott, mert nem akar vele közös gyereket.

Minden a szaporítószervek körül forog tehát.

És ami még tovább emeli, még jobbá teszi ezt a regényt, az az a valami, ami végig ott lebeg a háttérben, mint egy légnemű anyag, ami mindent átjár, akár a rózsaillat, csak épp pont annak a szöges ellentéteként működik. Ez a háború, mert A rózsákról Szabadka környékén, a Vajdaságban játszódik, a főhős pedig katonakorú férfi volt a délszláv háború idején. Szép lassan az rajzolódik ki ebből az elbeszélésből, hogy aki átélte a háborút, sőt aki ott él, ahol nem olyan régen még háború volt, az nem tud semmit csinálni anélkül, hogy annak ne legyen köze a háborúhoz (ilyen értelemben sajnos a regény aktuálisabb is lett a tavalyi megjelenése óta).

Ahol háború volt, ott háború van, nem csak a puskacsőben,

lehetne mondani Illyést ferdítve, mert a háború, sugallja Danyi, nemcsak azt sebzi meg, akit eltalál a lövedék, hanem a háború maga a lövedék, amit ha egyszer kilőttek, utána évtizedekig repül láthatatlanul a röppályáján, és megsebesít mindenkit, elhajolni se lehet előle.

És még ez is összeér a többi metaforával, ez teszi igazán nagy regénnyé A rózsákról­-t, hogy minden témája, a rózsák, a háború és a pénisz összefonódnak, és kiadnak egy sajátos életszemléletet, hogy ez a könyv nem a rózsákról, a háborúról és a péniszekről szól, hanem az életről általában, arról, hogy hogyan éljünk túl, hogyan éljük túl a láthatatlan lövedék sebzéseit, származzanak azok akármilyen fegyverből.

„Az egész ország bűzlik a halottaktól, akiket a kotrógépek rosszul földeltek el, csak félig földelték el őket, mert ebben is, még a népirtásban is balfaszok vagyunk, gondoltam, és ezt a bűzt mindenhol érezni lehet, mindenbe és mindenkibe beleette magát, egyedül a rózsák közt nem éreztem”, áll például a szöveg egyik súlyosabb pontján, de összefonódik ugyanez a gondolat a feleség emléke nevű sebbel is: „Ezeket a nehéz gondolatokat a feleségemről és a gyerekről a háború miatt gondoltam, mert az igazság az, hogy a szerbek se gyereket akartak, a szerbek fiúkat akartak, akik a horvátok és a bosnyákok ellen harcolnak, ha pedig lányokat akartak, akkor csak azért akartak lányokat, hogy fiúkat szüljenek, egy újabb nemzedéket, akik ha felnőnek, a bosnyákok és az albánok és a magyarok ellen harcolnak, és így tovább, újabb és újabb nemzedékek, újabb és újabb háborúk, gondoltam. Ez volt az, amire kezdettől fogva nemet mondtam.”

Szóval elindul a regény ott, hogy egy kényszerbeteg figura kereszteket számol az út szélén, különben baj lesz, vagy a gyulladt péniszét nézegeti a rózsák között, és eljutunk odáig, hogy hogyan függ össze a rózsametszés a sorssal és sorsszerűséggel, a háború a rózsákkal – az ember virágnemesítés közben is erőszak révén éri el a saját célját, hogy a rózsa még szebb legyen –, a háború a szerelem kudarcával, a kudarc a rózsametszéssel, és a kör bezárul, és ez egészen nagyszerű. Annyira, hogy feledteti a szöveg utolsó ötödének kissé túlcsorduló szentimentalizmusát, vagy hát nem feledteti, hiszen lám, én is ezzel jövök, hanem mondjuk úgy, hogy bőven megbocsáthatóvá teszi, ahogy azt a túlhasznált szimbólumot is, hogy a főhősnek épp egy külföldi utazásra, a környezetéből való kiszakadásra van szüksége ahhoz, hogy tisztába jöjjön saját magával, épp úgy, mint körülbelül az összes egzisztencialista regény összes főhősének, ami elkoptatottságában azért mégiscsak méltatlan egy olyan műhöz, amely ennyire eredeti, egyedi és váratlan szimbólumokkal tud az élet legfontosabb kérdéseiről beszélni, mint a húgycsőgyulladás meg a rózsavadalás. (Igaz, rózsák nagy hangsúllyal megjelentek pár éve Tompa Andrea Omertájában is, de a másik téma nem, ki tudja, egyáltalán írt-e már író ennyit valaha húgycsövekről, mindenesetre ilyen letaglózóan aligha.)

Danyi Zoltán 2022-ben Libri-díjra is jelölt regénye az elsőtől az utolsó oldalig egy „nem gondoltam volna”-élmény. Nem gondoltam volna, hogy ezt a témát ilyen érdekfeszítően lehet megírni. Nem gondoltam volna, hogy ezekben a témákban ilyen végtelen számú, mély metafora bújik meg. Nem gondoltam volna, hogy egy húgycsőműtéttől pár lépésben ilyen közel lehet jutni mindahhoz, ami igazán fontos az életben.

Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető Kiadó, 2021, 472 oldal, 3999 Ft

Elolvasom
A húgycsőplasztikás ember rózsás papírjai
Szerző

A HÚGYCSŐPLASZTIKÁS EMBER RÓZSÁS PAPÍRJAI

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető Könyvkiadó, Budapest 2021

A gondolkodás repetitív jellege, minden emlék és múltbeli esemény, vagy érzés több nézőpontból való megvizsgálása és többszöri újragondolása szervezi a regényt. A megérteni akarás mozgatja az elbeszélő gondolatmenetét és vezeti vissza ciklikusan ugyanazokhoz az eseményekhez újra meg újra. - Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről Nagy Jázmin írt kritikát.

Jorge Semprún Írni vagy élni című regényében olvashatjuk, mindent el lehet mondani, mindenről lehet beszélni, a lényeg, hogy gondoljuk végig és kezdjünk neki. Egy innen idézett mondatot választ Danyi Zoltán A rózsákról című regénye mottójául, amelyet a gondolkodás, az elmélkedés és a dolgok megfejtése iránti vágy határoz meg.

A gondolkodás repetitív jellege, minden emlék és múltbeli esemény, vagy érzés több nézőpontból való megvizsgálása és többszöri újragondolása szervezi a regényt. A megérteni akarás mozgatja az elbeszélő gondolatmenetét és vezeti vissza ciklikusan ugyanazokhoz az eseményekhez újra meg újra.

Egy koordináta-rendszerben, X és Y tengelyen mozogva, pontról pontra haladva, kiindulva az O (origó) pontból, ha minden lépést helyesen végzünk, elérjük P pontot. Ha az életünket és múltbeli döntéseinket akarjuk megfejteni, ez nem ilyen egyszerű, nincsenek pontok, tengelyek, origó és négyzetháló. Talán egyedül origónk, kezdőpontunk van. Ebben a regényben ez az origó, a kiindulópont ahonnan mindent számítunk, a rózsa.

Ez a könyv azonban nem a rózsákról szól. Meghatározó motívum, számos hasonlat és kép alapja, biztonságot ad, azonban nem hordoz általunk tradicionálisan megszokott többletjelentésekből, nem kapcsolódik semmilyen általunk ismert és megszokott kulturális motívumhoz. Az egyetlen pont, ahol kicsit is megközelíti az ilyen értelmezéseket, amikor a testhez és a szexualitáshoz kapcsolódik.

“…csak szirmokat éreztem, rózsaolajjal bekent rózsaszirmok közt csúszkált a farkam, és nem kellett számolni se,…”

Az elbeszélői hang egyik legfontosabb jellemzője nyers és szókimondó beszédmódja. Őszintén beszél a szexről, a beteg farkáról és arról, hogy a harmadik műtét után már nem tud rendesen pisilni, mert három irányba válik szét a sugár és mindig lehugyozza a saját combját. Mindent nagyon közvetlenül és részletesen, naturalistán ismerünk meg.

Minden bekezdés egyetlen mondat, a regény írója következetesen használja a nyelvet, az elbeszélő belső monológja alkalmazkodik a gondolatok és a gondolkozás módjának változásához. Megtudjuk minden gondolatát és vágyát, ennek ellenére mégsincs teljes rálátásunk arra, hogy igazából milyen ember. Nem tudjuk, milyen beszélgetéseket folytat másokkal, milyen velük a kapcsolata, mennyiben tartja a környezete komikus figurának szabályai végett, ahogy azt sem, egyáltalán tisztában vannak-e ezekkel a gondolatokkal, melyek a fejében járnak, és meghatározzák az életét. Azonban emlékeit, véleményeit és kételyeit megismerjük, a fejében barangolunk majd ötszáz oldalon keresztül, így közelebbi kapcsolatba kerülünk vele, mint sok más regény hősével.

Nevét azonban nem tudjuk meg, ahogy a többi szereplő nevét sem, hiszen az ember fejében úgy kapnak címkét mások, hogy milyen egyedi jellemzőjük van, vagy milyen viszony áll velük. Így lesz édesapja Apám, a brüsszeli barátja Földmérő barátom, és így lesz a barátnője Feleségem, bár soha nem kéri meg a kezét, soha nem lesz igazán a felesége. Egy idő után pedig, pont ezért veszíti el, hiszen a nőnek elköteleződés és jövő kell, biztonságot szeretne. Ezek a gondolatok és igények érezhetően a férfi fejében is jelen vannak, azonban fél megtenni a szükséges lépéseket, hiszen mindentől fél.

Fél a változástól, a betegségétől, attól, hogy elveszíti a feleségét, hogy nem lett és nem is lesz belőle senki. Szabályokat alkot, keretet épít maga köré, babonásan hisz vagy irtózik számoktól, ha azokat látja, vagy hallja, elmúlik a betegsége, minden rendbe fog jönni, vagy épp minden most fog elromlani. Két helyen érzi biztonságban magát, a rózsák és szabályai között.

“…ami azt illeti, sokat féltem, szinte folyamatosan féltem az elmúlt húsz vagy huszonvalahány évben, ezért kellett annyit számolnom, és nemcsak a számolások, hanem a szabályok és az ismételgetések és a járkálások is ezért voltak, mert féltem, valakitől vagy valamitől mindig vagy majdnem mindig féltem.”

A könyv első felére ráül egy végletekig fülledt, nyomasztó hangulat, ami mindenbe beszivárog. A délszláv háború utáni, posztháborús hangulat, ami nem tud elpárologni, minden ember személyiségének részét képezi annak ellenére, hogy húsz évvel ezelőtt véget ért. Az elbeszélő életében is meghatározó pont volt a háború, rengeteg szorongásának és kételyének gyökere, azonban, mint megtudjuk, már korábban is számolt, megvoltak a szabályai, amiket követni kellett, a háború ezekre később csak ráerősített. Elbeszélőnk belső és külső hatások együttese miatt rekedt meg egy ponton az életében érzelmei és gondolatai szintjén egyaránt.

Meg akarja fejteni mit miért tett a múltban, mi miért történt, miért nem tudott előre mozdulni, és miért nem tudta elfogadni a dolgokat. Ezért gondol végig mindent háromszor, négyszer, sokszor, hogy válaszokat találjon, azonban nem tud továbbhaladni.

“Most pedig megint az a rész jön, amit egyszer már elmondtam, megint ugyanott vagyok, ahol egyszer már voltam.”

Mikor a könyv 292. oldalán az elbeszélői én mesélni kezd Brüsszelről és az útjáról, hirtelen megváltozik a hangvétel. Tervezni kezd és elindul. Mikor a “felesége” szakít vele, az apja pedig ezek után elküldi otthonról, és már semmi sem köti Szerbiához, elindul, és elkezdi az elengedés, feldolgozás folyamatát. Megteszi az első lépést az úton, ami gyógyulásához vezet, kiszakad környezetéből, fullasztó életteréből, és elhagyja az országot.

Ez a határozottság a karakterből adódóan természetesen viszonylag hamar elpárolog, visszatérünk a gondolkodás aktusának központi szerepéhez. Azonban az elmélkedés folyamata megváltozik. Míg a könyv első felében minden a betegsége, a rózsák és felesége körül forog, és nem talál megoldást egyikkel kapcsolatban sem, úgy itt, egy-egy mondat, vagy gondolat erejéig válaszokat talál. Később ezeket elveti és újakat keres, azonban ezzel megtöri az eddig működő rendszert.

Néha kissé sziruposnak tűnhet a könyv második fele, hiszen nincs annál közhelyesebb, mikor valaki rájön valamire, ami megváltoztatja az életét, és azt szavakba önti. Ezeket a pontokat tudta az író ellensúlyozni olyan gondolatokkal, amik a karakterhez híven újabb kételyeket generálnak, és visszavetik elbeszélőnket az előrejutásban, ezzel képződik egy vékony határ, aminek köszönhetően a történet második fele nem csúszik át giccsbe, annak ellenére, hogy közelében jár, és olykor elbillen felé.

A könyv elbeszélőnk kényszeres számolásával és szabályaival kezdődik a naplementében, végül írásra szánt papírokkal végződik szintén naplementében. Nem változik semmi, a rózsák maradnak, a környezet ugyanolyan fülledt, az apja ugyanúgy a rózsaföldön dolgozik, az egyetlen, ami formálódik, az elbeszélő személyisége.

A végén minden fejlemény és megvilágosodás ellenére, mégis a “rózsás papírok” azok, amiket megoldásnak tekint, egy olyan felületnek, ahol kifejezheti magát, ahova talán pont ezt gondolatmenetet írja le, amit mi is olvasunk.

Interjúk
Elolvasom
A párduc veszedelmesen csábító illata
Szerző

SIRBIK ATTILA
 

A párduc veszedelmesen csábító illata
Beszélgetés Danyi Zoltánnal

 

                                                                                   Mottó: "..." 
 

- A próza nyelvezetének kialakítása érdekes esetedben abból a szempontból, hogy a költészet felől érkezel. Átcsúszik kékbe című verskötetedben megjelenik a vizualizálás kérdése. Egy olyan szöveghálót teremtesz, amelynek felfejtésével mindig előtűnik egy sajátos, jellegzetes táj (mintha a lineáris időt megpróbálnád transzformálni a mágia cirkuláris idejévé). Flusser gondolatait felhasználva, véleményem szerint verseid ráébrednek arra, hogy nem a világot, hanem az arról készített képek felfejtését jelentik. Lehetséges-e szerinted egy olyan dialektikus összefonódás, amely összekapcsolja a képet a szöveggel? Mindig csak egymás kiegészítői lehetnek, vagy lehetséges-e a képzeletben való együttes feloldódásuk? A prózai nyelvezetedet is mintha úgy alakítanád (ha van benne egyáltalán szándékosság), hogy az olvasó szinte filmszerű élményben részesül.
     - Nagyon nehéz kérdés, nem biztos, hogy tudok rá válaszolni. Ehhez legalább olyan komoly elmék kellenek, mint akit te is említesz, Flusser. Részben a képek terrorját éljük, de nemcsak a képek, a hangok is támadásba lendültek ellenünk, illetve magunk zúdítottuk őket magunkra. Bajban vagyunk tehát, ami a képeket illeti, sőt ami általában véve az érzékeket illeti...Ami viszont a kérdés rám eső része: úgy érzem, hogy számomra nem a kép, hanem a látomás a fontos a világból. A táj is persze, a jelenségek, de inkább csak amikor látomássá tudnak válni, amikor kiemelkednek a csupaszságból, és magukra öltenek valami megfoghatatlant és érthetetlent, valami titkot, amiről csak annyit tudunk, hogy ott van. Érezzük is, hevít is, csak éppen nem értjük; a vers, azt hiszem, abból születik, amit nem értünk. Ha elolvasok egy középkori japán haikut mondjuk, akkor az a vers elsőre nem más, mint egy pőre kép csupán, egy lehajló ágon csücsülő veréb például, ugye? De érzed, hogy nem erről van szó, nemcsak egy képről; ezekben a japán haikukban a kép látomássá válik, és ha fel vagy készülve rá, ettől a mindössze három sortól áramütésként jár át valami, ami nincs is ott szó szerint, se képileg, mégis elemi erővel jelen van, megnyilvánul, kimondatlanul is.
     - Az elhallgatás, a kimondatlanság illetve a kimondhatatlanság (kimondhatatlanság abból a szempontból, hogy a vizualizálás talán nem érhető el annak felismerése nélkül, hogy a szövegben mindig benne rejtőzködik a csend) mint retorikai alakzatok jelennek meg műveidben. Vagy egészen másról van szó?
     - Örülök, ha így találod. A csendet nagyon szeretem, és nemcsak a szövegekben. Másrészt a kihagyás, az elhallgatás alakzatai olyan lehetőséget képeznek, ahol a szöveg megnyílhat valami más felé; reményeim szerint a kimondhatatlan felé, ami lehet több vagy kevesebb is, mint a kimondott szavak durvasága. Nem könnyű olyan nyelvezetet találni, amelyben a szavak, ha szabad ilyen óvatlanul fogalmaznom, a szellőben meglibbenő selyem lágy hullámzásához közelítenek. Lehet, hogy emiatt jut ilyen fontos szerep a kimondatlanságnak a szövegeimben. Nem tudok elég gyengéden fogalmazni, ezért a szavak közti szünetek, az elhallgatások révén próbálom megközelíteni, amit lényegesnek érzek. Érdekes, hogy ezzel már megint a haikuhoz értünk el. Mert mintha a zen költészetben is a szavak közti ürességben volna a lényeg.
     - Ha figyelembe vesszük a predesztinációt...- Állandóan gondolataim felszínét ostromolva tolakszik az a gondolat, hogy van egy halál, amely eleve megszabadít a még el nem követett bűneimtől is. Gondolok itt a kereszthalálra. Éppen ezért könnyűnek tűnik minden kísértés. És mégis ebben a könnyűségben a legnehezebb megírni magunkat. Gyerekkoromban mondta egyszer nekem valaki, hogy Isten mindent megbocsát, csak egyetlen dolgot nem, mégpedig a szentlélekkáromlást. Onnantól kezdve, számomra sokáig az e köré gyülekező csönd volt a legnehezebb, legsúlyosabb könnyűség. Minden e kimondhatatlanság köré íródott, csak azért, hogy a kimondhatatlanság az maradjon, ami, ne kapjon más lehetőséget. Ez volt az "értelem által hagyott űr". És az így felfogott szövegben, amelyben ott munkál a félelem, a "pszichoszomatikusság" csakis egy maszk lehet.
     - Istenről egy történet jut eszembe, hadd meséljem el, ha már szóba került (miközben, jegyzem meg, éppen részeg emberek káromkodnak az ablak előtt, szerbül). Szóval, amikor a 16. században komolyabban megindult Japánban a keresztény misszió, a jezsuiták a vallás kulcsfogalmait a japán nyelvhez igazított alakban próbálták elterjeszteni. Így lett például a latin deusból deusu. Na mármost, a japánok egy kicsit alakítottak ezen, és a deusut elkezdték dai-usonak ejteni. Ez a szójáték pedig a buddhizmus legmélyéből fakadó bölcsességet tükrözte, ugyanis "dai-uso" japánul annyit jelent, hogy "nagy hazugág". De nehogy azt higgyük, hogy valamiféle ellenségeskedés volt ez a részükről, nem; a buddhizmus nagyon is toleráns minden egyéb vallás irányában, a legtoleránsabb az összes vallás közül. Hanem arról volt szó, hogy egy tekintélyt parancsoló, lényegi, mindenható, kizárólagos "úr" náluk nem létezik, és nem is lényeges, hogy létezzen, legalábbis Buddha eredeti tanításai szerint nem. Van vagy nincs, egyszerűen mindegy. Amiről a buddhizmus beszél, az a megszabadulás, ez pedig a mu-n, a semmin keresztül érhető el. Számomra a legizgalmasabb ebben az egészben az, hogy a keresztény misztika, Juan de la Cruz vagy Meister Eckhart, ugyanerről beszéltek, a kiüresedésről és a semmiről. Döbbenetes! Hogy Eckhart például az igaz szegénységről szóló prédikációban szó szerint azt mondja, hogy az embernek teljesen ki kell üresítenie magát, meg kell szabadulnia minden akarattól és vágytól, még az "Istenre" irányuló akaratától és vágyától is ("ezért kérem Istent, hogy szabadítson meg Istentől"). Akárha egy zen buddhista szútrát olvasnánk... A keleti és a nyugati vallásos gondolkodók gyönyörű találkozása ez. És erre mit tesz az egyház? Eretnekség vádjával inkvizíciós eljárást indít Eckhart ellen. Az emberi szempontok (hatalom, féltékenység, különböző homályos érdekek) durván beleavatkoznak az "isteni" szempontok fürkészésébe.
     De visszatérve a kérdésedre: szerintem is vannak kimondhatatlan dolgok, és gyakran éppen ezeknek a kimondhatatlan dolgoknak a - mondjuk így - lángoló ereje szervezi, igazítja, illeszti egymás mellé a szavakat, amelyeket kimondhatunk. Az "értelem által hagyott űr", ahogy mondod, nem valami tiltás eredménye, hanem inkább az a tűszúrásnyi pont, amelyben a létezés megismételhetetlen nagyszerűsége nyilvánulhat meg, ahogy Ottlik Géza mondaná. Egyébként ő írja azt is, gyönyörű szépen, hogy az ő mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze...
     - Hadd legyek kissé kötözködő. Az értelmet nem épp az indukálja, hogy mindig marad valami megfejthetetlen, és megfejtési kódjait fel sem mutató érzékelhetetlenség? Nem gondolod, hogy Ottlik mérhetetlenül ironikus? Talán az "igen, de mégis" végtelenül eredménytelen emberi törekvése által határozhatnánk meg ezt a fajta teljességigényt. És mintha az Alef is felsejlene.
     - Nem hiszem, hogy Ottlik ironikus ebben a kérdésben. Nála a teljesség igénye valami sóvárgó poézist, valami áhítatos költészetet jelent, amellyel az élet csodája kifejezhető. Az a valami viszont, amire nincsen szó, az a bizonyos "megfejthetetlen" mindig is megfejthetetlen, kimondhatatlan és megnevezhetetlen marad, ugyanakkor viszont nem megsejthetetlen, mert különben hogyan is tudhatnánk róla beszélni? Megint csak egy buddhista mondat jut eszembe: "Ami létezik, az sincs, és ami nem létezik, az is van." Megfejthetetlen az értelem számára, de ez még nem azt jelenti, hogy nem is létezik. Gondolom, Borges is azért nyúl sokszor a zsidó vagy az iszlám misztikához, mert úgy tűnik, a kabbala vagy a szufizmus többet foglalkozik a "kimondhatatlan lényeggel". Különösen érdekesnek tartom, hogy az Alefről szóló novellában ez a kimondhatatlan, megfoghatatlan lényeg a szeretett nő szépségéhez kötődik. Lényegében a szeretett és örökre elvesztett nő szépsége az, ami ebben az esetben kimondhatatlan, és e köré épül, e köré - mint mozdulatlan mozgató köré - szerveződik szövegszerűen az egész elbeszélés. Vagyis a hiány az, amiből kibomlik a teljesség, ahogy József Attila hátborzongatóan szép sorában is: "Csak ami nincs, annak van bokra."
     - Irodalmi szempontból mit jelent számodra ez a mondat: Miképpen és nem azt, hogy mit?
     - Számomra ez a kettő nem különül el, a miképpen és a mit kérdése szorosan egybetartozik, mert ha akár csak "egy pengeélnyi rés" támad közöttük, az egész összeomlik. Mindegy, melyik felől közelítek, a végeredmény ugyanaz. Néha a megfogalmazás mozdul meg előbb, és elindul valami kimondhatatlan felé, máskor meg egy homályos sejtés vagy érzelem keres magának tárgyiasulást, megfelelő nyelvezetet. A kettő soha nincs külön, én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet.
     - Prózáidban többnyire jelen van egy történeti szál. A történetek belülről építkeznek és kifelé haladnak, hogy elérjék a jól szervezett nyelvezetet, amely mindig egy teremtett-virtuális térre irányul, vagy pedig kívülről érkezik és a szerzői képzeletvilágon áthaladva jut újra a külső világba, mintegy átalakított visszahelyeződésként, immár papírra vetett írásos formában?
     - Többször is megpróbáltam valós vagy félig valós történetekből kiindulni, és áthelyezni őket valamiképpen az irodalmi elbeszélés terébe, de az eredmény minden alkalommal siralmas volt. Be kellett látnom - mély szomorúsággal egyébként -, hogy nem tudok történeteket "elmesélni". Maradt tehát a történetek, életek "kitalálása". Persze, soha nem a tapasztalattól függetlenül, mert hát a képzeletben megjelenő történetek és életek óhatatlanul a megélt valóságban gyökereznek, csak valamiképpen ezek is - hogy visszautaljak a korábbi kérdésre - a "látomás" alakját öltik, "életképzeletté" válnak, legalábbis akkor, ha sikerül jól odafigyelnem a történetre, amely megszületik (sokszor úgy érzem egyébként, hogy tőlem függetlenül).
     - De a történetiségnél mintha sokkalta fontosabb lenne számodra a nyelvi térbe bújtatott valóság, a stilisztikai-formai megoldások. Úgy olvasom, elsődlegesek a reflexiók, a kibontott, avagy elrejtettségében kibontásra váró, felfejtésre váró történeti szálhoz képest.
     - A "nyelvi térben" rejlik az irodalommal járó kellemetlenségek, gyötrelmek, keservek és kudarcok legnagyobbika, de ugyanakkor az irodalommal járó fellélegzések, megkönnyebbülések legnagyobbika is. A nyelvi térben válik létfontosságúvá a leírás és megfogalmazás milyensége, a szavak hangzása, a mondatok rendje, az egymásra rétegződő sorok hullámzása, vagy feszessége. Vagyis, hogy kimondjam végre: ezen áll vagy bukik a szöveg szépsége. Ha nem szép a szöveg, akkor a legmegrázóbb történetet is el lehet hajítani.
     - Írásaidban jól elrejtett csapdák foglya leszek, egymásba csomagolt jelek és jelentések ügyesen megfejtő játékosává kell válnom, hogy az olvasás során létrejövő újabb és újabb olvasatok között megtaláljam a kijáratot (hogy félig paradoxonnal szóljak, számomra írásaidban az értelmezhetetlenség nem a zártság, hanem a nyitottság felé tolódik el).
     - Tulajdonképpen én is ezt a bizonyos kijáratot keresem, és nagyon jó, ha ez a keresés néha játékossá tud válni, de a legtöbbször nem az. Gyakran a pánik és a téboly intenzitásával válik eszeveszett hajszává, sőt üldözéssé is olykor, ahol nem tudni már pontosan, hogy ki a vadász, és ki az űzött vad...Mindenesetre örülök, ha a nyitottság fel tud derengeni helyenként. A zártság amúgy is nehezen elviselhető, minden tekintetben. Gondolom, az űzött vad is inkább a hajsza bizonytalanságát választja, a bezártság kiszámítható biztonsága helyett, a kockázatos szabadság számára is többet ér a holtbiztos rabságnál.
     - "A párducnak elég elrejtőznie (minthogy áldozatait látványa elrémisztené), az állatokat odacsalja illata, önmaga így válik láthatatlan csapdává." A Másik hiánya, de csakis a nagybetűs másiké, mindig felerősíti a képet, amely kép viszont örökösen csak a képzeletben, a virtuálisban létezhet, de csakis addig, amíg a Másik vissza nem tér vagy meg nem jelenik. Ha ez a Másik az elhallgatás, akkor amint megszűnik a szöveg - mint a Másikat távoltartó -, azonnal megnyílik az ajtó a semmire, és minden kép az ajtón túliba rohan.
     - Ez jelenthetné a szöveg halálát, ha...Ha nem úgy volna, hogy minden hiány mögött egy újabb hiányt találunk, és - sajnálatos módon vagy inkább hál' istennek - az a bizonyos Másik (bármi rejtőzzék is e mögött a nagybetűs szó mögött) az örökös elfedésben, a folytonos "elhalasztódásban" van, és így esélyünk sincs arra, hogy megérintsük a kezét, a haját, vagy hogy megpillantsuk a ruhája szegélyét legalább. Mert amikor már azt hisszük, hogy igen, megvan, akkor mindig, de mindig kiderül, hogy nem, hogy ismét tovább siklott, és csak a fátyol volt, az egyik selyemfátyol a sok közül, ami lágyan meglibbent, csak ennek a fuvallata legyintette meg arcunk.
     A szöveg nem tud meghalni, viszont ha a lélek eltompul, elhomályosul, akkor elveszítheti ezt a játékos, életre-halálra szóló kapcsolatát a Másikkal, és akkor megszűnik ez a varázslatos bújócska is. Nem a szöveg, nem a Másik szűnik meg, hanem a lélek amúgy is sérülékeny figyelme törik meg. És nem érzi már a párduc veszedelmesen csábító illatát.
     - Pszichoszomatikus életrajzok című kötetedben eljátszol a külső és belső terek szembenállásával. Mintha a végtelenül zárt és a nyitottság felé tartó, a virtuális tér és a valós valóság közé húznál egyfajta láthatatlan választóvonalat. Leírásaidban úgy tűnik, hogy az utóbbiak inkább formáznak egyfajta metafizikus, láthatatlan világot. Így elbújtatva jól megfér az indusztriális társadalom kritikája. Mintha azt sugallná a kötet, hogy elfelejtettük valós értékeinket, és egy fogyasztói társadalom rabjai lettünk. Hogy a sok kép között elsikkadnak azok, amelyek igazán számítanak.
     - Igen, így érzem. Példát is mondhatok. Ezt a kötetet egy olyan jelenettel akartam kezdeni, hogy egy elfüggönyözött szobában valaki lefekszik a vajszínű kárpittal borított ágyára, próbál megnyugodni, elcsendesedni, elmélyedni, és ebben az állapotban megpróbál elképzelni egy tájat, egész pontosan egy völgyet, fákkal, bokrokkal, a távolban egymásba hajló füves dombokkal, szóval egy rendes völgyet, mindennel, ami hozzá tartozik. Ennek a képzelt figurának, aki elnyújtózik azon a kellemes ágyon, az egyetlen megkötése ezzel kapcsolatban az, hogy a völgy teljes egészében belülről szülessen meg, vagyis egy elképzelt völgy legyen, és ne egy valódi táj felidézése, ne olyasmi, ami kívülről érkezik: magazinok lapjairól, reklámplakátokról, filmfelvételekről, esetleg egy megélt kirándulás valóságából. Ott hever tehát ez a szerencsétlen illető, és nagy nehezen sikerül megnyugodnia, ami persze már nagy eredmény, és még el is mélyed, ami még nagyobb szó. A tájat azonban, az érintetlen, belső képet, bárhogy is szeretné, nem tudja elképzelni. Filmet, plakátok, fotók elemei jelennek meg, folyton ezek úsznak be a belső látóterébe, és keserűen döbben rá, hogy a völgy, amelyre vágyik, örökre elérhetetlen már a számára. Nos, ez lett volna a kötet alapja, ez a kis történet, ezzel a boldogtalan figurával. Ez a szöveg végül nem született meg, de valahogyan talán mégis átszűrődött belőle valami a megszülető történetekbe, átszivárgott valami a figura boldogtalanságából a kötet szereplőibe.
     - Regényrészleteidet olvasva azt tapasztaltam, hogy a tőled megszokott módon az olvasódat egy sokatmondó bizonytalanságban hagyod. Erősen vizuális rezonanciával megszerkesztett szövegeknek tűntek.
     - Nem nevezném regénynek, inkább csak fejezeteknek, az alcím is erre utal. Másrészt egyre inkább úgy érzem, hogy a "fejezetek" az én valódi műfajom, mert így legalább nem kell a szálakat, a szereplőket mindenáron összekötni, összeerőltetni, és a történeteknek több fókusza lehet egyidejűleg, ami pedig remélhetőleg nemcsak nekem jelent nagyobb szabadságot. Ezek a fejezetek lényegében egy imaginárius kisváros életéről, egy kitalált világról szólnak. Mivel sok olyan dolog van, amit nem tudhatunk a világról, a valódiról sem és az elképzeltről sem, e miatt a bizonytalanság miatt a papírra került történetek nem mondanak el mindent, némely dolgokat pedig egyenesen elhallgatnak, lehet, csak azért, hogy ebben a némaságban benne rejtőzzék a gyakran varázslatos és mágikus, sokszor viszont kiábrándítóan üres és reménytelen világ metafizikája.
     - Eddigi beszélgetésünk során igencsak elméleti témákat súroltunk; néhol talán fel is szaggattuk, ahol erőteljesebb volt a becsapódás, ahol a témák függőleges mozgással haladtak és mélységeiben próbálták értelmezni önmagukat. Most arra kérlek, húzzuk fel kopásálló lábbelinket és sétáljunk egyet "folyásiránt"... Írásaidban felfedezek egy erős helyi kötődést. Szülővárosod, Zenta, folyóparti kisváros. A Tisza nagyon sokat jelent számodra? Másik lakhelyed, Szeged is a Tisza mellett van. Sokban eltér az ottani tiszai hangulat az ittenitől. A folyó, a kert, a kisváros mind jelen vannak írásaidban, beszélnél ezekről?
     - Tegnap éjjel hazafelé menet megálltam a fagy kellős közepén, mert egyszer csak elkezdtem gyönyörűnek látni ezt a csonttá dermedt világot, utánozhatatlanul szépnek és megismételhetetlennek, még a félrehányt koszos havat is, és a hideget, a jéghideg nyugalmat, a mozdulatlanságot, amelyben szinte az idő is megállt, megszűnt egy pillanatra. És ez a pillanat, amelyben megfagyott, meghalt minden, nem egy lesújtó és gyászos pillanat volt, hanem ellenkezőleg, egy felemelő, megtisztító, hatalmas pillanat...
     Nem biztos, hogy helyhez kötött élmény az ilyen, lehettem volna akárhol a világon ebben a pillanatban. Igaz, éppen Zentán voltam, és talán ez sem mellékes. Ahogy az sem, hogy a Tisza éppen a napokban kezdett befagyni, és ez mindig monumentális időszak, legalábbis nekünk, folyami embereknek. A folyó nagyon lényeges a számomra, azt hiszem, el se tudnám képzelni az életem folyó nélkül; nem is nagyon akarom elképzelni. (Most olvasom Tolnai Ottó interjúregényét, ebben mondja: "Annyira a folyóhoz kötődnek ezek a Tisza menti kisvárosok gyermekei, hogy egyfajta kétéltűeknek is nevezhetők...") A folyó közvetlen kapcsolatot jelent a tengerrel, ezekről a dolgokról pedig már nemigen lehet beszélni. Ahol van folyó vagy tenger, ott a legkeservesebb időkben is van kiút, van kiengesztelődés és van szabadulás.
     A kilencvenes években, a lehető legkézzelfoghatóbb téboly időszakában talán éppen a folyó mentett meg a tényleges megzavarodástól. Érdekes lenne például felmérést végezni arról, hogy a vizek közelében levő városokban vajon mennyivel volt kevesebb az öngyilkosok száma azokban a végtelenül elborult elmék által igazgatott években. Mert szinte biztos vagyok benne, hogy kevesebb volt.
     Zenta egy Tisza menti kisváros, és ha nem lenne folyója, azt kellene mondani, hogy az utóbbi években igen nyomasztó kisváros. Mert az eldurvulás nemhogy tapintható, hanem egyenesen arcul ütő jelei úton-útfélen megmutatkoznak a mindenre kiterjedő igénytelenségben: az ápolatlanságot sugárzó utcák helyenként járhatatlan útjaiban, a félig összerogyó állapotban levő lakóházak gondozatlanul hagyott kertjeiben, a város központjának teljesen rendezetlen és szabályozatlan forgalmában, a város szívében található kocsmák és cukrászdák lehangoló berendezéseiben és udvariatlan, sok esetben egyenesen bunkó felszolgálóiban, nem beszélve a hétvégi éjszakák agyréméről, amikor hullarészeg figurák tényleg a város szívét ordibálják tele, és a város szívét rondítják el az ilyen-olyan ellenes falfirkákkal. Rendezetlenség, ápolatlanság, igénytelenség tehát, olyannyira, hogy mindez az idiotizmus határát súrolja már. Hamvas Béla írja (akinek a nevére sokan összerezzennek, gondolom, okkal), hogy a kultúra hiánya elsősorban azt jelenti, hogy az ember védtelen a tolakodókkal szemben.
     És mindennek ellenére szeretem Zentát. Éppen azért fájnak ezek a dolgok, mert szeretem, és mert egy másik Zenta emlékét is őrzöm magamban, amelyet még inkább lehetett szeretni. A régiek, mivel szerették, vigyáztak is a városra. Volt igény arra, hogy szépek legyenek az utcák, a terek, a "zöldövezet". Ez nem pénzkérdés, ez egyes-egyedül igény kérdése, lelkiállapot kérdése. Nem tudom, ez a mostani lelkület honnan került elő, de ez egy egészen ijesztő lelkület, a pusztulás és rombolás és kulturálatlanság lelkülete. És sajnos azt kell gondolnom, hogy ez a sötét lelkület nem fog egyhamar elillanni innét. Várni kell tehát, várni a csodát, ahogy mondjuk William Golding regénye végén, mert van olyan helyzet, amikor már egyedül a csoda segíthet.
     Szeged "felvirágzása" különös módon egybeesett a mi fokozatos délvidéki lepusztulásunk idejével: új központot, új körutat kapott, felújították a monarchiabeli épületeket is, amelyek egy nagyon nemes építészeti hagyományt képviselnek. A széttöredezettséget, ugyanakkor meg valamiféle nyers erőt, leplezetlen erőszakot megfogalmazó mai épületek meg se tudják közelíteni azoknak a száz-kétszáz éves házaknak a szépségét, eleganciáját. Persze, ez a mai Magyarország sokkal inkább kötődik a lassan már alig sem leplezett nyers erőszakhoz, éppen ezért máris ki kell mondanom, hogy Szegedet csak éjszaka szeretem, nappal nem, csak amikor elcsitul a forgalom, a nyüzsgés, a féktelen és türelmetlen hajsza. Szóval éjjel szeretem a várost, amikor egyedül maradok azokkal a régi épületekkel az üres utcákon, ahol legfeljebb 1-2 pityókás, boldog, fiatal költő kószál, kacagó költők, akik hanyatt fekve a hóban, félszárnyú madarak lenyomatát hagyják hátra.

Elolvasom
Kivezetés a szövegből – Interjú Danyi Zoltánnal
Szerző

KIVEZETÉS A SZÖVEGBŐL – INTERJÚ DANYI ZOLTÁNNAL

"Danyi Zoltán költővel, műfordítóval legutóbb akkor beszélgettünk, amikor – közel egy éve – Hamvas Béla még kiadatlan kézirataival kapcsolatos munkájáról mesélt portálunknak. Hamvas naplóinak feldolgozása továbbra is folyamatban van, ám újabb beszélgetésünkre Danyi Zoltán Kivezetés a szövegből című könyvének megjelenése adott alkalmat. A szerzőtől megtudhattuk, hogy célja az irodalmi kánon által kevéssé elfogadott Hamvas-regényekkel kapcsolatos vitaindítás volt." – A Vajdaság Ma interjúja az Irodalmi Jelen szerzőjével.


Kivezetés a szövegből

Beszélgetés Danyi Zoltánnal legújabb könyve kapcsán

Milyen előzményei vannak az új könyv kiadásának?

– A könyv megjelenése nehezen valósult meg, évekig nem volt hozzá kiadó. Végül Böszörményi Zoltánnak, az Irodalmi Jelen főszerkesztőjének megtetszett, így személyesen neki köszönhető, hogy hat évvel a megírása után végre megjelenhetett. A Kivezetés a szövegből tulajdonképpen a PhD-értekezésem anyagának rövidített változata, ami annyit jelent, hogy a szakmai jellegű fejtegetéseket kihagytam belőle, remélve, hogy ezáltal több olvasóhoz tud szólni, nemcsak az irodalomkutatókhoz.

A Hamvas regényeiről szóló irodalom, ha jól tudom, igen hiányos. Ez a kötet mennyire nyújt átfogó elemzést hozzájuk?

– A könyv Hamvas eddig megjelent négy regényét elemzi, amelyekkel kapcsolatban igyekeztem többféle szempontot felvetni. Szeretném, ha e regényekkel többet foglalkoznának, ha többet beszélnének róluk, hiszen valóban sokféle megközelítést, sokféle olvasást kínálnak fel. Ehhez képest nemcsak a szakma, de az írók is kevéssé ismerik Hamvast, sőt attól tartok, alig van magyar író, akinek az eszköztárában megtalálhatók azok a – kicsit sem mellékes – dolgok, amelyeket Hamvas megvalósít a regényeiben. Márpedig egy mai magyar regénynek nagyon is az előnyére válna, ha „ismerné” például a Karnevál-t, vagy a későbbi Hamvas-regényeket. Képzeljük csak el, milyen abszurd helyzet lenne, ha a mai angolszász írók úgy tennének, mintha Joyce soha nem írt volna egyetlen sort sem. Nagyjából ez a helyzet Hamvassal és a magyar írókkal, ami elég komikus.

Hamvas recepciójával kapcsolatban még mindig felmerül a kérdés, hogy miért nem tartozik az ún. irodalmi kánonba. Szenvedélyessége, kizárólagossága miatt sokan elutasítják, mi erről a véleménye?

– A vita feltehetően mindig is megmarad, ami nem baj, ha ez a vita egészséges. A baj az, ha elhallgatják, vagy ha szándékosan félreértelmezik. Hamvas elutasítása egyébként jobban érinti talán az esszéket. A regény más műfaj, nem véleményt nyilvánít, hanem világot teremt, amelyben több nézőpont, több vélemény, több érték fér meg egymás mellett. Egy regénnyel nehezebb vitatkozni, körülötte legfeljebb értelmezési különbségek lehetnek. Az esszé viszont mindig nyitott a vitára, műfajából adódóan egy olyan nézőpontra van kihegyezve, amellyel mindig lehet és kell is vitatkozni.
Ugyanakkor azt hiszem, sokaknak nem könnyű dolog szembesülni azzal, hogy Hamvas művei túlmutatnak az irodalom határain. Talán éppen ez okozza a vele kapcsolatos viták és fenntartások legtöbbjét. A legtöbb irodalmi élményünk igazán nem jelent sokat a hétköznapi életünkben, legfeljebb kellemes időtöltést, igényes szórakozást. Hamvas művei viszont nem csak az élmény szintjére korlátozódnak, élmény is persze, de nem csak ez, felmerül valami ennél több is velük kapcsolatban. Valami olyasmi, hogy a tartalmukat, a gondolataikat az olvasó átemelje a maga mindennapi életébe, vagy ahogy Rilke mondja: miután láttuk a görög szobrot, meg kell változtatni életünket.
Ha őszintén és alaposan fogadjuk be, Hamvas esszéi mindig megrázkódtatást jelentenek, és ezt nem könnyű elviselni, könnyebb félretenni, érdekteleneknek vagy szélsőségeseknek bélyegezni. Ha mégis „túléljük” a megrázkódtatást, és nem utasítjuk el azt, amivel az esszék olvasásakor szembesülünk, megkezdődhet valami, ami miatt érdemes volt elolvasni őket. Egyfajta személyt kiteljesítő irodalom ez, mint ahogyan egyébként a legtöbb igazán nagy művészet.
Innen nézve talán érthetőbb, hogy miért olyan nehéz a magyar irodalmi kánonban elhelyezni ezeket a műveket. Az irodalomtörténet és az irodalomelmélet mással foglalkozik, nincsenek erre vonatkozó kapaszkodói. Másrészt viszont Hamvas írásai nem igénylik, hogy bármiféle „kánon” magába fogadja őket, az említett okoknál fogva ennek az irodalomnak egészen más a tétje.

Mióta foglalkozik Hamvas műveivel?

– Az első Hamvas-könyv valamikor a kilencvenes évek elején került a kezembe, körülbelül tizennyolc éve tehát. Az emberi életben ez az idő jelenti a felnőttkor elérését, és úgy érzem, talán csak ennyi idő után merem azt mondani, hogy kezdem érteni Hamvast. Először csupán irodalmi szövegekként vonzottak, megjegyzem, nyelvi és formai, tehát éppenséggel irodalmi szempontból is nagyon magas színvonalú szövegekről van szó. Legelőször éppen ez ragadott meg, vagyis hogy a Karnevál esetében például világirodalmi színvonalú regényt olvashattam, magyar eredetijében, egy olyan regényt, amely mellett csak az európai irodalom legnagyobbjait tudtam elképzelni, Dosztojevszkijt, vagy James Joyce Ulysses-ét.
Miután befejeztem a Hamvas regényeivel kapcsolatos elemző munkát, kezdtem megsejteni lassan, hogy itt mégsem pusztán irodalomról lehet szó, hanem valamiről, ami közvetlenebbül, elemibb erővel szól hozzánk. Ez pedig valóban csak a legmagasabb rangú művészetek esetében van így, mert például Bach művei sem nevezhetők „csak” zenének, vagy Rilke költészete sem „pusztán” költészet. A legtisztább művészet esetében mindig valami többről van szó, nem csak jól megszerkesztett, hibátlan, vagy akár zseniális művekről. És ez a „valami több” másfelé irányul, túlmutat a művészeten.
Éppen ezért szerepel a Hamvas regényeiről szóló könyvem végső következtetései között, hogy egy idő után a szöveget, a művet, a művészetet el kell hagyni, túl kell jutni rajta, ki kell lépni belőle. Persze, nem akárhogyan.

Milyen kapcsolatban állnak a Hamvas műveiben felmerülő filozófiai gondolatok a vallási fogalmakkal?

– Amikor Hamvassal kapcsolatban a vallást említjük, óvatosnak kell lennünk, lehetőleg nagyon pontosan kell fogalmaznunk. Egy csepp a kárhozatból című esszéjében a következőt írja: „Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás közül a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van.” Mit jelent ez? Nem azt, hogy megtagadja a vallást, hanem éppen ellenkezőleg, a kiüresedett rítusok és mitologizáltságok közül kiemeli a létfontosságú vallási fogalmakat, és a hétköznapok számára újra megközelíthetővé, értelmezhetővé teszi őket, mivel nélkülük az élet nehezen lenne teljes. Ezek a fogalmak nagyon fontosak az életünkben, de a rájuk rakódott porréteg miatt nem tudjuk a sajátunknak érezni őket, közben pedig folyamatosan kínlódunk és szenvedünk és kapálózunk a hiányuktól. Persze, fogalmunk sincs, mi az, ami ennyire eltűnt, és ami ennyire kétségbeejtően hiányzik. Hamvas kései esszéi átmentik nekünk, újra átélhetővé teszik az olyan fogalmakat, mint az üdv, a megváltás, a megszabadítás, a megvalósulás, az átminősítés, az átélés, az egység, az egységtudat vagy az egységlét.
Hogy ennek mekkora a jelentősége, azt még csak nem is sejtjük.

 

Mezei Zsófia - VAJDASÁG MA

Interjú Danyi Zoltánnal
Elolvasom
Danyi Zoltán: Ebben a háborúban a női test harctér volt

Danyi Zoltán: Ebben a háborúban a női test harctér volt

Ha A dögeltakarító a saját traumáim feldolgozása lenne, akkor nem mutattam volna meg senkinek. Ezzel szemben a helyzet az, hogy miközben a könyvön dolgoztam, sokszor éreztem úgy, hogy az áldozatok ott vannak valahol a közelemben. Néha ott voltak az elkövetők is, ugyanolyan közel – mondja Danyi Zoltán.

Danyi Zoltán vajdasági író A dögeltakarító című regénye a Magvető Kiadónál jelent meg a könyvhétre. A délszláv háborúról rengeteget írtak már, ám Danyi eredeti, merész, kiérlelt hangon szólal meg a borzalmakról, húsz év után… A Hamvas-kutató költő eközben rózsát termeszt.

A délszláv háború óriási téma – de sok vajdasági magyar író, azt hiszem, belebukott. Mióta érlelődött benned?

Húsz évig hordoztam magamban egy fájdalmat, amit nem akartam tudomásul venni. Megpróbáltam másra figyelni, megpróbáltam mással foglalkozni és máshova helyezni az életem súlypontját, ami azt is jelenti, hogy megpróbáltam hazudni magamnak. Másoktól is tudjuk, hogy hosszú időn át nem lehet büntetlenül hazugságban élni, és egy idő után nálam is egyre több jel utalt arra, hogy valami nincs rendben. A testem ugyanezt jelezte. Fájt a fejem, szédültem, félrevert a szívem. Az orvosok azt mondták, hogy ez szorongás, de nem az volt, hanem fájdalom és harag és szomorúság.

Magad is megjártad a háborút? Mennyire tekinthető ez háborús regény helyett a poszttraumatikus szindróma feldolgozásának? Az olvasót mindig érdekli, mennyi az önéletrajzi elem…

Ha A dögeltakarító a saját traumáim feldolgozása lenne, akkor nem mutattam volna meg senkinek. Ezzel szemben a helyzet az, hogy miközben a könyvön dolgoztam, sokszor éreztem úgy, hogy az áldozatok ott vannak valahol a közelemben. Néha ott voltak az elkövetők is, ugyanolyan közel. Mind a két helyzetet nehezen viseltem, ezért úgy védekeztem, hogy amennyire csak tudtam, a szövegre figyeltem, a szöveg ritmusára koncentráltam. Gyakorlatilag nem is csináltam mást ezekben az években, mint hogy az egyik vesszőtől a másikig haladtam.

A dögeltakarítás áttételes módon a srebrenicai és a koszovói népirtás áldozatainak tömegsírba temetéséről, majd holttesteik áthelyezésére utal. Blogodban azt írod, épp Srebrenica ügye adta a döntő lökést. Hogy értsük ezt?

Amikor azt mondom, hogy nagyrészt Srebrenica miatt írtam meg a könyvet, akkor ez nem annyira a regényre, mint inkább Srebrenicára vonatkozó állásfoglalás. Hogy ezt ki hogyan érti, azt mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom. Én nem tudtam úgy élni tovább, hogy a szerbek azt mondják, győztünk, a horvátok azt mondják, győztünk, az albánok azt mondják, győztünk, nem tudtam elviselni többé, hogy mindenki a „győzelemről” beszél, miközben néhány millió ember élete örökre helyrehozhatatlanul szarrá ment.

A volt Jugoszláviában járunk, de néha nem stimmel a kronológia, a helyszínek. A csúsztatás biztosan szándékos, és eltávolít bennünket a rögvalóságtól, a direkt olvasattól – mintha egy kis bácskai Kafka írná. Vagy egyszerűen a főhős (és mindnyájunk) emlékezete hagy ki? Ezzel távolítjuk el magunktól a borzadályokat?

Nem akartam eltávolítani semmit. Ellenkezőleg, nagyon is közel akartam hozni a dolgokat. Olyan közel, mint amilyen közel a szívünk, a tüdőnk, a beleink vannak.

A másik fontos szál a szerelem. Korábban versekkel voltál jelent, három köteted jelent meg, inkább a halk szavú költőt ismerhettük meg. Itt viszont kemény erotikával találkozunk. A nők megerőszakolásával, a nők átetnicizált kapcsolataival (a horvát nő szerb férfiakra utazik). Úgymond ez illene a háború erőszakos világához?

Ennek nem a kemény erotikához van köze, hanem ahhoz, hogy ebben a háborúban a nőket csoportosan megerőszakolták, és nem egy esetben ki is végezték őket utána. Boszniában, mint tudjuk, előre kitervelten, átgondoltan és módszeresen erőszakoltak meg több mint hatvanezer nőt, a pontos számukat nem lehet tudni, mert az áldozatok nem szívesen beszélnek róla. A nemi erőszak ebben az esetben harci cselekmény is volt: a szerb katonáknak parancsba adták, hogy addig kell újra és újra magukévá tenni a fogva tartott bosnyák nőket, amíg teherbe nem esnek, és ezeket a nőket, ha túlélték a dolgot, csak azután engedték szabadon, miután megszülték a gyereket. Itt nem arról van szó, vagy nem csak arról, hogy a katonáknak, úgymond, le kell valahol vezetniük a harci feszültséget, és ehhez nők kellenek, akiket meg lehet erőszakolni. Ebben a háborúban a női test harctér volt, vérrel és spermával összekent csatatér – erről van szó a könyvben, nem a kemény erotikáról.

Több, számodra alighanem igen fontos város a helyszín: Újvidék, Split, Budapest… Szülővárosod, jelenlegi lakhelyed, Zenta kimaradt. A főhős viszont Amerikába vágyik már régóta? És te?

Ha arra gondolok, amiről az előbb beszéltem, akkor szeretnék nagyon messzire menni innen. Ehhez Amerika is kevés, ehhez a Tűzföld sincs elég messze, lehet, hogy ezért nem tudtam soha elmenni innen. Ezeket a dolgokat mindenesetre itt kellett megoldanom, máshol nem tudtam volna mit kezdeni velük. Ezt a regényt itt kellett megírnom.

„Jó lett volna egy bácskai pálinkával befejezni ezt az egészet” – így ér véget a könyved. Korábban Hamvas Bélát kutattad. Ma civilben rózsatermesztő vagy. Nehéz munka, bár a virágkertészetet mindenki megnyugtatónak képzeli el. Mik a jövőbeni terveid?

A rózsa előbb vagy utóbb mindenkit felsebez, aki hozzányúl, a rózsákkal dolgozni pedig nem más, mint véres küszködés. Ezzel kapcsolatban a kegyetlenségről kellene beszélnem, a rózsák kegyetlenségéről, de erről nem tudok még beszélni – csak annyit mondhatok, hogy szükség van erre a kegyetlenségre, ha meg akarom érteni azt, ami történt.

Zentai rózsák - Beszélgetés Danyi Zoltán íróval, költővel
„A nemesítés folyamata tulajdonképpen leigázás”
Elolvasom
„Néha már arra gondoltam, hogy feladom” – interjú Danyi Zoltánnal
Szerző

„Néha már arra gondoltam, hogy feladom” – interjú Danyi Zoltánnal

Szerencsére nem adta fel, így Danyi Zoltán megírta A rózsákról című regényt. Főhőse próbálja megtalálni a helyét a világban, próbálja visszaszerezni a rég elvesztett kontrollt, és elérni, hogyha csak egy pillanatra is, de úgy érezhesse, hogy a saját életét éli. Erről a különleges történetről beszélgettünk a szerzővel

Minden virág többet jelent önmagánál, de a rózsa még ezek közül is kiemelkedik. Nincs még egy virág, ami a keleti és nyugati kultúrákban egyaránt ilyen fontos szereppel bír, ennyi jelentést hordoz. Miért épp ezt a virágot választotta?

A kérdés inkább az, hogy mennyiben volt ez az én választásom. Annyira soha nem vagyunk szabadok, hogy akármilyen témát választunk, még írás közben is változnak a dolgok. Valamit elkezdünk, de menet közben több minden felmerül, ami az eredeti irányon változtat, ha egyáltalán irányról lehet beszélni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Amikor a könyvet írni kezdtem, akkor mindenesetre úgy éreztem, hogy nincs más választásom, a rózsákról kell írnom, de azt sokáig nem tudtam, hogy mit és hogyan kellene.

A rózsákról már mindent megírtak, ezzel tisztában voltam, másfelől viszont, amit én láttam bennük, azt nem találtam sehol.

A saját tapasztalatomat tehát erősnek éreztem, de nem magamról akartam írni, hanem regényt szerettem volna, ezért sokáig kellett keresnem a megfelelő távolságot, hogy honnan nézve tudok beszélni a rózsákról. Nekem többször segítettek a rózsák, mikor nehéz helyzetekbe kerültem, pontosabban a rózsákkal végzett fizikai munka volt az, ami segített. Lehet, hogy a próbálkozásaimban ezért tértem vissza újra és újra a fizikai munkák leírásához, és végül ez vezetett el a megoldáshoz, ennek köszönhetően találtam meg a legjobb távlatot, ahonnan nézve beszélni tudok a rózsákról.

A regény elbeszélője kényszeresen, hol számolással, hol önként vállalt némasággal próbálja visszaszerezni a kontrollt az élete fölött, hiszen megannyi módon tapasztalta már, hogy nem tudja irányítani a dolgokat. Vagy háború jött, vagy a teste hagyta cserben, de mindig kiszolgáltatottá vált. Tényleg visszaszerezhető még az irányítás, vagy egy illúzióba kapaszkodunk?

Erről egy pesti graffiti jut az eszembe. Valaki egy nagy Rubik-kockát rajzolt az egyik belvárosi házra, és odaírta mellé a kocka feltalálójának a gondolatát: „Mindig van megoldás, és nem is csak egy.” Talán nem véletlenül jut eszembe, ezt a graffitit ugyanis körülbelül abban az időben láttam, mikor a könyvet írni kezdtem. Jobban mondva, akkor már dolgoztam rajta egy ideje, de nem ment, nem akart sikerülni, akárhányszor nekifutottam, valahol mindig elakadtam.

Néha már arra gondoltam, hogy feladom, nem megy, nem tudom megcsinálni, de később mindig újrakezdtem, mintha lett volna valami, ami erősebb volt nálam. Ma úgy mondanám, hogy a rózsák voltak erősebbek.

Nem gondolom, hogy ez másként lenne az életünk egyéb helyzeteiben, a legtöbb esetben nem a saját akaratunk, nem a vágyaink határozzák meg a dolgokat, hanem többféle akarat és vágy találkozása, egymásra hatása, mivel nem magunkban létezünk, hanem az összefüggéseinkben, a kapcsolódásainkban. Hogy ezt irányításnak, kiszolgáltatottságnak vagy valami másnak kell-e tekintenünk, azt nem tudom, de a magam részéről nem bánom, hogy a rózsák erősebbek voltak nálam.

Messzire vezetne, ha ezt a gondolatot tovább folytatnám, de annyit mégis hozzáfűznék, hogy mindez a politikai akaratunkra is érvényes, tehát vészesen elhibázottnak látom azokat a törekvéseket, amelyek a másféle megközelítések kiiktatására irányulnak.

A regényben nincsen évszám, nincsenek konkrét dátumok, időpontok, csak viszonyításra szolgál az idő, és az olvasó csak a regény idejét ismeri, azt, hogy a főhős életében mi mihez képest történt. Miért választotta ezt az időkezelést?

Konkrét dátumok ugyan nincsenek, de azért mégse a semmiben lebeg ez a történet. Néhány jól ismert, konkrét történelmi esemény megjelenik a szövegben, ezekből kiindulva nem nehéz kiszámolni, hogy a szereplők hol tartanak az időben. Ugyanakkor a történelmi időnél lényegesebbnek érzem, hogy mit lehet tudni rólunk, mi az, amit a történelmi kortól függetlenül elmondhatunk magunkról.

Ebben a könyvben a rózsák mellett láthatjuk az embert, a rózsák viszonylatában jelenik meg, hogy milyenek vagyunk.

Reményeim szerint a rózsák és az ember viszonyán, kapcsolatán, kapcsolódásán keresztül egy általánosabb érvényű képet tudunk alkotni magunkról, olyan képet, amely nem a történelmi korokhoz köthető. Mert sok minden van, ami nem változik, vagy csak nagyon lassan változik bennünk.

A regény elbeszélője nehezen indul, nehezen hagyja el az otthonát, de nekem úgy tűnik, hogy nem annyira saját motivációi vannak a maradásra. Marad, mert az apja is maradt, és marad, mert az anyja viszont elment. Mennyire nehéz megtörni a mintákat, és kilépni abból a „bűvkörből”, hogy eddig is így volt, eddig is így csináltuk, jó lesz így ezután is?

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy meg lehet-e találni a saját életünket, akkor azt kell mondanom, hogy legfeljebb megközelíteni tudjuk, hosszabb vagy rövidebb időre. Ez lényeges témája a könyvnek, ezért csak nagyon óvatosan beszélhetek erről, nehogy értelmezzem a regényemet vagy annak főhősét. Inkább azzal folytatom, amit minden különösebb kockázat nélkül mondhatok, hogy mikor könyvet írunk, akkor a saját életünk elkerülhetetlenül összhangba kerül mások életével, máskülönben a történetünk nem lenne megközelíthető. Bármilyen fontos vagy fájdalmas dolog történik ugyanis velünk, képzelet nélkül nem átadható, és ez fordítva is igaz, mások fájdalmát csak a képzelet által tudom megtapasztalni. Ez az a hely, ahol másokkal találkozunk.