Skip to main content

Az általános iskolát Zentán, a gimnáziumot (1991) Szabadkán végezi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén (1999) diplomázik. 2005, Újvidék: az irodalomtudomány magisztere (Hamvas Béla regényelmélete és regényírói gyakorlata). 1999-ben a SZTE Magyar Tanszékén diplomázik. 2010, Szeged: PhD-fokozat (Hamvas Béla regényei). 1999 és 2000 között gondnok a szegedi Egyetemi Csillagvizsgálóban. 2000ben a szegedi Maszk Egyesületben webdesinger. 2004-től 2005-ig az Alltech Fermin Ltd. angol–szerb–magyar szakfordítója. 2005 és 2010 között a budapesti Medio Kiadónál Hamvas Béla naplóinak, leveleinek és jegyzeteinek szöveggondozója. 2011 óta szabadfoglalkozású író.

Kiadványok
További publikációk
Párlat – addig, ahonnan újra lehet. Nagypál Gábor (színpadra alk., rend.), Stúdió „K” Színház, Bp., 2011.
Magyar Coctail. In. Híd. 2000/6–7.
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Danyi Zoli fügét mutat (Danyi Zoltán: Átcsúszik kékbe)
A Szívásoktól a Pszichoszomatikus életrajzokig (Danyi Zoltán: Szívások; Urbán András: Hajnali partizán; Tóth Lívia: Ördöglakat; Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek; Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus életrajzok)
A párduc veszedelmesen csábító illata. In. Sirbik Attila: eXoból Endóba. Beszélgetések. zEtna, Zenta, 2007.
Szerző
„Minden megismételhetetlen”. In. Magyar Szó. 2006. augusztus 19–20.
Üdvözítő egyszerűség. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
„Nem írni több, mint írni”. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
Mintha mégis történne valami, Nüánszok. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
Érzékenyen és részvéttel (Danyi Zoltán: Gyümölcsversek)
Szerző
Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
Szerző
Elolvasom
A kertben. Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
Szerző

GYŐRFFY ÁKOS 

A kertben 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

 

Isten háta mögötti költészet. Ez a mondat jutott eszembe most, a verandán ülve, ahogy Danyi Zoltán könyvét harmadszorra is elolvastam. Letettem a könyvet az asztalra, egy tál őszibarack mellé épp. A darázs, aki addig egyik barackról szállt a másikra és a sérült példányok nyílt sebeiből lakmározott, azonnal átrepült a könyv borítójára, körbejárta rajta az illusztrációt (Bukta Imre Kora tavasz című litográfiája), aztán inkább visszatért a gyümölcsökre. Láthatóan jobban érdekelték a barackok, mint a Gyümölcsversek

Isten háta mögötti költészet, ezt motyogtam magamban. Először nem tudtam, miért. Nem is érdekelt igazán, csak maga a mondat, a mondat ízében volt valami, ami nem hagyott békén. Hogy ez most sértés vagy dicséret, vagy egyik sem. Aztán rájöttem, hogy egyik sem. Egy – részemről – tárgyilagos megállapítás inkább. Mivel Danyi Zoltán tényleg Isten háta mögötti költő. Nem is elsősorban földrajzi értelemben. Merthogy zentai illetőségű, és hát, valljuk be, ha körkérdést intéznénk az „utca emberéhez”, egy budapesti utcán mondjuk, hogy mondják már meg, hol van Zenta, az eredményt illetően nem lehetnének kétségeink. De Isten háta mögötti abban az értelemben is, hogy nem látszik. Nem látszik azon a horizonton, amelyen oly sokan szeretnének látszani, még ha csak pillanatokra is. Legalább tenni egy kört ezen a horizonton, istenem, legyen hosszú cigarettaszipka lazán az ujjak között, boa, cilinder, nagyzenekar, miegymás, ahogy kell. Ez az a horizont, amelyen nem nagyon látni Danyit, és milyen jó, hogy nem látni sehol. 

Danyi kedves szerzője Hamvas Béla, vagy tán több is neki Hamvas, mint kedves szerzője. Aki Hamvast komolyan veszi, nem is éri be ennyivel. Hamvas kifejezésével élve ez az „istenhátamögöttiség”, ha komoly szándékból és nem sértettségből fakad, ha elemi igénye ez valakinek és nem kényszerszülte állapot, akkor nevezetes névtelenség. Danyi Zoltán könyve a nevezetes névtelenség naplója. 

A könyv tere egy kert, vagy inkább a kert. Ebben a kertben történik minden, és történik az is, ami nem történik meg. Ez az utóbbi, tehát az, hogy mi nem történik meg, nagyobb hangsúlyt is kap a kötet verseiben. Danyi ebben a nem-történésben párbeszédet folytat egy hajdanvolt „kollégával”, a 18. századi japán szerzetes-költővel, Ryokannal. A könyv mottója is egy Ryokan-idézet: „Soha senki nem talál ide/ Legfeljebb csak ki eltéved”. Aztán még további hat, mindig a lap alján, jól láthatóan elkülönítve Danyi verseitől. Az amúgy sem terjedelmes könyv ezektől az idézetektől valamiféle személytelen jelleget is kap, ami érezhetően tudatos döntés eredménye. Mintha Danyi nem akarná, hogy róla szóljon, miközben persze csakis őt látni a versekben. Danyi Zoltán könyvének Ryokan a társszerzője. 

Csak zárójelben, de erről eszembe jutott a haiku (az európai és észak-amerikai haiku) mélységes problematikussága. (Lásd a Modern nyugati haiku című antológiát, Orpheusz Kiadó, 2005, Terebess Gábor fordításai.)  A Gyümölcsversek nagy részét ugyanis haikuszerű versek alkotják. Nagyon ritkán olvasni jó haikut, annak ellenére, hogy feltűnően divatos formává vált az utóbbi időkben, feltűnően sokan írnak vagy írtak haikukat. Ezeknek a verseknek a zöme (mármint a fent említett antológiában szereplőké) azonban inkább csak haiku-imitáció. A haiku, első ránézésre, a legegyszerűbb formának tűnik, miközben szerkezete egyszerre óriási teherbírású és rendkívül törékeny. A látszat csapdájába, mely szerint haikut írni könnyebb, mint mondjuk egy szonettet, jól láthatóan a legtöbben belezuhantak. Üdítő kivételként említeném meg Babics Imre A Kék Ütem Lovagrend című kötetét (Magvető, 1989, ma már szinte beszerezhetetlen), amelynek mintegy fele haikukból, mégpedig erős és gyönyörű haikukból áll. Zárójel bezárva. 

És ilyen üdítő kivétel, érzésem szerint, Danyi kötete is. Főleg azért, mert érezni a verseken, hogy valódi tétjük van, hogy van mögöttük súly, a szerző teljes súlya, hogy nem csak „eljátssza a haikut”, nem csak „úgy csinál, mintha”, és majd szépen beveszik az erre fogékonyak, hanem hogy számára tényleg a haiku és a haiku-szerű, kicsit hosszabb versek az autentikus forma, amelyen keresztül beszélni tud: „maholnap szép nap lesz majd/ vadul rohannak felettünk az ég lovai/ és a földet ütjük homlokunkkal” (Cím nélkül 5.) –  például így. 

Tehát a kert. Mintha egy évszázados vidéki ház megfelelően elhanyagolt kertjében történne minden. Aki töltött már el kertben egész napokat, tudni fogja, miről beszél Danyi. „Alig érthető konokság/ Ahogy az ágak virágoznak./ Évről évre. Minden tavasszal.” (Évről évre). Vagy: „Csak az látja, kinek elsőre feldereng./ Vastag ágak közt királyi trón./ Nem teszek semmit, szótlanul ülök./ Levelek rostálják a napot.” (Cseresznyekorona). A kert átmenet a természet és az emberi világ között. Még nem az, már nem az. Az ember, ha sokáig időzik egy kertben, ha elücsörög a gyümölcsfák alatt vagy a málnabokrok között, ebbe az átmeneti térbe kerül. „Türelem kert./ Kiürült szekrény./ Várakozás táj./ Egy út végén.” (Birshez ér). A kertben töltött idő másképp telik, mint a kerten kívüli idő. Pontosabban a kertben nem az az idő telik, mint máshol. A kert ideje mélyebb, tapinthatóbb. Az érett gyümölcsök teste jelképezi a kerti időt, ahogy lassan, a szemnek szinte láthatatlanul elnyerik végső formájukat, kiteljesednek, kitöltik a számukra rendelt teret. „Egy tűszálaktól szőrös gally/ gyümölcsbe nyíló sóvárgása-/ Minden megismételhetetlen.” (Málna). A gyümölcs minden, a gyümölcs a legtöbb, ami elérhető. A teljesség érzete az érett gyümölcs látványában, és benne az út szimbolikája, amely mind a keleti (elsősorban japán és kínai), mind a nyugati kultúrában oly fontos szerepet tölt be. Ripeness is all – mondja Shakespeare. Az érettség a legtöbb, a legfontosabb, az érettség minden. A gyümölcs útja a helyes út, tanulni kell a gyümölcstől. Danyi Zoltán könyvének egyik erénye, hogy rendkívül szemléletesen tudja érzékeltetni azt a párhuzamot, amely a gyümölcs útja és az ember útja közt vonható. „Kiválasztani egy fát,/ egyet a sok közül, és leülni alá,/ szemben a hajnali éggel;/ kiválasztani a fán egy gyümölcsöt,/egyetlen szemet, és figyelni,/ mögötte az éggel,/ várni, hogy mikor hull le,/ mikor válik el örökre az ágtól,/ amely gyümölccsé érlelte;/ azután hazamenni/ és megszabadulni egy időre.” (Terv). Megszabadulni. A megszabadulás vágya, az üresség elérése a cél. Megérni. A feladatot, amit kiszabtunk magunkra, vagy ami kiszabatott számunkra, elvégezni, aztán megszabadulni, feloldódni és eltűnni. Ez a „program”, a gyümölcs programja, a gyümölcsé és az emberé, ez a buddhizmus és a tao programja, és végső soron a kereszténységé. És persze Danyié is, azzal a különbséggel, hogy számára a megszabadulás még csak ideiglenes állapot lehet: megszabadulni egy időre. Azonban ez sem kevés. Aki tapasztalta már, hogy milyen az, amikor negyedórákra, félórákra kívül kerül az „ügymeneten”, elsüllyed benne minden, ami szorongással vagy akár boldogsággal tölti el, ismeri ezt az állapotot. Valami egészen egyszerű, elemi vágy van kimondva, kifejezésre juttatva ebben a könyvben. Egészen egyszerű, puritán, szikár eszközökkel, szinte eszköztelenül. Semmi költői bravúr, semmi álca, semmi szemfényvesztés. „Vadszilva a kiskanálon,/ őrzi az egyensúlyt./ Lepattognak az álarcok,/ a hajnal majd lesújt.” (Vadszilva) Szinte mondóka már,  rigmus. 

Azért van itt valami más is. Az is van még, amitől Danyi kötete mégsem illeszkedik egészen a keleti tradícióktól áthatott irodalomba. Amit művel, az jellegzetesen európai haiku, ha van ilyen egyáltalán. Miért ne lehetne. A személyességet tudja úgy becsempészni a versbe, a keleti formába és a keleti vers-térbe, a személyességnek/személyiségnek azt a csak a nyugati emberre jellemző bizonytalanságát és kiábrándultságát, amit, jobb híján, európai haikunak nevezek. Hasonló pozíciót vesz fel, mint Krasznahorkai az Urgai fogolyban és az Északról hegy…-ben. Itt áll egy érzékeny, finom és magas, sérülékeny vagy már így vagy úgy sérült egzisztencia, vállán az európaiságnak, a nyugati kultúrának minden súlyával, vagy inkább a nyugati kultúra romjai között, és elkezd keletiül beszélni. De ebben a keletiül beszélésben sem tud nem-európai nyelven beszélni. Ugyanazt mondja, mint eddig, csak másképp, a hangsúlyok és a súlypontok kerültek máshová. „Nem tud kicsorbulni, bár színültig tele, / egy falevél billenésére is lüktet, ég, reped –/ mind sűrűbb és egyre nehezebb/ megkövült kín, nincs rá gyógyszered.” (Rossz napok). Érezhető, hogy japán vagy kínai költő nem írhat le ilyen sorokat. Ez jellegzetesen európai vers, és mégis van benne valami nem európai. Ennek a „kevercsnek” egyelőre nem látni a végét. A kérdés, hogy hová vezet az, ha valaki európai, tehát szükségképpen törött, mondhatni kafkai vagy becketti pozícióban áll, azaz megszakadt a transzcendenssel való kapcsolata, de eszeveszetten vágyik arra, hogy ismét helyreállítsa a kapcsolatot, másképp, mert ugyanúgy már lehetetlen. A végzetes törés után lehetséges-e az újrakezdés. Erről a számomra mindenképp rendkívül izgalmas és fontos fordulópontról tudósít Danyi Zoltán. „Madár, fakérgen lekúszó napfény –/, nem lehetetlen, az árnyék földet ér./ Sohase tudod meg, ki tette.” (Rejtély). Soha nem tudom meg, azt viszont tudom, hogy valaki tette. Ezek után talán felesleges is tovább küszködni azzal, hogy az ember megnevezze. Valószínűleg nincs is neve. Ez már nem a költészet dolga, és Danyi óvakodik is bármiféle kinyilatkoztatástól. 

Danyi Zoltán negyedik kötete és egyben második verseskötete szerves folytatása vagy inkább redukálása, tömörítése előző (Átcsúszik kékbe, Forum Kiadó, 2003) kötetének. Ezzel a kötettel eljutott egy olyan nyelvig, egy olyan kifejezésmódig, ahonnan nehéz továbblépni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy tovább kell lépni. Miért kéne elhagyni a kertet, miért kéne kilépni a kertből. Miért kéne elmozdulni onnan, amikor „A fa árnyéka a végtelenben kezdődik” (Cím nélkül 7). Egy kert végső soron bejárhatatlan. Újabb és újabb felismerésekre ad lehetőséget minden növénye, minden árnyéka. Minden megtörténhet még, a túlérett gyümölcsök a fűben rothadásnak indulnak, visszatérnek a talajba, a fák lombja megsárgul és lehull. Kezdődik minden elölről, ugyanúgy másképp. (zEtna, Zenta 2006

 

 

Elolvasom
Kétarcú költészet. Danyi Zoltán: Gyümölcsversek

SÁFRÁNY ATTILA 

Kétarcú költészet 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

 

Danyi Zoltán verseskötete a Gyümölcsversek címet viseli. Az olvasóban kérdésként merülhet föl, hogy a címadó kifejezést milyen jelentéssel illesse: gyűjtőfogalomnak tekintse vagy az érlelődés metaforájának. Mindkét választást érvek sora támogatja, de ennek az ellenkezője is igaz. A gyűjtőfogalom mellett szól, hogy a gyümölcsök megihletőként, hasonlatként, metaforaként valóban ott vannak a versekben. Számuk behatárolt, ezért a fölsorolásukat is megengedhetjük magunknak: az almával háromszor, a barackkal, a birssel, a szederrel, a cseresznyével, a szilvával, a málnával, a naspolyával egyszer-egyszer találkozhatunk a költeményekben. Ám az érlelődés fogalmához kapcsolódó egyéb gyűjtőfogalmak, a fa, a levél és szinonimáik, az ág, az erdő, a lomb legalább akkora hangsúllyal szerepelnek, talán még hangsúlyosabban is. Az átmeneti stádium, a virágzás és a rügyezés képei azonban csak elvétve jelennek meg, holott joggal gondolhatjuk, hogy a virágzás az érlelődés folyamatának legszebb, leglátványosabb része. A kötetet néha már a komorságba átmenő komolyság hangja hatja át, mégsem ez lehet az oka, hogy például a leggyakrabban előforduló gyümölcsnél az almáról és az almafáról, nem pedig az almafa pompázatos virágáról szólnak a versek. Úgy tűnik a költőt az érlelődés folyamatából a két meghatározó elem érdekli igazán: a fa és a gyümölcs. Az előbbi a kezdet, az eredet, a szilárdság megjelenítője, az utóbbi ezek ellentétének: a végnek, a származéknak, a puhaságnak. 

A mítoszi látásmódban a fa az embert és a világot egyaránt jelképezheti. A gyümölcs a (a világból, az emberből) kiérlelt termés, beteljesült létküldetés szimbóluma. Tudva Danyi Zoltán vonzódásáról Hamvas Béla tanai és a keleti vallási bölcselet iránt a kiérlelődés kapcsán joggal gondolhatunk szellemi természetű, önmegvalósító végkifejletre, s így a gyümölcsversekben is az önbeteljesülés útjának az allegóriáira ismerhetünk. Alátámasztja ezt a fölvetést, hogy a Gyümölcsversek címet viselő kötet verseinek csupán kisebb hányada szól konkrétan a gyümölcsökről, viszont mind a negyvenöt költemény az önfeltárás lírai alkotásának tekinthető. Mindössze a kifejtés módszereiben különböznek: hol a gyümölcs felvillanó képe, hol a természet látványa, hol a fogalmi önreflexió útján közvetítik az önismerés jelenvaló élményét, s hol hiánnyal, hol nyíltan kimondva, hol a kettőt egymás mellé állítva fejezik ki azt. Akárcsak a japán haikuk. A Gyümölcsversek költője nem hagy kétséget a haiku és a zen buddhizmus iránti elkötelezettségéről. Hat vers – minden egyes fejezetben kettő-kettő – Ryokan japán haikuköltő és zen szerzetes verseinek felhasználásával íródott. 

Danyi Zoltán költészete határozottan ellenáll az egyirányú értelmezéseknek. Nem lehet elvont, fogalmi rendszerbe kényszeríteni, mert természetközelisége és konkrétsága ezt nem engedi. Ugyanazzal az erénnyel él, mint a haikuk. Nem mondja ki végkövetkeztetéseit. Az értelmezőnek kell azt megfogalmaznia. Ennek egyik oka az lehet, hogy a kimondhatatlant csakis a hiány fejezheti ki. A másik ok ennek a keleti költészeti formának a sajátosságából következik. Az igazi haiku értelmezését, egész lényével birtokba véve, az olvasónak kell kiérlelnie önmagában. Ez a költemény megírásával egyenértékű alkotói munka, s mindig egy személyes, elszigetelt szellemi birtokbavétel. Nem alkalmazhatók rá a nyugati műértelmezési hagyomány jól bevált univerzális módszerei. A haiku esztétikájához hasonulva áll ellent Danyi Zoltán költészete is az egyirányú interpretációknak, ennek ellenére a nyugati esztétikai hagyománytól sem távolodik el a szerző. Kötete ennek köszönhetően közelíthető meg két eltérő értelmezési síkból. 

A nyugati esztétika talaján állva a gyümölcsversekben tájleíró és önreflexív költeményeket láthatunk, melyek költői jellemzői az elmélyültség, a szűkszavúság és a hiánybeszéd. A keleti, japán esztétika megközelítésében e rövid költemények haikukként olvashatók. Ez az olvasat már egészen más interpretációs stratégiát követel. Ebben az esetben a kötetben szereplő költeményeket meditációs lehetőségnek és arra való fölszólításnak tekinthetjük, hogy mi magunk is elmerüljünk az önkeresésben. Ebben az esetben az írás elején megfogalmazott dilemma az érvényét veszti. A haikuköltészet meditatív szemléletében a szemlélő és a szemlélt között azonossági viszony alakul ki. A tudat lenyugodottságának ezt az élményét fogalmi nyelven így írhatnánk le: amit lát a szemlélő, mint természeti jelenséget vagy egy kívülállónak – embernek, másnak – a tettét, az önmagában van, s benne-vele történik. Ennek az ellentéte is érvényes: ami benne van és történik, azt ott látja kint. 

Ez a Gyümölcsversek költeményeiről is elmondható: a meglátott gyümölcs ugyanaz a gyümölcs, mint amelyik a bensőben fölismerésként érlelődik az emberben. (zEtna, Zenta 2006

Elolvasom
Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
Szerző

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek Mindössze tizenöt perc elegendõ, hogy elolvassuk ezt a kis könyvet, bár nem erre találták ki. Danyi Zoltán negyedik kötete lassú olvasókat keres, vagy nem is annyira olvasókat, mint inkább sétálókat, szemlélõdõket. A Gyümölcsversek a befogadást láthatóan a meditáció felé igyekszik elmozdítani. Az általában két-három sorból álló versek (a leghosszabb írás is csak tizenegy soros) mint pszeudohaikuk, pszeudokoanok kívánnak mûködni. Csakhogy ez az esetek többségében nem sikerül nekik.

A versek három ciklusba (Hajnali, Keserv, Búcsú) rendezve követik egymást, de a kötetegész belsõ egységét hangsúlyozandó, mindhárom részben felbukkannak a folyamatos számozással ellátott Cím nélkül szövegek, valamint az egész kötetnek is mottót ("Soha senki nem talál ide / Legfeljebb ki eltéved") adó - s a Danyi-versektõl eltérõ tipográfiával jelzett - Ryokan-idézetek.

A várt összhang mégsem alakul ki, a kompozíció nem szólal meg. Mindezért leginkább a zen meditációkat mímelõ közhelyek a felelõsek, amikbõl itt ráadásul nincs is kevés (pl. "Villódzó levelek a szélben. / Az egyetlen bizonyosság."). A nyugati irodalmakban idõrõl idõre fellángoló Távol-Kelet-kultusz legnagyobb csapdája ez. A Gyümölcsversek rossz értelemben véve hangulatlíra, a japán elõképekbõl ugyanis pusztán a hangulatot képes felidézni, amivel azonban messze elmarad a klasszikusoktól, de saját céljaitól is. Csak emiatt lehet, hogy egy egyébként szimpatikusan kevés szavú költõ az olyan, valóban szép versek mellett, mint a Terv, a Naspolya vagy a Cím nélkül (6), ehhez hasonló giccseket állít elõ sorozatban: "Fehér nyak villan elõ, és hószínû boka. / Vér kalligráfiái a gyöngyházfényû kendõn." (A gésa halála).

                                                                                                                                                                                                                                       KáDé

De mi volt a lila tasakokban? (Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval)
Szerző
Észrevenni a mozdulatlanságot (Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval. Fejezetek egy regényből; Hullámok után a tó sima tükre. Fejezetek)
Beavatás és heteronimák. Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre című novelláskötetéről.
Szerző
„mindent újrakezd”. Az egyetlen verseskötet felé. Laudáció Danyi Zoltánról
Szerző
A teljesség fragmentumai (Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre)
Szerző
Elolvasom

Embernek zamata

Danyi Zoltán: Párlat – addig, ahonnan újra lehet – színház négy személyre. Stúdió K Színház, Budapest

A költészet egy mondat,

Amelynek lelke a rásza”

Visvanátha, XIV. sz.


mikor válik el örökre az ágtól,

amely gyümölccsé érlelte;

azután hazamenni

és megszabadulni, egy időre”

Vajon mennyire gyümölcsöző eredménnyel járhat az a színdarab, amely egy visszafogott, leginkább magányos órákon elmorzsolgatható, meditatív bölcseleti líra mondatfoszlányaiból szövi performatív szőttesét? S az alapvető költői hozzáállás figyelmes visszatükrözésén túl mely mértékben képes új meg újabb organikus értelmezési fényszögeket fölvillantani s mozgásba hozni: egy direkt térbe (s annak nyilvánvaló törvényszerűségeibe) szorított színpadi megközelítés?

Alapvető, kényes kérdések. Ámde Nagypál Gábor Danyi Zoltán verseiből rendezett négykezeséről egyöntetűen elmondhatjuk: amint a rendező, a színészek s közreműködő társalkotók (ld. látvány, fény-hang, díszlet) is finom precizitással, fantáziával, érzékenységgel oldották meg e feladatot.

A darab címe, amilyen pontos, éppoly magasra helyezi a lécet. Mert hát mi is ez a párlat?

Maga a dolgokból leszűrhető, kivonható, desztillálható, lepárolható tömény lényeg. Az alkimista kvintesszencia. De fölhozhatjuk a szanszkrit kifejezést is: rásza. Emez éppúgy jelöli a növények nedvét, ízét, zamatát, ahogy a műalkotásokból nyerhető esztétikai élvezetet, az előadást és közönségét összekapcsoló emelkedett, kegyelmi állapotot. Megvalósítása (kigyöngyözése) során két lényegi kérdés merül föl: miként, s honnan beszélhetünk a szavakkal meg nem foghatóról, s melyek azok az alapkoordináták, „ahonnan újra lehet másként alakítani a dolgokat (ti. életünket), és végigpróbálni egy másik verziót”?

A Danyi-féle költészeti eljárásról egy helyütt már írtam. Valahogy így: „Poémái egyfajta nagyítólencsék (egyúttal gyúpontok) – melyekben a költő a természeti és tárgyi valóság jelenségeihez igen-igen közel hajol, egészen odáig, ahol az aprólékosan (bőrrel, orral, szemmel, füllel) megfigyelt, egyúttal az érzékelő-gondolkodó által átélt (!) entitások már képesek megmutatni sajátos, egyedi arcaik”.

Mindez persze e lírai megközelítésmódnak csupán egyik része. Ami viszont jelen darab figyelése alatt folyton dübörgött bennem: vajon mennyi mérhetetlenül összetett, finom kapcsolati szállal kapcsolódó alkotórészből áll össze egy ember? Nem egy kivételes ember. Az Ember egyáltalán. A megosztható, átadható emberi. S még tovább: nem csupán az alkotóelemek; mindinkább a közöttes viszonyrendszerek.

Nagypál Gábor ­rendező – igen okosan – négy (belső) személyre, lélekrészre, organikus koordinációs pontra fűzte föl a színiratot. Egy égközelibb, távolabbi, hidegebb, világosabb férfi-, s egy földközelibb, melegebb, szenvedélyesebb, sötétebb tónusú női kettősre. Négy arkhéra: levegőre, vízre, tűzre (kőre), földre. S ezek kettős arcaira, s kettős kommunikációjára (beszédben s mozgásnyelvben).

Spilák Lajos úgy játszott az üvegeken, húrokon, szavakon, amint a fellobbanó s kihunyó fények, éteri szellem egy megkopott fotográfián, szél a nádak között. Miközben – amint Danyi költészetének állandóan hangsúlyozott kulcsszava is – legfőbb önazonossági pontja nem egyéb volt, mint maga a CSEND.

A Hannus Zoltán által játszott figura mögött egyaránt fölsejlett az élettel meditatív és taktilis kapcsolatban álló édenkertész és az analitikus, szöszögő, biztonsági kötelekbe: elvekbe kapaszkodó, létezése fülledt sarkaiban tanyázó szobatudós pedantériás alakja is.

Homonnai Katalin sziszifuszi gyürkőzése a sziklával és a szőttessel éppúgy magával hozta a belső mozgató-teremtő erők, a parttalan emberi küzdelem fenségességét, amint annak hiábavalóságát.

Ám legmeghatóbb számomra a Nyakó Júlia által életre keltett, az Achilles-sarkot, magát az emberi gyökeret, gyöngeséget, félelmeket, kishitűséget, bizonytalanságot, esendőséget ábrázoló föld-arkhé volt. Mert a leggörcsösebb, ámde legtartalmasabb, legsűrűbb, legérintőbb részt bizonnyal itt lelhetjük.

Ha életünkben – magunkon, egymáson – valamin könnyíteni kell… mindig csak ezen.

Ahogy tette e nagyszerű, megindító darab is. Hála érte mindenkinek.

A megtestesült csend (Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre)
Szerző
Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre
Szerző
Elolvasom
Az elhallgatás precíz csendje – Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre című kötetéről

Az elhallgatás precíz csendje

Danyi Zoltán legújabb prózakötetének olvasása közben eszünkbe juthat Wittgenstein utasítása: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ehhez hasonló járhatott a kötet hátsó borítóján lévő szöveg írójának fejében is, jóllehet megfogalmazása meglepően banális és kínosan patetikus. („Van, amit nem lehet elmondani – sem versben, sem prózában. Danyi Zoltán kötete mégis beszél és gondolkodtat. Írónk köztünk van. Vajon ez a kötet rólunk szól? Értünk van? Ha elolvassuk, érezzük. Tudni fogjuk.”) Ez a „mégis beszéd” azonban sikerrel jár, mert az – egyébként is kiválóan működtetett – elhallgatások előterében kristálytiszta precizitással hullámzanak a mondatok, s a központozás kiiktatása itt nem divatkövetés, hanem lendület. Ez az, ami – többek között – magával sodorja az olvasót is, az erő, amely nem engedi letenni a könyvet, nem csak azért, mert mindössze hetvenhat oldal.

A Hullámok után a tó sima tükre az első és az utolsó elbeszélés címeinek összeolvasztása. Rutineljárásnak számít ilyenkor a szövegek egymáshoz való kapcsolatának, a regénnyé olvasás lehetőségének vizsgálata, mely utóbbit az alcím (Fejezetek) is implikálja. Az előre látható terjedelemnek köszönhető, hogy ez mégsem válik elvárássá, s így összhangba kerül a cím egyértelmű képisége a „fejezetek” és az odaértett „nagyelbeszélés” rész-egész viszonyával. Ez a letisztult, egyszerű metaforika okozza a motívumok (mint a tó, a fák, a szél, az eső és a csend) standard értékrendjét, képezi a félreérthetetlenség viszonypontjait. A cím megnyugvást, derűs higgadtságot, jelenidejűséget sugall, de a névutó éppannyira jelzi ezt, mint amennyire érzékelteti a lezártságot, a visszatekintő perspektívát. A múlt idő konzekvens használatát is megtöri egy-egy jelen idejű szentenciózus zárlat („hogy a helyén van minden, és minden rendben; a világon minden a lehető legnagyobb rendben.”). Ez a kettősség a mű egészén végigvonul, és leginkább arra hivatott, hogy érzékeltesse azt a szakadékot, mely az elbeszélő én és az őt körülvevő világ életfelfogása között húzódik. Már az első oldalon szembesülünk ezzel, ugyanis egy igen expresszív jelenettel indít (két lecsúszott alak húsos lepényt zabál, az egyik kezében sörös flakon, a másik éppen „bőségesen az árokba csorgat”), „ez volt az utolsó kép, ahonnan nincs tovább”, párhuzamban egy teakészítő mester létmódjával, mely „csupán egy érintésre van a tökéletestől”, s mely nélkül nincs kiút a felfordulásból. A felismerő megnyilatkozás („[…] villámütésként hasított belém a gondolat, hogy nem is ráhangolódásról, hanem a legfontosabb összefüggésekről van szó […]”) átvitt értelemben már előrevetíti, hogy mondanivalójának megértése dönti el a hovatartozást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a megértésnek fontos része az elmondhatatlan felfogása, érzékelése, aminek tolmácsolása „hiábavaló küszködés”, mert az kell, hogy „a testünkben, a szívünkben, a zsigereinkben érezzük”.

A Nem csak a csendről a narrátor pozicionálása ebben a felállásban, akit „kirekesztettek és ellényegtelenítettek”, „hibbantnak, hóbortosnak, különcnek tekintettek”, mert nem tudta elmondani „semmilyen szögből, semmilyen nézőpontból, semmilyen módon”, mit akar voltaképpen a csenddel. Az egyes szám első személyű elbeszélő ezen a ponton határozza meg önmagát: „Ha pedig így áll a helyzet, gondoltam, akkor mégiscsak jobb volna, ha ennek megfelelően viszonyulnék hozzá magam is, és ettől kezdve […] a csend őrének és védelmezőjének tekinteném magam”. Mindez, persze a közönséget is megosztja, vagyis az olvasónak is döntenie kell, amit a záró kérdés is ösztönöz („a fák közt zúgó szél és a levelek az ágak között; hogyan magyarázhatnám el ennél érthetőbben?”). A helyeslő olvasó szerint ugyanis ennél világosabban nem is lehetne kifejezni a csendet, és nem csak a csendet; az egyet nem értő pedig a fent említett jelzők valamelyikével illetné a kérdésfeltevőt, és nagy valószínűséggel elajándékozná a könyvet.

Ritkán fordul elő ebben a műfajban, hogy a narrátor ennyire markáns „személyiség”, hogy alanyisága nem csak jellemvonás, nézőpont. Hangsúlyossága talán azzal magyarázható, hogy az olvasóban kiváltott igen erőteljes, ambivalens érzelmek közvetlenül a már-már pszichoanalitikusnak mondható elbeszélésmódból, vagy a történetmondó asszociációiból fakadnak. Éppen önelemző őszintesége miatt tűnik kissé meglepőnek és ellentmondásosnak a rejtőzködés, más esetben észre sem vennénk. Szokásairól, visszatérő érzelmeiről, frusztrációiról kapunk képet, de nem tudjuk meg a városok nevét (B.), még az ő nevét sem, csak hogy egyszer P.-nek nevezte el magát („P. vagyok, mondtam, P., ismételtem, pedig nem így hívnak;”), a nők nevének kezdőbetűi ábécérendben követik egymást előfordulásuk szerint (Dorina, Elvira, Enikő, Natasa). A kihagyások, elhallgatások folytán késleltetett – de mindig bekövetkező – megértés feszültsége folyamatosan jelen van; ami számít, ami a megértéshez kell, benne van, „miközben ez az érintésnyi távolság a tökéletestől ugyancsak a lehető legérzékenyebb megfelelések részét képezi, nélküle ugyanis biztosra vehetően romba dőlne az egység, és megsemmisülne az összhang, amelyet sugároz”.

Ebben a pengeélen táncoló, mégis magabiztos arányosságban nagy szerepe van a „vendégszövegeknek”. Munka híján, üres óráiban osztrák kisprózák fordításával foglalkozik az elbeszélő (jóllehet szíve szerint inkább drámaírónak tekintené magát), „ezekből” látunk szemelvényeket. Az idézőjel-használat abból a pikáns szellemességből adódik (ami külön írást érdemelne), hogy a munkák valóban megjelentek (Louise kerstin-Theel: A mályvaszín folt; Fabian Bernstoff: Apró örömök – Új Forrás, 42. évf. 8. sz., 2010 október; illetve Erika Moser: A bécsi modell; Ulrich Hochgatter: Sem az erdőt, sem a fát; - Irodalmi Jelen 07/06/2009), fordította: Danyi Zoltán jegyzéssel. Nem tűnik véletlennek, hogy a narrátor megszólaltatásának módja rendezte őket párba, az utóbbi kettőben ugyanis egyes szám harmadik személyű az elbeszélés.) Mindenesetre nemcsak idegenségük okán, de elhelyezésük, megformáltságuk miatt is kitűnnek a többi közül: feltűnő, hogy – egy kivétellel – minden harmadik novella után következik egy, s ezek a hagyományos központozási elveket követik. Pillérként tarthatnának egy erre alapozott értelmezést, hiszen tartalmilag is apró összegzések, támpontok. A szerkesztés kifinomultságát mutatja, hogy a szövegeket nemcsak a már említett állandó, illetve a fel-felbukkanó motívumok (amilyen például a képzőművészek kertjében a szobor [Egy halványkék derengés; Ahogy bokáig vízben állok], vagy a tollkabát mint az agresszió köntöse [Ahogy a felhők tükörképe; Eggyé válni a hideggel]) tartják össze, de a megosztott történetek jól kivehető kronológiája is.

Az egymást követő események összeillesztésével leírható egy teljes életszakasz, melynek jelentőségét az életfilozófia, az elbeszélő és az őt körülvevő világ emberi megnyilvánulásaitól véglegesen elhatárolódó világszemlélet megtalálása adja. Sok van ebben a füzetnyi könyvben, a róla való beszédet inkább csak befejezni, mint lezárni lehet. A párhuzamok és ellentétezések, a párbeszédek és monológok, a tartalom és a forma összhangban állnak, a helyükön vannak és az olvasóban is a helyükre kerülnek: „minden úgy van, ahogy lennie kell”.

                                                                                                                                                                                                                       Kárpáti Zsuzsa

Négy verseskötetről. In. Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Esszék, tanulmányok, elemzések. zEtna, Zenta, 2013
Szerző
Elolvasom

Mintha volnánk

Danyi Zoltán: Több fehér. Cs. és Kir. Rózsakert. Nádler István illusztrációival. Új Forrás Kiadó, Tata, 2012

Danyi Zoltán költészetére vonatkozóan többször leírtam már, hogy az elhagyásokra, az élményből és tapasztalásból hiányzó részletekre építő poétika mentén teljesül ki. A kontempláció kerül az élmény helyébe, a látvány eltaszítja magától a történést, a mozgás mechanikája teret nyit a gondolkodás előtt, a tájélmény finom rajzolatként tárgyiasul, az illékonyság megismételhetetlenségként jelenik meg a versekben.

A Több fehér című kötete kapcsán mindaz újra elmondható, amit korábbi verskötetei kapcsán megfogalmazott a kritika. Ugyanakkor e könyv Danyi verseinek korábbi olvasatát gazdagítja, kiegészíti, hermeneutikáját módosítja. Itt van mindjárt a kötet címe: Több fehér. Mihez képest? Önkéntelenül a közel tíz évvel korábban megjelent, Átcsúszik kékbe című kötete merül föl válaszként. A költő a lassú elmozdulások verseit gyűjtötte az Átcsúszik kékbe kötetbe, más közös jellegzetességük talán nincs is az egysorosoktól a hosszú leíró versig váltakozó formát öltő költeményeknek, mint a kimért szemlélődés közben lassú elmozdulásokkal körbeforduló, majd megpihenő tekintet tempója, és a látóhatáron belüli részletekre összpontosításból sarjadó gondolati kép. Szemléletében, filozófiájában, a természet iránti viszonyában, végső soron magában a kontemplációban is a nyugati világ kultúrdiktatúrájától történő eltávolodás tapasztalható. Ez a kötöttségek alól mentesítő szabadság jelen van a versformák megválasztásában, az ötletes címadásban, a rímes játékokban, amelyek mind hiányoznak mostani kötetéből.

Nem kerestük a kék szín jelentését 2003-ban, amikor kötetcímbe emelte Danyi Zoltán, talán mert egyértelmű volt, hogy az egységet, az ősegységet szimbolizálja. Az ég és a tenger színe, mennyei azúr, nem mellékesen Tolnai Ottó költészetének központi motívuma. Egyaránt jelképezi a reményt, a bölcsességet, a bizalmat, az intelligenciát, az igazságot, Szűz Mária kék köpenye révén a mennye

A mostani verskötetben is megjelenik a kék, de már távolodóban, valahogy úgy féltve, mint a császári és királyi rózsakert legértékesebb növényeit a hó és a fagy elleni védekezésül durva szövésű zsákokba bugyoláló kertészek óvják a rájuk bízott botanikai kincseket. Ebben a könyvben már több a hó, több a fehér, még ha a birsalmavirág szirmán is jelenik meg a fehér szín, az már nem ugyanaz, mint a japán cseresznyevirágzás tisztaságot és egyszerűséget jelképező Sakura-ünnepe, és a tétlenségre-elmélyedésre kényszerítő virágnéző ünneplés. Danyi mostani verseiben a fehér szín nem a tisztaságot, az egyszerűséget, a tökéletességet, az ártatlanságot szimbolizálja, hanem a beszennyezhetőség terepét jeleníti meg. Ami fehér, az beszennyezhető.

Volt ugyanis egy hosszan elhúzódó és óriásamőbaként különböző irányokba kiterjedő háború, ami során tengeren horgonyzó rombolókról ágyúzták Raguza habfehér épületeit, szétlőtték a mennyei azúrt. Eltűnt a hit és a bizalom, elveszett a remény, és ezzel egyetemben bennrekedt a költő hangja. A háború tapasztalata, a szembesülés az erőszakos halállal, az értelmetlen rombolással egyfajta néma töréspontként jelenik meg a kötetben. Ami a legkülönösebb, éppen a beálló szünetet kiváltó események artikulálódnak legkönnyebben versbe, például A vállak és homlokok, Rendszerint a főpap, a Szardíniát Szerbiába címűekben, az És az utolsó találat című pedig már mintha a megújulásba vetett reményt is előrevetítené.

A Háborús versek ciklus darabjai mellett még három ciklusból épül föl a kötet: Több fehér, Monológok egy színésznőnek, A cs. és kir rózsakert. A kötet nem tömbösíti a ciklusokat, hanem egymás közt elvegyíti az egymáshoz tartozó verseket. Így az olvasónak olyan képzete támad, mintha vízben fuldokolna a költő: amikor felszínre bukkan, mélyebb levegőt tud venni, máskor vizet nyel. A víz alatt teljesen dezorientált. Vagyis nekifog a versnek, de két–három sor után áthúzza a szavakat, máskor egy szuszra buggyan föl belőle egy narratív szólam, később újra a szólás lehetőségét keresi. Az említett töréspont szétrobbantja a ciklusok harmonikus egységét, új struktúrába rendezi a verseket, melynek nyomán az olvasó végigjárja a költői megszólalás küzdelmes útvesztőjét.

A labirintust, amelyben nem csupán a hangot, a szót, a mondatot, a képet, a formát kell megtalálnia a költőnek, hanem önmagát is, azt a kontextust, amibe emberként és költőként beletartozik: „Ahol sűrűn érintjük őket, tárgyaink / fényesre kopnak. Nyomot hagyunk / a párnán, a székek ülőkéjén, mintha / súlyunk volna. / Mintha volnánk” – írja az Ahol sűrűn érintjük című versében, visszatérvén a korábbi köteteiben megfogalmazott versvilághoz, egyben támpontot adván mostani kötete egyik lehetséges értelmezéséhez.

„Áthúzott versek”. In. Híd. 2012/11.
Szerző
Közelről: több, távolabbról: fehér. Danyi Zoltán: Több fehér
Szerző