GYŐRFFY ÁKOS 

A kertben 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

Isten háta mögötti költészet. Ez a mondat jutott eszembe most, a verandán ülve, ahogy Danyi Zoltán könyvét harmadszorra is elolvastam. Letettem a könyvet az asztalra, egy tál őszibarack mellé épp. A darázs, aki addig egyik barackról szállt a másikra és a sérült példányok nyílt sebeiből lakmározott, azonnal átrepült a könyv borítójára, körbejárta rajta az illusztrációt (Bukta Imre Kora tavasz című litográfiája), aztán inkább visszatért a gyümölcsökre. Láthatóan jobban érdekelték a barackok, mint a Gyümölcsversek. 

Isten háta mögötti költészet, ezt motyogtam magamban. Először nem tudtam, miért. Nem is érdekelt igazán, csak maga a mondat, a mondat ízében volt valami, ami nem hagyott békén. Hogy ez most sértés vagy dicséret, vagy egyik sem. Aztán rájöttem, hogy egyik sem. Egy – részemről – tárgyilagos megállapítás inkább. Mivel Danyi Zoltán tényleg Isten háta mögötti költő. Nem is elsősorban földrajzi értelemben. Merthogy zentai illetőségű, és hát, valljuk be, ha körkérdést intéznénk az „utca emberéhez”, egy budapesti utcán mondjuk, hogy mondják már meg, hol van Zenta, az eredményt illetően nem lehetnének kétségeink. De Isten háta mögötti abban az értelemben is, hogy nem látszik. Nem látszik azon a horizonton, amelyen oly sokan szeretnének látszani, még ha csak pillanatokra is. Legalább tenni egy kört ezen a horizonton, istenem, legyen hosszú cigarettaszipka lazán az ujjak között, boa, cilinder, nagyzenekar, miegymás, ahogy kell. Ez az a horizont, amelyen nem nagyon látni Danyit, és milyen jó, hogy nem látni sehol. 

Danyi kedves szerzője Hamvas Béla, vagy tán több is neki Hamvas, mint kedves szerzője. Aki Hamvast komolyan veszi, nem is éri be ennyivel. Hamvas kifejezésével élve ez az „istenhátamögöttiség”, ha komoly szándékból és nem sértettségből fakad, ha elemi igénye ez valakinek és nem kényszerszülte állapot, akkor nevezetes névtelenség. Danyi Zoltán könyve a nevezetes névtelenség naplója. 

A könyv tere egy kert, vagy inkább a kert. Ebben a kertben történik minden, és történik az is, ami nem történik meg. Ez az utóbbi, tehát az, hogy mi nem történik meg, nagyobb hangsúlyt is kap a kötet verseiben. Danyi ebben a nem-történésben párbeszédet folytat egy hajdanvolt „kollégával”, a 18. századi japán szerzetes-költővel, Ryokannal. A könyv mottója is egy Ryokan-idézet: „Soha senki nem talál ide/ Legfeljebb csak ki eltéved”. Aztán még további hat, mindig a lap alján, jól láthatóan elkülönítve Danyi verseitől. Az amúgy sem terjedelmes könyv ezektől az idézetektől valamiféle személytelen jelleget is kap, ami érezhetően tudatos döntés eredménye. Mintha Danyi nem akarná, hogy róla szóljon, miközben persze csakis őt látni a versekben. Danyi Zoltán könyvének Ryokan a társszerzője. 

Csak zárójelben, de erről eszembe jutott a haiku (az európai és észak-amerikai haiku) mélységes problematikussága. (Lásd a Modern nyugati haiku című antológiát, Orpheusz Kiadó, 2005, Terebess Gábor fordításai.)  A Gyümölcsversek nagy részét ugyanis haikuszerű versek alkotják. Nagyon ritkán olvasni jó haikut, annak ellenére, hogy feltűnően divatos formává vált az utóbbi időkben, feltűnően sokan írnak vagy írtak haikukat. Ezeknek a verseknek a zöme (mármint a fent említett antológiában szereplőké) azonban inkább csak haiku-imitáció. A haiku, első ránézésre, a legegyszerűbb formának tűnik, miközben szerkezete egyszerre óriási teherbírású és rendkívül törékeny. A látszat csapdájába, mely szerint haikut írni könnyebb, mint mondjuk egy szonettet, jól láthatóan a legtöbben belezuhantak. Üdítő kivételként említeném meg Babics Imre A Kék Ütem Lovagrend című kötetét (Magvető, 1989, ma már szinte beszerezhetetlen), amelynek mintegy fele haikukból, mégpedig erős és gyönyörű haikukból áll. Zárójel bezárva. 

És ilyen üdítő kivétel, érzésem szerint, Danyi kötete is. Főleg azért, mert érezni a verseken, hogy valódi tétjük van, hogy van mögöttük súly, a szerző teljes súlya, hogy nem csak „eljátssza a haikut”, nem csak „úgy csinál, mintha”, és majd szépen beveszik az erre fogékonyak, hanem hogy számára tényleg a haiku és a haiku-szerű, kicsit hosszabb versek az autentikus forma, amelyen keresztül beszélni tud: „maholnap szép nap lesz majd/ vadul rohannak felettünk az ég lovai/ és a földet ütjük homlokunkkal” (Cím nélkül 5.) –  például így. 

Tehát a kert. Mintha egy évszázados vidéki ház megfelelően elhanyagolt kertjében történne minden. Aki töltött már el kertben egész napokat, tudni fogja, miről beszél Danyi. „Alig érthető konokság/ Ahogy az ágak virágoznak./ Évről évre. Minden tavasszal.” (Évről évre). Vagy: „Csak az látja, kinek elsőre feldereng./ Vastag ágak közt királyi trón./ Nem teszek semmit, szótlanul ülök./ Levelek rostálják a napot.” (Cseresznyekorona). A kert átmenet a természet és az emberi világ között. Még nem az, már nem az. Az ember, ha sokáig időzik egy kertben, ha elücsörög a gyümölcsfák alatt vagy a málnabokrok között, ebbe az átmeneti térbe kerül. „Türelem kert./ Kiürült szekrény./ Várakozás táj./ Egy út végén.” (Birshez ér). A kertben töltött idő másképp telik, mint a kerten kívüli idő. Pontosabban a kertben nem az az idő telik, mint máshol. A kert ideje mélyebb, tapinthatóbb. Az érett gyümölcsök teste jelképezi a kerti időt, ahogy lassan, a szemnek szinte láthatatlanul elnyerik végső formájukat, kiteljesednek, kitöltik a számukra rendelt teret. „Egy tűszálaktól szőrös gally/ gyümölcsbe nyíló sóvárgása-/ Minden megismételhetetlen.” (Málna). A gyümölcs minden, a gyümölcs a legtöbb, ami elérhető. A teljesség érzete az érett gyümölcs látványában, és benne az út szimbolikája, amely mind a keleti (elsősorban japán és kínai), mind a nyugati kultúrában oly fontos szerepet tölt be. Ripeness is all – mondja Shakespeare. Az érettség a legtöbb, a legfontosabb, az érettség minden. A gyümölcs útja a helyes út, tanulni kell a gyümölcstől. Danyi Zoltán könyvének egyik erénye, hogy rendkívül szemléletesen tudja érzékeltetni azt a párhuzamot, amely a gyümölcs útja és az ember útja közt vonható. „Kiválasztani egy fát,/ egyet a sok közül, és leülni alá,/ szemben a hajnali éggel;/ kiválasztani a fán egy gyümölcsöt,/egyetlen szemet, és figyelni,/ mögötte az éggel,/ várni, hogy mikor hull le,/ mikor válik el örökre az ágtól,/ amely gyümölccsé érlelte;/ azután hazamenni/ és megszabadulni egy időre.” (Terv). Megszabadulni. A megszabadulás vágya, az üresség elérése a cél. Megérni. A feladatot, amit kiszabtunk magunkra, vagy ami kiszabatott számunkra, elvégezni, aztán megszabadulni, feloldódni és eltűnni. Ez a „program”, a gyümölcs programja, a gyümölcsé és az emberé, ez a buddhizmus és a tao programja, és végső soron a kereszténységé. És persze Danyié is, azzal a különbséggel, hogy számára a megszabadulás még csak ideiglenes állapot lehet: megszabadulni egy időre. Azonban ez sem kevés. Aki tapasztalta már, hogy milyen az, amikor negyedórákra, félórákra kívül kerül az „ügymeneten”, elsüllyed benne minden, ami szorongással vagy akár boldogsággal tölti el, ismeri ezt az állapotot. Valami egészen egyszerű, elemi vágy van kimondva, kifejezésre juttatva ebben a könyvben. Egészen egyszerű, puritán, szikár eszközökkel, szinte eszköztelenül. Semmi költői bravúr, semmi álca, semmi szemfényvesztés. „Vadszilva a kiskanálon,/ őrzi az egyensúlyt./ Lepattognak az álarcok,/ a hajnal majd lesújt.” (Vadszilva) Szinte mondóka már,  rigmus. 

Azért van itt valami más is. Az is van még, amitől Danyi kötete mégsem illeszkedik egészen a keleti tradícióktól áthatott irodalomba. Amit művel, az jellegzetesen európai haiku, ha van ilyen egyáltalán. Miért ne lehetne. A személyességet tudja úgy becsempészni a versbe, a keleti formába és a keleti vers-térbe, a személyességnek/személyiségnek azt a csak a nyugati emberre jellemző bizonytalanságát és kiábrándultságát, amit, jobb híján, európai haikunak nevezek. Hasonló pozíciót vesz fel, mint Krasznahorkai az Urgai fogolyban és az Északról hegy…-ben. Itt áll egy érzékeny, finom és magas, sérülékeny vagy már így vagy úgy sérült egzisztencia, vállán az európaiságnak, a nyugati kultúrának minden súlyával, vagy inkább a nyugati kultúra romjai között, és elkezd keletiül beszélni. De ebben a keletiül beszélésben sem tud nem-európai nyelven beszélni. Ugyanazt mondja, mint eddig, csak másképp, a hangsúlyok és a súlypontok kerültek máshová. „Nem tud kicsorbulni, bár színültig tele, / egy falevél billenésére is lüktet, ég, reped –/ mind sűrűbb és egyre nehezebb/ megkövült kín, nincs rá gyógyszered.” (Rossz napok). Érezhető, hogy japán vagy kínai költő nem írhat le ilyen sorokat. Ez jellegzetesen európai vers, és mégis van benne valami nem európai. Ennek a „kevercsnek” egyelőre nem látni a végét. A kérdés, hogy hová vezet az, ha valaki európai, tehát szükségképpen törött, mondhatni kafkai vagy becketti pozícióban áll, azaz megszakadt a transzcendenssel való kapcsolata, de eszeveszetten vágyik arra, hogy ismét helyreállítsa a kapcsolatot, másképp, mert ugyanúgy már lehetetlen. A végzetes törés után lehetséges-e az újrakezdés. Erről a számomra mindenképp rendkívül izgalmas és fontos fordulópontról tudósít Danyi Zoltán. „Madár, fakérgen lekúszó napfény –/, nem lehetetlen, az árnyék földet ér./ Sohase tudod meg, ki tette.” (Rejtély). Soha nem tudom meg, azt viszont tudom, hogy valaki tette. Ezek után talán felesleges is tovább küszködni azzal, hogy az ember megnevezze. Valószínűleg nincs is neve. Ez már nem a költészet dolga, és Danyi óvakodik is bármiféle kinyilatkoztatástól. 

Danyi Zoltán negyedik kötete és egyben második verseskötete szerves folytatása vagy inkább redukálása, tömörítése előző (Átcsúszik kékbe, Forum Kiadó, 2003) kötetének. Ezzel a kötettel eljutott egy olyan nyelvig, egy olyan kifejezésmódig, ahonnan nehéz továbblépni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy tovább kell lépni. Miért kéne elhagyni a kertet, miért kéne kilépni a kertből. Miért kéne elmozdulni onnan, amikor „A fa árnyéka a végtelenben kezdődik” (Cím nélkül 7). Egy kert végső soron bejárhatatlan. Újabb és újabb felismerésekre ad lehetőséget minden növénye, minden árnyéka. Minden megtörténhet még, a túlérett gyümölcsök a fűben rothadásnak indulnak, visszatérnek a talajba, a fák lombja megsárgul és lehull. Kezdődik minden elölről, ugyanúgy másképp. (zEtna, Zenta 2006) 

SÁFRÁNY ATTILA 

Kétarcú költészet 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

Danyi Zoltán verseskötete a Gyümölcsversek címet viseli. Az olvasóban kérdésként merülhet föl, hogy a címadó kifejezést milyen jelentéssel illesse: gyűjtőfogalomnak tekintse vagy az érlelődés metaforájának. Mindkét választást érvek sora támogatja, de ennek az ellenkezője is igaz. A gyűjtőfogalom mellett szól, hogy a gyümölcsök megihletőként, hasonlatként, metaforaként valóban ott vannak a versekben. Számuk behatárolt, ezért a fölsorolásukat is megengedhetjük magunknak: az almával háromszor, a barackkal, a birssel, a szederrel, a cseresznyével, a szilvával, a málnával, a naspolyával egyszer-egyszer találkozhatunk a költeményekben. Ám az érlelődés fogalmához kapcsolódó egyéb gyűjtőfogalmak, a fa, a levél és szinonimáik, az ág, az erdő, a lomb legalább akkora hangsúllyal szerepelnek, talán még hangsúlyosabban is. Az átmeneti stádium, a virágzás és a rügyezés képei azonban csak elvétve jelennek meg, holott joggal gondolhatjuk, hogy a virágzás az érlelődés folyamatának legszebb, leglátványosabb része. A kötetet néha már a komorságba átmenő komolyság hangja hatja át, mégsem ez lehet az oka, hogy például a leggyakrabban előforduló gyümölcsnél az almáról és az almafáról, nem pedig az almafa pompázatos virágáról szólnak a versek. Úgy tűnik a költőt az érlelődés folyamatából a két meghatározó elem érdekli igazán: a fa és a gyümölcs. Az előbbi a kezdet, az eredet, a szilárdság megjelenítője, az utóbbi ezek ellentétének: a végnek, a származéknak, a puhaságnak. 

A mítoszi látásmódban a fa az embert és a világot egyaránt jelképezheti. A gyümölcs a (a világból, az emberből) kiérlelt termés, beteljesült létküldetés szimbóluma. Tudva Danyi Zoltán vonzódásáról Hamvas Béla tanai és a keleti vallási bölcselet iránt a kiérlelődés kapcsán joggal gondolhatunk szellemi természetű, önmegvalósító végkifejletre, s így a gyümölcsversekben is az önbeteljesülés útjának az allegóriáira ismerhetünk. Alátámasztja ezt a fölvetést, hogy a Gyümölcsversek címet viselő kötet verseinek csupán kisebb hányada szól konkrétan a gyümölcsökről, viszont mind a negyvenöt költemény az önfeltárás lírai alkotásának tekinthető. Mindössze a kifejtés módszereiben különböznek: hol a gyümölcs felvillanó képe, hol a természet látványa, hol a fogalmi önreflexió útján közvetítik az önismerés jelenvaló élményét, s hol hiánnyal, hol nyíltan kimondva, hol a kettőt egymás mellé állítva fejezik ki azt. Akárcsak a japán haikuk. A Gyümölcsversek költője nem hagy kétséget a haiku és a zen buddhizmus iránti elkötelezettségéről. Hat vers – minden egyes fejezetben kettő-kettő – Ryokan japán haikuköltő és zen szerzetes verseinek felhasználásával íródott. 

Danyi Zoltán költészete határozottan ellenáll az egyirányú értelmezéseknek. Nem lehet elvont, fogalmi rendszerbe kényszeríteni, mert természetközelisége és konkrétsága ezt nem engedi. Ugyanazzal az erénnyel él, mint a haikuk. Nem mondja ki végkövetkeztetéseit. Az értelmezőnek kell azt megfogalmaznia. Ennek egyik oka az lehet, hogy a kimondhatatlant csakis a hiány fejezheti ki. A másik ok ennek a keleti költészeti formának a sajátosságából következik. Az igazi haiku értelmezését, egész lényével birtokba véve, az olvasónak kell kiérlelnie önmagában. Ez a költemény megírásával egyenértékű alkotói munka, s mindig egy személyes, elszigetelt szellemi birtokbavétel. Nem alkalmazhatók rá a nyugati műértelmezési hagyomány jól bevált univerzális módszerei. A haiku esztétikájához hasonulva áll ellent Danyi Zoltán költészete is az egyirányú interpretációknak, ennek ellenére a nyugati esztétikai hagyománytól sem távolodik el a szerző. Kötete ennek köszönhetően közelíthető meg két eltérő értelmezési síkból. 

A nyugati esztétika talaján állva a gyümölcsversekben tájleíró és önreflexív költeményeket láthatunk, melyek költői jellemzői az elmélyültség, a szűkszavúság és a hiánybeszéd. A keleti, japán esztétika megközelítésében e rövid költemények haikukként olvashatók. Ez az olvasat már egészen más interpretációs stratégiát követel. Ebben az esetben a kötetben szereplő költeményeket meditációs lehetőségnek és arra való fölszólításnak tekinthetjük, hogy mi magunk is elmerüljünk az önkeresésben. Ebben az esetben az írás elején megfogalmazott dilemma az érvényét veszti. A haikuköltészet meditatív szemléletében a szemlélő és a szemlélt között azonossági viszony alakul ki. A tudat lenyugodottságának ezt az élményét fogalmi nyelven így írhatnánk le: amit lát a szemlélő, mint természeti jelenséget vagy egy kívülállónak – embernek, másnak – a tettét, az önmagában van, s benne-vele történik. Ennek az ellentéte is érvényes: ami benne van és történik, azt ott látja kint. 

Ez a Gyümölcsversek költeményeiről is elmondható: a meglátott gyümölcs ugyanaz a gyümölcs, mint amelyik a bensőben fölismerésként érlelődik az emberben. (zEtna, Zenta 2006) 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek Mindössze tizenöt perc elegendõ, hogy elolvassuk ezt a kis könyvet, bár nem erre találták ki. Danyi Zoltán negyedik kötete lassú olvasókat keres, vagy nem is annyira olvasókat, mint inkább sétálókat, szemlélõdõket. A Gyümölcsversek a befogadást láthatóan a meditáció felé igyekszik elmozdítani. Az általában két-három sorból álló versek (a leghosszabb írás is csak tizenegy soros) mint pszeudohaikuk, pszeudokoanok kívánnak mûködni. Csakhogy ez az esetek többségében nem sikerül nekik.

A versek három ciklusba (Hajnali, Keserv, Búcsú) rendezve követik egymást, de a kötetegész belsõ egységét hangsúlyozandó, mindhárom részben felbukkannak a folyamatos számozással ellátott Cím nélkül szövegek, valamint az egész kötetnek is mottót ("Soha senki nem talál ide / Legfeljebb ki eltéved") adó - s a Danyi-versektõl eltérõ tipográfiával jelzett - Ryokan-idézetek.

A várt összhang mégsem alakul ki, a kompozíció nem szólal meg. Mindezért leginkább a zen meditációkat mímelõ közhelyek a felelõsek, amikbõl itt ráadásul nincs is kevés (pl. "Villódzó levelek a szélben. / Az egyetlen bizonyosság."). A nyugati irodalmakban idõrõl idõre fellángoló Távol-Kelet-kultusz legnagyobb csapdája ez. A Gyümölcsversek rossz értelemben véve hangulatlíra, a japán elõképekbõl ugyanis pusztán a hangulatot képes felidézni, amivel azonban messze elmarad a klasszikusoktól, de saját céljaitól is. Csak emiatt lehet, hogy egy egyébként szimpatikusan kevés szavú költõ az olyan, valóban szép versek mellett, mint a Terv, a Naspolya vagy a Cím nélkül (6), ehhez hasonló giccseket állít elõ sorozatban: "Fehér nyak villan elõ, és hószínû boka. / Vér kalligráfiái a gyöngyházfényû kendõn." (A gésa halála).

                                                                                                                                                                                                                                       KáDé

Embernek zamata

Danyi Zoltán: Párlat – addig, ahonnan újra lehet – színház négy személyre. Stúdió K Színház, Budapest

„A költészet egy mondat,

Amelynek lelke a rásza”

Visvanátha, XIV. sz.

„mikor válik el örökre az ágtól,

amely gyümölccsé érlelte;

azután hazamenni

és megszabadulni, egy időre”

Vajon mennyire gyümölcsöző eredménnyel járhat az a színdarab, amely egy visszafogott, leginkább magányos órákon elmorzsolgatható, meditatív bölcseleti líra mondatfoszlányaiból szövi performatív szőttesét? S az alapvető költői hozzáállás figyelmes visszatükrözésén túl mely mértékben képes új meg újabb organikus értelmezési fényszögeket fölvillantani s mozgásba hozni: egy direkt térbe (s annak nyilvánvaló törvényszerűségeibe) szorított színpadi megközelítés?

Alapvető, kényes kérdések. Ámde Nagypál Gábor Danyi Zoltán verseiből rendezett négykezeséről egyöntetűen elmondhatjuk: amint a rendező, a színészek s közreműködő társalkotók (ld. látvány, fény-hang, díszlet) is finom precizitással, fantáziával, érzékenységgel oldották meg e feladatot.

A darab címe, amilyen pontos, éppoly magasra helyezi a lécet. Mert hát mi is ez a párlat?

Maga a dolgokból leszűrhető, kivonható, desztillálható, lepárolható tömény lényeg. Az alkimista kvintesszencia. De fölhozhatjuk a szanszkrit kifejezést is: rásza. Emez éppúgy jelöli a növények nedvét, ízét, zamatát, ahogy a műalkotásokból nyerhető esztétikai élvezetet, az előadást és közönségét összekapcsoló emelkedett, kegyelmi állapotot. Megvalósítása (kigyöngyözése) során két lényegi kérdés merül föl: miként, s honnan beszélhetünk a szavakkal meg nem foghatóról, s melyek azok az alapkoordináták, „ahonnan újra lehet másként alakítani a dolgokat (ti. életünket), és végigpróbálni egy másik verziót”?

A Danyi-féle költészeti eljárásról egy helyütt már írtam. Valahogy így: „Poémái egyfajta nagyítólencsék (egyúttal gyúpontok) – melyekben a költő a természeti és tárgyi valóság jelenségeihez igen-igen közel hajol, egészen odáig, ahol az aprólékosan (bőrrel, orral, szemmel, füllel) megfigyelt, egyúttal az érzékelő-gondolkodó által átélt (!) entitások már képesek megmutatni sajátos, egyedi arcaik”.

Mindez persze e lírai megközelítésmódnak csupán egyik része. Ami viszont jelen darab figyelése alatt folyton dübörgött bennem: vajon mennyi mérhetetlenül összetett, finom kapcsolati szállal kapcsolódó alkotórészből áll össze egy ember? Nem egy kivételes ember. Az Ember egyáltalán. A megosztható, átadható emberi. S még tovább: nem csupán az alkotóelemek; mindinkább a közöttes viszonyrendszerek.

Nagypál Gábor ­rendező – igen okosan – négy (belső) személyre, lélekrészre, organikus koordinációs pontra fűzte föl a színiratot. Egy égközelibb, távolabbi, hidegebb, világosabb férfi-, s egy földközelibb, melegebb, szenvedélyesebb, sötétebb tónusú női kettősre. Négy arkhéra: levegőre, vízre, tűzre (kőre), földre. S ezek kettős arcaira, s kettős kommunikációjára (beszédben s mozgásnyelvben).

Spilák Lajos úgy játszott az üvegeken, húrokon, szavakon, amint a fellobbanó s kihunyó fények, éteri szellem egy megkopott fotográfián, szél a nádak között. Miközben – amint Danyi költészetének állandóan hangsúlyozott kulcsszava is – legfőbb önazonossági pontja nem egyéb volt, mint maga a CSEND.

A Hannus Zoltán által játszott figura mögött egyaránt fölsejlett az élettel meditatív és taktilis kapcsolatban álló édenkertész és az analitikus, szöszögő, biztonsági kötelekbe: elvekbe kapaszkodó, létezése fülledt sarkaiban tanyázó szobatudós pedantériás alakja is.

Homonnai Katalin sziszifuszi gyürkőzése a sziklával és a szőttessel éppúgy magával hozta a belső mozgató-teremtő erők, a parttalan emberi küzdelem fenségességét, amint annak hiábavalóságát.

Ám legmeghatóbb számomra a Nyakó Júlia által életre keltett, az Achilles-sarkot, magát az emberi gyökeret, gyöngeséget, félelmeket, kishitűséget, bizonytalanságot, esendőséget ábrázoló föld-arkhé volt. Mert a leggörcsösebb, ámde legtartalmasabb, legsűrűbb, legérintőbb részt bizonnyal itt lelhetjük.

Ha életünkben – magunkon, egymáson – valamin könnyíteni kell… mindig csak ezen.

Ahogy tette e nagyszerű, megindító darab is. Hála érte mindenkinek.

Az elhallgatás precíz csendje

Danyi Zoltán legújabb prózakötetének olvasása közben eszünkbe juthat Wittgenstein utasítása: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ehhez hasonló járhatott a kötet hátsó borítóján lévő szöveg írójának fejében is, jóllehet megfogalmazása meglepően banális és kínosan patetikus. („Van, amit nem lehet elmondani – sem versben, sem prózában. Danyi Zoltán kötete mégis beszél és gondolkodtat. Írónk köztünk van. Vajon ez a kötet rólunk szól? Értünk van? Ha elolvassuk, érezzük. Tudni fogjuk.”) Ez a „mégis beszéd” azonban sikerrel jár, mert az – egyébként is kiválóan működtetett – elhallgatások előterében kristálytiszta precizitással hullámzanak a mondatok, s a központozás kiiktatása itt nem divatkövetés, hanem lendület. Ez az, ami – többek között – magával sodorja az olvasót is, az erő, amely nem engedi letenni a könyvet, nem csak azért, mert mindössze hetvenhat oldal.

A Hullámok után a tó sima tükre az első és az utolsó elbeszélés címeinek összeolvasztása. Rutineljárásnak számít ilyenkor a szövegek egymáshoz való kapcsolatának, a regénnyé olvasás lehetőségének vizsgálata, mely utóbbit az alcím (Fejezetek) is implikálja. Az előre látható terjedelemnek köszönhető, hogy ez mégsem válik elvárássá, s így összhangba kerül a cím egyértelmű képisége a „fejezetek” és az odaértett „nagyelbeszélés” rész-egész viszonyával. Ez a letisztult, egyszerű metaforika okozza a motívumok (mint a tó, a fák, a szél, az eső és a csend) standard értékrendjét, képezi a félreérthetetlenség viszonypontjait. A cím megnyugvást, derűs higgadtságot, jelenidejűséget sugall, de a névutó éppannyira jelzi ezt, mint amennyire érzékelteti a lezártságot, a visszatekintő perspektívát. A múlt idő konzekvens használatát is megtöri egy-egy jelen idejű szentenciózus zárlat („hogy a helyén van minden, és minden rendben; a világon minden a lehető legnagyobb rendben.”). Ez a kettősség a mű egészén végigvonul, és leginkább arra hivatott, hogy érzékeltesse azt a szakadékot, mely az elbeszélő én és az őt körülvevő világ életfelfogása között húzódik. Már az első oldalon szembesülünk ezzel, ugyanis egy igen expresszív jelenettel indít (két lecsúszott alak húsos lepényt zabál, az egyik kezében sörös flakon, a másik éppen „bőségesen az árokba csorgat”), „ez volt az utolsó kép, ahonnan nincs tovább”, párhuzamban egy teakészítő mester létmódjával, mely „csupán egy érintésre van a tökéletestől”, s mely nélkül nincs kiút a felfordulásból. A felismerő megnyilatkozás („[…] villámütésként hasított belém a gondolat, hogy nem is ráhangolódásról, hanem a legfontosabb összefüggésekről van szó […]”) átvitt értelemben már előrevetíti, hogy mondanivalójának megértése dönti el a hovatartozást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a megértésnek fontos része az elmondhatatlan felfogása, érzékelése, aminek tolmácsolása „hiábavaló küszködés”, mert az kell, hogy „a testünkben, a szívünkben, a zsigereinkben érezzük”.

A Nem csak a csendről a narrátor pozicionálása ebben a felállásban, akit „kirekesztettek és ellényegtelenítettek”, „hibbantnak, hóbortosnak, különcnek tekintettek”, mert nem tudta elmondani „semmilyen szögből, semmilyen nézőpontból, semmilyen módon”, mit akar voltaképpen a csenddel. Az egyes szám első személyű elbeszélő ezen a ponton határozza meg önmagát: „Ha pedig így áll a helyzet, gondoltam, akkor mégiscsak jobb volna, ha ennek megfelelően viszonyulnék hozzá magam is, és ettől kezdve […] a csend őrének és védelmezőjének tekinteném magam”. Mindez, persze a közönséget is megosztja, vagyis az olvasónak is döntenie kell, amit a záró kérdés is ösztönöz („a fák közt zúgó szél és a levelek az ágak között; hogyan magyarázhatnám el ennél érthetőbben?”). A helyeslő olvasó szerint ugyanis ennél világosabban nem is lehetne kifejezni a csendet, és nem csak a csendet; az egyet nem értő pedig a fent említett jelzők valamelyikével illetné a kérdésfeltevőt, és nagy valószínűséggel elajándékozná a könyvet.

Ritkán fordul elő ebben a műfajban, hogy a narrátor ennyire markáns „személyiség”, hogy alanyisága nem csak jellemvonás, nézőpont. Hangsúlyossága talán azzal magyarázható, hogy az olvasóban kiváltott igen erőteljes, ambivalens érzelmek közvetlenül a már-már pszichoanalitikusnak mondható elbeszélésmódból, vagy a történetmondó asszociációiból fakadnak. Éppen önelemző őszintesége miatt tűnik kissé meglepőnek és ellentmondásosnak a rejtőzködés, más esetben észre sem vennénk. Szokásairól, visszatérő érzelmeiről, frusztrációiról kapunk képet, de nem tudjuk meg a városok nevét (B.), még az ő nevét sem, csak hogy egyszer P.-nek nevezte el magát („P. vagyok, mondtam, P., ismételtem, pedig nem így hívnak;”), a nők nevének kezdőbetűi ábécérendben követik egymást előfordulásuk szerint (Dorina, Elvira, Enikő, Natasa). A kihagyások, elhallgatások folytán késleltetett – de mindig bekövetkező – megértés feszültsége folyamatosan jelen van; ami számít, ami a megértéshez kell, benne van, „miközben ez az érintésnyi távolság a tökéletestől ugyancsak a lehető legérzékenyebb megfelelések részét képezi, nélküle ugyanis biztosra vehetően romba dőlne az egység, és megsemmisülne az összhang, amelyet sugároz”.

Ebben a pengeélen táncoló, mégis magabiztos arányosságban nagy szerepe van a „vendégszövegeknek”. Munka híján, üres óráiban osztrák kisprózák fordításával foglalkozik az elbeszélő (jóllehet szíve szerint inkább drámaírónak tekintené magát), „ezekből” látunk szemelvényeket. Az idézőjel-használat abból a pikáns szellemességből adódik (ami külön írást érdemelne), hogy a munkák valóban megjelentek (Louise kerstin-Theel: A mályvaszín folt; Fabian Bernstoff: Apró örömök – Új Forrás, 42. évf. 8. sz., 2010 október; illetve Erika Moser: A bécsi modell; Ulrich Hochgatter: Sem az erdőt, sem a fát; - Irodalmi Jelen 07/06/2009), fordította: Danyi Zoltán jegyzéssel. Nem tűnik véletlennek, hogy a narrátor megszólaltatásának módja rendezte őket párba, az utóbbi kettőben ugyanis egyes szám harmadik személyű az elbeszélés.) Mindenesetre nemcsak idegenségük okán, de elhelyezésük, megformáltságuk miatt is kitűnnek a többi közül: feltűnő, hogy – egy kivétellel – minden harmadik novella után következik egy, s ezek a hagyományos központozási elveket követik. Pillérként tarthatnának egy erre alapozott értelmezést, hiszen tartalmilag is apró összegzések, támpontok. A szerkesztés kifinomultságát mutatja, hogy a szövegeket nemcsak a már említett állandó, illetve a fel-felbukkanó motívumok (amilyen például a képzőművészek kertjében a szobor [Egy halványkék derengés; Ahogy bokáig vízben állok], vagy a tollkabát mint az agresszió köntöse [Ahogy a felhők tükörképe; Eggyé válni a hideggel]) tartják össze, de a megosztott történetek jól kivehető kronológiája is.

Az egymást követő események összeillesztésével leírható egy teljes életszakasz, melynek jelentőségét az életfilozófia, az elbeszélő és az őt körülvevő világ emberi megnyilvánulásaitól véglegesen elhatárolódó világszemlélet megtalálása adja. Sok van ebben a füzetnyi könyvben, a róla való beszédet inkább csak befejezni, mint lezárni lehet. A párhuzamok és ellentétezések, a párbeszédek és monológok, a tartalom és a forma összhangban állnak, a helyükön vannak és az olvasóban is a helyükre kerülnek: „minden úgy van, ahogy lennie kell”.

                                                                                                                                                                                                                       Kárpáti Zsuzsa

Mintha volnánk

Danyi Zoltán: Több fehér. Cs. és Kir. Rózsakert. Nádler István illusztrációival. Új Forrás Kiadó, Tata, 2012

Danyi Zoltán költészetére vonatkozóan többször leírtam már, hogy az elhagyásokra, az élményből és tapasztalásból hiányzó részletekre építő poétika mentén teljesül ki. A kontempláció kerül az élmény helyébe, a látvány eltaszítja magától a történést, a mozgás mechanikája teret nyit a gondolkodás előtt, a tájélmény finom rajzolatként tárgyiasul, az illékonyság megismételhetetlenségként jelenik meg a versekben.

A Több fehér című kötete kapcsán mindaz újra elmondható, amit korábbi verskötetei kapcsán megfogalmazott a kritika. Ugyanakkor e könyv Danyi verseinek korábbi olvasatát gazdagítja, kiegészíti, hermeneutikáját módosítja. Itt van mindjárt a kötet címe: Több fehér. Mihez képest? Önkéntelenül a közel tíz évvel korábban megjelent, Átcsúszik kékbe című kötete merül föl válaszként. A költő a lassú elmozdulások verseit gyűjtötte az Átcsúszik kékbe kötetbe, más közös jellegzetességük talán nincs is az egysorosoktól a hosszú leíró versig váltakozó formát öltő költeményeknek, mint a kimért szemlélődés közben lassú elmozdulásokkal körbeforduló, majd megpihenő tekintet tempója, és a látóhatáron belüli részletekre összpontosításból sarjadó gondolati kép. Szemléletében, filozófiájában, a természet iránti viszonyában, végső soron magában a kontemplációban is a nyugati világ kultúrdiktatúrájától történő eltávolodás tapasztalható. Ez a kötöttségek alól mentesítő szabadság jelen van a versformák megválasztásában, az ötletes címadásban, a rímes játékokban, amelyek mind hiányoznak mostani kötetéből.

Nem kerestük a kék szín jelentését 2003-ban, amikor kötetcímbe emelte Danyi Zoltán, talán mert egyértelmű volt, hogy az egységet, az ősegységet szimbolizálja. Az ég és a tenger színe, mennyei azúr, nem mellékesen Tolnai Ottó költészetének központi motívuma. Egyaránt jelképezi a reményt, a bölcsességet, a bizalmat, az intelligenciát, az igazságot, Szűz Mária kék köpenye révén a mennye

A mostani verskötetben is megjelenik a kék, de már távolodóban, valahogy úgy féltve, mint a császári és királyi rózsakert legértékesebb növényeit a hó és a fagy elleni védekezésül durva szövésű zsákokba bugyoláló kertészek óvják a rájuk bízott botanikai kincseket. Ebben a könyvben már több a hó, több a fehér, még ha a birsalmavirág szirmán is jelenik meg a fehér szín, az már nem ugyanaz, mint a japán cseresznyevirágzás tisztaságot és egyszerűséget jelképező Sakura-ünnepe, és a tétlenségre-elmélyedésre kényszerítő virágnéző ünneplés. Danyi mostani verseiben a fehér szín nem a tisztaságot, az egyszerűséget, a tökéletességet, az ártatlanságot szimbolizálja, hanem a beszennyezhetőség terepét jeleníti meg. Ami fehér, az beszennyezhető.

Volt ugyanis egy hosszan elhúzódó és óriásamőbaként különböző irányokba kiterjedő háború, ami során tengeren horgonyzó rombolókról ágyúzták Raguza habfehér épületeit, szétlőtték a mennyei azúrt. Eltűnt a hit és a bizalom, elveszett a remény, és ezzel egyetemben bennrekedt a költő hangja. A háború tapasztalata, a szembesülés az erőszakos halállal, az értelmetlen rombolással egyfajta néma töréspontként jelenik meg a kötetben. Ami a legkülönösebb, éppen a beálló szünetet kiváltó események artikulálódnak legkönnyebben versbe, például A vállak és homlokok, Rendszerint a főpap, a Szardíniát Szerbiába címűekben, az És az utolsó találat című pedig már mintha a megújulásba vetett reményt is előrevetítené.

A Háborús versek ciklus darabjai mellett még három ciklusból épül föl a kötet: Több fehér, Monológok egy színésznőnek, A cs. és kir rózsakert. A kötet nem tömbösíti a ciklusokat, hanem egymás közt elvegyíti az egymáshoz tartozó verseket. Így az olvasónak olyan képzete támad, mintha vízben fuldokolna a költő: amikor felszínre bukkan, mélyebb levegőt tud venni, máskor vizet nyel. A víz alatt teljesen dezorientált. Vagyis nekifog a versnek, de két–három sor után áthúzza a szavakat, máskor egy szuszra buggyan föl belőle egy narratív szólam, később újra a szólás lehetőségét keresi. Az említett töréspont szétrobbantja a ciklusok harmonikus egységét, új struktúrába rendezi a verseket, melynek nyomán az olvasó végigjárja a költői megszólalás küzdelmes útvesztőjét.

A labirintust, amelyben nem csupán a hangot, a szót, a mondatot, a képet, a formát kell megtalálnia a költőnek, hanem önmagát is, azt a kontextust, amibe emberként és költőként beletartozik: „Ahol sűrűn érintjük őket, tárgyaink / fényesre kopnak. Nyomot hagyunk / a párnán, a székek ülőkéjén, mintha / súlyunk volna. / Mintha volnánk” – írja az Ahol sűrűn érintjük című versében, visszatérvén a korábbi köteteiben megfogalmazott versvilághoz, egyben támpontot adván mostani kötete egyik lehetséges értelmezéséhez.

Mikola Gyöngyi
Négy verseskötetről

„ne fűzz versemhez oly szavakat, melyeket / sohasem mondanék ki” (Bozsik Péter)

 

„Hogy sebekkel és sérülésekkel kell őrizni a szépet, mivel nem jelenhet meg és nem létezhet másként, mint védtelenül és megsebezve.” (Danyi Zoltán)

Négy költő: Bozsik Péter, Danyi Zoltán, Orcsik Roland és Terék Anna legújabb versesköteteit lapozva közös elemként leginkább a hasonló referenciális háttér tűnik föl: e kötetek lírai szubjektumainak léttapasztalata a délszláv háborúk és Jugoszlávia szétesésének történelmi idejében és terében formálódik. Mind a négy esetben kimutathatóak a „megszokott helyről való elszakadás” denotátumai a különböző metaforikus transzfereken keresztül. Bozsik Péternél a kötet címét adó „gourmandiai partraszállás” akusztikus asszociációja a második világháború kimenetelét döntő mértékben befolyásoló normandiai partraszállás eseményét az egyéni sorsfordulatra alkalmazza, és a „száműzetés szabadságának” ambivalenciáját jelöli. Orcsik Rolandnál Mahler sorsa és műve képez laza asszociációs hálózatot: az összeomló Monarchia fővárosaiból származása miatt menekülni kényszerült zseniális zeneszerző az (e)migráns-lét s a többes identitású művész paradigmatikus alakjaként tűnik föl. Terék Anna Duna utcá jában pedig éppenséggel a gyerekkori első otthonból való elköltözés eseménye lesz a centrális lét-esemény: a költözés végtelen ciklusként tér vissza és íródik folyton újra. Danyi Zoltán Több fehér című kötete kapcsán ugyan nem beszélhetünk az elveszett otthon / elveszett éden, az elszakadás témamotívumának centrális szerepéről, mivel az ő kötetének eleve nincs is „centruma”, és a másik három kötet verseinek többé-kevésbé önazonos lírai szubjektumával ellentétben Danyi versbeszéde több szólamra és/vagy több elbeszélőre hasad; mindazonáltal a ciklus-, ill. virtuális kötetcímként funkcionáló A cs. és kir. rózsakert ugyancsak a Monarchiát idézi. A Monarchia pedig a kortárs vajdasági művészet gyakran visszatérő emblémája: nemcsak a valaha erős és virágzó többnemzetiségű közép-európai birodalom utáni nosztalgia, ill. ezzel összefüggésben egy független, civilizált, multikulturális közép-európai szövetségi állam koncepiója fejeződik ki benne (mely koncepció lehetőségéről avagy eleve kudarcra ítéltetett voltáról megoszlanak a vélemények); hanem a fölbomlott Jugoszlávia analógiájaként is használatos. A Monarchia ilyenformán annak a felismerésnek az emblémájaként is működik, hogy „mindez már egyszer megtörtént, csak elfelejtettük”, hogy valami módon „mindig ugyanaz történik”, hogy a történelmi idő ciklikusan visszatér, azaz a tér-metafora időivé válik, sajátos kronotoposzként működik.

„Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig.” – írja Bozsik Péter Gourmandiai partraszállás című kötetének utolsó versében, az Egy nyucska monológjá ban. Ez a negatív tapasztalat ellentmond a kortárs irodalomtudomány intertextualitás-elméletének, vagyis annak a meggyőződésnek, hogy a kultúra maga az átjárás. De ellentmond magának a kötetnek is, mely relatíve rövid terjedelme ellenére több tucat szerzőt idéz meg, sokfajta diskurzusban mozog otthonosan . A fenti kijelentés sokkal inkább „a világ értelmetlenségére” vonatkozik, melyen a kultúra, a kultúrák sem képesek változtatni, a történelemnek és az esendő testi létnek való kiszolgáltatottságra, melyre semmilyen kultúra nem jelenthet megoldást. Bozsik kötete azonban, talán éppen a különböző irodalmi beszédmódokkal való azonosulás képessége miatt nem annyira a megértés hiányára, a közvetíthetőség problémájára összpontosít, hanem a beállt kudarc-állapotra: az apokalipszis aktualitására és totális voltára.

Az apokaliptikus hangvétel és a művészettel szembeni szkepszis jellemzi Orcsik Roland kötetét is, mely a mahleri hagyatékkal való folyamatos párbeszédben, ambivalens küzdelemben realizálódik, és fölfogható sajátos (de)poetizált interpretációként is. Ebben az értelmezésben az üldözött Mahler számára „A zene volt az ól / ahol sánta kutyaként meghúzódhatott.” A művészetnek mint mentális menedéknek e koncepciója rokon Bozsik Péter „helyi érzéstelenítés”-, ill. kábítószerfüggőség-metaforáival ( Függőségtörténet ). A művészet demitizálása, lefokozása ill. lefokozódásának konstatálása, valamint a hagyomány ironikus dekonstruálásának igénye mindkét kötetre jellemző. A Mahler a konyhámban című narratív költemény az egyik eklatáns példa, ahol főzés közben szól az első szimfónia, és a zsír együtt serceg a lemezjátszó tűjével, s ennek nincs más oka, mint az, hogy „ha szentségtörés is, nekem így jó”. Viszont míg Orcsiknál Mahler (és Adorno) emelkedett, nagyszabású esztétikája és a folyamatosan pusztuló, pusztulásra ítélt világ időnként a hétköznapi családi idillel ellenpontozódik, nem riadva vissza a banalitás határán való egyensúlyozástól sem, Bozsik kötetében nincs ilyen pozitív minőség, nincs semmi, ami épen maradhatott volna.

Mindkét kötet jellemzője a művész-szerep identitásválságának narratív reprezentációja, az elbeszélő szerkezetek és értekező-magyarázó szekvenciák, a direkt retorikai kijelentések hangsúlyosabb jelenléte a képiséggel szemben. (Bozsik kötetének talán legsikerültebb versei épp a narratív-esszéisztikus hosszúversek, az Ismerős vidék vagy a Szóval powa című bensőséges Petri-nekrológ.) A metafora-alkotás háttérbe szorulása valószínűleg összefügg a demitizáló, depoetizáló intenciókkal és a posztmodern regiszter-keveredésekkel, jóllehet a metafora-képzés hagyományos technikái is jelen vannak egy-egy versben, azonban a metaforikus képzettársítások ritkán radikálisak vagy újítóak. Inkább lehetőségek, ötletek villannak föl, melyek néha nagyon pontosak és eredetiek, mint az Izzó az iszapban című Orcsik-versben a tiszai uszadékkal sodródó villanykörte metaforizációja, vagy Bozsik telitalálata, „A kereszt rejtvényét fejti az Úr.” Néha azonban, mint például az éjjeli órán megjelenő farkas romantikus metaforájának esetében Orcsik Roland kötetében, meglepően tradicionális megoldások születnek, ráadásul formailag is hagyományosabb, szonett-formájú szövegben. Címadó versciklusában Bozsik Péter is szonett-variációval dolgozik, olyan láncolatot hozva létre, ahol minden vers utolsó sora egyben a következő kezdőmondata, a 15. szonett pedig az első-utolsó sorok ismétléséből áll össze – a szó szerint ismételt sorok homogenizáló formai játéka felszínre hozza az őrült, kannibalisztikus apokalipszis sivár monotonitását.

Terék Anna Duna utca című kötetében viszont eleve rendkívül tudatosan alkalmaz narratív poétikát, hagyományos terminussal élve az elbeszélő költészet műfaját választja, ill. annak (poszt)modern szabadverses válfaját műveli. A látszólag egyszerű, autoreferenciális monológok – „összefüggő versek” – a változatosan és változékonyan ismétlődő szekvenciák, mondatok, metaforikussá váló kijelentések, nevek révén érnek el költői hatást az emocionális tapasztalat fiktív újraíródásában, sajátos módon kristályosítva ki a Domonkos- és Tolnai-féle hosszúversek ismétlés-technikáit. A három ciklusba rendezett 15 hosszúvers sokféle szimmetriát, tükröződést, inverziót rejt magába, melyek révén a ciklikus visszatérések összemontírozódnak a lineáris történetvezetéssel, egy fiatal lány nevelődési regényével, mely a gyerekkori intimitás elveszítésétől a kamasz- és fiatal felnőttkori identitásválságokon keresztül egyfajta belső megtisztulásig és önmegértésig ível. A versbeszéd folyékonysága, melyre a víz-metaforák is rájátszanak, azonban némileg illuzórikus: közelebbről nézve folyamatosan ismétlődő, de közben állandóan módosuló szöveg-mozaikokból, szöveg-intarziákból építkezik, melyek nem pusztán a visszatérő élet-események narratív részecskéiként, „morzsáiként” funkcionálnak (csomagolás, költözés, sírás, ölelés, szakítás stb.), hanem esetenként öntükröző szöveg-metaforákká is válnak. Ilyen például a hajtogatás mozzanata (Gilles Deleuze fontos filozófiai kategóriája is egyébként, melyre azonban itt nem történik konkrét utalás), ahogy az emlékeket a ruhák közé hajtogatják a szereplők az elutazás előtt. A hajtogatásnak mint a síkban kiterjedő szövet/szöveg önmagába rétegzésének egyik lehetséges jelentése a megszokott dolgok átstrukturálása annak reményében, hogy a folytonosság, a stabilitás, az önazonosság megmarad az emlékek átmentése révén. A hajtogatás során azonban az emlékek összesűrűsödnek, betokosodnak, megrekednek a hajlatokban és ráncokban: a szöveg előre haladva mind több járulékos jelentést vesz föl magába, bővül, gazdagodik, miközben a költői szubjektum élete az elszegényedés, a folyamatos kiüresedés felé tart. A lélek gyűrődéseiben felhalmozódó múlt egy idő után olyan súlynak bizonyul, melynek terhe agyonnyomja a szubjektumot, aki hasztalan küzd az intimitás visszaszerzéséért és a női lét kiteljesítéséért, és állandó szorongás gyötri a jövője miatt. A ruhákat ki kell mosni, újra ki kell simítani: „lebegés ázás elúszás zsinór / eloldani életemet / az eső kimosta ruháimból / az emlékeimet”. Terék Anna kötetében a történelmi kataklizma járulékos elem, a fókuszban egyetlen személy individuációjának folyamata áll, mely nem elválaszthatatlan a háborúktól, Jugoszlávia széthullásától, vagy a magyar-magyar kapcsolatok alakulásától, de nem is függ teljesen azoktól. A probléma gyökere sokkal inkább egzisztenciális természetű: olyan fokú intimitás-hiány, mely mint valamiféle népbetegség, nemcsak az elvesztett/elhagyott, háború sújtotta otthoni világot, hanem Budapestet, Isztambult, Párizst is „megfertőzte”; pontosabban olyan életveszélyessé váló állapot, amely elől nem lehet elmenekülni sem az elutazással, sem a hazatéréssel. A mind maszkszerűbbé váló én elvesztése, a múlt elengedése a feltétele egy másfajta szabadságnak, a rossz körökből, végtelen ciklusokból való kilépés lehetőségének. Ehhez a felismeréshez jut el az utolsó vers, ám hogy az elbeszélő-főhős képes lesz-e feloldódni a „pesti esőben”, és az áradás erejére, bízni magát, eldöntetlen marad.

A Bozsik Péter kötetéhez írt utószavában Ladányi István a könyv rövid terjedelmére reflektálva a következő megállapítást teszi: (a kötet) „Sokatmondó az olvasható szövegek változatosságával (…): minden, vers, versciklus megannyi homogén, erős kötet helyét jelöli. Mintha az elmúlt két évtized számos, nem realizált kötetét reprezentálná.” Danyi Zoltán Több fehér című könyvében, saját kifejezésével élve „versfüzetében” a meg nem írt vagy töredékben maradt művek helyét is kijelöli, a hallgatás, a némaság terrénumát is érzékelteti, a hiátust is poétikai elemmé teszi. Négy versciklust említ a kötet végén a zárójeles jegyzet: Több fehér , Monológok egy színésznőnek , A cs. és kir. rózsakert , Háborús versek . Ám az egyes versek nem ciklusonként rendeződnek, a füzet sokkal inkább azt a benyomást kelti, mintha négy különböző könyv kézirata keveredett volna össze, mintha a kéziratlapok véletlenszerűen sodródtak volna egymás mellé valamilyen ismeretlen rendező- vagy destruáló elv alapján, és hogy ezeknek a kéziratoknak a jelentős része meg is semmisült és/vagy meg sem íródott. A Monológok egy színésznőnek ciklust például mindössze egyetlen vers reprezentálja a könyvben, míg legtöbb a „háborús vers”, szám szerint tíz. Ráadásul a címmel és kóddal ellátott rövid költemények egymásutánját időnként áthúzott sorok szakítják meg, mintha a kötet még éppen íródott volna, mikor a lapjai szétszóródtak és utólag már nem lehetne eldönteni, rekonstruálni, mi lehetett a szerző szándéka, ezért a közrebocsátó megőrzi a törlésre szánt, áthúzott lapokat is. (Ahogy ez például Nabokov hagyatékban maradt kéziratával, a Laura modelljé vel is történt.) Míg a másik három kötet esetében a költői szubjektum erőteljesen manifesztálódik minden kudarcával, szenvedésével, bizonytalanságával, vágyával vagy éppen örömével együtt, a Több fehér verseinek esetében rejtőzködő vagy eltűnő szubjektumról, ill. az identitás elmosódó körvonalairól beszélhetünk. (Ezért is remek választás a Nádler-képeknek mint illusztrációknak a beillesztése: a csak néhány mozdulatra redukálódó ecsetnyomok, a fekete festékréteg „kihagyásos” érintkezései a fehér felülettel felerősítik azokat az asszociációs mezőket a versszövegek értelmezése során, melyek a „nyomokban megmaradás” fogalmához kötődnek.)

A hét Tf -jelű vers Danyi költészetének korábbi korszakára, a japán haikuk ihlette, természet utáni „rajzokra”, „vázlatokra” utalnak, ám a visszavonás hangsúlyos gesztusaival egészülnek ki (pl. „Nincs ilyen szín, / nem létezik.”, vagy „milyen madár / milyen jég, miféle nád.”). A kilenc Cs. kir .-kódú darab feltehetően egy szerelmes versciklus töredéke, míg a Monológok egy színésznőnek egyetlen költeménye a gyerekkorba visz. Terjedelmüknél fogva a Háborús versek uralják ezt a nagyon vékony kötetet, és domináns jelenlétük egyúttal az értelmezés alapjául is szolgál, hiszen ez a leginkább „épen maradt” fejezet vagy könyv, melyből a rejtőzködő/eltűnt versszubjektum gondolkodására következtethetünk, és talán megérthetjük azt is, hogyan „veszett el” a többi ciklus. A Háborús versek sajátos inverzét alkotják a másik három ciklus-töredéknek, mert azok a béke-idő „dokumentumai”, a gyerekkor, a szenvedélyes szerelem, vagy a haiku-korszak csendes, szemlélődő korszakának „lenyomatai”, ahol a szenvedés dimenziói és annak nyelvi reprezentációi is szükségképpen mások, mint a háború korszakában. A Háborús versek ugyanis megfordítják a perspektívát, és nem az idillben, a megszokottban vagy az elvártban mutatják föl a repedést, a hiányt vagy a szokatlant, hanem az immár hétköznapivá váló pusztulás képeiben, a naponta arató halál, a fegyverek, a robbanások, a sortüzek, a halottak látványában az abszolút oda nem illőt, a hátborzongatóan idegennek ható esztétikai minőséget. Az Élénk ragyogás és Az ábrákra mered című versekben a támadás után hóra hanyatló emberi testek Mednyánszky László egyedülálló háborús festészetét, a természettel egybeolvadó halott katonák képeit idézték emlékezetembe, mely képeken a természeti környezet és az emberi alak a legnagyobb iszonyatban, a legvégső elesettségben is egymással harmonizáló, egymást értelmező kompozíciót alkot. A szemléletnek ez a tárgyilagossága jellemzi a háború utáni mentális állapot reprezentációit is a versekben, az újra benépesülő strandokon a homokba nyomott izzó csikkek metaforája a traumás amnéziára utal, mely továbbra sem engedi, hogy visszazökkenjen az idő, hogy valóban véget érjen a háború.

Danyi Zoltán költészete az új kötet tanúsága szerint továbbra is őrzi alapvetően képi, metaforikus jellegét, a narratív struktúrák is inkább képeket írnak le, mint eseményeket. Az És az utolsó találat című háborús versben a felrobbanó, szétolvadó virágüzletből néhány friss, bordó rózsaszál csaknem sértetlenül ér földet. Számomra ez a konkrét kép fejezi ki leginkább a kötet egészének tétjét és példázza mintaszerűen a traumatikus narratívák kettősségét, az állandó oszcillációt a halállal való szembenézés krízise és a a túlélés válsága között, „between the story of the unbearable nature of an event and the story of the unbearable nature of its survival” – ahogy Cathy Caruth fogalmaz Unclaimed Experience. Trauma, Narrative, and History című könyvében. Caruth szerint az elviselhetetlen esemény története és a túlélés elviselhetetlenségének története nem kompatibilisek egymással, mert nem ugyanarról szólnak. A kirepülő rózsák túlélik a robbanást, ám elvesztik kontextusukat, törékeny szépségük fölöslegessé, értelmetlenné válik az aszfalton, „túlélésük” ilyenformán csak az agónia meghosszabbítása. Danyi Zoltán kötete a maga minimalista kompozíciós technikáival a megfigyelés olyasfajta érzékenységét kínálja és igényli egyszersmind, mely a trauma néma visszhangjait hallhatóvá és kitörlődött képeit láthatóvá teszi. A fehér a kötet kontextusában nem a tisztaság, az ártatlanság, vagy valamiféle „tabula rasa”, „eredendő némaság” színe, ennek a könyvnek a fehérsége a túlexponált fényképek kifehéredő foltjaira emlékeztet, az elviselhetetlen látványok okozta „színvakságra”, az érzékelés visszafordíthatatlan sérülésére utal. A Radikális minimalizmussal, mégis (vagy éppen ezért) kivételes finomsággal és eleganciával.

Az elemzett kötetek:

 

Bozsik Péter: Gourmandiai partraszállás. zEtna-Basiliscus, 2010.,
Danyi Zoltán: Több fehér. Új Forrás Könyvek, Tata, 2012.
Orcsik Roland: Mahler letöltve. Kalligram Kiadó, Budapest-Pozsony, 2011.
Terék Anna: Duna utca. Forum Kiadó, Újvidék, 2011. Cathy Caruth: Unclaimed Experience. Trauma, Narrative, and History. The Johns Hopkins University Press, 1996. 7.o.

CSEVAP A MAGYAR UTCÁBAN

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

A dögeltakarító úgy beszél a nagy nemzeti témák helyett egészen másról, hogy közben mégis szól – egészen másként – azokról is. A regény, amellett, hogy az idei könyvhét egyik nagy dobása, bízvást mondható Danyi Zoltán eddigi szépprózai munkássága csúcsának is. Z. KOVÁCS ZOLTÁN KRITIKÁJA.

Danyi Zoltánnak eddig is voltak jelentős szövegei és könyvei, de – legalábbis a prózát tekintve – a korábbi kötetek inkább a sajátos hang, a prózaírói egyéniség megtalálásának fázisait jelentik az új opus felől olvasva. Túl az epikus kísérletezéseken, A dögeltakarítónak a narráció hagyományosabb eszközeivel sajátos szövegvilágot sikerült teremteni.

A képlet látszólag egyszerű: a „jugó” világban, a Vajdaságban született magyar főhős a délszláv háborúval végleg elveszti identitását, „nem lelé honját a hazában”. Danyi Zoltán könyvének azonban csak háttere a „határon túli magyar keresi magát” narratíva. Itt egy ember keresi magát, mégpedig a nemzeti meghatározottságok mintázataihoz képest idegenül, bár azoktól nem függetlenül. A regénytől távol áll mindenfajta nemzeti heroizmus, kozmikussá növesztett kollektív önsajnálat. Aki a regény főszereplője, történetekben létezik, így képződik meg identitása. Történetek a szerb nacionalizmus szervezte „spontán mítingekről”, a benzincsempészetről, a berlini útról, a dögeltakarításról, a spliti mozaikról és az ott megismert Celiáról, a budapesti tartózkodásokról, végül a spliti megbékélésről. A dögeltakarító hősének a regényben elsődlegesen narratív, nem pedig mindent meghatározó nemzeti identitása alakul ki.

Történetek határozzák meg, milyen összetevőkkel rendelkezik a név nélkül maradó főszereplő identitása. (Az elbeszélés során mindvégig az ő nézőpontja érvényesül, ezzel is jelezve, hogy az egyes eseménysorokban megjelenő azonosulási lehetőségek mindig korlátozott érvényűek.) Az elsődleges igazodási pont Amerika, a Woody Allen- és Robert de Niro-filmek, a Parker tollak, a színes teniszpólók földje, ahová „neki mindenképpen el kell jutnia (…), mert Európának befellegzett, Európát túl sokszor kizsigerelték és a kutyáknak dobták, úgyhogy ha meg akar szabadulni a csontoktól, akkor Amerikába kell mennie…”. Az oda történő eljutás, a „Luftbrücke” terv azonban meghiúsul, hősünk Berlinből Budapesten keresztül ér vissza Szabadkára, majd Újvidékre.

Berlin mint „haza” a keresett identitás szempontjából szóba sem jöhet (a Németországba, Berlinbe utazók mindig „Gastarbeiterek”). Ugyanakkor az „anyaország” és Budapest sem jelentenek otthont: az „Európa” című fejezetben, ahol a forgalomkorlátozások miatt labirintusszerű Pesten igyekszik először valahová el-, majd a városból kijutni, megtudjuk, hogy Magyarországon Szentendre tűnik számára a legotthonosabb városnak („akárhogy vannak is a dolgok, neki a szerbek feltehetően már örökké hozzátartoznak ahhoz, amit eléggé bizonytalanul ugyan, de az otthonosság érzésének kell neveznie”). Budapest az (át)utazás toposzának változata, s ennek során is szerbiai történetek merülnek fel – amikor a dugóban araszolás közepette a Magyar utcába ér, eszébe jut egy régebben hallott vita, amelyet a csevap bosnyák, szerb vagy horvát eredetéről folytattak egy étteremben.

A regény helyszínei közül Split az egyetlen, amely valamiféle megbékélést hoz a főszereplőnek. Ez azonban nem az otthon vagy az otthonosság megtalálását jelenti. A dalmáciai város annak a kiszakadásnak a lehetősége, ahonnan esély nyílik a megelőző kísérletek kudarcának belátására. A zárófejezetben úgy tűnik, a spliti katedrális tornyából képes átnézni a „jugó” tájon, egész Újvidékig – aztán itt is egy történetnek, a dögeltakarításkor befogadott német juhász halálának elbeszélése helyettesíti az otthont mint helyszínt. Erre a történetre emlékezve mindenesetre „úgy érezte, hogy meg tud végre bocsátani Újvidéknek, meg tudja bocsátani ezeket az elhibázott éveket.”

A főhős teste sorsának szimptómája: A dögeltakarító valamennyi fejezetét meghatározzák a test (disz)funkcióinak kérdései. Történetét végigkísérik az anyagcsere zavarai (vizelési nehézségek, püffedés, fingások). A vizeléssel kapcsolatos bajokat a horvát tanyák „megtisztításakor” látott kivégzésből eredezteti: egyik katonatársa az őket sorba állító szerbekre fingást imitáló horvát foglyot a nemi szervétől a fejéig hatoló lövéssel ölte meg, miközben a főszereplő éppen vizelni próbált. Ahogy azonban később kiderül, az anyagcsere zavarainak eredete a délszláv háború előtti időkre megy vissza, a főhős már középiskolás korában nadrágjába ürít a szerb nagyságot ünneplő „spontán mítingeken” a burektől. Ez egybe esik annak a folyamatnak a kezdetével is, amit a főszereplő „kicsontozásnak” nevez, s saját sorsán túl európai folyamatként általánosít. A vágyott Nyugatra távozás első és utolsó állomásának számító Berlinben történteket alapvetően határozzák meg a testi funkciók korlátozásának, a beilleszkedésnek a nehézségei: a szellentések, majd a kórházban a vizelési inger és a liftbe ürítés problémái.

A testi folyamatok allegorikussá növesztett ábrázolása lehetetlenné teszi, hogy a kisebbségi, vajdasági magyar sors példázatos regényeként olvassuk A dögeltakarítót. A főhős nézőpontja nem a magyarországi, Budapest központú „összmagyarságé”, hanem a délszláv konfliktus által a semmibe vetett („kicsontozott”) egyéné, akinek magyarsága csak Magyarországon kívül nyerhet értelmet (vagy a szerbek által is meghatározott Szentendrén, „ex-jugók” között).

A „nagy témák” ideologikus megjeleníthetőségének képtelenségéről árulkodik a főhős füzetek iránti vonzalma, illetve a füzetek felhasználási módja. Budapestre utaztában mindig vásárol egy füzetet, amelyet aztán csak néhány sorral, egyetlen mondattal ír „tele”. A füzetek szerepe – ahogy az „anyaországé” is az élettörténetben – a viszonyítási pontként való működésé. Lehetőség, amely soha nem teljesülhet be: a „jugó”, majd szerbiai-vajdasági  magyar identitásnak már nem lehet alapja az „anyaország” ideája.

A kötet fontos enigmája „P.” szerepe. Azt, hogy a „dögeltakarítók” és a szerbek által elkövetett tömeggyilkosságok nyomainak eltüntetői között szoros kapcsolat áll fenn, viszonylag hamar beláthatja az olvasó. De hogy a Celiát felszedő, majd a főhőst a „dögeltakarítóktól” elbocsátó, később Temerinben és Splitben vele szembejövő szereplő milyen viszonyban áll a történettel és annak főhősével, mindvégig tisztázatlan. Ha „P.” a főhős szerb alteregója, akkor világossá válik a kapcsolat az olajozók és a „dögeltakarítók” közt. Mindenesetre a záró fejezetben a Splitben olvasott újságban szerepel egy halott, akinek a lábán ugyanúgy Lacoste cipő van, mint „P” lábán, a víz pedig azon a partszakaszon dobja ki, ahol Celia horvát háborús hős (más nézőpontból:  bűnös) apja tölti önkéntes számüzetését.  Leszámolás ez a múlttal, szerbbel és „jugóval”, persze lehetetlen, ironikus leszámolás: egy horvát nyelvű újságot olvasva a spliti tengerparton.
 

A dögeltakarítás nem takarítja el a „dögöket”, sőt. Ha 2015-ben van még értelme irodalomról, szépirodalomról beszélni, akkor annak jelentősége éppen a kihantolásban áll. Nem a háborús bűnök feltárásában, hanem az olvasók rejtegetett vagy csak figyelmen kívül hagyott elvárásainak és előítéleteinek tudatosításában. Danyi Zoltán regényének egyik erényét éppen az jelenti, hogy ráébreszt: a nagy nemzeti narratíva mindig csak az egyik, ami meghatározza a személyiséget.

Az angyalokról szól? (Danyi Zoltán: A dögeltakarító)

Őszintén meg kell vallanom, rég találkoztam már olyan könyvvel, amely ennyire nyugtalanítóan hatott volna rám, mint Danyi Zoltán új, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent regénye. A dögeltakarító megrázó és traumatikus történetének szuggesztív erőterébe csöppenve az olvasó egyszerre szembesül személyes és kollektív tragédiák kitörölhetetlennek tűnő árnyaival, a nyomasztó múlt labirintusában rekedt áldozatok kétségbeesett kiútkeresésével, miközben újra és újra a délszláv háború iszonyatának groteszk ábrázata mered rá a sorok közül. S bár esetünkben közel sem arról van szó, hogy a háború nyelvének megidézése (pontosabban szólva: az ennek voltaképpeni lehetőségéért és ezen keresztül egyfajta megértésért vívott küzdelem) valami teljességgel újszerű volna a zentai születésű szerző munkásságában; meglátásom szerint ugyanakkor eddig sehol sem érte el a megrázkódtatással való szembenézésnek azt a zsigeri módon felzaklató szintjét, mint A dögeltakarítóban.
Mindaz, amit például már a 2010-es Hullámok után a tó sima tükre egyes, a menekvés, a kilátástalanság, valamint az erőszak, az agresszió hangját megelőlegező rövidprózái (pl.: Egyre csak el, Eggyé válni a hideggel), vagy – és immár tematikájában is sokkal direktebb módon – a három évvel ezelőtt napvilágot látott Több fehér című lírakötet Háborús versek ciklusának darabjai e sajátos nyelvből megsejtetnek, az a szóban forgó regény lapjain válik szinte végzetesen kiélezetté. A neurotikus és vulgáris, s legtöbbször egyfajta bizarr tragikumban kicsúcsosodó szövegfolyam képét magukra öltő fejezetek amellett, hogy az elbeszélhetőség határait feszegető realitás húsba vágóan precíz látleletét adják, némiképp paradox módon mintha pontosan az ezen beszédmód lehetségességére irányuló, legradikálisabb kérdésfeltevésként realizálódnak az olvasóban.
Danyi könyvének névtelen főhőse – aki „az úgynevezett »vajdasági magyarok«” e kontextusban cseppet sem súlytalan bélyegét viseli magán –, miután egykor maga is tevékeny részese volt a felbomló Jugoszlávia területén tomboló háborús eseményeknek, helyét keresve sodródik a világban. Hol az Amerikába jutás lázálmos terveit szövögeti, hol benzint csempészik a szerb-magyar határon, hol állati tetemeket takarít el az utakról, vagy éppenséggel egy tengerparti villa építkezési munkálataiba igyekszik bekapcsolódni. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy ez az első pillanattól kezdve inkább az elkeseredettség és a kétségbeesés, semmint a remény visszhangjaitól terhes helykeresés valójában nem más, mint újabb és újabb menekülési kísérletek sorozata a kínzó emlékektől terhes múlt elől.
Berlin, Budapest, Belgrád, Split, Újvidék, Temerin: megannyi, az újrakezdés kétes ígéretével kecsegtető, ám rendre kudarcba fúló próbálkozás arra, hogy hősünk a múltbéli traumák egyre nyomasztóbb útvesztőiből valamiféle kiutat találjon, hogy végre le tudja zárni „azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se”. Az áhított megszabadulás szűnni nem akaró mantrái – „mert ő most már végleg be akarja fejezni, végleg le akarja zárni ezt a kurva háborút” – mindeközben nemhogy megnyugvást nem hoznak e tétova bolyongásba, de egyre zaklatottabb és egyre frusztrálóbb burjánzásba csapó jelenlétükkel szinte végzetszerűen terelik a főhőst az oly nagyon elkerülni próbált irányba. Induljon ugyanis bármerre és tápláljon bármiféle halovány vagy éppenséggel a szorongás nagyon is reális poklában fogant, ámbár végzetesen irreális méretűre duzzasztott reményt, a háború cezúrája előbb vagy utóbb áthatolhatatlan falként magasodik ott minden ösvényen, egyre élesebben láthatóvá téve magukat az elfeledni igyekezett emlékeket.
A dögeltakarító a kérlelhetetlen szembenézés regénye. Keserűen éles balkáni anziksz, tragikus látlelet a sokszorosan terhelt és számunkra nagyon is ismerős kelet- és dél-európai valóságról, e sokszínűségéből profitálni képtelen földről, ahol „az ember egy kurva lépést se tehet […] anélkül, hogy bele ne botlana az elcseszett múltba”, ahol „mindenki belelőtt már mindenkit a Dunába és mindenki többször is megkúrta mindenki anyját”. Rommá lőtt tanyák, megaláztatás és embertelenség, vérfagyasztó kegyetlenséggel agyonlőtt civilek és hadifoglyok, egy horvát nő csoportos megerőszakolásának emléke, véget nem érő harckocsizörej és gépfegyverropogás, sebesülés és eszméletvesztés – a félelem és a pusztítás beteges ájultságba hajló orgiáinak képei villannak fel a múltból, miközben a jelen egyre inkább az emberségétől megfosztott ember tragikus alakjáról szól. Hősünk nem csupán lelkileg görnyedezik e brutális sorsteher súlya alatt, hanem fizikai valójában is. A traumatikus élmények nyomai testi diszfunkciók (az emésztés, az ürítés nehézségei) végeérhetetlen sorozatának pokoli és groteszk zárlatába torkollnak, nyers és plasztikus elevenséggel téve kézzelfoghatóvá az emlékek feldolgozhatatlanságát: „a pisa nem akart megindulni az istenért se, úgyhogy mérgében többször belerúgott a falba, majd pedig leült a szép tiszta ülőkére, és elkezdte számolni a padló márványlapjain a virágmintás berakásokat, mert a számolás régebben bevált, most viszont hiába […], és akkor megpróbált másra gondolni […], de most ez se akart segíteni valahogy, és akkor arra gondolt, hogy talán soha nem fog elmúlni ez a gané háború, és hogy a kurva anyját annak a tahó Grbnek, aki éppen akkor lőtte szét a tökeit annak a nyomorultnak, amikor ő a ház sarkánál hugyozni készült, mert […] neki elakadt a vizelete, és azóta se tud rendesen hugyozni, […] és akkor azt vette észre, hogy könnyes lett a szeme, és eszébe jutott az is, hogy mennyire irigyelte ezt a tahó Grbet, amiért bárhol és bármikor tudott pisálni, és amikor erre gondolt, akkor nagy nehezen megindult végre”.
A testi-lelki funkciók normalitásának csődje, az élet ritmusának és természetes folyamatainak darabokra hullása, karöltve a „kicsontozó éveket” lezárni igyekvő törekvések egyre kontrollálhatatlanabbul és egyre kétségbe ejtőbb tempóban széteső áradatával, mintha együttesen vezetnék Danyi gyötrődő karakterét arra a felismerésre, hogy „már csak a repedések tartják össze a dolgokat, a repedések és a törések”. Tagadhatatlanul szemléletes szimbolikája van annak az epizódnak, amelyben ez a felismerés megtörténik: az emlékeivel számot vetni próbáló főhős egy épülő spliti villában, egy gigantikus méretű fali mozaik formájában testet öltő szerb címer kirakásán dolgozva jut el a „repedések és a törések” esztétikájának egyfajta axis mundiként elénk táruló kiteljesedéséig. A valóság fragmentálódásának elemi tapasztalata – amely kétségkívül szorosan összefonódik egy, a teljesség érzetével kísértő, békés(ebb) múlt és egy ebből eredő, soha meg nem valósult jövő elvesztésével is (vö.: „Jugoszlávia teljesen elmerült az iszapban”) – mintha végleg megfosztaná a regény névtelen vajdasági magyarját (nota bene: a cselekmény többi, nem kevésbé traumatizált „ex-jugoszláv” hőse sem kivétel ez alól) a lehetőségtől, hogy bármikor is teljes és maradéktalan válaszokkal bírjon saját létének sorskérdéseit illetően. Az élet minden enyhet és menedéket adó illúziójával együtt szétforgácsolódik az egykori „jugó” otthon infernális átalakulásában.

A „repedések és a törések” realitásával, a háború kitörölhetetlen stigmájának minden „utániságot” darabokra szaggató valóságával – amit kendőzetlen vulgaritással szimbolizál a házakra és tankokra festett „nemzeti címer”, amelyet egyszer s mindenkorra „szarral és gecivel kentek össze a háborúban” – való szembesülés egyszerre mozdít ki és késztet ezáltal a megtisztulás vég nélküli keresésére (a „dögök eltakarítására”), és egyszerre paralizál a pusztítás éveinek véget érni nem tudó jelenében. S ha van tétje Danyi Zoltán regényének – márpedig véleményem szerint nem kis súlyokat mozgató tétje van –, akkor az valahol itt keresendő. Nem feltétlenül a múlt úgynevezett tényeinek racionális és aprólékos feltárása vezet el minket a tragédia megértéshez (mert ez voltaképpen nem más, mint egy eltávolító, elidegenítő mozzanat, az asztal lesöprése, vitrinbe zárás és elhárítás), hanem a háború utáni jelen abszurditásával való feltétel nélküli konfrontálódás maradéktalan vállalása – a múlt nagyon is eleven jelenlétének elfogadása. Nem feltétlenül az itt a legfőbb kérdés, hogy fel lehet-e dolgozni és túl lehet-e jutni az embertelen iszonyaton, hogy van-e lehetőség a szilánkokra tört világ újbóli összeragasztására, hanem sokkal inkább az, hogy mi meg tudjuk-e érteni, hogy mit jelent a háború velünk élő valósága. Hogy mit jelent nem csupán átugrani a törések és repedések felett, pusztán csak nyugtázva létezésüket, de belezuhanni a köztük tátongó legsötétebb szakadékokba.
„Megtettük, mert megtehettük, és ha így történt, akkor így is kellett történnie, ha pedig így kellett történnie, akkor egyikünk sem tehet arról, hogy megtettük” – szól az „ellenséges tanyák »megtisztítását«” felidéző emlékáradat közepette A dögeltakarító talán egyik legkeményebb és legmélyebbre hatoló mondata, amivel kapcsolatban a szerző maga is megjegyzi egy blogbejegyzésében, hogy „ez a legkevésbé sem a felelősség relativizálását jelenti, hanem pontosan ugyanazt, amiről Pilinszky beszélt: »Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.«” Pontosan ugyanazt. Ha kínál bármiféle választ számunkra ez az olvasót sokszor bábeli zűrzavarként körülölelő, zaklatott és olykor meglehetősen túlfeszített szövegfolyam, az talán valóban az Auschwitzról és a világháború tragédiájáról meditáló Pilinszky gondolataival állítható párhuzamba. Hogy a múlt elől ne menekülni próbáljunk, azt ne tagadni vagy éppenséggel elfe(le)dni igyekezzük, hanem állítsuk fénybe. „[M]ert mi van akkor, gondolta, ha nem is a falakra és a tankokra festett címerekről, hanem valami egészen másról szólt ez az egész, például az angyalokról, akik lejöttek közéjük, hogy megmutassák, milyen az, ha a mennyországot felturbózzák…” Szembenézni az angyalokkal és felismerni, hogy a szorongás megváltást kereső tekintete talán pont az iszonyú pillantásukból eredő, kijózanító megrázkódtatást várja. Mert hiszen mi van, ha csupán azért nem tudunk szabadulni az őrület tornácára vető emlékektől, mert nem merészkedünk elég közel hozzájuk; mert valami zsigeri rettegés hálójában vergődve, bármennyit is beszéljünk róluk, valójában nem merjük felvállalni és ezáltal megérteni kitörölhetetlenül belénk és velünk égő igazságukat.
Csakúgy, mint ólmos terheivel küszködő, azokkal végzetesen magára maradó hősét, az olvasót is embert próbáló kihívások elé állítja Danyi Zoltán regénye. Szinte a végletekig fokozottan nyers, a kényelmes szemlélődésből kegyetlenül kimozdító, roppant odafigyelést igénylő és alaposan megrendítő könyv A dögeltakarító. S ha az ember egyszer valóban kellő időt és teret hagy magában ennek a könnyűnek vagy könnyednek cseppet sem nevezhető, rendkívül tömény, ugyanakkor hihetetlenül szuggesztív és elementáris felkavaró erővel bíró olvasmánynak, akkor talán még több dilemmával találja magát szemben, mint hősünk hét fejezetre nyúló, egyfajta beavatásként is értelmezhető pokoljárása előtt. Danyi hátborzongató precizitással teríti szét előttünk legmélyebb aggodalmaink és legelemibb gátlásaink mozaikjait. Nyugtalanság. Hogy mi van a szorongáson túl. Hogy akkor vajon hogyan is fest a megtisztulás. Hogy vajon sikerül-e valaha is tisztára mosni azokat a címereket, és van-e, lehet-e, szabad-e így tovább. (Magvető, Bp. 2015.)

Tokai Tamás

Nincs lejjebb

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A saját testünkbe ereszkedünk le, mikor ezt a regényt olvassuk, saját magunkon találunk fogást, és így hazatalálunk. A bácskai világ jellegzetes brutalitását, mely nyelvében, az itteni tájszólásban, a szerbizmusokban is tükröződik, Tolnai meg Végel is ecsetelték, Danyi azonban most belülről tépi föl.

Az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak. A háborúviselt fiatalember, ahogy Domonkos István írta, „téves csatatéren” taknyolt el, osztozott a tortúrában, amit jugoszláv katonák okoztak és szenvedtek el. Amit a háborúból látott, abból Danyi csak néhány szilánkot közöl, de ez a pontosan kimért minimum épp elég ahhoz, hogy megértsük, mért lett traumatizált ember névtelen katonahőséből. És azt is pedzeni fogjuk, hogy miből áll az a trauma, mely a testben, azaz a tudatalattiban éli világát az örök jelenben.

A címbeli „dögeltakarítás” – ezeket a kitalált műveleteket részletesen ábrázolja a szerző – metafora. Dögök az emberek is ebben a világban, áldozat dögök és gyilkos dögök. Az író pedig nem más, mint dögeltakarító, mert ezt a cselekvést – amennyiben, ahogy Wittgenstein mondta, a szavak: tettek – nem mellőzheti, belső parancs kötelezi erre, a saját élet mint talált tárgy megtisztításáé. Danyi, aki finom tollú író és költő volt, és a látszat ellenére ezúttal is az, remek, érzéki metaforabokrot kreált a jelenben is fönnálló természeti, társadalmi és mentális állapotok szemléltetésére.

A főhős burleszkantihős, aki a katasztrófát, ami a tágabb világában történt és történik, magába bocsátotta és testestül-lelkestül átéli, de nem tudja megemészteni. A teste, a gyomra, a belei szakadatlanul háborognak, úgy, ahogy ezt József Attila írta: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ezt a belső, gyomori drámát Danyi hamisítatlanul érzékelteti, a fortyogás, fingás, hugyozási és székelési zavarok végsőkig fokozott emlegetésével, ami zavarba hozó és nevetséges, esztétikai hatása pedig erős. Az ipse elméjét tekintve sincs jobb állapotban, ordenáré dolgokat beszél sok trágársággal fűszerezve, tipikus bácskai tónusban, sok közhellyel és igazsággal, elég alpárian. Azért félnótás ő, szegény, mert egyik nemzeti érzéssel, semmilyen identitással sem tud azonosulni, miközben a nemzeti jelképek, ócska bölcselmek és etnikai indulatok veregetik fejbe, sőt a puskákból is azok durrannak.

Ennek a bélgázas, „vér és takony” (hogy Sziverit idézzem) kavalkádnak azonban fele sem tréfa, a regény a legdurvább háborús tényekkel van megszórva. A fickó testi tüneteivel is a háború beszél – valóban „ott kívül a magyarázat”. Mondja, mondja azonban ő is mániásan a magáét, mindenfélét összehord, a beszéd itt az egyetlen gyógyír – azzal, hogy a narráció íróilag jól ki van centizve, olyképp, hogy a verbális káoszban minden mindennel összefügg. Ízlésborzoló a textus, az esztétika a förtelemé. A sok fingás, hugyozás, szarás, baszás, az altesti megszállottság azt kiabálja, hogy ennél már nincs lejjebb, emberi nemünk itt és most eljutott a világ fenekére.

Danyi Zoltán rendkívül érzékeny íróember, ezen a rémálomszerűen csuszamlós terepen is sikerül egyensúlyoznia, az érzések, amelyeket a szöveg fölkelt, és ezek közt ott az undor is, a megértés irányába tendálnak; az eldurvult fickót nem röhögjük ki, hanem teljesen megértjük a végén. A dezilluzionizmus mintájára dezesztetizálásnak nevezném a folyamatot, ami a szövegben zajlik. Olyan író művelte ezt, aki azelőtt maga is hajlamos volt az esztetizálásra. Saját maga ellen dolgozott, amikor ezen a regényén dolgozott; mint egy interjúban vallotta, fel kellett adnia majdnem mindent, amit addig az irodalomról megtanult.

A dögeltakarítóban a humoros, jobban mondva röhejes pillanatok sem kímélik az olvasót. Főhősünk például egy alkalommal a fingás „nemzeti jellegéről” gondolkodik, és amilyen barom, megállapítja, hogy „az úgynevezett »vajdasági magyarok« többet finganak, mint az átlag”, és „a szerbeknek igazuk van, a magyarok és az albánok tényleg büdösebbek, mint ők”. Az ostoba kisebbségi öngyűlölet robban itt ki ebben az elmélkedésben, és humorként csapódik le.

Nem háborús regény ez, hanem a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyar­or­szá­gon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni. Nem Bácska regénye ez, hanem egzisztencialista mű, a bácskai otrombaság azonban (ön)leleplező erőre tett szert benne.

A szerb gyűjtőtáborokat „egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni”, mondja a főhős. Ilyen mondat nincs a regényben, ellenkezőleg, a mondatok hosszúak és a vesszők tulajdonképpen szaggatott vonalakat helyettesítenek bennük, a fölszaggatott tudat lukait és a süllyedést jegyzik: „most már nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nincs vége, még mindig nem ért véget a süllyedés”. A szöveg pont arra való, hogy fölfogja ezt a zuhanást, és fölrajzolja azt a síkot, ahonnét már nincsen lejjebb, hátha ez megállítja a folyamatot.

Magvető, 2015, 258 oldal, 2990 Ft

Miért jó Danyi Zoltán regénye?

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”… – RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”. Szabadkán immár két Kosztolányi-szobor is van, de annak a kritikai gondolkodásnak és nagyralátó, avantgárd dinamikának, amiről hajdanában-danában Újvidék elhíresült, alig van már hangja a visszaporosodott Bácskában.

Ezüstösen csillog a drótkerítés, okmánnyal, autóval könnyen át lehet jutni a határon; a fiatalok élelmesebbje Magyarországon, vagy valahol külföldön tanul, dolgozik – az elvándorlás az exodus méreteit öltötte. Orbán & Tsai egy nyelvet beszélnek a regnáló magyar és szerb politikai elittel. A Vajdaságba is visszatért az egypárti uralom, a kirekesztés és a cenzúra. Az anyaországi szórakoztatóiparhoz való kötődés fölülmúlhatatlan, a vajdasági magyarok a „nemzeti erőforrásokból” szürcsölnek. Vajon elviselhetőbb-e így a szegénység és a kilátástalanság?

A kisvárosi és falusi utcákról le lehet olvasni a posztháborús regényt. A málladozó vakolatok, lepukkant házak, trehány udvarok, a zárt, poros ablakok, a csempe járdák és a kicsempézett, szinte üres, homályos rendeltetésű giccspaloták hanyatlástörténetet mesélnek, mégis nehéz tudatosítani, hogy ezzé vált a haza: álságos „nemzeti” politikával és ipari mérgekkel, szétdobált hulladékkal szennyezett, beborult peremvidékké, ahol legföljebb rabszolgamunkát lehet végezni, vagy gazsulálni a kormányzatnak.

A dögeltakarító főhőse egy kallódó bácskai (régebben: „jugoszláviai”) magyar fiatalember, a bohémek és a flâneurok nyavalyás poszt-kori rokona, aki a kilencvenes években sorkatona volt, kivitték valahova a horvát-szerb frontra, aztán, a kereskedelmi embargó idején, benzincsempészettel keresett pénzt, és az volt az álma, hogy kijusson Amerikába, ám csak Berlinig sikerül elstoppolnia. Hazaoldalog, állami alkalmazásba kerül, és az lesz a feladata, hogy egy furgonnal furikázva, harmadmagával eltakarítsa az utakról az állati tetemeket. Miután itt is fölmondást kap, alkalmi munkákat vállal, egy szerb újgazdag bizniszmen spliti villájának falát dekorálja ki mozaikkal. Az óriási mozaik a szerb címert ábrázolja. Régebben a művészetek vonzották ezt a srácot, aki munkanélküli, feketéző, helyét nem lelő férfivá érik, vagyis ellenkezőleg, nem érik, erre nincs esélye, megmarad fiatalnak, koravénnek és kortalannak, mint a Nincsen apám, se anyám lírai alanya, vagy mint Sziveri János. A radikalizmusa azonban apróra tört, szétmállott, egy félnótás fickó párbeszédképtelen, annál makacsabb motyogásává változott – az elbeszélő, aki kívülről láttatja őt, ilyenképp artikulálja ezt a szebb napokat sose látott, rokkant „radikalizmust”.

A főszereplőnek se neve, se identitása, léte lézengés és lébecolás csupán; a vegetáció, a bélflóra a szfinkter kontroll zavarait táplálva burjánzik benne. A látásból látomásba játszó egzisztenciális élményei azok, amelyek – abban a formában, ahogy Danyi leírja őket – mégis közelebb viszik őt a lét szívéhez, mint bárkit. A „balflótás” (Marno János nevezte így József Attilát) így olyan médiummá válik, akinek a szemén és a mániás, itt-ott gyöngyszemeket görgető monológjain keresztül az olvasó kapcsolatba kerül a józan ésszel föl nem fogható, röviden (és tévesen) szólva „balkáninak” is nevezhető, „elesett” valóságdimenzióval, azzal a „vad tartománnyal”, amit Merleau-Ponty az észlelés és a gondolkodás által fölkínált eredendő világ- és öntapasztalatként vesz számba: ez az a „nagy, néma föld, mely nem enged el bennünket”.

A regény miliője konkrétan, precízen, utcanevekre lebontva jelenik meg. Újvidék, Szabadka, Belgrád, Temerin, Split, Budapest és Berlin utcái és terei bukkannak elő, s az olvasónak a regény végére érve az az érzése támad, hogy a tér vertikálisan épült fel, ámbár decentralizáltan, egy dél-kelet-közép-európai és balkáni talajra fölhúzott és beroskadt, sárba omló Bábel gyanánt. Fantasztikusan érdekes Danyi narratív térépítkezése, a névtelen főszereplő elrévedt, valahogy mégis pontos cikázásai, melyeket az író térképészetileg követ, és ez úton épp a totális elveszettséget sikerül ábrázolnia. Mintha Radnóti Miklós Nem tudhatom című 1944-es versének kettős térképzete – a távoli térkép és a meghitt, hazai tájkép – égett volna itt össze az otthonos otthontalanság (ir)reális térképzetébe. Éppen csak a horvát-szerb-bosnyák frontvonal az, ami nincs térképészetileg szituálva, mert az a főhős testébe íródott bele, a perisztaltikáját bontotta meg, és mindenhová magával viszi a frontot, a tüzet – persze ezt nem tudja megvizsgálni, s ha reflektál rá, az olyan, mint az ejakulálás vagy a lövés. A frontvonal a lelken, vagyis a szemen is keresztülvág; a szubjektum úgy hasadt, hogy erről nem tudhat. Nem következett be az, amit Radnóti óhajtott, hogy „a béke ujja” jelt írjon hazánkra, vagyis a föloldozás nem történt meg, ellenkezőleg.

A regény időkezelése is ilyen fantasztikus, az irrealitásba áthajló. A balkáni háború utáni évtizedben vagyunk, háborúból azonban gonoszul, szörnyszülöttként fordult ki a béke, hiszen az „áldozathozatal” értelmetlen volt, s a háborús bűnösök diadalmasan, busásan meggazdagodva kerültek ki a gyilkolás, megerőszakolás, lealázás poklából, tehát az erkölcsi világrend megsemmisült. A főhős, aki belekeveredett a háborúba, és maga is pusztított, a háború után is belekeveredik a mocskos ügyekbe, és a megtisztulási törekvései rendre kudarcba fulladnak, mert nem történhet másként, hiszen se lefelé, se felfelé, se jobbra, se balra nincs kiútja a megcsúfolt világból, melynek része, ahogy a mozaiklapokból kirakott, dekoratív szerb címerben is ott a keze munkája.

A megcsúfolás aktusairól Danyi a főhős néhány háborús emlékszilánkját kipiszkálva számol be trágárul és tárgyilagosan. Falvak fölégetéséről, asszonyok megerőszakolásáról és brutális öldöklésről szólnak az emlékkockák. Danyi annyira kimérten és pontosan helyezi el ezeket az elbeszélésben, hogy nem kell belőlük sok, és nem kellenek nagy szavak. A főszereplő narratív „diagnózisa”, az emésztési problémái, az elemi szükségleteinek, a vizelésnek, az ürítésnek, a bélműködésének a zavarai magának az emberi testnek a diszfunkcióit jelenítik meg úgy, hogy nincs az az olvasó, aki ezt a testet letagadhatná; éppen az obszcén testi burleszknek köszönhetően tesz szert univerzalitásra a balkáni háborús pusztítás szinekdochikus szimptomatikája. Légy bármily távol a horvátországi szerb Krajinától, Boszniától, Vukovártól vagy Splittől, a belekből, húsból, izmokból, csontokból álló tested révén osztozol azokban a bántalmakban, amelyek az ugyanebből a csillagporból, ásványi és vegyi anyagokból álló emberi testeket érték.

Az állati tetemek (kutya, ló, róka, őz) „elhelyezése” a regényben olyan mesteri, hogy ezek a dögök az emberi világot rajzolják körül. A döglött állatok ugyanolyan állapotban vannak, mint a halott emberek, és a regényben nincs olyan „humán” differencia, mely fölülírná ezt a részesedést a döglöttségből. És mivel a regényben a múlt, a jelen és a jövő az emberi kilátástalanság miatt összemosódik, így a test állapotába belefoglaltatik a múltbéli vagy a jelenbéli vagy az eljövendő tetem-állapot is. Ez fantasztikus lecke Danyi Zoltántól, hiszen arra az egyenlőségre és kölcsönös részesedésre figyelmeztet, mely sorsszerű. Még ha kísértetiesnek és elfogadhatatlannak tűnik is, a regény hatása egy olyan olvasói érzés lehet, miszerint a kínhalál és a csúf halál közösségbe foglalja a hóhért, az áldozatot, a nőt, a férfit, az embert és az állatot. Az élő test, vér komikus működési zavarait a pusztulásnak a jelenkori kultúrában megfellebbezhetetlen realitása váltja föl. A leírás tárgyilagossága, ami mintegy magától fordul burleszkbe (mint Kafkánál) és jelzésszerű obszcenitásba (mint Sziveri testverseiben), a halált/gyilkolást/pusztítást és pusztulást pátosz nélkül képes olvasóközelbe hozni, úgy tehát, hogy nem ad lehetőséget olyan humánus reakciókra, mint a sajnálás, vigasz, reménykedés, megbánás, viszont a gyomor- vagy torokszorító érzet (és nem érzelem) minimális adagját átadja. A hús univerzális poézise ez a prózában, beleértve a másik húsának a fölsértését és a tetemmé, döggé válást is. Eközben a hús szépséges pontjai is föltűnnek, így például abban a jelenetben, amelyben a szeretett nő, Celia meztelenül főzi a babot, egy-két szeretkezési jelenetben meg a tengerben fürdőző angol lányok klasszikus festői látványában, illetve ezekkel egyenrangúan, csak a fonákjáról, a szarás, hugyozás, fingás, hascsikarás, a férfi nemi szervvel való bajlódás jeleneteiben. A testi lét erotikusan izgatónak és szarkasztikusan komikusnak is fölfogható, az esztétikai-szenzuális vetület igen változatos, az egyetemes elemésztődés viszont már metafizikai minőség. Élet és halál közepette a testi erőszak (ami mindig a szexualitással és a falással-emésztéssel határos, vagy azzal szinte egy) ebben a prózában nem a balkáni háború fenoménje és kvalitása, hanem mindenkié. Bizonyos ponton a szép meg a rút között megszűnik a különbség, így a német juhászkutya friss, hóval belepett tetemének az ábrázolása a regény legszebb jelenete, a kutya agóniája a szinekdochéja a mindenkori emberi vagy állati meghalásnak.

A test gyönyöreinek, kínjainak és kimúlásának szaggatott, kiválóan ütemezett ábrázolásával együtt jár az erkölcsi diszfunkcióknak, bukásoknak és kiürüléseknek a leírása. A bemocskolás, az aljasság, a korrupció, a meglopás, az ölés, a verbális alázás, a meggyalázás, a testi és lelki prostitúció tárgyilagos, apró, már-már jelentéktelen (mert a narrációban jól eldolgozott) jelenetdarabkái szét vannak hintve a regényben, ámde a recepcióban erkölcsi pornográfiává állnak össze. Az amoralitás a regényvilágban nem bűnös, ahogy a pornográfia sem az, hanem természetes, s a háborúban, ahol az ilyesmi engedélyezett, csupán fölfokozódik, vulgarizálódik. A regényvilágban semmiféle ítélet alá nem esnek ezek a dolgok, ez nem is lehetséges, mert nem létezik erkölcsi univerzum, és törvény sincsen. A főhősnek csupán változékony, közönségesen kidumált véleményei vannak erről-arról-amarról, hol tiltakozik, hol megenged, máskor telitalálat egy-egy elgondolása, de nem lehet képes arra, hogy morált szabjon magának, másoknak. Hiszen még az anyagcseréje, az önszabályozása sem működik rendesen. Ezért az emésztési problémák ábrázolása a regényben egyúttal az erkölcsi problémák ábrázolásává válik. Az elbeszélő testábrázolása ugyanis nem naturalisztikus, hanem jeleket adó, parodisztikus, azaz reflektált, a túlzásokat mértékletesen adagoló. A szeleket eregetve működő testet a tehetetlen egzisztenciális kallódással egy szinten tárgyalja, pszichológiai paradox fázisok kompozícióját adván elő, és ezáltal emeli be egy olyan kulturális szférába, mely a barbarizmussal határos.

A kultúrát itt az etnicista mítoszok, szimbólumok és közhelyek habarcsa jelenti, nem más. Hogy ez a fajta nacionalizmus a pornográfiával egy szinten van és össze is keveredik vele, a pornográfia pedig az agresszió egyik vadhajtása, és fordítva, az elég szépen kirajzolódik A dögeltakarítóból. Az ebből a kultúrából való kiszakadás csupán a főszereplő komolytalan vágya és ábrándja marad, és ha valami visszatartja attól, hogy elmerüljön a mocsárban, akkor az a találkozás azzal a műalkotással, mely ezt a kultúrát tette tárgyává. Egy színházi előadásról van szó, a Turbo Paradisóról (ami egyébként factum, Urbán András szabadkai színi társulatának egyik emlékezetes darabja), mely katartikus esemény a főszereplő életében, és úgy látom, hogy ez a katarzis az, ami mégiscsak visszatartja attól, hogy mocskos szájú agresszorrá váljék, noha a küszöbét hágja ennek, például amikor nemzetileg baszik, rasszista vicceken csámcsog és átveszi a nemzeti sztereotípiákat. A fickó pszichoszomatikus érzékenysége és a művészi tükörkép, no meg a saját képzelőereje az, ami megmenti őt attól, hogy totális erkölcsi hulla legyen belőle.

Mi több, a szerencsétlen flótás a regény végére titkos művésszé változik abban az órában, amikor a spliti harangtorony tetején olyan víziója támad, amit ugyan az elbeszélő artikulál és fest le helyette, de az ő sértett lelkéből születik. Ez pedig a szülőföldjének, Bácskának az időtlen látomása szürkésfehér színekkel festve, melyek a hó, a hamu és a só színeit vegyítik, és a könnybe lábadt szemgolyó vizét meg az eső utáni, fűszeres, döglötthal-szagú levegőben úszó látvány közösségét jelenítik meg: a szubjektum és a világ zavartalan összegöngyölődését. A férfi e pillanatban transzcendál és fölülemelkedik mindenen, a maga módján meg is érti a létezését. A térkép szülőhazává változik, a szülőhaza a semmibe olvad. Ennek a transzcendenciának a hatására tudja nem sokkal később a bosszúszomjból és a féltékenységből a részvét vagy a megbocsájtás határára billenteni azt az érzését, ami akkor fogja el, amikor egy férfi, úgy képzeli, hogy a vízbe fúlt szerb riválisa földagadt lábát pillantja meg egy újságfotón. Talán nem interpretációs túlzás a kasztrációs komplexust látni ebben az utolsó epizódban, a félelem archetípusát, az agresszió és/vagy a szublimáció kiváltóját. A vérmes balkáni férfikultúrát végzi itt ki egyfajta dokumentumlátomás, amiként, bizony, a tény és hallucináció gyilkos ötvözete maga a háború is.

A precíz tények, pontos történetek meg a beléjük fúródó, köréjük fonódó látomások – hiszen „dögeltakarítók” nincsenek – szétválaszthatatlanságának az ábrázolása Danyi Zoltán regényének nagy erénye. A (poszt)háború útvesztője egyúttal a tudatalattié, amiként a test a front, ahol összeütközik ösztön és kultúra, mészárlás és humánrezgés. A műbéli Vajdaság (Ex-Jugoszlávia) így kiszabadul a nyomorgató provincializmusból és partikularizmusból, és egyetemes dimenzióra tesz szert.

Danyi Zoltán írásművészetébe bele van táplálva Sziveri János költészetének tragikomikus testképe és radikalizmusa, Végel László társadalomkritikai reflektáltsága, Tolnai Ottó esztétikai kifinomultsága. Ebben a szókimondó, durva prózában árnyalt hasonlatokkal és összetett metaforákkal lehet találkozásunk. Maga a cím is egy nagy metafora, mely fiktív történetekké kidolgozva, sok kitűnő képbe szétosztva a regény kanyargós vezérfonalát képezi. A „gyászmunka” is eszünkbe juthat róla, mely egy országra, kultúrára, egy utópiára, egy elhalt világra vonatkozik. Az állati tetemek, amelyeket Danyi leír, feledhetetlenek, és nincs az az emlékezetpolitika, mely manipulálhatná őket.

A regény egyik legszebb metaforikus képe a temerini dögemésztő ároké, amelybe a főhős kis híján belepottyan. Egy ilyen árok választja el azokat – vízválasztó gyanánt –, akik hajlandók szembenézni a huszadik századi veszteségtörténetekkel, és akik nem. A balflótásról, aki tisztogatni próbálja magát kint a határban az árok partján, Danyi Zoltán azt írja, hogy „mintha egy iszapba mártott ággal akarna írni valamit a nadrágjára”. Remek hasonlat, ironikus és biblikus; lám, a vajdasági sárral írott szavak maradandók lehetnek.

Radics Viktória

VAN BENNÜNK RÓZSA

A Margó Fesztiválon mutatták be Danyi Zoltán A rózsákról című regényét (Magvető Kiadó, 2021)

A dögeltakarító szerzőjének új könyvében minden út a rózsához vezet: ezen a motívumon keresztül beszél a regény a délszláv háború okozta traumákról, az emberi sebezhetőségről, a hétköznapi rutinokról és a túlélésről is. Október 15-én a Margó Fesztivál Világirodalmi színpadán Veiszer Alinda kérdezte Danyi Zoltánt a kötetről, részleteket pedig Porogi Ádám előadásában hallhattunk.

A könyvbemutató felolvasással kezdődött. Az elhangzott szövegből megtudhattuk, hogy a háború előtt még ezrével nyíltak a rózsák, erősek és gyönyörűek voltak, azonban később a viharok, az égető nap és a rovarok foltokat, sebeket hagytak rajtuk, így egy idő után nem kellettek már senkinek. A háború előrehaladtával viszont még a megszúrt, megszaggatott rózsa is értékes lett az emberek számára.  A részlet alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az egész kötetet átszövi a délszláv válság tapasztalata, Alinda első kérdése mégis az volt, hogy hogyan lehet erre a regényre gyógyulástörténetként tekinteni. Szerinte a rózsatermesztő főhős saját magát próbálja kihúzni abból a testi-lelki sérült állapotból, amibe a traumái taszították, és ehhez a folyamathoz nyújt számára segítséget a rózsák gondozása. Danyi Zoltán kihangsúlyozta, hogy nem szeretné értelmezni a főhősét, hiszen ő sem ismeri teljes egészében, éppen ezért igyekszik csökkenteni a saját autoritását, és minden lehetséges olvasat előtt nyitva hagyni a kaput. Annyit elárult viszont, hogy valóban nem az volt a célja, hogy háborús regényt írjon, a hangsúly inkább a gondolkodáson, a főhős lelkében lejátszódó folyamatokon volt. Nap mint nap a rózsákat gondozni kemény fizikai erőfeszítés, azonban egyúttal meditációs aktus is, szinte ima.

Danyi szerint, ha a rózsakertész mindent beleadva dolgozik, ha harcba száll a virággal, akkor is, ha az megsebzi, akkor a rózsák végül visszaadják a beléjük fektetett munkát.

Veiszer Alinda a továbbiakban a regény elbeszélésmódjára tért át, és arra volt kíváncsi, hogy hogyan találta meg a szerző a megfelelő hangot, hogy miért választotta a repetitív, szinte élőbeszédszerű elbeszélést a lineáris cselekményvezetés helyett. Danyi elmondta, hogy nem szereti megkonstruálni a regényeit, inkább keresi a formát, és hagyja, hogy az magától rajzolódjon ki. Nem értelmezni szeretett volna, csupán egy élő gondolkodási folyamatot ábrázolni. Látni akart, és megmutatni, amit lát. Úgy állt neki a könyv megírásának, hogy a rózsákról szeretne beszélni, azonban személyes érintettségéből fakadóan a téma túl közelinek bizonyult, a rózsák mindig erősebbek voltak nála. Hatszor kezdte újra a regényt, mígnem improvizálni kezdett, és megtalálta azt a távlatot és azt a hangot, ami lehetővé tette, hogy a történet megszülethessen. A fizikai munka aktusa újra és újra visszatért az elbeszélésben, ezen keresztül tudott közeledni a rózsákhoz, majd lassan felvenni a többi, előzőleg eldobott történetszálat is. Ezeket azonban össze kellett valahogy fűznie. Ekkor rajzolni kezdett, és az egyes szálak körívekként és párhuzamokként jelentek meg a papíron, egészen úgy, mintha egy rózsa szirmai lennének. Talán valóban minden a rózsából indul ki, ami ebben a regényben nemcsak téma, hanem forma, illat, ellenség, megmentő és még sok minden más is.

Veiszer Alinda ezek után feltette azt a kérdést, ami egészen biztosan a hallgatóság fejében is megfogalmazódott a beszélgetés során: hogy pontosan mi a rózsa a szerző életében. A válasz a lehető legtömörebb volt, de az elhangzottak alapján már nem is bizonyult annyira meglepőnek. Minden. Mivel az író maga is a rózsák között nőtt fel, gyerekkorától fogva az élete része volt a gondozásuk is. Eleinte a rózsa még nagyobb volt, mint ő, ma pedig le kell hajolnia, ha körülötte dolgozik, de egy valami nem változott: a rózsatermesztő harcol a rózsával, izzad, véres és koszos lesz, de mindig imádja ezt a küzdelmet.

A beszélgetés végéhez közeledve ismét felolvasás következett. A megelevenedett jelenetben az apa kávét főz, az asszonyok barna és kék madarakként dolgoznak a rózsák között, a főhős pedig fagylaltot vásárol nekik a boltban. Közel sem ennyire idilli azonban a kép, hiszen a sorok között ott vannak a férfi kényszerességei, sérelmei is. Ezzel kapcsolatban Veiszer a regényben megjelenő traumákhoz tért vissza, és arra volt kíváncsi, hogy hogyan szakítják meg az átélt fájdalmak az életet, és hogy talpra lehet-e ezekből állni.

Danyi szerint éppen ez a regény alapkérdése: hogy mennyire felszabdalható egy élet úgy, hogy az még élet maradjon. A rózsát is sokszor megmetszik, de amíg él, újra és újra erőre kap. Bennünk is van rózsa, de döntés kérdése is, hogy mennyit bírunk el, hogy képesek vagyunk-e az életet választani.

A regény az egyéni sebek mellett foglalkozik más aktuális és fontos témákkal is: a vajdasági magyar identitással kapcsolatban például súlyos állításokat fogalmaz meg, és nem riad vissza a társadalomkritikától sem. Az író szerint a határon átívelő kapcsolatteremtési törekvések mindig célt tévesztenek, mert nem ismerik el, hogy a két különböző oldalon élő magyaroknak nem kell ugyanolyannak lenniük, hogy az identitásuknak külön-külön is értéke van, és a találkozás csak ennek elfogadásával valósulhat meg.

Zárásként ezúttal Veiszer Alinda olvasott fel egy részletet, amiben a főhős kimondja, hogy nemcsak magának, hanem másoknak is okozott sebeket, többek között gyermekének a meg nem születés sebét. A szövegbe ismét beszivárog a háború, amikor a férfi nem képes felszállni a vonatra. A szerző szerint, ha valami aktivizálja az emlékeket, az átélt pillanatok egyszerre jelenidejűvé válnak, és a mindennapi cselekvések útjába állnak. Elmondta, hogy a háború óta az érintett területeken nincsenek állomások, így az emberek nem tudnak megérkezni, és ezáltal továbbindulni sem. Pedig mindenekelőtt el kellene jutniuk odáig, hogy ki tudják mondani, vesztettek. Ez is egy állomás, enélkül nincs feloldozás sem.

A regény zárása egyben a beszélgetés végszava is lett: „Meg kell érkezni, és aztán menni kell tovább.”

RÓZSAREGÉNY

Danyi Zoltán: A rózsákról | Deczki Sarolta kritikája

Intimebb, érzelmesebb, elégikusabb művel jelentkezett Danyi Zoltán a nagy feltűnést keltő első regénye után. A délszláv háború itt is jelen van, még ha nem is olyan direkt módon, ám a vallomásszerű, szétáradó könyv megváltást hozó gyógyulástörténetként is olvasható. A rózsákról méltán került októberi toplistánk első helyére.

Versekkel, prózaversekkel kezdte a pályáját Danyi Zoltán, gondosan kimunkált, szűkszavú, meditatív versekkel. Négy kötete jelent meg: Átcsúszik kékbe (2003), Gyümölcsversek (2006), Hullámok után a tó sima tükre (2021) és a Több fehér (2012). Állapotokat írnak le, finom rezdüléseket, miközben a történetmesélés nehézségeivel viaskodnak: „hogyan is lehetne elbeszélni…” (Flying musicians).

Ezek a jegyek Danyi prózájában is megjelennek: az elbeszélhetőséggel való küzdelem, küszködés, a nyelv líraisága, ritmikussága. Ahogyan egy interjúban mondja, melyben A dögeltakarítóról kérdezték: „Amíg ezt a könyvet írtam, sokszor azért imádkoztam, hogy nehogy irodalom legyen ez is. Végül persze mégse lehetett más, mint irodalom, egy regény a sok közül, de számomra nem csak az, mert bennem mégiscsak ez a munka zárta le a háborút – mert a háború nem akkor fejeződik be, amikor abbahagyják az erőszakot, hanem akkor, amikor el tudjuk temetni a halottakat, és amikor meg tudunk bocsátani a gyilkosoknak.”

A regény nagy feltűnést keltett, nemcsak itthon, hanem a német nyelvű kiadásról is számos recenzió született. A Neue Zürcher Zeitung kritikusa szerint a regény egyszerre zavarba ejtő és mámorító. Zavarba ejtő a hős mélységes traumatizáltsága miatt, de mámorító a nyelve, a Thomas Bernhardra emlékeztető zeneisége miatt (melyet Terézia Mora fordításában vehetett kézbe a német olvasó).

Azért is érdemes mindezt előre bocsátani, mert az új regény, A rózsákról, szerves folytatása Danyi eddigi pályájának, akár líráját, akár prózáját tekintjük. Kontemplatív, lassú sodrású, repetitív, ritmikus szöveg, amelyben – A dögeltakarítóhoz hasonlóan – megjelennek a háború okozta traumák testi tünetei, az ezekkel való viaskodás, és persze az „elbeszélés nehézségei” is.

Az író a bemutatón úgy jellemezte az alkotás folyamatát, hogy nem volt választása, meg kellett írnia a rózsákat, és „egy idő után azt vette észre, hogy a rózsát rajzolja, és a rózsa a regény formája lett”.

Ahogyan a szirmok simulnak egymásra, úgy strukturálódik a szöveg és az emlékezet. És az élet, a tenger, a tengerparti homokföveny. Ahogyan olvashatjuk: „a rózsákból indul ki, a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden”.

A regény vallomásszerű, egyes szám első személyű, a narrátor többször utal is rá, hogy most végre beszélnie kell, számot kell vetnie magával, ráadásul „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom”. A mondás, a dolgok átgondolása, a rajtuk való tépelődés terápiás jellegű. Egyszerre megy végbe a test, a lélek és a szellem gyógyulása, megszabadulása a rossztól, a betegségektől. A test is beteg: a főhős péniszét többször is műteni kellett, és ez rányomja a bélyegét a kapcsolatára is.

A lélek betegségének egyik oka a háború, de lassan kiderül, hogy a főhős ezen túl is általános dezorientációs válságban van, ami mentális állapotára is rányomja a bélyegét, és kényszercselekvésekben manifesztálódik. Mintha valahonnan utasításokat kapna, hogy az adott pillanatban éppen mit kell csinálnia ahhoz, hogy valami nagy bajt elkerüljön: „mikor a Dragstor elé értem, és felnéztem a városháza órájára, akkor azt láttam, hogy tizenegy óra múlt hét perccel, és a fejemben egyből megjelent a szabály, hogy ha nem akarom, hogy bajok legyenek, akkor délig a Dragstor előtt kell maradnom…” Továbbá kényszeresen figyeli a számokat, van egy belső rendszere, hogy melyik jelent jót és melyik rosszat, vagy éppen folyton meg kell számolnia dolgokat.

Több komponense van tehát a romlásnak, és mindehhez hozzájárul, hogy az anya a háború kitörésekor elhagyta a családot, hazaköltözött Magyarországra. A főhősnek az apával nincs jó kapcsolata, afféle szigorú, sőt, rideg apa, aki elégedetlen a fiával, mert szerinte semmit sem ér a munkája, és egyébként sem vitte semmire: sem felesége, sem gyereke, sem rendes munkája, életcélja. Idővel a feleségként emlegetett barátnő is elhagyja, és visszamegy Franciaországba. Ennek csak egyik oka a kapcsolat tönkremenése, a másik az, hogy szerinte „ebben az országban nem lehet megmaradni, ez az ország még mindig bűzlik a halottaktól”. Kiderül, hogy a férfi szerette volna valóban elvenni a nőt feleségül, de közben tisztában volt vele, hogy ő maga képtelen arra, hogy úgy éljen, mint mások: gyerekeik legyenek, rendes munkája és egzisztenciája. Az azonban nem világos, hogy a férfi miért hagy ott minden, a nőnél tett látogatás után kétezer dinárt, hiszen ez arra utal, hogy valójában pénzen vett magának szerelmet.

A válság tehát teljes körű: csődbe ment a kapcsolat, egészségügyi problémák, lelki traumák és mentális gondok sodorják a kétségbeesés szélére a főhőst.

A bemutatón hangzott el a beszélgetőtárstól, Weiszer Alindától, hogy a regény „gyógyulástörténet” lenne, mely meghatározásnak kifejezetten örült a szerző, mert így elkerülheti a háborús irodalom címkéjét. Pedig a háború ebben a könyvben is jelen van, még ha nem is olyan direkt módon, mint A dögeltakarítóban.

A gyógyulás, vagy legalább annak a lehetősége, ígérete egy külföldi út során következik be. A főhős egy barátja meghívására Brüsszelbe utazik, és a városban bolyongva tépelődik. A barátja főnöke felajánlja neki a lakását Ostendében, hogy nyugodtan maradjon ott két hetet, és ez idő alatt kerülnek végre helyükre a dolgok, ahogyan a tenger fodrozódását figyeli. „Ezzel pedig minden egyben volt, a háború, a rózsák, a feleségem és a betegségem, és megértettem azt is, amit eddig nem értettem, úgyhogy minden egyben volt, most már minden szirom megvolt, és ki tudtam volna rakni a rózsát, úgy tűnt, hogy összerakhatom végre a fontos felismerések rózsáját. Vagyis magamat, éppenséggel csak saját magamat rakhatom össze, gondoltam. Nincs rendes munkám, nincs feleségem, nincs gyerekem, semmi nem lett belőlem. Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját.”

Vagyis minden értelmet nyer a végére, sőt a főhős a saját életén túlmutató távlatokra nyer rálátást. A kelet- és a nyugat-európai életmód, világ eleinte furcsa és feszélyező számára, ám Brüsszel főterén a házakon mintha vért látna, a gyarmatosítók által megöltek vérét, és ettől kezd megszűnni az idegenségérzete.

Olyan országból jött, ahol nemrégiben még háború dúlt, és ennek nyomai nemcsak az ő testében és lelkében vannak még jelen, hanem mindenkiében.

A nyugati világban is akkor tudja magát otthonosan érezni, amikor meglátja a háború nyomait. Mert akkor is jelen van, ha éppen az adott helyen nincs háború, hiszen valahol a világban biztosan dúl egy fegyveres konfliktus: „nekünk egy ideje már mindig és mindenhol, lent és fent, előttünk és mögöttünk háború van, melyet legfeljebb rövid fegyverszünetek tagolnak”. Ennek megfelelően a világ folyton tele menekültekkel, mindenki menekült.

Az utazás tehát belső utazássá is válik, amelynek során a főhős számára letisztulnak életének nagy kérdései. Megszűnik a kényszer, hogy számoljon, szabályokat kövessen, és elfogadja, hogy az ő élete ilyen szaggatott, és hogy az apja szemével nézve valóban nem jutott semmire. A külső és a belső út végére leülepednek, és amennyire egyáltalán lehetséges, helyükre kerülnek a dolgok. De éppen ezért kezdhet el az olvasó gyanakodni. A regény utolsó részében, nagyjából a négyszázadik oldaltól ugyanis egymást követik a megvilágosodások, belátások, nem egyszer szentenciaszerű megfogalmazások, mint például ez: „mindannyian menekültek vagyunk, nemcsak mi ketten, akiknek a szülőhazája tényleg elveszett, és nemcsak az újabb menekültek, akik jelenleg éppen Szíriából érkeznek, hanem a magyarok is, a magyarországi magyarok, hiszen Magyarország sincs már…”

Persze a rózsa összeáll, egymásra simulnak a szirmok, csak az olvasónak az lehet a benyomása, hogy ez a rózsa mesterségesen előállított hibrid, nem pedig a főhős által sokkal jobban kedvelt vadrózsa.

A dögeltakarító sokkal takarékosabban bánt az effajta belátásokkal. A rózsákról intimebb, érzelmesebb, elégikusabb az előző regénynél, és sokkal szétáradóbb, repetitívebb szövegvilág, amely végül egy nemes rózsa formájába rendeződik. De nemcsak forma a rózsa, hanem a főhős számára az élet, a gyógyulás, a szerelem és a szabadság is.

 

DANYI ZOLTÁN legutóbbi művei: A dögeltakarító; Több fehér; Hullámok után a tó sima tükre.

A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat

Van egy rózsákkal beborított világ, amit a háború sem tudott tönkretenni. Ebben a vajdasági világban a rózsa nem csupán a szépséget jelenti, hanem a mindennapok harcait, a családtörténetet és a túlélést is. Hogyan ismerjük fel a bezárkózást saját, örökölt történetünkbe, hogyan szabadíthatjuk fel ez alól magunkat? Danyi Zoltán megírta az év legszebb és leginkább embert próbáló regényét, amiről sokan le fogják írni, hogy olyan, mint egy rózsa: kívülről gyönyörű, de ahogy a szirmokon túl nézünk, úgy vesszük észre, milyen titkokat rejt. A rózsákról a hét könyve, ami után soha többet nem fogunk ugyanazzal a lendülettel rózsát vásárolni.

A könyvborítón Gerhard Richter képzőművész 1991-ben készült olajfestményén egy csokor rózsa látható, vázában. Vagy egy robbanás, mert valamiért ezt is megidézi. A Magyar Nemzeti Galériában a Richter-kiállításon az nyűgözött le, ahogy a hétköznapi témát összezavarja az alkotó: az újságképeket elmossa, a portrékat elhomályosítja, hogy új jelentésárnyalatokat fedjen fel. A rózsa nagy hagyománnyal rendelkező szimbólum, amit Danyi nem játékba hoz a szövegében, hanem ciklikus rendszerként, narratívaként kezd el használni. A rózsatermesztést egy regény középpontjába emelni már önmagában nagyszerű ötlet, viszont ezen túlmutatni, hogy a rózsa ökoszisztémaként, mindent domináló létezőként is működik még különlegesebbé teszi a szöveget: a rózsa úgy keretezi az emberi életet, sőt egy család történetét, hogy egy pár fejezet után 

a rózsában nem a szépséget, hanem valami önmagán túlmutató, ijesztő organizmust érzékelek.

a rózsában nem a szépséget, hanem valami önmagán túlmutató, ijesztő organizmust érzékelek.

 A rózsa mint kötelezettség

A regény címe (A rózsákról) picit sem túlzó, Danyi Zoltán nagyregénye tényleg a rózsákról szól, amennyiben a rózsák alatt nemcsak egy igazán szép, ám rendkívül sok munkát igénylő virágot, hanem családot, háborút, kereteket is érthetünk. Vagyis mindent. Például az apát is, aki a rózsákkal nemcsak megélhetést és hagyományt adna át fiának, hanem vele egy életet is. Még pontosabban az apa a saját életét hagyományozná át a fiára, az elbeszélőre, aki nemcsak a háború és a rózsák, hanem az apa kötöttsége alól is szabadulni akar. 

“A rózsák nekem addigra ugyanis mást jelentettek, már nem a kötöttséget, nem az elvárást, nem a kötelezettséget jelentették, hogy folytatnom kell, amit apám elkezdett, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor igy is mondhatom, hogy abban az időben a rózsák már nem azt jelentették számomra, hogy nekem is úgy kellene élnem, és ugyanazokat a dolgokat kellene tennem, mint amiket a többiek tesznek, azok a többiek, akikről úgy képzeltem, hogy nem a saját életüket élik, hanem mások életét másolják, és ezért úgy élnek, mint ahogy mindenki más” (286. old.)

A körülményeket a háború alakította

A kilenc fejezetből álló regény látszólag egyszerűen indul, az E/1. személyű elbeszélő az ablaknál áll, várja, hogy lemenjen a nap, “mert ez volt a szabály, és ha nem akartam, hogy bajok legyenek, akkor meg kellett várnom, hogy lemenjen”. A Vajdaságban, Palicson élő főszereplő apja rózsatermesztő, de ő maga is mindent tud a rózsákról, a fajtákról, a metszésről és a kereskedelemről is, de fuvarozóként dolgozik.

Az első fejezetekben egy Forrest Gump-szerű alakot ismerünk meg, aki nem a bonbonok, hanem a rózsák miatt kezd mesélni, nehezen, mert ez a regény is az elbeszélhetőség nehézségeit állítja a középpontba, bravúrosan:

kedves és kényszeres alak, akinek megfigyelései és mondatai önmagukba fordulnak vissza. Nemcsak a kereszteket, hanem mindent számol az elbeszélő, mert ő a saját valóságát szeretné megragadni, és ezt a valóságot a délszláv háború brutalitása, embertelensége és veszélyérzete alakította ki. 

Danyi A dögeltakarító című regényében már bevezette az olvasóit a háború realitásába, és bár mondhatnánk azt, hogy ezt a témát folytatja, de akkor nem mondanánk igazat. A háború A rózsákról című regényben is megjelenik a háttérben (“Mégse foghatom a háborúra, mindent a háborúra fogni túl egyszerű volna”, 355. old.), viszont keretrendszerként, sőt kultúraként is, ami beépül a családtörténetbe, a nyelvbe, az érzékelésbe és a valóságtapasztalásba. Szóval ez nem háborús regény, hanem gyógyulás- vagy szabadulástörténet, amely általános, közös tapasztalatként, nem extremitásként kezeli a háborút. 

Képzeljünk el egy hatalmas rózsamezőt, ami beborítja a látóhatárunkat. Ezt a csodálatos, színes képet kezdi el Danyi szirmonként lebontani: a rózsákkal rengeteget kell foglalkozni, igazi fizikai munka, sőt harc, ahogy a virágokkal küzd az apa, aki főiskolára küldené a gyerekét, hogy jobb sorsa legyen, elintézi, hogy katonának se hívják be, miközben újra és újra megerősödik, hogy a rózsa nem szimbólum, hanem megélhetés, áru. A regényben a teljes értékláncot megismerjük, így azt is, milyen kiszolgáltatottá válik a háború miatt a kereskedő, aki olasz vagy holland vevőknek akarja eladni az áruját, és hogy ebből a szempontból a kapitalizmus is elnyomás, csak a pénz eszközével: “a körülményeket pedig tulajdonképpen a háború alakította ki, és hogyha megint itt tartok, ha megint a nyavalyás háborúról beszélek, akkor azzal kell folytatnom, hogy ezek az úgynevezett vevők a háború alatt újra és újra átverték az apámat” (268. old.).

A farok mint érzékelés

Danyi regényének az elbeszélőn és a rózsákon kívül még egy harmadik főszereplője is van, a főszereplő farka, amely duzzadáskor szétfeszíti a varratokat, ami a vágyat is fizikai fájdalomként jeleníti meg, és amelyről legalább annyi szó esik, mint a rózsákról. Miközben Bartók Imre Lovak a folyóban című regényének főszereplője az autofellációban találja meg kényszeres örömét, addig Danyinál részletesen (mondom még egyszer: részletesen!) megismerjük a húgycsődaganat tüneteit, a műtét lépéseit, a gyógyulás útját. Ha az olvasásban az örömöt keressük, akkor ezekben a farok- és betegségleírásokban egyáltalán nem fogjuk megtalálni, viszont a regény koncepciója szempontjából érthető a szerepe.

A rózsák és a farok együtt változnak, de egyik a másik nélkül nem elbeszélhető. A rózsa olyan erős költői kép, hogy mindenre ráolvasható, mindent meghatároz, már-már mágikus világot hoz létre, míg a farokról írt részek annyira testiek, hogy például az ötödik fejezet (kórház, műtét) elolvasása megviselt. Danyi mondatai túl jók ahhoz, hogy átlapozzuk ezeket a részeket, nem öncélúak ezek a leírások, hanem a karaktert és a történetet is építik. Ha az olvasó tisztában van Nádas Péter ide vonatkozó szövegrészleteivel, vagy találkozott Barnás Ferenc urológiai regényindításával, akkor se bízza el magát: Danyi azt a bravúrt hajtja végre, hogy a narrációban képes egybeírni a szinte világértelmezéssé összeálló rózsa-metaforát és a brutálisan testi érzékelést. 

Mitől különleges ez? Hogy valójában nem a rózsa lesz a regényt meghatározó metafora, hanem a farok. 

A rózsa az a realitás, ami az elbeszélő hagyománya és jelene, a nyelv, a levegő, a háttér, ezzel szemben a farok súlyos megbetegedése árnyaltan beszél arról a társadalomról, amit férfiak, vágyak, a győzni akarás és az ezekből következő erőszakos érzések uralnak.

A délszláv háború súlyos európai trauma, aminek egyfajta gyógyulástörténetét meséli el Danyi.

Mintha nem egy parkban sétálnánk

Az elbeszélő a felesége házáról kezd el mesélni, amikor az emlékezés mint munka kérdésköre megjelenik: “néhány dolgot már elmondtam, de aránylag messze vagyok még attól, hogy mindent elmondjak, mivel úgy tűnik, hogy még van valami, amit nem tudok, csak nehezen tudok ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem” (139. old.). Az ő személyes elbeszélése pedig nem tét nélküli, mert történetének részletes elbeszélése nem beszámoló vagy összefoglaló, hanem nyomozás, amennyiben minden visszaemlékezésnek nemcsak az emlékek felvillantása a célja, hanem az emléknyomok felfejtése, az ezek megértéséből fakadó narratíva létrehozása. 

Az elbeszélésben a tudatfolyam rövidebb, hosszabb mondatai áramlanak, együtt megyünk végig az elbeszélővel a nyomok dekódolásán. A mondatok ritmusai egészen magával ragadóak. Nemcsak azért, mert az elbeszélő is reflektál arra, hogy mi a benne katatón kattogó kérdések ritmusa, de azt is megvilágítja, hogy “mindennek ritmusa volt, mintha nem egy parkban sétálnék, hanem egy zenei darabban”. (315. old.)

Amíg az apa egy elég konkrétan megírt alak, addig a feleség teljesen bizonytalan figura. Kezdjük ott, hogy nem is az elbeszélő felesége, de mégis a szövegben “feleségem”-nek hívja, máshol laknak, és bár a közösülések után együtt alszanak, a férfi mindig pénzt hagy a nőnél, amikor elmegy. Kapcsolatról a szöveg alapján nehéz beszélni, de ennél nyilván fontosabb, hogy az elbeszélő ezt kapcsolatnak éli meg, sőt miatta Franciaországot is célba veszi.

Ahogy nyílik a rózsa

A regény dramaturgiája nagyszerű és kegyetlen: a monológ ügyesen szippantja be az olvasót, könnyen azonosulhatunk az elbeszélővel, akinek kényszeressége szerethető, a farokproblémát lassan, szinte óvatosan vezeti be Danyi, miközben úgy épül fel a regény világa, mintha a rózsamezőből rózsánként ismernénk meg a részleteket. 

A fordulópont az ötödik fejezetben következik be, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor filmnézéskor a szemed elé kapod a kezed, és látszólag mindent megteszel, hogy eltakard a látványt, mégis csalsz, lesel. Az ötödik fejezetet nem akarod végigolvasni, mert nem vagy kíváncsi a húgycső-műtétre, de ez a tapasztalat szükséges ahhoz, hogy utána a regény, mint egy rózsa, kinyíljon. Ugyanis innentől vesz az elbeszélői hang is fordulatot, a kényszeresség háttérbe szorul, az önmagába zárkózó elbeszélő nemcsak saját történeteit nyitja meg, de ő maga is előbb Brüsszelbe, majd Franciaországba menne (a felesége után). 

A regény egyik legszebb része, amikor Brüsszelben a gyarmatosítók erőszaka felől kezdi megérteni, hogy az ő délszláv traumája is meghaladható, mert az erőszak mindenhol jelen van: “a belgák minden második évben hatalmas virágszőnyeget készítenek ezen a téren, és most könnyebb volt elképzelni őket, így már illettek hozzá, tökéletesen illettek ehhez a térhez, ahol úgy láttam, hogy a csipkékkel díszített házak foltosak, maszatosak a vértől, a feketék vérétől, akik a gyarmatokon aranyat és gyémántot és kobaltot bányásztak a belgáknak, és az úgynevezett túlkapásokról, vagyis az erőltetett munkától úgy hullottak, mint a legyek. (...) 

fokozatosan egymásra rétegződtek bennem, és már minden vagy majdnem minden egyben volt, a vér és a vágott virágok, az arany és a háború, a rózsák és a gyarmatok és a pisilő kisfiú, de mégse tudtam ezeket a dolgokat elmondani a barátomnak

(344-345. old.)".

Összességében egy csodálatos regény lett A rózsákról, ami egyszerre fantasztikus és helyenként nehéz olvasmány, de nagy erővel meséli el egy háborús időszak utáni talpraállás nehéz történetét. Ahogy az elbeszélő a nehéz, komoly dolgokról mindig a rózsák között gondolkodik, úgy ez a regény is a legkomolyabb kérdéseket ebben a nagy rózsahalomban próbálja megválaszolni.

 

Sziszüphosz rózsái

Hogy a rózsakertészethez szenvedély, megszállottság kell, azt már Tompa Andrea Omertájából is tudhatjuk. Az Omerta kolozsvári rózsanemesítője még nemtelen politikai alkukra is hajlandó azért, hogy újabb és újabb rózsafajtákat hozhasson létre. Danyi Zoltán virágtermesztőinek A rózsákról című regényben már sziszüphoszi elszántságra van szükségük, hogy vadrózsába oltott rózsatöveiket kinevelni és értékesíteni tudják. Ők, apa és fia az exjugoszláv Vajdaságban (feltehetően Zentán) kertészkednek, ám a délszláv háború és az azt követő kaotikus világ – lassan, de biztosan – öncélúvá teszi erőfeszítéseiket.

A Danyi-regény azonban nemcsak erről a konkrét rózsatermesztésről szól, és nem is csak konkrét rózsákról. Mindkettő általánosabb értelművé is válik, létfilozófiai jelentések hordozójává a szövegvilágban, ugyanis a főhős – a regény elbeszélője – a maga traumatikus életéről gondolkodva újra és újra hasonlóságokat fedez fel a rózsák és saját élete, a rózsák és a világ jelenségei, illetve a rózsatermesztés és a világ működése közt. Allegorikusan vagy metaforikusan értelmezi az általa leginkább ismert és szeretett dolgokat, s bízik abban, hogy az analógiák hozzásegíthetik a maga sorsának megértéséhez és elfogadásához. Mert a könyvszöveg az elbeszélő explicit célja szerint valamiféle „számadás, jelentés, összefoglalás” (120.). Látszólag csupán egy válságos időszak – a 2014–15-ös évek – összegzése, ám a választott módszer – az adott életszakasz eseményeinek, szorongásainak és asszociációinak a pontos lejegyzése (a tudatfolyam rögzítésére tett kísérlet) következtében az elbeszélő egész élete mérlegelésre kerül. Mert az asszociációk egy része a múltba vezet. Először egy huszon-egynéhány évvel korábbi állapotba, az első háborús évek idegenségérzetébe, később pedig a gyerekkor fájdalmaihoz. Mind a közelmúlt, mind a távoli múltak felidézése bűntudattal jár; olyanfajta bűn nélküli bűntudattal, amely akkor alakul ki egy érzékeny és önbírálatra hajlamos emberben, ha sorsa szerencsétlenül alakul. Így lesz A rózsákról számvetése „gyónás”, sőt „büntetés” is, hisz a vallomást tevőnek újra át kell élnie megalázó, szorongató élethelyzeteit (154.).

A regény fő cselekményidejében egy feltételezett daganat okozza az én-elbeszélő szorongásait, emiatt mintha a pénisze elvesztésétől is tartana. (Az ambiciózus sebész metélési/késelési szenvedélyét látva utólag jogosultnak is érezzük a félelmeit. „Szerencsére” a vehemens főorvos csak a húgyvezetéket silányította el, s azután a szövettanból már ki is derült: tumor nincs, vírus okozhatta a hímvessző foltjait, sebeit és fájdalmait. Csak közben félelmekben telt egy teljes év.) Kasztrálási iszonyáról a főszereplő nem beszél senkinek, barátnőjének is csak a tüneteiről, apjának pedig ezekről sem. Ugyanaz történik vele, ami korábban, a háború elején. Figyelemelterelésül, a bajok kibeszélése helyett (mert talán nincs is kinek) kényszercselekvésekbe menekül: számolásokba, kószálásokba, nevek, szavak, mondatok ismétlésébe. Igazán hatékony védekezésnek azonban a rózsákkal végzett fizikai munka bizonyul: „A rózsákat akkor szerettem meg, amikor a bőrgyógyászaton azt mondták, hogy a farkamon egy tumor van.” (39.) Ekkor – apja számára is váratlanul – az én-elbeszélő visszatér a korábban meggyűlölt rózsaföldre, hogy újra azt csinálja, amit gyerekként és ifjúként.

Mert az ismétlődő régi munkák, az apjától ellesett mozdulatok biztonságot adnak, a rózsák látványa megnyugtatja, a természet körforgásának közvetlen megtapasztalása pedig olyan, mintha ő is bevonódna újra az élet áramlásába, melyet a szorongások elgátoltak. Más kérdés, hogy egy-egy furcsa látvány, egy-egy rádiós hír bármikor visszaránthatja a holtpontra: például az út menti keresztek csonkolt testű pléh Krisztusaiba vagy egy nő eltűnésébe (a háborús emlékek darabolásai nyomán) baljós előjeleket vetít. A bajok megelőzésére szabályokat alkot magának. Ezek közül a legsúlyosabb a hallgatási fogadalom (az omerta). Ezúttal csak hét napra rója ki magára, de a háború kezdetén – anyja Magyarországra menekülésekor – döntésképtelenségében, hogy ő is kövesse-e, fél évig se szólalt meg. Most azt nem tudja eldönteni, hogy a szerelmének (akit egyébként önáltatón a feleségének nevez) megkérje-e a kezét. Hallgatásával azonban nem elodázza a döntést, hanem végleg ellehetetleníti kapcsolatukat. A némasági fogadalomnál kedvesebb szabálynak tűnik a naplemente végignézésének kötelezettsége, a természet folytonos alakulásának, a dolgok egymásba áttűnésének a megfigyelése. Egy ilyen megfigyelési penzummal indul a regény, igaz, itt épp a folytonosság megszakadása lesz a nyugtalanító, merthogy a nap előbb tűnik el egy kékeslilás foltban, minthogy lemenne. (Tekintsük sorsmetaforának?) A záró szakaszban szintén lesz hasonló jelenet, de az már szabad és elmélyült figyelmű lesz, minden kényszertől mentes, időtlen pillanat. Az elbeszélő Oostendében a tengerparton fog állni, a hullámok ki-kicsapnak, és az ütemesen elsimuló vízben időnként meglátja az arcát is a homok fölött: „néztem, ahogy az arcom megjelenik a vízben, néztem, ahogy eltűnik a homokban, és hogyha lett volna rá lehetőségem, hogy válasszak, akkor azt választottam volna, hogy ne legyen más, többé ne legyen semmi más, csak a víz és a homok és a rózsák” (439.).

Oostende, Brüsszel – egy húsz évvel korábbi barát meglátogatása. A regény utolsó harmadában kerül leírásra ez az utazás. Elég váratlanul éri az olvasót, főleg, ha az utazás kedvező kimenetelére, a karakter magára találására tekint. Mert a hős a lehető legcsüggesztőbb helyzetben, a mélypontról rugaszkodik el, mikor elutazik, ezt megelőzően veszteséget veszteségre halmoz. A könyv első harmadánál a „feleség”, második harmadánál az apa adja ki az útját. És kiűzetik a rózsaföldről is. „Nincsenek rózsák, nincs feleségem, nincs rendes munkám, semmi nem lett belőlem” (305.) – vonja meg élete mérlegét, és várnánk, hogy a legvadabb depresszió telepedjen rá, vagy máshogyan, de újra megbetegedjen, mégsem így történik. Mintha a semmi továbblendítené: „Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját” (386.).

Sziszüphosz köve leért a mélybe, a hegy aljába, indulhat az új kör, a görgetés fölfelé – összegezhetnénk mi olvasók is, némi iróniával. És tényleg, a regényhős majd elindul az íróvá válás útján, melynek eredményeként úgy szemlélheti volt énjét az új, mint aki legalább önmagával, az elszenvedett traumáival és némileg a világgal is tisztába jött. S emiatt (remélhetőleg) kevesebb a kínja. Más filozófiai háttérrel (és szintén jó adag leegyszerűsítéssel, persze) azt is mondhatnánk: a hős eljutott a megvilágosodási folyamat egy fontos pontjára, a szenvedéstől való megszabadulás, a nyugalom, a harmónia elérésének útján.

Innentől persze már érdemes ráhangolódnunk az egzisztencialista regények, eszmeregények (és Hamvas Béla-esszék) kódjaira, ha nem tettük volna meg márkorábban. Mert az elbeszélő igen nagy fokozatossággal, szinte észrevétlenül, de már korábban hozzászoktatott ahhoz, hogy filozófiai kategóriákban is gondolkodjunk, részben az egzisztencializmus fogalomkörében (saját élet – másolt élet; vagy – vagy döntési helyzetek; szabadság kontra kötelékek, azaz determinizmus), részben a zen-buddhizmus felismeréseiben (az élet áramlás, a halál a folytonosság megszakadása; az életben a fontos dolgok szenvedéssel járnak; a vágyakról való lemondás csökkenti a szenvedést; a koncentrált figyelem az önértés és a harmónia kulcsa). A traumaregény észrevétlenül tűnt át önmegismerési, ön- és létértelmező regénybe. Az a figura, aki a regény első oldalain még mindenféle praktikákkal igyekezett kellemetlen gondolatait a tudattalanba száműzni, a regény végére már rendszeres gondolkodóvá, a maga és mások sorsáról elmélkedő emberré vált. A korábbi én apró elmozdulások, áttűnések révén egyre jobban módosult, s ezt a változást tényleg olyan finoman követte az emlékező én, a narrátor, ahogy egy bimbóból kifeslik a rózsa.

Deczki Sarolta a Könyvteraszra írt kritikájában a narráció egészét jellemezte a rózsa képével: „Ahogyan a szirmok simulnak egymásra, úgy strukturálódik a szöveg és az emlékezet.” S valóban, a regény különböző témái, motívumai (a betegség- és gyógyulástörténet, az elmagányosodás, a háborús és gyerekkori emlékek, az utazás, az íróvá válás) nagyon finoman rétegződnek egymásra, s a regény négyötödében legalább olyan nehéz elkülöníteni őket az áradó, asszociációs szövegfolyamban, mint a műfaji rétegeket. Az utolsó száz oldalon azonban – nekem úgy tűnt – túlburjánzott ez a regényrózsa, a túlfűtött leírások, a megvilágosodás esszéisztikus gondolatfutamai óriási bokorrá (a brüsszeli Grand Galához hasonlatossá) növesztették a szövegvirágot. Hogy ezt a szerző az elbeszélőjét karikírozandón, szándékosan alakította-e így, nem tudom. Lehet, hogy nem tehetett mást, ki kellett bontania figurája összes lehetőségét, és abba bizony belefért az egzaltáltság, a túlhajtás és a teljes odaadás egy eszme, a világ egységének eszméje iránt, amit a rózsa testesített meg az önelbeszélő számára. Károlyi Csaba ezt a túlzást kellő empátiával szemlélte Élet és Irodalom-beli kritikájában (És, 2021/47.), mert megengedőn nyugtázta a főhősnek, ennek a „szeretet- és szabadsághiányos alak”-nak a „szövegelését”, „aki a megszabadulását keresi azáltal, hogy a rózsákról magyaráz, beszámol, mesél, összegez, összehord hetet-havat, nyomja a repetitív monológokat, variációkat, improvizál szakszerű leírásokat és lírai vallomásokat” egyaránt. Őt Szijj Ferenc vershőseire emlékezteti A rózsákról beszélője, és tényleg, ha például az Agyag és kátrány vagy az Igazi nevek groteszk monológjai felől olvassuk Danyi Zoltán új regényét, könnyebben felfedezhetjük A rózsákról nyelvében az iróniát, a humort és az abszurdot.

Persze Danyi Zoltán esendő mániákusának rokonságában ott lehetnek Tolnai Ottó bámészkodó kószálói, lézengői (Ladányi István szóhasználatával élve) és Krasznahorkai monologizáló hősei is. Mert esendők mindannyian, de megvan a maguk életigazsága, és erről nagyon szeretnének meggyőzni bennünket (és magukat). Mert itt éltek, itt élnek közöttünk, és ez nagyon nem egyszerű, de csinálják, és beszélnek róla, magyaráznak megszakíthatatlanul. A meggyőzési vágy nyújtja mondataikat hosszúra, áradóra, teszi pontosításoktól, ismétlésektől terheltté, de a megértetési szándék azt is előírja, hogy megnyilatkozásaikat mindig az élőszó levegővételeihez igazítsák. Mert igaz, amit Danyi narrátora (önreflexív módon) írt: „úgy tűnik, hogy minden életet el lehet mondani néhány mondatban, nemcsak ezt vagy azt az életet, hanem bármelyikünk életét össze lehet foglalni néhány mondatban, a magyarázatoknak viszont, éppen ellenkezőleg, soha nincs vége” (216.).

Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető, Budapest, 2021

Egyetlen tudatunk szaggatása

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021.

A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával. – Radics Viktória kritikáját olvashatják Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről.

Megértjük-e valaha, amit gondolunk?
J. G. Jung

I.

Egyetlen tudatunk foglyai vagyunk életfogytiglan. Az élet nagy experimentuma, hogy ezt a tudatot fölnyissuk, föltépjük, hogy kinyíljon, hogy ne befelé pöndörödjön, ne csak saját magunkkal legyünk elfoglalva; hogy rálássunk valakire, valamire, vagy akár a végtelenre.

Danyi Zoltán regényének kockázata, hogy az egyes szám első személyű énelbeszélés bennreked ebben az egy tudatban, és így a mű fülledtté, netán érdektelenné válik. Az író vállalta ezt a kockázatot azzal, hogy regényének témájává éppenséggel az említett bennrekedést és az éntudatzárkából való szabadulást tette meg. Egy lassú fordulatot írt meg, ami felnyílást hozott a szubjektum számára – más szavakkal: a neurózis gyógyulását.

Az átváltozás regényét maga a főhős, az elbeszélő írja – saját magát írja a regény. Mintha akkor íródna, amikor olvassuk: az életalakítás prezenciává, történéssé válik, szem- és fültanúi lehetünk egy világraszóló eseménynek: annak, ahogy egy senki találkozik az univerzummal. És amint ez az átfordulás megtörténik, azáltal válik az egy szem tudat egyetemessé.

Ahogy a hallgatott zene jelenidejű, úgy lép be a jelenünkbe a regény. A szöveg ütemével, ritmusával, minimalista zenéjével éri el az író ezt a különleges hatást. Melankolikus, repetitív, az inkább csendes, semmint háborgó tenger hullámainak verdesését idéző monoton szövegzene ez, egyenletesen szól egyetlen hangon, az elbeszélőén, aki vajdasági magyarul beszél és beszél. A már semmit sem akaró emlékezés hullámverése, mosása, moraja hallatszik, és a szöveg úgy van kiképezve, hogy hallani ezt a mormolást, csapdosást, sistergést. Mintha mi is ott állnánk az Északi-tenger partján, ahol a regény befejeződik – pontosítok: ennek a regénynek érdekes módon több vége van, mintha mindegyik „vég” után egy gondolatjel következne, majd egy újabb nekirugaszkodás a befejezéshez –, de én ezt választottam. A guggolós képet, amikor arcunk egy pillanatra tükröződik a homokra felkúszó vízben, mely körbeöleli cipőnket, és máris eltűnik, amikor a hullám visszavonul.

A főhős, a visszatekintő elbeszélő Zentán él és tizenegy betűből áll a neve, de nem azonos a szerzővel, mivel ez az alak, aki saját magát írja, szavakból jól ki van gyúrva, tehát esztétikailag megképzett, plasztikus figura, akit a regény folyamán olyan alaposan megismerünk, ahogy soha senkit nem fogunk megismerni az életben – magunkat sem. Belelátunk abba, hogy miket, olykor milyen hülyeségeket gondol és miket érez, még azt is látjuk, hogy hogyan ápolgatja a farkát és hogy hugyozik.

A regény első felében ennek az egy szem főhősnek, saját maga elbeszélőjének az obszessziója a saját farka – ami majdhogynem mulatságos, azonban érthető, hiszen ez a farok orvosi kezelésre és műtétekre szorul, a fiatalembernek komoly problémái vannak vele; a kasztrációs szorongás ezúttal teljes mértékben argumentált. Ezeket a dolgokat, ahogy egy férfi a faszával bajlódik és bíbelődik, fájlalja és félti, fogdossa és kiveszi, beteszi, bizony még soha senki sem írta meg ilyen leplezetlenül. Az olvasás előrehaladtával az olvasó kézenfekvőnek érzi, hogy nekünk most ezzel kell foglalkoznunk. Ez van, és muszáj orvosolni – ezek a férfititkok így még sose tárultak föl előttem, bár azt mindig sejtettem, hogy nekik se megy szorongás nélkül. Hosszú idő után szerencsére meggyógyulunk, különben sose készült volna el ez a regény.

A srác becsavarodottnak tűnik, amolyan félnótásnak, de a dolgainak van logikája, van benne rendszer. Félti az egyetlen, a pótolhatatlan farkát, értjük, látjuk, hogy mi történik vele, tényleg nagyon beteg az a fasz, vírus támadta meg, vagy tumor vagy valami, gyulladt, sebes, sőt még ki is lukad etc., ezeket a tüneteket az elbeszélő nagyon részletesen és színesen és repetitíven ábrázolja. Egy női olvasónak különösen érdekes szembesülni azzal, hogy egy férfinek milyen komplikációkat okozhat a farka. Nekünk, nőknek rég levágták, nincs ilyen gondunk. A férfinál viszont, ahogy Nádas írta valahol, kívül fityeg a nemi szerv, „e saját kiterjedését és feszültségét élvező [esetünkben fájlaló], üreges húsdarab”, aminek igazából belül kellene lennie. A Danyi neurotikus hősének phallocentrizmusa a regény első felében a Nádasnál alaposan kidolgozott, problematizált és kritizált, minden oldalról, több nézőpontból számba vett phallocentrizmus és phallogocentrizmus burleszk, realisztikus, népies változata. Egy beteg fasz nyíltan és együgyűen elmesélt medicinális kálváriája, amit nem lehet mosolytalanul olvasni.

Eközben a tudat (és az erkölcs) csak-csak erőlködik, hogy valami rendszert teremtsen ebben a centrálisan megbetegedett, magjában fenyegetett, rémült életben. Egy kényszerneurózis kórlefolyását és tüneteit is részletesen ábrázolja a szerző, feltárja a tudatműködés megbetegedését, ábrázolja a tudat szerencsétlenségét, mikor megszorításokat, szabályokat, törvényeket, utasításokat talál ki magának (egymagának) azért, hogy aládúcolja a házat, megakadályozza az összeomlást, elejét vegye a fenyegető nagy bajnak. A „nagy baj”, a „bajok” fenyegető jelenlétét, ezt az állandó fenyegetettségérzetet nekem legalábbis nem kell magyarázni. Vajon mindannyian neurotikusok vagyunk, akik ennek árnyékában élünk?

Az elbeszélésnek a neurózis-szála is finom humorral van megszórva, a hintés beleolvad magába az ábrázolásba, nem poénok és élcek vannak itt, hanem léthumor. Maga a logikusságra törekvő, rendszeralkotó elme kerül ironikus megvilágításba. Ez ebben a regényben egy együgyű elme, aki a szabályokat kitalálja magának, értelmetlenül számol és hibbant rítusokat vezet be az életébe, csakhogy a nagy elmék komplikált eljárásai és szisztémái is erről a tőről fakadnak. A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.

A fickó, legalábbis visszatekintve, betegségtudatos: tudja, hogy a szabályok „a fejében” vannak, és azt is tudja utólag, hogy abszurd szabályokat és következtetéseket alkotott a fejében, ráadásul mazochista volt. Sose volt annyira bolond, hogy ne tudta volna. A neurotikus tud dolgokat, és szenved attól, hogy semmi sincs rendben. A neurózis ideg- és tudatállapotát Danyi szerintem halálpontosan leírja; egy olyan alapneurózisét, amitől ebben a mi beteg, háborúk-marta, szegény régiónkban senki sem mentes, és ajándék az olvasónak, ha most mosolyogni képes saját magán. Nem véletlen, hogy a pszichés gyógyulás majd Nyugat-Európában, éppen Brüsszelben indul el. Azonnal megváltozik a szöveglevegő, amint a barátunk kiteszi a lábát innét.

Ha a világnak a szaporodás, a sokasodás és a multiplikáció (a „fenntartható fejlődés”) a vezérelve, akkor a kényszeres számolás ezt kergeti, ezenkívül a kényszercselekvés, mint ismeretes, az elfojtás bevált eszköze. A regény pszichoanalitikus logikával is elemezhető lenne, ám mi ezúttal irodalmi élménnyel megajándékozva vehetjük szemügyre kórságainkat. Nem állítom, hogy hiszek az irodalom terápiás hatásában, de megengedem, hogy ez a mű segíthet egy lépést tenni az egész-ség felé. Ámbár az irodalmi élmény céltalan: csak úgy van, az érzéki ébredés kedvéért.

Fickónk a sok baja ellenére képes a szerelemre meg a dugásra, és a vágyai szintjén van „felesége” – érdekes, hogy ebbe a banális, számára azonban valahogy mégiscsak szent szóba mennyi vágyálmot sűrít bele –, de félreértések történnek közte meg a nője közt, és nem tud, nem akar dönteni a családalapítás mellett, nem tudja eldönteni, hogy mi is ez a kapcsolata: „ebben a viszonyban, ebben a nem tudom miben éppen akkora szerep  jutott a vonzásnak, mint amekkora a taszításnak, és néha a vonzás is taszított, máskor meg a taszítás is vonzott, és nem tudtam, hogy mi lehet ez, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, nem tudtam, hogy feleségül vegyem vagy ne vegyem feleségül a feleségemet.” (64) Danyi az ambivalenciák költője. A regényben nagyon szép, egyszerre vad és finom erotikus leírások, ízletes szerelmi részletek vannak, a „feleség” lénye azonban nem domborodik ki, a nő nem nyer arcot és nem tesz szert autonómiára ebben a tudatban – elmosódik, végül pedig eltűnik, illetve a sok arcából a férfi nem tudja összerakni a portrét – egy érdekes, kapatos eszmefuttatás szerint nem tudja felfogni a nevének a jelentését! (205) –, mindazonáltal nagyon megszereti őt, aki azonban íróilag nincs elmélyítve, inkább csak a külseje látszik, amiként az anyafigura is elmosódó.

A nősülésre felszólító társadalmi és apai parancs, akárcsak a nő óhaja, kontraproduktív. A fickó nem mondja el mindazt a „feleségének”, amit nekünk, az olvasóknak leír, nem meri elmondani neki, mert „hülyének nézné” – olyan vallomást kapunk tehát, ismét azt a szót kell használnom, hogy ajándékba, amit még egy szerető sem kap. Méghozzá az irodalom által kapjuk ezt, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az emberi nyelven beszélő irodalomnak mégis van értelme.

Nagy érdeme Danyi könyvének ez az emberi nyelven, gyakran banális, ostobácska, vidékies nyelven való beszéd szöveggé írása. A közhelyek, szójárások, banalitások, butaságok, felületességek, faszságok mind szépen helyet kapnak a szövegben, és a röstellt tudat-, illetve beszédállapotunk jelenítődik meg ezáltal. Ez az a szint, ahol senki sem okos. Ezek a fejezetek nem cizellált ún. belső monológok, a belső beszéd olyan hülyének van meghagyva, amilyen hülyék vagyunk, poentírozás, élcelődés, tehát a hülyeség irodalmi kamatoztatása nélkül, natúr szeletek formájában. Azért van ilyen jó recepciója a műnek, mert sokan magunkra ismerünk ebben a repetitív beszédben, tévedékenységben és laposságokban. Balfaszok vagyunk és szerencsétlen flótások, a nők tekintetében inkább nem mondok semmit, a nők – az anya, a „feleség” – eltűnnek, emigrálnak ebben a regényben. A női nemi szerv viszont csipkés rózsaként nyílik meg a műben, és ennél nagyobb kompliment nem adható.

II.

Rózsából sosem egy, mindig sok, sőt rengeteg van. A főszereplő fiatalember az apja szakmáját folytatja, a rózsatermesztést, mert ebbe nőtt bele, rózsák közt nevelkedett. Ez egy ipar itt, Nyugat-Bácskában. Számára a rózsa nem a mitológiák, vallások és művészetek szimbolikus virága, ez őt egyáltalán nem érdekli, ő nem egy művelt, nem okoskodó ember, hanem földművelő, a rózsákkal szakszerűen foglalkozó kertész, fuvaros és kereskedő, akinek a rózsatövek előállításával, szállításával, eladásával pénzt kell keresnie, a rózsák a megélhetése.

A regény részletesen leírja a rózsatermesztés, a nemesítés és a tövekkel való kereskedés egész komplikált processzusát; ez egyáltalán nem esztétikai érdekű folyamat, hanem kemény munka, mely ebben a regényben vált esztétikai folyamat részévé. Mintha csak búza vagy rozs vagy árpa lenne a rózsa, amit le kell aratni; ebben a műveletsorban semmi jelentősége nincs a rózsák szépségének, illatának, színpompájának. Megerőltető, izzasztó, sok napszámosnőt követelő munkát kell végezni a földeken, és a kinyílt rózsafejeket végül le kell kaszabolni – itt érzelgősségnek helye nincs –, a töveket összekötözni és pénzzé tenni, a hulladékot pedig elégetni. A rózsaholokauszt nem elkerülhető.

Danyi rózsái karcolnak, karmolnak, tépnek, összeszaggatják a munkaruhát és fölsértik a bőrt, ostoroztatnak, kitépetnek és égnek, hamuvá válnak, vagy elkerülnek külföldre. Mindez teljesen „természetes”, kipróbált gazdasági folyamat, ez a rózsák sorsa itt. A szimbolikus rózsák dimenziójában gondolkodó irodalmárok számára ez a naturalizmus igen meglepő lehet. Amiként nem tudatosítjuk, a bécsi szelet hogyan került a tányérunkba, akként most tessék megismerni a vázánkba kerülő vagy a parkban virágzó rózsa élet- és halálútjait. Sokunk számára egy ismeretlen vagy elfojtott dimenzió ez, mert „elfelejtjük”, hogy a föld az életünk. Danyi részletesen és pontosan elmondja, mi hogy történik a földeken, s a csodált rózsa mögött miféle történet, hány ember milyen munkája és robotja rejlik. A főszereplő apjának az élete ezekről a földi rózsákról, rózsaföldekről szól. Hogy a sok munka és veckölődés, kapálás és szöszmötölés „történetté” vált, azt az írónak köszönhetjük. Drága az esztétikai élvezet, ha számolunk a rózsákba beleölt munkaórákkal és életenergiával, kalóriával, iparkodással, odafigyeléssel.

Mindezt tárgyilagosan elmondja az elbeszélő. A tárgyilagosság, a hiteles beszámoló az ő fő törekvése: mindent úgy akar elmondani pontosan, hamisítatlanul, ahogy történt, ahogy volt. Az olvasó érzése a megmondhatója, hogy ez sikerül-e neki; van egy érzékünk, amivel kitapintjuk a valódit. Na de minden bele van mártva az elbeszélő tudatába, ezáltal az egész törékeny, sebezhető lényébe. Tárgyilagossága a saját tudati, tehát gondolati és érzelmi történéseire is vonatkozik, azokról is objektívan akar beszámolni, olykor kritikusan, máskor elnézőn. Egyszóval semmi olyat nem tudunk meg mi, olvasók, ami naturálisan létezne, mert ilyen elbeszéléstechnikai megoldás nincs. A kereskedelmi célú rózsatermesztés egész technológiája mégis részletesen átjön. A láb, a kéz és a szem meg a tudat érintkezik a földdel, a tővel, a szárral, a levegővel, van tehát olyan sáv, ahol megmutatkozik a nyers valóság, sőt ahol az – a rózsák tüskéivel – belekarmolódik a testbe.

A nőkkel ellentétben az apafigura jól kirajzolódik. Gyakorlatias, pragmatikus, a földdel nagy türelemmel, tűrve küzdő vidéki ember, aki tudja, mit miért csinál – a létfenntartásért –, és nem érti a fia tépelődéseit, elvesződéseit, az egész alkata idegen tőle, sőt gyanús neki, és a fiúnak ezt is meg kell értenie. A grafikai szépségű apaportrét idézem:

„...nézni kezdtem őt, néztem a ráncokkal szabdalt arcát, olyan volt, mint a keményre száradt föld, néztem a gyűrött homlokát, néztem a mély árkot, mely a homloka közepén felfelé futott, a szemöldöke belső sarkától indult, és a vízszintesen húzódó, egyenetlen vonalú barázdákat átszelve majdnem a hajáig, majdnem addig a csigásan csavarodó hajpamacsig ért, mely a homloka tetején nőtt, és még mindig fekete volt, a szemöldöke már megőszült, a borostája is ősz volt, de a haja nem, a haja még mindig olyan fekete volt, mint a korom, csak megritkult, kétoldalt felkopaszodott, egyedül ez a szigetszerű hajpamacs maradt meg középen...” (264)

Ez az elbeszélő nem éleselméjű, de rendkívül figyelmes. Éberen és józanul néz, élesen lát, figyel, regisztrálja a környező világban történő dolgokat, az embereket, nem a médiából és nem az internetről informálódik, hanem tapasztalatból, a saját érzékeivel, szemével, fülével, orrával, kezével, lábával kapcsolódik a környező világhoz. A rózsákkal való munka közben járta ki a figyelem magasiskoláját: „figyelni kell, munka közben folyamatosan figyelni kell, és a folyamatos figyelem, a motor egyhangú zúgása, a lassú lépegetés a frissen feldarabolt, puha földön, mindez valahogy tényleg segít abban, hogy a gondolataid elrendeződjenek, hogy kisimuljanak, hogy kiegyenesedjenek”. (94) A földmunka egyúttal mentális munka, a tudat rendezése, gyomlálása, termékennyé tétele, mégpedig szó nélkül, némán. Az író az, aki ezt a sajátos, kivételes figyelmet és ezt a sajátos, néma, szó- és tudatelőttes elmemunkát képes volt lekövetni és szóba ölteni.

III. 

Az átváltozási folyamat azzal veszi kezdetét, hogy a srác, aki azelőtt fuvarozással foglalkozott, átadja magát a rózsáknak, kimegy a földre, küzd vele, nem kíméli többé a testét, megbarátkozik a rózsák gonoszságával, mígnem végül már csak köztük érzi magát biztonságban. Tépetteti magát velük, miközben tépelődik, töri a fejét, hogy mi mit jelent, mi hogyan függ össze és hogyan viszonyul a „feleségéhez”. Amikor virágba borulnak a rózsák, gyönyörködik bennük, miközben tudja, hogy ezt a sok szépséget mind le kell kaszabolni és a sok tövet hamuvá kell majd égetni. A rózsákkal való foglalkozás számára egy hosszadalmas testi és pszichés megerősödési processzus. Nem a türelem termi a rózsát, hanem a rózsák termik őbenne a türelmet. A rózsaföld a csatatér, ahol megférfiasodik, s a tudatmező, ahol meditál.

A fordulat akkor következik be, amikor egy halk szavú, de súlyos konfliktus történik az apjával (282), aki kiadja az útját; a lehető legsúlyosabb bírálattal illeti a fiát (semmi se lett belőle, nincs felesége, nincs gyereke, nincs rendes munkája és még a rózsákhoz sem ért) és „elzavarja” a rózsaföldről. (A „tékozló fiú”-történet fordítottja ez.) Pedig a fiúnak a rózsák addigra már a „a saját életet” jelentik. És most el kell kezdenie nélkülük élni.

Elszánja magát egy hosszabb külföldi útra, autóval Brüsszelbe megy. Ettől kezdve egy másmilyen elbeszélővel/főhőssel van dolgunk: egy intelligens, több nyelven beszélő, művelt, barátkozó férfival (ami bizonyára azelőtt is benne rejlett, csak most bontakozik ki), akinek végül sikerül a világi rózsákat transzcendens rózsákká átalakítani. A vadrózsák nemesítése egy magasabb, szellemi és spirituális szinten folytatódik.

Az utazása egészen konkrét – mint az előző regényében, Danyi itt is előszeretettel ábrázolja szinte térképszerűen a hosszú és kanyargós autóutakat, akárha a labirintus posztmodern formáját járná –, ugyanakkor egészen meditatív jellegű. Most is ugyanúgy megfigyel dolgokat, mint otthon, a Vajdaságban, de itt most tisztán megfogalmazódnak benne a magának szegezett nagy kérdések: „Honnan jövök, miért indultam el, mit keresek, hova szeretnék eljutni innen” (306). Meg akarja érteni az emberi dolgokat, már nem a farkával foglalkozik, kinéz a fejéből és mint a Malte, látni tanul. Már nincs rajta az apja szeme, nincs „feleség” sem, lassan elmúlik a kényszerneurózisa és egy szép mondattal elbúcsúztatja a mazochizmusát: „Nem akarom bántani, többé nem bántom, soha többé nem fogom bántani magam.” (289)

A rózsa mint struktúra, mint forma és felépítés a sajátélet mintázatává válik számára. A szaggatottsága, a rétegzettsége, a megmetszettsége, a hajtogatott sziromkoszorúi, amelyek egységes alakzatot adnak ki, „a kapcsolások, összecsatolások, egymásba fonódások bonyolult és összetett rendszere” tudatformációvá változik át. A tudati mezőkön is rengeteg rózsa nyílik: „az éhség rózsái, a félelem rózsái, a vágy rózsái, a fájdalom rózsái...” (321), és tovább tart a felsorolás, mely szinte a végtelenségig folytatható. A rózsa szimbolikus, imaginatív formációkban bokrosodik, kiteljesedik, egészen addig az egész regény során érlelődött bölcsességig, hogy „a tulajdonképpen a szívünket kell felhasogatni, vékony szeletekre vagdosni ahhoz, hogy a rózsa kivirágozzon.” (323)

A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja a „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez.

Ezt azonban a félnótásból szerzetesi típusú bölccsé érő férfinak betűről betűre meg kellett írnia, mert különben a belső rózsakert nem jött volna létre, lehullottak volna a szirmok. Nem tudja megmondani, hogy minek és kinek és miért történik a pontos beszámolás, jelentés, számadás, összefoglalás vagy végső összegzés. Összefüggéseket keres az életében, és azt tapogatja ki, hogy mi az, amire akar, vagy amire nem akar gondolni, amiről akar, vagy amiről nem akar beszélni: „megint van valami, amiről nem akarok vagy nem tudok beszélni”, „még mindig van valami, amit nem tudok vagy csak nehezen tudok elmondani ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem”. (139) Egy alkalommal gyónásnak nevezi, ami, mondja, ezek szerint önbüntetés is egyben, máskor úgy érzi, hogy még egyszer át kell élnie mindent, vagy hogy a „feleségének” tartozik a vallomással, máskor azért beszél, hogy megértse saját magát: „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom” (185). A sok repetíció a minimalista zenét idézi, és egyúttal olyan, mint a munka a rózsákkal, ahol szintén minden újra meg újra ismétlődik.

Az elbeszélő nem az életét akarja elbeszélni, hiszen, mint írja, „minden életet el lehet mondani néhány mondatban” (216), hanem maga a fejtegetés, a szálazás és szőrözés, az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér. A regényben nagyon szép tájleírások vannak, akár földről legyen szó, akár vízről vagy a fényekről, hármat idézek a sok közül: „egy rózsaszín árnyalat jelent meg a tengeren, éppen úgy esett rá a fény, hogy a hullámok egy rózsaszín árnyalatot kaptak, és úgy éreztem, hogy maradni kellene, sokáig kellene maradni, és a vízben guggolva a rózsákat nézni” (418); „[a tenger] a következő percben megint olyan volt, minta felszántott föld a felszántott rózsaföldünk, miután a rózsákat kiszedtük, és nem maradt más, csak a leszaggatott levelek, a lekaszált ágak, a tüskék törmelékek...” (410) – Anselm Kiefer vásznait idézi ez a kép. A harmadikat, a hullámverés leírását egészében idézem, remeknek találom, Hokusai nevezetes képéhez hasonlítom:

„Mentem a hullámok felé, és néztem, ahogy a part közelébe érve a hegyük elvékonyodik, kicsúcsosodik, tarajosodni kezd, majd megtörik, meggörnyed, és mint akit hasba lőnek, hirtelen összecsuklik, begörbed, mentem feléjük, és néztem, ahogy a begörbülő hegyük fodrokra, habokra, cseppekre szakad, és végül minden igyekezetük szétfoszlik, szétporlad, széthull darabokra, a víz rongyosra tépve, foszlányokra szakadva önmagába zuhan.” (438)

Caspar David Friedrich vízparton meditáló szerzetese jut eszünkbe Danyi némely képeiről, szófestményeiről, meg az Emlékiratok könyvének író-elbeszélője Heiligendammban, a Balti-tenger partján. Nádas két nagyregénye ott van A rózsákról mögött, és inspirációs forrás Rilke is, akinél egy rózsatövis szúrása hívta életre a halállal végződő megbetegedését, meg Kertész ugyancsak meditatív, öntépdeső Gályanaplója is. Ezúttal azonban a félelmektől való megszabadulás történetét kapjuk kézhez. Hosszú történet ez, és majd csak az évekig tartó írásmunka során derül ki az elbeszélő – akárcsak az író – számára, hogy „a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden” (172), és a szubjektum eljuthat egy olyan transzparencia állapotába, amikor az „én” már nem akadálya önmagának, hanem az elemekkel elvegyül, a létező világgal összeölelkezik.

A békesség, amibe, ahova, ameddig eljut az elbeszélő, nem csak a földdel és a vízzel való „társulásának” köszönhető, hanem annak is, hogy végül – nem itt, hanem messze földön – akadnak olyan barátok, akinek a figyelme jótékonyan hat rá. „Ilyen figyelemmel, mondhatnám úgy is, hogy ilyen elfogadással azelőtt nem találkoztam”, mondja egyikükről a regény (egyik) legvégén (461). A figyelem, mely egyszerre irányul kifelé és befelé, dolgokra, emberekre és arra, „ami valóban történik velünk” (336), amit valóban gondolunk, ennek a regénynek a legszebb kvalitása. Meg a türelem.

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, 472 oldal, 3990 Ft.

                                                                                                                                                                                                                   Radics Viktória

Rózsasorok

Danyi Zoltán: A rózsákról

„A rózsákkal akartam kezdeni, mert úgy érzem, hogy a rózsákból indul ki, a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden.” (171−172.) Danyi Zoltán A rózsákról című új könyve a gyógyulás és a szabadság elérésének története, melyben a rózsának – kultúrtörténeti kontextusától elszakadva – új és új jelentésárnyalatai tárulnak fel.

A rózsa a regény témája és a szerkezet metaforája. Az elbeszélőnek a regényben tárgyalt életszakaszát konkrét, motivikus és szimbolikus értelemben is végigkísérik a rózsák: betegsége idején a rózsakertjükbe menekül, Brüsszelben történő sétái során rózsák övezik útját. Gondolataiban ez a növény egyre inkább átvitt értelmet, sorsértelmező szerepet nyer. A férfi a saját maga által írt történet főhőse, visszatekintésének célja viszont nem az életének az elmondása, hanem a vele történt események okainak feltárása.

Küzd az elbeszéléssel, az emlékezet és a tények összeegyeztethetőségével.

Számadásában meg-megakad, ezzel is alátámasztva, hogy „az emlékezés sem más, mint egyik módja, éppenséggel a legkíméletlenebb alakja a felejtésnek.” (178.) Elevenné tett emlékei ugyanis a feldolgozni kívánt traumáit is élővé teszik. Már testi és lelki értelemben gyógyultan törekszik évekkel korábbi énjének rekonstruálására, amikor kényszerbetegséggel és húgycsődaganattal küzdött. A délszláv háború számára alaptapasztalat. Édesanyja elhagyta őt, apja nem értette meg ambícióit, barátnőjével képtelelen volt a közös élet kiépítésére. Ahogy őt bántották, éppúgy ő is sebeket okozott, Magyarországra menekülő édesanyjától hallgatási fogadalma következtében nem tudott elbúcsúzni, kedvese pedig Franciaországba költözött a (megfelelő) szavak elmaradása miatt. Az elbeszélő csak a visszaemlékezés segítségével válik képessé feldolgozni traumáit és elfogadni életét: „nem baj, hogy nincs rendes munkám, nem baj, hogy nincs feleségem, nem baj, hogy a rózsákhoz sem értek, és nem baj, hogy semmi nem lett belőlem.” (370.)

Miután eljutott „az úgynevezett fontos felismerések végére” (441.), a felszabadulás állapotába, többször is megkísérli abbahagyni az írást, alternatív befejezési lehetőségeket felkínálva önmaga számára: „ez megint a vége lehetne, igen, legyen vége ezekkel a rózsaszín kövekkel” (466.) – írja, majd folytatja az események elbeszélését. Jelentőségteljes, hogy a történet végén mégis visszatér rózsakertjükbe, és újra megkeresi rózsás papírjait, melyeket korábban versírásra használt. Ez a gesztus azért is jelzi az önmagával való megbékélést, saját életének tudatos irányítását, mert a régmúltban apja szavára hallgatva felhagyott a költészettel.

Emiatt a regény gyógyulástörténetként, a test és a lélek feletti kontroll visszaszerzésének az elbeszéléseként is olvasható.

A záró bekezdések megfogalmazásmódjuk miatt azonban elnagyoltnak hatnak, hiszen szinte csak szavak felsorolásából állnak, míg a könyv korábbi részeire a költői képek gazdagsága volt jellemző. A rózsakertész története tehát inkább csak abbamaradt, mintsem a regény komplexitásához méltó lezárást kapott.

A rózsákról leginkább a kinyíló rózsára emlékeztető szerkezet miatt összetett, minden rózsaszirom a cselekmény egy-egy részét szimbolizálja. Bár eleinte meglepőnek tűnhet, hogy az elbeszélő nyíltan ír olyan tabutémákról, mint a húgycsődaganat vagy a szexuális élet, őszinteségét megmagyarázza az a tény, hogy gondolatainak papírra vetésével önmagát vizsgálja,

egyfajta gyónásra tesz egy egészen kiemelkedő kísérletet.

Mivel célja az, hogy tudati tartalmai segítségével feltárja az életét meghatározó események okait, minden felidézhető részletet számításba kell vennie, alaposan elemeznie. Daganatát például egyaránt értelmezi kényszerbetegsége és a barátnőjével való vitája következményeként. Nem képes kilépni saját gondolkodásának keretei közül, majdnem mindent, még a szökőkútból feltörő vizet is szeretett növényeihez hasonlítja.

Emiatt az utolsó fejezetek kissé túlírttá, néhány bekezdésükben pedig kliséssé válnak

(„van bennünk valami, aminek fényre van szüksége, akár tudunk róla, akár nem, […] hiszen árnyékos helyen a rózsák is senyvednek, kínlódnak, küszködnek, habár túlélik” [455.] vagy „a vereség is egy állomás, meg kell érkezni, és aztán menni kell tovább” [460.]). Ezek a túlburjánzó szakaszok és velősnek szánt megfogalmazások más minőségűek, mint az olykor elmélkedő, máskor tárgyilagos, tényeket közlő mondatok. Utóbbiak a regény fontos helyszíneit idézik meg: az áradó mondatok a tenger mozgásához, míg a steril, lecsupaszított szerkezetek a kórházi légkörhöz hasonlatosak.

A történet további két „rózsaszirmát” a szerelem és a család jelenti. Ezek traumatikus területek a főszereplő számára, mivel sem a szerelme, sem az édesapja nem tudott vele azonosulni. De az olvasónak is nehézkessé válhat önmagára vonatkoztatni a leírtakat, egyrészt az elbeszélő meglehetősen specifikus élethelyzete, másrészt pedig a szinte kellemetlennek ható őszinte kitárulkozása miatt.

Valós tapasztalatainktól idegen a másik ember lelki rezdüléseinek, motivációinak ennyire mély és intim megismerése.

Elbeszélésének fókuszává saját belső élete válik, emiatt a szereplőket, így a nőket is csak az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Különösen érvényes a korlátozott nézőpont a barátnője esetében, akit játékosan és vágyakozva rendszeresen a feleségeként nevez meg. Karakterével kapcsolatban a feszültséget az okozza, hogy bár a férfi azt hiszi, ismeri őt, fokozatosan kiderül, hogy valójában csak töredékesen fért hozzá személyiségéhez, mindössze egy megkonstruált képet, csak bizonyos arcait látta.

A vele való kapcsolata azonban a kezdetektől fogva diszharmonikus volt, azt a taszítás és a vonzás dinamikája, az elköteleződés hiánya határozta meg. A férfi minden látogatása alkalmával pénzt hagyott barátnőjénél, mintha kifizetné a szerelmét. Ennek hatását a kapcsolatuk minőségére azonban még a visszatekintés során sem tudatosította magában, ahogy annak a szimbolikus jelentőségét sem, hogy „felesége” allergiás a virágporra, míg az ő létét a rózsák közelsége határozza meg. Emellett a férfi munkája, a fuvarozás is szimbolizálhatja viszonyuk természetét, a megállapodottság nélküli életet.

A könyv legátélhetőbb részei azok, amelyek az elbeszélőnek az édesapjához fűződő rideg, lélektelen viszonyával foglalkoznak. Az apa megélhetési forrást, eladható virágot lát a rózsákban, míg fiának a fizikai munkába való menekülést és a gondolkodás szabadságát nyújtják – ez a két szempont pedig összeegyeztethetetlennek bizonyul. A fiú nem tud megfelelni az apa elvárásainak, aki elküldi őt a rózsaföldről, ezzel a családi és a szellemi-gondolati otthonából is száműzi. Az újabb szakadás a Vajdaságból egy régi barátjához Brüsszelbe, majd Oostendébe vezeti őt, ahol a fizikai távolság – melyet a rózsáitól való távolságban mér – az identitásában is manifesztálódik,

már-már hihetetlenül nagy személyiségváltozáson megy keresztül.

A korábban kényszerbetegséggel küzdő, kissé magának való, a délszláv háború lelki utóhatásaitól szenvedő különc figura fokozatosan, a saját erejéből hátra tudja hagyni ezeket a jellemvonásokat, és a regény végére társaságkedvelőbb, önmagát értő, elfogadó, felvállaló személlyé válik. A belgiumi utazás tehát a merev szabályokból való kiutat is jelentette számára – ahogy minden átélt eseményre és lelki rezdülésére magyarázatot talált, egyre inkább felszabadult korábbi kötöttségei alól.

Amennyire részletesek azonban ezek a belső reflexiók, annyira felületesek, kifejtetlenek tudnak lenni a külső történések leírásai,

az ok-okozati és a logikai viszonyok elbeszélései. Erre példát jelenthet, amikor G., az elbeszélő barátjának főnöke mindössze egyetlen találkozás és beszélgetés után felajánlja a férfinak két hétre az Északi-tengerre néző oostendei lakását, költségeire pedig a menekülteket segítő alapítvány pénzét. Ilyenkor a cselekmény a gondolatisághoz képest háttérbe szorul és a személyiségfejlődés ábrázolásának rendelődik alá. Mindez azonban a regény világában szükséges ahhoz, hogy az elbeszélő története testi és lelki gyógyulásának történetévé válhasson, hogy kinyílhasson szabadságának megmetszett, „szaggatott” rózsája.

Danyi „szirmokból” álló regénye bepillantást ad egy élet kivirágzásába, a rózsa és az utazás toposzait felhasználva ehhez. Egyediségét az adja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti hagyományoktól elvonatkoztatva képes ezek jelentésmezőjét fokozatosan árnyalni, bővíteni. Bár a hosszú mondatokban monologizáló-filozofáló, kissé különc főhős alakja más olvasmányélményekből is ismert lehet számunkra, repetitív és ritmikus nyelvhasználata mégis kiemelkedő. A gondolatfolyam hiteles ábrázolása, a személyes hangvételben megírt részletgazdag történet egyedülállóvá teszi ezt a kötetet, amely egyszerre szól a világban és az ember lelkében dúló háborúról, de megmutatja a gyógyulás útját is.

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, Budapest, 2021.

Sosem gondoltuk volna, hogy a péniszek, a rózsák és a háború ilyen közel állnak egymáshoz

Danyi Zoltán A rózsákról című, nagyszerű és letaglózó regénye minden tekintetben hatalmas meglepetés: nemcsak minősége miatt, de azért is, mert minden látszat ellenére csodálatosan működik ez a nagyon különös szöveg.

Emlékszek.

Ezzel az egy szóval máris el tudja érni Danyi Zoltán, A rózsákról írója, hogy valami ne legyen rendben. Hogy valami más legyen. Danyi máskülönben nem nagyon használ átformált, lerontott vagy elemelt szavakat vagy különösebben szokatlan nyelvezetet négyszázhetven oldalas monológjában, amit egy rózsakertész, vagy botcsinálta rózsakertész, vagy elvetélt rózsakertész, vagy valójában nem is rózsakertész mond el, vagyis ír le feldarabolt csomagolópapír-lapok hátsó felére és rózsacímkékre. De ez, az emlékszek, úgy beleáll a szövegbe, mint a tövis. Mert ez minden más írónál emlékszem szokott lenni. Úgy irodalmi. Itt nem. Apróság, de valahogy azt érezzük, sokat számít. Tényleg, mintha az ujjunkba szúrna a rózsatövis, kicsi szúrás, de mégis nehéz tőle eltekinteni.

Persze nem ez a regény írójának egyetlen eszköze arra, hogy szokatlan szöveget hozzon létre, ami sokáig zakatol a fejünkben, és ami úgy olvastatja magát, hogy közben meg sem tudjuk igazán indokolni, miért, de mégis nagyon jellemző ez az egyetlen betűnyi szövegrontás. Mert mindig megbotlik rajta a szemünk, mint egy göröngyön a kertben. (Igen, rózsakertben, de nem kéne most már annyiszor leírni, hogy rózsa, pedig muszáj lesz még később is nem egyszer.)

Botlatókönyv ez, ha egyszer nekikezdtünk, nem lehet megszokni, már ha abban az értelmében használjuk a megszokást, amikor valami már nem is olyan érdekes, mert már kiismertük.

Pedig A rózsákról­-nak nem is kellene ilyennek lennie.

Ha az ember annyit mond róla, ami pedig szó szerint igaz, hogy egy ember őrületes részletességgel ecsetel benne két dolgot legalább négyszáz oldalon át: a rózsák nemesítését, metszését, vadalását, frézerezését, levelezését, és a többit, ezen kívül pedig a saját vizelési problémáit, péniszbetegségét, húgycsőgyulladását, húgycsőműtétét, a varratok helyzetét és így tovább, akkor arra kevesen vágnák rá, hogy na igen, épp ilyen egy letehetetlen regény, mert vagy van autós üldözés lövöldözéssel,vagy ha az nincs, akkor ugyanolyan feszült dolog lehet a rózsák vadhajtásainak letépkedése gyulladt húgycsővel.

És Danyi Zoltán mégis meggyőz arról, hogy de igen, ez tényleg pokolian izgalmas. Nehéz megmondani, hogy csinálja, de megcsinálja. Persze azért meg lehet próbálni összeszedni a trükkjeit, de ha összerakjuk, az csak olyan lesz, mint Frankenstein teremtménye a műtőasztalon, a lényeg, az életadó valami abban még nem lesz benne, de hát arra aligha van precízebb szó, mint a tehetség.

Az egyik ilyen eszköz a főhős jelleme, ugyanis a névtelen elbeszélő valamilyen komoly mentális zavartól szenved: alighanem OCD-s, azaz kényszerbeteg, de ez sosincs konkretizálva, és épp ez a lényeg. Hogy Danyi egyáltalán nem tematizálja vagy problematizálja a zavart, hanem egy olyan figurát rajzol meg, akinek a fejében egyszerűen csak az olvasó számára értelmetlennek tűnő szabályok jelennek meg – például hogy ha nem akarja, hogy bajok legyenek, akkor a következő pár órában nem szabad elmozdulnia a térről, ahol éppen áll, hiába tűz rá a nap, vagy hogy meg kell számolnia valamit –, de ezt a főhős természetesnek fogadja el, mint amin nincs is mit magyarázni, mint amiben semmi rendkívüli nincs. És mivel ő az elbeszélő, az ő fejében ülve olvasunk mi, olvasók, mi sem tehetünk másképp, és ez mindvégig erős feszültséget teremt, mert hát dehogynem van valami rendkívüli abban, hogy valaki inkább nem találkozik a szerelmével egy hétig, mert a fejében megjelent egy parancs, hogy most egy hétig nem szabad szólnia senkihez, különben biztosan nem gyógyul meg a pénisze.

A másik hatáskeltő eszköz a sajátos nyelvezet, és a sajátos alatt nem azt kell érteni, hogy nyelvújító, mint Parti Nagy Lajos, vagy narratíva-bodorító, mint Esterházy Péter – hiszen, mondtam, csak ez az egy visszatérő szó, az emlékszek nem olyan, mint más könyvekben –, hanem azt, hogy Danyi megtalálja azt a ritmust, azt az elbeszélésmódot, az önreflexivitásnak és önreflexióhiánynak azt a kevercsét, amitől a szöveg és az elbeszélő figura teljesen harmonikus egységgé tud válni, mintegy leválva az íróról, ami azért jó, mert

így az olvasó el tudja felejteni, hogy egy elidegenítő elem, egy minden lében kanál valaki, az író is odapofátlankodott volna közé meg a közé a fickó közé, akinek abban a pár napban vagy hétben, amíg a szöveg tart, annyira fontos nekünk a sorsa, mint valamelyik ismerősünké.

Így pedig nem az írónak fontos, hogy épp milyen újabb fura dolgot gondol ez az ember, hanem nekünk. Mindjárt más.

Ennek a nyelvezetnek részei a hosszú mondatok is, amelyekre ugyanakkor pironkodva mondom, hogy hosszú mondatok, mert így olyan, mintha nyelvtani dolgokra próbálnám felhívni a figyelmet, pedig nem: arról van itt szó, hogy a fura, OCD-s és egyébként is különféle komplexusokkal, esetleg mentális problémákkal küszködő főhősnek ilyen hosszú mondatok vannak a fejében, mert a gondolatai nem öltenek formát ennél feszesebb módon. Nem a mondatok hosszúak, hanem az az idő, amíg ő a gondolatai végére képes érni.

De ez még mindig csak a forma, amire azt is lehetne óvatlanul mondani, hogy a felszín, de nem, itt a forma azért több felszínnél, hiszen, mint mondtam, a forma az egyik eszköze annak, hogy az író erőlködés nélkül átültesse az én fejembe a főhős gondolatait, és aztán az én fejemben hajtson ki a mag és nemesedjen aztán kész virággá, amit levághatok, és hosszú hetekre kitehetem vázába, hogy még elszáradva is emlékeztessen erre a különös és különösen magával ragadó regényre. De ha csak a forma lenne jó, azért nem tartana ki ennyi oldalon keresztül.

De ahhoz mindenképp fontos, hogy elvezessen odáig, amíg kiderül, mennyi mindennek jelképe a rózsa, és mennyi mindennek a pénisz, és a kettő mennyi mindenben fedi egymást. Nem akarok mindent elmondani, nem azért, mert spoiler, hanem mert érdemesebb inkább a könyvben elolvasni, de például hogy a rózsa attól nő, attól terebélyesedik, ha megsebzik, megvágják, megmetszik, és akkor ahelyett, hogy elpusztulna, nyílik rajta egy új hajtás, mint a főhős életében: a rengeteg különböző sebzettség mind újabb és újabb ösvényeket nyitott meg előtte, csak persze ő nem feltétlenül érezte úgy, hogy ez jó lenne neki, vagy legalább szükségszerű, amíg rá nem jön erre a rózsás hasonlatra. Vagy hogy a rózsának is a „nemi szerve” érdekli az embereket, a virág, az alapján határozza meg őket mindenki, nem a levelek vagy a tüskék révén, pedig azokban is rengeteg eltérés van fajtánként. Ahogy a főhős is folyamatosan a saját nem jól működő nemi szervével van elfoglalva, részben, mintha az öndefiníciójával is baj lenne így, részben, mintha az alapvető emberi képességei – köztük a szaporodás – meghibásodásáról lenne itt szó, nem egyszerű bőrbetegségről vagy fertőzésről. (Már Danyi előző regényében, A dögeltakarítóban is a férfiasság egyfajta csorbulásának jelképe volt a vizelési képtelenség.) Pláne, hogy a regény másik fő alakja, a főhős felesége – aki valójában sose volt a felesége, de ez a fura fickó akkor is annak hívja – szintén részben-egészben amiatt hagyja ott, mert nem akar vele közös gyereket.

Minden a szaporítószervek körül forog tehát.

És ami még tovább emeli, még jobbá teszi ezt a regényt, az az a valami, ami végig ott lebeg a háttérben, mint egy légnemű anyag, ami mindent átjár, akár a rózsaillat, csak épp pont annak a szöges ellentéteként működik. Ez a háború, mert A rózsákról Szabadka környékén, a Vajdaságban játszódik, a főhős pedig katonakorú férfi volt a délszláv háború idején. Szép lassan az rajzolódik ki ebből az elbeszélésből, hogy aki átélte a háborút, sőt aki ott él, ahol nem olyan régen még háború volt, az nem tud semmit csinálni anélkül, hogy annak ne legyen köze a háborúhoz (ilyen értelemben sajnos a regény aktuálisabb is lett a tavalyi megjelenése óta).

Ahol háború volt, ott háború van, nem csak a puskacsőben,

lehetne mondani Illyést ferdítve, mert a háború, sugallja Danyi, nemcsak azt sebzi meg, akit eltalál a lövedék, hanem a háború maga a lövedék, amit ha egyszer kilőttek, utána évtizedekig repül láthatatlanul a röppályáján, és megsebesít mindenkit, elhajolni se lehet előle.

És még ez is összeér a többi metaforával, ez teszi igazán nagy regénnyé A rózsákról­-t, hogy minden témája, a rózsák, a háború és a pénisz összefonódnak, és kiadnak egy sajátos életszemléletet, hogy ez a könyv nem a rózsákról, a háborúról és a péniszekről szól, hanem az életről általában, arról, hogy hogyan éljünk túl, hogyan éljük túl a láthatatlan lövedék sebzéseit, származzanak azok akármilyen fegyverből.

„Az egész ország bűzlik a halottaktól, akiket a kotrógépek rosszul földeltek el, csak félig földelték el őket, mert ebben is, még a népirtásban is balfaszok vagyunk, gondoltam, és ezt a bűzt mindenhol érezni lehet, mindenbe és mindenkibe beleette magát, egyedül a rózsák közt nem éreztem”, áll például a szöveg egyik súlyosabb pontján, de összefonódik ugyanez a gondolat a feleség emléke nevű sebbel is: „Ezeket a nehéz gondolatokat a feleségemről és a gyerekről a háború miatt gondoltam, mert az igazság az, hogy a szerbek se gyereket akartak, a szerbek fiúkat akartak, akik a horvátok és a bosnyákok ellen harcolnak, ha pedig lányokat akartak, akkor csak azért akartak lányokat, hogy fiúkat szüljenek, egy újabb nemzedéket, akik ha felnőnek, a bosnyákok és az albánok és a magyarok ellen harcolnak, és így tovább, újabb és újabb nemzedékek, újabb és újabb háborúk, gondoltam. Ez volt az, amire kezdettől fogva nemet mondtam.”

Szóval elindul a regény ott, hogy egy kényszerbeteg figura kereszteket számol az út szélén, különben baj lesz, vagy a gyulladt péniszét nézegeti a rózsák között, és eljutunk odáig, hogy hogyan függ össze a rózsametszés a sorssal és sorsszerűséggel, a háború a rózsákkal – az ember virágnemesítés közben is erőszak révén éri el a saját célját, hogy a rózsa még szebb legyen –, a háború a szerelem kudarcával, a kudarc a rózsametszéssel, és a kör bezárul, és ez egészen nagyszerű. Annyira, hogy feledteti a szöveg utolsó ötödének kissé túlcsorduló szentimentalizmusát, vagy hát nem feledteti, hiszen lám, én is ezzel jövök, hanem mondjuk úgy, hogy bőven megbocsáthatóvá teszi, ahogy azt a túlhasznált szimbólumot is, hogy a főhősnek épp egy külföldi utazásra, a környezetéből való kiszakadásra van szüksége ahhoz, hogy tisztába jöjjön saját magával, épp úgy, mint körülbelül az összes egzisztencialista regény összes főhősének, ami elkoptatottságában azért mégiscsak méltatlan egy olyan műhöz, amely ennyire eredeti, egyedi és váratlan szimbólumokkal tud az élet legfontosabb kérdéseiről beszélni, mint a húgycsőgyulladás meg a rózsavadalás. (Igaz, rózsák nagy hangsúllyal megjelentek pár éve Tompa Andrea Omertájában is, de a másik téma nem, ki tudja, egyáltalán írt-e már író ennyit valaha húgycsövekről, mindenesetre ilyen letaglózóan aligha.)

Danyi Zoltán 2022-ben Libri-díjra is jelölt regénye az elsőtől az utolsó oldalig egy „nem gondoltam volna”-élmény. Nem gondoltam volna, hogy ezt a témát ilyen érdekfeszítően lehet megírni. Nem gondoltam volna, hogy ezekben a témákban ilyen végtelen számú, mély metafora bújik meg. Nem gondoltam volna, hogy egy húgycsőműtéttől pár lépésben ilyen közel lehet jutni mindahhoz, ami igazán fontos az életben.

Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető Kiadó, 2021, 472 oldal, 3999 Ft

A HÚGYCSŐPLASZTIKÁS EMBER RÓZSÁS PAPÍRJAI

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető Könyvkiadó, Budapest 2021

A gondolkodás repetitív jellege, minden emlék és múltbeli esemény, vagy érzés több nézőpontból való megvizsgálása és többszöri újragondolása szervezi a regényt. A megérteni akarás mozgatja az elbeszélő gondolatmenetét és vezeti vissza ciklikusan ugyanazokhoz az eseményekhez újra meg újra. - Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről Nagy Jázmin írt kritikát.

Jorge Semprún Írni vagy élni című regényében olvashatjuk, mindent el lehet mondani, mindenről lehet beszélni, a lényeg, hogy gondoljuk végig és kezdjünk neki. Egy innen idézett mondatot választ Danyi Zoltán A rózsákról című regénye mottójául, amelyet a gondolkodás, az elmélkedés és a dolgok megfejtése iránti vágy határoz meg.

A gondolkodás repetitív jellege, minden emlék és múltbeli esemény, vagy érzés több nézőpontból való megvizsgálása és többszöri újragondolása szervezi a regényt. A megérteni akarás mozgatja az elbeszélő gondolatmenetét és vezeti vissza ciklikusan ugyanazokhoz az eseményekhez újra meg újra.

Egy koordináta-rendszerben, X és Y tengelyen mozogva, pontról pontra haladva, kiindulva az O (origó) pontból, ha minden lépést helyesen végzünk, elérjük P pontot. Ha az életünket és múltbeli döntéseinket akarjuk megfejteni, ez nem ilyen egyszerű, nincsenek pontok, tengelyek, origó és négyzetháló. Talán egyedül origónk, kezdőpontunk van. Ebben a regényben ez az origó, a kiindulópont ahonnan mindent számítunk, a rózsa.

Ez a könyv azonban nem a rózsákról szól. Meghatározó motívum, számos hasonlat és kép alapja, biztonságot ad, azonban nem hordoz általunk tradicionálisan megszokott többletjelentésekből, nem kapcsolódik semmilyen általunk ismert és megszokott kulturális motívumhoz. Az egyetlen pont, ahol kicsit is megközelíti az ilyen értelmezéseket, amikor a testhez és a szexualitáshoz kapcsolódik.

“…csak szirmokat éreztem, rózsaolajjal bekent rózsaszirmok közt csúszkált a farkam, és nem kellett számolni se,…”

Az elbeszélői hang egyik legfontosabb jellemzője nyers és szókimondó beszédmódja. Őszintén beszél a szexről, a beteg farkáról és arról, hogy a harmadik műtét után már nem tud rendesen pisilni, mert három irányba válik szét a sugár és mindig lehugyozza a saját combját. Mindent nagyon közvetlenül és részletesen, naturalistán ismerünk meg.

Minden bekezdés egyetlen mondat, a regény írója következetesen használja a nyelvet, az elbeszélő belső monológja alkalmazkodik a gondolatok és a gondolkozás módjának változásához. Megtudjuk minden gondolatát és vágyát, ennek ellenére mégsincs teljes rálátásunk arra, hogy igazából milyen ember. Nem tudjuk, milyen beszélgetéseket folytat másokkal, milyen velük a kapcsolata, mennyiben tartja a környezete komikus figurának szabályai végett, ahogy azt sem, egyáltalán tisztában vannak-e ezekkel a gondolatokkal, melyek a fejében járnak, és meghatározzák az életét. Azonban emlékeit, véleményeit és kételyeit megismerjük, a fejében barangolunk majd ötszáz oldalon keresztül, így közelebbi kapcsolatba kerülünk vele, mint sok más regény hősével.

Nevét azonban nem tudjuk meg, ahogy a többi szereplő nevét sem, hiszen az ember fejében úgy kapnak címkét mások, hogy milyen egyedi jellemzőjük van, vagy milyen viszony áll velük. Így lesz édesapja Apám, a brüsszeli barátja Földmérő barátom, és így lesz a barátnője Feleségem, bár soha nem kéri meg a kezét, soha nem lesz igazán a felesége. Egy idő után pedig, pont ezért veszíti el, hiszen a nőnek elköteleződés és jövő kell, biztonságot szeretne. Ezek a gondolatok és igények érezhetően a férfi fejében is jelen vannak, azonban fél megtenni a szükséges lépéseket, hiszen mindentől fél.

Fél a változástól, a betegségétől, attól, hogy elveszíti a feleségét, hogy nem lett és nem is lesz belőle senki. Szabályokat alkot, keretet épít maga köré, babonásan hisz vagy irtózik számoktól, ha azokat látja, vagy hallja, elmúlik a betegsége, minden rendbe fog jönni, vagy épp minden most fog elromlani. Két helyen érzi biztonságban magát, a rózsák és szabályai között.

“…ami azt illeti, sokat féltem, szinte folyamatosan féltem az elmúlt húsz vagy huszonvalahány évben, ezért kellett annyit számolnom, és nemcsak a számolások, hanem a szabályok és az ismételgetések és a járkálások is ezért voltak, mert féltem, valakitől vagy valamitől mindig vagy majdnem mindig féltem.”

A könyv első felére ráül egy végletekig fülledt, nyomasztó hangulat, ami mindenbe beszivárog. A délszláv háború utáni, posztháborús hangulat, ami nem tud elpárologni, minden ember személyiségének részét képezi annak ellenére, hogy húsz évvel ezelőtt véget ért. Az elbeszélő életében is meghatározó pont volt a háború, rengeteg szorongásának és kételyének gyökere, azonban, mint megtudjuk, már korábban is számolt, megvoltak a szabályai, amiket követni kellett, a háború ezekre később csak ráerősített. Elbeszélőnk belső és külső hatások együttese miatt rekedt meg egy ponton az életében érzelmei és gondolatai szintjén egyaránt.

Meg akarja fejteni mit miért tett a múltban, mi miért történt, miért nem tudott előre mozdulni, és miért nem tudta elfogadni a dolgokat. Ezért gondol végig mindent háromszor, négyszer, sokszor, hogy válaszokat találjon, azonban nem tud továbbhaladni.

“Most pedig megint az a rész jön, amit egyszer már elmondtam, megint ugyanott vagyok, ahol egyszer már voltam.”

Mikor a könyv 292. oldalán az elbeszélői én mesélni kezd Brüsszelről és az útjáról, hirtelen megváltozik a hangvétel. Tervezni kezd és elindul. Mikor a “felesége” szakít vele, az apja pedig ezek után elküldi otthonról, és már semmi sem köti Szerbiához, elindul, és elkezdi az elengedés, feldolgozás folyamatát. Megteszi az első lépést az úton, ami gyógyulásához vezet, kiszakad környezetéből, fullasztó életteréből, és elhagyja az országot.

Ez a határozottság a karakterből adódóan természetesen viszonylag hamar elpárolog, visszatérünk a gondolkodás aktusának központi szerepéhez. Azonban az elmélkedés folyamata megváltozik. Míg a könyv első felében minden a betegsége, a rózsák és felesége körül forog, és nem talál megoldást egyikkel kapcsolatban sem, úgy itt, egy-egy mondat, vagy gondolat erejéig válaszokat talál. Később ezeket elveti és újakat keres, azonban ezzel megtöri az eddig működő rendszert.

Néha kissé sziruposnak tűnhet a könyv második fele, hiszen nincs annál közhelyesebb, mikor valaki rájön valamire, ami megváltoztatja az életét, és azt szavakba önti. Ezeket a pontokat tudta az író ellensúlyozni olyan gondolatokkal, amik a karakterhez híven újabb kételyeket generálnak, és visszavetik elbeszélőnket az előrejutásban, ezzel képződik egy vékony határ, aminek köszönhetően a történet második fele nem csúszik át giccsbe, annak ellenére, hogy közelében jár, és olykor elbillen felé.

A könyv elbeszélőnk kényszeres számolásával és szabályaival kezdődik a naplementében, végül írásra szánt papírokkal végződik szintén naplementében. Nem változik semmi, a rózsák maradnak, a környezet ugyanolyan fülledt, az apja ugyanúgy a rózsaföldön dolgozik, az egyetlen, ami formálódik, az elbeszélő személyisége.

A végén minden fejlemény és megvilágosodás ellenére, mégis a “rózsás papírok” azok, amiket megoldásnak tekint, egy olyan felületnek, ahol kifejezheti magát, ahova talán pont ezt gondolatmenetet írja le, amit mi is olvasunk.

Ladányi István: Elgondolhatóság, megnevezés, elbeszélés és önértés Danyi Zoltán A rózsákról című regényében

Danyi Zoltán A rózsákról című regénye1 olvasható vajdasági magyar kisebbségi összefüggésekben, a délszláv háború poszttraumás kontextusaiban, illetve a fentiekkel együtt akár az elvándorlás vagy a Nyugat-Európába történő migráció keretezésében. Ugyanígy lehetővé teszi a pszichoanalitikus olvasatokat is, a főhős-elbeszélőnek az apához és az anyához, a felnövés folyamatához, a szerelméhez, a szexushoz és a saját testhez – és a másik testéhez –, a gyermeknemzéshez, pontosabban az apasághoz való viszonyait tárgyalva. Az elbeszélés viszont mintha épp ezeknek a meghatározottságoknak a terhével küzdene, láttatva ugyan ezeket a nagy hagyományokat érvényesítő, preskripcióként működő keretezéseket, mégis mintha inkább megszabadulni kívánna ezektől, a saját egyedi életről való beszéd s ezzel az önmegértés lehetőségeit keresve. Az elbeszélés láttatja az elbeszélő-főhős krízisének elmondásakor a fent érintett életproblémákat, de a megszólalás és írás tétje nem egyszerűen ezek elbeszélése lesz, hanem mintegy a rendre bekövetkező töréseknek az elfogadásával, tudomásul vételével, az elbeszélés általi elsajátításával a saját egyedi sors elsajátítása.

Danyi regényének hőse csak látszólag van otthon. A regény kétharmad részében a születési, származási helyén tartózkodik, ott él abban a vajdasági kisvárosban, ahol az apja termőföldet birtokol, és ezen a termőföldön szabadföldi rózsatermesztéssel foglalkozik. Otthon van, ugyanakkor nem otthonos sem ezen a helyen, sem máshol, szorongások és kényszerképzetek határozzák meg önmagához és a világhoz való viszonyát. Rendre beszámol arról, hogy ha nem akarja, „hogy bajok legyenek”, akkor be kell tartania valamilyen sajátos szabályt, végre kell hajtania valamilyen cselekvést, cselekvéssort, vagy éppen el kell kerülnie valaminek az elvégzését. Ezzel kezdődik a regény: „Az ablaknál álltam, és vártam, hogy lemenjen a nap, mert ez volt a szabály, és ha nem akartam, hogy bajok legyenek, akkor meg kellett várnom, hogy lemenjen” (7). Aztán az út menti keresztek megszámolásának a követelményére tereli a szót, hogy eredetileg útnak indult, hogy már napok óta készült arra, hogy megszámolja a kereszteket, hogy egy bizonyos útszakaszon hány található belőlük az út mellett, csak valami folyton eltérítette ettől a szándékától. Így járt most is, pedig már épp elindult, de előtte még elkezdett teát főzni, és közben nézelődni kezdett az ablakon át: „és megláttam a napot, a fejemben egyből megjelent a szabály, hogy ha nem akarom, hogy bajok legyenek, akkor az ablaknál kell maradnom, és meg kell várnom, hogy a nap lemenjen” (7). Miután pedig lemegy a nap, azután már alkalmatlan megszámolni az út menti kereszteket, a kör bezárult, eltelt a nap, és számolási kényszerének nem tudott ugyan eleget tenni, de folyton alakuló egyéni hiedelemvilága szerint az elbeszélő-főhős legalább elkerült valamilyen beláthatatlan bajt. Az elbeszélő mindig körültekintően megformált, mindent részletet alaposan végigmondó mondatokban beszél, így kimerítően tudósít ezeknek a szabályoknak a természetéről:

Nem tudom, másoknak szokott-e lenni ilyen, és ha igen, akkor nekik is úgy szokott-e lenni, mint az én esetemben, de azt tudom, hogy nálam már régen is így volt és néha még mindig ugyanígy jönnek elő ezek a dolgok.
Például ülök egy padon, nézelődök, vagy kint vagyok a földünkön, a rózsákat metszem, vagy pedig megyek valahova az utcán, mert valahova mindig vagy majdnem mindig menni kell, és akkor a fejemben egyszer csak megjelenik egy szabály, hogy ezt vagy azt kell tennem, vagy ellenkezőleg, hogy ezt vagy azt mindaddig nem szabad megtennem, amíg bizonyos feltételek nem teljesülnek, vagy ellenkezőleg, amíg bizonyos feltételek nem szűnnek meg. (7–8)

Kényszerességét Radics Viktória a „rendszeralkotó tudat burleszkje”-ként írja le, úgy jellemezve ezt, hogy „a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.”2 Talán több is ez, mint a modern tudat paródiája, a világ uralhatatlan dolgaitól szorongó és azok kivédéséhez hiedelmeket gyártó emberi tudat reflexe ez, amely védekező szabályok produkciója és reprodukciója a modernséget jóval megelőző antropológiai örökség, amit a főhős a modern világnak a tudat által befoghatatlanként érzékelt összetett kihívásai kapcsán is érvényesít.

A főszereplő férfi szülőhelyéhez, amelynek utcáit naponta járja, és amelyben mindent magától értetődően ismer, egyáltalán nem valamiféle otthonosság képzetei kötődnek. Sokszor szóba hozott lakását mindig afféle Bodor Ádám-i, ideiglenességet jelző megfogalmazásban emlegeti: „a lakásra indultam, ahol abban az időben éltem” (285).3 Ahogy a lakásához sem fűződik birtokviszonya vagy azonosságérzete (jellemző, hogy semmit sem közöl erről a lakásról), úgy a rózsák is mindig az apja rózsáiként kerülnek szóba, az elbeszélő-főhős az apja rózsaföldjén dolgozik, az apja rózsáit szállítja a szabadkai virágüzletekbe, és végig hangoztatja saját kívülállását, hogy ő tulajdonképpen fuvaros szeretett volna lenni, afféle közvetítő tehát, csak hogy távol legyen az apja rózsáitól meg a földjétől meg a kötelezően követendő mintáktól – attól, hogy neki is ugyanúgy kelljen élnie, mint mindenkinek körülötte, hogy neki is csak azokból a lehetőségekből lehessen választania. Ezt pedig az apja nem tudja elfogadni, mert hiszen a fuvarozás, a gépkocsivezetés nem munka. Ahogy a regény számos motívumnál felkínálja s ugyanakkor mintha iróniával is kezelné a szimbolikus értelmezés lehetőségét, ez a fuvarosság is a közvetítés, mások cselekvési szándékainak célba juttatása s egyúttal a saját célú cselekvés elkerülése jelképes értelmét kínálja. Fuvarossága semmilyen célt nem mutat, nem fogalmazódik meg ennek kapcsán semmilyen átfogó szándék, a fikción belül nem látszik ez többnek, mint megélhetésnek, mások egymással össze nem függő, kisebb-nagyobb igényei kielégítésének: Magyarországon tanuló vajdasági diákokat vagy szegedi művesekezelésre járó beteget szállít át a határon, katonaszökevény fiaikhoz járó anyákat visz oda-vissza, vendégmunkásokat Bécsbe, gyógyszerés egyéb bevásárlásokat intéz.

Fuvaroskodását addig végzi, amíg be nem következik a baj, meg nem jelennek a piros foltok, majd egyre fájdalmasabb sebek a péniszén, és az orvosi kezelések mellett a betegségével meg a tovább halmozódó szorongásaival való megbirkózásra mégis azt találja a legjobbnak, ha az apja rózsaföldjén kezd el dolgozni, ha kiteszi magát a rózsák tépésének, horzsolásának, sebeinek, amely sebeknek a gyógyulása a reményei szerint a betegségéből adódó sebek gyógyulásához is hozzásegíti. Apja rózsaföldjén próbálja tehát magát hasznossá tenni, leginkább a rózsákkal kommunikálva, miközben visszatérően látogatja az urológiát, hogy végre kiderüljön, mitől is vannak azok a gyógyulni nem akaró sebek a nemi szervén, illetve miután tumort diagnosztizálnak nála és bonyolult műtéteken esik át, a rózsaföldön végezhető monoton, ugyanakkor koncentrált figyelmet igénylő munkákba veti bele magát, amit a vadalanyokba oltás, a gyökérről kihajtó vadhajtások kitartó eltávolítása, a gyomtalanítás, levelezés stb. szisztematikus műveletsorai jelentenek. Amelyeket persze a módszeres, tetterős apja mindig sokkal hatékonyabban végez nála.

Az anya már hosszú évek óta nincs velük, a háború és az embargó éveiben visszaköltözött ugyanis Magyarországra, amiből megtudjuk, hogy az anya nem vajdasági, hanem magyarországi magyar származású. Ez az anyai szál így nemcsak a lehetséges pszichoanalitikus olvasatot erősíti fel, hanem egy sajátos kisebbségi-többségi identitáshoz, a vajdasági szituáltsághoz, az „anyaország”-hoz, illetve a jugoszláviai adottságokhoz (lehetőségekhez és történelmi kényszerekhez) való viszonyt is bevonja az értelmezésbe. Az otthon fogalmának az elbizonytalanításához is hozzá tartozik ennek a „vajdasági magyar” és „magyarországi magyar” világnak a megkülönböztetése, sőt szembeállítása, és így az otthonfogalomhoz nem a magától értetődőség, hanem épp ellenkezőleg, a feltételesség társul.

A főhős otthontalanságához hozzá tartozik továbbá a „feleségének” nevezett kapcsolata, akiről kiderül, hogy nem a felesége, és épp azért nem, mert az életvezetési mintázatok kérdésében nem tudnak egyetértésre jutni, a főhős visszariad a rá váró kész szerepkörök betöltésétől, ahogy az apja elvárásainak, úgy a családalapítási vonatkozásban előírtaknak sem tud megfelelni, mígnem a feleségének nevezett barátnője el nem megy a Franciaországba kivándorolt szülei után.

Szűkre szabott élettere, választási lehetőségeinek korlátozottsága, az, hogy lényegében alig vagy aligha van befolyása az életét meghatározó eseményekre, láthatóvá teszi, hogy a főhős aprólékosan színre vitt magánéleti válsága, az egymásra torlódott megoldatlanságok és tisztázatlanságok bénító hatása nem önmagában áll, hanem összefüggésben van azokkal a környezeti meghatározottságokkal, identifikációs kérdésekkel és kényszerekkel, transzgenerációs traumákkal, amelyeket apai és anyai kelet-európai öröksége, továbbá a sajátos kisebbségi szituáltság komplex problémaköre jelent, köztük a délszláv háború és a nyomában járó bizonytalanságok és veszteségek traumáival. A családi és tágabb közösségi traumák halmozódása így jut szóhoz a „feleség” kifakadásában:

(…) elege van abból, hogy mindig ilyen hülyékkel hozza össze az élet, (…), elmegy innen, (…), mert igaza volt az anyjának, ebben a házban nem lehet megmaradni, itt még mindig hullaszag van, és igaza volt az apjának is, mondta, mert az apja előre figyelmeztette, hogy ebben az országban nem lehet megmaradni, ez az ország, még mindig bűzlik a halottaktól (…) (146)

Az elbeszélő-főhős az elbeszélésében bő két évtizednyi időszakot egyben kezel, a délszláv háború és következményei folyamatosan jelen lévőként kerülnek szóba: „nem múlt el, úgy látszik, nem tud elmúlni, soha semmi nem tud elmúlni, ez pedig majdnem olyan, mintha minden egyszerre történne” (124). A minták követése és elutasítása között vergődik, a családi és tágabb közösségi múltak, traumák foglyaként, és az ezekkel terhelt főhős ebben az időszakban csak akkor szabadul meg a számolási és egyéb kényszereitől, amikor a városa utcáit járja. Sétának nem nevezhető időtöltés ez, nem is a saját terület valamiféle bejárása, hanem eltökélt járkálás, gyaloglás a gyaloglás kedvéért, azért, hogy ne legyen otthon, pontosabban ne legyen konkrétan valahol egy helyen.

Az otthonhoz való felemás viszonyban, az eldöntetlenségek sorában az hoz radikális változást, amikor az apa révén ez a saját közege löki ki magából a fiút, amikor az apa megelégeli azt, hogy a fia nem azonosul azzal a képpel, amit a közösség vagy a hagyomány képviseletében elvár tőle. A rózsák közt végzett munka körül eszkalálódik összetűzéssé hosszan tartó, hallgatag egyet nem értésük, az apa mintaadása és a fiú azonosulásának hiánya és teljes tanácstalansága, hogy akkor végtére is mit kezdjen magával a szűk lehetőségek, a behatárolt azonosulási mintázatok között. A kényszerek és szorongások egyre szűkebbre veszik a mozgásterét, beszorul a lakás („ahol akkor lakott”) és egy, az anyjától örökölt használt női kerékpárral csellengve megközelíthető rózsaültetvény közé, a magára maradt apa mellé a magára maradt fiú. Ebben a csellengésben állja el az útját az apa:

Nem kell, hogy csináljam, mondta, nem kell semmit se csinálnom, hazamehetek, nincs itt semmi dolgom, majd ugyanolyan halkan és higgadtan hozzátette, hogy különben is szart ér a munkám, szart ér az egész, amit a rózsákkal csinálok.
Fájt, amit mondott, de nem az igazság fájt, és még nem volt vége, nem hagyta abba, ugyanolyan halk és higgadt hangon folytatta, hogy semmi nem lett belőlem, ugye tudom, hogy semmi nem lett belőlem, nincs feleségem, nincs gyerekem, nincs rendes munkám, és még a rózsákhoz se értek, szart se ér, amit a rózsákkal csinálok, mondta ezt is még egyszer, nem tudnék felnevelni egy szaros rózsatövet se. (282)

Nem kitöréstörténet kezdődik ettől fogva, a regény kétharmadánál, inkább a perspektívák sajátos kitágulása, a saját élet addigi összefüggéseinek, kényszeres kereteinek fölszámolása. Az enklávészerű korábbi világából kilépő főszereplő a belgiumi útjával nem valamilyen megoldást kínáló világba lép be, a regény nyugat-európai, elsősorban brüsszeli és oostendei színe nem a jólét vagy a szabad önmegvalósítás világaként nyer értelmet, hanem a kiüresedés jelentéseivel. Nem valamilyen másik kollektív mintázatot választ magának sorsértelmezésül a főhős, hanem a korábbi kényszereitől szabadul meg – elsősorban annak keretein kívülre kerülve, az új közegben új felismerésekre jutva. Leginkább a kiüresedés elnyeréseként, az én felszámolásaként adhatunk értelmet az egyedi tapasztalatok és az ehhez kapcsolódó felismerések soraként elbeszélt útnak. Az első személyű elbeszélő végig tartózkodik attól (vagy nem képes rá, meg sem fogalmazódik efféle igénye), hogy erős, sorsszerű értelmezést adjon a vele történt eseményeknek. Nyugat-európai útja kapcsán láttatja, hogy alkalomszerű, az apai elutasításból következő, saját cél nélküli útról van szó. Egy, a szülővárosából már korábban elvándorolt ismerőse régóta hívja, hogy látogassa meg, de korábban mindig elhalasztotta ezt a látogatást. Miután apja elküldi magától, és a „felesége” is elhagyja, jobb híján indul útnak. A gyermekkori ismerősnél tölt el néhány napot Brüsszelben, az ő révén ismerkedik meg bizonyos G.-vel, egy menekültekkel foglalkozó alapítvány vezetőjével. Brüsszelnek, illetve Oostendének az egykori gyarmatbirodalomra épült jelenében tapasztalja meg a múlt terhes örökségéhez való elfogadóbb viszony lehetőségeit. Itteni tapasztalataiban a múlthoz való viszonyban nem a múlt eltörlése, korrigálása vagy helyrehozása, hanem a jelenben való tovább létezés fenntartása mutatkozik meg. Tulajdonképpen a jelen időt találja meg Brüsszelben és Oostendében, amely a múltbéli történések egymásra rakódott rétegei fölött van. A múltba már nem lehet belenyúlni, azon már nem lehet korrigálni, a jelen az, amivel valamit kell kezdeni. „Mindegy, gondoltam, a múltnak vége, és milyen jó, hogy örökre vége van.” (315.) A múlthoz való viszony változik meg radikálisan az idegen, saját, örökölt, terhelő jelentéseket nem hordozó környezetben. Először a Brüsszelben látott (akár apja rózsakertjéből is eredeztethető) öreg Grand Gala rózsabokor juttatja arra a „lényegbevágónak vélt felismerés”-re, hogy

(…) ez a rózsabokor azért nőhetett ilyen magasra, gondoltam, azért tudott feljutni, felkapaszkodni az első emeletig, mert újra és újra leszedték róla a virágokat.
Ez ismerős volt, hasonló szaggatottsággal már találkoztam korábban, mikor az életemen gondolkoztam, ellenben csak most, a brüsszeli Grand Gala előtt állva értettem meg, hogy ezek szerint nemcsak apám, hanem én is a saját életemet éltem, hogy nekem éppen ez a szaggatott élet jelenti a saját életet, mely folyton megakad, mintha valaki újra és újra kiütné a kezemből, és utána sokáig nem tudnám felvenni a fonalat. (326)

A Brüsszelben és Oostendében kívülálló szemlélőként összeadódó tapasztalata lesz, hogy az utólag módosíthatatlan, helyrehozhatatlan múlt helyett, a múltat tudomásul véve, a halottakat rendesen eltemetve, de a jelenben kell élni. A népirtások rosszul elföldelt halottai kapcsán jut a következtetésre: „Talán csak annyi kellene, tényleg nem sok, mindössze annyi, hogy kiszedjük őket, mint ahogy a rózsákat szoktuk kiszedni ősszel a földből, és aztán újra eltemessük, szépen egyesével, mint ahogy a rózsákat ültetik a kertben.” (369) Ez után állapítja meg otthontalanságáról, hogy „[m]ég sincs ebben semmi szomorú vagy tragikus vagy súlyos, egyszerűen csak így van, és ez így természetes” (369). Hogy nincs mire várni, hogy megváltozzanak a dolgok, amitől majd el lehet kezdeni a saját életet, „nekem éppen ez a szaggatott élet jelenti a saját életet, és ha ez a sajátom, akkor nem kell másik, és akkor nem kell semmit folytatnom, nem kell semmire várnom, hanem örülnöm kell, örülni annak, hogy ez van” (370). A folyamatosan újraíródó jelennek egyik megtapasztalása és jelképe lesz a tenger, a fövenyével, a megújulóan egymásra torlódó és a parton elnyúló, abba belemosódó hullámaival. A tenger a maga minden időbeliségen túlmutató jelenlétével. Az elbeszélő kiüresedésének egyik helye az oostendei tengerpart lesz, a másik egy nyitott könyv a migránsokkal foglalkozó alapítványt vezető ismerős asztalán. Ezt a könyvet hangsúlyosan nem azonosítja be: „Megmondhatnám, hogy melyik könyv volt, az előbb még úgy gondoltam, hogy megmondom, de maradjon inkább kimondatlan, legyen ez az én titkom, ha minden mást ilyen nyíltan kipakoltam, és ezzel sebezhetővé tettem magam.” (414.) Mindössze abból tudunk kiindulni, hogy a kiadvány kétnyelvű, a két nyelv közel áll egymáshoz, és az eredeti szöveg mellett francia fordításban olvasható a mű. A főhős nem tud franciául, de mivel a művet végigolvassa, helyenként összeolvassa a francia fordítással is, így a mű eredeti nyelvén ezek szerint tud olvasni. Jóval korábban, még a vajdasági rózsatermesztés és -értékesítés kapcsán pedig szó esik a főhős olasz nyelvi tanulmányairól, amit apja azért finanszíroz, mert így a fia tolmácsolhat az olasz rózsakereskedőkkel folytatott tárgyalásain.

Megkerülhetetlen és aligha lezárható értelmezői feladat a megbízhatatlan első személyű elbeszélő „otthoni” és „idegenbéli” tapasztalatainak fikcióbéli közvetítettsége. Az elbeszélő az események átélőjeként közvetíti a vele történteket, közléseinél jelentős vonatkozásokban a hiányjeleknek (elhallgatásoknak vagy percepciós, kognitív, nyelvi hiányoknak) kell jelentést tulajdonítanunk. Az a kényszeresség, amelyet az elbeszélt cselekvéseiben észlelhetünk, tetten érhető az elbeszélésmódjában is. Folyamatosan korrigálja, pontosítja elhangzott közléseit, újra és újra visszatérőleg megmutatkoznak kényszeres gondolati és nyelvi mintázatai, végtelen részletességgel ismétlődően taglal egészen parciális részleteket, miközben ezek „mögött”, „között” akár az apával, akár az anyával kapcsolatban „bőséges” a hallgatás tere, a „feleség”-nek nevezett kapcsolata pedig egészen enigmatikusnak bizonyul a közléseiben. Ennek különösen tanulságos bizonyítéka az Élet és Irodalom hetilap rendszeres kvartettjének Danyi regényét tárgyaló alkalma, ahol a Bárány Tibor, Gács Anna, Károlyi Csaba és Puskás Panni kritikusnégyes egymásra reflektáló beszélgetésében nagyszerűen manifesztálódik az első személyű elbeszélő karakteres elés mellébeszélése nyomán létesülő termékeny bizonytalanság. Itt Bárány Tibor az elbeszélő megbízhatatlansága kapcsán szóba hozza annak lehetőségét, hogy a feleségnek nevezett barátnő tulajdonképpen prostituált, akinek a főhős minden alkalommal, amikor nála jár, pénzt hagy az asztalán. Kritikustársai kétellyel fogadják ezt a meglátását. Bárány ezt és az elbeszélő megbízhatatlanságának egyéb jelzéseit az elbeszélő felett is érvényesülő szerzői iróniának látja. Figyelemre méltó, hogy szerinte ez az irónia a belgiumi szín elbeszélésében lévő felismerések sorára is érvényes.4

A főhős a belgiumi út során válik története elbeszélőjévé, és jut el (Krasznahorkai László Sátántangójának elbeszélőjéhez valamelyest hasonlóan) a regény kezdőmondatához, és kezdi írni történetét először csomagolópapírból felszabdalt szabálytalan papirosokra, majd hazatérve az apja fel nem használt, érvényét vesztett rózsatő-deklarációinak a hátlapjára. Az egész szöveg így, minden megbízhatatlan közlésével együtt a fikció szerint a „felismerésekre” jutott főhős-elbeszélő írásaként jön létre, amelynek révén elmondja a történetét, hogy elbeszélése révén sajátjává tegye és megérthesse. Ennek pedig meghatározó része az elbeszélésmód, ami nemcsak az események és kényszeres cselekvések aprólékosan részletező közvetítéseként olvasható, hanem tetten érhetők benne az elhallgatások vagy az önreprezentáció vakfoltjai is. Az elbeszélő folyamatosan szóba hozza az emlékezet problémáját, és bizonytalanságot tart fenn azzal kapcsolatban, hogy pontosan hogyan, hol, milyen sorrendben is történtek meg az elbeszéltek. Más vonatkozásokban épphogy nem reflektál az ilyen hiányosságokra. Kevés, ugyanakkor jelentőségteljes szó esik az anyáról, sejtetéseket olvashatunk az apa és az anya kapcsolatáról, hogy a magyarországi anya voltaképpen érdekből ment hozzá a jugoszláviai magyar apához, csak hogy kiszabadulhasson a kommunista Magyarország világából, miután meghiúsult az 1956-os Nyugatra szökési kísérlete. Amikor elkezdődik a délszláv háború, akkor ennek ürügyén visszaköltözik Magyarországra, és csak formális kapcsolatokat ápol fiával (cipősdobozban eljuttatott, majd elmaradó zserbóküldemények, egy többkötetes lexikon első két kötetének megküldése karácsonyi ajándékokként, majd a folytatás elmaradása a későbbi években, vagyis a világreprezentáló lexikon csonkán maradása). Egyszer felbukkanó (voltaképpeni első) emlékként szóba kerül az anya türelmetlensége és agressziója is az őt idegesítő, akadályozó kisgyerekével szemben, de az anya kapcsán jóval több az elhallgatás, mint az elbeszélés, csupán egy-egy alkalmi közlés, kitérő erejéig kerülnek szóba a vele kapcsolatos részletek.

Feltűnő, hogy az elbeszélő mennyire tartózkodik a megnevezésektől. A rózsák nevével is bajban van, amikor szüksége van ezekre a nevekre, akkor rövid időre megjegyzi, utána újra és újra elfelejti őket. Nem jutnak eszébe a virágboltok nevei sem, nem emlékszik az utcanévre, ahol rendszeresen eljár, szükségesnek tartja elmondani, hogy apja nem adott nevet a kutyáiknak, csak körülírással azonosították őket. De nem nevezi meg saját magát sem, annyit közöl, hogy „a nevem is tizenegy betűből áll” (373), nem mondja ki az apa vagy az anya, sőt a „feleség” nevét sem, és a gyerekkori barátot és mindenki mást, az orvosait és ápolóit is csak körülíró megnevezéssel azonosítja, egyedül az Oostendében megismert, menekültekkel foglalkozó alapítvány vezetője szerepel G. névrövidítéssel. Ugyanígy elkerüli szülővárosa megnevezését, miközben a többi településnevet és a szülőváros egyes részeit, bizonyos helyeit konkrétan megnevezi, beazonosítja az útvonalakat, de az ezekből felismerhető Zenta városnév nem hangzik el. Semmit sem tudunk meg a szülővárosról, a hozzá való viszonyról, a főhős itteni helyéről, nevelődéséről, iskolájáról, iskolatársairól. Megemlíti, hogy régebben még voltak barátai. Szinte teljesen kihalt ez az elbeszélt város, és nem tudjuk, hogy mi történt, mi történik a lakóival, mi van az egykori laktanyával, a szóba hozott Jézus Szíve-templommal, a szirom formájú, lekerekített sírkövekkel jellemzett zsidó temetővel, és miközben szóba kerül a szerb temető, egy árva szó nincs a szerbekről, vagy szóba kerül a tiszai ártér, de nincs szó a Tiszáról, Brüsszel tulajdonképpen sokkal bőségesebb leírást kap a regény végén, mint az a város, amelynek a leginkább meghatározónak kellene lennie a főhős életében. Elmarad az önértelmezői folyamatban meghatározóként szóba hozott, az újdonsült oostendei ismerős asztalán nyitva talált könyv megnevezése is. A megnevezések identitáslétesítők lennének, ezek körül pedig kötelmek alakulnak ki. A főhős pedig arra törekszik, hogy távol tartsa magától a kötelmeket, szabadulni igyekszik egyértelműségüktől. A nevet nem kapott dolgok és jelenségek jelentőségét húzza alá a regény végéhez közeledve az elbeszélő groteszk eszmefuttatása a láb két névtelen lábujjáról, ide csatornázódnak be a megnevezések körüli elbeszélői bonyodalmak (az akkurátus pontosságigény, az elfelejtett nevek és megnevezések, a rózsák neveivel kapcsolatos elbeszélői kitérők), de a legerőteljesebben az oostendei tengerrel kapcsolatos tapasztalatok elbeszélése láttatja a névadások kérdésességét. Ironikus jelentőséggel telítődik Anderlecht megnevezése az elbeszélt történet mélypontjaként, az Ostende–Oostende kettős változatú név körüli bizonytalankodás, ahogy az északi-tengeri tapasztalat meghatározó része lesz az is, hogy a tengert nem érinti meg a saját emberi neve, hogy a tenger hullámai név nélkül mosódnak bele a partba, folyton létesülő alakzatai folyamatosan törlődnek.

Ugyancsak polemikus a rózsákhoz való viszony, és a szerzői irónia lehetőségét vetik fel az így felkínált értelmezési lehetőségek. A rózsákkal kapcsolatos mindennapos gondozásba, termelői viszonyba belenőtt férfi számára a rózsák keretezik és értelmezhetővé teszik a világot, a világ jelenségeibe belevetíti a rózsaformát, jóformán az értelmezői szájába adja a rózsaszerű olvasatokat. Radics Viktória például így foglalja össze a rózsák nyelvén a regénnyel kapcsolatos meglátásait:

A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez. (…) az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér.5

A rózsákkal való munka monotonitása is meditációs lehetőségként kerülhetne szóba, de ennek inkább a feszült koncentrációt igénylő volta hangsúlyozódik, amely nem engedi meg, hogy a munkát végző önmagára figyeljen, olyan tevékenység tehát, amibe el lehet menekülni a saját problémák elől. A rózsagondozás azt láttatja, hogy a műveletek szakszerűsége és célszerűsége, az oltás és a vadhajtások letörésének radikális beavatkozása nem a rózsának a saját természetes jellemzői szerinti gondozását jelenti, hanem a rózsa mint civilizációs növény megrendszabályozását. A rózsák meghatározzák az elbeszélő-főhős gondolkodását, reflexióra késztetik a nemesítésükkel kapcsolatban, vagyis a vadalanyok leigázásával, az ember általi hasznosításukkal kapcsolatban. Észreveszi, hogy az ember a rózsa egész létét a virágjára fókuszálva szemléli, és hogy a virágjuk nélkül meg sem tudják őket különböztetni. A rózsák – maguk is a szaporítás szerveként, de bimbós és kinyílt formájuk révén is – kapcsolatba kerülnek a férfi és a női nemi szervvel. Egymás hasonlataként kerülnek szóba („…már másnap hervadni, lankadni, kókadni kezdenek, és a fejük lekonyul, mint a fasz” [53]; „az öle így teljesen kinyílt, kitárult, mint a nyíló rózsa” [105]); szeretkezése is „a rózsák nyelvén” fogalmazódik meg: amikor pedig a beteg hímvesszőjével közösül, akkor a férfi úgy érzi, mintha tüskék között mozgatná a péniszét, amikor viszont a műtétet követően először szeretkeznek a barátnőjével, akkor épp ellenkezőleg, „nem voltak benne tüskék, most nem éreztem tüskés ágakat, miközben csináltuk, hanem csak szirmokat éreztem” (102).

Egészen más összefüggésekben is a rózsák szerint beszéli el az eseményeket. A délszláv háború kapcsán felidézve a szarajevói piacot ért bombatalálatot, eszébe jut, hogy egy ugyanolyan Golfba rakodják a holttesteket, mint az apja gépkocsija, és ugyanolyan gyorsan pakolják tele, mint ahogy az apjával megrakják a Golfot vágott virággal (52).

A brüsszeli út elbeszélése során is kitüntetett hely jut a rózsáknak a városi terek bejárásakor, a rózsakertészetben szerzett tapasztalatok ott vannak a percepcióban és a reprezentációban. A rózsatermesztés műveleteinek célszerű kíméletlensége az egykori gyarmatbirodalom kuliszszái között párhuzamba kerül az afrikai gyarmatosítással, a városfalaknak a feketék vérén szerzett arany díszeivel és a vadrózsák gyarmatosításával nevelt gazdag virágdíszű rózsabokrokkal.

A rózsák elsődlegesen szabadföldi kertészeti növényként, az általuk meghatározott térrel, az elbeszélt világ meghatározó tényezőjeként egyszerűen elbeszélői reflexiós felületet képeznek, az elbeszélő világának, cselekvéseinek, gondolkodásának, nyelvi reflexióinak tárgyát és környezetét, sajátos kommunikációs közegét alkotják. A rózsakertész fiának krízise természetszerűleg ebben a közegben, kulturális és kognitív-nyelvi keretezésben tud színre kerülni. Amikor az apával történt konfliktusa eszkalációját követően „hazamegy” „a lakásba, ahol abban az időben élt”, akkor is a rózsák szerint kezd el gondolkozni a helyzetén.

A rózsák nekem addigra ugyanis mást jelentettek, már nem kötöttséget, nem az elvárást, nem a kötelezettséget jelentették, hogy folytatnom kell, amit apám elkezdett, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor úgy is mondhatom, hogy abban az időben a rózsák már nem azt jelentették számomra, hogy nekem is úgy kellene élnem, és ugyanazokat a dolgokat kellene tennem, mint amiket a többiek tesznek, azok a többiek, akikről úgy képzeltem, hogy nem a saját életüket élik, hanem mások életét másolják (…) Azon az őszön, azon a bizonyos következő őszön már a magaménak éreztem a rózsákat, a saját életemnek éreztem őket, így tehát azzal, hogy elzavart, apám a saját életemet vette el tőlem. (285–286)

Nem kerül viszont szóba a rózsa mint civilizációs növény gazdag kultúrtörténete, nem érvényesül a kereszténység rózsakultusza, a népi kultúra rózsaszimbolikája, és egyet kell értenünk Károlyi Csabával, aki szerint „ennek a fiúnak Gertrude Stein rózsája aztán eszébe nem jutna. Nagyon érdekes, hogy a rózsa hatalmas kultúrtörténeti kontextusa itt nem kerül elő egyáltalán.”6 A rózsához való viszony sajátos ellentmondásossága magában hordozza a szerző és elbeszélője közti mezőben érvényesülő iróniát.

Az első személyű elbeszélő a kívülről rászabott kényszereket és a maga kényszeres cselekvéseit, kényszerképzeteit, szenvedésés kereséstörténetét a számára a története főszereplőjeként rendelkezésre álló nyelvben és az ennek révén közvetített gondolkodásban együtt viszi színre. A kényszerképzetek láttatása, az ezeket közvetítő nyelv megjelenítése a reflexió tárgyává teszi magát a nyelvet, a megnevezésekben, kategóriákban, diagnózisokban reflektálódó szemléletmódokat, miközben a küzdelem a megszólalásra késztető tapasztalatok közvetítésével a test, a növények, a tárgyak, a természeti környezet saját létmódjára és kommunikációjára irányítja a figyelmet, arra, ahogy a rózsatő, a nap, a tenger közli magát a környezetével. A főhős elbeszélővé válása abból a törekvésből indul ki, hogy a maga örökölt kognitív és nyelvi kereteivel, elbeszélése révén belekezdjen saját sorsának elsajátításába. Beszéde nem befejezettként, hanem folyamatosan alakulóként mutatja fel magát, önmaga pontatlanságainak, kihagyásainak jelzésével, visszatérőleg érvényesített korrekciókkal viszonyul az elbeszélés tárgyához, a lehetőségeivel kapcsolatos távolságtartó irónia és ugyanakkor a létezésének elfogadásával járó elkötelezettség polémiájában. Nagy hatással van rá az Oostendében megismert, menekültekkel foglalkozó férfi elfogadó, elvárások nélküli érdeklődése, amivel az elbeszélő-főhős felé fordul. Ez az elfogadás egy nem rögzült pozícióból, nem valamilyen elvárásrendszer felől érkező figyelem, hanem a másik másságának, egyediségének a minél inkább a másik felől való megismerésére, a hozzá közelítésre törekvő figyelem.

Az így felépülő regény, noha érinti a kisebbségi létezés hétköznapi vonatkozásait, aktivizálja a háborús problematikát, illetve mindkét vonatkozásban a történelmi dimenziókat, az apához és az anyához, továbbá a „feleséghez” való viszonyban érvényesíthetők a pszichoanalitikus kritika eszközei, a nyugat-európai út olvasatában pedig a migrációs irodalom és a posztkoloniális diskurzus összefüggései, a rózsákhoz és egyáltalán a természeti környezethez közelíthetünk az ökokritika szempontjaival, céljai mintha ezeken innen és túl lennének: az egyéni létezés egyediségére próbál figyelni az elbeszélés, illetve ott, ahol ezen túlmutat, ott viszont a civilizációs mechanizmusokkal létesített parciális kategóriákon túlmutató egyetemesség irányába tapogatózik, ehhez keres nyelvet. Ebben a vonatkozásban vetül egymásra az elbeszélésben a felszántott földdel és a hullámzó tengerrel való találkozás misztikusnak is nevezhető élménye (235–238, illetve 438–439).7 Danyi nyelvkeresésének/nyelvteremtésének meghatározó részét jelentik a fentebb részletezett elhallgatások és elnémulások. A regény jelentőségteljesen elhallgatja annak a bizonyos kétnyelvű kiadványnak a címét, amelyet a főhős elbeszélő az oostendei tengerpartra néző lakásban olvasott. Azt hiszem, hogy A rózsákról megkövetel egy alapos összeolvasást Dante Isteni színjátékával.

—

1      Danyi  Zoltán, A rózsákról, Magvető, Budapest, 2021. A regényre a főszövegben az oldalszám zárójeles feltüntetésével hivatkozom.

2    Radics  Viktória, Egyetlen tudatunk szaggatása: Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, litera.hu, 2022. január , https://litera.hu/magazin/kritika/egyetlen-tudatunk-szaggatasa.html (Utolsó megtekintés: 2022. június 6.)

3    A  Sinistra  körzet  olyan  körülményesen pontatlan  és  ezért  teljességgel  bizonytalan  idő és helymeghatározásaira gondolok, mint az alábbiak: „Egy tavaszi napon érkeztem kerékpáron a Baba Rotunda-hágóra, onnan pillantottam meg először azokat a kevély ormokat, amelyek tövében később szinte elfelejtettem addigi életemet” (17); „Valahol a rengeteg mélyén élt Béla Bundasian, a fogadott fiam. Évek óta őt kerestem” (17); „Abban az időben, amikor fogadott fiam nyomait keresve Dobrinban éltem” (44); „Abban az évben az év leghidegebb napja tavasz elejére esett” (103).

4    ÉS-kvartett – Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről, Élet és Irodalom, 2022. március 4., 20–21.

5    Radics,  i. m.

6    Károlyi Csaba, A megszabadulásról, Élet és Irodalom, 2021. november 26., 18.

7  Alapos indokkal hozza szóba Domján Edit épp a felszántott föld élményének elbeszélésénél használt  áramlásfogalomra utalva  a zen  buddhizmust, illetve  Hamvas  Béla  esszéit.  Lásd: Domján Edit, Sziszüphosz rózsái, dunszt.sk, 2021. december 29., https://dunszt.sk/2021/12/29/ sziszuphosz-rozsai/ (Utolsó megtekintés: 2022. június 6.)