Új légszomj jelentkezett

Deák Ferenc író március tizenötödikén a szabadkai magyar főkonzulátuson vette át a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által adományozott rangos kitüntetést, a Pro Cultura Hungaricát. Interjúnk ebből az alkalomból készült.
* A hetvenes években írta a Légszomj című drámáját. Mi késztette rá abban az álmos és jóléti időszakban?
- Belső késztetésről van szó, akárcsak az előtte született (1968) háromrészes paraboladrámámnak, az Áfonyák címűnek az esetében. Benne szintén egy teljes irodalmi, és csak előttem felsejlő, szinte megvalósíthatatlan színpadi jelképrendszerében egy meghasonlott, minden eresztékében recsegő, korhadt, romlott, túl korán elzüllött társadalmi építmény ellen írtam. Sajnos, ezt a jelképrendszert még a rendező Virág Mihály alkotói imaginációinak beindulása előtt alaposan megcsorbították. Egyébiránt ezekre a - szirupos öntetekkel, vagy a ,,gazdaság gyors fellendüléséből" párolt, illatosított, takargatott, lazításnak szánt szerekkel - bűzös társadalmi üszkösödésekre már előbb is igyekeztem felhívni a figyelmet. Hála kitűnő mestereimnek, Németh Istvánnak és egy más értelemben említendő, jó támpillérként szolgáló remek publicistának, Petkovics Kálmánnak éveken át építettem egy üzenetszerű szociográfiai riportalakzatot a MI helyzetünkről. Így már könnyebben értik meg a Légszomj születésének körülményeit azok is, akik az idő tájt, vagy csak később születtek.
* Két egymástól minden értelemben eltérő mestert említ. Hogyan kerülhetett egyik a másik mellé? Miben segítette az egyik és miben a másik, aki köztudomásúlag a kommunista rendszer egyik vajdasági kulcsfigurája volt?
- Németh István íróként lépett az életembe még azokban az időkben, amikor a szabadkai Népkörben fiatal alkotóként hat-nyolc társával fellépett. A fojtogató szabadkai légkörből alig egy évre rá már ott voltam Újvidéken az Ifjúság című lap külső munkatársai között, és hamarosan - mint slapaj - vajdasági riportutakra, szolgálati kiszállásokra is vele mehettem. Az ember meglátására tanított. Egy szociográfiai közelítés a félelemmel teli vajdasági magyar ember felé. Hogy egy-egy kézmozdulattal, köhécseléssel mit takar, vagy mit szándékozik kifejezni. Egy házat, tanyát, portát és minden mást mindig meg kellett vizsgálni több szemszögből is. Meghallani a ki nem mondottakat, és úgy írni róla, hogy ne árulók, hanem emberségben támogató társak maradjunk. Persze, egészen más volt a Petkovics Kálmánnal való kapcsolatom. Szerintem ő sohasem volt elvakult pártember. Egy alkalommal, amikor megérezte, hogy sorjázó riportjaimban - amelyeket a Képes Ifjúság tett közzé - kezd keveredni a szakma a másik ,,szakmá"-val, az irodalommal, annak is inkább a szenvedély által tüzelt, szinte már ellenőrizhetetlen vehemenciával előtörő, szubjektív áradatával, akkor - csendes szóval, fanyar, jóindulatú mosollyal az arcán - visszairányított a műfaj alapjaihoz. Csupán ennyit tett. Nem párttagként és nem feljebbvalóként, hisz igazából sohasem volt semmiféle feljebbvalóm.
* Akkor folytassuk ott, ahol természetszerűen következik a kérdés: Mennyit változott azóta a MI világunk és benne érdekérvényesítő szerepünk?
- A kérdés olyan hatalmas fogalomterületet igyekszik velem szembehelyezni, hogy arra képtelen vagyok egy ilyen alkalmi riport egyetlen válaszában felelni. Ennek a ,,zsebből belém lőtt" kérdésnek azonban van egy óriási értéke! Hogy egy olyan politikai és társadalmi szempontból megfigyelhető és aránylag rövid idő alatt kialakult (kritikus) politikai optika és akusztika, tér- és viszonyérzék, amelynek emlőin én műveim legjavát neveltem, az mára használhatatlan. Az emlékezés szellemi gyurmaszerűség, még abban az esetben is, ha azt hiteles dokumentumokhoz kötöd. Vagy éppen rájuk építed. Természetesen, az én reflexeim még arra se jók, hogy ,,zsebbe nyúljak", arra pedig éppenséggel rosszak, hogy onnan vissza is tudjak lőni. Hadd legyen a válaszom egyszerű: érdekvédelmi szerepünk egyenes arányban van képességeinkkel, az állandóan változó belső, illetve azokkal a külső körülményekkel, amelyeknek csak akkor lehetünk alakítói, ha a szenvedélyek helyett a racionális, ésszerű és keményen célratörő módszereket választjuk. Szándékosan nem szóltam ÚT-ról, mert az már sok szerencsétlen irányba vitt bennünket. Persze, lenne egy ,,út", de ezt az egybevont modellt - őszintén hiszem - csak a fiatal és már az egyetemes értelemben vett új kommunikációs világba beleszületettek képesek számunkra hasznosítani.
* A kisebbségi magyar író az átalakuló világban, világunkban megtalálja helyét?
- Az osztódások nem új jelensége gyorsult fel az utóbbi másfél évtizedben. Az itteni magyarság - a legnehezebb időszakokban is gyarapított és gyarapodó képessége néha döbbenetesen szembe tudott fordulni az úgynevezett feltételekkel, következésképp egyre gazdagabb szellemi kincsesládáját pokoli hirtelenséggel fosztotta ki a polgárháborúkkal bekövetkező - számunkra talán a legnagyobb katasztrófával felérő - apály. Mára az itteni írók jelentős része már egymástól is hallótávolságon kívül rekedt. Részben a még működő érdektársulások - már rég nem esztétikai vagy programtársulások - kizárólagosságának kövült gyűrűjébe való rekedtség, részben pedig a gyorsan helyet kereső, helyet is lelő, új alkotási és esztétikai modellekre hagyatkozó fiatal generáció(k) megjelenése jelent számomra egy jó, de termékenységet, életképességet, továbblépést biztosító osztóvonalat. Nos, az, aki állandóan azt hangoztatta, hogy a kisebbségi író, művész, tudós stb. nem a szellemi provincia képviselője, most hadd erősítse meg hitét abban, hogy az elmúlt 16-18 esztendő többszörösen bizonyította: nem a kisebbségi író, hanem az a mélyből feltörő ősi erő mutatkozott (mutatkozik) meg, amely már nemcsak az irodalomban, hanem annak sokszorosan széthulló, de vonzó-taszító egymásra hatásában találta és teremtette meg az irodalomtudomány itteni, hazai szakmai ágazati felépítményét is.
* Mintha az utóbbi időben nem lenne közönsége a kisebbségi életérzést megfogalmazó, azt tükröző és visszaadó irodalomnak. Ön hogyan látja ezt?
- Azok a nevezetes véres apályok megfosztottak bennünket értékeinktől, melyek közül mindenképpen az élő, eleven emberben számítandó kincs az, amely nélkül se szellemi, se gazdasági légkör nem létezik. Ismét egy új LÉGSZOMJ jelentkezett. Mert itt mi - a maffiák által kiművelt (kis)jugo-kapitalizmusnak, illetve a demokrácia összes jelzőjével felcicomázott rendszernek, majd a Szerbia és Montenegrót jellemző jogi, gazdasági, biztonsági jelleg- és jellemtelenségnek a kiszolgáltatottjaiként - csupán a betevőre tudunk már odafigyelni. Mit tükrözzön/adjon hát vissza az irodalom? Kinek? Mikor? Milyen föltételek közepette? Miért az irodalom? És ne kérdezzen engem senki, hogy mit gondolok, amikor hallom, hogy az anyaország polgárai házi kedvenceikre többet költenek, mint az országhatárokon kívül rekedtekre! Én az itteni bitangokat kérdezem, nem arról, hogyan és honnan a pénzük, hatalmas tőkéjük, hanem, hogy: hol van akkor a MI életérzésünk, méltóságérzetünk, hol a jövője a MI szellemi építményünknek?
* Miként gondolkodik közösségünk közeljövőjéről?
- Egy olyan romos épületnek, amelyet már egyetlen megbízható pillér sem tart, az összeomlásakor mi leszünk az első áldozatok. Leginkább azért, mert itt - kevés kivétellel - műkedvelő szinten politizálnak fajtánk, népünk (meg)választottjai. És tessék idefigyelni még egy-két mondat erejéig: a világközösség tojik két-háromszázezernyi fattyúra. Hisz Trianon után azokká váltunk. Főleg, amióta belénk indázott a balkanizmus. A politikai kupecek lajbizsebében váltunk váltópénzzé.(Hogy mindenki megértse: aprópénzzé.) És itt kérem, értsék meg, miért nincs helye számomra a politikának a humán kategóriákban... Benne voltam, láttam közelről, tehát nagyon jól tudom, hogyan működik.