Skip to main content

Dési Ábel (Sárkány Szilveszter)

kritikus
költő
prózaíró
publicista

A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Desi-abel-5005.html

Az általános iskolát Szabadkán, a kereskedelmi középiskolát (1949) Belgrádban végzi. 1946-tól a Magyar Szó, 1947-től a Kultúrszövetség munkatársa. 1947-ben nyomdászatot tanul Pesten. 1948-tól kazánfűtő a szabadkai konzervgyárban. 1949-ben a Goli otokra internálják. 1961 és 1984 között a 7 Nap munkatársa.

Kiadványok
Fordításkötetek
Értelmetlen életek. In. 7 Nap. 1977. március 18.
Szerző
Kritika és értelmezés. In. 7 Nap. 1988. május 13.
Szerző
A képtelenség játékai. In. 7 Nap. 1970. április 3.
Szerző
Kopeczky László új színműve. In. 7 Nap. 1971. július 30.
Szerző
Emberi közelségben. In. 7 Nap. 1964. augusztus 21.
Szerző
Fehér fájdalom. A Fehér enyészet című vers elemzése. In. 7 Nap. 1976. április 2.
Szerző
Egy regény ürügyén
(Híd. 1957/7–8.)
Szerző
Arcképek és modellek. In. 7 Nap. 1971. február 26.
Szerző
Avatott kalauz. In. 7 Nap. 1988. április 8.
Szerző
Boldogtalan pedagógia (Bodrogvári Ferenc: Pedagógia és elidegenedés)
(Üzenet. 1981/3.)
Szerző
Bevezető Bodrogvári Ferenc életrajzához és műveinek bibliográfiájához
(Létünk. 1980/4–5.)
Szerző
Érték és utópia. In. 7 Nap. 1984. február 24.
Szerző
Bodrogvári Ferenc emlékezete
(Üzenet. 1990/5.)
Szerző
Történelmünk és sorsunk
(Szabadk Hét Nap. 1994. október 13.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Dési Ábel: A remény elve. In. Új Symposion. 1962. január 11.
Szerző
Dési Ábel: A remény elve. In. Új Symposion. 1962. január 11.
Szerző
A remény elvének reménytelensége. In. Kulturrevü. 1962. január 16.
Szerző
Vajdasági magyar költők
Utak és útvesztők (Szavakra hulló világ)
Szerző
Két fiatal vajdasági költő. In. Kortárs. 1968/8.
Szerző
Kortársak – közös rámában
Szerző
Én és a kortársaim
Jugoszláviai magyar írók – Dési Ábel
Szerző
Szavakra hulló világ. In. Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1981.
Szerző
Változatok egy témára (Dési Ábel: Félelem és fájdalom)
Szerző
Önvallomások, meditációk (Dési Ábel: Félelem és fájdalom)
Szerző
Témák csontvázai (Dési Ábel: Félelem és fájdalom)
Szerző
Néhány remek ötlet. In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Elolvasom
IN MEMORIAM – Dési Ábel
Szerző

IN MEMORIAM - Dési Ábel

Vesztesége van újra a vajdasági magyar irodalomnak. Február 29-én Szabadkán, 79 éves korában elhunyt Sárkány Szilveszter, akit írói nevén DÉSI ÁBELként ismer az irodalomtörténet és az olvasók. A költő, prózaíró, kritikus és publicista Bácsgyulafalván (Telecskán) született 1929. január 24-én, az általános iskolát Szabadkán, a kereskedelmi középiskolát pedig Belgrádban végezte. 1946-ban a Magyar Szó munkatársa lett, majd egy évvel később a Kultúrszövetségben látott el feladatokat, de még ugyanebben az évben Pesten nyomdászatot tanul. 1948-ban kazánfűtő lett a szabadkai konzervgyárban, de nem sokkal később a hírhedt Goli otokra került, ahonnan csak 1952-ben szabadult. A 7 Nap szerkesztőségének 1961-ben lett a munkatársa, s innen nyugdíjazták 1984-ban. Bori Imre írja róla A jugoszláviai magyar irodalom rövid történeté ben, hogy bár az ötvenes években fellépő írók és költők nemzedéktársa, mégis magányos egyénisége irodalmunknak. Három megjelent verseskötete ( A remény elve , 1961, Fáj az idő , 1966, Kortársaim , 1969) tulajdonképpen kifejezői a boldogtalanság tudatának, amit később megjelent kisregényeiben csak még hangsúlyozottabban kidomborított. Évtizedekig szinte teljes magányban élt, közben szépirodalmi munkássága mellett elméleti és filozófiai kérdésekkel is behatóan foglalkozott. Ezeket a munkáit is figyelembe véve, sok művet hagyott hátra. Az irodalomkritikára vár ezeknek értékelése és rendszerezése.

Elolvasom
Végbúcsú Dési Ábeltől
Szerző

Végbúcsú Dési Ábeltől

Nem hoz több verset a Hét Napnak Dési Ábel, Sárkány Szilvi, nem kell már előle menekülnöm a lapzárták legnormálisabb embert is őrületbe kergető óráiban, amikor arról próbált meggyőzni: hagyjam a fenébe ezt a haszontalanságot - mármint a szerkesztést, az újságcsinálást -, üljek neki azonnal, és fejezzem be a Matuska Szilveszterről szóló regényemet... Amigó Carlos, csak annak van értelme, mondogatta, egyedül annak.
Elment szép csendben ő is, mint ahogy elmentek sorra mind a régi szabadkaiak: Kolozsi Tibor, Sáfrány Imre, Lévay Endre, Urbán János, Petkovics Kálmán, Kopeczky László, Szalma Laci, Dévavári Zoli, Burkus Vali néni és a többiek... Ettől lesz a számunkra egyre idegenebb ez a poros-boros város, s válunk mi mind magányosabbakká...
Nem vonul át többé a főtéren, végig a könyvkereskedések utcáin, a Hét Naphoz vezető úton, ütött-kopott táskáját cipelve - mint valami múltból itt felejtett ószeres -, táskája mélyén könyvritkaságokat, izgalmas folyóiratokat, titokzatos fénymásolatokat őrizgetve... Ezeket osztogatta az arra érdemeseknek...
Jugoszlávia, Magyarország és a világ kiemelkedő íróival, filozófusaival folytatott levelezést, tartott szoros kapcsolatot, olyan alkotókról és alkotásokról jelentetett meg cikkeket, akikről rajta kívül senki más ezen a tájon, mégsem örvendett igazán közmegbecsülésnek. A gondolkodókat sohasem kényeztették el vidékünkön. Amolyan magányos csodabogárnak tartották, ,,bolond filozófus'-nak...
Maga is, a 7 Nap is nagyon büszke volt a Lukács Györggyel készített interjúra, amely l970-ben hetilapunk újévi számában jelent meg. A sors fintora: Dési Ábel nem készíthette el személyesen az általa nagyra becsült Lukáccsal az interjút, mert a Budapestre való utazás előtt váratlanul megbetegedett, ám a beszélgetést a 7 Nap vezetői az ő kérdései alapján hozták tető alá... Azóta jócskán eljárt az idő a marxista filozófia és Lukács György fölött, ám a nagyinterjú a maga korában kiemelkedő teljesítmény volt, Sava Babić melegében lefordította szerb nyelvre, és a Borbában, majd több folyóiratban is megjelentette, később az újvidéki Forum könyv alakban is kiadta...
Nem volt könnyű élete az 1929-ben Bácsgyulafalván (Telecska) Sárkány Szilveszterként született Dési Ábel költőnek, prózaírónak, kritikusnak, publicistának: a Magyar Szónál, a Kultúrszövetségnél eltöltött rövid idő után nyomdászatot tanult Pesten, hazatérve kazánfűtő lesz a szabadkai konzervgyárban, majd 1949 és 1952 között politikai fogoly a rossz hírű Goli otokon... 1961 és 1984 között volt a 7 Nap szerkesztőségének tagja, innen ment nyugdíjba... Nyugdíjasévei alatt is, egészen az öregek otthonába való kényszerű kerüléséig szorgalmasan hordta írásait, verseit a Hét Napba...
1961-ben jelent meg első verseskötete, A remény elve Újvidéken, ezt követte a Fáj az idő című verseskönyv, majd 1969-ben a rólunk írt verseskötet, a Kortársaim, 1984-ben pedig a Félelem és fájdalom címen közreadott négy kisregénye, amelyekről kritikusa, Fehér Katalin a következőket írja: ,,Mind a korábbi verseknek, mind a kisregényeknek alapélménye a kiábrándulás, a reményvesztettség szülte félelem...'
Ez az alapélménye egyik utolsó versének is, a Hét Napban megjelent Emlékek temetőjének, amely akár búcsúkölteménynek is fölfogható:

nem tudom, éltem-e
így élettelenül
lehet-e remélni
kívül vagy belül

se családom
se rokonom
csak a bánat
a vagyonom

búcsúzóban
a valóság
így maradhat
szomorúság.

Nyugodj békében, amigó Szilvi. Isten veled.

Elolvasom
Dési Ábel
Szerző

Dési Ábel

Eredeti nevén Sárkány Szilveszter - Telecskán született 1929. június 24-én és 2008 tavaszán hunyt el, immáron megbékélve a ronda világgal, azzal, hogy neki még száraz kenyeret is csak ritkán szeltek, és nem hívták vacsoravendégnek gazdagon terített asztalhoz - A költő, prózaíró, kritikus, publicista, filozófus az általános iskolát Szabadkán végezte, majd Belgrádban beiratkozott a kereskedelmi középiskolába - 1946-ban a Magyar Szó munkatársa volt egy ideig, 1947-ben a Kultúrszövetség alkalmazta, ugyanebben az évben Budapesten nyomdászatot tanult, 1948-tól kazánfűtő a szabadkai konzervgyárban, az 1949-től 1952-ig terjedő időszakban pedig a Goli otokon raboskodott, de túlélte a rémséges fogságot, és hazatérhetett a Bácskába - 1961-ben a 7 Nap újságírója lett, 1984-ben vonult nyugdíjba - A társadalom mindig mostohagyermekként kezelte: egyetlenegy díjban, elismerésben sem részesítette, úgy tűnt, mintha életműve ,,emigráció”-ban született volna, egy másik, számára talán boldogabb, emberibb világban - Művei: A remény elve, versek, Újvidék, 1961; Fáj az idő, versek, Újvidék, 1966; Kortársaim, versek, Szabadka, 1969; Félelem és fájdalom, kisregények, Újvidék, 1984. - Lassan eltűnt Szabadka utcáiról, már a Hét Nap szerkesztőségébe is csak ritkán surrant be észrevétlenül, mint az az ember, aki tisztában van vele, hogy az alázat és a szerénység nem XXI. századi erény...
Senki sem becézte. A szláv ajkúak ,,Dešika'-nak szólították, azt mondták: ,,naš Dešika' - mi már elfeledtük, hogy az egykori újságíró rendkívüli képességgel rendelkezett, hogy levelezett Lukács Györggyel, Heller Ágnessel, szellemi nagyságokkal, hogy Szegedről és Budapestről mindig könyvekkel - számára az aztékok kincsét jelentették -, hanglemezzel tért haza, s vonult otthonába, hogy megossza magányát a Mondatokkal, a Muzsikával, mindazzal, ami szerencsétlen életének tartalmat adott. Ha találkoztunk, mindig így szólított meg: ,,Klasszikus művész, olyan vagy, mint egy könyvelő. Hol a szakállad?' Mosolyogtam, és néhanapján együtt tértünk be Mester Istvánhoz, a Subuticafilm műsorszerkesztőjéhez és direktorához. Távozta után Pistával megállapítottuk, hogy az igazán jelentős emberek, írók, újságírók, versfaragók, művészek sohasem ,,éppolyan'-ok, még csak nem is ,,olyan'-ok. De tudnak valamit, amit mi nem tudunk. Nem magánemberi, hanem alkotói mivoltukban ők az emberi nem legméltóbb képviselői. Valóságunk zavaros, csupa szenny és genny anyagából egy Dési Ábel sokat tud mesélni. Sok-sok évvel ezelőtt mesélt is róla bőven. De csak fiatalabb korában volt beszédes, aztán mind ritkábban láttuk, el-elmaradozott, mind ritkábban láttuk, megfeledkeztünk róla, s újra csak akkor került érdeklődésünk középpontjába, amikor hírül vettük, hogy nagybeteg, beszállították a nyugdíjasok otthonába, és gyógykezelésre szorul...
Szegény Dési Ábel! Milyen ,,mogorva' a szabadkai utca... milyen szélfútta egy-egy mellékutca... Az öldöklésspirálnak pedig nem akarnak véget vetni. Csak nem hallucinálunk, amikor látjuk a korzón végigfutni Dévavári Zoltánt izzadó homlokkal, elmaradhatatlan aktatáskájával a hóna alatt, amikor Garay Bélát szólítjuk meg, mesélje el, hogyan is történt akkor, valamikor nagyon régen a virágos homlokú színészekkel, a ripacsokkal... És most Dési Ábel is elment. Beleroppanunk a borzalomba, holnapra mi is elsorvadhatunk...
Elment Dési Ábel... Ravatalnál, a sírjánál fegyvertársai: Dudás Károly és Biacsi Antal búcsúztatták. Mindkettőjüknek azt tanácsolta a mi földönfutóvá vált hajdan volt újságírónk: ,,Alkossatok, forduljatok el ettől a bűzös világtól, és alkossatok!' Mert hiszen ő is alkotott, alkothatott volna többet is, ám senki sem biztatta, senki sem nyúlt a hóna alá, hagyták, hogy görnyedezve járja golgotáját...
Vallomásából: ,,Fiatalkoromban nem nősülhettem meg. Nem volt szerencsém a nőkkel. Később beletörődtem ebbe, s azt mondogattam magamban, hogy értelmetlen dolog a házasság. Hogy is élhettem volna egy asszonnyal, ha önmagamat sem voltam képes elviselni a depresszió óráiban... Magányos bolondként éltem, és magányos bolondként kell meghalnom...'
Másutt így vallott: ,,Mit is jelent számomra az irodalom? Milyen természetű a folyamat, amely írásként indul belőlem és másokra is akar hatni? Hogyan nyilatkozik meg az írott szó révén legbensőbb énem? Mire kell törekednem, hogy a művészi fáradozásom tett is legyen? Minden írás jellegét és értelmét az elért cél: a megvalósított művészi elképzelés adja meg...'
Dési Ábel műveiben mindig a valóság felett lebegett, nem is találta meg az élet harmóniáját, a szépségét, az örömét. Mintha átok sújtotta volna árva lelkét. Magányos szenvedő volt, szeretetre és megértésre vágyó szegény pára, aki mellett mindenki elsietett. Pedig így sóhajtozott: ,,Szememben kuksol a tűnődés, kezemben sikolt a vágy, álmaim felett virraszt az égő nyugtalanság... Játszani szeretnék - csókolj meg, szerelem, az ősz, az hideg még, s a nyarat nem is ismerem...' Bévül mindig szorongott, mégis mindenkire mosolygott, és olykor apró ajándékokat lopott némelyek asztalára. Koldus volt, aki adott, de sohasem kért.
Egy-egy szemvillanásával rögzítette a világot magában: ,,Minden rendben, emberek, nekem ennyi adatott meg, ti éljetek boldogan, adom hozzá a mosolyomat...' Ég áldjon, ,,Dešika'!

Elolvasom
Dési Ábel hagyatéka

Dési Ábel hagyatéka

Világhírű gondolkodókkal levelezett – Mit rejt a 21 kartondoboz?

Dési Ábel , polgári nevén Sárkány Szilveszter egy éve hunyt el Szabadkán. Egykori barátaiból alakult egy csoport, amely a hagyatékát gondozza, ugyanis nem volt örököse. Hogy senki ne tenyerelhessen rá a majd 5300 kötetes könyvtárára, a több száz magyar, szerb-horvát, német, francia filozófiai, társadalomtudományi folyóirat-számra, jogászi segítséggel zárolták a Városi Könyvtárba és a Szabadegyetemre az egész hagyatékot. Brenner János szabadkai újságírót, Dési egykori kollégáját, főnökét kérték fel, hogy a papírdobozokba került kéziratokat, leveleket rendszerezze. A huszonegy 40x30x20 cm-es dobozban 256 dosszié került, s ezek mindegyikébe ki

– Kétszáz–háromszáz levélről van szó, Dési Ábel olyan irodalmárok, tudósok levelét őrizte meg, mint Dragoljub Mićunovic, Nikoliš, Sinkó Ervin, Konrád György, Bihari Mihály, Csoóri Sándor, Eörsi István, Nemeskürthy István, Ilia Mihály, Sükösd Árpád, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Kangrga, Korać, Puhovski, Despot, Váráshelyi Miklós, Gvozden Flego, Lukács György, Herbert Marcuse, Palmiro Togliatti, Kierkegaard, Bloch, Krleža, Ćosić. A legélénkebb levélváltást Heller Ágnessal és a szintén filozófus Fehér Ferenccel folytatta. Az említett filozófusok, írók szinte mindegyikéről írt is, életútjukról, könyveiket bemutatta az olvasóknak. De írt Titóról, Juhász Gyuláról, Ács Károlyról, Krležáról, Bibó Istvánról és másokról is, van akiről kisebb cikket, másokról nagy tanulmányt. Az említett személyek közül többeket, és a környezetében található emberek közül azokat, akiket jobban kedvelt, verses formában mutatott be, tett fel nekik kérdéseket.

30–40 novellát is találtam a dobozban, s regények kéziratait (A test valósága, Ki hal meg érted?, A boldogság kocsmája, Ébredés a sötétben, Képzelt szerelemesek, Őrület és temető, Kiegyezés a rettegéssel, Villanás és köd, Mit akarsz te bolond ember?). Ugyanaz a kézirat, ugyanaz a cím több példányban is megvan, tehát egyik-másik kéziratot átdolgozta, illetve egyik-másik címét megváltoztatta. A Goli Otokon töltött évekről nem lehetett beszélgetni vele, de van egy kézirata Kopár-sziget címmel, van egy hosszabb írása, az A Kopár-sziget évei 50 év távlatából, s feltételezhetően az önéletrajzi tárgyú regényében/regényrészletében (Az önvallomás kísérlete), önéletrajzi levelében (Ideiglenes végrendelet) is felöleli életének e szakaszát is. A megjelent cikkeire is rábukkantam ezekben a dobozokban. Egy hónapos munka volt a dobozok feldolgozása, a címjegyzék elkészítése. Ahhoz, hogy pontos képet, mélyebb betekintést kapjunk, mit is rejtenek a dossziék, néhány emberre, egy tágas szobára lenne szükség, mert ez egy hosszabb munkát igényel.

Mile Tasić könyvtáros, újságíró, egyike azoknak, akik gondját viselik a Dési-hagyatéknak. Mint mondta, most nézik majd át a kéziratokat, leveleket, ami egy óriási munka, s reméli, lesz olyan tanulmány, regény vagy novellakézirat, ami majd megjelenik. Dési élete utolsó időszakában is gyakran adott kéziratot a különböző kiadóknak, Tasić nagyon sajnálja, hogy ezek Dési életében nem jelentek meg, ezért reméli, hogy legalább halála után napvilágot lát műveinek egy része.

– Dési utolsó esszéje a Krug severa című internetes lapunkban jelent meg Idő és humanizmus címmel. Gyakran eszembe jut Dési Ábel, s az, hogy nem kapta meg a kellő megbecsülést, tiszteletet ez a csillogó műveltségű, nagy tudású ember – mondta Tasić.