Adalékok Szabadka gazdaságtörténetéhez

Az állam kezében: a Ferrum vasöntöde

Amíg a Hartmann és Conen elsősorban a nyugat-európai piacokra fókuszált, addig a Steiner Kálmán[1] (későbbi nevén Dragutin Štajner – D. Z.) által alapított Ferrum elsősorban Szerbiában értékesítette termékeit[2], fő megrendelője a Közlekedési Minisztérium volt, ami elsősorban a cég belső struktúrájának volt köszönhető. „Minden tagunk jugoszláv állampolgár. Tudomásunk szerint az igazgató bizottság tulajdonában van a részvények többsége, a többit nem tudjuk meghatározni, mert azok a bemutató személyére szólnak. Biztonsággal állíthatjuk azonban, hogy a cégben semmilyen külföldi érdekeltség nincsen, mert a mi cégünk belső (hazai) jelleggel bír, mivel a felszabadulás után 1919 tavaszán alakult meg[3]”

[1] Mivel a cégtulajdonosa nem szabadkai származású volt, így 1920-ban neki is meggyűlt a baja a hatóságokkal, míg végül az év közepén engedélyezik neki az állandó szabadkai tartózkodást

[2] In: Magyar László: Tovatűnő évszázadok IV., 53. oldal

[3]Stevan Mačković közlésében

A Ferrum az állam támogatását nem csupán a megrendeléseknél élvezte, az abban is megnyilvánult, hogy a várostól 99 évre igen kedvező feltételek mellett kap földterületeket, hogy felépítse új gyárcsarnokát[1] (amire végül a kijelölt helyek nem mindegyikén került sor – D. Z.). Az állami hátszéllel a cég gyorsan fejlődik és terjeszkedik. A Ferrum rövidesen piacvezetővé válik a vagongyártás terén. 1923-ban három leányvállalatot is nyitnak, azzal a céllal, hogy szétválasszák a termelést. Az Adis elsősorban az anyavállalat Ferrumnak volt a beszállítója. Ugyanebben az évben jön létre a Ferrum öntöde is, ahogyan a Sever gépárugyár, mely elsősorban elektromotorokat, generátorokat gyártott. Bár a három cég tulajdonosi/részvényesi struktúrájában kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak, azonban megfigyelhető, hogy mindegyik cégben nagyjából ugyanazok a személyek játszottak vezető szerepet: Steiner Kálmán, Váczi István, Farkas Aladár, Cvetko Manojlović, Neumann Oszkár, dr. Vécsey Jenő[2].

Amilyen gyorsan ívelt fel a Ferrum pályája, olyan gyorsan is szakadt az meg, ami elsősorban az üzletkör egyoldalúságának tudható be. Az első megfizettetési gondok már 1923-ban jelentkeztek. Egyre nagyobb gondot okoz a Közlekedési Minisztérium adósságának a megfizettetése, így a cég hitelfelvételre kényszerül az Első Horvát Takarékszövetkezettől, amely a korban az ország legnagyobb és legtőkeerősebb bankjának számított. Bár a következő évben a cég vezetése arról számol be a városi szenátusnak, hogy több, mint ezer munkást alkalmaz, aminek köszönhetően „jelentős mértékben hozzájárultunk a munkanélküliség felszámolásához[3]”, a közelgő gazdasági válság a céget is elérte – előkészítve a terepet a Ferrum cégcsoport hosszú vajúdásához. Elsőként az Adist fogják 1929-ben felszámolni, majd megindítják az öntöde bezárását is, amire végül a második világháború kitöréséig nem kerül sor. Az anyacég bezárásáról 1939-ben döntöttek, egyedül a Sever gépárugyár élte túl a hirtelen óriásivá duzzadt gyáróriás hosszú, másfél évtizedes agóniáját.

c.) Egy igazi sikertörténet: A Ruff cukorkagyár

A Ferrumtól teljesen ellentétes pályát futott be a Ruff édesség és cukorkagyár korabeli története. Ruff József 1911-ben kezdett el édességekkel kereskedni, s a pici boltocska 1916-ban kap engedélyt cukorkagyártásra. Egy évvel később a magát már családi manufaktúrává kinövő cég működését újabb engedély erősíti meg[4].

Ruffék lassan de biztosan terjeszkednek. 1923-ban hivatalos kérelmet nyújtanak be a városnak, hogy a családi házukban lévő üzemet bővíthessék.[5] Az engedélyt megkapták, s az új épület a következő évre fel is épül. Ebben az időszakban exkluzív üzletet vásárolnak a belvárosban[6]. Az üzlet annyira jól megy, hogy 1927-ben a cég 70%-os kihasználtság mellett 15 vagon csokoládét állít elő[7]. Más cégekkel ellentétben a Ruffot nem érintette a gazdasági válság, sőt ebben az időszakban éli aranykorát, még bérpalotát is építtet a belvárosban. A gyár hanyatlását végül a második világháború hozza meg – a termeléssel 1942-ben állt le.

d.) A zaklatások keresztűzében: Fenyves Ferenc és nyomdája

Nem csak gazdaságtörténeti, hanem közéleti szempontból is fontos néhány mondat erejéig említést tenni a Minerva nyomdáról, amely hosszú évtizedekig fogja nyomtatni az 1903-ban alakult Bácsmegyei Naplót (1930-tól Naplót). A Hirth Aladár által 1911-ben alapított nyomda vezetését 1915-ben veszi át a Fenyves család, mely tevékenységét 1917-ben a Korzo Mozi RT létrehozásával bővíti.

Az impériumváltáskor a Délvidék három vezető napilapja a Bácsmegyei Napló, a Hírlap és az újvidéki Délbácska – a Reggeli Újság elődje volt[8]. A Hírlap és a Délbácska a határrevíziót képviselte, míg a Bácsmegyei Napló elsősorban a polgári demokrata értelmiség napilapja volt. Fenyvesnek, aki nem csak a nyomda élén állt, hanem a Bácsmegyei Naplót hol a háttérből, hol az első vonalban is jegyezte, ezért a lap betiltásán túl úgy a szerb értelmiség, mind a magyar radikális körök vádjaival is szembesülnie kellett. 1925-ben a szerb hatóságok dr. Dettre Jánost a lap akkori főszerkesztőjét tiltják ki az országból, mivel a hivatalos indoklás szerint beavatkozott az itteni politikai életbe, amihez külföldi állampolgár révén nem volt joga[9]. Egy évvel később, amikor a nyomda az 1923-ban felépített új épületébe költözött (a mai Zsinagóga tér) a Szabadkai közlöny (Subotički glasnik)[10] azzal vádolja, hogy az ehhez szükséges pénzeszközöket Fenyves Budapestről kapta, s követeli, hogy a hivatalos szervek vizsgálják ki a lap külfölddel folytatott üzletpolitikáját.

A királyi diktatúra bevezetésekor Fenyves Ferenc kénytelen lemondani a lap főszerkesztői posztjáról, azt Nagy Sándornak adja át. A Neven, mely nem egészen egy évtizeddel ezelőtt a Hírlappal vívott heves, sokszor övön aluli ütésekkel végződő csatákat, a hírt így kommentálta: „A rossz nyelvek azt beszélik, hogy annak a félelmének a hatása alatt tette ezt, hogy Dragoslav Đorđević lesz a szabadkai komisszár, akivel nevezetnek több sajtópere és éles összecsapása volt[11].”

A politikai és közéleti csatározások ellenére a Minerva a korban nyereséges vállalat volt. 1932-ben az újvidéki Munkáskamara tesz feljelentést Fenyvesék ellen, mivel „annak érdekében, hogy maguknak még nagyobb jövedelmet és gazdagságot biztosítsanak nem átallottak (...a saját nyomdájukban – D. Z.) munkásként is dolgozni[12]”

Fenyvesnek nem csupán a Bácsmegyei Naplóban betöltött szerepe miatt akadtak kellemetlenségei. A tulajdonában lévő Korzó mozit 1920 május 13-án pogromszerűen szétverték és felgyújtották.[13] Az ügyben még a Belügyminisztériumnak is írtak kártérítést követelve, azonban erre sosem került sor[14]. Működését nehezítette a jegyekre kirótt 55%-os adó is, ami a nézőközönség számának csökkenéséhez vezetett. Végül 1931-ben Fenyves Ferenc és Braun Henrik a Mirko Jakobčić (Jakocsics Imre) vezetése alatt álló konzorciumnak (melynek tagja volt Lifka Sándor is) átadja a filmvetítési jogokat[15].

A Fenyvesék által birtokolt Minerva nyomda sorsa a többi szabadkai nagyvállalathoz hasonlóan a második világháború alatt pecsételődött meg. A magyar hatóságok 1941-ben a Keresztény Sajtó Szövetkezetre írják át a tulajdon jogot. A család legtöbb tagját internálják, majd Auschwitzba deportálják. Az újabb impériumváltáskor a jugoszláv hatóságok a haláltáborban elhunyt Fenyves Erzsébetet népellenséggé nyilvánítják, majd a család egész vagyonát a többi szabadkai zsidó kézben lévő céghez hasonlóan államosítják.

III. Összegzés

Az 1880-as években indult lendületes városfejlődést megtörte az első világháború kirobbanása, majd az impériumváltás miatt Szabadka perifériára sodródása. A város aranykorszakának tartott századforduló hiányosságai ekkor váltak nyilvánvalóvá. A város infrastruktúrájának fejlesztése és bővítése (úthálózat, víz- és szennyvízvezeték, közvilágítás) nem tartott lépést a jelentős és nagyszabású építkezésekkel. Mindez, illetve a tervszerű építkezés hiánya kettőséget okozott. A korszak Magyarországának, majd az SZHSZ királyságnak a harmadik legnagyobb várososa a néhány utcából álló belvárosi magon kívül agrárjelleget mutató település volt. Magas írástudatlansággal, etnikai megosztottsággal, rossz közbiztonsággal.

Az új államba történt bekebelezés után a város fejlődését hátráltatni fogja a központi hatalom szándékos és tudatos Újvidék centrikussága, ami miatt a két világháború közötti időszakban nem történik jelentős állami beruházás a városban.

Az infrastruktúra fejlesztése, a városban végbemenő építkezések elsősorban helyi pénzeszközökből valósultak meg. Minden korlát ellenére a város kiterjedt iparral rendelkezett, amely a korabeli technika színvonalát figyelembe véve impozánsnak mondható. Szabadkán jelentős szerepet játszott a malom-, az építő-, a hús-, a bőr-, a vegy-, a nyomda, a textil- és a vasipar.

Szabadka gazdaságának többsége része zsidó tulajdonban volt. Az új államhatalom – ahogyan az egész újonnan birtokba vett területen mindenütt –, a különböző intézkedések révén (tulajdonosi struktúrának az állampolgársághoz kötése, adóterhek, stb.) akadályokat gördített az üzleti élet elé. Elsősorban azok a cégek érezték ennek hatását, melyek még a Monarchia alatt alakultak. A gyanakodás, a külföldi elemektől való rettegés a rendszer egész idejére rányomta a bélyegét. Ezt világosan nyomon lehet követni a Hartmann és Conen konglomerátumnak az adófizetéssel kapcsolatos visszatérő problémái révén is. Más cégek esetében a gazdaságpolitikai megfontolásokon túl az állampolitika is szerepet játszott. A Ferrum felemelkedését és bukását stratégiai mivolta miatt elsősorban az állami támogatásoknak és megrendeléseknek, illetve azok elmaradásának köszönhette. Az állampolitika hatásán túl a mindenkori kultúrpolitika nyomai lelhetőek fel a Minerva nyomda és a Korzó mozi esetében, mely céget(ket) úgy a szerb – majd jugoszláv –, mind a magyar hivatalos körök (titkosszolgálatok) állandó megfigyelés alatt tartották. Ezekben a zűrzavaros, gazdasági válsággal is terhelt időkben azok a cégek és vállalatok tudtak a politika figyelő szemei alól kikerülni, amelyek a stratégiailag kevésbé fontos iparágakban tevékenykedtek. A Ruff cukorkagyár üzletpolitikájával, tulajdonosainak diplomáciai jó érzékének köszönhetően mindenképpen a kor és a város egyik gazdasági sikertörténete lett.

Bár a szabadkai ipar képviselői különböző pályát futottak be, különböző kapcsolatrendszert építettek ki, a sorsuk többnyire közös volt. Az újabb impériumváltáskor zsidó származásuk miatt azonnal a magyar hatóságok látókörébe kerültek. Jó részük nem élte túl a Holocaustot, míg a túlélőkre újabb megaláztatás várt. Az új jugoszláv hatalom egy részüket vagy nemzetüktől és vallásuktól tiltotta el, vagy állam- és népellenséggé nyilvánította. Vagyonukat szinte minden esetben nacionalizálták. Ilyen körülmények között a túlélők többsége az Izraelbe történő kivándorlás mellett döntött, maguk mögött hagyva egy olyan űrt, melyet a város gazdasági és szellemi élete máig nem tudott pótolni. Erkölcsi és anyagi jóvátételük a mai napig nem történt meg.

Forrás- és irodalomjegyzék:

Szabadkai Levéltár – Istorijski Arhiv Subotice

IAS, F:47 Senat grada Subotice (1919-1941)

IAS, F:235 Udruženje trgovaca i industrijalaca – Subotica (1899-1934)

IAS F:57 Sresko načelstvo – Subotica (1934-1940)

Napilapok, hetilapok, közlönyök

Bácsmegyei Napló, Szabadka

Neven, Szabadka

Szabadkai Közlöny (Subotički glasnik), Szabadka

Feldolgozások:

1.)Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség magyarok a Délvidéken 1918-1947. Budapest, 2004

2.) Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918-1941. Budapest, 1995

3.) Dömötör Gábor-Gordana Prčić Vujnović-Anca Bratuleanu-Ana Maria Biro: Temesvár, Szeged és Szabadka urbanisztikai és építészeti fejlődése az 1918-1941 közötti időszakban – A modernizmus hatása a regionális önazonosságra Szabadka, 2008

4.) Gašpar Ulmer (Ulmer Gáspár): Tvornica čokolade i bombona „Braća Ruff“ Subotica (1917-1946), 65 godina „Pionira“ (1917-1982), Szabadka, 1982

5.) Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1919-1945), Újvidék, 1979

6.) Magyar László: Tovatűnő évszázadok I-V, Szabadka 1999, 2001, 2002, 2003, 2004

7.) Magyar lászló: Szabadka (1428-1918) Szabadka, 1996

8.) Stevan Маčković: Industrija i industrijalci Subotice (1918-1941), Szabadka, 2004

Tanulmányok, cikkek

Mirko Grlica: Stanovništvo Subotice 1867-1914. godine, Muzeion, Szabadka 2002, 213. oldal

Dušan Delić: Kratak pregled istorije subotičkih Jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada, Zbornik Jevrejskog istorijskog muzeja, 5., Belgrád, 1987, 137. oldal

[1] IAS, F:47. XV. 404/1923.

[2]In: Stevan Mačković: Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941), 283-287. oldal

[3] IAS, F:47. XXIV 170/1924

[4] In: Gašpar Ulmer (Ulmer Gáspár): Tvornica čokolade i bombona „Braća Ruff“ Subotica (1917-1946), 65 godina „Pionira“ (1917–1982), 60. oldal

[5]IAS, F:47. Inđ. Ured. Odluka 613/1923

[6]In: Ulmer Gáspár fenti könyvének 61. oldalán

[7]In: Stevan Mačković: Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941), 143. oldal

[8] A kor sajtótörténetéről részletesen lásd: Kolozsi Tibor: Szabadkai Sajtó (1919-1945), Fórum Könyvkiadó, 1979.

[9]In: Kolozsi Tibor: Szabadkai Sajtó (1919-1945) 58. oldal

[10]1926. VII. 2–9. szám

[11]In: Neven, 1929. február 28.

[12]IAS, F:47. I 1023/1932

[13]IAS, F:47. XX 574/1920

[14]Uo.

[15]IAS F:57. 2359/1939

Dévavári Zoltán: Az illúzió erőszaka. Az első délszláv állam eszme- és politikatörténete (1914–1941)

II. rész (1929–1941) [1]

Több, mint két évtizeddel a második Jugoszlávia szétesése után az utódállamokban, de az egyetemes történetírásban sincs egyértelmű megítélés a délszláv népek 20. századi egységes államával – Jugoszláviával, és annak történelmével kapcsolatban. A sérelmi politizálás, a kizárólagos etnocentrikus megközelítés, a közelmúlt véres eseményeinek eltérő értelmezése és azoknak a múlttal való érzelmileg is túlfűtött egybemosása napjainkban is kifejezetten és hatványozottan érezteti hatását. Az írás arra összpontosít, hogy az elmúlt évtizedekben a téma jeles délszláv szakemberei által elkészített nagyívű munkák és monográfiák segítségül hívásával rekonstruálja a jugoszláv állam születésének körülményeit, feltárja annak belpolitikai működésében lévő zavarok ok-okozati összefüggéseit, s végezetül pedig levonja belőlük az érzelmi és ideológiai kliséktől mentes következtetéseket.

A diktatúra időszaka (1929-1934)

A királyi udvar hosszas előkészületek után 1929. január 6-án adta ki azt a proklamációt, amelyben Sándor király hatályon kívül helyezte az 1921-es Vid-napi alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, betiltotta a politikai pártokat, lényegében minden hatalmat magához ragadott, s kinevezte a Petar Živković[2] tábornok vezetése alatt álló új kormányt.

Hogy a szerb királyi udvar megnyerje a horvát gazdasági elitet, a Živković vezetése alatt álló kormányban a radikális és demokrata politikusok mellett öt horvát gazdasági szakember is tárcát kapott, s abba bevették Anton Korošec szlovén politikust is.[3] Mindez azonban rövid életű volt; az integratív jugoszlavizmus erőltetése miatt a horvát tömegeket továbbra sem sikerült lecsendesíteni, sőt Korošec, és a radikális politikusok egy jó része is rövidesen szembefordult az udvarral.[4]

Hogy a szerb politikai elit egy jelentős része rövidesen szintén az eszmei és politikai barikádok túloldalán találta magát, annak az okai prózaiak voltak. Sándor ugyanis szentül hitt abban, hogy a nemzetállami lét megteremtése után olasz és német mintára lehetséges felülről, hatalmi ráhatással, figyelmen kívül hagyva a 19. századi nemzetté válás befejezett tényét, megteremteni az egységes jugoszláv nemzetet. Ezért a nyílt diktatúra bevezetésével egyidejűleg a nyers erőszak erejével az integratív jugoszlavizmus kötelezővé tétele már a szerb nemzeti érdekeket is sértette.

Míg a szerb politikai elit 1929-ig a szerb szupremácia biztosítása miatt támogatta a centralizációt, Sándor király a felülről történő nemzetteremtés céljából kénytelen volt lemondani az állam nagyszerb jellegének a hangsúlyozásáról. Mindez természetszerűen vezetett konfrontációkhoz; a „régiek és újak” harcához, ahhoz a tényhez, hogy a diktatúra bevezetésével felemelkedőben volt egy olyan új, fiatal politikai nemzedék, amely előmenetelét, hatalmi térnyerését az uralkodóhoz kötve, önmagát ortodox jugoszlávként határozta meg a húszas évek polgári politikusaival szemben. Ezt a helyzetet tovább bonyolította az ószerbiai és az új, birtokba vett „prečani“[5] területeken élő szerb politikai elit közötti rivalizálás is. Míg az előbbiek a centralizációval a kiteljesedett ország egész területén igyekeztek megőrizni hatalmi befolyásukat és súlyukat, addig az utóbbiak ezzel éppen ellenkezőleg; saját hatalmi pozícióik térvesztése miatt kerültek velük és a központosítással óhatatlanul szembe. Lényegében ez volt a valódi oka és a mozgatója az integratív jugoszlavizmus első, legvérmesebb szószólójának, Svetozar Pribičević 1927-es pálfordulásának is.

Sándor azonban nemcsak a „régi világ” szerb elitjével konfrontálódott, hanem a velük elkeseredett harcot vívó horvátokkal is, akik 1929-ig, de azután is elsősorban a horvát nemzeti kiteljesedés ellehetetlenülése miatt már az ország születése óta konstans belpolitikai harcot vívtak a horvát nemzeti érdekek elérése céljából. A helyzet paradoxonja azonban mégiscsak az volt, hogy a királyi diktatúra, amely felülről, a hatalmi eszközökkel erőltetett jugoszláv integráció, a nemzet „csinálás” szellemében bizonyos formában a nagyszerb nemzeti elképzeléseket is háttérbe szorította. Ez vezetett el oda, hogy a horvát tömegek az addigi föderális átrendeződés követelése helyett, gyors és radikális fordulatot véve, egyre inkább a jugoszláv állam szétverésének, a horvát nemzeti kiteljesedés csúcsát jelentő nemzetállami lét irányába mozdultak el.

Mindez persze 1929 elején még nehezen volt előrelátható, így Sándor az integratív jugoszlavizmus hivatalos ideológiának a szellemében, 1929. október 3-án az ország nevét Jugoszláviára nevezte át, s alapjaiban szervezte át a közigazgatást is. A királyság területét az addigi 33 adminisztratív körzet helyett, a történelmi múltat negligáló kilenc bánságra osztották fel (Dravska, Savska, Vrbaska, Primorska, Drinska, Zetska, Vardarska, Moravska, Dunavska). A bánságok határait úgy alakították ki, hogy azok többségében (Vrbaska, Drinska, Dunavska, Moravska, Zetska, Vardarska) a szerbek etnikai túlsúlyát biztosítsák. A bánságok a valóságban végrehajtó szervként működtek, azok semmilyen autonómiával nem bírtak, vezetőit, a bánokat, személyesen a király nevezte ki.[6]

Mindezzel végbement a királyi hatalom totális centralizációja, a monarchodiktatúra kiépülése. Ettől kezdve Sándor kezébe összpontosult a végrehajtói, a törvényhozói és az igazságszolgáltatási hatalom. A minisztereket a király nevezte ki, azok neki tartoztak felelősséggel, külföldön kizárólag az uralkodó képviselhette az országot, ő volt a legfőbb hadúr, s kizárólagos joga volt az Állami Bíróság tagjainak a kinevezésére. Személye sérthetetlen volt, tetteiért senkinek sem tartozott felelősséggel.[7]

A parlament feloszlatásával és az alkotmány hatályon kívül helyezésével egy időben, 1929. január 6-án módosították az 1921-es Államvédelmi Törvényt, az ún. OBZNANA-t is, s rövidesen újabb letartóztatási hullám söpört végig az országon. Március 10-én feloszlatták a politikai pártokhoz köthető terroregységeket (HANAO, SRNAO, ORJUNA), május 18-án letartóztatták, majd internálták Svetozar Pribičevićet,[8] 1930. január 4-én pedig Radić utódját, Vladimir Mačeket[9] is elfogták.[10]

A letartóztatások, az erőteljes centralizáció és az integratív jugoszlavizmus hivatalos államideológiává tétele azonban nem érte el a várt hatást. Az erőszak nemhogy alábbhagyott volna, hanem éppen ellenkezőleg – eszkalálódott: Ante Pavelić[11] vezetésével megjelent az Usztasa Mozgalom[12], Macedóniában pedig a VMRO[13] nyert egyre nagyobb teret, s ezzel immáron nem az ország föderális átszervezésével kapcsolatos nézetek, hanem egyenesen a jugoszláv állam szétverése, a függetlenedés eszménye került előtérbe.

Ráadásul a nagy gazdasági világválság 1930-ban már Jugoszláviában is egyre jobban éreztette hatását. Mindez a falvakban a mezőgazdasági árucikkek árának zuhanását és a túladóztatások miatti gyors eladósodást, valamint mintegy 450 ezer éhező családot eredményezett.[14] A súlyos gazdasági helyzet és az elhatalmasodó állami korrupció, a kiélezett etnikai feszültségek ismét robbanással fenyegettek. A királyi udvar mozgásterét az is szűkítette, hogy a diktatúra az általa alkalmazott módszerek miatt külpolitikailag is kezdett elszigetelődni. Egyre inkább világossá vált, hogy az 1929-es politikai rendszer már csak rövid ideig tartható fenn, s eljött az ideje a nyílt diktatúráról a látszólagos alkotmányi keretek közé való visszatérésre.[15]

1931. szeptember 3-án felállt a második Živković kormány, Sándor király pedig hivatalosan is bejelentette, hogy uralkodásának tizedik évfordulója alkalmából új alkotmányt „ajándékoz népének”, s november 9-ére választásokat írnak ki.[16] Az oktrojált alkotmány azonban továbbra is centralizált államként definiálta az országot, megtartotta az 1929-ben bevezetett bánsági intézményt is, s bár visszaállította az Országgyűlést, ugyanakkor annak ellenőrzésére felsőházként létrehozta a Szenátus intézményrendszerét.[17] Az alkotmány értelmében a nemzeti és az állami egységet továbbra is a király testesítette meg. A kormány tagjait saját bizalmi embereiből továbbra is az uralkodó nevezte ki.[18]

A november 9-i választásokon végül teljesen ellehetetlenítették az ellenzék indulását, így azon egyetlen egy – kormánypárti – lista vett részt. A helyzet fonákságát mutatja az is, hogy maga a kormánypárt is csak a választások után, 1931. december 15-én alakult meg Jugoszláv Radikális Paraszt Demokrácia néven (1933. június 20-án a nevét Jugoszláv Nemzeti Pártra változtatta). A kormánypárt az integratív jugoszlavizmus ideológiája mentén szerveződött, abban a vezető szerepet a volt radikális és demokrata politikusok játszották. Mindez azonban korántsem volt súrlódásmentes: ekkor lépett ugyanis színre és követelt helyet, befolyást magának az új nemzedék, amely az 1920-as évek csatározásaiból kimaradva a polgári politikusokkal ellentétben az integratív jugoszlavizmus ideológiájának egyedüli letéteményesének tartotta önmagát.[19] Ilyen előzmények után, az egypárti parlament 1931. december 7-én, míg a szenátus 1932 januárjában kezdte meg a munkáját.

Živković napjai azonban ekkor már meg voltak számlálva. 1931 októberében ugyanis a kommunista agitáció hatására előbb a belgrádi, majd a zágrábi és a ljubljanai egyetemisták kezdtek el tüntetni. Az elégedetlenség rövidesen a falvakra is átterjedt; a túladóztatás miatt felgyülemlett adótartozások miatt Montenegróban masszív demonstrációk kezdődtek a kormány ellen, a boszniai Prijedorban pedig éhséglázadás tört ki – a helyi parasztság fosztogatni kezdte az élelmiszerraktárakat.[20]

Živković tábornok végül 1932. április 4-én lemondott, előbb Vojislav Marinković[21], majd az integratív jugoszlavizmust zsigerből elutasító, nagyszerb radikalizmus egyik szószólója Milan Srškić[22] alapított kormányt. Srškić másfél éves kormányzása alatt dühöngött az állami terror: a letartóztatások mindennapossá váltak, azonban ez sem az egyre erősödő kommunista, de az éledező polgári ellenállást sem tudta megtörni.

Annak ellenére, hogy az 1929-es módosított államvédelmi törvény jogilag ellehetetlenítette az egykori Radić–Pribičević-féle Paraszt–Demokrata Koalíció legális működését, annak vezető személyiségei az eltelt évek ellenére továbbra is tartották a kapcsolatot. 1932. november 7-én elérkezettnek látták az időt arra, hogy személyesen is megvitassák az ország politikai helyzetét.[23] A zágrábi találkozón az ellenzék éles támadást intézett a kormány ellen, követeléseiket „zágrábi pontok” néven hozták nyilvánosságra. Ezekben elítélték az integratív jugoszlavizmusba csomagolt nagyszerb hegemóniát, s követelték az ország alkotmányos helyzetének a rendezését.[24]

Mindez láncreakciót váltott ki; sorra jelentek meg a hasonló téziseket megfogalmazó ljubljanai, majd szarajevói pontok, s ekkor jelent meg a baloldali Parasztszövetség kiáltványa, az Újvidéki Rezolúció is, amely a Magyarországtól elcsatolt egykori Délvidék alkotmányos helyzetének a rendezését követelte.[25] A hatalom pedig úgy reagált, mint eddig mindig: az időközben a horvát ellenzék vezetőjévé lett Mačeket ismét letartóztatták, s három év börtönbüntetésre ítélték.[26]

Srškić nyilvánosan felvállalt nagyszerb koncepciója azonban idővel már az udvar számára is teherré vált. Így 1934 januárjában az ugyan szintén nagyszerb eszméket valló, de pragmatizmusból az integratív jugoszlavizmus eszményét elfogadó, mérsékeltebb Nikola Uzunovićot[27] nevezte ki Sándor király kormányfőnek. A konszolidáció lehetőségét azonban elsodorták a felgyorsuló események. 1934. október 9-én a Marseille-be látogató Sándor király ellen az Usztasa VMRO összeesküvők sikeres merényletet követtek el.[28]

Kényszerpálya és kiútkeresés (1934-1941)

Bár a merénylet sikerült, a stratégiai célt – az ország felbomlasztását – nem sikerült elérni. Mindebben a kulcsszerepet a politikai élettől eddig tartózkodó Pál herceg[29] játszotta, aki a kiskorú II. Péter[30] király nevében régensként kormányozva meglepő gyorsasággal és határozottsággal vette át az ország vezetését. A kiélezett belpolitikai helyzetben Uzumovićnak már nem sok ideje maradt hátra, 1934. december 20-án Bogoljub Jevtić[31] alakíthatott kormányt.[32] A kormányfőváltással lényegében minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Bár Jevtić megbékélést hirdetett, a valóságban tovább folytatódtak a letartóztatások. Višegrádban[33] ekkor került felállításra az első jugoszláv koncentrációs tábor, Horvátországban pedig több helyen véres összetűzésekre került sor a csendőrség és a helyi lakosság között.[34]

A kulminálódó erőszak vezetett végül oda, hogy 1935. május 5-ére újabb választásokat írtak ki, melyen végre az ellenzék is indulhatott. A voksolásokat menetrendszerűen kísérő nyers erőszak és a csalások sorozata a kormánypárt győzelmét hozta 1,7 millió szavazattal, míg a Maček vezetése alatt álló Egyesült Ellenzék 1 millió szavazatot kapott.[35] A választójogi törvény is a hatalom totális bebetonozását biztosította, s így a kormánypárt végül 303, az ellenzék pedig 67 helyet kapott a parlamentben.[36]

Az ellenzék a választási visszaélések és a választási törvény igazságtalanságai miatt végül bojkottálta az országgyűlést, ám az erőszak kulminálódása és a választási csalások miatt Jevtićnek is távoznia kellett. Az új kormányt a volt Szlovén Néppárt és a JMO politikusaival szövetségben Milan Stojadinović[37] alakíthatta meg.

Stojadinović miniszterelnöki kinevezése azonban szakadást okozott az addig egységes kormánypárti képviselőcsoportban, mert egy jelentős részük Jevtić híveként gyakorlatilag (ismételt paradoxon: királyhű) ellenzéki szerepet vett fel a parlamentben.[38] Ez vezetett végül oda, hogy Stojadinović, Korošec és Spaho[39] létrehozták az új kormánypártot, a Jugoszláv Radikális Közösséget. Az új politikai formáció ideológiáját tekintve lényegében nem sokban különbözött elődjétől a Jugoszláv Nemzeti Párttól, azonban az lényeges különbség volt, hogy míg az előbbit hatalmi szóval, gyakorlatilag Sándor király felülről vezényelve, kizárólag a hozzá lojális karból hozta létre, addig az utóbbi három volt történelmi párt – a Radikális, a Jugoszláv Muzulmán Közösség és a Szlovén Néppárt – vezetőgarnitúrájának az egyesülésével jött létre. Mindez egyben azt is jelentette, hogy Stojadinović a horvát kérdés háttérbeszorításának a céljából gyakorlatilag kiegyezett a szlovén és bosnyák politikai elittel, s világosan elhatárolva, egymás közt feudumként leosztva a politikai, gazdasági érdekszférákat.

Az udvarnak a szlovén és a bosnyák politikai elittel megkötött „paktuma” ellenére azonban az ország decentralizációjának a kérdésében nem történt lényegi előrelépés, s az egykori Paraszt–Demokrata Koalíció 1937. október 8-án egy Zágráb melletti településen szövetséget kötött az Egyesült Szerb Ellenzékkel. A szlovén és a bosnyák politikusokat maga mögött tudva azonban nemcsak Stojadinović, hanem Pál régens is mereven elzárkózott az ellenzékkel való minden párbeszédtől.[40]

Rövidesen kiújult az erőszak, s akárcsak a húszas évek elején, ismét megalakultak a pártokhoz köthető, előbb csak botokkal és husángokkal, 1939-től azonban már lőfegyverekkel is rendelkező magánhadseregek. Horvátországban a nyíltan nagyhorvát eszméket valló politikusok előbb a Munka Légiót hozták létre, annak betiltása után a Horvát Köztársasági Parasztpárt szervezte meg a volt Osztrák–Magyar Monarchia tisztjeinek a vezetése alatt álló rohamegységeit – a Horvát Polgári Védelmet és a Horvát Parasztvédelmet.[41]

Hasonló folyamatok mentek végre a kormánypárt szlovéniai tagszervezetében is. Szlovéniában már 1935-ben megkezdték az ún. Fantov Testnevelési Egyesületek szervezését, amelyek 1937-ben már 300 egységben 25 ezer tagot számláltak. A következő évben már Belgrád is egyre idegesebben tekintett a hivatalosan testnevelési célokat szolgáló szlovéniai mozgalomra, mert olyan vélemények is megfogalmazódtak, hogy ezek az egységek gyakorlatilag egy leendő szlovén hadsereg magvát képezhetik majd.[42]

Az udvarral kötött politikai megegyezés árát Korošec természetesen azonnal meg akarta fizettetni. Ugyanakkor Stojadinovićnak is érdeke volt, hogy a gyorsan változó külpolitikai helyzetben elébe menjen az ország számára egyre kedvezőtlenebb erőeltolódásoknak, s külpolitikai mozgásterét valamilyen formában kiszélesítse a fasiszta Olaszország és a náci Németország térnyerésének az árnyékában.

Ennek a kettőségnek a következményeként a jugoszláv kormány 1935. július 25-én konkordátumot kötött a Vatikánnal, amely meghatározta Jugoszlávia területén a katolikus egyházmegyék határait, engedélyezte a nini, a bácskai és a bánsági egyházmegyék létrehozását, s egyben biztosította a katolikus egyház autonómiáját.

A római egyezményt azonban hevesen ellenezte a Szerb Ortodox Egyház. Miközben a parlamentben indulatosan folyt a konkordátummal kapcsolatos vita, 1937. július 19-én utcai összecsapásokra került sor a Szerb Ortodox Egyház hívei és a rendőrség között. A belügyi egységek Korošec belügyminiszter utasításának megfelelően keményen léptek fel a tüntetőkkel szemben, s az összecsapásokban többen, köztük egyházi személyek is megsebesültek. Bár az országgyűlés végül megszavazta a konkordátum kihirdetését, azonban a szenátus már nem nyitott arról vitát, mert Stojadinović végül engedett a szerb egyház nyomásának, meghátrált, s így a római egyezmény nem lett a jogrend része.[43]

A jugoszláv külpolitika mozgásterét egyre inkább az erősödő náci Németország politikai és gazdasági térnyerése határozta meg. Ennek egyenes következményeként az ország a harmincas évek második felében fokozatosan a német érdekszférába sodródott. Mindez az addigi franciabarát külpolitikai orientáció fokozatos feladását eredményezte. 1936-ban már recsegett-ropogott a kisantant szövetsége. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia képviselői 1938 augusztusában a szlovéniai Bledben találkoztak utoljára. Rövidesen, 1939 márciusában Csehországot megszállták a német erők, s Csehszlovákia felbomlásával formálisan is megszűnt a kisantant.

A nagyhatalmi politikában végbemenő gyors változások mellett a belpolitikai fejlemények is egyre kedvezőtlenebbül alakultak. Horvátországban egyre feszültebb volt a helyzet, ráadásul Szerbiában is mind többen tekintettek averzióval Stojadinović vezéri ambícióira. Pál régens számára egyértelmű volt, hogy az egyre kiélezettebb és kedvezőtlenebb helyzetben a horvát kérdést nem lehet az eddigi módszerekkel kezelni, s a belpolitikai konszolidációra mihamarabb szükség van. Az udvar ezért 1938. december 11-ére új választásokat írt ki, melyen a kormánypárton kívül Maček vezetésével az Egyesült Ellenzék és a Dimitrije Ljotić[44] irányítása alatti lévő ZBOR Mozgalom[45] indult.

A már megszokott manipulációkkal és tettlegességgel kísért választások a kormánypárt sikerét hozták, azonban az eredmények egyértelművé tették, hogy mindez pürrhoszi győzelem volt. A Jugoszláv Radikális Közösség ugyanis 1 643 738 szavazatot (54%) kapott, míg az Egyesült Ellenzék 1 364 524-et (44%).[46] A választások után újra Stojadinović alakíthatott kormányt, s továbbra is makacsul elutasította a horvát probléma rendezését.

Csakhogy éppen a választások előtt, 1938 novemberében a német többségű, Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidéknek a náci Németország által történt annektálása Pál régens számára végérvényesen egyértelművé tette, hogy a horvát kérdés rendezését a kiélezett belpolitikai helyzetben nem lehet tovább halogatni. Az udvar egyre inkább attól tartott, hogy a Szudéta-vidék német bekebelezése további támogatást ad az amúgy is egyre inkább erősödő, függetlenséget akaró horvát erőknek.

Ugyanakkor Pál régensnek a miniszterelnök mindjobban kifejezésre jutó, olasz mintát mutató vezéri ambíciói is egyre nagyobb fejtörést jelentettek. A régens joggal tartott attól, hogy Stojadinović esetleges megerősödése hasonló helyzetet teremthet, mint Olaszországban, ahol a valódi hatalom a Duce, Mussolini kezében összpontosult, s maga a király, III. Viktor Emánuel szerepe és befolyása a politika alakítására formálissá és névlegessé vált. Alapjaiban ezek a megfontolások vezettek el oda, hogy 1938 végén, 1939 elejére el is készült a Stojadinovićot megbuktató terv, amelyről tudott, s arra áldását adta Korošec és Spaho is.

A belső intrika egyeztetései után, arra hivatkozva, hogy a horvát kérdés megoldása nem tűr további halasztást, 1939 januárjában Dragiša Cvetković[47] szociális miniszter vezetésével váratlanul lemondott a kormány négy tagja. Ezt követően a régens magához hívatta Stojadinovićot, felszólította a mandátuma visszaadására, s Cvetkovićot bízta meg a kormányalakítással.[48]

Dragiša Cvetković 1939. április 2-án kezdte meg a tárgyalásokat Mačekkel. A megbeszélések kisebb-nagyobb zökkenőkkel – többek között Bosznia[49] és a Magyarországtól elcsatolt Délvidék hovatartozása kapcsán[50] – végül 1939. augusztus 26-án zárultak le. Az egyezség értelmében egyesítették a Szávai és a Tengermelléki Bánságot, amelyhez hozzácsatolták Dubrovnik, Travnik, Fojnica, Brčko, Gradačac, Derventa, Šid és Ilok környékét. Az így létrejövő Horvát Bánság törvényhozói, közigazgatási és igazságszolgáltatási autonómiát kapott, annak élén a király által kinevezet bán – Ivan Šubašić[51] – állt.[52]

A Horvát Bánság felállításával két évtized után a királyi udvar formálisan és hivatalosan is lemondott az addigi centralizációról, a gyakorlatban megtörtént az ország föderális átszervezése. Az udvar kiegyezése Horvátországgal heves reakciókat váltott ki Szerbiában. A demokrata politikusok megfogalmazták a „Szerb Földek Bánsága” koncepciót, amely a szerb törzsterületeken kívül Boszniát és Vajdaság területét is magában foglalta volna.[53]

A kiegyezés belpolitikai viharait elhomályosították, s végül elsöpörték a nemzetközi szintéren végbemenő gyors változások. 1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború; a Harmadik Birodalom lerohanta Lengyelországot, 1940 májusában Franciaország is összeomlott.

Franciaország bukásával a versailles-i békerendszer utolsó, látszólagos elemei is darabjaira törtek, s a Cvetković-Maček kormány mozgásterét az is minimálisra csökkentette, hogy a délszláv állam Görögországot leszámítva, a tengelyhatalmakkal (nyugaton Olaszország és a Német Birodalom), vagy az azok szövetségi rendszerébe tartozó országokkal lett határos. Mindez együttesen vezetett oda, hogy 1941. március 25-én végül a jugoszláv kormány is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.[54] Két nappal később, 1941. március 27-én az angol titkosszolgálat hathatós közreműködésével katonatisztek egy csoportja összeesküvést szőtt, és Belgrádban katonai puccs volt, amely véget vetett Pál régens hatalmának. Erre válaszul, 1941. április 6-án a náci Németország hadüzenet nélkül lerohanta Jugoszláviát, a Karađorđević dinasztia tagjai emigráltak, a jugoszláv hadsereg 1941. április 17-én feltétel nélkül letette a fegyvert.

Ezzel atomjaira hullott szét az első jugoszláv állam, hogy ezt követően az illúzió erőszaka addig még sosem látott vérengzésbe taszítsa a Balkán nemzeteit.

Konklúzió

A délszláv nemzeti koncepciók nagyjából a 19. század második felére véglegesültek. Az önálló nemzeti identitás kifejlődése mellett az illírizmus táptalaján Horvátországban bontakozott ki és szökkent szárba az egységes délszláv állam koncepciója, amely kezdetben a horvát nemzeti tudat megőrzése és megmaradása, a kulturális kiteljesedés céljából szorgalmazta a balkáni szláv népek együttműködését és későbbi közös államba történő egyesülését. Fő szószólói – érzékelve a nemzetté válás bekövetkezését – a közös állam létrehozását, annak felépítését a vallási, a kulturális és a történelmi különbözőségek figyelembevételével alapjaiban a délszláv népek önkéntes együttműködésében és a föderális állam megteremtésében látták.

A jugoszláv ideológiai felfogásban a 20. század első felére jelent meg az az áramlat, amely meghaladva és szakítva a strossmayeri koncepcióval, elutasította, sőt egyenesen tagadta a három délszláv nép – a szlovén, a horvát és a szerb – közötti vallási, kulturális és történelmi különbözőséget, ebből kiindulva ideológiai prizmájába a három jugoszláv néptörzs egységének a koncepcióját helyezte. Ez a szárny negligálva a nemzeti különbözőséget és egyben a nemzeti kiteljesedés organikus fejlődését, az olasz és a német egység mintája alapján, radikálisan és gyorsan, felülről, államhatalmi eszközökkel és erővel kívánta az egységes jugoszláv nemzetet létrehozni.

Míg a jugoszláv ideológia alapvetően az értelmiség egy szűk csoportjában nyert teret és létjogosultságot, addig az önállóság atribútumaival is rendelkező hivatalos szerb politikai elit számára a 19. század második felétől a szerb nemzet primátusát, dominanciáját és hegemóniáját előtérbe helyező, a nagyszerb ideológiát, a középkori dušani cárság feltámasztását vizionáló, Nagy-Szerbia határait szintetizáló garašanini koncepció lett a nemzetfelfogás és az ország külpolitikai koncepciójának az alapja.

Mintegy válaszul a jugoszláv eszmék kibontakozására, a Nagy-Szerbiával kapcsolatos ideológia koncepciókra született meg az agresszivitásában és kizárólagosságában a szerbtől semmivel sem lemaradó nagyhorvát eszme, amely lényegi koncepcióját tekintve akár a garašanini genezis fordítottjaként is értelmezhető. A nagyszerb és a nagyhorvát ideológia közötti lényegi különbség elsősorban mégis az volt, hogy míg az előbbi egy független állam politikai elitjének a nemzet- és államdoktrínáját jelentette és testesítette meg, addig a második csupán egy elszigetelt, az önálló államisággal nem rendelkező radikális értelmiség hosszú távú terve, célkitűzése volt.

A Monarchia és a Szerbia között fokozatosan romló, sőt elmérgesedő viszony, amely Bosznia-Hercegovina 1908-ban bekövetkezett annexiójával érte el a csúcspontját. Alapjaiban tehát a nagyszerb koncepció, s nem a jugoszláv ideológia mentén bekövetkezendő délszláv nemzeti egyesítés időleges, nagyhatalmi eszközökkel és ambíciókkal történő megállítása volt.

A szerb nyugati expanzió ideiglenes ellehetetlenülését követő győztes Balkán-háborúk így lettek 1878 után a szerb állam déli irányú első jelentős területi kiteljesedései, vagyis a Načertanije koncepciójának a gyakorlatban történő realizálódása, illetve annak első állomása. Ebből már szükségszerűen következett az Ausztria–Magyarországgal a fegyveres konfliktus kitörése, mint az északi és a nyugati határkérdést végérvényesen eldöntő politikai küzdelem utolsó és végleges lehetősége.

A szerb politikai elit cselekedeteit tehát ekkor is, de az első világháborúban is alapvetően a garašanini tézisek gyakorlati megvalósítása motiválta. A szerb maximális és minimális háborús célok lényegüket tekintve csupán a területi kiteljesedés kérdésében tértek el, azok mindkét esetben a szerb nép egy államban történő egyesítését, a szerb állam határainak, befolyásának és dominanciájának a kiterjesztését célozták.

Nikola Pašić és a szerb politikai elit első világháborús indítékait és lépéseit mindvégig ez az egyértelmű, nyílt és világos koncepció, stratégia határozta meg. Szerb részről a horvát emigrációval történő kapcsolatfelvétel, a tárgyalások sorozata, a Jugoszláv Bizottság támogatása lényegében nem volt más, mint a maximális szerb program taktikai megfontolásába illeszkedő keret, amely elsősorban azért realizálódott, hogy a szerb területi ambíciók és aspirációk kérdésében az antant hatalmaknál a propaganda és a ráhatás frontján erősítsék a szerb befolyást.

A horvát politikai emigráció, a hivatalos szerb politikai körökkel folytatott számos megbeszélése és tárgyalása során tehát gyakorlatilag minden egyes alkalommal meggyőződhetett, világos képet kaphatott arról, hogy a leendő államkép víziójával kapcsolatos felfogások lényegi elemeiben térnek el egymástól. Ahogyan arról is, hogy a szerb fél részéről nincs és nem is lesz hajlandóság a kompromisszumra a centralizmus, vagyis az egységes állam és a helyi, történelmi, kulturális, gazdasági és vallási különbözőségeket figyelembe vevő föderális államkép kérdésében.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, valamint a Monarchiával kapcsolatos, nem egy esetben egyenesen irreális érzelmi averzió, a germán, a magyar és az olasz tengerben a nemzethalál víziójának a beteljesülésétől tartó, valamint a történelmi sorsforduló lehetőségének a nyomasztó súlyának a terhe alatt őrlődő horvát emigrációban az egyértelmű és kézzelfogható bizonyítékok ellenére sem volt meg a kellő határozottság és a valós akarat a szerb ambíciókkal és célokkal szembeni határozott szembeszegülésre, ellentmondásra.

A délszláv nemzetektől független, de sorsukra és jövőjükre nézve döntő befolyással bíró nagyhatalmi megfontolások -, amelyeknek végeredményben kulcsszerepük volt az egységes délszláv állam megszületésében – mellett szükségszerűen bekövetkezett az a kényszerpályára állás, amelyben kezdetben a kezdeményező, majd az irányító szerepet is a szerb politikai elit vette át, s ahonnét az erőviszonyok módosulása miatt már egyik fél számára sem volt visszaút.

A Monarchia délszláv területeinek és a szerb államnak a felülről, nagyhatalmi bábáskodással és jóváhagyással, végül a szerb szándékok szerint történt egységesítése ugyanis végérvényesen determinálta azt az irányt és mozgásteret, amely alapjaiban a nagyszerb maximális koncepciónak a valóságban történő realizálásának a csúcsát, kiteljesedését jelentette.

Ebbe a maximális nagyszerb programba illeszkedett bele az integratív jugoszlavizmus ideológiája, mint a három délszláv néptörzs, felülről, erővel egy nemzetbe történő integrálása, amely 1929-től, s 1945 után, módosított formában ugyan, de a hivatalos állami nemzetpolitika részeként a belső kohézió megteremtését szolgáló hatalmi megfontolás volt. Kudarcát alapvetően a nemzetté válás befejezett ténye okozta, s ez volt az oka annak, hogy az ekkor már teljesen eltérő önálló történelmi tudattal, vallással, eltérő kulturális mentalitással bíró délszláv nemzetek esetében nem lehetett az olasz, vagy a német minta alapján egy felülről irányított, mesterséges nemzetet létrehozni.

Ráadásul, ahogyan arra A. Sajti Enikő mutat rá legújabb tanulmányában; a döntően szerb etnikai gyökerekkel rendelkező politikai elitet alapvetően a jelentősen kibővült hatalmi tér kitöltésének mámorító feladata foglalta le. Emiatt „fontosabb volt számukra az állam építése a nemzet építésénél.  Az erőteljes szerb alapú politikai centralizáció ellenére a közös nemzeti ideológia ″csinálását″, a közös kulturális kánon formálását az állam elhanyagolta, és hajlamos volt azt inkább az egyes nemzeti elitek ügyének tekinteni.”[55] 

Mindennek a következményeként az 1921-től 1929-ig, de akár az 1941-ig terjedő periódus végeredményben mindkét fél számára az 1918-ban bekövetkezett és kijelölt kényszerpálya kiélezett keretein belüli mozgást eredményezte. A szerbek számára ugyanis minden kompromisszum a maximális szerb nemzeti koncepciótól való eltérést, annak a feladását, a horvátok számára pedig az adott körülmények hosszantartó fennmaradása esetén pedig nemzeti és állami kiteljesedésük mind távolabbra történő csúszását jelentette.

Az eltérő civilizációs képek, az erőszak kulminálódása, annak térnyerése, az utcai politizálás legitimizálása, a szélsőséges politikai koncepciók és megoldások előtérbe kerülése, valamint az ezzel összefüggésben lévő terror propagandája így lett természetszerű és egyenes következménye a végtelenül leegyszerűsített vagy-vagy, idővel már mindkét fél részéről egyenesen a biológiai fennmaradás állapotát veszélyeztető érzelemvilágnak, s a kompromisszumok minimális megtételére is képtelen politikai csatározásokba sodrásának.  

A szerb politikai elit ekkortól kezdve lett (egészen a második Jugoszláviának a közelmúltban történt széteséséig, de még napjainkban is) a nagyhatalmi megfontolásoknak köszönhetően realizálódott maximális szerb nemzeti program által kijelölt kényszerpálya rabja. A szerb politika lényegi döntéseit 1921-től 1929-ig, majd 1941-ig alapjaiban a maximális szerb nemzeti program, vagyis az első világháború után elért területi kiteljesedés, szupremácia és dominancia megóvása és megvédése mozgatta.

Bár nem tartozik közvetlenül témánkhoz, annak komplexitása miatt azonban feltétlenül utalni szeretnék arra, hogy innét pedig egyenes út vezetett odáig, hogy a nagyhatalmi konstelláció újbóli megváltozása miatt bekövetkezett második világháború előestéjén a szerb-horvát kiegyezéssel, majd öt évtizeddel később, 1991-ben a második Jugoszlávia felbomlásakor a mindenkori szerb politikai elit a gyakorlatban tudatosan és önkéntesen volt kénytelen lemondani a maximális szerb nemzeti program további védelméről.

Látszólagos expanzivitása mögött a valóságban azonban továbbra is defenzív keretek között mozogva immáron az 1915-ös minimális nagyszerb nemzeti célokat helyezte előtérbe. Ennek a – nyomatékosítsuk még egyszer – látszólag támadó, a valóságban pedig nagyon is védekező politikai lépéseknek az alfája és az omegája a szerb nemzet egy államban történő megtartásának a programja volt. Mindent összegezve; az 1918-ban akaratlanul is kijelölt kényszerpálya és a mindenkori szerb elit merev, kompromisszumokra képtelen magatartása vezetett az elmúlt egy évszázadban az elhúzódó, napjainkig is tartó, látszólag agresszív és támadó, a valóságban azonban nagyon is defenzív szerb bel- és külpolitikához.

Horvát szempontból az 1918. decemberi egyesülés, majd az 1921-es Vid-napi alkotmány a valóságban nemhogy a horvát nemzeti kiteljesedést nem hozta meg, hanem éppen ellenkezőleg, az addigi autonóm keret elvesztését és a nemzeti kibontakozás végleges beszűkülését jelentette. A horvát politikai törekvések a tőlük független nemzetközi események hatására, illetve az erőltetett centralizáció következtében alapvetően ezért tolódtak el, s összpontosítottak előbb az alkotmány revíziójára, majd a nemzeti függetlenség eszményére. Vagyis, míg a szerb politika a tőle független körülmények miatt a defenzíva bástyáiról volt kénytelen manőverezni, addig a horvát mozgásteret 1921-től alapvetően az offenzív fellépés által elérhető eredmények motiválták. Akárcsak a szerbeknél, úgy a horvátoknál is a nemzetállami kiteljesedés, az önálló nemzeti lét elsősorban a nagyhatalmi küzdőtéren végbement folyamatoktól függött úgy 1941-ben, mint 1991-ben is.

Bár az 1918-as decemberi események, majd a Vid-napi központosított alkotmány életbelépése a szlovén politikai elitet is sokkolta, ha egyáltalán volt a jugoszláv illúziónak nyertese, akkor azt mégis a szlovénokban kell keresnünk. Szlovénia már csak földrajzi adottságai miatt is szeparálva volt a szerb élettértől, területén nem élt jelentősebb szerb nemzeti kisebbség, így a szlovén-szerb kapcsolatokat nem terhelte ez a jellegű kisebbségi kérdés, sőt a szlovén nyelv jelentős eltérései miatt 1918 után is megtartotta, megtarthatta különállását. A szlovénok számára az olasz és a német (osztrák) területi aspirációk, a nagyszámú olasz és a német kisebbség potenciális veszélyforrása miatt pedig egyenesen biztonságpolitikai kényszerűséget és szükségességet jelentett a Szerb–Horvát–Szlovén, majd a Jugoszláv Királyság léte, az ahhoz való tartozásuk. Mindez, illetve a szlovén gazdaság számára az egységes délszláv piac is jelentős tényezőként tette őket érdekeltté az állam fennmaradásában, fenntartásában. A szlovén politikai elit 1925/1926-os pálfordulása és a belgrádi centralista körökkel történt kiegyezése úgy a húszas, mind a harmincas években, a centralizált állam fenntartásában való érdekeltségük tehát alapvetően a szlovén nemzetpolitika pragmatikus megközelítésének volt a következménye.

Szlovénia nemzetállami és etnikailag is jóformán tiszta mai területi kiteljesedésében megkerülhetetlen szerepe volt és lesz az egykori jugoszláv állam, ha úgy tetszik a jugoszláv illúzió valóságban történt realizálódásának.

IRODALOM

• Sajti Enikő (2018): A délszlávnemzeti ideológia formaváltozásai. Állami egység vagy nemzeti függetlenség? In: Globális vetületek. Ünnepi kötet Fischer Ferenc 65. születésnapjára. Szerk.: Vitári Zsolt. PTE BTK Történettudományi Intézet – Fakultás Kiadó, Pécs–Budapest, 103-110.
• Sajti Enikő (2004): Impériumváltások, revízió, kisebbség – Magyarok a délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest.
• Sajti Enikő (szerk.) (1989): Jugoszlávia 1918-1941 – Dokumentumok. Társadalomtudományi Kör, Szeged
• Bakić, Jovo (2004): Ideologija jugoslovenstva izmedju srpskog i hrvatskog nacionalizma, 1914-1941. Gradska narodna biblioteka „Žarko Zrenjanin”, Zrenjanin.
• Blagojević, Anita (2012): O ustavu Kraljevine Jugoslavije iz 1931. Pravni Vjesnik God, Vol. 28. No. 1. 123-143.
• Bíró László (2010): A jugoszláv állam 1918–1939. MTA Történettudományi Intézet, Budapest.
• Čalić, Mari-Žanin (2010): Historija Jugoslavije u 20. veku. Clio, Beograd.
• Čulinović, Ferdo (1953): Državnopravna historija jugoslavenskih zemalja XIX. i XX. vijeka. Školska knjiga, Zagreb.
• Čulinović, Ferdo (1961): Jugoslavija između dva rata I. Izdavački zavod Jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti,
• Cvijić, Jovan (2009): Az emberföldrajz alapjai (Papp Árpád fordítása). Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta.
• Dévavári Zoltán (2014): Új partok felé – Kisebbségi kiútkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918-1923). Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta.
• Dévavári, Zoltán (2017): Violence as the weapon of political parties. The operation of ORJUNA and SRNAO in Vojvodina (1922 – 1924). Istraživanja, Journal of Historical Researches, No. 28. Novi Sad, 147–169.
• Djuraskovic, Stevo (2007): Fascism in central Europe: The Organisation of the YUGOSLAV NATIONALIST – ORJUNA, 1921-1929. Central European University, Budapest.
  Online: http://www.etd.ceu.hu/2007/djuraskovic_stevo.pdf (Letöltés ideje: 2018. ápr. 24.)
• Dimić, Ljubodrag (2001): Istorija Srpske državnosti, 3. knjiga: Srbija u Jugoslaviji. Srpska akademija nauka i umetnosti, ogranak u Novom Sadu & Beseda izdavačka ustanova pravoslavne Eparhije Bačke, Društvo istoričara Južnobačkog i Sremskog okruga, Novi Sad.
• Ekmečić, Milorad (2002): Dijalog prošlosti i sadašnjost. Zbornik radova. Službeni list SRJ, Beograd.
• Ekmečić, Milorad (2011): Drugo kretanje između klanja i oranja. Historija Srba u novom veku (1492–1992). EVRO-GIUNTI, Novi Sad.
• Ekmečić, Milorad (2002). Ogledi iz istorije. Sluđbeni list Srbije, Beograd.
• Gligorijević, Branislav (1963): Organizacija jugoslovenskih nacionalista (Orjuna). In: Isztorja XX. veka – Zbornik Radova V. Janković, Dragoslav szerk. Institut društvenih nauka, odeljenje za istorijske nauke, Beograd, 315-396.
• Gligorijević, Branislav (1970): Demokratska stranka i politički odnosi u Kraljevini Srba, Hrvata i Slovenaca. Institut za savremenu istoriju, Beograd
• Gligorijević, Branislav (1979): Parlament i političke stranke u Jugoslaviji 1919-1929. Institut za savremenu istoriju, Narodna Knjiga, Beograd
• Hasesteiner, Horst (1993): Nagy-Szerbia – Nagy-Horvátország. Nemzeti terjeszkedési elképzelések a 19. században. História, 15. évf. 8. sz. 21–24.
  Online: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/93-08/ch11.html  (Letöltés ideje: 2018. ápr. 24.)
• Janković, Dragoslav (1967): Jugoslavensko pitanje i Krfska deklaracija. Savremena administracija, Beograd.
• Kádár Lynn Katalin (szerk.) (2009): Királygyilkosság Marseille-ben – Eckhardt Tibor visszaemlékezései. L ‘Harmattan, Budapest.
• Kardum, Livija (1991): Geneza jugoslavenske ideje i pokreta tijekom prvog svjetskog rata. Politička misao, Vol. XXVIII., No. 2. 65–88.
• Končar, Ranko (2008): Vasa Stajić és a Vajdaság Szerbiához csatolása 1918-ban. Létünk, XXXVIII. évf. 3. sz.
• Lalošević, Jovan (1929): Naše oslobođenje i ujedinjenje. Književni sever, knjiga. 5., sveska 1. Subotica.
• Mandić, Petar B. (2002): Jugoslavija iluzija ili vizija. Koreni tragedija srpskog naroda u XX. veku. Lom, Beograd.
• Matković, Hrvoje (1998): Povijest Jugoslavije. Laser Plus, Zagreb.
• Milutinović, Kosta (1966): Vojvodina između Beograda i Zagreba. Starine, knj. 53., Zagreb, 313–362. Online: http://dizbi.hazu.hr/?object=dl&id=8342  (Letöltés ideje: 2018. ápr. 16.)
• Mišović, Miloš (1983): Srpska crkva i konkodatska kriza. Sloboda, Beograd,.
• Ormos Mária, Sz. (1968): Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.
• Petranović, Branko (2010): Bez bojazni od tabu-tema. Institut za noviju istoriju Srbije, Beograd.
• Petranović, Branko (1988): Istorija Jugoslavije 1918-1988. Prva Knjiga, Nolit-Beograd
• Prunk, Janko (2002): Slovenski nacionali interes iz zgodovinske retrospektive. Teorija in praksa, let. 39. No. 4. 548–558.
• Prunk, Janko (1992): Slovenski narodni vzpon: narodna politika (1768–1992). Državna založba Slovenije, Ljubljana.
• Rakić, Lazar (1986): Jaša Tomić (1856–1922). Matica Srpska, Novi Sad.
• Rakić, Lazar (1983): Radikalna Stranka u Vojvodini 1902–1919. Filozofski fakultet, Institut za istoriju, Novi Sad.
• Šepić, Dragovan (1970): Italija, saveznici i jugoslavensko pitanje 1914–1918. Školska Knjiga, Zagreb.
• Sokcsevits Dénes (2011): Horvátország a 7. századtól napjainkig. Mundus Novus, Budapest.
• Vahtel, Endru Baru (2001): Stvaranje nacije, razaranje nacije. Književnost i kulturna politika u Jugoslaviji. Stubovi kulture, Beograd.
• Vojvodić, Vaso (1994): U duhu garašaninovih ideja. Prosveta, Beograd.

Dévavári Zoltán: Az illúzió erőszaka. Az első délszláv állam eszme- és politikatörténete (1914-1941) I.

I. rész (1914–1929)

Bevezetés

Több, mint két évtizeddel a második Jugoszlávia szétesése után az utódállamokban, de az egyetemes történetírásban sincs egyértelmű megítélés a délszláv népek 20. századi egységes államával – Jugoszláviával, és annak történelmével kapcsolatban. A sérelmi politizálás, a kizárólagos etnocentrikus megközelítés, a közelmúlt véres eseményeinek eltérő értelmezése és azoknak a múlttal való érzelmileg is túlfűtött egybemosása napjainkban is kifejezetten és hatványozottan érezteti hatását.

Dolgozatomban itt és most – már csak a terjedelmi korlátok miatt is – csupán utalni szeretnénk arra, hogy Jugoszlávia létrejöttével, a történelmét jellemző konstans belpolitikai válságokról, valamint az állam 1941-es, majd 1991-es felbomlásával kapcsolatban a közvéleményben alapvetően három értelmezés eresztett gyökeret.

A marxista történetíráson alapulva, bár mára jelentősen elhalványulva, de még ma is erőteljes az a vélekedés, amely Jugoszlávia megszületésében a délszláv nemzeti mozgalmak kiteljesedését és csúcsát látja. Ugyanakkor a szerb és a horvát közgondolkodásban sokkal erőteljesebb az a vonulat, amely ezt a képet jelentősen árnyalja. A szerb közmegítélés napjainkban hajlik arra, hogy a „jugoszláv kísérlet” bukását, az állam szétesésének ok-okozatait elsősorban a szerb szupremácia elmaradásában és a szerb politikai elit által megtett szükségtelen kompromisszumokban lássa és láttassa. Ezzel ellentétben, a horvát közgondolkodásban – különösen a kilencvenes évek második felében, illetve a kétezres évek első évtizedében a jugoszláv kérdést egyenesen „történelmi balesetként”, a horvát nemzeti törekvésekkel szembeni permanens szerb retorzióként élték meg, látják, s értelmezik.

Nem kívánok e vélekedések közül egyik mellé sem szegődni, annak ellenére sem, hogy nemzeti szempontból átlátható és érthető az ilyen típusú értelmezések érzelmi, ideológiai háttere és okozata. Helyette arra összpontosítok, hogy az elmúlt évtizedekben a téma jeles délszláv szakemberei által elkészített nagyívű munkák és monográfiák segítségül hívásával rekonstruáljam az első délszláv állam születésének körülményeit, feltárjam annak belpolitikai működésében lévő zavarok ok-okozati összefüggéseit, s végezetül pedig levonjam belőlük az érzelmi és ideológiai kliséktől mentes következtetéseket.  

Nemzeti ideológiák, eltérések, különbözőségek és viták a délszláv térségben

A felvilágosodás talaján szárba szökkenő, majd a francia forradalommal lendületet kapott és végül beteljesedő nemzetté válás folyamata pár évtizedes fáziskéséssel, de a 19. században a balkáni térséget is elérte, ahol a század második felére a szlovén nemzeti mozgalom kiteljesedése[2] mellett nagyjából egyidőben három, a jövő vonatkozására nézve fontos, egymástól ugyanakkor merőben eltérő nemzeti ideológia született meg.

A szerbek egy államban történő egyesítésének a programját elsőként Vuk Stefanović Karadžić[3] vázolta fel[4], aki vallásuktól függetlenül a „što“ nyelvjárást beszélő délszlávokat a szerb nemzeti etnikum tagjának tekintette. Karadžić gondolatait később, merítve a Párizsban élő lengyel és cseh politikai emigráció munkáiból, politikai programmá, szerb nemzeti célként Ilija Garašanin[5] szerb belügyminiszter, későbbi miniszterelnök  fogalmazta meg az ún. Načertanije (Jegyzet) című titkos memorandumában. Garašanin programjának központjában[6] Dušan középkori szerb államának a feltámasztása és a szerb nép egy államban történő egyesítése, vagyis az akkori Szerbia államhatárkereteinek a szlávok által lakott balkáni területekre való kiterjesztése állt, ebbe beleértve Szerbia és Bulgária egyesülését is.[7]

Alapvetően a Načertanije koncepciója volt és lesz az oka annak, hogy a szerb politikai elit ekkor, de később is tartózkodó, sőt elutasító volt a nem sokkal később Horvátországban végleges formáját elnyerő új nemzeti koncepció, a jugoszlavizmus ideológiájával szemben, mivel egy ilyen végkifejlet esetén okkal és joggal tartott a Monarchiabeli délszlávok dominanciájától.

A jugoszlavizmus, mint a délszláv nemzetek egységét hirdető ideológia, a germanizációtól és az elmagyarosodástól való félelem jegyében az illír mozgalmon[8] belül született meg a 19. század Horvátországában.

Ljudevit Gaj,[9] az illírizmus egyik vezető egyénisége abból indult ki, hogy Horvátország tőle erősebb és nagyobb nemzetekkel szomszédos, s ezért úgy vélte, hogy a horvát identitás megőrzése és megmaradása hosszútávon csakis a délszláv népek egyesülésével lehetséges. Innét pedig egyenes út vezetett odáig, hogy az osztrák-magyar, majd a magyar-horvát kiegyezést követően, az 1870 decemberében Ljubljanában megtartott Jugoszláv Kongresszus Ausztria–Magyarország trialista átszervezését helyezte középpontjába, ahol a harmadik egységet a Szlovéniából, Horvátországból és Vajdaságból álló délszláv részek alkották volna.[10]

Tovább lépve a ljubljanai pontokon, a kezdetben ausztroszláv politikát folytató, majd azzal végül szakító Josip Juraj Strossmayer,[11] a pánszlávizmus útjára lépve, 1879-ben meghirdette a katolicizmus és az ortodoxia megbékülését, felvázolta a szerbeket és a bolgárokat is beleértő délszláv nemzeti egységesülés koncepcióját. Strossmayer viszont azt is érzékelte, hogy a Balkán népei ekkor már megindultak a nemzetté válás útján, vagyis már kialakultak az önálló identitással bíró etnikai csoportok, s ezért elismerve a nemzeti individualitást, a leendő egyesülést föderatív alapon képzelte el.[12]

Mintegy válaszul a szerb és a jugoszláv programokra született meg Ante Starčević[13] és Eugen Kvaternik[14] nagyhorvát programja, amelynek a kiindulási pontja az 1848 márciusa előtti „illír mozgalom”, a délszlávok irodalmi, kulturális és szellemi egysége volt. Az 1860-as évek elején született új „nagyhorvát”, pánhorvát nemzetpolitikai program elutasította az ausztroszlavizmust, a trializmust, a Monarchia esetleges föderalizálását, de ugyancsak negligálta a pánszlávizmust, a délszláv népek közösségét és tagadta a szerbek és a szlovének (hegyi horvátok) nemzeti létezését. Első változata Macedóniától, Bulgárián át, egészen a német határokig egy nagyhorvát állam képét vázolta fel, később ezt finomítva a bolgár területekről lemondott.[15]

A 20. század első évtizedeiben felforrósodott nemzetközi közhangulatban a délszláv népek jövőjével kapcsolatos ideológiai viták is kiéleződtek, s magának a jugoszláv eszmének az eredeti koncepciója is lényeges változáson ment keresztül. 1910-ben Horvátországban megalakult a Nacionalistička omladina (Nacionalista Ifjúság) nevű szervezet, amely a horvát nemzeti elitnek az egységes délszláv nemzeti koncepcióhoz való felemás hozzáállását támadta, s ennek alapjaiból 1912-ben született meg a Jugoslovenska nacionalistička organizacija (Jugoszláv Nacionalista Szervezet), amely a délszlávok politikai emancipációját, az egységes jugoszláv nemzet létrehozásával – tehát megkerülve az organikus fejlődést, felülről és mesterségesen – kívánta felgyorsítani. Ennek jegyében hirdették meg az ún. jugoszláv népek egyesítésének a programját, melyben a politikai vezetésére a már államisággal bíró jugoszláv Piemont, Szerbia volt hivatott.[16]

A Jugoszláv Nacionalista Szervezet eszmeiségnek a kiművelője az Omladina idősebb generációjához tartozó Milan Marjanović[17] volt, aki ideológiai téziseit 1913-ban a Fiumében megjelentetett Narod koji nastaje. Zašto nastaje i kako se formira jedinstveni Srpsko- Hrvatski narod (Egy nép születik. Miért születik és hogyan formálódik az egységes szerb-horvát nép) címet viselő munkájában hozta nyilvánosságra.

Marjanović a délszláv történelemfelfogás azon irányzatából indult ki, amely szerint a külön identitástudat ellenére a szerb és a horvát nép is a jugoszláv egység irányába haladt. Mindez szerinte egy organikus fejlődés, amelyben ráadásul fontos szerepe volt az oszmán-török birodalom évszázadokkal előbbi balkáni megjelenésének is. Ez – értelmezése szerint – végeredményben a középkori szerb és horvát állam megsemmisülését eredményezte. Azonban éppen ennek következményeként, az  elkövetkező évszázadok során megindult a két nemzet keveredése, és a 19. században, a modern nacionalizmusok megjelenésekor végül is azt eredményezte, hogy a szerb és a horvát nemzeti gondolat nem külön, önálló identitást eredményező utat járt be, hanem egységeset, s ezzel létrehozta a történelmi okok miatt ugyan több államba szétszóródott, s így két pólusú, de egy nemzet gondolatát.[18]

Ezzel megszületett az integratív jugoszlavizmus eszménye, amely az egységesítés jegyében a három néptörzs, a szerb, a horvát és a szlovén vonatkozásában elutasított minden történelmi, vallási és kulturális különbséget. Azt, hogy a szerb politikai elit az egyre inkább felerősödő jugoszláv eszmekör ellenére továbbra is elsősorban a nagy-szerb program realizálásban volt érdekelt, mutatja a Balkán-háborúkkal[19] kiteljesedő országnövekedés. Ezt támasztja alá az is, hogy a Szerb Királyi Akadémia elnöke, Jovan Cvijić[20] szerb antropológus 1914-ben megjelentette Jedinstvo i psihički tipkovi južnih Slavena (A Délszlávok egysége és pszichikai típusai) című tanulmányát, amelyben a délszláv népeknél a dinári hegyekben élő, tehát többségében szerb etnikumú ún. dinári típusú emberben jelölte meg azt az egyént, amely a délszlávok vezetésére hivatott.[21]

A szerb közvéleményre és közgondolkodásra a Balkán-háborúk sikerei és Cvijić tudományos munkássága nagy hatást gyakoroltak, és felerősítették a garašanini elképzelések valóságban történő, immáron közel-jövőbeni realizálását. Ugyanakkor előrevetítették azokat a vitákat is, amelyek az elkövetkező időszakban az egységes, de több (kettő, végül három – szerb, horvát, szlovén) törzsből álló nemzet, vagy a különálló, saját identitással bíró délszláv nemzeti ideológiák és az egységes állam gyakorlati megvalósítása körül bontakoztak ki.

Ezek aztán a Nagy háború alatt végig kísérték az emigrációban lévő horvát és szlovén politikusokat, valamint a szerb politikai döntéshozókat is, hogy mindez rövidesen nemcsak az egységes nemzetfelfogás kérdésében, hanem egyenesen a megalakítandó közös állam létrehozása körül kibontakozó tárgyalásoknál is erőteljesen megjelenítődjenek.

A Nagy háború kulisszatitkai

Még ki sem tört az első világháború, azaz a Nagy háború, de annak előszelei a balkáni események (Bosznia-Hercegovina annektálása, a két Balkán-háború) miatt egyre inkább a Monarchia területeire is elértek. 1913 végén horvát politikusok egy csoportja Ante Trumbić[22] és Franjo Supilo[23] vezetésével Splitben úgy döntöttek, hogy egy Ausztria-Magyarország és Szerbia közötti esetleges fegyveres konfliktus kirobbanásakor elhagyják az országot, s az emigrációt vállalva megkezdik a nyugati hatalmaknál a lobbizást a Monarchia szétesése után létrehozandó egységes délszláv állam érdekében.[24]

A várva-várt pillanat elérkezésekor azonban az emigráció (mit sem sejtve az antant hatalmak és Olaszország között a háborúba való belépésről zajló titkos tárgyalásokról, területi alkudozásokról) az első, 1914. szeptemberi római kapcsolatfelvételek után rezignáltan volt kénytelen szembesülni a francia, brit és orosz nagykövetek tartózkodó magatartásával. Egyértelmű lett számukra, hogy a nagyhatalmak ekkor még nem támogatták az egységes délszláv állam létrehozását, csupán a Monarchián belüli horvát és szlovén autonómia szükségességét, esetleg egyfajta ütközőállamként a független szlovén és horvát államok létrehozásának a lehetőségét mérlegelték.[25]

Ezek a fejlemények, de a monarchiabeli délszláv emigráció ilyen jellegű fellépése a szerb politikai köröknek sem volt az ínyére, mivel a közvetlenül az antant irányába megfogalmazott horvát és a szlovén koncepciók veszélyeztették a szerb politikai elit háborús célkitűzéseit, vagyis elsősorban Nagy-Szerbia koncepcióját.

Nikola Pašić,[26] szerb kormányfő, maga is érzékelve az antant államoknak a Monarchia háború utáni sorsával kapcsolatos hezitálását, egy esetleges győzelem esetére így egy minimális és egy maximális programmal számolt. A minimális program Nagy-Szerbia létrehozásának a koncepciója volt, amely Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Szlavónia, Szerémség, Dalmácia és Vajdaság egyes területeit foglalta volna magába. Az 1914. december 7-én a megfogalmazott niši deklaráció pedig a szerb maximális program definiálása volt, amely elutasítva a föderációt, szerb vezetéssel és dominanciával a szerbek, horvátok és szlovének egy államban történő egyesülését vizionálta.[27]

Vagyis a szerb politikai elit alapjaiban mindkét változatban a szerb állam határainak a kiterjesztésével, a nagyszerb program megvalósításával, a szerb nemzet egy államban történő egyesítését, középtávon az ott élő többi délszláv nemzetnek a szerbbe való beolvasztását tartotta fő prioritásának,[28] az egyetlen kérdés számára ebből az aspektusból csupán az volt, hogy hol fognak majd húzódni a kiterjesztett szerb állam határai.

Érthető, hogy a maga útját járó, a leendő délszláv állammal kapcsolatos, ráadásul föderális alapokon nyugvó, tehát a részterületek számára autonómiát is biztosító állam vízióját hirdető monarchiabeli emigráció római, majd párizsi fellépései, illetve az antantnak Ausztria–Magyarország esetleges trialista átalakításával kapcsolatos elképzelései korántsem váltottak ki osztatlan lelkesedést a szerb kormány tagjainál, mivel ezek gyakorlatilag homlokegyenest szembe mentek a szerb háborús célkitűzésekkel, vagyis Nagy-Szerbia létrehozásával.

A leendő délszláv állam alkotmányjogi berendezkedésével kapcsolatos ellentétek az emigráció számára már 1915 januárjában körvonalazódtak, sőt egyértelművé váltak, amikor az 1914-es szerb háborús sikerek csúcsán Pašić Nišben egyértelművé is tette Franjo Supilonak, hogy a föderális berendezkedést nem támogatja, és a szerb kormány számára csakis a centralizált, unitárius állam az egyetlen és elfogadható megoldás.[29]

Pedig az emigráció számára a rossz hírek folytatódtak. Nem sokkal később jutott tudomásukra az antant hatalmak és Olaszország között 1915. április 26-án megkötött londoni egyezmény szövege, amely a háborúba való belépésért jelentős balkáni területeket – Isztriát és Észak-Dalmáciát – ígérte meg Olaszországnak, a Neretva folyótól délre eső tengeri térséget, továbbá Bosznia–Hercegovina, Bácska és Szlavónia vidékét – illeszkedve a szerb minimális hadicélok koncepciójához – pedig Szerbiának és Montenegrónak adta.[30]

A diplomácia frontjáról érkező ilyen hírek és fejlemények természetesen pánikot okoztak a monarchiabeli emigrációban. Attól tartottak, hogy a részükről gyűlölt Ausztria–Magyarország a nagy területveszteségek ellenére sem fog teljesen felbomlani. Sőt a szlovének és a horvátok jelentős többsége továbbra is arra lesz kényszerítve, hogy annak keretén belül éljen, s ráadásul éppen a délszláv etnikumokat érintő esetleg elcsatolandó területek jelentős része az egyik idegen, nem szláv kultúrkörből a másikba, a kiteljesedett és megerősödött Olaszországhoz kerülhet.

Ezek a félelmek kergették végül az emigránsokat a szerb kormány karjába, s 1915 áprilisának utolsó, május első napjaiban a mindvégig kettős politikát folytató Pašić tudtával és jóváhagyásával Párizsban megalakították a Jugoszláv Bizottságot, majd meghirdették a Monarchia területén lévő délszláv területek és Szerbia, valamint Montenegró egyesülését.[31]

Pašić a Jugoszláv Bizottság megalakításával lényegében két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt a propaganda frontján a hadviselő szerb kormány mellett egy olyan újabb politikai tényező jelent meg, amelyik az antantnál a délszláv egyesülést hirdette, másrészt a pénzügyi források adagolása révén magát az emigrációt is ellenőrizhette.

Pašić is, Péter szerb király[32] is, sőt még Sándor régens[33] is, a Jugoszláv Bizottságra, s annak működésére csupán a maximális szerb háborús program egyik mozaikdarabjaként tekintett, semmint valós partnerre, anélkül, hogy politikai koncepcióját, annak lényegi egyenlőségével együtt akárcsak egy pillanatra is komolyan gondolták volna.

Csakhogy, a Jugoszláv Bizottság továbbra sem Nagy-Szerbia tervét hirdette, hanem a két délszláv országrész kölcsönös egyesülését, s éppen ez volt az oka annak, hogy a kérdések kérdésében, vagyis a leendő ország államberendezkedésével kapcsolatban továbbra sem történt lényegi elmozdulás.

1915 végére Szerbia katonailag összeomlott, s az ország a központi hatalmak megszállása alá került, így maga a szerb kormány is kénytelen volt emigrációba vonulni, s ezzel a mozgástere, katonai és politikai súlya is jelentősen csökkent. 1917 áprilisában pedig tovább rosszabbodott a szerb kormány amúgy is beszűkült mozgástere. Az Egyesült Államok hadba lépése, Wilsonnak a Monarchia fenntartásával kapcsolatos véleménye, az oroszországi események, az olaszok heves ellenkezése Montenegró és Szerbia esetleges egyesülésével kapcsolatban, valamint a Bulgáriával kötendő esetleges különbéke, amely Macedónia hovatartozását is napirendre tűzte volna, mind-mind olyan fejlemények voltak, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a szerb háborús célokat.[34]

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy 1917 májusában a Monarchia délszláv parlamenti képviselői Bécsben olyan kiáltvány hoztak nyilvánosságra, amelyben a Habsburg–Lotaringiai-ház védőszárnya alatt szálltak síkra a Monarchia szlovénok, horvátok és szerbek lakta területeinek az egyesítéséért.[35] Mindez a gyakorlatban Ausztria–Magyarország esetleges trialista átszervezésének a realizálása mellett azt is jelentette, hogy a dunai államban tevékenykedő releváns délszláv politikusok egyben azt is deklarálták, hogy jövőjüket továbbra is a Monarchián belül képzelik el.

Ezek a fejlemények viszont nemcsak a szerb kormányt, hanem a Jugoszláv Bizottságot is aggasztották, mivel a háború menetében bekövetkezett fordulatok, a Monarchiával kötendő esetleges különbéke, valamint a májusi deklaráció egyenesen azt vetítette előre, hogy lényeges hatalmi és területi elmozdulások nem lesznek a térségben. Mindez oda vezetett, hogy a szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság végül tárgyalóasztalhoz ült.

Az 1917. június 15-e és július 20-a között zajló korfui tárgyalások látszólag ugyan kompromisszummal végződtek, amellyel a szerb fél elfogadta a közös állam létrehozását, a megbeszélések nyilvánosságra hozatalát, sőt nyilvánosan fel is szólították az antant hatalmakat, hogy vegyék be a háborús célok közé az egységes jugoszláv állam létrehozását. Csakhogy, a találkozó során Pašić határozottan nyomatékosította azt is, hogy kormánya számára továbbra sem opció a föderáció, vagyis éppen a lényegi – a centralizált vagy föderalizált állam – kérdésében nem született végül megállapodás.[36]

Alighogy nyilvánosságra került a korfui nyilatkozat, Pašić párizsi, londoni és római tárgyalásai során azzal volt kénytelen szembesülni, hogy országát és kormányát továbbra is háborús félnek ismerték el, azonban külpolitikai mozgásterét a későbbi határokkal kapcsolatban nemcsak az Olaszországgal megkötött 1915-ös londoni egyezmény nehezítette meg, hanem az is, hogy az antant hatalmak továbbra sem támogatták a Monarchia teljes feloszlatásának a tervét, sőt éppen ellenkezőleg, fokozták a különbékével kapcsolatos tárgyalásaikat. A szerb külpolitika így a pragmatizmust szem előtt tartva lényegében visszatért a minimális háborús program útjára.[37]

Az új állam születése

1918 elején az egyre inkább felgyorsuló háborús fejlemények sodrásában a balkáni politika útvesztőiben újabb fordulat következett be. Anton Korošec[38] szlovén politikus vezetésével 1918 januárjában és márciusában a Monarchia azon horvát és szlovén politikusai, akik nem egészen egy évvel előbb, a májusi deklarációban még a délszláv kérdésnek a Monarchián belüli rendezéséért szálltak síkra, Zágrábban határozatban követelték a független Szerb-Horvát-Szlovén Állam létrehozását. Szerb szempontból a problémát ezzel kapcsolatban az jelentette, hogy a kiáltványban még csak említést sem tettek a Szerbiával és Montenegróval való egyesülésről.[39] Mindennek majd pár hónappal később, 1918 októberében lett különösen fontos szerepe.

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlásával párhuzamosan, 1918. október 29-én Zágrábban a horvát szábor[40] megszakított minden közjogi kapcsolatot Ausztria–Magyarországgal, kimondta Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Fiume, elszakadását Magyarországtól, s kikiáltotta a Szerb-Horvát-Szlovén Államot.[41]

A padovai fegyverszünetet[42] megkötése után, Živojin Mišić[43] a szerb hadsereg vezérkari főnöke, a francia keleti hadsereg nevében Paul Prosper Henrys[44] tábornok és Linder Béla[45] magyar vezérkari főnök november 13-án megkötötték az ún. belgrádi konvenciót.[46]

Ekkor még úgy tűnt, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Állam kikiáltásával az erőviszonyok kiegyenlítődtek a monarchiabeli délszláv politikusok és a szerb kormány között. A két állam egyesülésére végül egymás érdekeinek kölcsönös figyelembe vételével kerül majd sor.

A november 6–9. között Genfben zajlott tárgyalásokon, annak ellenére, hogy éles viták mellett zajlottak, Pašić végül elismerte a Szerb-Horvát-Szlovén Államot.[47] Ezután pedig megegyeztek a Szerb-Horvát-Szlovén Állam és Szerbia önkéntes egyesülésében.[48] Annak ellenére, hogy az államberendezkedés kérdését a majdani alkotmányozó nemzetgyűlésre bízták, ekkor úgy tűnt, hogy a fejlemények mégis egy konföderáción alapuló állam létrehozásának az irányába fognak elmozdulni.[49]

Időközben a szerb csapatok jóformán ellenállás nélkül foglalták el a jelentősebb délvidéki városokat: Fehértemplomot, Újvidéket, Versecet, Eszéket, Temesvárt, Szabadkát és Baját. Ezzel párhuzamosan indult meg dalmát tengerpart és az adriai szigetek olasz birtokbavétele. Mindez komoly aggodalmat váltott ki a Jugoszláv Bizottság politikáját megvalósítani hivatott – október 5–6-án Zágrábban megalakított – Nemzeti Tanácsban, amely – nem rendelkezvén fegyveres erővel – végül a szerb kormánytól kért katonai segítséget.[50] Ezzel a kezdeményezés, az események irányítása véglegesen a szerb fél kezébe került. 

November 11-én, amikor a szerb hadsereg már mélyen benyomult Horvátországba, s küszöbön állt a magyar kormánnyal megkötendő belgrádi konvenció aláírása, a genfi egyezményt hevesen ellenző, a szerb kormányfőtől is merevebb politikai felfogást képviselő, a föderáció kérdésében minden kompromisszumot elutasító szerb királyi dinasztia Pašić genfi kompromisszumát a szerb nemzeti programról való eltérésként értelmezte,[51] lemondatta a szerb kormányt,[52] amivel lényegében a genfi megállapodás is érvényét veszítette. Ebben az ex-lex állapotban, a minimalista szerb program realizálásának a céljából a délvidéki magyar területek, a későbbi Vajdaság, Magyarországtól történő elszakadását kétszer is kimondták.

A szerb-horvát hatalmi játszmák[53] eredményeként ugyanis Bácska–Bánát–Baranya nevében először november 24-én jóváhagyva október 29-i proklamációt, a Zágrábi Nemzeti Tanács nevében mondták ki az egyesülést a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, másnap pedig Újvidéken a régió etnikai struktúráját teljesen figyelmen kívül hagyó Nagy Nemzetgyűlés jóformán csak szlávokból álló testülete (a 755 képviselőből 578 volt szerb, 89 horvát, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német és 1 magyar) ugyanennek a területnek a Szerb Királysághoz való csatlakozást kiáltotta ki.[54]

A kérdésben egyébként az őshonos dél-magyarországi szerb elit is megosztott volt. A Vasa Stajić[55] nevével fémjelzett áramlat ugyanis a Zágrábban ekkor már kikiáltott jugoszláv állammal történő egyesülésre törekedett, vagyis a zágrábi Nemzeti Tanács által létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Államhoz, s nem a Szerb Királysággal történő egyesülés mellett tette le a voksát.[56] Belgrád, hogy elejét vegye a Zágrábban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Államhoz való csatlakozásnak, Jaša Tomićot[57] tolta előtérbe, s rajta keresztül érte el a Szerbiával történő egyesülés kimondását.[58]

Ezzel párhuzamosan zajlottak a montenegrói események. November 26-án a szerb hadsereg bevonult a pici országba, detronizálták a Petrović-Njegoš dinasztiát, s újólag erőt alkalmazva kimondták Montenegró és Szerbia egyesülését.[59]

Az új délszláv állam kiépítésének első szakasza 1918. december elsején zárult le. Ante Pavelić,[60] a zágrábi Nemzeti Tanács alelnöke Belgrádban ünnepélyes külsőségek között felolvasta a zágrábi tanács határozatát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában élő szerbek, horvátok és szlovénok állama egyesül Szerbiával és Montenegróval.[61] Ezt követően Sándor régens I. Péter király nevében kikiáltotta a két állam egyesülését.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság azonban még hosszú ideig jogilag nem létezett a nemzetközi porondon. Gondot okozott a birtokba vett területek pacifikálása, a Montenegróban kitört, a Petrović-dinasztiát támogató lázadás, az albán, a macedón kérdés, az ezzel összefüggő, elhúzódó harcok, illetve az ország nyugati határainak a végleges rendezése is. Mindennek következtében az új államot a béketárgyalásokon gyakorlatilag a Szerb Királyság képviselte. Az áttörésre végül 1919 júniusában került sor, amikor elsőként Norvégia, Görögország, az Amerikai Egyesült Államok és Svájc ismerte el az új állam jogi létét. Az európai nagyhatalmak indirekt módon (az Egyesült Királyság, Franciaország) – Olaszország kivételével – a német békeszerződés megkötésekor, 1919. június 28-án ismerték azt el.[62] A végleges formájában végül 248 978 km2 kitevő Szerb-Horvát-Szlovén Királyság[63] tizenkétmilliós lakosából a szerbek etnikai aránya 39%-ot, a horvátoké pedig 23,9%-ot, míg a szlovénoké 8,5%-ot tett ki.[64]

Az illúzió erőszaka: az alkotmányozás

1918. december 20-án Stojan Protić[65] miniszterelnökségével megalakult első közös kormány máris előrevetítette a szerb dominancia érvényesülését. Húsz miniszteréből 13 szerb, 4 horvát, 2 szlovén, egy bosnyák nemzetiségű volt.[66] A kormány első ülésére 1918. december 22-én került sor. Ekkor döntöttek az állam zászlajáról és címeréről, és határozatot hoztak arról, hogy az egész állam területére kiterjesztik a Szerb Királyság polgári és alkotmányos kereteit.[67]

A szerbiai közigazgatási és kormányzati struktúra átültetésével együtt az ideiglenes alkotmányt 1919. január 30-án parlamenti jóváhagyás nélkül fogadták el.[68] Oktrojált volta miatt azonban nagy ellenállást váltott ki, s végül nem is lépett hatályba.

1919 márciusában a belgrádi hatalmi körök felszámolták az országrészek különböző parlamentjeit,[69] majd a régens[70] vezetésével a közös kormány kinevezte az ideiglenes parlament eredetileg 296, végül 258 igazolt képviselőjét.[71]

A négy kormányt is elfogyasztó ideiglenes nemzetgyűlés a békeszerződés becikkelyezése mellett az állampolgársági törvény elfogadása nélkül szavazta meg a választási törvényt. Feloszlatására 1920. október 28-án, az alkotmányozó nemzetgyűlési választások kiírását követően került sor.[72]

Az ország 56 választókerületében 1920. november 28-án rendezték meg a választásokat, azokon elvileg minden 21 év feletti férfi részt vehetett.[73] Az alkotmányozó nemzetgyűlésbe 419 főt választottak, a 22 induló párt közül 16 került be a parlamentbe. A jelentősebb politikai csoportok közül a Demokrata Párt 92, a Radikális Párt 91, a Kommunista Párt 58 mandátumhoz jutott. A Horvát Parasztpárt 50, a Jugoszláv Muzulmán Szervezet (JMO) 24, a Szlovén Néppárt 14 mandátumot szerzett.[74]

Már a parlament 1920. december 12-i felállásakor megjósolható volt, hogy akárcsak a provizórium időszaka alatt, úgy az alkotmányozó nemzetgyűlésben is erőteljes összecsapások lesznek az ország államjogi berendezésének a kérdése körül. A kommunistákat leszámítva a valós erővel bíró politikai pártok ugyanis nem program-, hanem nemzeti pártok voltak. A szerb politikai erők, mint a demokraták és a radikálisok, az unitárius és centralizált államért, míg a horvát és szlovén pártok a decentralizációért és a föderalizmusért szálltak síkra.

Bármekkora ellentét is feszült a horvát és a szerb politikai elit között, a politika fókuszpontjába átmenetileg a kommunistákkal való leszámolás került. A Kommunista Párt az 1920-as választásokon 58 bejutott parlamenti képviselőjével a harmadik legerősebb politikai erővé vált, az önkormányzati választásokon pedig Zágrábban és Belgrádban is győzedelmeskedett. 1920 decemberében országszerte bányászsztrájkok robbantak ki, s ezeket a kormány végül súlyos áldozatokat követelő erőszakkal verte le. A vérontásba torkollott események után, 1920. december 29-éről 30-ra virradó éjszakán hozta meg a minisztertanács az ún. OBZNANA-t, az állam védelméről szóló rendeletet, amely betiltotta a Kommunista Pártot.[75]

Az OBZNANA kihirdetése után összesen kilenc alkotmány-tervezetet adtak be a parlamentnek. A konfliktusok már az ezeket tárgyaló bizottsági üléseken elemi erővel a felszínre törtek. A Radikális Párt a szerb elit és a középosztály politikai programját megjelenítve a délszláv állam egészének a kérdésében továbbra is és következetesen a nagy-szerb program mellett állt ki.[76] Az 1919-ben alakult Demokrata Párt pedig még a radikálisokétól is merevebb nézeteket fogalmazott meg: tagadta a történelmi, vallási, nemzeti különbségeket, a feltétlen unitarizmus híve volt, s éppen ezért ellenezte a tartományi különállóság fenntartását is.[77] A két nagy szerb párt a bizottsági üléseken azzal érvelt, hogy az egyesülés kikiáltásával lényegében már meghatározták az ország belső berendezkedését, vagyis a monarchia proklamációjával a vitás kérdések jó részét egyszer és mindenkorra eldöntötték, s ebből kifolyólag a parlamentnek nincs is kompetenciája arra, hogy az államberendezkedés kérdésében egyáltalán vitát nyisson.[78]

A föderalizmusért síkraszálló erők viszont tagadták a december elsejei proklamáció ilyen értelmezését, sőt a Stjepan Radić[79] vezette Horvát Köztársasági Parasztpárt egyenesen elutasította az alkotmányozás és a december elsejei proklamáció között lévő jogi kontinuitást.[80] Radićék a horvátokat önálló nemzetnek tekintették, s a délszláv államközösségen belül kizárólag egyenrangú félként tudták elfogadni Horvátország közjogi státusát. A nemzetgyűlésbe bekerült horvát képviselők ezért elutasították a királyra leteendő esküt, magának az alkotmányozásnak a folyamatát pedig bojkottálták.[81]

A Pašić által vezetett kabinet 1921. január 25-én végül a demokrata-radikális koncepciót képviselő alkotmányjavaslatot adta át, amely az 1918. december elsejei proklamáció jegyében monarchikus államformát hozott létre.[82]

A különböző pártok álláspontjai azonban továbbra sem kerültek egymáshoz közelebb, így a parlamenti vita egészen 1921 februárjáig elhúzódott. Az unitárius államot akaró Radikális és Demokrata Pártnak az alkotmány elfogadtatásához nem volt meg a többsége – a meglévő 183 képviselő mellé még 27 hiányzott. Ez a kényszerhelyzet vezetett a Jugoszláv Muzulmán Szervezettel (JMO) való kiegyezéshez. Az 1921. március 21-én kötött paktum biztosította Bosznia-Hercegovina területi épségét, a felekezeti egyenlőséget, a muzulmán földbirtokok sérthetetlenségét, a muzulmán vallási intézmények autonómiáját, s a szavazatokért cserében álláshelyeket ígértek a szarajevói tartományi kormányzatban is.[83] (Mindezt később a valóságban végül nem tartották be.)

A szerb-bosnyák paktum megkötése és a további szükséges szavazatok megvásárlása után 1921. június 28-án, Vid napján 223 igen, 35 nem és 158 távolmaradás mellett fogadták el az alkotmányt.[84]

A centralizmus jegyében íródott alaptörvény az SZHSZ Királyságot alkotmányos, parlamentáris monarchiaként határozta meg. Az állam belpolitikai berendezése szigorúan centralizált volt, azt egységes államapparátussal kizárólag Belgrádból irányították. A törvényhozó hatalmat a király és a parlament együtt gyakorolta. Az alkotmány az uralkodónak a törvényhozói és a végrehajtói hatalomban széles jogköröket biztosított. Személye szent és sérthetetlen volt, kizárólagos jogkörébe tartozott a parlament összehívása, annak feloszlatása, a kormány kinevezése, jogában állt a törvények megvétózása, a megszavazott törvények pedig csak a királyi kihirdetés után emelkedtek törvényerőre. Szintén a király jogkörébe tartozott a miniszterelnök kinevezése, ő volt a hadsereg főparancsnoka is. Az erős királyi hatalom következtében a korszakot mindvégig az udvari kamarilla-politika jellemezte. Sándor előbb régensként, majd királyként is a hadseregre, azon belül pedig a szerb tábornokok által vezetett Fehér Kéz nevű titkos egységre támaszkodott. A miniszterek mozgástere lényegében a királyi akarat engedelmes végrehajtói szerepkörére korlátozódott.[85]

A Vid-napi alkotmány erőből történt megszavazásával a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság végérvényesen is visszafordíthatatlanul elindult azon az úton, ami az elkövetkező időszakban az egykori Monarchia délszláv politikusai által vizionalizált, de meg nem valósított föderális államkép esetleges kiteljesedését és a valóságban véghezvitt centralizált, nagyszerb maximalista program közötti összecsapásokat eredményezte.

Válságból-válságba. A belpolitika alakulása 1921 és 1929 között

Az erőteljes centralizáció és a királyi hatalom ily mértékű megerősítésének a következményeként 1918-tól 1929-ig, a parlamentáris korszak végéig 23 kormányválság volt, s ebből csupán kettő volt a parlamenthez köthető, a többit közvetlenül az uralkodó váltotta ki. Az általános politikai és társadalmi instabilitást mutatja az is, hogy 1921 és 1929 között összesen 39 kormány működött (harmincban a radikálisok vitték a főszerepet), de egyetlenegy sem töltötte ki a négyéves mandátumát.[86]

A kétévente ismétlődő parlamenti választások (1923, 1925, 1927) és maga a parlamenti munka lényegében a centralizáció és a föderáció – elsősorban a szerb-horvát viszonyrendszer – küzdelme és függvénye volt.

Még egy hónap sem telt el a Vid-napi alkotmány életbelépésétől, amikor az országot újabb belpolitikai megrázkódtatás érte. Július 21-én egy kommunista csoport merényletet követett el Milorad Drašković[87] belügyminiszter ellen. A merénylettel összefüggésben 1921. augusztus 2-án, az ellenzék heves kritikái ellenére a parlament elfogadta a Közbiztonságról és az alkotmány védelméről szóló törvényt, ezzel végérvényesen törvényen kívül helyezték a kommunista szervezeteket, majd intenzív letartóztatási hullám söpört végig az országon.[88] November 5-én az új közigazgatási egységekről szóló törvény pedig végérvényesen felszámolta a belső történelmi határokat, s új szelet adott a horvát-szerb ellentéteknek.

1922. február 8-án a belgrádi, rendszerhű Politikai napilap nagy szenzációt keltve hozta nyilvánosságra a horvát képviselőknek a genovai konferenciához[89] címzett memorandumát. A kiáltványban a horvát politikusok arra kérték az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, Belgium képviselőit, hogy tegyenek lépéseket az SZHSZ Királyságban egyre erőteljesebb központosítás megfékezésére. Bár a Memorandummal kapcsolatban Olaszország a nemzetközi szintéren ugyan hallatta a hangját, végeredményben mindez, már csak a genovai tárgyalások zátonyra futása miatt is hatástalan és eredménytelen maradt. A kiáltvány szövege azonban nagy felzúdulást váltott ki a szerb politikai körökben, s mintegy arra válaszul 1922. április 26-án a már előtte is minden történelmi hagyományoktól megfosztott belső közigazgatási határokat újra átszabták, s az országot a még erőteljesebb központosítás jegyében 33 körzetre osztották fel.[90]

Nagyjából ekkor váltak a mindennapok részévé az utcai leszámolások is. Az erőszakos cselekmények elharapódzása a politikai pártokhoz köthető rohamalakulatok, terroregységek megalakulásával volt összefüggésben. Az 1921 kora tavaszán a dalmáciai Splitben formálódó új erőszakszervezet, az ORJUNA (Organizacija Jugoslavenskih Nacionalista – Jugoszláv Nacionalista Szervezet) a Demokrata Párt befolyása alá került. Svetozar Pribičević,[91] a Demokrata Párt jobboldali szárnyának a vezetője az ORJUNA-ban ismerte fel azt az erőt, amelyet nem sokkal később a vélt, vagy valós ellenfelei elleni leszámoláshoz használt fel, s rövidesen az anyagi támogatás mellett fegyvereket is biztosított a részére.[92] Az ORJUNA-ban a Demokrata Párt már a kezdeti időktől fogva a saját rohamalakulatát, erőszakszervezetét látta, amelyet elsősorban a centralista államberendezkedés biztosítására és fenntartására kívánt felhasználni.

Az ORJUNA az integratív jugoszlavizmust hirdető nacionalizmus szószólójaként az első világháború előtti jugoszláv ideológia letéteményeseként deklarálta önmagát. Eszmei definíciójának a központjában a kompromisszumok nélküli egységes jugoszláv nemzet állt, s harcot hirdetett mindazok ellen, akik a nemzet és az állam a létét fenyegették. Az ORJUNA ideológiája szerint az egységes jugoszláv nemzetet a három néptörzs (a szerb, a horvát és a szlovén) alkotta, s minden eszközzel ki kellett küszöbölni a köztük lévő különbségeket, illetve mindent meg kellett tenni annak céljából, hogy „kiirtsák a társadalomból mindazon elemeket, [amelyek] fékezik az állami létezést és a nemzeti egységet.”[93]

Mindennek a valóságba történő átültetése igen komoly feszültségeket és véres összecsapásokat generált az egész országban. Az ORJUNA terrorjára válaszul, sőt egyenesen annak megtörése céljából a horvátok létrehozták a HANAO-t (Hrvatska Nacionalna Omladina – Horvát Nemzeti Ifjúság), a nagyszerb ideológia szószólója, a Radikális Párt pedig a SRNAO-t (Srpska Nacionalna Omladina – Szerb Nemzeti Ifjúság). Ekkor jött létre az ország muzulmánjait tömörítő MUNAO (Muslimanska Nacionalna Organizacija – Muzulmán Nemzeti Szervezet), a szlovén SLONAO (Slovenska Nacionalna Organizacija – Szlovén Nemzeti Szervezet), a bácskai bunyevácok rohamosztagaként az ORBUNA (Organizacija Bunjevačkih Nacionalista – Bunyevác Nacionalisták Szervezete) és a beazonosíthatatlan hátterű, a katolikus ifjúságot tömörítő ORKAN (Organizacija Katoličkih Nacionalista – Katolikus Nacionalisták Szervezete).[94]

A terrorra pedig mindenütt terror volt a válasz; Szlovénia, Horvátország, Bosznia egyes területein és a Vajdaságban napi jelleget öltöttek a fegyveres összecsapások, nem egy esetben halálos áldozatokat is követelő, utcai barikádharcokba torkolló vérontások.[95]

Ekkor már a Demokrata Párt két szárnya, a horvát kérdésben kompromisszumra kész, a pártot vezető Ljubomir Davidović[96] és a centralizmus legerőteljesebb szószólója, Pribičević között is komoly ellentétek feszültek. 1922. november 13-án Davidović és Stojan Protić, az egyre inkább elharapódzó belpolitikai válság és az utcai erőszak megállítása céljából kapcsolatba lépett a Radić-párt képviselőivel. Pašić, hogy elejét vegye a mérsékelt szerb erők és a horvátok kiegyezésének, 1922. december 16-án kiszorította a demokratákat a hatalomból, kisebbségi kormányt alakított, majd nem sokkal később, 1923. március 18-ra új választásokat írt ki.[97]

A konszolidáció helyett azonban a politikai válság további kulminálódása és az erőszak eszkalálódása következett be. Bár a megmérettetés a Radikális Párt sikerét hozta, azonban a radikálisok mégsem lehettek elégedettek az eredményekkel, már csak azért sem, mert a Horvát Köztársasági Parasztpárt hetven mandátumot szerzett, s jelentősen megerősödött.

Pašić a maga 108 parlamenti képviselőjével elvileg ugyan a választások győztese volt, azonban az időközben két frakcióra bomlott, belső hatalmi harcokat vívó Demokrata Párttal nem tudott koalíciós szerződést kötni, s így nem volt meg a további központosításhoz szükséges képviselője a 312 fős parlamentben.[98] Pašić és az udvar a helyzetét az is nehezítette, hogy április elsejére egyértelművé vált, hogy előrehaladott tárgyalások folynak a Horvát Köztársasági Parasztpárt, a Szlovén Néppárt és a Jugoszláv Muzulmán Szervezet között.[99] Belgrád tisztában volt vele, hogy amennyiben a tárgyalások sikerrel járnak, úgy a Föderális Blokk 112 képviselőjével a legerősebb politikai opcióvá válhat az országban. Pašić küldöttei révén először a kormányba igyekezett beterelni Radičékat. A tárgyalások azonban az államberendezkedés kérdése, a Vid-napi alkotmány revíziója körül kialakult viták során gyorsan zátonyra futottak.[100]

Belgrádban már az is komolyan felmerült, hogy a konstans belpolitikai válságból az egyetlen kiutat a Verőce (Virovitica) – Sziszek (Sisak) – Károlyváros (Karlovac) – Ogulin vonaltól nyugatra lévő területek „amputálása”, vagyis elengedése jelentheti. Még maga Pašić is komolyan mérlegelte ennek a lehetőséget, bár a háttérben, akárcsak eddig, most is egyszerre több szálon igyekezett a hatalmát és az egész ország egyben tartását biztosítani.[101]

Más választása nem lévén, Pašić ezután kénytelen volt újólag a Demokratákhoz fordulni, de most Svetozar Pribičević-tyel, a Demokraták jobbszárnyának a vezetőjével kereste a kapcsolatot. Bár maga Pribičević hajlott is a megegyezésre, azonban Davidović megerősödése, s Pribičević elszigetelődése és a párton belüli pozícióinak a megingása végül megakadályozták a koalíciós szerződés megkötését.[102]

Az idő sürgetésében, a már ismert, bevett és általános cserekereskedelem, a képviselő-vásárlások, no meg a zsarolások és fenyegetések technikájával, valamint a Radić-párti képviselők mandátumának a nem hitelesítésével végül 1923. május 25-én 130 képviselő támogatásával megalakult a kisebbségi Pašić kormány.[103]

1924 tavaszára a belső konfliktusok végül pártszakadáshoz vezettek a Demokrata Párton belül.[104] 1924. március 27-én Pribičević 14 képviselőtársával Önálló Demokrata Párt néven új, az erőteljes központosításért síkraszálló politikai alakulatot hozott létre, majd belépett a Pašić vezette kisebbségi kormányba. Ennek azonban ekkor már nem volt lényegi jelentősége, mert időközben a parlament kényszerűségből hitelesítette a Radić-párti képviselők többségének a mandátumát, s így szinte biztosra lehetett venni, hogy Pribičević disszidens képviselőivel megerősített kisebbségi kormány az első ügydöntő szavazásnál el fog bukni. Ez 1924. április 12-én be is következett, amikor a parlament nem szavazta meg az ország költségvetését.

Bár Pašić új választások kiírását kérte a királytól, aki – tartva a belpolitikai válság további kulminálódásától és a kontrollálhatatlan erőszak elharapódzásától – végül nem tett eleget miniszterelnöke kérésének, és ismét a sokat tapasztalt szerb politikust bízta meg a kormányalakítással.

Így 1924. május 21-én Pribičević-tyel szövetségben, gyakorlatilag a pár héttel előbb megbuktatott kormány állt ismét az ország élére. A kormány a parlamenti többséget viszont az elkövetkező hetekben sem tudta biztosítani, s végül 1924. július 27-én a Demokrata Pártból, a Jugoszláv Muzulmán Szövetségből (JMO), a Szlovén Néppártból, a Bunyevác-Sokác Pártból és a Német Pártból álló Ellenzéki Blokk támogatásával a demokrata Ljubomir Davidović alakított kormányt.[105]

Ez sem volt azonban hosszú életű: a heterogén pártokból álló alkalmi érdekszövetség belső ellentétei következtében az ország kormányozhatatlanná vált, és 1924. október 15-én Davidović beadta Sándor királynak a lemondását.[106]

Az 1924. november 6-án megalakított, eleve kisebbségben lévő harmadik Pašić-Pribičević kormány gyakorlatilag ügyvezető testületként funkcionált, s össze sem hívta a parlamentet. Az uralkodó négy nappal később feloszlatta a képviselőházat, s 1925. február 8-ára kiírta az előrehozott országgyűlési választásokat.[107]

A horvát képviselőkkel szembeni leszámolás ekkor érte el a tetőpontját. Az ügyvezető kormány 1925. január 1-jén arra hivatkozva, hogy HKKP belépett Kommunista Párt szekciójaként működő Paraszt Internacionáléba, amit egyenesen hazaárulásként aposztrofált, feloszlatta a Radić-pártot, Horvátország területére kiterjesztette az OBZNANA-t, majd az ezt követő letartóztatási hullámban magát Radićot is őrizetbe vették.[108] 

Belgrádban úgy kalkuláltak, hogy Radić kiiktatásával sikerült marginalizálni a föderációs erőket, s ezért végül engedélyezték pártja indulását az 1925-ös választásokon. A központi hatalom által irányított, addig még nem látott erőszak ellenére a Horvát Köztársasági Parasztpárt viszont félmilliónál is több szavazatot kapott, s 67 mandátumával újra a második legnagyobb erőt képviselte a parlamentben.[109]

A választási eredmények ilyen alakulása után végül Sándor király küldöttséget menesztett a börtönben raboskodó Radićhoz. A megbeszélések eredményeként a horvát vezető hajlandónak mutatkozott a kompromisszumra: republikanizmusa szögre akasztására, a Vid-napi alkotmány és a Karađorđević dinasztia elismerésére. Ilyen előzmények után 1925. július 18-án alakult meg a Pašić-Radić kormány, s ezzel az unitarizmus elsőszámú szószólóját, Pribičevićet ellenzékbe szorították.[110] Pribičević a kiszorítás hatására teljes politikai fordulatot hajtott végre: feladta a centralizmust, támadásának fókuszába pedig a Radikálisok nagyszerb politikáját állította.[111]

Nemcsak Pribičević sodródott ekkor az egyik politikai táborból a másikba át. Eleddig elképzelhetetlen, de hasonló fordulatot hajtott végre a föderális erők addigi biztos támasza, a Korošec vezette Szlovén Néppárt is, amely ekkortól kezdve lett a centralista belgrádi erők egyik legbiztosabb támasza. A szlovénok ugyanis felismerték, hogy a szerb-horvát politikai küzdelemben lényegében a mérleg nyelvét képez(het)ik, területeiken nem élt jelentősebb szerb lakosság, tehát az etnikai konfliktusok sem terhelték a szerb-szlovén viszonyokat, ráadásul a német kisebség miatt a szlovénoknak is hasonló problémáik voltak, mint a szerbeknek a bácskai és bánsági németekkel, az olasz területi aspirációkkal szemben pedig csak Belgrádtól remélhettek védelmet. Ezen okok, no meg a szlovén gazdaság számára előnyt jelentő egységes délszláv piac miatt ekkortól kezdve, egészen 1939-ig a szlovén politikai elit Belgrád biztos szövetségesének számított.[112]

Az udvar és Radić közötti háttéralkukból a szerb fél azonban szinte semmi sem tartott be, s 1926 májusában, amikor a horvátok követelték a korrupcióról szóló törvény meghozatalát, az ilyen ügyekben érintettek felelősségre vonását, a szerb-horvát viszony újra megromlott.[113] A korrupcióval kapcsolatos elhúzódó vitákban Radić, a kormány tagjaként éles támadásokat intézett szerb kollégái ellen, s mindennek következtében 1926. december 6-án a kormány meg is bukott.[114]

Az 1927. szeptember 11-i választások után ismét addig elképzelhetetlen dolog történt: Radić és Pribičević szövetséget kötött. 1927. november 11-én megalapították a Paraszt-Demokrata Koalíciót, s kompromisszumok nélküli harcot hirdettek a nagyszerb hegemónia ellen.[115] Bár a radikálisoknak a Demokrata Párt jobbszárnyával, a Jugoszláv Muzulmán Szervezettel és a Szlovén Néppárttal ugyan sikerült 156 fős többséget kialakítaniuk, a Radić-Pribičević koalíciónak a kormánypártokra zúdított össztüze a végletekig kiélezte a belpolitikai feszültségeket.[116]

1928 februárjában Radić már nemcsak az alkotmány revíziójának a szükségességét, hanem egyenesen a területi autonómia kérdését is felvetette. A belpolitikai feszültség végül 1928 júniusában kulminálódott, akkor, amikor Radić nyilvánosságra hozta konföderációs tervezetét. Pár nappal később, június 20-án a parlamenti vita hevében Sándor király utasítására egy radikális képviselő, Puniša Račić[117] halálos lövéseket adott le a horvát vezetőre és négy párttársára.

A Radić elleni merénylet egyben a délszláv történelem első fejezetének a záróakkordja is volt. Nem sokkal később Sándor király feloszlatta a parlamentet, betiltotta a politikai pártokat, bevezette a cenzúrát, s hivatalos ideológiává az integratív jugoszlavizmust tette meg.

JEGYZETEK

[1] A tanulmány a Budapesti Gazdasági Egyetem és a VERITAS Történetkutató Intézet által folyó év április 13-án megtartott Kelet-Közép-Európa politikai és gazdasági fordulatai a rövid XX. században konferenciakötetében jelent meg a 73-111.oldalon.

[2] Átfogóan lásd: Prunk, Janko (1992): Slovenski narodni vzpon: narodna politika (1768-1992). Državna založba Slovenije, Ljubljana; Prunk, Janko (2002): Slovenski nacionali interes iz zgodovinske retrospektive. In: Teorija in praksa, Vol. 39. No. 4. 548-558.

[3] Vuk Stefanović Karadžić (Tršić, 1787. november 6. – Bécs, 1864. február 7.) szerb nyelvész, folklórkutató, történész, a jénai egyetem díszdoktora, az orosz, az osztrák és a porosz akadémia tagja, a modern szerb nyelv megteremtője, a szerb cirill írásmód és helyesírás megalapozója. 1818-ban egyszerűsítette, s 24 betűben véglegesítette a szerb cirill ábécét, ezzel megalapozta a mai szerb helyesírás szabályait. A szerb nyelv alapjává a nyugat-szerbiai, montenegrói, boszniai és a horvát területek egy részére jellemző „što“ nyelvjárást tette meg.

[4] Matković, Hrvoje (1998): Povijest Jugoslavije. Laser Plus, Zagreb, 21-23.

[5] Ilija Garašanin (Kragujevac, 1812. január 16. – Belgrád, 1874. június 10.) szerb, író, politikus, a nagyszerb program megalkotója. Politikai karrierje 1842 októberében indult, amikor szerb belügyminiszter-helyettesnek nevezték ki. A következő évtől 1852. szeptember 13-ig a belügyminiszteri tisztséget töltötte be, majd 1853. március 14-ig szerb miniszterelnök volt. Ezt követően egy rövid ideig a külügyminiszteri funkciót látta el, ahonnét orosz nyomásra még ugyanabban az évben (1853-ban) leváltották. Ettől függetlenül, az Obrenovićok osztrákbarát külpolitikai irányultságát károsnak tartotta, s hazája számára a francia és orosz orientációs fordulatot tartotta kívánatosnak. 1861. december 9-től 1867. november 3-ig újra a szerb külügyek irányítója volt. Politikai karrierjét az udvari intrikák törték derékba. Legismertebb műve a szerb kormány számára titokban írt 1844-ben írt Načertanije (Jegyzet), melyben megfogalmazta a nagyszerb expanziós politikát, amely a 19. és a 20. században a szerb politikai orientáció egyik alapműve volt.

[6] A nagy-szerb és a nagy-horvát ideológiával kapcsolatban magyarul bővebben lásd: Hasesteiner, Horst (1993): Nagy-Szerbia – Nagy-Horvátország. Nemzeti terjeszkedési elképzelések a 19. században. História, 15. évf. 8. sz. 21-24.
Online: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/93-08/ch11.html (Letöltés ideje: 2018. 04. 24.)
Horvátul: Matković (1998) 22-23.

[7] Petranović, Branko (1988): Istorija Jugoslavije 1918-1988. Prva Knjiga, Nolit-Beograd, 3-4.

[8] Az 1830-as években Horvátországban indult mozgalom Janko Drašković országgyűlési követ kezdeményezésére a magyar reformmozgalmakhoz hasonlóan nemzeti, egyesítési és polgári törekvéseket fogalmazott meg. Ideológiai fókuszában a balkáni szláv népek egy államban történő egyesítése állt.

[9] Ljudevit Gaj (Krapina, 1809. augusztus 8. – Zágráb, 1872. április 20.) horvát nyelvész, politikus, újságíró, az illírizmus egyik vezetője volt. 1830-ban Budán adta ki horvát-szláv helyesírásról írt művét, ami országos ismertséget hozott neki, s a fiatal horvát értelmiség vezéregyéniségévé vált. Műve miatt ma a modern horvát nyelv megalapozójának tartják. Nevéhez köthető az első engedélyezett horvát lap, az 1835-ben megjelent Novine Horvatse (1836-tól Ilirske Novine) kiadása, illetve az első horvát irodalmi lap, a Danica Horvatska, Slavonska i Dalmatinska (1836-tól Danica Ilirska) is. Gaj jó barátságot ápolt Vuk Karadđić-tyal, akivel közösen a horvát-szerb egység megteremtését sürgették.

[10] Petranović (1988) 4.

[11] Josip Juraj Strossmayer (Eszék, 1815. február 4. – Diakovár, 1905. május 8.) német származású horvát katolikus pap, 1850-től Bosznia és Szerémség püspöke volt. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharcban Jelačić horvát bán támogatója, a horvát nacionalista Nemzeti Párt alapítója és vezetője volt. 1860 és 1873 között a horvát országgyűlés képviselőjeként a magyarellenesség egyik elsőszámú megtestesítője, a magyar-horvát kiegyezés egyik vezető szószólója volt.

[12] Matković (1998) 16-19.

[13] Ante Starčević (Veliki Žitnik, 1823. május 23. – Zágráb, 1896. február 28.) papi pályára készült, de tanulmányait félbeszakította. Kezdetben az illír mozgalom híve volt, de az 1848-as forradalmak után addigi nézeteivel szembefordulva a nagyhorvát eszme egyik képviselője lett. Megismerkedve Eugen Kvaternikkel, a Horvát Jogpárt egyik vezető politikusává, a nagyhorvát eszme egyik főideológusává vált.

[14] Eugen Kvaternik (Zágráb, 1825. október 31 – Ljubča klana Rakovica mellett, 1871. október 11.) horvát politikus író. Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc idején Jelačić bán híve volt, a forradalom után letette a jogi szakvizsgát, 1861-ben a nagyhorvát politikai koncepciót képviselő nacionalista Jogpárt egyik alapítója volt. 1871-ben Rakovicában Habsburg-ellenes felkelést robbantott ki, s a karhatalmi alakulatokkal való összecsapások során életét vesztette.

[15] Matković (1998) 23-25.

[16] Djuraskovic, Stevo (2007): Fascism in central Europe: The Organisation of the YUGOSLAV NATIONALIST – ORJUNA, 1921-1929. Central Euroean University, Budapest, 56.
Online: http://www.etd.ceu.hu/2007/djuraskovic_stevo.pdf (Letöltés ideje: 2018. 04. 24.)

[17] Milan Marjanović (Kustva, 1879. május 12 – Zágráb, 1955. december 21.) gimnáziumi tanulmányait Karlovacon (Károlyváros) folytatta, ahol Stjepan Radić politikai nézeteinek a hatása alá került. Ezt követően Prágában kereskedelmi főiskolát végzett. Elsősorban írói, kritikai és publicisztikai tevékenységet folytatott, a politika első vonalába sosem kapcsolódott be. A délszláv egységgel kapcsolatos koncepciójában mindkét lehetséges opciót felvázolta; a centralizált Jugoszláv Királyságot, de a dualista típusú trialista Szerb-Horvát-Szlovén Államot is.

[18] Djuraskovic (2007) 57.

[19] 1912 októberében Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró abból a célból, hogy ellenőrzése alá vonja az oszmán-török birodalom európai területeit, támadást indított a Porta ellen. Az első Balkán-háborúban a szövetséges csapatok jelentős győzelmet arattak a törökök felett. Mivel az általuk birtokba vett területek egyik fél igényét sem elégítették ki teljesen, s az 1913. május 30-i londoni békeszerződéssel Bulgária jelentősen megerősödött, rövidesen törés állt be a Balkán-szövetség tagállamai között. 1913. június 29-én a bolgárok megtámadták Szerbiát, s ezzel megindul a második Balkán-háború, amelybe a szerbek oldalán Görögország mellett Románia és a legyőzött Törökország is bekapcsolódott. A bolgár csapatok a többfrontos háború következtében rövidesen összeomlottak, s az 1913. augusztus 10-i bukaresti egyezményben Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek jelentős részét. A béke értelmében Macedóniát Szerbia és Görögország között osztották fel, Kelet-Trákia visszakerült a Török Birodalomhoz, Dobrudzsa román fennhatóság alá került. A bolgárok egyedül Nyugat-Trákiát tarthatták meg.

[20] Jovan Cvijić (Loznica, 1865. október 11. – Belgrád, 1927. január 16.) Gimnáziumi tanulmányait Loznicán,  Šabacon (Szabács) és Belgrádban folytatta. Főiskolai tanulmányait Belgrádban végezte földrajz szakon, majd a Második Belgrádi Gimnáziumban tanított. Ezt követően szerb állami ösztöndíjjal a Bécsi Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1893-ban doktorált. Az 1905-ben alakult Belgrádi Egyetem egyik szervező, vezető tanára – 1906/1907-ben és 1919/1920-ban annak rektora –, a szerb Földrajztudományi Társaság megalapítója, a Szerb Királyi Akadémia, illetve a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia tagja volt. Legjelentősebb műve A Balkán-félsziget és a délszláv országok – Az emberföldrajz alapjai tudományos monográfiája, amely egyben a délszláv, elsősorban a szerbek identitásának egyik fontos alapműve a mai napig.

[21] Cvijić nagyívű monográfiája A Balkán-félsziget és a délszláv országok – Az emberföldrajz alapjai Papp Árpád fordításában a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában 2009-ben magyarul is megjelent.

[22] Ante Trumbić (Split, 1864. május 15. – Zágráb, 1938. november 17.) horvát jogász és politikus. 1895 és 1914 között a dalmát szábor (parlament), 1897-ben a bécsi Reichsrat képviselője volt. 1894-ben a dalmát Jogpárt egyik alapítója, majd 1902-től a Franjo Supiloval együtt a délszláv népek egyesülését hirdető koncepció egyik képviselője. 1905 és 1907 között Split város polgármesteri székét töltötte be. 1915 és 1918 között a Jugoszláv Bizottság elnöke, az 1917-es korfui deklaráció egyik aláírója volt. 1920-ban az SZHSZ Királyság külügyminisztere, azonban 1921-ben az Olaszországgal megkötött rapallói szerződés miatti elégedetlensége jeléül lemondott. Az új államban a nemzeti egyenjogúságért és a föderációért szállt síkra. 1926-ban a Horvát Föderális Párt alapítója, 1928-ban pedig csatlakozott a Stjepan Radić vezette Horvát Parasztpárthoz. A harmincas években, haláláig a horvát ellenzék egyik értelmiségi vezetője volt.

[23] Franjo Supilo (Cavtat, 1870. november 30. – London, 1917. szeptember 25.) 1895-től a horvát Jogpárt elnöke, 1905-ben Svetozar Pribičević-tyel a horvát-szerb koalíció egyik létrehozója. A következő évben ez a formáció megnyerte a horvátországi választásokat, így a szábor képviselője lett. 1909-ben, tiltakozva a Jogpárton belüli opportunista vezetés ellen, elhagyta azt. Az első világháború első éveiben a délszláv egységet szorgalmazó emigráció egyik vezetője volt, azonban 1916-ban elutasítva a nagyszerb koncepciót, végérvényesen szakított a szerb politikát képviselő Pašić miniszterelnökkel. Ezt követően, 1917-ben bekövetkezett haláláig elszigetelt szószólója volt a föderális alapon történő délszláv egyesülésnek.

[24] Matković (1998) 26-27.; Petranović (1988) 14.

[25] Šepić, Dragovan (1970): Italija, saveznici i jugoslavensko pitanje 1914-1918. Školska Knjiga, Zagreb, 21-22.

[26] Nikola Pašić (Zaječar, 1845. december 31. – Belgrád, 1926. december 10.) szerb politikus, a Radikális Párt alapítója, annak vezetője. 1891 és 1892 között először töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. 1893 és 1894 között a szerb kormány oroszországi diplomatája volt. A Milan király elleni 1899-es merénylet után öt év fegyházra ítélték, de kegyelemmel azonnal szabadult. 1903-ig visszavonult a politikából. Aleksandar Obrenović meggyilkolása, illetve a Karađorđević dinasztia hatalomra kerülése után, 1903-ban vette át a Radikális Párt vezetését. 1904-től, egészen 1926-ban bekövetkezett haláláig előbb a Szerb Királyság, majd a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság miniszterelnöke volt. Belpolitikáját az erőteljes centralizáció és a szerb szupremácia érvényesítése jellemezte.

[27] Šepić (1970) 9-12.; Petranović (1988) 9-10.

[28] Šepić (1970) 23-42.

[29] Matković (1998) 37.

[30] Matković (1998) 29.; Petranović (1988) 10.

[31] Petranović (1988) 10.

[32] I. Karađorđević Petar (Belgrád, 1844. június 29. – Belgrád, 1921. augusztus 16.) Aleksandar Obrenović meggyilkolását követően 1903. június 15-én választotta meg a szerb parlament királlyá. Regnálása elején visszaállította az időközben felfüggesztett 1888. évi alkotmányt, s helyreállította a parlament hatalmát. Az addigi osztrák-barát külpolitika helyett Oroszország felé közeledett. Uralkodása alatt, a Balkán-háborúkban Szerbia megszerezte Koszovó, Macedónia és a Szandzsák egy jelentős részét. 1914. július 5-én betegsége miatt a hatalmat átadta másodszülött fiának, Sándor hercegnek, aki Péter 1921-ben bekövetkezett haláláig régensként gyakorolta a hatalmat. Jogilag azonban ő volt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság első uralkodója.

[33] I. Karađorđević Aleksandar (Cetinje, 1888. december 16. – Marseille, 1934. október 9.) Péter király betegsége miatt 1914. július 5-én ráruházta a valódi hatalmat, s 1921. augusztus 16-ig régensként irányította előbb Szerbiát, majd a Szerb Horvát-Szlovén Királyságot. 1921. augusztus 16-tól 1929. január 6-ig a Szerb Horvát-Szlovén Királyság uralkodója volt, majd 1934. október 9-i meggyilkolásáig Jugoszlávia első királya. Politikájában erőteljesen domináltak a nagyszerb, centralisztikus érdekek, az ország autokrata irányításában erőteljesen támaszkodott a hadsereg szerb tisztikarára. 1929. január 6-án feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártok működését, az ország nevét Jugoszláviára keresztelte át. Az 1931-es oktrojált alkotmány tovább bővítette az 1921-es vidovdani alkotmányban már úgy is jelentős királyi hatalmat. 1934-ben franciaországi látogatása során macedón és horvát terroristák gyilkolták meg.

[34] Janković, Dragoslav (1967): Jugoslavensko pitanje i Krfska deklaracija. Savremena administracija, Beograd, 102-106.

[35] Petranović (1988) 16.

[36] A korfui tárgyalásokról bővebben lásd: Čulinović, Ferdo (1961): Jugoslavija između dva rata. Historijski Institut Jugoslavenske Akademije u Zagrebu, Zagreb, Knjiga 1.  40-46.; Kardum, Livija (1991): Geneza jugoslavenske ideje i pokreta tijekom prvog svjetskog rata. Politička misao, Vol. XXVIII., No. 2. 71-80.; Petranović (1988) 15-16.

[37] Kardum (1991) 74-75.

[38] Anton Korošec (Biserjane, Sveti Jurij ob Ščavnici, 1872. május 12. – Belgrád, 1940. december 14.) 1907-től a szlovén Néppárt tagja, 1917-től annak, s a bécsi parlamentben a Jugoszláv Klub vezetője volt. 1918. október 29-én a Szerb-Horvát-Szlovén Állam tanácsának az elnöke, a Szerbiával történt egyesülés után az új délszláv állam miniszterelnök-helyettese, 1928 és 1929 között miniszterelnök, 1935 és 1939 között belügyminiszter volt.

[39] Matković (1998) 46-47.

[40] Szábor = horvát parlament

[41] Petranović (1988) 19.; Matković (1998) 49.

[42] 1918. november 3-án Ausztria-Magyarország, Olaszország és az antant között megkötött fegyverszünet, melyben a Monarchia letetette a fegyvert.

[43] Živojin Mišić (Struganik kod Mionice, 1855. január 7. – Belgrád, 1921. január 20.) szerb tábornok. Katonai karrierjét az 1876-1878-as szerb-török háborúban kezdte. Az 1885-ös szerb-bolgár háborúban is szerepet játszott. A Balkán-háborúkban Radomir Putnik vezérkari főnök helyettese volt. 1918-ban nevezték ki a szerb hadsereg vezérkari főnökévé.

[44] Paul Prosper Henrys (Nefchateau, 1962. március 13. – Párizs, 1943. november 6.) francia tábornok. Katonai pályafutását Algériában kezdte, majd 1912-ben szerepet játszott Marokkó francia meghódításában. Az első világháború kezdeti időszakában a marokkói berber törzsekkel hadakozott, majd 1916 júliusában a nyugati frontra küldték. Ezt követően Görögországba vezényelték, s 1918-ban a szaloniki frontot áttörő francia egységek főparancsnoka volt.

[45] Linder Béla (Budapest, 1876. február 10. – Belgrád, 1962. április 15.) a Károlyi-kormány hadügyminisztere, majd a Berinkey-kormány tárcanélküli minisztere volt. A Tanácsköztársaság alatt annak bécsi katonai megbízottja, majd a délszláv csapatok által megszállt Pécs polgármestere. 1921-ben a SZHSZ Királyságba emigrált, s egészen haláláig ott is élt.

[46] A 18 pontból álló fegyverszüneti egyezmény Magyarország számára előírta, hogy katonai egységeit a Szamos felső völgye-Beszterce-Maros-Baja-Pécs-Dráva vonalra rendelje vissza. Az egyezmény 17. pontja ugyanakkor a közigazgatást magyar kézen hagyta. Mindezt azonban a valóságban nem tartották be, s már 1918 novemberében, decemberében megkezdték annak felszámolását.

[47] Matković (1998) 51.

[48] Petranović (1988) 19.

[49] Čulinović (1961) I. 83-84. A genfi konferencia jegyzőkönyve 1918. nov. 6-9. A dokumentum teljes szövegét lásd: A. Sajti Enikő (szerk.) (1989): Jugoszlávia 1918-1941. Társadalomtudományi Kör, Szeged, 61-67.

[50] Matković (1998) 53.

[51] Petranović (1988) 20.

[52] Uo.

[53] A szerb politikusok, illetve a szerb-horvát politikai elit elképzelései vonatkozásában nem csak a kisebbségi kérdés, hanem az egykori Délvidék – a Vajdaság – közjogi státusa tekintetében is komoly ellentétek feszültek. Bővebben lásd: Milutinović, Kosta (1966): Vojvodina između Beograda i Zagreba. Starine, knj. 53., Zagreb.
Online: http://dizbi.hazu.hr/?object=dl&id=8342 (Letöltés ideje: 2018. 04. 16.)
Čulinović (1961) I. 119-129; Lalošević, Jovan(1929): Naše oslobođenje i ujedinjenje. Književni sever, knjiga. 5., sveska 1. Subotica.

[54] Čulinović (1961) I. 123-124.; Petranović (1988) 21.; Matković (1998) 59.

[55] Vasa Stajić (Homokrév,1878. február 10. – Újvidék, 1947. február 10.) szerb író, filozófus. A háború előtt szocialista tanokat propagált, ezt követően szerb nemzeti mozgalom egyik vajdasági vezéregyénisége volt. A háború után a Matica Srpska titkára, majd a Letopis folyóirat szerkesztője volt. 1944-ben csatlakozott a szerémségi partizánokhoz.

[56] Končar, Ranko (2008): Vasa Stajić és a Vajdaság Szerbiához csatolása 1918-ban. Létünk, XXXVIII. évf. 3. sz. (Csorba Béla fordítása)
Online: http://adattar.vmmi.org/cikkek/1731/letunk_2008_03_03_ranko_koncar.pdf (Letöltés ideje: 2018. 04. 16.)

[57] Jakov „Jaša“ Tomić (Versec, 1856. október 23. – Újvidék, 1922. október 22.) újságíró, politikus. 1890. január 4-én meggyilkolta politika riválisát Mišo Dimitrijevićet. A Balkán-háborúk alatt a Zastava lap haditudósítója volt. 1918. november 25-én egyik szervezője volt az Újvidéken megtartott „Nagy Népgyűlésnek”, amely Vajdaság Szerbiához való csatlakozását mondta ki.

[58] Rakić, Lazar (1986): Jaša Tomić (1856-1922). Matica Srpska, Novi Sad, 291-298.; Matković (1998) 59.

[59] Matković (1998) 35.; Petranović (1988) 21-22.

[60] Ante Pavelić (Gospić, 1869. május 19. – Zágráb, 1938. február 11.) Az eredetileg fogász végzettségű Pavelić (nem összetévesztendő a későbbi horvát usztasa állam vezetőjével) 1906-tól volt a Josip Frank vezette, osztrák-barát Tiszta Jogpárt képviselője. Az 1908-ban bekövetkezett pártszakadáskor Pavelić is a délszláv egység gondolata felé sodródott. 1918. október 5-én Zágrábban megalapított Szerb–Horvát–Szlovén Nemzeti Tanács elnökévé választották meg. Bár ellenezte a centralizmust és a szerb vonal előtérbe kerülését, végül mégis elfogadta annak a szerb–horvát–szlovén küldöttségnek a vezetését, amelyik 1918. december 1-én Sándor régenstől kérte a két ország, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam és Szerbia egyesülését. Ezt követően egy rövid időre visszavonult a politikától, majd belépett a Demokrata Pártba. 1932-ben szenátorrá nevezték ki, s megválasztották a Jugoszláv Királyság szenátusa elnökévé.

[61] Čulinović (1961) I. 143. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltása. 1918. dec. 1. / nov. 18. A dokumentum teljes szövegét lásd: A. Sajti (1989) 72-78.

[62] Čulinović (1961) I. 298.

[63] Matković (1998) 81.

[64] Petranović (1988) 30.

[65] Stojan Protić (Kruševac, 1857. január 28. – Belgrád, 1923. október 28.) szerb politikus, a Radikális Párt egyik alapítója, az SZHSZ Állam első miniszterelnöke (1918. december 20. – 1919. augusztus 16.), Nikola Pašić pártbéli riválisa volt. Kettejük között az SZHSZ Királyság alkotmányával kapcsolatos belső viták során végleges szakításra került sor, mivel a mérsékelt Protić ellenezte a totális centralizációval kapcsolatos pašići elképzeléseket. Saját alkotmány-tervezetet is készített, melyben megmaradtak, sőt autonómiával rendelkeztek volna a történelmi kerületek. Független Radikális Párt néven új politikai csoportosulást alapított, azonban az új formációval nem sikerült a politikai életben megkapaszkodnia, s rövidesen meg is halt.

[66] Bíró László (2010): A jugoszláv állam 1918-1939. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 101.

[67] Čulinović (1961) I. 174-175. Sándor régens kiáltványa a néphez. 1919. jan. 6./1918. dec. 24. A dokumentum teljes szövegét lásd: A. Sajti (1989) 86-88.

[68] Bíró (2010) 101.

[69] Gligorijević, Branislav (1979): Parlament i političke stranke u Jugoslaviji 1919-1929. Institut za savremenu istoriju, Narodna Knjiga, Beograd, 24.

[70] Aleksandar Karađorđević – életrajzát lásd 32. végj.

[71] Gligorijević (1979) 36-42.

[72] Bíró (2010) 104.

[73] Čulinović (1961) I. 308-311.

[74] Čulinović (1961) I. 309.

[75] Čulinović (1961) I. 315-321. Az állambiztonságról és az államrend védelméről szóló törvény. 1921. aug. 2. A dokumentum teljes szövegét lásd: A. Sajti (1989) 118-122.

[76] Rakić, Lazar (1983): Radikalna Stranka u Vojvodini 1902-1919. Filozofski fakultet, Institut za istoriju, Novi Sad, 7-15., 199-206.

[77] Gligorijević, Branislav (1970): Demokratska stranka i politički odnosi u Kraljevini Srba, Hrvata i Slovenaca. Institut za savremenu istoriju, Beograd, 83-219.

[78] Čulinović (1961) I. 147.

[79] Stjepan Radić (Trabajevo Desno, 1871. május 11. – Zágráb, 1928. augusztus 8.) horvát politikus, a Horvát Parasztpárt első elnöke volt. Az 1920-as években a szerb centralista pártok fő ellenfele, távlati célja Horvátország önrendelkezésének a kivívása volt. Bár 1925-ben kiegyezett Belgráddal, de tartós megbékélésre nem került sor. 1928-ban a belgrádi parlamentben gyilkolták meg.

[80] Čulinović (1961) I. 148.

[81] Čulinović (1961) I. 327.

[82] Čulinović (1961) I. 322-323. Čulinović, Ferdo (1953): Državnopravna historija jugoslavenskih zemalja XIX. i XX. vijeka. Školska knjiga, Zagreb, 255-257.

[83] Čulinović (1961): I. 351-352

[84] Čulinović (1961)  I. 351.

[85] Čulinović (1961)  I. 353-359. Matković (1998) 95-98. Petranović (1988) 133.

[86] Petranović (1988) 134.

[87] Milorad Drašković (Polom, 1873. április 10. – Delnice, 1921. július 21.) 1905-től szerb országgyűlési képviselő, 1914-től közlekedési, majd hadügyminiszter volt. A béketárgyalásokon a hadikárpótlással kapcsolatos delegációban vett részt. Az ő nevéhez köthető az OBZNANA aláírása. Az első, ekkor még sikertelen merényletet 1921 áprilisában követték el ellene. A második, immáron sikeres merényletet Alija Alijagić bosnyák kommunista hajtotta végre.

[88] Čulinović (1961) I.  361-368.

[89] 1922. április 10. és május 19-e között Genovában az Egyesült Államok kivételével megtartott Gazdasági és Pénzügyi Konferencián az első világháború hadviselő államai vettek részt azzal a céllal, hogy a kialakult súlyos gazdasági helyzeten akár a háborús jóvátételek enyhítése révén enyhítsenek. A franciák merev elzárkózása miatt a konferencia végül kudarcba fulladt.

[90] Čulinović (1961) I.  381-387.

[91] Svetozar Pribičević (Kostajnica, 1875. október 26. – Prága, 1936. szeptember 15.) Horvátországban született szerb politikus, a Demokrata Párt kiemelkedő személyisége volt. A szerb–horvát–szlovén állam megalakulásakor előbb a belügyminiszteri, majd az oktatási tárcát vezette, az unitárius állam egyik leghevesebb szónokaként Stjepan Radić kérlelhetetlen ellenfelének számított. A húszas évek második felében azonban szembefordult Belgrád centralisztikus politikájával. Az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra után letartóztatták, s 1931-ig börtönben raboskodott. Ezt követően Prágába emigrált, ahol megírta a Sándor király diktatúrájáról szóló könyvét. Ott hunyt el 1936-ban.

[92] Djuraskovic (2007) 34.

[93] Dévavári Zoltán (2014): Új partok felé – Kisebbségi kiútkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918-1923). Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 160.

[94] Gligorijević, Branislav (1963): Organizacija jugoslovenskih nacionalista (Orjuna).  In: Isztorja XX. veka – Zbornik Radova V. Janković, Dragoslav szerk. Institut društvenih nauka, odeljenje za istorijske nauke, Beograd, 346.

[95] Bővebben lásd: Dévavári, Zoltán (2017): Violence as the weapon of political parties. The operation of ORJUNA and SRNAO in Vojvodina (1922 – 1924.) Istraživanja, Journal of Historical Researches, No. 28. Novi Sad, 147-170.

[96] Ljubomir Davidović (Vlaška, 1863. december 24. – Belgrád, 1940. február 19.) politikai pályáját a Radikális Pártban kezdte. 1901-ben kilépett a pártból, s 1912-ben megalapította a Független Radikális Pártot, amelyik 1919-ben beolvadt a Demokrata Pártba. 1919. augusztus 16-a és 1920. február 20-a között a minisztertanács elnöke volt. 1924. július 27-én ismét miniszterelnökké választották. Ezt a tisztséget azonban csak 1924. november 6-ig tartotta meg. A horvát kérdésben a kiegyezés, míg a kisebbségekkel szemben a toleránsabb politika híve volt, ami végül a párt szakadásához vezetett, mivel Svetozar Pribičević híveivel együtt a centralizációért szállt síkra, s Független Demokrata Párt néven új politikai formációt alapított.

[97] Čulinović (1961) I. 403-404.

[98] A választási eredményeket lásd: Čulinović (1961) I. 409.

[99] Uo.

[100] Čulinović (1961) I. 416.

[101] Čulinović (1961) I. 413.

[102] Čulinović (1961) I. 419.

[103] Čulinović (196.) I: 425.

[104] Gligorijević (1963) 247-265., 353-365.

[105] Čulinović (1961) I. 431.; Gligorijević (1963) 365-401.

[106] Čulinović (1961) I. 434.; Gligorijević (1963) 424-442.

[107] Čulinović (1961) I. 435.

[108] Čulinović (1961) I. 443.

[109] Čulinović (1961) I. 455.

[110] Čulinović (1961) I. 463-480.

[111] Petranović (1988) 146.; Matković (1998) 161.

[112] Petranović (1988) 146-147.

[113] Čulinović (1961) I 486.

[114] Čulinović (1961) I 487.

[115] Čulinović (1961) I 510-513.; Matković (1998) 162., 164.

[116] Čulinović (1961) I 514.; Matković (1998) 161.

[117] Puniša Račić (Andrijevica, 1886. július 17. – Belgrád, 1944. október 16.) Az 1900-as évek elején a Fekete Kéz szerb titkos szervezet tagja volt. A szarajevói merénylet mellett ez az alakulat Nikola Petrović montenegrói királyt is meg akarta gyilkolni. Račić 1911-től a szerb katonai kémelhárítás tisztje volt, 1917-től szoros kapcsolatban állt Nikola Pašić-tyal. A húszas évek első felében a Radikális Párt koszovói vezetőjeként számos köztörvényes bűncselekményt követett el. 1927-től a Szerb Csetnikek Szövetségét irányította, s ugyanebben az évben lett parlamenti képviselő. A Radić elleni merényletet, mint a Fehér Kéz tagja, Sándor király utasítására követte el. Tettéért húsz év börtönbüntetésre ítélték. 1944 októberében a Belgrádba bevonuló partizánok halálra ítélték és kivégezték.

Dévavári Zoltán: Négy nemzedék nyomorúsága

Reflexiók, töprengések, kérdések és dilemmák a Ki vagy Te vajdasági magyar? című kötet kapcsán[1]

Nehéz feladatra vállalkozott 2015-ben Losoncz Márk, amikor szétküldte a felkérését, az akkor még csak tervbe vett kötethez, amely Szekfű Gyula révén 1939 ősze óta szinte állandóan aktuális mi a magyar? kérdés logikai síkján az ún. vajdasági/délvidéki – kisebbségi – magyar identitást, én-képet kívánta/kívánja jelen és a múlt tükrében körbejárni.

Azért tűnt embert próbáló feladatnak, mert nagyjából Losoncz szétküldött levelével párhuzamosan törtek elemi erővel a felszínre, és kulminálódtak a Szerbiában élő magyar etnikum közéletében azok a feszítő- és törésvonalak, amelyek mögött a személyi ellentéteken túl éppen a kötet címe által is megfogalmazott kérdés lényegi, annak a mélységekig hatoló narratív értelmezése áll(t). Egy ilyen, a végletekig kiélezett, személyeskedésekkel is terhelt időszakban természetszerűen a realitással való szembenézés, annak kimondása, a lényegi kérdések feltevése, azok esetleges megválaszolása, vagy csak a szubjektív, az egyéni érzéseken alapuló vélemények sokak részéről történő nyilvános felvállalása nem kecsegtetett sok sikerrel.

Ennek ellenére maga a kötet, amely – elsősorban a nemzetközi színtéren zajló események összefüggésében gyorsan és rohamosan változó, átalakuló, sokszor nehezen is érthető és értelmezhető jelent eredményez, s ebből adódóan szinte mindent és mindenkit elbizonytalanít, és már csak ezért is különösen fontos aktualitással bír – most, két évvel később, végül is elkészült.  A sorskérdéseink iránt még érdeklődő, fogékony, a mindennapi élet viharaitól, megpróbáltatásaitól és nehézségeitől még el nem fásult olvasó a kezébe veheti a könyvet, mely 300 (háromszáz) példányban az újvidéki Forum gondozásában készült, a belgrádi Donat Graf nyomdában.

Hogy végül a jóval több felkért szerző közül alig több mint tucatnyian vállalkoztak a publikálásra, annak megítélése, az egyéni döntéseik elemzése, az ok-okozati összefüggések feltárása nem tartozik a hatáskörünkbe, így el is tekintünk ettől.

A végső változatban összesen tizenhat szerző ír, vall, gondolkodik arról, hogy számára mit is jelent a vajdasági magyarság, azt önmaga, mint individuum hogyan látja, élte és éli meg, hogyan tekint annak múltjára és jelenére, a saját tudatát és létét is meghatározó főbb kulcskérdésekre, csapásirányokra, s végül hol helyezi abban el – ha úgy tetszik – a szülőföld és az önnön identitását. (Érdemes azért egy zárójel erejéig azt is megjegyezni, hogy a tizenhat szerző közül nyolc – tehát a fele a vállalkozóknak – a sors sodrása, a kétlaki lét kézzelfogható ténye miatt jelenleg nem tekinthető feltétlenül a régióban életvitelszerűen, állandóan és kizárólagos jelleggel ott élőnek.)

A kötetben olvasható publikációk megrendítően őszinte önvallomások, a tudomány és a szépirodalom határán egyensúlyozó gondolat-levezetések, valamint a tudományosság minden kritériumának eleget tevő nagyívű áttekintő összegzések. Egy közös pont kétségtelenül van bennük. Szinte minden írásból kitetszenek a kérdések és a kétségek – ahogyan az egyik szerző, Radics Viktória, fogalmaz indító mondatában,[2] de egyben a dilemmák is –, igaz, ezt már én teszem hozzá.

Nem véletlenül, mert magának a kötetnek a címe értelmiségi körökben eddig is, s vélhetően ezután is sokat boncolgatott kérdése a – Ki vagy Te, vajdasági magyar? számos értelmezésre, narratívára, vitára ad(hat) okot. Én úgy látom, hogy az identitás tudata alapvetően az egyén illúziója, érzelmi kötődése, ennél fogva egy megfoghatatlan, bizonyos szempontból tudatosíthatatlan identitásformája, s éppen ezért az egyéni, személyi aspektust kívülről körbejárni teljességgel lehetetlen vállalkozás. Engedni, elfogadni és tisztelni kell hát azt, hogy mindenki úgy élje meg, valljon és gondolkodjon erről a kérdésről, ahogyan az a legmélyebb belső lényéből jön.

A címben feltett kérdésre ezért nem kívánok válaszolni, a kötetben megjelentekkel, az ott leírtakkal pedig polémiába is bocsátkozni. Ehelyett arra teszek kísérletet, hogy az abban leírtak kiegészítéseként immáron a négy nemzedéket sújtó, életükre hatással bíró néhány kulcsfolyamatot, determináló tényezőt, kényszerpályát történelmi narratívában ragadjam ki a magam eszközeivel.

Szigorúan történészi szempontból úgy látom, hogy a jelen vonatkozásában, 2017-ben, politikai értelemben mindkét terminus – a Délvidék, illetve a Vajdaság is meghaladott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeket a fogalmakat nem kell, nem lehet és nem is ildomos többet használni, éppen ellenkezőleg; a múlt időszakában világos periodizáció és idősík alapján mindkettőnek létjogosultsága van.

Történészként az 1918 után 1944-ig az ismert történelmi tények, valamint a két világháború revíziós törekvései, illetve az első délszláv állam állandóan változó közigazgatási beosztása, kiforratlansága, valamint a második világháborúban bekövetkezett újabb impériumváltások miatt, személy szerint hajlok a Délvidékkel, mint történelmi fogalommal való operálásra.

Azért, mert a Vajdaság, mint valós politikai szubjektum csak az ezt követő időszakban létezett közjogilag, amely végül az 1974-es jugoszláv alkotmánnyal teljesedett ki, hogy aztán 1988. október 6-án az ún. joghurtforradalommal megszűnjék.[3] (Egyszer talán érdemes lenne majd annak is utánajárni, megvizsgálni és mérlegelni, hogy az akkori jugoszláv vezetés az alkotmányreformnál a belső feszültségek kényszerítő hatásai mellett egyáltalán mérlegelte-e, számolt-e a nem sokkal később, 1975. augusztus 1-jén Helsinkiben aláírt, a határok sérthetetlenségét kimondó záróokmány nemzetközi következményeivel. Ez a kérdés alapjaiban nem a jugoszláv tagköztársaságok miatt, hanem a Szerbia keretén belül de facto és de jure teljes autonómiát élvező Vajdaság és Koszovó kérdése miatt érdekes.)

Politikai és közjogi értelemben Vajdaságról tehát 1945 (vagy inkább 1947-től, a párizsi béke életbelépésétől) és az 1988 közötti időszakról beszélhetünk. Az ezt követő, tehát az 1988-tól 2000-ig, majd 2000-től napjainkig tartó rövid, ugyanakkor világosan és élesen elhatárolható két periódus, a látszatautonómia időszakai, a külső és a belső politikai viták, megfontolások, döntések ellenére politikai értelemben egy teljesen új fejlődési, jelenleg is formálódó, rendkívül képlékeny történelmi szakasza, korszaka a térségnek.

A ma tekintetében arról a Vajdaságról, amely 1974 és 1988 között létezett, tehát sem politikai, sem gazdasági, sem etnikai szempontból nem beszélhetünk. Talán eljött az ideje, ahogyan azt Losoncz Alpár, igaz, más kontextusban írja átfogó tanulmányában, – a régitől való elbúcsúzásnak.[4]

A hektikus mozgások, a belső átalakulások, amelyek alapvetően mégiscsak a nagyhatalmi politika küzdőterén a befolyásért és a hegemóniáért vívott harc mezején dőlnek el, jelenleg arra mutatnak, hogy az 1974–1988 közötti nagyfokú – már-már szinte teljes és egész – vajdasági autonómia visszaállításának a realitása, már csak a Koszovóban történtek miatt[5] is, (ami éppen az 1975-ös Helsinki záróokmány elveit írja felül) nem több puszta illúziónál és ábrándnál.

Ezért nehéz az elmúlt majd három évtized, de különösen az elmúlt tizenhét év esetében a jelenleg látszatautonómiával rendelkező Vajdasággal, mint politikailag releváns földrajzi fogalommal és egységgel operálni.

A jövő kérdésében a dilemmát csak fokozza, amit – más aspektusokból bár, de – egyre több biztonságpolitikával foglalkozó történész is felismert. Nevesül az, hogy az 1990. október 3-a után az európai politikában újra meghatározó, domináns erővé váló egyesült Németország a közép-kelet európai térségben alapvetően a kisállamok rendszerében érdekelt.[6] Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudjuk, s nem is bocsátkozhatunk találgatásokba már csak azért sem, mert a régió, a Balkán egésze, a nagyhatalmak rivalizálása és érdekei mentén, valamint a kulturális ütközőpontok következtében napjainkban is állandóan formálódik, változik.

Láthatjuk; a Vajdaság – elsősorban a politikai és a gazdasági értelemben vett bizonyos szintű jóléti, illetve kiszámítható biztonságot nyújtó Vajdaság – az, amely 1974 és 1988 között létezett, a jelen tekintetében már nem több puszta mítosznál. Ezért vélem úgy, hogy az az emberi érzés, gondolatvilág, amely akarva-akaratlanul is saját gyökerének, saját kisebbségi identitása meghatározásának a definiálásakor ide nyúl vissza, a jelen tekintetében csupán illúzió – a megszépítő múlt visszavágyása.

Vajdasági, mint identitás akkor létezik, ha nem vagy a Vajdaságban – írja Szerbhorváth György[7] a kötetben megjelent, sok esetben tabunak számító kérdéseket boncolgató tanulmányban. És valóban, ha jobban belegondolunk, a tudat, az öndefiníció, a sorsközösség, a rég elvesztett valahová tartozás és az ezer sebből vérző, leépülő egykori értékrend és a felemás, atomjaira hullott, már rég felélt egykori jólét illúziója és hangoztatása elsősorban a térség elhagyása, a távoli egyedüllét, a sokszor kínzó magány, a honvágy óráiban, hónapjaiban erősödik fel.

A mindennapi életszerű küzdelmek, a napi nehézségekkel való szembesülés, azok megoldása közben vajmi keveset gondolkodhat a hétköznapi ember például Szabadkán vagy Nagykikindán ezekről a kérdésekről. És itt vetődik fel akaratlanul is a kérdés, hogy 2017-ben, ebben a kiszámíthatatlan, máról-holnapra élő világban, a közös sorskérdéseken és a múlt kollektív élményein túl egyáltalán mi lehet még a közös itt és most az észak-bácskai és a közép-bánáti magyar ember között? Vagy ez így önmagában bőven és éppen elég? Vagy nem? Borzasztóan nehéz, sőt fájdalmas kérdések ezek, s szinte lehetetlen ezzel bármit is kezdeni.

Ez a vidék mindig perifériának számított. Az ebből fakadó, sokszor és sokak által ostorozott és kárhoztatott Pest-centrikusság azonban nem Trianon következménye. A valós okai 1526-ig, a történelmi magyar állam első összeomlásáig, az ország három részre szakadásáig, a Hódoltság másfél évszázados, a mára is hatással lévő megtörténtével és megértésével tárhatóak fel és érthetőek meg.

A mohácsi összeomlás következtében ezt a vidéket lényegében elkerülte a reformáció első hulláma, a felvilágosodás tanai is csak késéssel érhettek el, a történelmi magyar arisztokrácia és az eredetileg itt élő, honfoglalás kori magyar etnikum leszármazottjainak a megsemmisülésével – Erdéllyel vagy a Felvidékkel ellentétben – pedig szétfeszült az egységes magyar államiság kerete és az összetartozás tudata. Függetlenül a XVIII., XIX., vagy a XX. századi telepítésektől, végeredményben itt ma mindenki, minden náció, s minden egyén néhai bevándorló leszármazottja, ennél fogva valahol sorstalan és gyökértelen.

Ez a táj – nem feltétlenül önszántából – mindig is befogadó, de egyben kibocsátó is volt. Az el- és bevándorlási hullámok az elmúlt öt évszázad állandó kísérői, kötelező kellékei voltak. A vidék leszakadottsága, peremhelyzete, a „magyar ugar” lemaradása, elmaradottsága a történelmi sorsfordulók mellett ebben is keresendőek.

A négy nemzedék szellemi és anyagi nyomorának egyik fő oka az impériumváltásokon túl éppen az, hogy az elmúlt évszázadok során sosem volt elegendő idő a lényegi modernizációs hullámok kiteljesedésére, a fejlődési síkon való előrelépésére. Amiből végül is – mindent összevetve – nem is volt olyan sok, mindössze kettő.

Mielőtt még ebbe belemélyednénk, annyit azért elöljáróban vetítsünk előre, hogy a két modernizációs kísérlet számos eltérősége melletti legszembetűnőbb különbség mégiscsak az volt, hogy míg az első alapjaiban egy alulról, a körülmények szerencsés egybeesése miatt spontán kibontakozó és végbement, több évtizedes organikus fejlődés kiteljesedése, addig a második alapjaiban egy felülről, a regnáló hatalmi elit részéről indukált és végbevitt folyamat volt.

Az első az 1867 után, a kiegyezést követő – az idők távlatából napjainkra szintén megszépülő és sokszor naiv romanticizmussal kísért – „boldog békeidők”, amikor a társadalmi és szociális feszültségek, a belső ellentétek és ellentmondások ellenére valóban és minden kétséget kizáróan volt és létezett egy kor és élt egy nemzedék, amely megpróbált felzárkózni a centrumhoz; építette, formálta, iparosította, polgárosította, művelte ezt a tájat. Ezt törte meg aztán 1914, hogy az 1918–1920-as impériumváltás végérvényesen félbeszakítsa, leépítse és megsemmisítse.

A modernizáció másik nagy „aranykora”, amelyhez a történelmi közelség miatt önnön identitásuk meghatározásánál ma is sokan viszonyítási és igazodási pontként nyúlnak, egy ennél is rövidebb ideig, ráadásul egy teljesen másik rendszerben, mindössze tizennégy évig – 1974-től 1988-ig tartott.

A végeredményben valós autonómia periódusa kétségkívül kitermelt egy új – igaz, egypárti –, ugyan korlátozott, de valódi befolyással és hatalmi súllyal bíró, a délszláv többség által is elismert kisebbségi magyar elitet. Ez a periódus volt minden politikai felemássága és ellentmondásossága ellenére a kisebbségi magyar intézmények – itt és most csak a legnagyobbak közül említsük meg: a Forum Könyvkiadót és Magyar Tanszéket – valódi virágkora, a szellemi prosperitás, pezsgés időszaka.

A felszínt megkaparva, a viszonylagos jólét és a látszólagos prosperitás ellenére azonban ezen a tájon, a Bácskában és a Bánságában, hat évtizeddel Szentelekynek és Dettrének a trianoni szétszakítottság állapotában az egységes magyar irodalommal kapcsolatos vitája[8] után még mindig hiányoztak az ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, France-i könyvesboltok, fontainebleau-i erdők, ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták.

Mindent összevetve, történelmi mércével mérve, végeredményben ez a második, felülről indukált nagy modernizációs kísérletet is elbukott. A mélységig, a széles társadalmi rétegekig, a tömegekig maximum csak annyiban jutott, juthatott el, hogy az 1945-ig még zömében agrárproletár magyar kisebbség jelentős és nem elhanyagolható részét beterelte az ipari proletariátus sorába.

Minderre súlyosbító hatással voltak az időközönkénti impérium- és rendszerváltások, a mindenkori hatalmi eliteknek a tájhoz, az itt élőkhöz való hozzáállása, a már ismert és kevésbé ismert hatalmi technikák és mechanizmusok gyakorlatban való alkalmazása, egyes kiélezett időkben és helyzetekben pedig a vér és a nyers erőszak kultusza és diadala, a vesztesek bűntudata és a képzelt győztesek hatalmi gőgje.

A sorsfordulók szenvedélyeiből, a hontalanság, a gyökértelenség és a sorstalanság tudatalatti érzéséből táplálkozó traumatizált nosztalgia következménye napjaink egyik kézzelfogható jelensége a mobilitást magával hozó állandó, immáron négy nemzedék szinte egészét felölelő elvágyódás érzése, az elvándorlás ténye. Vajon elégséges-e a kollektív tudat és az identitás szivárványszerű illúziójának a megléte az otthon maradottak elvágyódásának és kitántorgásának a megfékezésére?

Vagy a másik oldalról nézve: vajon van-e, s milyen erős a kitántorgottaknál a kétségtelenül meglévő visszavágyódás hazatérésre is serkentő, azt végül eldöntő, meglépő és beteljesítő érzése a gastarbeiteri[9] kitaszítottság és gyökértelenség stigmatikus világában? Vajon be- és felvállalható, meghozható-e az önként vállalt új sorstalanság áldozata a kiszámítható(bb) anyagi jólét, prosperitás és gyarapodás oltárán?

A kérdésre naponta kapjuk meg mindannyian a kézzelfogható választ. Ha máskor nem, hát legkésőbb akkor, amikor a harmadik és a negyedik nemzedék tagja Budapest, Bécs, München és London, vagy az internet virtuális utcáit járva a Facebookon akarva-akaratlanul is azzal szembesül, hogy a távoli, messzi idegenben több ismerőssel fut össze, mint odahaza, az egykori törzshelyének számító, egyelőre még be nem zárt kávézójában, vagy az éppen bezárásra készülő kocsmájában.

Mert ma már a kulcskérdés nem az, hogy „ki vagy Te, vajdasági magyar”, hanem sokkal inkább az, hogy „hol vagy Te, vajdasági magyar”.

JEGYZETEK

[1] Az írás megjelent az Autonómia hírportálon 2017 októberében: http://hu.autonomija.info/devavari-zoltan-negy-nemzedek-nyomorusaga/

[2] Radics Viktória (2017): Éjszakai Válasz. In: Ki vagy Te, vajdasági magyar? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 168.

[3] 1988. október 6-án volt Vajdaságban az úgynevezett joghurtforradalom, amelynek következményeként megszüntették a Vajdaság autonómiáját a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban. A koszovói szerbekből álló tüntetők agresszív fellépésének következményeként lemondott a vajdasági vezetőség, s megkezdődött a szerbiai centralizáció, mely az 1990. évi központosító alkotmányba, majd súlyos délszláv polgárháborúba torkollott. (A joghurtforradalom elnevezés onnan ered, hogy a tüntetők joghurtos dobozokkal dobálták meg a vajdasági parlament épületét.) (A szerk.)

[4] Losoncz Alpár tanulmányának fókuszában éppen a vajdasági magyarság tudatára ható jugoszláviai lét kérdése áll. Lásd: Losoncz Alpár (2017): Az autonómia/heteronómia horizontja. In: Ki vagy Te, vajdasági magyar? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 85-124.

[5] Ezt a kérdést ráadásul éppen napjaink katalán eseményei helyezik újólag a fókuszpontba, felvetve megannyi kérdést.

[6] Lásd ezzel kapcsolatban például a rendszerváltás kori magyar kormány mozgásterét, megfontolásait: Sáringer János (2017): Az Antall-kormány és egyes regionális együttműködések Európában. In: VERITAS Évkönyv, 2016, Magyar Napló, Budapest, 349-363.

[7] Szerbhorváth György (2017): A Vajdaság – egy mítosz vége. In: Ki vagy Te, vajdasági magyar? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 183.

[8] Ebben az 1927-es polémiában Dettre János a „vajdaságinak” mondható nézeteket, a vajdaságiságot tagadókat pedig Szenteleky Kornél képviselte. (A szerk.)

[9] Vendégmunkás (A szerk.)

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (2.)

Az utolsó mentsvár az irodalom lett, melynek gyakorlatilag a semmiből kellett megszületnie. A merre, hogyan kérdése számos dillemát vetett fel. A Szenteleky köré tömörültek végül Jászi Oszkár 1922-ben a Becskereken a Fáklya című folyóiratban megjelent a Magyar kultúra decentralizációja1 című írásában foglaltak mellett indultak el. Az önkeresés, s ezáltal a couleur local programját tehát Jászi adta, aki úgy látja, hogy „bármily fájdalmas legyen is a magyarság mai helyzete, mely államisága egészét elveszítve, vagy – mint az utódállamokban uralkodó nemzetből nemzetiség sorsára jutott: mégis vannak az új helyzetnek olyan vonatkozásai is, amelyek reményteljes jelekként intenek a jövőbe. (...) A mesterséges, mechanikus, egybeolvasztani és asszimilálni akaró egységes gépezete (a Monarchiának – DZ.) megfojtott minden igazi népies autonóm mozgalmat. A perifériák magyarsága elrestült, passzívvá, önteltté és elbizakodottá lett. Mint uralkodó nemzet természetesnek találta, hogy a hegemónia sültgalambként állami tálakon szervíroztassék reggelijéhez. (...) Az uralkodó nemzetből küzdő nemzetiség lett, az elszakadt magyarságnak meg kell tanulnia a saját fejével gondolkodni, okosan számolni speciális viszonyaival s megalkotni az új magyar kultúrát, amelyre valóban szükség van. Az elszakadt magyarság szellemi élete nem lesz többé a budapesti melegházi palánták kiültetése, hanem a maga szűkebb hazája, a regionális élete helyi viszonyaiból fog organikusan felépülni.”

1 in: Fáklya, Nagybecskerek, 1922. január

A program tehát megvolt. Az irodalom szerepe ezután a szervezés lett: a teremtés és az összefogó erő, melynek első futárai az impériumváltás után Fekete Lajos és Csuka Zoltán voltak. A fő munkát aztán a patrícius származású Szenteleky Kornél végezte el. Szenteleky nagysága nem a teremtésben van, sokkal inkább az összefogásban, az alapok lerakásában, hiszen „a prózaíró nem érik meg könnyen és fiatalon, s ő már ifjúsága delén betegségével, a tüdőbajosok sajátos pszichózisával volt elfoglalva. A közeli halál aztán a felismert szerep eljátszását sürgette, gyorsan, lázasan kellett dolgoznia, összesűrítve cselekvési vágyát, hogy a hátralévő két-három év alatt minél többet valósíthasson meg belőle. A maga fájának gyümölcsét már nem várhatta meg, hát elültetett egy egész erdőt.” Szenteleky a szervezés révén teremtett irodalmat. Magyar irodalmat, mely nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Ez volt a délvidéki magyar közösség túlélésének záloga, ez adta meg a születendő vajdasági magyar irodalom politikai alapját és magját. Ez adta meg egyben a végcélt is: a beolvasztási kísérleteknek történő ellenállást és a magyarság megtartását a jobb időkre.

Az író ebben az átláthatatlan és kiismerhetetlen helyzetben gyakran kényszerült a tanító, de a politikus szerepébe is1, neki kellett felvázolnia a hogyan tovább útját, mert nem csupán az a feladata, hogy szépirodalmi munkásságot fejtsen ki, s nem lehet csupán az elefántcsonttorony énekese: a teljes életet kell kifejeznie2. A couleur locale Herceg János felfogásában ezért több a helyi színek világánál és a lokális problémák megfogalmazásánál, nyelvi és retorikai zsonglőrködésnél, az egyben politikai program is: szellemi ön- és honvédelem.

A jól hangzó megállapításokon túl más tényeket is figyelebe kell venni. Erdéllyel, vagy a Felvidékkel ellentétben mi nem építhetjük évszázados hagyományokra kultúránkat, szellemiségünket, mert egészen egyszerűen nincsen mire. A török impérium alatt a középkori magyar állam szerkezeti struktúrája megsemmisült, a lakosság etnikai összetétele az évszázadok alatt helyrehozhatatlanul megváltozott, a polgárosodás és a török utáni magyar államkeret kiterjesztése itt nagyon rövid időre – 1867-1914-re korlátozódott. Ezért a Vajdaság egy külön világ, szerbek, magyarok, németek hazája, s az évszázados együttélés, a közös szocializáció miatt „a Vojvođanski zbornik mozgalma közelebb van hozzánk, mint bármilyen anyaországi mozgalom, ha nem is magyar, de vajdasági.3” Vagyis: a józan ész parancsa, hogy a túlélés érdekében megértsük az itt élő népek szellemiségét, elsajátítsuk az eltérő kultúrákat, lássuk a többiek tetteinek mozgatórugóit, keressük az együttműködés lehetőségét, hiszen az itt élő magyarok és szerbek mentalitása, életfelfogása a politikai szembeállítások ellenére is hasonlatosabb, mint a messzi tájakon élő vérrokonoké. De mi – s itt Jászi Oszkár gondolatai köszönnek vissza Herceg Jánosnál -- „még mindig tele vagyunk hazugságokkal, „kultúrfölénnyel”, csalfa ábrándokkal, mellett döngető, de suba alá búvó szájas magyarkodással és íróink mindezeknek a kliséivel... és meneküléssel a valóság elől. Vannak itt még olyanok, akik internacionális eszményképeket keresnek, „általános, emberit”, s hogy itt mi mindennek kellene emberinek lennie, azt nem veszik észre4.” A téves premisszák, a realitás nem felismerése miatt kell Herceg János szerint önmagunk szándékát, álláspontját, irodalmunk célkitűzéseit – és a mintát – revízió alá venni5, ha másért nem, hát a fenti megállapítás miatt: az itteni nép nem nyúlhat vissza történelmi eposzokhoz, hiszen a múlt itt legfeljebb háromszáz éves, eposzunk pedig nincsen6.

Ha ez helytálló, akkor a magyar szellem nem lehet öncélú és kizárólagos, ahogyan azt a szélsőjobb és a szélsőbal teszi. Herceg János egész életútját végig kísérő, fájdalommal teli megállapítás jelenik meg a mondatokban: „mi volt a véleményed tizennyolc éves korodban a világ rendjéről? Európáról és a társadalmairól, olvastad-e Marxot, és voltak-e zsidó barátaid? Ha igen, már nem lehetsz jó magyar. Ha hiszel az általános emberi szellem érvényességében, nem vagy jó magyar. Ha azt hitted, hogy Európa nem csak földrajzi egység, hanem különböző nemeztek és népek anyja, a civilizációnak egy egészen zárt és sajátos területe, már nem lehetsz jó magyar. Ha fejlődésedben többet akartál az öncélúságnál, ha útjaid nem voltak olyan „egyenesek”, mint az igazolóké, célod az életben nem olyan „világos” mint az övék; bűnös vagy, áruló vagy, megérdemled, hogy kiközösítsenek, megtagadjanak. És akik elítélnek, mit tettek eddig? Emlékezz vissza: ott ültek a kártyaasztalok mellett, a habzó sörök mellett, feltűrt ingujjal gurították a tekegolyót, és vasárnap délután szurkoltak kedvenc csapatuknak. Igen, igen. Ez volt az ő munkájuk, sem több, sem kevesebb. A magyar könyvet, testvérem, nem ők olvasták, a nemzet fogalmát sohasem akarták megismerni, helyzetünket senki sem vette oly komolytalanul, mint ők, a nemzet alkotó elemét pedig, a népet, megmosolyogták, röhögtek esetlegességén, megjelenését bárgyúnak tartották, és csak azt a parasztot ölelték keblükre, aki árvalányhajas kalappal, fokossal, Zerkovitz-nótát dalolva pattant eléjük7.”

@k = A Kalangya szerkesztője

Az impériumváltás első évében, a Bácska visszatérése után arra a kérdésre, hogy az eddigi koncepciót kell-e folytatni, igennel felel. A helyzet megváltozott, ezzel együtt a cél is, de a lényeg – a szerep, az nem. Továbbra is meg kell mutatni, hogy mi a Délvidék, az elmúlt húsz év mit alakított ki benne irodalmilag, szellemileg, művészetben és tudományban, de gazdasági és nemzetiségi téren egyaránt8.

A Délvidék bár visszatért az anyaországhoz, a múlt traumái miatt a kisebbségi emberben a szülőföld szeretete erősebb, mint azokban, akik addig is hazájukban élnek. „Az itt maradt magyarság árvaságában, elhagyatottságában szakított a nemzeti külcsínnel. Mélyebb, keményebb, konokabb magatartásra volt szüksége, hogy megőrizhesse anyanyelvét, nemzeti érzületét és mindazt, ami magyarrá tette. (..) A kisebbségi évek egy új magyar embertípust formáltak itt, akinek – az országban maradt átlagmagyarral szemben – cselekvési területe korlátozódott, de a láthatára kibővült. Ő a mélybe fúrt, mert sorsa kényszerítette erre, s hogy kincseket talált, az természetes.9”

Ez az amit Budapest nem érthet meg, ezért fontos megtartani azokat az eredményeket, melyeket az elmúlt húsz évben e tájon keserves munkával értek el. Bár „a magyar haza felszabadított bennünket, de e vidék magyarságát mi őriztük meg10”, s éppen ezért az ezen a területen a velünk élő népeket jobban ismerjük, mint az anyaországi magyar. „Több közösséget is érzünk vele. Ezt a felszabadulás óta számtalanszor tapasztaltuk11. Ennek a területnek egységét biztosítani a mi feladatunk, és Magyarországnak arra a gyökerére, amely Délvidék földjébe kapaszkodik, a mi kötelességünk őrködni12.” Mert a mostani Délvidék, a Bácska nem az, ami a világháború előtt volt: nem csak a vidék magyarsága, hanem a szerb és a német is sem öntudatában, sem nemzeti érzésében, sem szociális gondolkodásában, összetartás tekintetében nem az, ami volt.

1 Múlt és jövő, Kalangya 1941. december; 4. sz. 205-208 p

2 A délvidéki szépmíves cég szerepe, in: kalangya, 1942. 12. sz. 568-571. p.

3 Cél és vallomás, in: Kalangya, 1938. 10. 449-456. p

4 U. o.

5 U.o

6 U.o.

7 Pásztortűz mellett, in: Kalangya 1940. 11. sz. 498-502. p. (Ki a magyar?)

8 Számadás, in: Kalangya, 1943. 12. sz. 563-565. p.

9 Két város, in: Kalangya, 1944. 3. sz. 97-100. p.

10 A Délvidéki Magyar Irodalom kisebbségi évei in: A visszatért Délvidék (Csuka Zoltán szerk.) Bp., 1941 Halász irodalmi és Könyvkiadóvállalat, 107-123. p.

11 Az április harcokban magyar adatok szerint 1435, szerb adatok alapján 3506 civil áldozat volt. Az ezt követő akciókban 10459 szerb telepest, zsidót és nemzethűség szempontjából gyanús magyart internáltak. In: A. Sajti Enikő: im. 172-175. p.

12 Múlt és jövő, Kalangya 1941. december; 4. sz. 205-208 p.

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (3.)

Pest különben Trianon előtt sem értette (nem csak most) az itteni helyzetet, mert nem volt aki megértesse vele. Igazából még az itteniek sem értették, élték meg igazából a Bácskát. Erdéllyel és Felvidékkel ellentétben, amelynek megvoltak a maga írói -- sőt még Szegednek is Tömörkény személyében, itt nem igen volt, aki reális képet festhetett volna. Az írók pedig 1906-tól, a Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság megalakulása után mást sem tettek, mint a polgári sznobizmus hatása alatt járták a vidéket, hogy „istenadta tehetségük erejével saját szűkebb hazájuk szellemi színvonalát mind magasabbra emeljék.1” Magáról Bácskáról csak a szerb Veljko Petrović szólt. Ezen a tájon Ady, Móricz és a Nyugat mozgalmáért néhány zsidó ügyvéden kívül az égvilágon senki sem lelkesedett. A szűklátókörűséggel keveredett allűr vezetett oda, hogy az itt élő értelmiség közösségvállalása felemásra sikeredett. Szavakban a vidékkel igen, de sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatát nem látták, nem érezték; táji karakteréről nem vettek tudomást. Úgy élt itt az értelmiség, mint valami gyarmattartó, aki számára ez a föld nem volt több a puszta térnél, ahol csak horizontálisan lehet és kell nézni, a mélységek és a magasságok viszont senkit sem érdekeltek2. Ezt a semmit pedig a kultúrának, a fővárosnak nem igen lehetett közvetíteni.

1 Irodalmi társaság a régi Bácskában, in: Kalangya, 1942. 9. sz. 385-389. p.

2 U.o.

Az egyoldalúság miatt húsz évnek ezelőtt e terület Budapest függvénye volt, s miután a trianoni határok elvágták az anyaországtól, egyedül volt kénytelen irodalmat, szellemi életet, közösségi intézményrendszert úgy ahogy pótolni és létrehozni, önmagát megtalálni és kiművelni, kapcsolatot teremteni az egyik napról a másikra uralkodóvá lett nemzettel. Tizenkilencben, amikor a hosszú vonatsorok a magyar tisztségviselőket vitték el a Délvidékről, sokáig tűnt úgy, hogy ezen a vidéken a magyarság napjai meg vannak számlálva, s ha a gondviselés nem kegyelmez, akkor egy emberöltő alatt kipusztul itt minden, ami magyar volt.1 Nem maradt már más csak a remény és a hit, mert a semmiből kellett máról-holnapra a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó életet kialakítani.

Most, hogy a helyzet változott, s bár újabb szerepecsere történt, húsz év fejlődési síkját nem lehet megtörni, nem lehet mindent ott folytatni, ahol 1918-ban abba maradt. A magyarság a megváltozott helyzetben példát kell, hogy mutasson, mert a hazatért magyarok a saját bőrükön érezték meg az elnyomatást, s tudják, hogy amikor ragály tör ki a szervezeten, a legkisebb sejtek is felfokozzák védekezőképességet.

Az anyaországból jött hivatalnokok és köztisztviselők – az ejtőernyősök arroganciája, tudatlansága és fölényeskedése a visszatérés után gyorsan keserű csalódást, kiábrándulást hozott az itt élőknek. Magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Hiszen az erőszak két évtizedében az itt kisebbségben élő magyarság elsősorban emberséget tanult. Tudja, hogy mit jelent a másodrangúság, mert a saját bőrén tapasztalta. Ezt az emberséget kell most gyakorolnunk a nemzetiségeinkkel szemben, nem eshetünk abba a hibába, hogy a sérelmeket erőszakkal toroljuk meg. Tudomásul kell venni, hogy az országban nem csak magyarok élnek. Szent István bár egy birodalmat hagyott ránk, de ezzel együtt megszívlelendő intelmeket is. A németek, szerbek, románok és szlovákok boldogulása ezek nélkül nem képzelhető el. A magyar nemzet nyája csak akkor tömörülhet egy akolba, ha abból a kisebbségek sem hiányoznak2. Ezért mondja ki Herceg az ellentmondást nem tűrő verdiktet: a decentralizáció soha nem volt olyan fontos, mint ma!3

Herceg János tisztában van azzal, hogy gondolatai nem találnak egyértelmű megértésre a politikai elitnél. Ezért érezte szükségét, hogy tőle szokatlanul egyértelműen fogalmazza meg tételeit, szintetizálja politikai gondolkodásának történelmi mozgatórugóit. Bár látszólag a fiatalokhoz4 szól, az felhívás egész magyar politikai elit számára, gondolatai sok helyen ma is aktualitással bírnak, ezért a teljes szöveg idézése kivánkozik ide: „A Délvidék sorskérdéseit, sajátos helyzetét az ország peremén ma különböző látószögekből nézik és magyarázzák. Az idősebb nemzedék egy része, amely a kisebbségi éveket átmeneti időszaknak tartotta, nem tudott és nem is akart beleszokni a megváltozott viszonyokba. Ezzel a magatartásával ébren tartotta a reményt az ifjabb nemzedék szívében is. De miután nevelése tisztán politikai volt, képtelen volt elhinni, hogy egy nép jogait nem csak politikai argumentumokkal lehet kivívni. Ezért nem tartott fontosnak semmi olyan munkát, amely a Délvidék művelődéstörténetét szolgálta, vagy szellemi és tárgyi arculatát próbálta megrajzolni.

„Minden kérdés megoldódott azzal, hogy újra Magyarországhoz tartozunk; ne fájjon a fejünk, majd gondunkat viselik.” Egyre többet halljuk ezt a beszédet, amely egyáltalán nem új, még a világháború előttről maradt itt, vagy talán még a millennium boldog mámorából, amikor a magyar könnyelmű fölénnyel hessegetett el magától minden bajt, s amikor a nemzetiségi kérdést elintézve látta Dungyerszki Gédó és Szemző Gyuszi vidám kártyacsatáiban. Hogy a történelem már itt előrevetette árnyékát, azt ki sejtette volna? Aki csak célzást mert tenni ilyesmire, arra nemcsak úgy ripakodtak, mint ünneprontóra, de könnyen sütötték rá a hazaárulás megszégyenítő bélyegét is.

Az anyaországi magyar a történelmi jogfolytonosság tudatában jött ide újra; hogy nem ismeri a vidékünket, azt ne is csodáljuk. De máris látja, hogy Herczeg Ferenc sima történetei és a bácskai legendák erőtlenek a gondűzésre.

Aztán itt vannak a tudatos öncsalók, akik hízelegve emlegetik a jó politikai vonalvezetést, és megkönnyebbülve lélegeznek fel, amikor elmondják, hogy a Délvidék nemzetiségeinek nagy része huszonhárom év alatt is hű maradt a magyar nemzeteszméhez, és türelmetlenül várta a felszabadulást.

Minek hazudni? Miért kell öncsalásba süppednünk? Miért kell a polgár reggeli pótkávéja mellé odacsempészni a gondatlanság édes mazsoláit? Miért kell az önbizalmat úgy erősítenünk, hogy lehunyjuk a szemünket?

A magyar államvezetés gondosságát és bölcsességét sokkal inkább megbecsüli az, aki nem azért dicséri, hogy sürgősen lerázzon magáról minden nyűgös feladatot, hanem sorskérdéseink őszinte megismerését kívánva, a saját erejével akar segítségére lenni az országos ügyek vezetőinek.

Mert igen is tengernyi munka vár elintézésre! Kulturális, népi, nemzetiségi egyaránt. Kutató- és szervezőmunka. A népek versenyében a magunk értékeinek felmutatása, hibáink és gyengeségünk beismerése és megjavítása. Mondjam-e még azt is, hogy a magyar öntudat erősítése?...

Nem riadót akarunk fújni, mert arra semmi ok sincs, hála Istennek, de állítsunk csak példákat magunk elé. A Délvidék helyzetének feltárása politikai, kulturális, gazdasági és etnográfiai téren huszonhárom év alatt olyan erővel folyt, ahogyan soha azelőtt. Ebben a munkában mi, magyarok is igyekeztünk kivenni részünket, sajnos nem eléggé. A kisebbségi magyar kultúrmunkás csak roppant nehézségek árán szerezhetett olyan adatokat, amelyek ennek a vidéknek magyar népi és történelmi jellegét bizonyították. Ha azután sikerült is ilyen adatok birtokába jutni, nem volt hely, ahol azokat feldolgozva a cenzúra átengedte volna. De ezenkívül a tudományos irodalomnak ez az ága sem volt nálunk eléggé kifejlődve. Nem volt elég felkészültségünk.

De senki se higgye, hogy a németek vagy a szerbek részéről öncélú tudományos munka folyt. Politikai jogaiknak kiharcolásánál nagy szerepet játszott úgy a délvidéki szerbeknél, mint a németeknél. S a nacionalizáló törekvéseket is ezzel a „tudományos” munkával igyekeztek alátámasztani. Gondoljunk csak Kirilovićra, Aleksa Ivićre, Stajićra és a többiekre.

Az elmúlt huszonhárom év alatt a Sprska matica abban látta hitvallását, hogy itt a szerb nemzeti szellemet minél jobban kifejlessze és megerősítse, hogy szoros egységbe zárja a délvidéki szerbséget, amelynek külön történelmi és szellemi nevelését, a magyaroktól és a németektől átvett hatásokkal is, mindig kihangsúlyozta. A matica mozgalmának lett következménye a Bošković Dušan által megszervezett szeparációs politikai párt. Belgrád ezt a politikai különállást már nem nézte jó szemmel, de úgy a Matica, mint Bošković Dušan pártja a nagy Jugoszlávia érdekeit szolgálta és a szerb nacionalizmust, azt senki sem vonhatta kétségbe.

A németek? Ki ne emlékeznék a Volkswartra, ki ne ismerné még ma is a Heimatskunde itteni munkáját? A németek megszervezése egy, a birodalom határain ugyan kívül fekvő, de a nemzeti közösséget valló keretben történik. Feldolgozzák az egész német népcsoport életét bevándorlásunktól napjainkig. Nincsen egyetlen egy olyan apró részlet, amely elkerülné figyelmüket. Gazdasági, kulturális, népegészségügyi szaporodási grafikonokat talál az ember a legkisebb falusi kultúrházban is. Amikor mi néhány év előtt a magyarság népegészségügyi viszonyait akartuk megismerni, a német Wüscht Johann munkáját kellett igénybe vennünk, akinek nem csupán népe adatai álltak rendelkezésére, hanem a jó összehasonlítás kedvéért a szerb én a német népcsoporté is. Így születtek meg a német egészségügyi szövetkezetek s velük párhuzamosan a felvilágosító munka.

Huszonhárom éven át nagy küzdelem folyt itt a népjogokért és azért, hogy e terület nemzeti jellegét meghatározzák. Ezt szolgálta a szervezkedés, kutatómunka, tudomány; ebbe a versenybe kapcsolódott be a magyarság is, sajnos elég későn. A magyar tevékenység a felszabadulás után erősen lanyhult. A Közművelődési Szövetség ugyan szép terveket dolgozott ki, de hogy egyéni munka mikor kezdődik, azt nehéz lenne megjósolni. Pedig minél előbb hozzá kell fogni a munkához.

A délvidéki magyarság első nemzedéke ma még kevesebb szükségét látja sorskérdéseinek megismerésének, mint azelőtt. Itt van azonban a fiatalság, amely más viszonyok között nőtt fel, s amely a nacionalizáló törekvésekkel sokkal erősebben találta magát szemben. Már az iskolában éreznie kellett, hogy másodrendű polgár; magyarságáért sokkal inkább kellett megszenvednie, mint az idősebb nemezdéknek. Ez az ifjúság éppen ezért fogékonyabb a korszerű és sajátságos helyzetünkből származó kérdések iránt. Ez az ifjúság közelebb került népünkhöz, s jobban meglátja azt a szellemet, amely az idők folyamán a Délvidéken kialakult, s amelynek hibrid egységét többfelől igyekeznek partikulárissá tenni.

Ebben az ifjúságban lehet minden reményünk! Ez az ifjúság állani tudja majd a versenyt és bizonnyal vállalja azokat a feladatokat is, amelyeket egyedül ő tud elvégezni.

Fiatalok! Délvidék Magyarországé, de ez a tudat nemcsak jó érzéssel tölti meg a szívünket; kötelességeket is rak vállunkra. Ápoljuk a délvidéki szellemet, mutassuk ki magyar történelmi múltját, mutassuk ki a magyar hatásokat a velünk együtt élő népre, erősítsük mi magunk is jogainkat azzal, hogy tiszteletben tartjuk a többi népcsoport jogait, de amit a történelem hagyott ránk és amit mi megőriztünk: hagyományainkat tovább adjuk az utánunk következőknek. Fiatalok, a ti munkátokat várjuk, a ti hangotokat akarjuk hallani, fiatalok, szóljatok!”

De az író nem beszélhet mindig világosan, egyértelműen és tisztán. Az ő hangja a kódolt beszédben érhet el a közönséghez, mert „munkáját, terveit álcáznia kellett, mint modern háborúban a harci eszközöket5. Herceg látja és érti a dilemmát, tudja, hogy a hatalom képviselői sosem zárkóztak el az irodalom elől, tisztában voltak és vannak annak jelentőségével, szerepével6, a közvéleményre gyakorolt hatásával, azonban vica versa – az írók körében ez a jártasság a politika terén már koránt sem jellemző7. Kállay miniszterelnök mondatait idézve saját gondolatait közli az olvasóval: „meg van kötve cenzúrával és más sajtószabályokkal a kezetek, lábatok, de a gúzst nem mi tettük rátok, hanem a megkötöttségeknek, a határozott célkitűzéseknek és irányoknak az a rendszere, melyben az egész mai világ él8.” Hogy Herceg János mit gondolt a megkötöttségről, a meghatározott, „egyenes célkitűzéskeről” és a világos célokról, azt már 1940-ben, a Pásztortűzben papírra vetette. S, még is – ismét Kállayt idézve: „ebben írónak lenni, ebben a csupa negatívumból álló világban tehetséggel, hittel, magyar szívvel és lelkesedéssel pozítivumot teremteni: ez a legnagyobb és legnagyszerűbb dicsőség, amely írónak általában, elsősorban magyar írónak adatott.9”

1 Egy akol – egy pásztor, in: Kalangya, 1943. I. sz. 22-25 p.

2 u..o

3 Irodalmi társaság a régi Bácskában, in: Kalangya, 1942. 9. sz. 385-389. p.

4 Fiatalok, szóljatok!, in: Kalangya, 1942. 1-2. sz. 19-21. p.

5 Két város, in: Kalangya, 1944. 3. sz. 97-100. p.

6 Az író és az államférfi, in: Kalngya, 1942. 12. sz. 527-529. p.

7 U.o.

8 U.o.

9 U.o.

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (4.)

Pukánszky Béla Német polgárság magyar földön 1 c. könyvének bemutatása jó alkalom, hogy kifejtse, tovább építse politikatörténeti tézisét. Itt is, ahogy számos írásában fellelhető a kódolt beszéden túl a párhuzamok keresése.

Mert Herceg nem csupán a németségről beszél, meglátásai az etnikailag tarka terület más nemzeteire is értendőek. Sőt, személyes, saját német származására utaló vallomást tesz, lelki dilemmájáról is szól2, amikor Pulszky Ferenc versét idézi:

Mir tönt ein anderes Lied, das Lied des Mutes,

Das Ungarlied, das wie der Blitzsrahl zündet,

Die heilige Freiheit froh der Welt verkündet,

Das, wens auch schnell verschwindet wie der Strahl

Doch unsere Lust getönt und unsere Quall.

Herceg János, aki ekkorra már tisztában van a nemzetiségi kérdés különösen fontos jelentőségével, ismét figyelmeztet: a polgárság lelkes beolvadása a magyarságba korántsem intézte el gyökereiben a nemzeti kérdést. Mert sem a koreszme, sem a polgárságot jellemző magatartás nem hatolt le a gyökerekhez. A mentalitás továbbra is az ősi nyelvben és a hagyományokban él. A beolvadt réteg hígította népi kultúrát, stilizálta a népi motívumokat, hozott ezt-azt a saját műveltségéből, s ezáltal egy egészen sajátságos, a néppel és a művészettel kevés rokonságot mutató kultúrát hozott létre. Felhívja a figyelmet a potenciális veszélyre is: a türelmetlen, fajvédő magyar mögött gyakran a beolvadt elem húzódik meg. Talán azért, mert így akarja kompenzálni saját frusztrációját, alacsonyrendűségi érzetét. A figyelmeztetés nemsokára valósággá válik: 1944-ben, a német megszállás után Deák Leó főispán leváltását nemcsak a szélsőjobb követelte, hanem Franz Ham német képviselő is, aki ennek elérése érdekében a német külügyminisztériumhoz fordult. Bács-Bodrog vármegye közigazgatásának vezetője, az új főispán Piukovich József lett, akinek regnálása alatt a német többségű bácskai helyiségekben kivétel nélkül leváltják a magyar tisztikart, a községi elöljárókat és a jegyzőket, helyükre a Volksbund tagjait téve. Az egész helyzet szomorú abszurditása, hogy az ún. magyarón németeket is sorra leváltották, mivel a nemzetiszocialista eszme szempontjából megbízhatatlannak tartották őket3.

Lokalitás és egész

A couleur locale mint a politikai gondolkodás egyik ága a világháború előtti magyar polgári radikalizmus világképén szökkent szárba. A polgári radikalizmus első hírnöke e vidéken Csáth Géza volt4, aki bár irodalmi munkásságában – ahogy bírálói is megjegyzik – valóban keveset foglalkozik a tájjal; a Bácskával, azonban korabeli publikációi, gondolatai, a társadalomról közölt meglátásai a helyi sajtóban a polgári radikalizmus gondolataira utalnak. Csáth nemcsak elméleti síkon rokonszenvezett ezzel az opcióval. Egy másik tanulmány feladata lesz feldolgozni és bemutatni Jászi Oszkárral folytatott levelezését, melyek ezen sorok szerzőjének birtokában vannak. Amikor Herceg János a harmincas években Csáth Gézára hivatkozik, mint a couleur locale előhírnökére, minden bizonnyal erre – Csáthnak a Bácsmegyei Naplóban megjelentetett írásaira, s nem a novelláira utal.

Ha Csáth Géza volt az előhírnök, a történelem szeszélyes fordulatainak köszönhetően maga – az ekkor már emigráns – Jászi Oszkár volt a couleur locale politikai programadója. Az ebben rejlő alternatívát, mozgásteret ismerte fel Szenteleky Kornél, s hozza létre, szervezi meg az immáron polgári centrista politikai gondolkodók orgánumát – a Kalangyát. Az irodalmon túlmutató politikai, filozófiai téziseket pedig Herceg János építi, fejleszti ki tökélyre. Ebben a kontextusban az irodalom, a művészet maga is csupán egy eszköz volt. Az itteni élet bemutatásának eszköze.

A couleur locale alternatívát jelentett a társadalmi problémákkal való szembenézésre. A korban azonnali eredményeket akaró – s éppen ezért szinte kivétel nélkül sikertelen, bukásra ítélt –, de egyszerűsége és közérthetősége miatt nagy tömegeket maga mögött tudó szélsőjobb és szélsőbal ideológiáival szemben, a helyi színek világa nem kínált sem azonnali, sem későbbi világmegváltást.

Herceg János gondolkodásának középpontjában a többnemzetiségű táj és az ezáltal keveredett kultúra áll, ahol tér és idő elválik egymástól. A tér és a jelen, bár kedvezőtlen, a biológiai túlélés záloga mindenki számára az együttműködés, a más nemzetek megismerésében van. Mivel e terület – a Vajdaság, s benne a Bácska – a történelem viharos évszázadaiban a civilizációk és a világvallások összecsapásának ütközőterülete volt és maradt, nem lehet felülről, hatalmi szóval egyik-napról a másikra új helyzetet teremteni, nem lehet az évszázadokat elfelejtetni5.

Herceg gondolkodása teljes és komplex volt; abban a múlt és a jelen, történelmi tapasztalat és a jövő kihívásai, a tér és idő bár szétválasztva, de egységes síkban szerepelt. Környezetére mindvégig a társadalmi osztályok szemszögéből tekintett, s ugyanakkor nem tévesztette szem elől, hogy a szerencse forgandóságától függő jelenben és jövőben az itt élő többi néppel történő együttműködés történelmi szükségszerűség, mert a helyi színek világa egyben minden itt élő közös gondja, kihívása. A magyarság ettől a ténytől nem szakadhat, nem tekinthet el. S még is: a regionalitás Hercegnél nem kizárólagos és egyedüli tényező – annak végső leképződése a közös, nagy egészben: a történelmileg és kulturálisan egységes magyar nemzetben keresendő, amelynek megmaradását, fejlődését és gyarapodását a lokalitás különbözősége tudja biztosítani.

Herceget és a couleur localet igazolja az is, hogy tőle függetlenül – születésének századik évfordulóján – az európai integráció éppen az általa is hangoztatott regionalitásra, a helyi specifikumokra, a régiók Európájára helyezi a hangsúlyt.

Herceg János szociálisan érzékeny volt – látta és érzékelte a kisebbségi, s ezáltal kettős szorításba került több százezres délvidéki magyar agrárproletariátus kilátástalan helyzetét. De, nem volt dogmatista, s emiatt nem volt kommunista sem: nem hitt a világpolgár eszméjében, nem hitte, hogy a társadalmi és szociális feszültségek megoldhatóak az egyén individuumának, kultúrájának, történelmi tudatának felülről történő diktatórikus elfojtásában és eltörlésében, az új, szocialista embertípus létrehozásával. Éppen ellenkezőleg: a néphez fordult, hozzá hajolt, mert meggyőződése szerint ez a réteg kisemmizettségében, megaláztatásában is a magyar kultúra és szellemi tudat ösztönös hordozója, a magyarság megmaradásának záloga. Népisége, a néphez kötődése haláláig ebből a forrásból táplálkozott.

Ugyanakkor elvetette a jobboldal demagógiáját is, felismerve, hogy a kultúrfölény és az Extra hungariam non est vita jelmondat ilyen múlt és jelenlegi körülmények között nem több az üres, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, ködös, álomszerű szavaknál. A valóság ugyanis teljesen más volt: a történelmi Délvidéken, mely a századok során ide-oda sodródott az államhatárokon belül, sosem tudott megkapaszkodni és gyökeret verni sem az arisztokrácia, sem a polgárság – s vele együtt az értelmiség sem.

Herceg János megelőzte korát. Hosszú, ideológiai rendszerekkel, diktatúrákkal terhes élete és munkássága (ebbe beleértve az 1945 utáni időszakot is) során a kisebbségi lét szinte összes kínzó kérdését megfogalmazta és meg is válaszolta. Ezért élete az itteni magyar közösség látlelete, tükörképe is egyben.

Az utókor, az egyetemes magyar művelődéstörténet a mai napig sem mint írónak, sem mint gondolkodónak nem adta meg, nem biztosítja számára a kellő elismerést, tiszteletet. Pedig, Ady Endre, Jászi Oszkár, Bibó Isván és Márai Sándor mellett Herceg János is kitörölhetetlenül beírta nevét a XX. századi legnagyobb magyar gondolkodók örök panthenonjába.

1 In: Kalangya, 1942. 4. sz. 183-185

2 Nem először, az 1938-ban megjelent Cél és vallomásban is ír erről

3 Bővebben lásd: A. Sajti Enikő i. m. 313. p.

4 Csáth Géza és a polgári radikalizmus kapcsolatának feldolgozása egy jövendőbeli tanulmány alapját képezi

5 Persze, volt akik ezt is megpróbálták úgy a baloldalon, mind a jobboldalon az etnikai tisztogatások és a különböző megsemmisítő táborok révén

Felhasznált irodalom:

1. A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség – Magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág kiadó, Budapest, 2004.

2. Bori Imre: Identitáskeresőben, Forum könyvkiadó, Újvidék, 2000.

3. Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-1945, Forum könyvkiadó, Újvidék, 1968.

4. Bosnyák István: Kérdések a Kalangya Szenteleky-örökségről. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleméyei, 21. sz., 1974. december.

5. Csuka Zoltán (szerk.): A visszatért Délvidék, Halász irodalmi és könyvkiadóvállalat, Budapest, 1941.

6. Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918-1941, Püski könyvkiadó, Budapest, 1995.

7. Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó 1919-1945, Forum könyvkiadó, Újvidék 1979.

8. Tomán László: Írói álnevek és névjelek a Kalangyában. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleméyei, 21. sz., 1974. december

9. Toldi Éva: Herceg János, Forum könyvkiadó, Újvidék, 1993.

10. Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya, Forum könyvkiadó, Újvidék, 1984.

11. Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927-1933, a Szenteleky Társaság kiadása, Zombor-Budapest, 1943.

12.Vajda Gábor: A muszáj-Herkules, Életjel, Szabadka, 1997.