Skip to main content

Domonkos István

Diósi Illés
költő
prózaíró
publicista
műfordító

A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/2040/kultura_irodalom/99351/A-kapar%C3%A1sz%C3%B3-b%C5%91g%C5%91s.htm

Az általános iskolát Verbászon, a tanítóképzőt (1960) Szabadkán végzi. Beiratkozik az újvidéki Magyar Tanszékre. Tanulmányait félbehagyva az Újvidéki Rádió dzsesszzenekarának tagja lesz. Az 1960-as években Tolnai Ottóval és másokkal együtt a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő műhelyéhez, az akkor induló Új Symposion köréhez tartozott. 1973 és 1978 között a Képes Ifjúság munkatársa. 1974 óta Svédországban él. 

Legjelentősebb művének Kormányeltörésben című versét tartják, amelyet elemzői a huszadik századi magyar költészet legfontosabb alkotásai közé sorolnak.

 

Szerkesztői munkásság
Fordításkötetek
További publikációk
Én lenni (rend. ifj. Szabó István). Szabadkai Népszínház, 1977.
Tessék engem megdicsérni; Néha így néha úgy; A szél legjobb barátja; Képzeljétek
(Kincskereső. 1977/5.)
Rózsika hazajött, Redőny, Édes fiam!, Szu-Csi Gogó, a kínai palotakutyácska. In. Új Tükör. 1986/13., p. 16–17.
Elolvasom
Domonkos István válogatott versei
(EX Symposion. 1994/10–12.)

Domonkos István

Válogatott versei

 

 

1994. április 1.

Tisza

A lányok, a lányok kifésülték a haját,
aztán fodrosra tornyozták, keblére rózsát
helyeztek, s így, mint égő fűzfát,
mint balzsamos rétegét egy mosolynak,
keblükre fonták: születtek a vénák,
kapuikon, a szemeken betörhetett már
a világ forogni, mint duzzadt csárdás.
Ha hajba kapnak érted a partok, testükre
dőlsz-e szőke lányaidnak akkor,
mert a tengert álmodod, mint kék halált.
S ha az esőkkel megindul feléd tántorogva a táj,
mivel magyarázod sörtés arcodon a tócsák
könnycseppjeit te, kinek verssorod a halál?
Egy világ él szemeidben, mint a tenger,
jó szagú világ az időnek tárt kapuival,
ó, de megszokjuk partjaink zsíros hónalj-illatát!
Araszló sebek testeden a tájak, terek,
s az őszi esők hullás hullát fürösztenek.
Fájdalmad ösztövér védszent: magadnak őriz,
életed rokonnak üzenet, ima a tengerhez.

Csárdás
Elrabolt örvénye az örökkévalóságnak,
mit szobák uszálytavában hagyott fájni
pokoli zene; vállai hullám-peremén,
csipkéi habfodrán, mint meredt gallyak,
mint drága hulladékai látott arcoknak -
por és pára, lég és mély között forogva -,
átkok, szitkok, ölelések, nemzések szavai
várják a kicsapódást.
Zenét fal, melyet vad partok magasba
tornyoztak a légbe, hogy létük bizonyítsák
a nap és hold elhúzó madarai előtt.
Perzselő korongja a nappaloknak az éj homlokán,
melynek régen világtájak áldoztak
hűs fövenyen kövekben alvó öröktüzekkel.
Testén feszült, párás sejtek az emberek,
buja csírák szemeikben egybefonták a képeket.
Ki e korongokat, mint marék hamis pénzt
az idő tájaira szórta örvényleni,
vére tüzének perzselő tükrébe szédülve
imádja imáktól felsebzett arcát.

Nature morte

Gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor
karddal és nappal fejed felett
mikor befogva még meztelen szemed
derékban meghajolva a bűnre támaszkodtál.

Vagy még előbb hullottak-e szirmok
dolguk végeztével avarba dőltek-e fákű
míg hatalmas vadak árnyai csillapodón
s lantok dala cikázott beléd talán.

Többé már nem cserélsz szobát
az ablakokra feszített lányokra
nincs éjed benne mint fények hogy részt vegyenek
többé már nem cserélsz szobát.

S ím úszó rönkké lényegülve
emlékként mohos kebledre szenderülve
mély gyökerű virág kinyílik arcod
s nincs rovar táj lég madár rászállóban már.

Az szó ág vagy kar-emlék varos válladon
az tél szín zene-e ó a nyakadon
bordáid közén örökcsend vagy lánytest hever
feléd vagy tőled kúsznak a gyökerek?

Mese

Nem várt fényekként ereszkedtek,
lejtők és éj nélkül:
a völgyi cél parányibb volt a dobbanó szívnél is.
Többen megőrizték hangjukat a falak előtt,
többen a fák dallamát vették át,
többen a szüntelen sokasodásban lelték örömüket.
Szárnyukat lekapcsolva, vállukra vetve,
elsétáltak az üvegajtók előtt,
mögöttük alighanem volt asszonyaik tollászkodtak.
A sarkon leállva tanakodtak,
kezében egyikük, míg beszélt,
hanyagul rögöt tartott,
a másik cigarettát,
a többiek lustán egy hulló csillag
útját bámulták.

Monica Vitti

Csupán a tojástörés pillanatát idézem:
az idült mész reccsenését,
a két nyálkás szín vergődését
a zománcon,
míg egymásba nem semmisülnek.
S a tapintás, az ujjak, a még meleg héj érzékelése.
Embertelen szépség.
A macskák, az óvatosság,
a nesztelenség s az éji látás áldozatai,
nem dorombolnak a tűzhelyek körül,
valaki hangosabban csapta be ajtaját távozóban,
lakatlanok a házak, a város kihalt,
arcod itt hajdan tojással gondozták,
míg a szépség róla, mint szikra a kőről,
levált.
Csönd: ilyentájt, ebéd után ráérünk
tükrökbe nézni: egy idő óta
makacsul csupán a te arcod mutatják:
sietve, kitartóan pontozzák a legyek.

József Attila

S hőt vetettél,
mint terhes magot, a napot,
tövén kies látóhatároknak:
fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

(A papír mélysége riaszt.)

Való játéka a fénynek,
kései virágzása,
egy kéz ma is
felhőben folytatódik,
teret tölt a lehelet,

 

 

fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

Csak a vér igaz:
testetlen ár, ez vigasz,
sűrű, langyos palástja a földnek.

fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

Kemény vezényszavak,
a szívnek ütései felhangzanak,
csak a test marad,
véges ordítás, erős az éjszaka.

fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

Ott karod
földbe szúrt karó,
vetés neszez,
kedvedből magasodnak a tornyok iramodva,
mint holló,
a föld árnyéka, vagy lelked remeg?

s fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

Nem refrén, mindez tompa nevetés,
a lompos folyók is elkristályosodnak:
a megvalósult rend
szemedben, ha kristállyá nehezül egy csepp
(a sort vállalni merem),
s a buja felhők dérbe rendeződnek.

fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

A vers nem dér:
a romlás folytatódik vele,
de megéri, ha benne
rendről, kristályról említést teszel -
nem jövője a cél: eszköze!

fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

Mint füstös cilinder a fényt,
előbb a test, majd a föld rejti álmodat,
a virág, a természet nem a te álmod önállósulása.
S ez a mély, tömör dobogás sem
halálodból támadt:
rejtett törvények üteme.

ó fehéren kél a tél
szivünk s hajunk tövén.

S nincs gömb, egész, kerek,
a föld vonalak halmaza; szakadtan
szövődve mint a hajszálerek
valósítanak űrt, életet, teret.

Bartók Béla

Hómező, váltóin örvény magában, fehér márványnak
szaporodása, vonalak öblösödése, kőfarkasok
dala, ismét a nyomok dagadt körökbe veszve.

Kéz a jégen, omlatag pára, arc jégbe szálkásodva,
húsnak rostjai bomlott fényként a szem
jégprizmájában,
ismét a vonal, a gyorsan távolodó, mint repedés.

A húrokon egy idő óta fecskék hálnak,
semmi sem jelzi az éjben a hangok közeledését,
egy kéz kinyúlik, a csillagok messze futnak.

S a lány: az ötödik tányér, gőzölgő leves,
párolgó tenger, sós erek, a megfoghatatlan jelenléte,
nem sirály, vörös sziréna a térbe mélyesztve.

Ti fehér billentyűk, sivatagok szabad, néma lányai,
hangok, leplei a vizeknek, a női arc harmóniája,
egy női arc kozmetikája, hüllők, csókok.

A boltív alatt csillagok romokban, szélnek futamai,
kőfarkasok ismét, ismét a lány, a jég, a rőt hó,
arcod keménysége, lányai ismét a sivatagoknak,
szirénák.

Kontrapunkt
(Variációk barátom
1963. évi ars poeticájára)

E tisztaság a félelem formája csupán,
most a víz-tér fakó tartalma zümmögés.
E fenék tiltott harangnak öle,
szurkozott kötélen a fény leér
(megcsendülnek a halak),
rálóg, inas sugár, a szemre.
S mélységi hurkok
szorulása a nyakon,
a kéz olvatag,
a test elúszik, vízbe keményedik.
A szerelem ijedtség,
kormos réteken eltévedt állat iramodása,
a csillagok vörös lényege, drága tűznek,
szobámra folyik,
a fagypontban létezem,
s a hold kerek sikoltás,
leheletemre felreped.
Míg üveget roppant a sötét,
a szekrény húsos, langyos falai
lassan tükörbe dőlnek,
az ajtó szájából a pára szülőként belép,
a földkéregre, egymást ölelve,
hatalmas, fehér köpetek, nyálkás angyalok fagytak,
farukból füstös kémények emelkednek,
szócsövei a felhőknek,
hasukból belekként kimásztak a folyók,
homlokukon apró házak rajzanak,
s ez mind együttvéve csupán a magánynak,
egy versnek a bevezetése.
Variálj a kecses őrzőangyalok örök témájára!
Mondj elfogadható hasonlatot;
csak a sorok számában van értelem.
Érthetőbben: a galamb röpte
melódia-ívelést nem érdemelt,
angyalok a hónuk fogalmát,
szekrény a hús véres tartalmát,
érthetőbben!
Mégis, a szerelem ijedtség,
s a tisztaság, a minden, a félelem formái csupán,
mert a szoba-fenék tiltott harangnak öle,
mert a víz-tér fakó tartalma zümmögés.
(Ím láthatják, mily okosan
szaporítom soraimat.
Titkok?
Csak voltak,
s borzadok, ha idegen verssel van viszonyom.)
A hold kerek sikoltás,
a hold kerek sikoltás,
leheletem felreped,
torkom és értelmem elreped,
mint ablaküveget roppant össze a sötét,
mert mi a való:
míg írom ím e versemet,
a deszkafalon át hallom,
az újságíró s az ács
hogyan horkolnak, szellentgetnek.
S az angyalokat csak kitaláltam,
nem a sorok miatt,
azt hittem, angyallal
szebb a hó, a füst, a házak, a szénnyomok,
azt hittem, Noé bárkája a vers,
benne az értelem: bűn és tévedés,
a megnevezhetőt a megnevezhetetlennel
ezért gyakran felcseréltem,
részegen a bárban
a Doreen 2-t megzenésítettem;
a zene a test, a versek csak kelések,
legújabban mozart g-moll szimfóniáját énekelem,
csak ezt tudom
hangosan,
gumibotok zuhogtak fejemen,
utálok minden népdalszöveget,
a dzsesszt sem szeretem,
de ideje más irányt adnom versemnek,
ideje elkomolyítanom,
hogy versre hasonlítson, melyet mindenki ismer s
megszokott,
ideje magamtól is eltávolítanom,
még néhány jó hasonlat,
zene, ritmus, jó dikció:
1. A kertek iszapjából nemsokára kiássák
a tavasz aranyharangjait.
2. A lányokról, virágokról nemsokára lefejtik
a jégnek szivárványos és zenélő rétegeit.
3. Belátható időn belül, hiszem, nem lesz
szükségem a
tavaszra stb.

1. Újvidéki elégia

tarka divatlapok ezek a sorok
a duga félmeztelen
lányainak hódolója vagyok
hitchcock bűnügyi történeteinek
a gyilkosságoknak makacs
számontartója
s láttam egynéhány jobb filmet is
melyben az alakok
fényűzően leszámoltak egymással
sokéves késéssel érkeztek
s akár csak közöttük
a versben érezni egyet jelent a halállal
skorpiók mozognak bennem
a nevük miatt
forognak
bensőmben a bornyomokon
s jobb hogy egyre rosszabbodik a ritmusom
az ütemszámon kívül
többet elmondhatok
bár még mindig nem tudom
lényegében mit is akarok
már én legtöbb barátomat
ostobának tartom
s őszre berukkolok
gizire gondolok majd
ujjaim közül kicsúszik
a toll a bakancs
már én néhány számomra kedves
dologról is végképp lemondtam
görkorcsolyán járom a várost
erősebb járművekbe kapaszkodom
nem látok soraim közé
s túl sokat bíztam a véletlenre
éjjel egyedül sétálok
szerkesztőim feleségére gondolok
sok gyerekre kikkel furákat játszhattam hajdan
gizi ez a versem
fűrészporral tömött rongybaba
neked adom mindigre
talpam alatt még a sivár recés
betonlapok is
vég nélküli hasonlatok
metaforák árnyékában állok
várakozom
jeges hátán a duna
tegnap is leányt tartott
csupán egyszer az ifjúsági tribünön
láttam hozzá hasonlót
még az entellektüel-vita idején
akkor sem voltam boldog s okos
meg esetleg belgrádban
a szakszervezeti otthon előcsarnokában
meg esetleg berlinben
az írógép-osztályon
meg esetleg füst milán
egy-két aggkori versében
én a legfiatalabb
már nem verseket írok
jóllakva ha jókedvem van
ady jut eszembe
originálisan öltözött
tarka divatlapok a sorok
semmit sem érnek
ha plasztikbombaként nincs beléjük rejtve
duzzadt női kebel
mely érintésre is robbanva reped
vagy csókok szédítő emléke
a kerek comb maga az olvasottság
párizsból is csak a pezsgőt látta
divatos betegség adatott neki
szégyenlem, hogy meg kell halnom
sokak miatt pirulok
gizi miatt is
rá gondolva
ésszerűbbek számomra
ezek a sorok
szőke és tiszta kék a szeme
hasonlóan pirulok mint ő
ha csókolják
ha eszembe jut hogy meghalok
néha meg izzadt-piszkosan
bekukucskálok
a csillogó cukrászdákba
a fehér patikákba
s meghat a tisztaság
a bent kecsesen tollászkodó
kövérkés lányok
így telnek-múlnak napjaim
néha meg olyat látok
titkot mely nem is titok
kamera után sóhajtozom
szégyenlem hogy verset írok
ó unalmas tél olcsó hamis kristályaiddal
ám a napsugarak mégis égi szigonyok
s értelmük van ha a húsba
belevájnak
a kutyáknak otthon nincsen neve
már elterjedt rólam a hír
már sírnak a falumban

2. Újvidéki elégia

 

Őrültség hiún kitárulkozni.
Cocteau

 

Fájdalom, a föld süllyed, vagy fölfelé száll a hó,
a nehéz eső önlényegébe mártja a fákat,
két elem között duzzadva vergődik a levél,
a por vízzel sár,
kenyérrel a lány halál.
Fájdalom, valahol tégla zuhan,
jajdul a rend, a rend rossz szokás,
törvény a szerelem, gyilkosa vagyok már,
víz sínein hal,
elzúgok, egy pillanat,
véres tenyérrel
simogatom hajam,
ó, becézem és imádom
és áltatom magam.
Olajos vagyok, némán dübörgök,
párát dalolok, rőt ködöt,
szikrát,
szikrát,
magamnak dörmögök,
egyedül,
durván,
ahogy a szégyenlős ördögök,
póznák között repülök,
monoton, lassú ritmuson,
mint elavult, erőtlen,
oktalan elvadult mozdonyok,
riadt, gyermekszemekkel
éjbe bámuló mozdonyok,
vígan támolygó, súlytalan,
szerelmes mozdonyok,
s mert ennyire szabad vagyok,
hát inkább meghalok.
Fű leszek, zölddel csordultig tele,
napáztatta, letaposott,
de nékem ne higgyenek,
mindez csupán
ügyes képcsere.
Fájdalom, a halál, e bágyadt Rilke-szövetséges,
az angyalok, a szentek
olyanok, mint a versek,
súly-, tárgy- és szagtalanok,
az atom katedrálisaiban konok szüzek,
kikkel az őrület esténként lehever.
Sétálhatok már,
rögöt, napot és kapát
nem nyújt nékem a határ,
se szalmakazlakban vonagló
meleg bársony-tüzet,
se fűrjet, se embert, se csordát,
se vizet.
Egy ember ásót ragad, ha érkezem,
ha egyszer örökre megérkezem.
S hazugság a rothadás:
kiagyalt minden gyökér,
elvetemült természet, erényes istenek,
igaz költők, halott szerelmesek.

Vitézeknek halott kedvese

 

 

 

Hol hagytad kíséreted
kardod egyre nehezebb
a patkók nem hagynak nyomokat
a vércseppek foltokat

a célok szabad fegyverek
(pajzsod egyre nehezebb)
a sebek medrek vagy fényjelek

Tisztás vagy lány, árny vagy madár,
vagy kardod éle-szépsége,
mulasztásaid eredménye
indított; hol homály csörgedez,
éj folyik, támadhat győzelem,
meredt arcokból pára-vár,
élő vágyadból láng-király,
felkeresni időt, helyet a kárhozottak nyomán?
Hallod, alszanak a seregek,
csápjait mozdítja a baj: álom, eső, emlék lassan.
Tán jövőnek darabja a tábor:
majd trombitaszó sem rivall,
rácsai mögött öntüzébe vesz a nap,
forrást indít a távol,
alkonyi dudaszóra a vadak
akkor is megnyugszanak, az erdőszegélyen
egy virág is önfeledten újratárhatja magát,
a csillagok rendezetlen menetében
majd harmadszor botlik lovad,
hidd: csupán hunyó szikra támad
a holdsütötte, hideg köveken.
Nézd: tört utakon jár a bogár,
vakon talán, de gyorsan, szabadon,
a földek őrzik üregeit a múló füveknek,
a cél, a fény, az új azért oly igaz, oly hamar
erdők, vetések, városok felett.
Körötted tán nagyobb a homály,
célokra, fényre, szerelemre bensőd nincs előkészítve.
Mely csapatok unott vezéreként érkeztél
fáradtan tárgyakat feledve,
mely arcok emlékét hoztad
századok, szobák, városok mélyeiből,
mely dolgok véges ismeretét keresve
vállaltál erdőt, éjt, ködöt, tábortüzet,
melytől beteg a sötét meg a szemed.
Hallod, alszanak a seregek:
ez hát a győzelem, e magány, e tetemek,
mint elhányt szavak, csillognak a fegyverek,
itt-ott a fűben a holdért nyúló kezek.
Ám a nap sem győzelmétől meleg,
míg támad, mégis fényt kiáltanak távol a hegyek,
fázós sugárnak hajléka avaros öled.
A hőst sebei dicsérik csupán,
hegedve, tágulva felejtnek egyaránt,
legbenső rostjaid hajdani viszonyát
a fémmel, a léggel, ha titkolod, erőddel
elélhetsz: a sarki boltban kenyeret, lányt
fogkrémet vehetsz.
S bár a csatát túléled, mégis a csata marad meg,
nedves vesszők a folyók, mélypont az életed.

 

Hol hagytad kíséreted
kardod egyre nehezebb
a patkók nem hagynak nyomokat
a vércseppek foltokat

a célok szabad fegyverek
(pajzsod egyre nehezebb)
a sebek medrek vagy fényjelek

Hatalmas rajai homlokán a csendnek
úgy fekszik ijedt zenékkel vonalain
úgy halott ő
a mély hideg elől arcáról színek
virágok olajbogyók másznak le tétován
kertekbe eltévedni
majd nap ereszkedik
termékenyítő lompos madárként rájuk
arca hideg tér a térben
zaj, mozgás és illattalan
szobrok lényegével megáldva
ledöntve
elnyűtt csillagok omlanak össze szemében
a hold önfényét legeli az égen
érintése nehéz tenyere földbe zárva
háta alatt mélyen a földben
vakondok s tűz vonaglik
sikolyát unják már a régi fák
húsa már a földkéreg árja
a karja a karja fénygallynak párja
testén a láthatatlan sebek hűlő kusza jelek
gombok a hasán a keblén csókok meg kövek
majd nem mernek nyílni reggelre itt-ott a virágok
karjaival a nap sem arcáért sem a földért nyúlni
belőle indultak a fecskék ereszek alá sokasodni
belőle a folyók fodrosodni
belőle a kövek szobrosodni
s ledöntve még magasabb csak
törötten egész halva a legélőbb lány
vitézeknek halott kedvese kútja
kit fények barmok vadak látogattak délibáb
bíborzarándokok divatja múlt katonák
vitézek kik hajlandók voltak unottan nevetve
újra harcolni sok régi nevetséges dicső csatát
sebeik hatalmasak voltak mint földnek szakadékai
oly jelentéktelenek oly természetesek.

Hol hagytad kíséreted
a dalok szabad fegyverek

pajzsod egyre nehezebb
a dalok szabad fegyverek

a sebek fényjelek
a sebek fényjelek

a dalok szabad fegyverek

(Ha szemük fenekén rá is bukkannának a meztelen s halott kedvesét simogató sebesültre, ha száját megszólításként szóra vagy dalra is nyitná, tegyenek úgy, mintha élne; fussanak el nevetve mélyen az agy erdeibe, mert torzó ő, dala töredék, s kedvese meztelenül halott hideg ölében.)

Anatómiai tanulmány

T. O. barátomnak szeretettel

 

 

 

I.

csillag-átjárók a mélyebb létbe
hol mint felnőtt emlékek gubbasztva ülnek
szemükbe lépve tanácstalan a kékség
a visszhangtalan ó bűntelenek
istenre érettek imájuk csorranó
tíz-testük emléke tán lengve kísért
felhőbe zártan örök fény-éjszakában
de céltalanul üdvözültek ők
bár kezük ha ébren ébrednek hajnalba
nyúló remegőn támasztalan elhúzó
madár az öröklétbe veszve
a zajjal cikkanó emlékek itt
oly kézzelfoghatóak ha esthajnalkor
a roppant angyalmenet rájuk lehel
csak önmagukba húzódhatnak
a szív-emlék a tőrrel döfött
melege döbbentően valószínűtlen
s éltető meleg szelek ha kelnek
napcserék után ha tiltott tájat
őrző emléken lazul a zár
lobot vetnek csodás hajkoronák
mint gyümölcsök égre érve
szemükre hullva puffanva szétmállanak
nevetés ha kél csak az űr danája
villámra tárva szájuk a társtalan
csontjaik a számozottak eltévelyedve
gyakran idegen foszló húsban hálnak
ujjcsont késként egy szív tág pitvarában
a kamrák ajtaját az űrre nyílót
évnyi ér babrálja a megtért merre futó
rajtuk a meteorok ki-be járnak
néha ó ég ünnep egy fáradtan zártabb
néma vérükkel hálva a vörösen üdvözölttel
százholdkor omlatag égi építmények
imát feledten lesik végzetük kerekedését
mert még csak lelkek sem ők
lelkük is foszló test csupán földbe zárt vázban
s hajdani folytonos erőfeszítésük az öröklét
mely annyi büszkébbet karcsúbbat oktalan követ
s a föld lányt ölelve is emlékké sűrűsödhet
daluk csillagról csillagra szálló
újba eső tőrnyitotta sebeken
a mindenség hervatag harangjai alatt
a választottakkal büszkén keveredő lomha
szikrák mint szöcskék árnyképei akkor ott
ülnek az ég térfokain míg jelezve
hajnalt nem sikolt itt-ott a támadó anyag
feltámadásról feledkezetten egyre csak
dalolnak dalba szédülten csak heverésznek
a legfurább űrök bámész közepette
ó dalukban tán földi vágy kószál
mint csillagról tépett illat-árny
hogy a roppant tér így magába roskadt
hogy ily szótlan a csend teste ékszer nélküli
hogy az értelem ily tétova s csendre boruló

 

 

 

 

II.

Mert nélkülözhetetlenné élted magad
Éden-tára a halkan pokolra szállóknak.
Ha agyukba kérnek is az alantabb szállók
Álmuk zártságán ilyetén lazítva néha,
Te magosságokra ítélt vagy, mint szoba-jaj,
Ha lombágyon halált hajt,
A pokol-vágy csak szívedre némul.
Ám a való sápadva nyomon követ,
Mint gyengékre a kanyarban, szívedre lehel: anya!
äTe dalba szabadult, a tenger megszólna!
És a lányok oly örömtelin kitárulkozók,
Polip-szerelmesek, ti ezerkarúak, ha már
Holdpártátok elvesztve szívemben!ö
Barát, előreszaladó, a por termeiben matató,
Sármosolyú meg nyomverő, hogy kikerülhesd.
Tán lakták is valahányan a szíved
Még hajnalpírjai idején, mikor bút
Ajzó alkonyként csorgatott falverőkre,
De halljátok most tétova ütéseit a falakon
Kirajzolódni, megmozdulnak a képek.
Jövőtlen? Könny tépi álma üvegét is
Hátára szaporodva, karjain végigtekergőzve.
Ó, az anyák ha értik a horkolást, faliszentek
hullása hurkás hasuk kényes üregeibe, tanuljál!
Dévaj tamburák testén az űr dala ágybontó, szeress!
Áldozókról mesélj, mesélj, ha éjjel szájtátva,
ájultan alszanak, az ács nyugtalan sétáját
Rója, hűvös árkádok alatt szende harangok
illatoznak, a keresztre feszített türelmetlen.
Te, a megváltó szerepe örökölhető;
Untató több élten át viselni egyazon díszeket,
Ha férfi-angyalok tüze kábít szüntelen.
Ha hitted, hogy tested lelkednek ékszere,
Öröklétre hajlamos voltál, ám a bűn józanít,
Nem benned támad, szemedből kéj csorog,
Másból, induló csodát, csak kiválthatod.
A legfeltörőbb áldozati füst is agyadban kereng!
S ott voltál minden híres szertartáson,
A kórusról lábukat lógatták a tíz imalányok,
A mamák hóna alja virágzón rányílott orrodra,
Az öregasszonyok combjukat vakarták lustákat
ásítva.
S míg cérnaujjain gyöngyvirág-rózsafűzér percegett,
Fogát szívta hangosan egy kényes, szép gyerek.
A temetések: hol hájasabbak az orgonák, melyik
sír felett?
Ó, sírok opál szeméből kezed után nyúló kereszt,
s elvétve mind a méretek, sarkad földet érint, követ,
A felhők úszva hegedő sebek.
Mert magány a lány, mint születés, oly zagyva,
Fátylai százszor ha lenyalva, köldöktelen.
Ernyedt pilláid alól pók dereng.
Hálóját elhagyva a szív, ha a két lét közt leáll...

De tudod, csak máshol-dobbanó,
Lágyabb csendet könnyedén érintve máshol kereng,
Makacsabb képzelet tágabb értelem tavasza,
Néki ajándékoztad hajdani halálodat.

Banquet céleste

E hely élő fényképe ama percbe bújt századnak, s olyan találkás az ünnepi zavara, mint egy őrzött emléknek. Sejteni lehet csak a baljós összegek, ragyás anyagtömbök, a légkelmék pálfordulását. Nem tűr lépteket, s egyben-másban valamily nüanszírozott taposómalomra emlékeztet, talán örvényre asszociálhatnál, ha nem övezne gőzölögve e kiáltó terpeszkedés egy-két zavaró foltja. Két pálinkányiról egy arc fakó fényképek ama varázslatos döbbenetét önti rád, melytől iszonyodsz, mert agyadba keverednek az élők. A zaj ismerős s azok a lovak, öt sátorral messzebb, de még mindig túl közel a kiteregetett, száradó asszonykákhoz.
Hány éjt töltött velünk a nap, hogy felkelt, s így!
S réges-régen közös nevezőre hozott bennünket a dairás cigánylány: fogait bronznyakán hordta, ajka hasmánti hasadás - ki merészeli magázni hát a fát, a hűvösen feltörő alkonyt?
Mondd, adtál-e már mindnek egyszerre találkát? Siess! Emlőjük remegése madarak repülése.

 

E lépésedtől is, mely kétségtelenül merész (merre szeretnél: messze-e, vagy két áruló csókkal önmagadhoz közelebb), annyit vártál, de e naftalinozott rövidáru-hegy, a tépett ingek s fáradt cipők a szánalmas örökség rekvizitumai, s ezekbe születünk bele! már előre meghatároztak.
Ki az, ki íjába helyez, visszahullsz létedbe, köréd az űr is adva van, ki az? Tudod-e, hogy a szerelmes, elhagyva a keresést, végül is csak anyjának feszülhet, s a születés csupán egy lazább test versbeszökkenése, hogy a legszebbiket csak leélni merészeled, mert kutyával, kutyával hál a hattyú is minden éjjel, s míg hatalmas szárnyával csattog, égre dobálják magukat a fűzfák s a macskák hasa alján tejet csorgató szabadabb csillagok.
Ám a halál is csak egyike a kút körül kötött szerződéseknek: a kékebb eladja lovát, s az utolsó nyerítés csokrot bont a torkán.
Ti ágyra tisztálkodók, csókokkal tisztálkodók! Te lány, törött mozdulat, maradj meg magadnak, mit lemosnál, csak feltölti halálodat, hullva hullani tanuljál, tanuld meg a gyökér használatát: évelő húsod kamatoztatnod illik - a leghosszabb táv, mit madár berepülhet, tollát hullatva, a két száj közötti világ, rányílhatnál, mint alkonyi harmonikaszó néhány ledérebb folyóra, melyik sétád következménye a valószínűtlen fül, mellyel a gyakori figyelmeztetéseket unod, mert alászállásod mily régen megszervezted már.

 

A csillagok az űr előtt tetszelegnek!
A százpatás tócsa felemel, ajkak tapostak így arcodba hajdan, egy-két gazdagabb éved csillan most gyűrődéseiben, nőneves.
A legkövérebb űr burkolna omlatag, míg dalolnál, a legkönnyebb vonó bágyadna torkodon, hangtávolságok utasa, a nyúlánk vezérmotívum kemény torkú léteddel csörögve párosulna. Dalolj, dalolj, tárj ritmust, melyre az ég hátunkra simul, s csillagot vedlesz. Harangszó leve ömlik hullámzó kebledre, táj, te belém szenderült. A beléd süllyedő tánca éledő, léptei, mint az alkonyé, a legmakacsabb távolságok lábára borulva, női arcok szélességét megközelítő tér leng homlokán, haja éjként hátrasimítva. Széthulló moraj, dalod erőként egy-két lengő fán fennakad, lomha gyümölcs.
Te táncba szédülő, téged a legszebb fogak köröztek, s csillogtak születésedkor, a naptánc megrendült, a legméltóságosabb.

Égre kelt hattyú szennybe vesző mosolya, ludak aranyzsírjába vándorló homok.
Csontok között csontot kiált a léted. Alászállásod megszervezve, de önmaga körül röpköd a madár, bármerre száll, fényt kiáltva hullanak büszkébb rovarok is a fénybe, s elhallgat szárnyuk csillogása.
A zuhanó beléd zuhanjon, benned a térnek legcsábosabb méretei lustálkodnak, így feltöltődve eléred tán a legtávolabbit, szemébe zuhansz, eres kéz nyúl ki utánad, mint levél leng fölötted.

Diptychon

 

Ha van erőd, megszorzod,
kilépsz az ablakon.

I.

Megharapod a házfalat,
eloldod róla a zsivajt,
a síkok táncát utánozod.
Elrohansz s rádlép egy mosoly,
arcod mint teret kilépi,
rohansz, s kirügyeznek tagjaid.
Az évszakok táncát ki nézi,
a rothadást, az olajkutak képződését.
Élsz: csontjaid a lányka
megőrzött arcára kenegeti, elindul az est,
pórusaiban sincs gyökered,
az első csókra újjászületsz
az idegen szájban, s egy sarkon kiköpnek.
Vársz: mezítlen talp a remény,
ám virágok őrült kacaja hív,
kígyózó gyökerek nehéz érintése
s hőhasábok ormótlan, kemény zuhanása.
Felhő vagy, füst rokona,
lábaid rothadás őrzi s a lávaszem
fölött képződött hő,
ijedten kóborolsz ereidben,
fehér csontok úszását követed,
emléked a holt folyó,
halott lányként válladra veszed,
a jégnek egy hóhullásban leteszed.
Így lesz a rothadás fegyvered,
s olvasmányod a mély sebek.
Egy napon merész telepesek
folyónak kérik a kezed,
bosszúd a hal, mely beteg,
szétszórja arcukra ikraként a hitet.
Mi lesz, ha forrásnak kérik szemed,
s mérges gázok vésik tüdejükbe neved?
Mi lesz, ha kenyérnek kérik tested,
s a virágzó rétek, nefelejcses sebek
ködöt s mérget csöpögnek?
Mi lesz, ha csóknak kérnek,
hogy két száj közt ígéretként lebegj,
s tisztán, üdén, veremként köztünk megjelensz?
S ha vágynak kérnek, kérik a tüzed,
s reménynek, a nappal, birokra kelsz-e?
Mi lesz, ha fehér születésnek,
mi lesz, ha szokott bánatnak,
mi lesz, ha gyors gyógyulásnak,
reggelenként az eget ha fölvérezed?
S ha hajába lányt kér az est,
szíved helyén a betegséget megmutatod-e?
Kígyóként marod a teret,
az éjszaka ránk zuhan,
fejükön csillagot viselnek apró emberek.
Ismerem az angolkór mesés ábráit,
a régi és új betegségeket,
a házfalak sápadt színét,
a fák gyászleplét a tűz kertjeiben,
a szomszédban holdat vizel egy gyerek,
az emésztőgödrök világa lila fényeivel
néma éji órán kóbor kutyával üzen,
ismerem az embert, vért lövell,
s minden csontja kékes bűzt lehel,
a lányt, ki lihegve folyóba szaladt,
hogy felfalják, csókolják fürge kis halak,
az embert, ki hangyabolyt nyelt,
kése nyomán gyomrából hangyák sétálnak ki-be,
s a szerelmest, ki úgy érezte, teste
épület s meggyújtotta haját,
mi benne égett, arról szóljak-e,
a lányról, ki kertnek tudta magát,
házfalakon sétált, tépte, cibálta haját,
említsem-e a patkányként ébredő apát,
ha elrágva gyermekei torkát
roppant raktárak felé szaladt,
a csavargót, kést talált,
a kipróbálta retkes hasán,
földbe szivárgó toronyhaját
kék böglyök lakták,
méhek szopták szeméből a halált.
Láttam napon száradó beleket,
boncolásra szánt ifjú női testeket,
üveges, hangyákkal telt szemeket,
melyekben a fény gránátként felrepedt.

...egy napon merész telepesek
folyónak kérik a kezed.
Avas hullákat hömpölyget vized,
állnak partjaidon nevetve, köpködve az emberek,
horgokkal, villákkal, s kotorják mélységeidet.
Egy napon szelíd mocsárként a küszöbre heversz,
a napot rendelik ellened,
ijesztőn zúgó, erős kotrógépeket,
baggerok hozzák felszínre sarad
s rothadó, korhadt ágaidat.

II.

Mint arc lépés idején,
a csend is elporlad,
évtelen vagy csak,
percek kócfejét körmöd énekelteti.
Folyós délutánokon fogad
vattába vájod,
a rongybabák feljajdulnak.
Fekszel, mint lekvárosüvegek
a falakon császkáló lányok,
ha felnevetsz, ha eszedbe jut
az ezertőr, ott a pókhálós
zugokban összetörnek.
Aztán a bőrváltások, cserélgetése
a lét berendezéseinek, unod,
s azt is, hogy elmondod.
Aztán a fal mögötti óraketyegés
(éjjel gyakran átsétáltál,
s hogy a téglák közötti rések
mily hatalmasak, azon csodálkoztál),
megszűnik, ablakunk alatt
egy gyászkocsi lomhán leáll.
Reggelre rikoltást fektetnek
ablakod alá, s a betonkockát
is rivalgó sárgák rágják,
s már ijesztőre nőtt
bendőjén az űr. Hulladék
(látod: bottal kezedben sétálsz,
feltúrod a rongyok halmait,
a laposférgek elsiklanak zizegő
ujjaid között, csontok, ló-
s macskakoponyák hümmögése)
ijesztő mennyisége, ijesztő kötszerek,
s pernyével telt tojás. Szinte hallod
az utolsó nap korhadt erdei fatörzsre
vetett vöröshangyás pillanatát,
a megdöbbentően lányos vízloccsanást:
gondolatok közt hajlongó képek csupán.
Akkor elindulsz, Mária, Jézus és a kisded
ábráit az üvegtől irigyeled, fénytörő olaját,
előtte előbbi utadon sokáig térdepeltél,
s a mamák, a banyák, hallod a
rózsafüzér mint szúpercegés ismerős
csobogását, s kóborolsz
esőcseppek idült tölcséreiben s legyek
tekergő, kipontozott útján, üvegfúvók,
csiszolók, vágók kihűlt nyomán,
s a tábla kerete mélységes gondba ejt.
Nevetsz, megdöbbennek a zajok üveged
előtt, te molekuláival barátkoztál,
hogy elül a kacaj, a sírás, lapátolás,
porba hullik a lombsusogás.
S kik tudják, a nap hol kel holnapután,
elviszi őket egy nyaláb fény és sugár,
fölporlik lépteik mögött a zaj,
te századokban beszélsz, mint a folyók,
a poklok, jövendő szövetek s rostok!
Járod a tömbök patkány-talapzatát,
előtted ezüstfonalat húz a legszebb bogár,
a hangyák is csillagot tartanak csápjaik között,
s ifjú holdat a vakond homloka fölött.
Jajgat a forrás, ereit markával görcsösen szorítja,
jajgat a gyökér, bőrét gilisztákra borítja,
jajgat a folyó, bajszával tapogat.
Az ember, csak lényegét leled, s
feszesen ágas ujjak között a rozsdás pénzdarab,
s a lány is foszforeszkáló csontdarab, barlangi lak.
S hol hangya az úr, bejártad görögváza-lakát,
ajándékká szűnik testeden a hús,
trópusi itallá csontkelyhében agyad.
Míg velőd elcsöpög, virágok alfelét bámulod,
gyomrod falában vackol egy gyökér,
az ásványok színessé idomítanak.
Aztán a két szó közötti pohár,
ágyaddal játszik két fa alakú bogár,
ringasz, arcodon a szelíd mosoly
csak vizesen csillogó korom,
s a roppant nagyságú kopják, a csápok,
a bonckések, harapók, kalapácsok,
fűrész csontos sikolya, a tű szaladása,
igyekezeted, hogy mindezt felfogd.
Aztán a két szó közötti séta
(ó, csak te ismered a tetők árnyalatait,
felhők fodrának nevelt érzetét),
mert az árnyak rendjét ismered,
a csuhás legényekről, a Vesta-szűzekről
szóló idegen zenét, végigdalolod utad.
Fekszel, a szó, fonnyadó, mint egér
kaparász, s megmozdulnak hangszálaid mint a fák.
(Hogy kerül versedbe e lány,
e vers hogyan életedbe?)
Széjjelszaggattad szelek könnyű fátylát,
már fekszel, s szádra bandukol
a jövő hónapi mocsár.
Bőröd férgek, folyók fogyasztják,
s az nem vers, ha szemedért vermek
vetekednek, ha léted elajándékozod.
Aztán a rejtett mozdulat, megtorpant város,
a takart mosoly, szemed napos, sáros,
a dugálmok, dugléptek, a kimozdulások
s a bokor karján homokos vedlés.
A régi-régi verssor kétségbevont ereje!
Ez nem is ablak, túl fecskés.
Ez nem is asztal, túl pókos.
Ez nem is párna, bőregeres.
Ez nem is lámpa, az ereje.
Ez nem ajtó (ki mondta, hogy
vár valaki, balga, térdeplő angyalok,
tájak, fűzők, hajnalok).
Ó, a hit, mely kételyed újra előrébb viszi,
s a rugó, ha tested kilendíti s lebegsz,
értelmed legyez, a leveles imák hernyói,
aztán az indák, hogy nincs Elő, a térdeplések,
évenként pók látogat, jötte is besző,
a léptekről legszebb kertes álmaid,
mindazokról, kikben tárgyat lelt hited,
minden fohász, mert körülállták léted.
A gázcsövek ereid, ez már a feledés,
ez már színtelen átlényegülés, kiterjedés s lángrakapás,
ez nem az ajtó, melyen kiléptél,
ha vannak léptek, ha van lemondás,
s ki törte össze, míg oda voltál, a legszebb lányt,
ha van érkezés, mert érkezel,
míg szopogatod, rózsállik a nyelved,
ki ápolja legszebb hulladékát kételyednek,
melyik testrésze a fénynek, az idő szeme,
mert távolléted is csak időt szül,
mint kór elhatalmasodik, benne élvezel.
A ház is száz embernek pénzes nagy emléke,
a szemközti fal tíz barna gyereknek születése,
a padló öt kérdésnek végső eredménye,
s két kövér halálnak a csillár teste-fénye.
A csipke szerteszéjjel ezer lánynak alkonyi lihegése,
a mész távoli tájak köveinek szúpercegése.
Ha elülnek a léptek, a pásztázó fények,
állsz s borzongva vájkálsz a tükör rétegeiben,
csodálkozol a furább jelenléteken, választasz,
a rút ledönt, mint haldokló, dobálod
lábad, kezed meresztgeted, s foltokban fednek a férgek.

Rátka

 

És hogy a tenger előtt a világ minden dolga?
hiábavaló, ezt beszélik egy este a szél katonái?
a világ végén, a száműzetés fövenyes partján.?
Saint-John Perse

Van egy halom bús merengő
Emlékem egy dúlt tengertől
Szivárványok úsznak egén
Tavaiban leány legény

Szemeiben azur ékkő
Hullámtestén ruha kéklő
Dalként úszik éltem vizén
Napként ível Rátkám feléd

Alkonyt vontál holddal fölém
Tengert tártál hajnalt körém
Árnyak járják tájad rendjét

Álmos bárkák szemed csendjét
Kagylók csókja hull ajkadra
Ámbraillat a hajadra

Ott, hol kövér, zsíros bőrű Napok fürödnek önnön fényükben, elnyúlva kamasz-szemű tócsákban, hol elképzelhetetlenségükben kéjelgő lányok mint világtájakat járt álmok ívelnek az égen, csillogóbban a csillagoknál s szebben a megírt Szépségnél, csábosabban vágyott álmok úrnőinél - s kibontják ezüst hajuk az első, még oly valószínűtlen mosolyra is, melyet óhajtanak mint titkos és következmények nélküli anyaságot, mint a bukó nap eres sugaraiba kapaszkodó röpülőhalak látványát: mikor a hold lopakodik már mint pók, s szőni kezdi ezüsthálóját a sziklák kitárt szemei közt, mikor a pálmák oly nagy sietséggel búcsúzkodnak csodás körvonalaiktól - s egyszerre minden csillogni kezd ott, hol zajjal vétkeznek az emberek, ahonnan a suttogókat gyermekálmok vonatjai szállítják dalolva, a megremegett szakadékok mélyében leány tralaláz, és barlangok huhognak ijesztően, a völgyekből égő szemmel elindulnak a lányok, s már messze jársz, amikor az ormokról utánad kacagnak, ott, hol az anyák, mint ég a napot, mosollyal szülik ijedt lánykáikat, s nyomban ígérni tanítják a gránátalmaként felhasadó parányi ajkakat, hol feszes bőrökön a sors sós útjai buzgó dobogás alatt gyűlnek össze, Rátkám...

Míg betegségemet álmodom,

s egy újabb fájdalom fenyői fényes
sejtjeik köteleivel mord sziklához
kötnek, lányokat ringat a fény
pucér ölén, a szigetes mély ég
kitárja keblét vágyaim gyilokjainak,
hullámok sikolyával rohan a szél,
s hallom nagy zaját vérem vadjainak.

Ó, a mélységek üzenetei!
A néma algák sötét világa
Tele egy gyermekkorral
Az áldozó nap túlvilági élete
Színig a halak fénycsóváival
Folyók hordták az egekből
Tengerek fenekére a kék halált
Fodros hajába tarka virágokat
Bibékkel, melyek csókba forrnak
Ha mélységek rémjei kísértenek
Ha a magasságok alábbszállnak
A szerelem tisztásairól a csók
Ezüstsirályai hordtak csokorba
S találkozásom ideje közeleg
Az Északi Lány ezüstgyűrűjét
Lebegő árnyak ujjai fájják
Melyeket ringó mosolyért
Dermedt sikollyal fogok érinteni
Halálomból a Jövő koronái
Szelet daloltatva felszöknek
A rémítő fogalmak gyümölcseit
Gyerekek majszolják majd gyönyörrel
Titkok kaktuszos szigete süllyed
Szerelmesek s magasságok hangján kiáltok
Habok lépcsőin ziháló csillagok
A múlt árbocain utolsót kiált
némán a nap
Egy gyönyörű hold molekuláit
Borzongó halak ékül viselik
Sima homlokukon golyó sebét
A sóhajok az ég arany rögei
A vitorlák lobogó lányok lelkei
Világtájak tornyok fáklyák füstölnek
Letűnt évek emlékek gyors rajai
Feszes hálók csillagok alá terítve
Bennük leányálom gyermekkacaj könnyek
Az idő galambjai sziklákon költenek...
Az öröm brahmanjai jöttek
egy este:

Palástjuk fénylett
múlttal volt átszőve
múltunkkal átszőve!

S szóltam: vigasztaljatok, hiszen ez az utolsó stációm, s a vizek felém lengették lobogó kendőiket...

Mily gyorsan közeleg az idő: érzem, irtózatom tárgyává válnak a szavak, barlangjaim fénylő drágaköveit hogy unom! A mondatok, a villanó képek varázsa nem kísért útjaimon, jelenem hajóján kór pusztít, dermedt sirályok sírja keblem, s nincs múlt, s nincs jövő, nincs éj, s nincs szerelem, miért mondják a parti pálmára, lobogó vitorlára, hogy leány, trópusi hasonlatok mérge pusztít ereimben, minden új mondatom egy halál: a megbánás jegyeit viseli, átkok varjait! A logika ellen uszítanék, szívesen lemondanék minden felhalmozott tapasztalatról, igyekszem elfelejteni az ügyességet és a szokások kényelmét!
Néma leányt szeretek, s ez a mondat nekem jelent legkevesebbet; vak leányt szeretek, ezerszer kellene dacosan leírnom, hogy megértsem: a napot szeretem, s hogy a nap virág, a legelképesztőbb mélységek virága, hogy a virág színes halál, akár a szivárvány, mely nem létezik, mint az álmok, mint az élet akár a fogalmak homoksivatagain!
A világ valamennyi költőjének minden sorát égni hagynám egy mosolyért, egy lusta hullámloccsanás víziójáért. Költők nincsenek!
Délután halakkal beszélgettem és a gyerekekkel, a szél francia leány, elsőrendű feladatommá tettem irigyelni a szerelmeseket.
Már megszoktam, hogy a part menti sziklák esténként korallokkal ékesítik testüket, ámbraillattól kábultan indulnak el a mi éjünkhöz hasonló kertbe, melyet nevén nevezni még nem merek, s szemükből reggelre barackfa nő, és virágzik, gyümölcsöt hoz, melytől, ha megízlelik, sikonganak a lányok.
Leírt soraimról nem veszek tudomást többé soha!
A találkozások, ismerkedések, beszélgetések, viszonyok sablonjai oly irtózattal töltenek el, hogy vacogva menekülök, nedvdús kaktuszok testét simogatom, hosszan, titokban.
Tegnap találtam egy eget csillagok nélkül, s nem csodálkoztam, egy leányt a hullámokon lebegve, tegnap fölbuzgott bennem egy ősi, ösztönös dialektus, lépcsőket fedeztem fel az éjben, álmokat transzponáltam, tegnap, eltelve önmagammal, csónakokat láttam a fák koronáján, az aszfalt felhői és délibábjai könnyeket csaltak szemembe, s mentem, s egy barát messziről felém intett, tegnap...

Látod ott messze a közeledő felhőket?

Közeleg az idő
amikor hűtlen
angolnák rajai
borzolják idegeim nyugalmát
s nagy mélységeim fölött
a szerelmes loccsanások
messzire visszhangozzák
hazug percek átkát

A felvonuló est hadait a társzekerekkel?

 

Közeleg az idő
amikor a hűtlen
barátok rajai
elhagyják jó öbleim
sikoltó torkolatok
delták eszelős kacaja
hallik
delfinek teste integet
biztatón felém csupán

Imák püspökei szólnának, jogarral utat mutatnának a hadak zúgásának: íme az est.

Közeleg az idő:
amikor a kalózhajók.
messze elkerülnek
tört árbocok
szennyes vitorlák
karcsú hajótestek
áruló korallok
belepik a szívem

Észak, Dél, Kelet, Nyugat felé kiált a pálmák mecsetje: íme a pánik, a tárgyak és a dolgok elbujdosása.

Rákjaim belém vájnak
szardellák ezüstjét
nem szórja testemre a hold.

Chagalli képeim siratom: a múlt fövenyein mint máglyák lobognak a hevült szerelmesek, Rátkám! Sziréni dalt ölel a szellő!

Ó, Vanja! halld a barlangok és kagylók
múltat idéző zenéjét!

Aranyrögök a fény bajadérjai
Hullámok baldachinja füstölők
Melódiaként szétlengő tömjénillat
Talán mosolyok megváltása közeleg
Megnevezetlen szent dolgokat keresek
A szépség népgyűlései egy arcon
Ördögfejű békasó harcol és győz
A fövenyt nem említem a helyet
S az időt mord toronyórák kedvesét
A vár unalmát és borzalmas betegségét
Nagy erdők ódon szobák nyugalma
Tévedt a képek közé levendulaillat
Száz dinár a forró sziget lányainak teste
Ringó csípők zenéje és a kibontott hajé
A vér madarai ösztönök morzsái fölött
Álmok szőttese vállra vetve
Ma nem létezem holnap se talán
Vágyak kölykei kirakó kockáinak rabja
Szelek hordanak csomóba bogoznak
Elárulom hogy kedvesemnek lyukas foga van
Mint barlangban virágot nyitnak idegei
Odvas kürtőin a fognak bacilusok méhei
Nyűtt kartonszoknyáját galambok viselik
Esténként testét dalos füvek ölelik
Elárulom hogy mindez már alig érdekel
Testek kirakatai szerelmek tömött bőröndjei
Utazások szakálla csókok emlékei
Megszűntek kísérteni a horog
Szimbólumának értelmét kimerítettem
Legjobb barátaim ma ellenségeim
A bogarakra vészt álmodok csodás kórt
Titkok pazarlója kutak lakója
Az ünnepi utolsó vacsora után
Krisztust zavartam a lejtőkön
Hegyek gerincén megöltek az álmok
Az est templomai üresen konganak
A leáldozás eseménye ceremóniája
Fáraszt mint a tekintetek a szellő
Végtelen üresség kavicsai csörögnek
Ó túlzások színtelenség unalom szavai
Továbbállok!

S lányok jöttek hosszú sorokban, s az utak rémülten, bugyborékolva tengerembe vetették magukat!

A karcsú égalj csókjait ki felejtené, Danira!

A bor birodalmai hegyek lábai előtt
Rétek szétvert hadai visszavonulóban
Házak sziklahátra terülve fényekkel
rakottan
A Mozgás ösvényei íjként megfeszülve
Létezés foltjainak bűzös kipárolgása
Felhők kínjai könnycseppek veszte
Források üzenetei hangok szaporulata
Vágyak kivándorlása kígyós tekeredése
Szomjúság felvonóhidai leeresztve
Csönd döbbenete a hangkáosz felett
Útonállók délibábos izgató csoportjai
S az olajfákon távol halál lobog s szerelem
Danira!

Ha hozzád is elér fáradt mozdulatom
A sziklahátról vesd magad a szerelem
Fényözönébe Vesna!
A fák távol tartották maguktól illatukat
Ósdi szelek szfinxei könyököltek fintorogva
Az ég selymét hullámok vonszolták csacsogva
Míg a nagy szerelmek fáraói a sóhajok
Mítoszként szőve be az eget mélységeket
Hattyúk bújával lepik meg az alkony ezüstbárkáit
Egy gyönyörű táj ígéretével a hold közeleg
Szerelmük roppant kagylójába fényes drágakőnek

Grozdana! nézd! már az est hajába
Túrtak a fenyők!

Napok drágakövei
Szótlanságom mélységeiben
Lebukó pillantás vágya
Arcomon az éjszaka arcán
Egy hervadás sejtelmei
A délutánok fecskés ligetein
A nagy szivárvány
Elterülve a réten
Kezdete egy burjánzásnak
Aratók fenik elé kaszáikat
Mosoly kölykei indulnak tarisznyásan
Egy jólét örvényének
Ajkáról lopott habbal
Elrohannak a folyók
Feldíszíteni a dal kertjeinek töltéseit
A fény tekintetének jövendőmondói
Már elindultak zöldbe borulva
Sötétség jósnői vihognak
S virágok fejedelmei vívnak
Az est kegyeiért
Harmatcseppkirálynőjéért!

Jósnőm! az ébredés vizei
meddig tűnődnek még
az est tárt partjai előtt?
Az áldozat szökése
az ég karmai közül
mikorra várható?
Elindult-e már a Mezőőr,
s az üldözött virágok könyörgése
a Jóság Búzatábláit körülvevő
Rideg Hajnalokban hallik-e?
Az élet torreádorjai
a múlt szeleibe bújva
elérik-e a fénytelen nappalok
csendarénáit,
még mielőtt a feledés óriásai
széles mozdulattal szerteröpítik
fekete vásznaikat
s a színek gyermekei
magára hagyják a szivárványt?
A sors szárnyszegett felhői
a halál jelképévé érett cseppeket
mint kígyókat meddig dédelgetik
keblükön?
Az éj várakozó gyerekeinek keblére
miért ütött halálos sebet
a reménytelenség holdja?
Jósnőm! csak a feledés tornyainak
néma harangjai
a homály galambjai
ihletik életre a dal perceit
s Rátkám szeme
a jelen matató tenyerén!
Ha Rá gondolok: szemében folyók ölelik
egymást, napkelte sündörög
(ismerősöm a folytonos csobogás,
a színes halak rajzása mindennapos látvány),
ha Rá gondolok: szemében az éj és a halál
felváltva ténfereg,
sejtések lombjait kapkodva gyűjti az est,
ha Rá gondolok:
S tudom: az éj és a halál ragadták el
szemét,
keblének drágaköveit,
s tudom: szemünket források és hajnalok
őrzik rettegve, tudom!
Az Örökmécs árnyékában Rá gondolok:
ha haját ereklyeként őrzik
minden rendbeli kolostorok,
ha az ezüst és arany csókjaival
felszentelt olajág a dísze,
hova bujdossak örömömmel,
az ég vagy a föld tengereinek
ajándékozzam az apályt és dagályt?
Rá gondolok!
Ha a sziklák néha ellopják a vállát,
ha ajkát a múlt lovagjai
mezővértesen,
holdsisakosan, a Búcsúzásnak
feledésparipákon elviszik,
a Bánat búzatábláit
szeretném bemutatni
a Vigasz tengereinek, ha Rá gondolok.
Ha Rá gondolok: az évek testéről
letépném a Napfelkelték ékszereit,
ha Rá gondolok: tunya századok
álmaiba lépnék, a népek Őshazáját
ajándékoznám a perceknek,
minden gombát és fát a testére
vezényelnék, virágok ősi illatát,
Rá gondolok!
Ha nem tudná: megmutatnám,
az éj fáinak dőlve, a csillagok hátát,
az ég örömét a földnek,
de galambjai fennen röpülnek,
s szoknyája dúcait díszítik.
Szemét az Éneknek
és Üregek Homályának mutatnám be,
Tájak hóbortos dalainak,
Városok tereinek,
Gyümölcsök fejedelmeinek,
az Alkohol királynőinek, a Szemét!
Rá gondolok!
Ő a szomorúság hattyúinak lánya,
könnyeit két évtized szent kútjai őrzik,
a Fájdalom zarándokainak hálacsókjaiból
szőtt uszályát holdtöltekor viseli,
mint a csillagokat is,
mint a mérhetetlen nagy vizeket:
a Múltat, Jelent és Jövőt,
mint a szerelem fogalmait,
mint a szárnyalást, a csapongást,
holdtöltekor viseli homlokán
szűz lányok álmát,
keblén a szeleket,
ajkán a susogást,
iszonyú ágyékán a tengert és eget!
Ó, Csalódás kegyeltjei, holdjain,
Tavaszainak őrületében meddig bolyongtok? -
kérdezték a fájdalom csónakjainak
elszánt utasai, a szirének szigetei előtt
a félelem sellőitől.
S a Hit Várományosai leborultak
a Városkapuk előtt,
s tenyerükön vérünk szökőkútjai
halk csobogásba kezdtek.
Kedvesem a boldogság és bánat élő
gyerekeinek temetője, a Kedvesem!
Ha Rá gondolok: szemében viharok
ölelik a fákat,
s tudom: végül lombokhoz menekülnek,
az idegek sikoltó nádasaihoz,
a vér hullámaihoz,
ágak mértani ábrái közé,
a gondolat tölgyerdeibe - a Viharok!
Életük célja: a Búcsú - rebegték
a Cserjék Törpéi
a Rák csillaga jegyében álló éjen -,
szívek romjait porral lepik,
örök kísérőik a Szellők és Forgószelek.

a búcsú ötvözetei

A nap és az élet, a hold és a halál közös nevezője az álom és Kedvesem.
A nap csupán égő fogalom, hajnal vagy emlék, az élet a múlt, csók talán vagy tavasz - ki vezényelte hát az áldozó nap és élet elé a tengereket?
A hold unalom, ezüstpazarlás, összerabolt hangulatok testének alkotórésze, tudom már, hogy a halál monumentális lehetőség, s remegek az örökkévalóság titokzatos erőinek láttán, melyek a hold és a halál alá láncolták a sivatagokat.
Kedvesem a tengerek és sivatagok legdrágább ötvözete az álmok múzeumában.

Fiatalon elhalálozott muzsikus barátom emlékére

 

 

style="font-style: italic;"ne adj kezébe hegedűt a hidegfülűnek,
éj

előbb ujjai aludtak el
ujjai a húrokon
a hangok dohos mélye fölött
aztán egy izom karjában
elpattant
elejtett sálként
hullott vissza a csontra
füle még élt akkor
részvétlen langyos nagy füle
de már arcával hallott
csontjaival a bőrével
előbb ujjai aludtak el
fogával egy szó után kapott
üvegcsillárként zuhant közénk
ajkáról vérével
előbb ujjai aludtak el
s míg csontjai lábszárába csúsztak
szemében karmos hangjegyek úsztak
előbb ujjai aludtak el
aztán egy izom karjában
langyos volt
de füle néki is kihűlt
légy zúgott belsejében
s rászállt egy szőrszálra

epilógus

kiviszik őt is a falu szélére
hol a hársak tövében
hidegfülűek ülnek

Kísérlet vízzel és sziklával

 

 

ruháit szertedobálta
visszatetsző volt a fövenyen
majdnem alaktalan
fakó
látásra hallásra erőtlen
s az örökké meglepő
rés is lába közén
alig látszott
a mély felé indult
meggörnyedve akarata alatt
de megfordult
lábujjhegyre állt
intettem
s összetört egy sziklán

allegória

esténként
tehetetlenül hajoltam fölé
(néha arcomra nyílt szikrázva egy ér)
remegve tartottam
puha csontjait
titkok vázát a fény

aztán elment
feltárta magát úgy búcsúzott
utánanyúltam
s a holdig ért
kezem

majd rámborul
nevezetlenül
vagy rámlehel
a víz-táj felől
vagy utánam nyúl
tenyerén a holddal
sajgó ágyékkal
egy estelen

kiki

 

kiki arcát
kiki tarkóját
tartotta oda a napnak
leálltak az utcán
mindent abbahagytak mindent
kiki mit sem sejtve
kiki jóleső bizsergéssel gerincén
gyerekét
gémberedett trópusi madarat
napernyőt
emelve feje fölé
kiki lustán
vitamint szopogatva
kiki leroskadva
a lépcsőkre
kerítésre támaszkodva
kiki kettesben
színes bőrű szerelmesével
kiki virág után nyúlva ki
szőrös kezével
kiki kérdést téve fel
az égnek szemével
kiki elgondolkodva a föld
befejezetlen mondatán
kiki az időtől megkérdőjelezve
csak álltak a tereken
jelenükre emlékezve

kikiéknek
a felégethető dolgokról
egyre kevesebb a felégethető dolog
kiki a költők tehetetlenek napjainkban
gallyakért messzire kell menni
mélyebbre szénért
oldalra szélre el kiki
és sohasem visszatérve
bámulni az érett lángokat maradva
ha felcsapnak testünkből
az űrt megvilágítva egy pillanatra
önmagukba harapva

a hívogatásról

 

éjjelente gyakorta megmássza
mint egy hegyet ágya peremét
kiki látnotok kell ezt
pizsamája zsinórja
néha a sodronyba akad
a csend rabja
ha megmozdul megszólal
a matrac mint egy zongora
melyet a rozsda lehangolt
utoléri egy hang a párnák közül
ígéreteire figyelmeztetve
gondba merül
igazán mondjátok meg neki
van-e értelme tovább mennie
a szobahőmérsékletnek kitennie magát
mert könnyen elébe állhat egy szék
a sötétben
bokájára tekeredhet egy harisnya
térdére csúszhat pizsamája
fényforrás emelheti rá varázspálcáját
míg nyírfák fehér fogsora
villogna odalenn a kertben
ahol hirtelen
talán meg is szűnne
a nyájas hívogatás

a csendről

 

ma reggel
mintha örökre
léptél volna le
az ágyról
lebegtél a padló felett
testsúlyod nem követett
mint annyi éven át
utánad vetődve
a szalmazsákról
két langyos talpadra rántva
semmihez sem voltál
hasonlatos
egy pillanat
s beláttad hogy járni jobb
törni kezdted hát fejed
mekkora is lesz majd
zuhanásod ára
összes csontod rámehet
ez a való
mint ahogy felszállásodra
minden álmod ráment
s mit kezdesz
álmok és csontok nélkül
ha majd a vonzerő
ismét melleden csücsül
műkezét a szádra tapasztva
mondd mihez kezdesz
melyik fajt nemet választod
melyik nyelvet
a koronáját vagy tövét
a kellnek
a szitkokat-e
vagy a kérelmeket
a szerelmet-e
vagy a félelmeket
vagy csak heversz
majd ismét
ugyanebben a szobában
miután lesöpörted
a szőrszálakat
a fehér lepedőkről
egy keretes tájkép alatt
s bámulod nő lépked el
ablakod alatt
gyerekek gurulnak
szemben a nappal
mint tegnap is
és tegnapelőtt
heversz
csillár-magasságba
vágyva

a költőkről

 

 

kiki a napon hevernek
előttük sörösüveg
kártyalapok a pokrócon
óra a szalmakalap alatt
divatlap félig homokkal betemetve
két-három nő a tisztes távolban
maréknyi gyerek

most felkapják fejük
hunyorognak a napba
reszketni kezdenek

kiki mi riaszthatta meg őket
jelképes értelmével
előttük a sörösüveg
a kártyalapok a pokrócon
az óra a szalmakalap alatt
a két-három nő a tisztes távolban
a maréknyi gyerek
vagy mindez együttvéve
miért oly nyugtalanok egyszerre
idegesek
mint a gázlómadarak a fegyver
hatósugarában

a lánykákról

látom hogy erre felkapjátok fejetek
ti mélyfúrások az idő rétegeiben
csöpögők akik még azt hiszik hogy folynak
pedig csak azt akartam mondani
hogy valóban oly bővek voltak
oly ásványosak
oly puhák és melegek
meg hogy valóban elronthatók
mint e versek életek és játékszerek

kikiéknek ajánlva

kiki de hát senki sem kivétel
mindenki bevétel
senki sem feltétel
mindenki letétel
senki sem fontos szerfelett
ha berreg is vagy burrog
ha fut is vagy ha kullog
fejében messze juthat
de a vér ott is buktat
akár simogatott akár ölt
vagy írt csupán
ágbogas kezével

az életről és a halélról

kiki ti jól ismeritek
azokat akik azt mondják: halál
visszaélve a szó tekintélyével
ti akik igazán meghaltatok
amikor úgy véltétek
hogy elkerülhetetlen
e szónak használata

s azokat is
akik azt mondják: élet
s felkiáltójelként
feszítenek e szó megett
s követik mondatról mondatra
a papírszeleten
mely ujjaitok közt zizeg

megmosolyogjátok őket
odalenn

a szerelmesekről

esténként magukra zárják az ajtót
levetkőznek a tompa lámpafényben
lábuk alatt selymek a padlón
nyújtózó minta a szőnyegen
mint kitépett irkalap
az ágyra a lepedő odakészítve
nem
testük nem írja rá
a szerelem jelét
ma este sem
ásítozva nézik egymást
könnyű testgyakorlatba kezdenek
szuszognak

 

egyikük kiki a múltban előre
megsejtette ezeket az estéket
mikor a csontok pattognak
egy-kettő a hús alatt
s meztelenségük falragasz számukra
melynek dátumát az idő meghaladta

csónakba szállt
s evezett egész délután
egész este csak evezett
evezett egész éjen át
az ég és a víz közé szorultan

egy szép tavaszi napról

mindnyájan ismerjük
azt a feketében is megnyerő
özvegyet a sarki házból
s akit gyászol a barátunk volt
s a gyerekei már nagyok
s arról mesélnek
hogy átfestették
hideg tájképeit mind
äa tatának nem volt színérzékeö
az utolsóig melyet be sem fejezett
az élet így lassan visszatér a házba
szól jó húsába süppedve az özvegy
néhány bútordarab a pincébe került
a hamutálcák is mind
s a könyvek

de lapozzunk csak vissza kiki
húsz évet mindössze az életükben
vagy az is elég ha felütjük jelenünket
ez is elég elegendő

dicsérte minden színét
ez az asszony
s napközben elejtett szavait
esténként beírogatta parányi füzetébe
s aztán melléje feküdt
s csak tartotta
bogját
két lüktető tenyerében

s tegnap tavasz volt
tegnap levetette a gyászruhát
s ajkait rágcsálva sétálgatott
öltönyei között a halottnak a napon
délfelé megivott egy üveg sört
rágyújtott kezébe véve a porolót
odaát a kertjükben

estig porolta az öltönyöket
estélig ütötte
estélig verte őket
s már alkonyult
s messzire hallatszott
amint időnként a vállra lecsapott
a mellre és a zsíros nyakra
s miután beesteledett
szörnyű munkáját
akkor sem hagyta abba

a cigánygyerek

én vagyok az a féllábú cigánygyerek
itt ülök a napon a régi posta előtt
kezemben tű és cérna
a nadrágom feslett szét a térdemen
most összevarrom
erre biztosan rámegy az egész délelőtt
megkísérlek hanyatt feküdni
így jobban megy valahogy
ez itt a barátom
segíthetne de nem akar
bagózik
egy vis filtert szerzett kora reggel
az egyetlen cigaretta a niši morava
ez az én véleményem
de hallgatok
ha gyorsan elkészülök
elcammogunk zenét hallgatni
a legközelebbi cipőtisztítóig
de itt sem rossz
süt a nap és a föld meleg
holnap az új állomás felé indulunk
az új házak tája tele van mindennel
a barátom cipőit is én találtam
ez a hülye folyton csérog
én is éhes vagyok
de mindenről megfeledkezek
ha felfújom ezt a kotont
az iskolások körülállnak
azt mondják ballon luftballon
egy pisás rögtön nyúl is érte
de mankómmal a praclijára csapok
hagyjad csak szívem
mondom
koton ez nem ballon

a bérgyilkos

 

a kiskaput nyitva hagyta maga után
sántított meg-megállt
a verébfészket észrevéve az eresz alatt
izgalmában köldöke fölé rántotta
a térden alul érő klottgatyát
redői közül elővillant a kés
amikor a konyha előtt lehajolt
egy falióra rozsdás rugója után

 

mezítláb jött
nyakában százas égő lógott madzagon
bokáján vörös zsebkendő
kötés
a sebből híg vér folydogált
a vénák mentén a betonra
idegességében hogy köszönni kényszerült
meghúzta pöcsét
kétszer egymás után
majd a kert irányába fordulva
a magasba röppintett egy éles lapos követ
bő gatyája a mozdulattól sovány combjára csavarodott
vézna karja valószínűtlenül megnyúlott
az égő egy pillanatra kigyúlni látszott csillogó hasán
kopasz fején
a fehér forradások
mint görögdinnyék héján
a piaci árfelirat
egy lábas aludttej volt az első fogás
a kút tövében evett
s olykor-olykor csak annyit szólt
"jöhet"
a tegnap esti krumplipaprikás
a hajnalban sütött kihűlt lángos
a négynapos madártej
a becsinált leves és mákos tészta délről
fa alól a hulladék alma
a jeges görögdinnyeszeletek
minderre sört ivott hangos kortyokban
s aztán mint aki a szóból már kifogyott
két ujját ajkához érintve felém intett
"elnök egy cigarettát"

füstölve vette szemügyre
a szűkölő kutyát
äjobb erőben van mint ahogy vártamö
alkudozott
ä...és ha mondjuk rá megharap közben?ö
körülményeset szellentett
äerre számítani kell...ö
betegsegélyző...
nem ennyiért nem csinálom
hívják a MISKÁT
bízzák kezdőre
ha azt akarják hogy még ma este
itt vonítson ablakuk alatt
äezen felül nekem sohasem jár el a számö
rámkacsintott a kapuból
lehajolt megsimogatta a kutyát
egyet gondolva sietve visszajött
megrázta az almafát

megitatta a kutyát a vályúnál
megállt előttem rágyújtottunk
homlokán verejték gyöngyözött
äilyen melegben jólesik a havas
görögdinnye...
ne féljen nem fog visszajönni
elvágom a nyakátö

az utcára lépett
láncon vonszolva
maga után a kutyát

cirkusz

 

 

bemutatkoztam
megmondtam őszintén
hogy torontóból jöttem
a szeles bohóc
annyira felidegesített
hogy kénytelen voltam
állon kapni
a pónik mellé ajánlott
körbe-körbe szaladni velük
reggeltől estig
emelgetni nyeregbe
a hernyókat
miközben a fachom
a trapéz
az oroszlánok
esetleg a zenekar
ha nem valami gyülevész
éhenkórász népség
ha nem tűzoltók
akik napközben
gatyát mosnak a ketrecek között
tőlem ne várjátok
hogy majd a lószart kapkodom
neccbe a szünetekben
látjátok ezt a forradást arcomon
de megvárom míg az igazgató ideér
addig is gyertek közelebb
még még
dean martin késének nyoma
üdvözlöm bos
tud huszonegyezni
prágaiak
jártam ott
ötvennyolcban

felelősség

végel lacinak

 

 

tegnap meghalt a szomszédom
senkit sem akarok ijesztgetni
hatvanöt éves volt
tegnap délelőtt
egészen közelről
láttam az arcát
többet erről nem mondhatok
ma temetik
kijött a pap
meg a kántor
ismerjük a mesét
egy kalapács szegek
piff-paff
tegnapelőtt még fenn ült
kertünkben a cseresznyefán
éjnek idején
és mikor a fényt ráirányítottam
hozzám vágta a papucsát

szerelem

she is lovely
her name is milica
you know
do you speak english
she is from feketics
de itt él újvidéken
egy vasutassal
tegnap kijött hozzám a kórházba
nem ismert meg
amikor fogadok fehér sapkám
mélyen a szemembe húzom
tintaceruza hegye
tört ujjába
nem egyedülálló eset
praxisomban
mégis kihozott sodromból
miért nem vigyáztál
válaszolj
téged egy pillanatra sem lehet
magadra hagyni
tintaceruza
más asszonyok
a parkba járnak fényképezni
lavórban ülnek
egész délelőtt
és áztatják mint a babot
ne sírj
fagyasszalak
T alakban vágjam
vagy csak egyszerűen
milicám én milicám
mondjad mondjad
mielőtt még kikelnék
sebészi mivoltomból

via italia

legtöbbjük több fényt akar
pl. Goethe
legtöbbjüknek pokoli melege van
használjunk szabadon ventillátort
télen is
legtöbbjük lecsukja szemét
mert fáradt
legtöbbjük kitűnően hall
az utolsó pillanatig
vigyázzunk tehát szavainkra
mielőtt megszólalnánk
ajánlatos homlokukra vágni
egy ezüstserpenyővel
de szükség esetén
egy hamutálca is megteszi
legtöbbjük szomjas is
inni azonban képtelenek
egy jégdarabbal
megelégednek nyelvükön
szopó-reflex
mindez természetesen
csupán békeidőre vonatkozik
járvány vagy háború esetén
az eljárás sokkal rövidebb
mely földrajzi tényezőktől is függ
ne feledjük
és szinte országról országra
az egyik kontinenstől a másikig
jelentős változásoknak van kitéve
az egészbe végül is
és nem utolsósorban
az állam pillanatnyi
gazdasági helyzete
is belejátszik
utána nincs más hátra
mint rendbe tenni
már amennyire az lehetséges
két-három óra hosszat
még maradhat abban az ágyban
azután a hűtőbe kell
tolni
legtöbbjüknek van hozzátartozója
de van aki után senki sem érdeklődik
ezek az úgynevezett
sajnálatos esetek
ne essen nehezünkre
egy virágcsokrot kölcsönözni
koporsójukra
a szomszédos osztályon

kanada

kanadában mindenki kanadai
kanadában kanadai évek múlnak
híres a kanadai éhség
a kanadailag fagyasztott kanadai vér
velőscsont máj és vese
a kanadai szárított gyümölcs
kanadában mást sem hall a kanadai
csak azt hogy kanada kanada
a kanadai kínai is kanadai
kanadában
ha kanadailag kifogásolható is
kanadaisága
kanadában mindenki lopja
a kanadai tejet
a kanadai sarkon
a kanadai ékszerek
kanadai üvegfalak mögött
kanadailag őrizettek
kanadában senkinek sincs szeretője
(mindenki úgy segít magán ahogy tud
leggyakrabban kanadizál)
a kanadai rendőrök nem tudnak gitározni
kanadában a házfalak nem golyóállók
a kanadai páncélszekrények falában
kanadai homok csillog
kanadában a börtönőröknek
rossz a lehelete
kanadában nincs színházi egylet
híres a kanadai univerzális ragasztó
kanadában tűrhetően lehet ragasztani
a kanadai ragasztás örökös
kanadában csúszósak a háztetők
a kanadai erdők megvannak világítva
a kanadai stadionok veszélyesek
mert be vannak kerítve
szolid kanadai kerítés
kanadában esténként mindenki
a kikötőben ácsorog

kanadából sohasem indul hajó

rövidhullám

és magával visz
természetesen
különböző bokrok alá
és a hátadra fektet
magától értetődik
ismert fogás
szemedbe világít a hídról
ahogy mondom
a fekete kockára állít
kalocsniban
bead a szutykos ruhatárba
áthúz piros ceruzával
a légierők főparancsnokának asztalán
így van ez
és kinyílnak a virágok
a német vámsorompók
a svéd ruhaüzletek nyolckor
a genfi bankok
a standard borbélyüzletek
eljön és az államelnök vitrinjébe
helyez népviseletben
átad a száraz
földi erőknek
eljön és átfest
vörösre
a termelőszövetkezet udvarán
ősszel
ne is mondjam
kiállít tapsolni a térre
eljön és megkalapál
a színésznő előtt
a teraszon
a cseh turisták szeme láttára
súlyt emeltet veled
a testvériség-egység
testnevelési egyesület
élőhomokszőnyegén
elgázol a néphősök utcáján
felfordít az egyesült nemzetek
fordítókabinjában
átcsap fölötted
eljön és meghintáz
a szovjet delegáció orra előtt
a víz alá nyom
a pincérek örömére
eljön és kifordít
a tiszti asztal alatt
eljön és kiszúr a futballpályán
eljön és kiöblít
egyvízből
a munkásegyetem erkélyén
eljön és megfingat
a tanári előtt
eljön és megcsupál
a pártfunkcionárius irodájában
eljön és kiveri a fogaidat
állami ünnep alkalmával
behorpasztja a homlokod
a cigánybálon
elfakaszt
a művészegylet radiátorján
megsmirgliz
a vaskereskedésben
a kirakatba akaszt
a hadsereg napjának
előestéjén
körülbelül három héttel
egy komoly
egyházi ünnep előtt

fal

Fogadj magadba, fal.
Egész -
a részek összességénél
több vagy-e?
- a részt.

Szólj hozzám, fal!
Tégla-lét:
zárd rám tested
beton-
tégelyét.

Életem kölcsön adtad
régen:
most visszaadom,
ha nem is
kéred.

Nemzéskor csak a rab majom
variál.
Ami voltam az maradtam:
tégla
mely zihál!

Tésztát főztem lobogó vízben.
Néha.
Aztán hagytam, hogy elöntsön
a részletek
váladéka.

Mint acélhúrban a hang kerek
sörétfeje,
úgy gurul bennem ide-oda
egy szónak
pók-teteme.
A BAKONYOM VAGY FAL!
Lyukaid pörkölt peremén
vérszürke a vér.

Húgyszagú, meszes csápjaiddal
szoríts!
Mint permet a rovart a cél-
talanságtól
mentesíts!

Szorítsuk habarcs, a szeget,
a kampót,
melyen a fagy falszagú
teste
lóg!

Értelem, dúsítsd közönyünk!
Vér, sodródj!
Tápláld méhünk kásájában
az ólom-
ondót!

távoli tivoli

ó távoli tivoli
még leng a trapéz
bőröm sátra alatt
még tetszenek
a keresett szavak
még értékelni tudom
a szilvát a sót
a fekete melltartót
a zászlóba gabalyodó
trombitaszót
mikor a lovak befutnak
éjszakáim fűrészporos
porondjára
még selyemsál vagyok
éjszaka néha
a lovarnő nyakában
s lenget lenget
a nyers pannón huzat
még tetszenek a keresett
szavak
a mély-mély égi kutak
idegen ágyban
hasamon a mixolid-futam
de testemben már
e barokk tokban
valami izéféleség
ragadós puha sörét
mélysötét gyöngygöröngy
gurul párologva
fejemből a sarkam felé: életem
ó távoli tivoli
minderre persze megvan
a klasszikus ok
hajnaltájt csészémből
élőlépnek a klasszikusok
játszadoznak a kávéskanállal
akárcsak éltükben
a nikkelezett halállal
ó távoli tivoli
hajnalodik
s bár az éjjel
elnyeltem két Revibolt
most mikor nyit a sarki bolt
s a friss kenyér szagát érzem
s láttam a nőt aki gyereket tolt
most hogy tovább őrködnöm
felesleges
most felköszöntöm
DÉRY TIBORT.

jelentés

hódvassal naplesen
lelkünkbe fúlva
lupus fulva
új húrokat hozatni
hurkokat
hurkok
hurkokok
halálunk
megírja a sajtó
ha ránkdől az irodaajtó
közben botorkálunk
sötétben
úgymond félvászon
kötésben
akaratom ravatalon
se hárfa se harismadár
nincs természetes halál
szavak és tranzisztorok
puffogó vipera
csapósügér
vágódurbincs
a torzulás észrevétlen
kacs kürt körte mák
utoljára még
lelkünk lakatlan
kezünkből kiesik
a vers ördöglakatja

 

pumavers

melyben a szerző elmeséli Ilin
Zoltánnak, hogyan feslett szét vadonatúj puma teniszcipője

hogy mit érzett közben
elpumátlanodva
beszámol győztes kimenetelű
csatájáról
(egyetlen említésre méltó élményéről
az utóbbi években)
a Borovo cipőüzlet pumodájában
melynek során a pumazgató
kénytelen volt megpumatolni a
szerző szétfeslett pumáját az íróasztalon
az becserélést követően a szerzőt
örömérzések árasztották elhazament és örömében sokáig
szorongatta svájci ("Hermes"
írógépje hengerének karcsú fényes
karját az ipari formakultúra e remekét
a pumacipő meghosszabbítja az életet
mióta a szerző a lábán hordja
sokkal jobb az étvágya kevesebbet
dohányzik és iszik
az ágyban viszont ismét meglelte
örökre elveszettnek hitt kőkorszakbeli énjét
ó foszforeszkáló pumacsontos éjszakák ó áldott pumahústeregetések
ezenkívül a pumacipő tompítja
a társadalmi-politikai problémák élét
szonettgőzbe bugyolál mindent
a ráncból románc lesz
a tökből meg tüll
pumacipős lényem kiegyensúlyozottabb lett
megbízhatóbb lojálisabb
bólogatóbb töprengésmentesebb
biztosramenőbb simulékonyabb
pumacipős korszakom előtti énemet
feledni igyekszem
nagyon szeretek gyermekverseket
írni
nagyon szeretek tévé-filmeket fordítani
nemrégen szerződést kötöttem egy
rotóregényre melyben a pumatyoláson kívül nem fog történni
semmi egyéb
pumacipős regény lesz pumacipőseknek
mindehhez zoli neked semmi közöd
valahogy majd csak kiebrudallak
versemből
mi pumacipősek ilyenek vagyunk
gyávák még a szógyilkolásban is
mert jól megtanultuk a tant
ha lopáson kapnak bennünket
akkor nem te vagy barátunk hanem az U Tant
ez idáig három teniszlabdát loptam
három Dunlope Fortot
egy pumacipős privát személytől
nem a klubtól
szép kerek szőrös labdák ezek
te is ilyenekkel játszottál
a favágó Borg ellen
miért nem verted meg zoli?
pörgetett
na és!?
néha azt álmodom hogy nyírod
a Borgot a belgrádi szonettpályán
és csak mosolygok és számolom
a szótagokat
nem érhet engem zokszó
azt akarom hogy az én regényemet
is szőnyegről árulják (aszfaltról)
négy vagy öt dinárért a cigánygyerekek
a halpiacon vagy a futokin
elvégre valakinek törődni kell
matekzseni gyerekeink lelki
világával is
megtanítom őket bár pumatyolni
ez társadalmilag is OK
direkt hasznot hajt
mint az iskolai irodalomoktatás
a szubkultúra pumacipőjét glancolom pumalelkek lantosa
puhapuma nesztelen
bőröspuma kevélyke
suhanjpuhapuma
salaklobbantó létvörös
pertlispuma
neccrefutnapuma
alapvonalontoporgó
dobbantópuma
térmaher
de ó
értágító öt egyes állásnál
most oldala felreped
pumaja
pumaduma
pumafeslés feslettpuma
majd
zsineggel általkötött
zsinegespuma
ejnyepuma
hinnyepuma
puma pumala
elégtelenségünk rávetítve
dobozva veledobozospumavisszaszolgáltatás
elminőségtelenedett
pumaporonty
majd
diagnózis: oldalsávelégtelenség
nyilvánvaló belpumalitikai gikszer
pumás helyzet
pumapuhatológusaink pumányi
kerekasztal beszélgetésén
napirendszeres síkraszállás
a pumibilialitásunk függvényéből
eredő pumálványok
pumidológusaink egyetértenek
a pumaalap üres
a pumászok pumitológusok is egyetértenek
a pumaalapi zavarok kihatottak
a pullantyúkra innen a pumitria
mely pumitisszel kezelendő
a pumatikus zavarok kezelésében
a lelátótársadalom mikrostruktúrájában
ajánlatos a hidraulikus pullmanfecskendők
célirányú használata
majd
a pumát becserélték
a meccs folytatódik
a távolban a győzelem pumállik
az égen pumuluszok
a fákon csevegélyek
a pumázdákban puklavát
pumáló pumáslis lányok
pumatyolás előtt
puttyognak
a barázdákban shibata-tű
shure-tű
ortofon-tű
a yamaha a fischer a marantz cégek
erősítőit jutányos áron
megrendelésre szállítja
a Toma & Company London
a hangerősítőket
erős pumahangok
pumalázashangok
irodai vibrátorok
pumahúgyszínű szemmel
a szeizmológiai intézet utolsó
jelentésén pumádzanak
betongerincük elbírja-e majd
a richter skála hetes fokát
meghaladó LÖKÉST
LÖKÉST
LÖKÉST LÖKÉST
LÖKÉST
LÖKÉST
LÖKÉST
LÖKÉST
PUMA PUMÁRUM:
pumaszorító pumaaréna
erőt nevel a pumarépa
aki ezt érti s tudja
az nem bújik pumalyukba

remeték

fa alatt
a fűben
két remete

egyiknek
nyitva van
kis tenyere

szuszogva
néznek hát
le beléje

nyáluk is
kicsordul
lám e végett

közéjük
esik most
egyfalevél

mire fel
sírni kezd
a két legény

eperfa

1.
eperfa
ágán
kismadár
szárnyából
két nagy
toll
kiáll
én epret
eszek
a porban
alant
az égen
elhúz
néhány
galamb
madár
galamb
s eper
alant
sőt két
kemény
klikker
a zsebemben

2.
Duna
vizén
egy deregly
sovány
bogár
szállj
el velem
hetek
óta
könnyes
szemem
eperfának
cérna
ága
hogy elszakadt
régen
a szívemben

kuplé

én nem születtem bonnban
konyhánk előtt
verebek hevertzek a porban
dicső Magia Polla

nevem a bibliába lett volna beírva
(végül ott is áthúztak volna sírva)
ha lett volna bibliánk
mint tar koponyám
lyukán a hártya
úgy lüktetett a férfiak
kezében a kártya
ültek
ki ládán ki vödrön ki széken
marakodtak a pénzen
dünnyögtek nojja nojja
mert meleg volt
dicső Magia Polla

fürdettek cinklavórban
cifra kubikosszalonban
asztalon nyúl fácán szalonka
vagyis hát kés kenyér szalonna
s szólt a dal holla holla
némán akár a pokolban

volt párnám is
egy rongyos szaloning
alatta honnan is
egy nagy fényes fitying
persze ellopták
mint a téglagyári viccben
a tettes nem volt szalonspiccben
részeg volt holla holla
sír mint szűz a porban
dicső Magia polla

valaki fölém hajolt
azt mondta szép pöcs
fehér hasamon
ott rezgett egy vércsöpp
s mint ősi lelkeken az átok
légy ült fülcimpámon
valaki azt mondta bolha bolha
s nevetett mellé
dicső Magia polla

foltokká nőttek azóta
bennem e pontok
rám dőlő római oszlopokká
a vékony szalonkacsontok
a csókok is
egyre szárazabbak keményebbek
mint a rotósütemények
szememen akár egy prémen
könnycsepp heverészik már régen
szép-e a verebek tolla
tőled most ezt kérdem
dicső Magia Polla

koponyámban
mint rumbatökben a sörétek
csörögnek a kilazult tömések
fejem nyakamról majd leszakad
mikor meghallom a szavakat
latinok görögök sumérok trákok
én szilvalekvárral eszem a fánkot
a meggy szónak miért nincs foltja
fehér ingemen
dicső Magia Polla

szeretem a halat
a főtt csirkeagyat
zsíros vörös levekben
forgatom kanalam
szeretem mikor két szó
a sorvégen összecsendül
ilyenkor fejemben
meztelen csend ül
szép-e a verebek tolla
kérdem ismét
dicső Magia Polla

élek majdnem hiába
tíz éve nem néztem virágra
mint egy lázas barna majom
banánfürtre vadászok a betonfalon
szótári cédruson ülök
kezemben lerágott szalonka csülök
könyvből tanultam meg
mi az a viola gamba
gyerekkoromban
zöldséget dugdostak valagamba
szóljon a dal holla holla
némán
dicső Magia Polla

"aranxban járok
acél világban"..
írta Czóbel Minka
a fűnek mondom
ringja el a tájnak
mint a fenéklakó rája
a parttalan mában
úgy lapítok
kezemben egy verébnek tolla
hová tegyem
dicső Magia Polla

fogpiszkálóba fogózva
léptem az irodalomba
összegszerű értéke se
volt dalomnak
hallgatni tanultam
szóljon a dal holla holla
némán mint a pokolban
dicső Magia Polla
volt egy barátom a paja
sohasem nőtt ki haja
valami maradandót akart csinálni
s megtanult ingujjba hányni
szép-e a verebek tolla
kérdem ismét
dicső Magia Polla

s szaporodtak az idiódiákok
a leltározó finánszok
nagyanyánk dicső Magia Polla
reszkettem de mégis
beálltam a sorba
rimérek poéterek rimászok
ítészek ideászok kritikászok
miért ástok
a levegőbe futóárkot
s ég-e a veréb tolla
dicső Magia Polla

s folyt a nagy irtás
daloltak a pcemakeres pacsirták
volt aki csak állt
és behunyt szemmel szitált szitált
s csodálkozott hogy szitája lyukain
nem fér át a világ
eljönnek végül az űri hentesek
a hamvasztóipari bennfenntesek
csontfüst csonthamu
s bezárul a nagykapu
elégett a veréb tolla
dicső Magia Polla

jegyzőkönyvek jelentések
helyzetfelmérések
kérvények igazolások
fellebbezések
őrzik ha őrzik e létet
emberi sorsok golyóstoll
gémkapocs szalonnabőr
egy üveg jobbfajta itóka
egy lezárt asztalfiókban
valahol a tizedik emeleten
minek is gondolkodni a feleleten

elégett a verebek tolla
dicső Magia Polla

a kuplé 2. előmunkálatai

fogamzásgátlót szed a világ
méhében
hervadt szó ondó

......................................
pita nem tudom emlékszel-e még utolsó
beszélgetésünkre az irodádban?
utána képtelen voltam fellépni
ezért büntetés járt volna ha meg nem lógok
gyerekkoromban sem szerettem fát vágni
emiatt sokszor elvertek
a fásfészerben szoktam elbújni
zsákot húztam a fejemre és sírdogálta
nem voltam hajlandó a templomot takarítani
a templomtakarítás ma sem az én ügyem
minek templomot takarítani?
harangozni sem szerettem
a nagyharangot képtelen voltam megállítani
felrántott magasba az orgonafújtató fölé
lógtam a harangkötélen kékre fagyott ujjakkal
a vérhólyagok elfakadtak tenyeremben
"hát persze hogy felránt a harang
mert még kicsikék a tojásaid
tudod-e hogyan lesz a ringlómagból
görögdinnye?
ha sok hagymát eszel"
minek a templomban takarítani?
minek harangozni
szégyenteljes megalázó nagytakarítások
porrongy az oltáron
apám kék ingi a cukorgyárból
állítom hogy sikerült lenyelnem
elnyeltem meg se rágtam
egészben nyeltem el
de nem lett belőlem bíboros
agyam lakótelepe azóta poros
bíborpalástra hímzett szívem (herold)
lüktető tadijanović-karniol
karmonádli
kamásni
fásli
ásni

harangozz vers (piha)
demokratizálódj vén emigráns

porrongyban jár a lelkem
tengelye ferde
a széle perge
csöpög lapos
kiszúrták ezüstporos csillagok

szúrnak-e Isten a csillagok
(legyen csak minden a maga halyén
vörösbegy a havas háztetőn
vérhólyag a renyérben)
a kicserepesedett tenyérben lütető vörösbegy?

Malmö C
Trelleborg
Sassnitz
Berlin Ostbf.
Praha
Bratislava
Šturovo
Komárom
Budapest
Kelebia
Szabadka
Újvidék

fogamzásgátlót szed a világ
méhében
hervadt szó-ondó

zdravo Dragane
je ti sedim brate
u ovoj mojoj takozvanoj pesničkoj radionici
umoran ko kučka
a pitam se komu zasto
kad sam i sam prestaoda čitam pesme mene je
osvojila skroz elektronika
pa s večeri satima slusam
Net King Kola

ide figyelj
ha az a pesti színész
aki a dominó előtt
mindannyiótok füle
hallatára kijelentette hogy én Domi
érted
nem tudok magyarul
nos ha ismét lejön Újvidékre
megbunyózzátok
nekem kellett volna ezt megtennem
ott hekyben de nem tehettem
mert igaza volt

porrongy potrongy potrongy poronty

"a vers sorsa a regényé a kultúráé
hivalkodó nyárspolgári aggódás
nyakunkban a munkanélküliség
az infláció"

tudomásom szerint, írta Van Gogh
világszerte egyetlen akadémiát
sem
találunk, ahol egy kapáló ásó embert
tanítanának megrajzolni
vagy lefesteni
az ő művészete nem a levágott fülről szól
a patetikus elszigeteltségről
az őrültség tüneteiről
hanem a munkában meggörnyedt hátról
a szerszámokról
az erőfeszítésról a nyomor mágneses terében

elfajulás eltorzulás elszegényítés
peppar
papper
mint az International Legue against Epilepsy
levelező tagja
petit mal
szeretnék mindent galilei szemével látni
valamit illik azért szeretni
forrón mint Jeszenyin a selyemingeit
lerakta négyszáz tojását (vagyis klimaktériumos)
úgy hallom csak a hónap végén jöttök

ha leveszik a lakásomat
ismét albérlő leszek
nem tudom hogy az albérleti
szobák után vágyom-e
vagy a bennük szertehányt ifjúságom...plutty..
plutty (két könnycsepp)

Olaszország-Anglia 2:0

ni ova slama nije moja
nit ove daske spavace
nit hoklica ova
pa ni metla

ráncok az arcomon: az élet kifutópályái

seggpaszta
szúnyogszaft
pizsamabogár
tranzisztorlepke
pálmaszaft
sirálypárzás

szutyokvárnak királya
meghívott egy piára
megkérdezte hány óra
jár-e még a váróra (Dudi)
kacs kürt körte körte mák
kanalak szív hó ragok
dínár korona márka
anyasági járulék
anyanyelvünk tisztaságáért

"Kövér homály, zsíros, csendes"

fogamzásgátlót szed a világ
méhében
hervadt szó-ondó

7004 tel.
Ravintola Kosmos Kalevankatu 3
Priobalni bulevar 26 21000 Újvidék
renyhe lomha rest
comparable total music power..........90 Watts at
8 Ohms
Albinoni: Adagio
csonkolás
társadaslmi mobilitás
horizontális mobilitás: ugyanazon azon a szinten
alló csoportra való átmenet
vertikális mobilitás: kapaszkodás
apád azt mondja nem fáj semmije
délelőtt fekszik
délután kocsibanm ül
már megszoktam

smirgli
svargli

J,S. Bach: Air Auf der g-seite
miért nem írsz
miért nem írsz
ti könnyebben bírnál
nekünk már nehezebb írni
nem is látunk meg a kezünk is reszket
(Peter Weiss: Az ellenállás esztétikája)
tudatom veled
ha még nem írta meg senki
a legnagyobb óújságot
pista sógor meghalt
február másodikán
az egri bácsi meg hetedikén
pista sógor zomborban a kórházban
az egri bácsi meg Kamenicán
egymás mellé is vannak temetve
muszáj abbahagynom az írást
mert nagyon összemennek a betűk

autoru pripada 15 bespltnih primeraka

de mit tudtam én pest gyerek hogy mi az a
szandolin
megkérdezetem Kecskés bácsitól
junó régi magyar hangszer
ájmin junó nem is az olyan kalocsniféle izé
szandál

megfenyegette a csillagokat:
csak lennétek közelebb!

minden levél megrémít
gyászszalag
ismét egy háború
aztán ismét béke
erkölcsfilozófiánk különbözik
akkor fel isút le is út

csak hajtatok mint az idióták
erik Satie
Márquez: El otono del patricia (1975)
A pátriárka ősze

Tad Jones/Mel lewis: New Life

aggkori csontlágyulás csontritkulás
hatesztendős ló verőere
herék mikroszkopikus vizsgálata

szellemhal

tekintési görcsök ásító nyelési görcs
halbőrűség

erre nagy csapást érzett bal felén
mintha valaki párnával fejbe vágta volna

különben minden a régi

fogamzásgátlót szed a világ
méhében
hervadt szó-ondó

Stb. Stb.

Jóska, Töfe
nem látom értelmét az egésznek
tizenhat éve írok verset

Stb.

Kormányeltörésben

Bosnyák Istvánnak ajánlva

Elmém csak téveleg széllel kétségében,
Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben,
Kormányeltörésben,
Nincsen reménsége senki szerelmében.
Balassi Bálint

IZZASZTÓ RENDSZEREK - a tőkés iparban a munkaintenzitás
növelésének különféle rendszerei.
Közgazdasági kislexikon

A társadalmi fejlődés azt mutatja, hogy a magántulajdon nem örök
kategória.
Közgazdasági kislexikon

PROLETARIÁTUS - a tőkés társadalom bérmunkásainak osztálya, amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva kénytelen a tőkéseknek eladni munkaerejét.
Közgazdasági kislexikon

NÉPESSÉG IMMIGRÁCIÓJA - egyes országok állampolgárainak bevándorlása egy másik országba állandó vagy időleges letelepedés céljából.
Közgazdasági kislexikon

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
világ
pro-árjai
világ
kontra-árjai
ez nem lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
én nem bírni nemzeti
fogások erős szaga
csinálni külföldből
portable haza
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én nem látni sehol határ
én látni új látóhatár
én menni külföld

talpalni csikorgó havon
élet nercbundában jönni
vágni engem nyakon
én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én lenni kicsi prémes
külföld nem húzni vonósnégyes
adni tabletta be nekem
én lenyelni
mi megszűnni
én keverni kártya
mondani röf-röf
hitvesi ágy
enni orosz-forradalom-kaviár
keresni mi
találni rím
mirim mirim
mirririm
lenni harmincéves
nappal mutogatni
este tapogatni

éjjel hófehér lapon
élet hegyes fák közül jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
forradalom lárma tömeg
szavak szakállak vér
ízléses pakolásban
fagyasztva szárazon
nem venni el sámson erejét

a szivárványos északon
marx jönni fehér kesztyű
vágni engem nyakon
én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én kapni levél
egri ki kell juttatni
vili bácsi
gellért fia fifi
siptár otthagyni nenát
tata leesni bicikli
mentő elvinni
lenni piac szerda
pap jönni szedni adó
mosni ing gatya
kapálni sír
nem merni lehunyni szem
hallani egér kapar

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

 

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag piros köröm
én nem lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon
élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
én menni utca grombi kabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom

én szerezni óriás vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
én menni könyvtár
játszani sakk
ott ülni pavlik
ő lenni cseh
ő csinálni nagy rokád
orosz honfoglalás után
marcuse sartre godard
morris laing russel nietzsche
kepler galilei newton
einstein poincaré lukács
marshall mcluhan
pavlik járni száj
én kapni matt
király meg két paraszt
lenin lenni emigráns
marx lenni emigráns
joyce musil mann brecht
bartók picasso chagall
marx fájni fog neki
feleség hívni jenny
rilke baudelaire rimbaud
mind csavarogni

én élni külföldön babon
élet patika előtt kapásból
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni fogorvos
ő lenni herr schmidt
ő mutatni fénykép
fekete-fehér
védeni híd sisakban
hansi meghalni szegény
gyomor nem bírni
szög ólom csalán
esőkukacok
latrina-banán
herr schmidt szeretni olasz pizza
páciens előtt nem lenni titka
menni nyaralni adria
szeretni szoknya fokhagyma
szeretni kövér nő
szeretni hátul szeretni elől
halál jönni kelet felől

én gyáva rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő járni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon
élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon

én lenni
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó ígérni jó szórakozás
tortúra-vita
lenni régimódi proletár
folt rakni maxi-kabát
hús nélkül enni főzelék
moziban nyilvános helyen
turkálni titokban
meleg selyem
mikor senki nem néz oda
dugni csokoládé pofa

én menni plakáttal hátamon
élet gumibottal jönni
vágni engem nyakon
én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
pszichiáter mondani
aludni aludni
ellenség nem lenni
nem lenni susogás
ablak fa
nem lenni cella őr akasztás
tisza-kanyar
nem lenni magyar
venni kutya
venni
menni spanyol mallorca
enni
nézni bika
szagolni mimóza
enni sós hal
újság nem olvasni
vecsere vecsere
vacsornya vacsornya
alonypor alonypor
forradalomfesztivál
szórakoztatóháború
hullaaukció csontkereskedés
elosztás elkobzás
államosítás csőd
belső piac (lélek)
ledolgozás lockout

én megúszni szárazon
élet honorárisan jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én nem látni sehol határ
én látni új látóhatár
én menni utcán
látni herr hallon
sétáltatni kutya
túloldalon
ő jönni messzi india
lenni szárazság
állat megdögleni
ember feküdni halott
mama kút ugrani este
papa menni zarándok
ő menni külföld
lenni orvos
lenni villa medence pénz
víz tej méz olaj
ő mama kút ugrani este
ő mama ég hamu gangesz
ő mama nyolc gyerek
mind meghalni
ég hamu gangesz
ő nem india
ő új név új passeport
ő kapni sürgöny
papa ég hamu gangesz
ő feleség buchenwald
ő feleség ideg máj szív tüdő
ő feleség nyugágy pongyola
ő feleség kommunista doktor fizika
ő feleség ő feleség

én hallgatni ő papol
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletariátusnak
proletariátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni kollektív
nem gondolni privát

DJUPHULT, 1971.

Én lenni (rend. F. Várady Hajnalka). Művészeti Akadémia, Újvidék, 1998.
Via Italia (színp. alk. Gyarmati Kata, rend. Mezei Kinga). Újvidéki Színház, 2004.
Kormányeltörésben (a hét verse)
(Litera online portál. 2015. július 13.)
Újvidéki elégia 1–2. (a hét verse)
(Litera online portál. 2018. február 12.)
Szakirodalom az alkotóról
Nem költői megjegyzések egy költeményre
Szerző
A Rátkáról kommentár gyanánt
A Rátkától a Kikiig. Szubjektív jegyzetek Domonkos István költői metamorfózisáról a Kiki-ciklus kapcsán
Az édentől balra. Utószó Domonkos és Tolnai közös verseskötetéhez
Szerző
Valóban mi lesz velünk? (Domonkos–Tolnai: Valóban mi lesz velünk)
A bűnügyi regény költészete
Szerző
A regény látszatát keltő szöveg
Szerző
A kitömött madár
Szerző
Jegyzetek Vajdaság új regényirodalmáról. In. Valóság. 1970/12.
Messze és közel
Szerző
A kitömött madár. In. Életünk. 1971/2.
Szerző
Verseltörésben
Szerző
Regények a Vajdaságból (A kitömött madár)
Szerző
Öt vajdasági regény (A kitömött madár)
Szerző
A kitömött madár szerbhorvátul
Szerző
Az olvasó jegyzetei
Szerző
Jeles regény – gyermekeknek és felnőtteknek
Szerző
Fordítói vizsgálódás. Néhány kérdés Domonkos István Kormányeltörésben c. versének fordítása kapcsán
Szerző
Jugoszláviai magyar írók – Domonkos István
Szerző
Fejezetek irodalmunk természetrajzából. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1973.
Szerző
Áthúzott versek. In. Bányai János: Könyv és kritika. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
Domonkos István: Áthúzott versek 1
Domonkos István: Áthúzott versek 2
Szerző
Domonkos István: Áthúzott versek 3
Szerző
Domonkos István: Áthúzott versek 4
Szerző
Domonkos István: Áthúzott versek 5
Szerző
Költő lőtávolságban. In. Bányai János: Könyv és kritika. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
Aki dudás akar lenni... In. Utasi Csaba: Tíz év után. Esszék, kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1974.
Szerző
A dadogó kiáltás költői hatalma. In. In. Utasi Csaba: Tíz év után. Esszék, kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1974.
Szerző
Kormányeltörésben. In. Utasi Csaba: Tíz év után. Esszék, kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1974.
Szerző
Vajdasági könyvekről – visszapillantó tükörben (Gion Nándor: Engem nem úgy hívnak. – Domonkos István: Via Italia. – Kopeczky László: A ház)
Szerző
A metafizikától a bele nem egyezés eposzáig. In. Végel László: A vers kihívása. Esszék jugoszláviai magyar költőkről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1975.
Szerző
Széljegyzetek egy költő-újságíró költészetéről
Érthető célzások (Domonkos István: Redőny)
Domonkos István: Via Italia
Esszé-balladák. In. Élet és Irodalom. 1975. október 11.
Két hangjátékról. In. Képes Ifjúság. 1975. január 28.
Élet és írás. Domonkos István: Redőny
Szerző
Nyílt levél Utasi Csabához (Redőny)
Domonkos István: Redőny
A prózai emléktől a szó csodájáig vagy még tovább
Szerző
Az ember küzdelme az élettel. Domonkos István Kupléjáról. In. Bori Imre: Szövegértelmezések. (Írások, versekről, prózáról). Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Szerep és egyéniség
Szerző
Én lenni
Szerző
Szabadkai színházi esték. Egyöntetű építmény. Domonkos István: Én lenni
Szerző
A regény látszatát keltő szöveg. In. Bányai János: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Élet és írás. In. Bányai János: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Jegyzetlapok egy lexikonhoz
Két ifjúsági regény Vajdaságból
Szerző
Nem megzenésített vers, hanem zenés költemény
Elbillent mérleg
Szerző
Érték és valóság. In. Alföld. 1979/12.
Létélmény és regényforma
Szerző
Mit mondanak a derék indiánok?
Szerző
Két lemezről (Domonkos István: Kuplé; Tisza-menti népdalok)
Domonkos István gyermekverseinek szemiotikai vizsgálata. In. Tanulmányok. 1980/12–13.
A Rátkától az Áthúzott versekig. In. Szóakció. (Adalékok egy nemzedéki szellemiség rajzához). 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Domonkos István: Tessék engem megdicsérni. In. Történő történelem. Tanulmányok, kritikák, cikkek. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, Újvidék. 1981.
Szerző
Nem költői megjegyzések egy költeményre. In. Szeli István: Történő történelem. Tanulmányok, kritikák, cikkek. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1981.
Szerző
Szerep és egyéniség. In. Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Két költő két verséről. A Der springt noch auf! c. versről
Szerző
Európai utas (Domonkos István: Önarckép novellával)
Szerző
Redukció és bűntudat (Domonkos István: Önarckép novellával)
Szerző
Novelláskötet melléktermékekről (Domonkos István: Önarckép novellával)
Szerző
Domonkos István. In. Szegedi Egyetem. 1986/14., p. 4.
Szerző
Csoportkép a hiányzókról (Domonkos István: Önarckép novellával)
Szerző
A hallgatás és a szökés. In. Életünk. 1987/8.
Szerző
Domonkos István: Tisza
Szerző
Széljegyzetek egy költő-újságíró költészetéről. In. Bosnyák István: Mű és magatartás. Esszék, kommentárok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1987.
Önarckép novellával. In. Forrás. 1988/1.
Szerző
A mozgatórugók megismerhetetlensége
Szerző
Meztelen történetek
Szerző
Domonkos István költői kételye
Szerző
Szökések zsákutcái
Szerző
Merülő önarckép. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó, Intézet, Újvidék. 1990.
Szerző
Domonkos István: Kisbalta, nagybalta
Szerző
Restaurált önarckép. In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék. 1993.
Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 1993.
DOMONKOS (Az EX Symposion Domonkos István-száma)
Elolvasom
Menekülés és csapda
Szerző

Mikola Gyöngyi

MENEKÜLÉS ÉS CSAPDA

(Domonkos István: A kitömött madár)

 

1994. április 1.

1. Két szólam

Domonkos István regénye témáját tekintve a '60-as évek Jugoszláviájának tengerpartjára, a kábítószercsempészek világába kalauzolja az olvasót. Akár bűnügyi regényként is olvashatnánk, csakhogy a bűn itt - a detektívregényekkel ellentétben - nem individuális kategória, hanem társadalmi intézmény, ahol a szabadságot kereső hősök úgy válnak bűnözőkké, hogy szinte észre sem veszik. A csapda lényegéhez tartozik, hogy a kiszemelt áldozat számára észrevehetetlen, felismerhetetlen legyen. Ahhoz, hogy a Vörös-sziget s tágabb értelemben az egész huszadik századi lét totálissá vált csapdahelyzetét a maga észrevehetetlenségében érzékeltesse, Domonkos a nézőpontváltások bonyolult hálózatát hozza létre a regényében.

A kitömött madár értelmezése szempontjából ezért az egyik legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogy a fenti cím alatt hány regényt olvasunk valójában, ki írja ezt a regényt, ill. regényeket. A könyv első része, mely a Lujza címet viseli, tíz fejezetre tagolódik. A páratlan számú részekben egy író monológját olvassuk, a páros számúakban pedig Skatulya Mihályét, a nagybőgősét. Ezt a két egymással párhuzamosan haladó, de látszólag egymástól független szólamot a második fejezetben (A szerelemben minden lehetséges, akárcsak a háborúban) az író szövege váltja fel, míg a harmadik fejezetben (A válasz) visszatér Skatulya szólama. Az Epilógus végül ismét az író szövegét tartalmazza.

Két regényről is beszélhetnénk, hiszen a két elbeszélt monológ, az íróé és Skatulyáé, egymástól függetlenül, akár önmagukban is értelmezhetőek lennének. A kitömött madár különösségét éppen az adja, hogy itt két önmagában zárt tudatregény szerkesztődik egy harmadik könyvvé. A polifon regényszerkesztés, melyre számos példát találhatunk a huszadik századi regényirodalomban Dosztojevszkijtől Ottlikon vagy Hamvas Bélán keresztül Kunderáig, minden esetben nagyobb erőfeszítést kíván az olvasótól, mint a hagyományosabb, egyszólamú elbeszélések, hiszen maga a történet különféle nézőpontokból, különféle tudati szűrők közvetítésével formálódik, és ezek között a szűrők között többnyire nincs hierarchia: ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, egyszerre több oldalról és többfajta megvilágításban kell látnunk a dolgokat.

Domonkos regényének első része, a két férfi elbeszélt monológjának váltakoztatásával a jelen idejű párbeszéd illúzióját kelti, jóllehet a könyv egészéből rekonstruálható történet szerint Skatulya már egy éve halott, mikor az író a szigetre (a történet színhelyére) érkezik. Az egyik monológ tehát végérvényesen lezárul, míg a másik látszólag nem: csak egy történet ér véget, nem pedig az elbeszélő/átélő élete. Az idősíkok azonban nemcsak a nagykompozíció szintjén keverednek, hanem az egyes fejezetekben is: mindkét narrációban az emlékezés, az álom és a képzelet asszociációs logikája dominál, szemben az időbeli vagy oksági linearitással.

Elbeszélt monológot emlegettünk a fentiekben az író és Skatulya narrációjának jellemzésekor, azonban ebben a tekintetben is különbséget kell tennünk. Skatulya beszéde a szó szoros értelmében "elbeszélt" monológ, hiszen ő a barátjához, Norvóhoz intézi a szavait, neki mondja föl az életét, neki tesz föl kérdéseket, melyekre nem kap, igaz, nem is nagyon vár választ. A narráció ismétlődő körei önmagukba görbülnek, a történetek önmagukba zárulnak, de az a zártság mégis a másiknak való teljes megnyílásban realizálódik. Skatulyának nincs titka a barátja előtt, őszintesége a gyerekekéhez vagy a bolondokéhoz hasonlítható. Piszár Ágnes a Domonkos-novellákat elemzve (melyeknek fő rendezőelvét éppen A kitömött madárban látja) a következőket állapítja meg: "Az emberi cselekvések test-anyagi szférába való leszállításával olyan beszédforma teremtődik, amely a valóság közvetlen megszólalása. Beszéde által épül föl a domonkosi novellák világa. A lenti szféra Domonkosnál mindig lényegközeliséget jelent." (Híd, 1986/12. sz. 1620. p.) Skatulya beszéde azonban a novellákétól némileg eltérően önértelmező beszéd is, Skatulya reflektál a saját beszédére, hogy jellemezze, leírja a barátjának az életét: "az én egész életem egyetlen hosszú, megválaszolatlan kérdő mondat", vagy: "én úgy is beszélek, mint ahogyan élek, szaggatottan, kihagyásokkal, mindig újabb dologba fogva." Skatulya léte nem oldódik föl teljesen a test-anyagi-organikus szférában, hiszen éppen testi-lelki mivoltában érzi magát örökké fenyegetettnek. Skatulya úgy érzi, hogy a lehetőségei alatt él, bezártan (erre utal a neve is), és a lefokozottság börtönéből próbál mindig szabadulni egy teljesebb, emberibb, szabadabb élet felé.

Skatulya beszéde egy, számára valóságos második személyhez intézett én-elbeszélés, melyben a beszélő és az elbeszélt dolgok teljes azonossága fejeződik ki. Az író esetében már bonyolultabb feladat annak megállapítása, hogy kihez beszél. A regény első fejezetének első bekezdései arra engednek következtetni, hogy ő is egy barátjához szól ("egyelőre ne gondolj e testre itt közöttünk"), ám ez a fiktív vagy legalábbis ekkor még az olvasó előtt ismeretlen második személyhez intézett monológ észrevétlenül önmegszólító narrációba vált. Vagyis "két második személy" különböztethető meg a regénybeli író beszédében. Csak a könyv utolsó fejezetében, az Epilógusban válik el újra annak személye, aki beszél, attól, akihez beszél, a dialógusban, ahol a kábítószercsempésszé avanzsált író költő barátját próbálja beszervezni a "munka" folytatására. A második személyű, tehát a nagyfokú reflexivitásra lehetőséget teremtő, ill. azt automatikusan hordozó beszédmód már önmagában is a valósághoz való másfajta viszonyra enged következtetni, mint amelyet Skatulyánál megfigyelhettünk. Az egyes szám első személyű beszéd közvetlenségével szemben a második személyű narráció már bizonyos közvetítettséget hordoz: a beszélő megkettőzi személyét, megfigyelőre és megfigyeltre bontja önmagát. Mestersége is arra készteti, hogy elidegenítse magát attól, ami írásának tárgya, így akár önmagától is. Jellemző, hogy az ő nevét illetően bizonytalan marad az olvasó. Lujza Szergyónak nevezi őt, a szállodaigazgató Bobinak hívja, ő maga pedig születése történetének elbeszélésében - melyről nehéz eldönteni, hogy ez a történet készülő írásának része-e, vagy "valóságos" tudása arról, amire természetesen nem emlékezhet - Péternek nevezi magát. Mindenesetre az a körülmény, hogy az írónak nincs, vagy bizonytalan a neve, létének bizonytalanságára is fényt vet.

Skatulya "egyetlen hosszú, megválaszolatlan kérdő mondata" az életére és a halálára vonatkozik (ezért is lehet a halálát megjelenítő fejezet címe A válasz), az író ugyanerre kérdez rá, de számára maga a kérdés az, ami halálos veszélyt jelent: "a valót mindig is túl mélyen akartad megragadni, ott, ahol egyetlen vastag gyökérben végződik, s legtöbbször még e végső gyökéren is túlmentél a tér és idő, a formák alá, a tartalmatlanságba, önmagad alá, egy totális elkeseredésbe, rajongásod intenzitása sokszor odáig fokozódott, míg hirtelen minden jelentéktelenné vált számodra, s olyankor csakugyan nem tudtad, hogy az írástól való meneküléseddel a lustaságod szolgálod-e, vagy a rajtad és benned végbemenő érési folyamatoknak engedelmeskedsz, melyek nem tűrnek ellenőrzést maguk felett; a valóság hulladékait úgy nyelte el valód, mint a tenger a mindenünnen beömlő szennyet, új minőségbe semmisítve valamennyit; feneketlennek érezted magad, kontúrok nélkülinek..."

Skatulya és az író beszéde, ill. a beszédük nyomán kirajzolódó történetük egymással pontosan ellentétes pályát jár be. Skatulya élete utolsó meséjét mondja barátjának, meséje az életből a halálba vezető út. Az író halálos elszigeteltségét próbálja föloldani, a papír elnyeléssel fenyegető ürességétől menekülne a cselekvésbe, a megragadhatatlan valóság elől az átélhető, tapasztalható valóságba, ahol azonban nincs írás. ("...mostanában nagy könyvégetéseket végzek magamban" - mondja az Epilógusban.) Ezért is kell feltételeznünk, hogy a regényt végül is egy harmadik személy írja meg, az, aki látja mind a két utat, és egynek látja a kettőt. Feltételezhetjük, hogy a regény végén megjelenő költő barát rendezi el és veti papírra a két történetet, az ő tudatában vetül egymásra a két másik ember tudata. Tehát elképzelhető egy olyan írói pozíció is, ahol a szerző, bár szembesül az írásban rejlő halálos fenyegetéssel, mégsem mond le az irodalomról, mert tudatában van a valóság halálos fenyegetésének is. A regénybeli költő barát, akit sem a gazdagság, sem az utazás, sem könyvei kiadásának csábításával, sem pedig fenyegetéssel nem lehet rávenni a "munka" átvételére, és ami ezzel járna, az írói lét feladására, végül is ítéletet mond azzal, hogy visszautasítja a közös irodalmi múltra és a barátságra való hivatkozást: "a barátod voltam". Létezhet tehát egy kételyektől mentes pozíció is az írásban, legalábbis egy olyan, ahol a semmi fenyegetésénél erősebb annak valósága, ami létrejön. Ez az a hely, ahol maga a mű, A kitömött madár című regény is áll, s ezt a pozíciót leírni csak úgy tudjuk, ha magát a művet írjuk le. S az iránytű, amely az olvasónak segíthet eligazodni a mű egymásba vetülő síkjainak tükörjátékában, ugyanaz lehet, mint amely a regény feltételezett szerzőjét is visszavezeti az őt elhagyó, csempésszé lett barátjához: "a szívem szavát követtem".

2. A szerelem és a halál

A két szólam tehát két különböző léthelyzetet jelenít meg: a nagybőgős számára a valóságban való létezés elviselhetetlen nehézséget jelent, Skatulyának örökké a túlélésért, a puszta fennmaradásért kell harcolnia, míg az író esetében a valóság érzékelhetetlensége és megragadhatatlansága az elsődleges tapasztalat, az írás koncentrációjában előálló valósághiány - Kundera szavával élve - a lét elviselhetetlen könnyűségét eredményezi. A regény szerzője arra tesz kísérletet, hogy e kétfajta léttapasztalat különbségét mindvégig fenntartva, azokat mégis egymásra vetítse, egynek láttassa a kettőt. Az egybelátás lehetősége pedig a történetelemek (helyszín, szereplők, cselekmény) azonossága, ill. hasonlósága révén teremtődik meg. Bár a Skatulya és a Szergyónak nevezett író más-más okból és másfajta elképzelésekkel érkezik a Vörös-szigetre, a Szabadság Szállóba, végül mindketten ugyanannak a tervnek a szolgálatába állnak, mindkettejüket beszervezik a kábítószercsempészek hálózatába. Az ügynök pedig, akivel mindketten kapcsolatba kerülnek, és akibe mindketten szerelmesek lesznek, Lujza, a cselekmény kulcsfigurája.

Lujza Skatulyát a "múlt időzítésének" módszerével keríti hatalmába. A "múlt időzítése" tulajdonképpen kifinomult zsarolás, amellyel a titkosrendőrség is dolgozik a diktatúrákban: felkutatja az emberek életének zűrös eseményeit, kipuhatolja gyenge pontjaikat, felébreszti bennük a félelmet, és vélt vagy valós bűnük felejtésével kecsegteti őket a kívánt szolgálat fejében. Lujza apja, Zsanér is ezzel a módszerrel ugrasztotta be Skatulyát az áruházi lopásba. Skatulya tehát sejti, hogy ilyesmi történt már vele, mégsem tudja kivonni magát a lány hatása alól. Az író szerelmének forrása pedig kifejezetten a "Lujzát körüllengő veszély". Mindketten érzik tehát, hogy Lujza körül nincs valami rendben, a veszélyérzet hirtelen és szinte rohamokban tör rájuk, és olyankor szeretnének elmenekülni a városból, de aztán előérzeteikről, gyanakvásukról megfeledkezve vakon követik Lujza utasításait. Lujza ugyanis a félelmen kívül azt az illúziót is felkelti bennük, hogy végre megkaphatják azt, amire vágynak. Skatulya a pénzt, amellyel minden napot vasárnappá tehet, s amelynek révén megszüntetheti állandó kiszolgáltatottságát, Szergyó pedig a szerelmet, melyben megszűnik a magány, a sehova sem tartozás kétségbeejtő lebegése.

Lujza a cselekmény szintjén túl szimbolikus értelemben is kulcsfigura: egyszerre testesíti meg a két férfi vágyait és álmait, és azt is, ami elől menekülnek. Ha más-más értelemben is, de mindketten az ürességből, a hiányból, a negativitásból próbálnak szökni, és Lujza révén egy másik szinten ugyanoda térnek viszsza. Lujza teste a nőiességnek, a szerelmi beteljesülésnek a negatív lenyomata: "ezek a karok, mint a kezdő rajzolók rajzán, aránytalanok, a test arányaiba beszervezetlenek, soványak, mint a Giacometti-szobrokon, és szerep nélküliek, azonkívül; hogy széttárva az űrt tágítja velük körülötted, amikor öleled, tapintsd meg, mily hideg, bár élő." Lujza tehát nem az élettel áll rokonságban, hanem a semmivel, az iránta való szerelem annyit jelent, mint eljegyezve lenni a halállal. Vonzása a mélység hívása és szédülete: aki ennek a testnek a látására vágyik (és mindkét férfinak ez az utolsó és legfőbb vágya), az öntudatlanul is a semmivel való szembesülés után sóvárog. A két férfi szerelme meghajlás a megtestesült Üresség előtt, s az önmagukban érzékelt hiány beleolvasztása, feloldása az erősebb intenzitású semmibe. Lujzának ugyanis nincs önálló léte, ő akarat nélküli eszköze a láthatatlan bécsi Nagyfőnöknek, végső soron egy személytelen tervnek.

Ha azt a tételt vesszük alapul, amely a második fejezet címében szerepel, hogy tehát "A szerelemben minden lehetséges, mint a háborúban", akkor a szerelem ebben a regényben - mint a fentiekből is kiderül - nem a kozmikus rend helyreállítása és működése, nem is menedék a szenvedés elől, hanem éppen ellenkezőleg: a káosz és katasztrófa munkál benne. A regény végén az író azt hajtogatja a barátjának, hogy szeretni napról napra veszélyesebb. A szerelem, amennyiben a személyes feltárulása, és az azonosulásra való nyitottsága, akkor olyan rés keletkezik általa, amelyen keresztül a totalizálódott személytelenség destruktív energiája akadálytalanul az ember létére törhet, szétbomlasztva annak maradék autonómiáját is.

Az Epilógusból megtudjuk, hogy Lujza lebukása után egy évig börtönben ül, majd szabadulása után az írónál lakik, és gyereket vár. Azonban ez a gyerek sem az élet folytatódásának valamiféle reményteli szimbóluma, nem Lujza és az író közös gyereke, legalábbis erre utal a barát gratulációjának durva visszautasítása: "az utcán az első rendőrnek gratulálj" - mely egyben a regény utolsó mondata is. Az ismeretlen körülmények között fogant gyerek ugyanúgy ismétli az identitásukat vesztett hősök életét, mint ahogy Lujza folytatta Zsanérét, vagy a Szergyónak nevezett író találomra kiválasztott, ismeretlen apjáét. A gyerek nem az élet diadala Lujza csontsovány és hideg teste fölött, hanem "a romlás folytatódik vele".

3. A bűn és büntetés

A regény első részének zárófejezetében Skatulya a következőket mondja:

"te mit gondolsz, Norvo, van Isten?

néha, ha az eget nézem este

fura gondolatok jutnak eszembe

meglehet, hogy a mi földünk

csupán egy nagyobb bolygó

büntetőtelepe

meglehet, hogy mi élők valahányan

fegyencek vagyunk csupán

ötven, hatvan, hetven évre ítélve"

Skatulya legmeghatározóbb élménye a háború, az intézményesített gyilkolás, illetve a fegyverekkel fenntartott "rend". Skatulya egész ösztönös tiltakozása és szembenállása erre a "rendre" irányul, vagyis arra, hogy valamilyen elvre hivatkozva egyik ember kiolthassa a másik életét. Az ideológiákból, a kommunista vagy a hazafias eszmékből semmit sem ért, nem is ideológiai alapon vitatkozik a gyilkolás gyakorlatával, hanem az élet feltétlen tiszteletének okán: "de azt is nagyon jól tudom, hogy például a haza mit jelent, a tiszta lepedőt alattunk, Norvo, melyre idegen csizma nem taposhat, azt, hogy nem kell idegeskedned, ide-oda kapkodnod a fejed a bokor alatt, azt, hogy nincs kijárási tilalom, razzia, érted?". A háború idején sem vett fegyvert a kezébe: "nem akartam, kiért haljak meg, kérdeztem magamban". Skatulya számára a feltétlen törvény a túlélés. Még az álom öntudatlanságában is tudja, mit jelentene, ha fegyvert venne a kezébe: "azt álmodtam, hogy... a revolvert a fejem fölé emeltem, és az ismeretlen támadót megcélozva mögöttem, elsütöttem, a golyó a gerincembe fúródott, lassan csúszott lefelé a velőmbe, miközben éreztem, hogy zuhanok".

Nem véletlen, hogy Skatulya akkor hal meg, amikor - feladva egész addigi életének tanulságát, az elvet, amely életben tartotta - életében először puskát cipel magával. Aki mindig a halál elől menekül, végül is a halálba fut. Potenciálisan gyilkossá válik, feladja különállását a fegyverekkel fenntartott világ "rendjével" szemben, és a gyilkos szerszám révén beteljesül rajta a fegyver törvénye. Monológját a rendőrség lövései szakítják meg végérvényesen.

Skatulya azonban ezzel a tragikus tévedésével együtt is inkább áldozata a Vörös-sziget világának, erre utal a 10. fejezet idézett monológtöredéke is. Születése óta folyamatos büntetésben él olyan bűn miatt, amiről nem tud és amiről nem is tehet. Szociológiai és metafizikai értelemben vett szegénysége a bűne és a büntetése is egyben - ám a társadalmi vagy vallási utópiák megváltó ígérete nélkül. Ez az az ördögi kör, az abszurd "lételméleti" doboz, melyből nincs szabadulás. Egyetlen személyes "bűne", hogy kiutat próbált találni a büntetőtelepről, s egyetlen kiútként a halál adatott meg számára.

Láthatjuk, hogy Skatulya világában, ha redukáltan is, de értelmezhető a bűn fogalma, hiszen a morális rend (legalábbis, ami az élet feltétlen tiszteletét illeti) nyomaiban még fellelhető. Az író világában azonban ez a rend totálisan megsemmisül. Míg Skatulya belevetett kisemberként többé-kevésbé tehetetlen és gyanútlan áldozata a személytelen hatalomnak, az írót az intellektuális szenvedéstől való menekülése a személytelen büntetőterv eszközévé teszi. Az író az Epilógusban tulajdonképpen az egész európai kultúrát teszi felelőssé az előállt helyzetért: "az igazi veszélyt nem a táplálék és a víz hiánya fogja jelenteni, hanem a boulevard-filozófusok elszaporodása stb. a költőké", és "a könyvterjesztőket az Interpollal kellene köröztetni, mint a kábítószerek terjesztőit" - mondja. Ezért igazabbnak, de legalábbis valóságosabbnak tartja, ha kábítószerrel üzletel, mint a valóságot "szétszálazó" gondolatokkal. Raszkolnyikov, annak ideológiája nélkül. Mindeközben azonban mégiscsak kallódó értelmiségi marad, aki minden igyekezete ellenére sem képes elsajátítani a "múlt időzítésének" módszerét, ezért állandó fenyegetettségben él, hogy elveszti életének egyetlen súlyát, Lujzát. Az élet intenzív átélésének, a valóság organikus tapasztalatának, amely Skatulyát jellemezte, a közelébe sem jut. Az ő "lefelé menekülése" ezért ugyanúgy kudarcra van ítélve, mint a nagybőgősé. Az író-lét radikális felszámolása az autonómia teljes feladását jelenti a semmiért, hiszen amit szerelemnek gondol, az ugyanaz a totális és akarat nélküli függőség, amely Lujzát is láthatatlan megbízójához láncolja.

A megbízó-ügynök viszony attribútumait tekintve a Teremtő és a teremtett viszonyának groteszk parafrázisa. (Lujza egy ízben Istennek is nevezi a Nagyfőnököt.) A regény kulisszái is ezt a sajátos deszakralizációt sugallják. A templom a csempészek titkos központja, Szent Eufémia koporsója a legjobb kábítószerraktár az egész Adrián. A Szűzanya a freskón szexuális képzelgésekre csábítja a betérőt. Lujza ostyát süt a templomi áldozásokhoz, amelyből, mintha csak palacsinta lenne, megkínálja az országból való menekülésről álmodozó társaság tagjait. Dzsi-Dzsit a templom ajtajában öli meg a rivális banda egyik tagja. A bűn már nem értelmezhető fogalom ebben a világban, ahol a templomból kiköltözött az Isten, és a korábban szent helyek eredeti rendeltetésükkel homlokegyenest ellenkező funkciót töltenek be. A bűnt és az erényt elválasztó fal végérvényesen leomlott. Az egymást sakkban tartó csempészek és az ország lakosait sakkban tartó határőrök morálisan (és módszereikben) nem különböznek egymástól.

A jó és a rossz végletes összekeveredése, ill. különbségének feloldódása végső soron a szabadságot mint individuális princípiumot, mint a jó és a rossz közötti választás lehetőségét semmisíti meg a Vörös-sziget világában. Ennek az elvesztett és elvesztegetett szabadságnak a szimbóluma a regény mindkét szólamában megjelenő kitömött madár. Skatulyánál a bénító halálfélelem fejeződik ki a képben, amely sejthetően egy temetkezési vállalkozó kirakatát villantja föl a halál kellékeivel: "ott álldogálok néha órák hosszat a kirakat előtt, és félek továbbmenni, mert a következőben, tudom, egy kitömött madár fogad, fekete szövetek, sötét napszemüveg, harapófogó, szögek és egy kalapács". Szergyó pedig "a madarat kitömték" tartalmú táviratot küld a Nagyfőnöknek a letartóztatás előtt álló Lujza kérésére. A lebukást közlő rejtjeles távirat átvitt értelemben Szergyóra is vonatkoztatható, hiszen ekkor ébred tudatára, hogy akaratán kívül ő is részt vett az akciókban, ekkor válik illúzióvá a szerelem, és ettől a pillanattól szűnik meg számára a választás lehetősége. Szergyó többé nem az, aki volt; a csapda bezárult fölötte.

A Symposion-líra értelmezéséhez. Tolnai Ottó és Domonkos István pályakezdéséről. In. Alföld. 1994/1.
Szerző
Meztelen történetek. (Domonkos István: Önarckép novellával). In. Károlyi Csaba: Ellakni, nézelődni. Esszék, kritikák. Pesti Szalon, Budapest, 1994.
Szerző
A csókok is egyre szárazabbak. Domonkos István költészetéről dióhéjban
Szerző
Domonkos István: Tisza. In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Domonkos István: Én lenni. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Egyszer van igazán. In. Új Kép. 1999/1–2.
Újvidéki elégia. In. Népszabadság. 1999. április 10.
Szerző
Vers a kihelyezett centrumban. In. Élet és Irodalom. 1999. július 9.
A művészregény vonzáskörében (Domonkos István: A kitömött madár)
Egy „lehetséges vázlat”. In. Új Kép. 2000/5–6.
Szerző
"mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren"
Szerző
„A való sápadva nyomon követ”
Szerző
A konstruktív álmoktól a meghasonlásig. (Domonkos István költészetéről)
Szerző
Létezés-fordítások
Szerző
Előkép és utótörténet
Szerző
Egy félbehagyott majd-nem-versről
Szerző
Levél Domonkos Istvánnak
Szerző
Az olvasás jelenében. In. Görömbei András (szerk.): Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 2000.
Az avantgárd diskurzus Domonkos István költészetében
Grimasz és Fityisz. Domonkos István gyermekverseiről
Szerző
Románc, tragédia, szatíra, komédia. In. Árgus. 2003/2.
Szerző
Domonkos István hallgatása közben. In. Ex Symposion. 2003/44–45.
Szerző
Létezés-fordítások. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
Elolvasom
Kamaszok és felnőttek
Szerző

Kamaszok és felnőttek

Via Italia – Újvidéki Színház

„legtöbbjük fényt akar”
(Domonkos István: Via Italia)

Alig három év alatt harmadszor rendez a dramaturg Gyarmati Katával közösen adaptált szöveget Mezei Kinga, az Újvidéki Színház színésznője. Előbb (2000-ben) a Sziveri János szövegeiből készült Szelídítéseket láttuk, majd (2002-ben) Hamvas Béla regénydzsungeléből, a Karneválból készült Pácot, s most legutóbb, idén januárban Domonkos István még 1970-ben megjelent ifjúsági regénye, a Via Italia színpadi változatát. (Ezen cikk írása közben jött a hír, hogy  a Mezei–Gyarmati kettős Belgrádban, a Nemzeti Színházban Csáth-novellákból írt szövegkönyv alapján készít előadást.)  A három adaptáció közül a mostani kötődik legszorosabban az alapszöveghez. A Szelídítések  Sziveri verseiből, verstöredékeiből és töredékdrámájából létrehozott szövegkönyv, a Pác Hamvas labirintusjátékából kimetszett stációk  jelenetsora.

Gerold László

Mindkettő témája az egyéniségkeresés, azzal, hogy az előbbi inkább költőinek, az utóbbi viszont krónikaszerűnek nevezhető. A Via Italia, bár az előadásban néhány Domonkos-(gyermek)vers is elhangzik, jellegzetes regényadaptáció: betartja a regény cselekmény- és  időmenetét, de elhagy néhány szereplőt, aminek következtében teljesen kiiktatódik a főszereplő nagyapját és szüleit összekötő szál, de ezzel nem csorbul a színpadi változat, ellenkezőleg: megteremtődik a drámai vonalvezetéshez szükséges egyszálúság. A két előbbi adaptációban filmszerűen egybefűzött epizódokból épül fel a folyamat, itt folyamatos történet mondatik el. Ha a Via Italia dramaturgiai eljárás tekintetében el is tér a Szelídídésektől és a Páctól, tartalmilag azonban kötődik hozzájuk. Azok az egyéniségkeresés állomásait járják végig, a ifjúsági regény-adaptáció alapján készült előadás tárgya pedig a felnőttéválás, pontosan az a folyamat, amely során a kamaszkori én átvált felnőttkori énbe. Ott az én-keresés itt pedig én-vesztés és  egy másik-én megtalálása játszódik le. Annak ellenére, hogy ez fölöttébb komolyan hangzik, az előadás nem egyéniségfejlődési esettanulmány, hanem egy kamasz, a Balázs Feri nevű főhős nagyon is mindennapi életének alakulása a diákkori csínytevésektől a halállal való szembesülésig, úgy, ahogy ez egy színházi előadásban lejátszódhat.
*
Hogy a már több mint egy emberöltő óta Svédországban élő (vajdasági) magyar költő, prózaíró, publicista, dzsesszzenész, teniszedző, favágó Domonkos István, annak ellenére (vagy éppen ezért?), hogy már évtizedek óta  felhagyott az irodalommal, nem ír, s nem publikál, kultikus alakja nemcsak a vajdasági, hanem az egyetemes magyar irodalomnak, az mindenekelőtt remek Kormányeltörésben című gasztarbeiter-poémájával magyarázható, jóllehet más versei (Kuplé, Der springt noch auf!, Kontrapunkt, 1./2. újvidéki elégia Dyptichon stb.), illetve A kitömött madár  című  regénye sem mellőzhetők a Domi-kultusz összetevői közül. Domonkos életművének kevésbé számontartott szegmense gyermekversei és ifjúsági regénye. A Tessék engem megdicsérni (1976, 1980) című, több kritikusa szerint Weöres Sándor csodás „gyermek”verseit idéző, a műfaj képzeletet és valóságot gátlástalanul vegyítő kötetében két világ ütközik, a gyermeki képzeleté, amelyet mindent legyőző szabadság és a vele szemben tilalomtáblákat állító felnőtteké jellemez. A Via Italia drámai íve is e két pólus közé van kifeszítve. Mindkét kötet ugyanazzal a csupán jelzésszerű, de mégis evidens konklúzióval zárul: a felnőttek szigora győz, ami akkor is szomorú, ha a versek névtelen főszereplő-narrátora a felnőttek dicséretét szeretné kiérdemelni, s ha a regény Balázs Ferije bandavezérként a felnőttek önállósága után vágyakozik. A Tessék engem megdicsérni kötetzáró versének (Egy világutazó naplójából) narrátora ekképpen tesz pontot kalandos utazásai végére: „Európa. Újvidék. / Újra itthon. / Az ágyamban / egy rozsdás körzőt / és egy jajkefét / akarom mondani / hajkefét találtam. Mostmár – jaj! – fésült fejjel kell folytatni az életemet!” Balázs Feri a regény zárósoraiban „két, kövér, meleg könnycseppet törölve ki a szeméből” vesz búcsút Dedának nevezett nagyapjától, akivel az álmok országának vélt Olaszországba készültek, de aki a vágyott Itália helyett a másvilágra távozik, jelezve hősünk számára, s egyszersmind tudatosítva is Balázs Feriben a vágyak elérhetetlenségének és az élet kegyetlen valóságának tényét. Feri pontosan tudja, hogy Deda merre indult, a szövegkönyv szerint mégis azt válaszolja egyik barátja kérdésére („Hová megy az öreg?”): „Olaszországba.”
*
Deda „távozása” nem az egyetlen halál Domonkos ifjúsági regényében. Előtte már meghalt Heli, Balázs Feri szerelme, akit a vetélytárs, a robbantó zseni Viki-Radiátor meggondolatlansága röpített a magasba, s nyilván már nem él Viki-Radiátor sem, aki Heli halála után szökött meg, s akinek visszatérését csak fia távozásába lelkileg belerokkant anyja hiszi eszelősen. A szerelmét, a barátját és végül az álmait tápláló nagyapját kell elveszítenie Balázs Ferinek ahhoz, hogy csínytevő kamaszból felnőtt legyen, hogy csibészesen viselt ellenzős sapka helyett fekete kalap kerüljön a fejére.
*
Az előadás nem a legszerencsésebben kezdődik.
Miután a nézőteret a színpadtól elválasztó léckerítésre támaszkodó fiúk és lányok, akik a tőlük karnyújtásnyira levő, helyét elfoglaló közönséggel mitsem törődve zavartalanul csevegnek, elhallgatnak, a  mogorva, első látásra csak komplikáltnak, mintsem eligazítónak tűnő díszlet közepe táján megszólal egy kiugráson ülő fiatalember: verset mond. Akik járatosak az opusban, felismerik a Majd-nem-vers című, hosszú szünet után, 1994-ben írt, nem igazán Domonkos-szintű költeményt. Ennek központi eleme a versszakokat szétválasztó és a verset záró „szedjétek szét” sokszorosan ismétlődő szintagma, amely azon kívül, hogy utal a regény hátsó borítóján olvasható szerzői nyilatkozatra („Minden írásom egyik fő hajtóműve a kíváncsiság. Szétszedni egy generálist, egy…, és megnézni a belsejét…”), lényegében nincs tartalmi összefüggésben az előadással, s hogy elhangzik, az legfeljebb a költő előtti tisztelgésnek, főhajtásnak tekinthető. Bármennyire meglepő s érthetetlen is, gyorsan elfelejtjük, mert a fehér inges/blúzos fiúk/lányok elbontják a kerítést, és valóban elkezdődik az előadás.
Iskolaudvar, szünet. Jólismert ugratások, átverések, csínyek, pornóképek, cigizés, cserebere, szemezések… Mígnem egyszercsak tiltó mondatok géppuska-sorozatát halljuk: „Az udvarban énekelni – labdázni, gombozni, golyózni, földre ülni, az épületnek támaszkodni, a háztetőre hólabdát dobálni, az orgonafák alatt állni, a galambokat tojásporral etetni…– szigorúan tilos!” A játékos életkedv és a szigorú tiltások kontrasztja többször megismétlődik, közben a felnőttek/diákok ellentét mellett az utóbbiak egymás közötti viszonyát is megismerjük. Lényegében az történik, ami az effajta  bandaregényekben történni szokott.  A  főnök, itt Balázs Feri (Nagypál Gábor) a neve, beleszeret egy csinos lányba, itt Helibe (Ferenc Ágota f. h.), s viszont, de vetélytárs-barát, itt Viki-Radiátornak (Kovács Nemes Andor) hívják, különben tölténygyűjtő, robbantás-mániákus, ez szüli majd a tragédiát, szintén Helibe szerelmes, s bár vállalja a postás szerepét, a leveleket/üzeneteket nem továbbítja, mindkettőjüknek hazudik. Ugyancsak ismert tartalmi vonatkozás, hogy a banda nagy akcióra készül, itt betörést tervez a református templomba. Csakhogy egy titokzatos valaki kihallgatja és feljelenti őket a kisvárosi rendőrfelügyelőnek… Sablonosságuk ellenére is van élet ezekben a jelenetekben, de a bandaélet és a diákszerelem háromszögtörténetének epizódjai nem elegendőek ahhoz, hogy egy komplexebb alkotás szülessen. Ehhez szükséges Heli tragédiája mellett Deda (Puskás Zoltán) feltűnése, aki a kamaszokhoz hasonlóan állandó konfliktusban él a körülötte levőkkel. Javíthatatlan individualista: nyáron a temető márványkriptáján alszik, a kétes egzisztenciának számító Gerdával barátkozik, vele fosztogatja a kriptákat, gyűrűket, láncokat, csatokat, aranyfogakat gyűjt, hogy ezek árán elkarikázzon (lopott biciklin!) a vágyott csodaországba, Itáliába. Ennek a tervének nyeri meg unokáját, Balázs Ferit is, akivel rendszeres tréningeket tartanak, hogy kibírják a hosszú s fárasztó pedálozást… Csakhogy az élet közbeszól. Deda szervezete nem bírja ki a strapát, rosszul lesz, kórházba kerül, ahonnan megszökik, s bár azt mondja, hogy Olaszországba megy, valóban az életből távozik.
A csibész bandavezér, Balázs Feri, pedig miután elveszti szerelmét, elveszti hóbortos, a „világot nagyítólencsén” szemlélő, álmodni tudó nagyapját és barátját, aki Heli halála után  a világba menekült – ráébred, hogy számára véget ért a  boldog kamaszkor, új élet kezdődik.
Minden  kamaszos játékossága ellenére is lényegében kegyetlen világ tárul elénk a Domonkos István ifjúsági regénye alapján készült előadásban.
*
Dramaturgiai megoldások tekintetében az előadás szövegkönyve változatos. A tiltásokat ellenpontozó, mindannyiunk számára ismert epizódokban (ugratások… stb.) elhangzó mondattöredékek a helyzethez illőek, nyelvileg a titkolózást kifejező, tréfás madárnyelvi megoldásoktól (hovol vavagy?) kezdve a diákzsargon különböző változatait idézik, jól kitaláltak. Egyetlen példa: a regény 34. oldalán olvasható, hogy Balázs Feri és Viki-Radiátor „Letárgyalták…a rézhuzalügyet. Viki-Radiátor kezdetben harminc töltényt követelt”, s ebből két-három perces hamisíthatatlan alkudozási jelenet kerekedik, amely nemcsak szellemes, hanem alkalmas a két fiú jellemzésére is, kiderül belőle  Balázs Feri értelmi fölénye s Viki-Radiátor korlátoltsága is. A párbeszédek különben, ha mód van rá,  regénybéliek. Hasonlóképpen, ha lehetőség van rá, szereplők szerint differenciáltak. Más-más a magyarul rosszul beszélő szerb rendőrfelügyelő, Momčilo (Balázs Áron), a kerékpár eltűnését jelentő szállási paraszt (Német Attila), a zsidó ékszerész (Varga Tamás f .h.), a sajátos életszemléletű Deda, a szerelmes kamaszlány, Heli vagy a saját becstelenségét önmaga előtt igazolni kívánó (ál)barát, Viki-Radiátor dikciója.
Az elhangzó vers(részlet)ek songszerűen illeszkednek az előadásba. Amikor Balázs Ferinek büntetésből egész szünet alatt az eperfát kell szorosan átölelnie, ami, mert bogarak másznak rá s izzad, nem remélt szenvedéssel jár, a karja begörcsöl, az Eperfa című verset mormolja (többek között: „ Duna / vizén / egy dereglye / sovány / bogár / szállt / a kezemre / sovány / bogár / szállj / el velem / hetek / óta / könnyes / szemem / eperfának / cérna / ága / hogy elszakadt / régen / a szívemben”). Amikor Deda színre lép, pontosabban mászik egy üregből, a Tenger, sós vize című közhelyekből szőtt abszurdoiddal mutatkozik be („Tenger. Vize sós. / Rajta egy hajó. / Sófehér vitorláját / sós szél feszíti. // Egy helyben áll mégis / már régen a hajó. // Szélszínű kicsiny kéz / áttetsző tenyerén / repül most fel a magasba. // Repülj hajó! // köhögve búg fel a motor, / de hangja megcsuklik. / Halljátok? Zokog. Zokog. // Kéz, vitorla, hajó / a paplan selyemhullámaiba / visszazuhan.”) Az önigazolást kereső, de kiutat nem lelő Viki-Radiátor az Állok a padon című verssel ad önjellemzést: „állok a padon / nincsen irgalom / lám / azt beszélik / hogy szeret / egy lány // azt mondják okos / nyelve mint fokos / vág / mikor kinyit / a nagy napló- / bár // nem vagyok robot / cipőmön homok / sár / homlokomon / egy vérvörös / sál // kurta kardomon / napsugár csorog / lám / s untat nagyon / e tantermi táj // fényképezzetek hol van a blicc / gyáva vagyok én  ez itt a  vicc // elmegyek tevén / beduin vezér / vár / a sivatagban / egy pálma- / fán”. A szerelmes Heli pedig álmodozás közben folyamatosan, mindig  más-más hangsúllyal egy vers két sorát dúdolja („szeretem a gombostűket / mikor elgörbülnek a tűzben”). Amikor Balázs Feri megtudja, hogy Viki-Radiátor nem továbbította leveleit/üzeneteit, akkor a két barát, mindkettő vesztes, a kerítés tövében közösen a Remeték című verset suttogja maga elé: „fa alatt / a fűben / két remete // egyiknek / nyitva van / kis tenyere // szuszogva / néznek hát / beléje // nyáluk is / kicsordul / lám evégett // közéjük / esik most / egy falevél // mire fel / sírni kezd / a két legény”. A nem gyermekversek közül Heli temetésekor a József Attila című vers néhány sorát („Való játéka a fénynek, / kései virágzása, / egy kéz ma is / felhőben folytatódik, / teret tölt a lehelet, // fehéren kél a tél / szivünk s hajunk tövén // csak a vér igaz…”), amikor pedig kiderül, Viki-Radiátort hiába várja vissza az anyja (Elor Emina f. h.), mintha a Natura morte c. vers egy részletét hallanánk („Gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor…”).
A gyorsan pergő, célszerű, a  közbenjárásért könyörgő szerelmes Heli és a nyílt választ kerülő Viki-Radiátor, a rendőrfelügyelő és a szállási paraszt, a kriptákból szerzett ékszereket értékesítő Balázs Feri és a kellemetlen keresztkérdéseket feltevő ékszerész, a megkomolyodott Balázs Feri és az őt nem értő két kamasz társa között zajló párbeszédek közé jó érzékkel iktatódnak a monológszerű betétek (a rendőrfelügyelőnek írt feljelentés, Viki-Radiátor ilyképpen summázó magyarázkodásai – „A teremtőnek dupla kiadásban kellene megteremtenie minden lányt, ha ezt a kereslet megkívánja. Akkor megszűnne a szenvedés ezen a földön” – vagy a sírrablást igazolni kívánó Deda érvelése: „Furcsák az emberek. Egyrészt véres verejtékükkel dolgoznak, hogy az aranyat napvilágra hozzák, aztán maguk viszik le ismét a föld gyomrába…”) biztosítják az előadás változatos, több nyelvi réteget megszólaltató, a helyzetekhez illő beszédmódját.
*
A regények színpadi változatainak elkészítésekor legtöbb gondot a helyszínek kiválogatása és  színpadon történő ábrázolása okoz(hat). A Via Italia  díszletét, akárcsak a Szelídítésekét és a Pácét, a rendező, Mezei Kinga  tervezte, nyilván így is biztosítani kívánva az előadás lehető legteljesebb egységét. A két előbbi díszlet közül a Via Italiáé a sokajtós, -ablakos Pácéhoz hasonlítható, csak komorabb annál.
A Mezei-előadásokban mindig hangsúlyos szerepe van a játéktérnek: több önmagánál. Hogy az előadás nélkülözi a regény színhelyei közül például a csatornapartot, az nem csak technikai okokkal magyarázható, mivel az iskola- és a templomudvar vagy a temető része a díszletnek, hanem azzal is, hogy nem illik be abba a zártságképzetbe, melyet az előadás sugall, s amelyből Deda s vele együtt Balázs Feri szeretne kitörni, de Viki-Radiátor is arról álmodozik, hogy egyszer kimegy festő apjához Párizsba. A zártság koncepcióbeli sajátság, és nem csak a kisszínpad szűkösségéből következik a díszlet faltól falig történő beépítettsége. A bezártságot még hangsúlyosabbá teszi a teret jobbról-balról lezáró komor fal, amely mögött lakások vannak, illetve egyik oldalon temetőfalként vagy sírkőként figurál, s amelyből kriptaajtók nyílnak. Gazdaságos is, funkcionális is, és lényegében nincs benne semmi rendkívüli, az igazi térkiképzési lelemény a két fal közötti lejtő, amely a fenékfal felső peremétől vezet a színpadra, s amely hasonlóan működik, mint Harag György híres újvidéki Három nővér-előadásában a járást nehezítő vastag szivacstalaj. Ez a lejtő, melyhez az ötletet talán a regénybeli galambpadlás adta, ha kell, tanterem, játszótér, edzőpálya, utca, rendre itt érkezik, pontosabban ezen csúszik be a történetbe, mint a zsákmányt szaglászó macska, Momčilo, a szüntelenül kikirikit (földi mogyorót) törő/rágó rendőrfőnök, itt siklik/futkos határtalan boldogságában le-föl Heli, amikor elhiszi Viki-Radiátor hazugságait, hogy a várt  randevúra sor kerül, és a tetőn nyíló padlásablakokból kémlelik a terepet Balázs Feri és barátai. De a lejtőn emelkedik a magasba a halott Heli, itt indul  az ismeretlenbe távozó Deda az előadás záró jelenetében, és a lejtő szélén levő fényes csatornában kúszik a magasba az a Balázs Feri hajtogatta papírhajó, amely egyszerre jelképezi a vágyak Itáliáját, a szabadságot kereső Dedát és Balázs Feri boldog játékvilágának végét is.
A lejtőhöz hasonlóan  lényeges  díszletelem a léckerítés. Hol ketrec, hol a barátokat összezáró karám, hol kapcsolatot megakadályozó, szereplők közötti választófal, hol templomudvar kerítése, hol iroda vagy iskolaudvari budi építhető belőle, de téralakító szerepe mellett jelképértékű is.
*
Az iskolaudvarban játszódó nyitó jelenetet a csapatmunka jellemzi. Gyorsan formálódó kis közösségek ügyes etűdjeit látjuk, melyek mozgatórugója a játékosság. Ez jelesül abban a jelenetben  érvényesül, amikor a tanárnő szerepére a diákok maguk közül választják ki az egyik lányt („már megint én?!”), így jelezve, hogy játékkal kívánnak felülemelkedni az őket terrorizáló iskolai szigoron. Amikor azonban az alkalmi „tanárnőből” (Elor Emina f.h.) Kóra tanárnő lesz, aki Balázs Ferit az eperfa ölelésével bünteti, amit ez mosolyogva fogad („Arább kell tenni?” – kérdezi hetykén), de amiről – inkább a regényben, mint az előadásban! – gyorsan kiderül, hogy igencsak súlyos erőpróba, a játék/osság/ visszájára fordul. Ez a rövid jelenet, mint cseppben a tenger, jelképez(het)i az előadás egészét meghatározó filozófiáját.
A jelenetek építésében általában szembetűnő, hogy olyan színész irányításával készültek, aki számára a mozgás, a gesztusok fölöttébb fontosak. 
Néhány példa:  A szerelmes Heli úgy könyörgi ki Viki-Radiátortól, hogy üzeneteit közvetítse  Balázs Ferinek, hogy testileg is körülhízelgi a fiút, majd pedig amikor felcsillan a találka reménye, a lejtőn történő eszeveszett futkosással, életveszélyes csúszkálással fejezi ki örömét. Azt követően, hogy Deda nagy nevetéstől fulladozva a „világ legjobb emberé”-nek tartott Gerdáról beszél, akivel együtt fosztogatják a sírokat, a bűntársak az egyik kriptából félreérthetetlenül összegabalyodva, s kétértemű tőmondatokat  („Vegye ki / Tegye be / Ne  ráncigálja már! / Húzza ki! / Nyomja bele  erősebben!”) préselnek ki magukból, miközben nevetést kiváltó gimnasztikus gyakorlatot mutatnak be, mely nem csak a jelenet obszcenitását teszi idézőjelbe, hanem  Deda sírgyalázásait is egy hóbortos öregember meggondolatlanságának tünteti fel. Ezt támasztja alá Deda önigazoló „filozofikus” érvelése, mely szerint a meggondolatlanul földbe vitt aranyak előbányászása nem bűntett, hanem dicséretes cselekedet. Ugyancsak, s egyáltalán nem véletlenül, a Dedával kapcsolatos az a nagyszerű jelenet is, melyben a léckerítésre krétával/zsineggel felrajzolja Itália „térképét”, s közben mintha-értelmes halandzsaszöveggel akarja elkápráztatni, megnyerni a kaland számára az unokáját. A jelenet azonban nemcsak leleplezően komikus, hanem funkcionálisan előremutató is. A kerítésen ugyanis ott marad egy papírhajó, amely éppen úgy utal a vállalkozás játékszerűségére, mint arra a már említett záró jelenetre,  melyben a fényes égi csatornán magasba emelkedő papírhajó Dedának az életből való távozását szimbolizálja. Az a jelenet pedig, amelyben Heli haláláért bűnösnek tartott   rendőrfelügyelőt, bár lehet, hogy csak Momčilo álmát látjuk, afféle szellemalakok félkör alakú esernyőfogantyúkkal húzzák-vonják, már-már csodálatosan koreografált akrobatamutatványnak is beillik.
*
Végezetül néhány szó a színészekről, mert a sikeresen megoldott jelenetek nemcsak a rendezést, hanem a színészeket is dicsérik.
Puskás Zoltán Dedában elsősorban a gyerekké lett öregembert, az álmokat kergető hiábavalóság tragikomikumát mutatja meg hatásosan. Balázs Áron zseniálisan hiteles mentalitáskarikatúrát formál a magyar község szerb rendőrfelügyelőjéből. Csupa élet, kamaszos elevenség Ferenc Ágota f. h. mozgással, hanggal, tekintettel ábrázolt Helije. Nagypál Gábor  bandafőnöke tekintélyparancsoló, szerelmes kamasza bájosan ügyefogyott, becsapott barátként emberien megbocsátó, felnőttként megrendült, csupán az nem világos, hogy Deda odaadó vagy csak engedelmes híve. Kovács Nemes Andor robbantóként megszállott, amit a fiúk közötti ostobasága indokolttá tesz, Helivel való kapcsolatában szerelmét titkoló zavarban levő álbarát. A kisebb szerepekben fellépők ügyesen színezik, árnyalják az előadás összképét. Német Attila öntelt/ostoba Szállási parasztként (ha a Momčilóval való jelenet kissé túlharsány is), Varga Tamás f.h.  Balázs Ferit  zavarbahozó Ékszerészként, Monár Róbert f.h. a banda ugratásainak (l)Eleméreként, Elor Emina f.h. gonoszkodó Tanárnőként, majd a fiát  váró/sirató Anyaként remekel, ígéretes, Huszta Dániel f.h. pedig a diákjelenetekben tűnik ki.

Via Italia
Újvidéki Színház
Domonkos István műveiből készült színpadi adaptáció

Színpadi adaptáció: Gyarmati Kata és Mezei Kinga
Díszlet: Mezei Kinga
Jelmez: Janovics Erika
Zene: Mezei Szilárd
Mozgás: Nagypál Gábor, Mezei Kinga
Dramaturg: Gyarmati Kata
Rendező: Mezei Kinga
Szereplők: Balázs Áron, Elor Emina f. h., Ferenc Ágota f. h., Huszta Dániel  f. h., Kovács Nemes Andor, Molnár Róbert  f. h., Nagypál Gábor, Német Attila,  Puskás Zoltán, Varga Tamás f. h.

A gyermekkor törékeny utópiája. Domonkos István ifjúsági regényéről
Szerző
A hagyományteremtés alternatívái. Az Új Symposion első nemzedéke és Domonkos István költészete
Szerző
Zsarolók és szószólók. In. Márkus Béla: Tények és képzetek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc. 2005.
Szerző
Az avantgárd diskurzus Domonkos István költészetében. In. Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Irodalmi tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
A művészregény vonzáskörében. In. Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Irodalmi tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség
Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
Szerző
A vers fetisizálása Domonkos István költészetében. In. Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
Szerző
A Kormányeltörésben mint intertextus. In. Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
Szerző
Szakállas költészet. In. Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség. In. Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
A taxisofőr vakációja, or what you will. In. Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
A konstruktív álmoktól a meghasonlásig. Thomka Beáta (szerk.): Domonkos-Symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Kijárat Könyvkiadó, Budapest. 2006.
Szerző
Srednjoevropski gastarbajteri poezije: Ivan Slamnig i Domonkos Istvan, Eszék, 2006.
Előkép és utótörténet. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A hagyományteremtés alternatívái. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A gastarbeiter nyelv költői reflexiója. Ivan Slamnid és Domonkos István
Szerző
Miloš Crnjanski Stražilovo című költeményének műfordítói teatralitása. A fiatal Domonkos István arcjátéka
Szerző
A lírai én elszakad a sánta boldogságtól (Domonkos Domi István: YU-HU-RAP)
Szerző
A szabadság versei (Domonkos István gyermekverseiről)
Szerző
Elolvasom
A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni ne! ne! ne! (Domokos István: YU-HU-Rap)

HARKAI VASS ÉVA

A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni ne! ne! ne!

Domonkos István: YU-HU-Rap

...avagy „HALT! költészet” – tetézhetném még egy idézettel a Der springt noch auf! című Domonkos-versből. Ez és a címbeli két idézet szoros összefüggésben áll Domonkos István költészetének paradox alakulásrajzával. Ennek a költészetnek ugyanis van két előbbi, kultikus verse: az 1971-es Kormányeltörésben és a Kuplé, mely utóbbi az újvidéki Híd Versek éve című első, 1975. évi költészeti antológiájában jelent meg. A paradoxon pedig abban rejlik, hogy Domonkosnak, akinek költészetét Tolnai Ottóéval együtt a(z akkor még) jugoszláviai (ma: vajdasági) magyar líranyelv radikális, az addigi hagyományokat alaposan felforgató megújítása példájaként emlegetik, tulajdonképpen két (két és fél) új verseket tartalmazó verseskötete van: a Rátka (1963) és az Áthúzott versek (1971), valamint a kettő között a Tolnaival együtt írott és kiadott, Valóban mi lesz velünk (1969) című. Azok, akik a vajdasági magyar irodalomban frontáttörésnek számító két költői megszólalásmódról beszélnek, Domonkosra vonatkozóan általában ezekre a versesköteteire gondolnak, s nem alaptalanul. A(z akkor még) jugoszláviai magyar irodalom versbeszédének, lírai diskurzusának megújítása valóban e Domonkos-kötetek és a korai Tolnai-líra néhány kötetének (Homorú versek, 1963; Sirálymellcsont, 1967; Agyonvert csipke, 1968) versanyagához köthető. Csakhogy, ha ma vagy az utóbbi egy-két évtizedben Domonkos István neve elhangzik (elhangzott), a név asszociációs holdudvaraként nem a Rátka vagy az Áthúzott versek, a „hőskor” kötetinek címe merül fel, hanem az előbbiekben említett két kultikus költeményé, a Kormányeltörésben és a Kuplé címe. Vagyis annak a két költeménynek a címe, amelyek Domonkosnak a líranyelv depoetizálásának programját meghirdető két (két és fél) verseskötete után íródtak. Ami persze nem azt jelenti, hogy csökkent volna a Rátka vagy az Áthúzott versek költészettörténeti jelentősége. Hanem egy újabb paradoxont jelent. Az Áthúzott versek után, óta ugyanis nem íródott és jelent meg újabb költeményeket tartalmazó Domonkos-kötet. A Kormányeltörésben című (Ister, 1998) csupán válogatást nyújt az 1958 és 1994 közötti költeményekből, magában foglalva a két (két és fél) verseskötet után íródott négy verset, köztük a kötet címadó poémáját és a Kuplét is. Ami annyit jelent, hogy Domonkos az Áthúzott versek után költőként jóformán elhallgatott. A hetvenes évek közepén egy publicisztika- (Redőny, 1974) és egy gyermekverskötete (Tessék engem megdicsérni, 1976), a nyolcvanas évek második felében pedig egy elbeszéléskötete (Önarckép novellával, 1986) jelent meg, 1979 óta pedig Vajdaságot elhagyva Svédországban él, s ezt az alkotói csendet csak néha, nagy időközönként töri meg egy-egy lírai alkotásával. Ennek az alkotói csendnek az időnkénti megtörései épp emiatt különös hangsúlyt kapnak – főként ha olyan versszövegeket revelálnak, mint a két előbb említett s a mostani hosszúvers.
      Mindezt azért volt érdemes részletezni, mert úgy gondolom, hogy a mostani, kötetnyi terjedelmű YU-HU-Rappel, ezzel az alkotói csendet hosszú évek után újra megtörő hosszúverssel teljesedik ki Domonkos létverseinek az a trilógiája, amelynek nyitó és középső tételét az előbb említett két költemény képezi. Tehát: Kormányeltörésben – Kuplé – YU-HU-Rap.
      A Symposion több korosztálynyi (líra)kontextusából Fenyvesi Ottó Csönd-Óceánja úszik be az olvasói emlékezetbe, hiszen Domonkos három említett költeménye, hosszúverse  is ilyen csendóceánból merül fel, s a metafora logikája mentén haladva okkal tolul fel a kérdés: mit rejt a minden hangot magába fojtó óceánból kiemelkedő három jéghegy víz alatt maradt (állítólag) kilenctized része? Azaz mit nyújthatott volna ez a költészet, ha Domonkos nem a versek „áthúzását”, az elhallgatást, a nagy időközönkénti ritka megszólalást s földrajzi értelemben sem a kivonulást választja a vajdasági magyar irodalomból? A kérdés, persze, mivel szónoki, a levegőben marad, megválaszolatlanul. Sőt, inkább hárítja a választ, mint hogy válasz után kiáltana. Annál is inkább, mert az új verseskötet egyetlen hosszúversét megelőző Előszó még véletlenül sem a megíratlanul maradt versek hiányát panaszolja fel. Épp ellenkezőleg: metaforikusan, a hosszú idő utáni költői megszólalás kínos körülményeire utalva a „tengelytöréses jármű újbóli beindításáról” beszél, az alábbi „aranyat érő” tanáccsal látva el a fiatal költőket: „Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát, zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / Ne! /Ne! / Ne!” A mondat váratlan, meglepetésszerű képzettársításaival, látványos verstagadó gesztusával, révoltjával jellegzetesen domonkosi, hiszen a költő (s vele együtt a fiatal Tolnai) korai líratagadó gesztusaira utal (nem függetlenül a neoavantgárdnak a vers halálát bejelentő és erre gyakran szövegszerűen is rájátszó poétikai gesztusaitól). E negatív tanács értelmében ugyanakkor visszamenőleg is figyelmet kér magának Domonkos már idézett, régebbi virtuális parancsa a Der springt noch auf! –ból („HALT! költészet”). Újabb paradoxonként pedig – miként a trilógia első két tételének esetében is – az önmagát és másokat is csendre, némaságra intő gesztus ellenében, mintegy ellenpéldaként, íme az újabb  hosszúvers, a YU-HU-Rap.
     
Míg a Kormányeltörésben címének hapax legomenonja Balassit idézi (ahogyan a Der springt noch auf! Radnótit), a Kuplé és ez az újabb költemény címével a zenei műfaj auráját vonja maga köré. Mégpedig nem is akármilyen zenei műfajokét: a „refrénes szerkezetű, csípős, rendszerint időszerű célzásokat is tartalmazó”, dramatikus eseményt megjelenítő, egyszerű, igénytelen dallamra írt, recitálva énekelt, kabarédalszerű kupléét1, valamint a szintén elhallgatott tartalmakat recitálva kibeszélő, hangsúlyos, szándékosan mechanikus hatást keltő rímek által intonált „vulgáris” műfajét,  a rap-ét. E zenei műfajok magaskultúra alatti pozíciójára, igénytelen és vulgáris jellegére való utalások tágabb értelemben a neoavantgárd szubkultúra iránti érdeklődésével, szorosabb értelemben pedig a Tolnai- és Domonkos-líra depoetizáló attitűdjével hozhatók összefüggésbe. Mindehhez Domonkos István (nemcsak lírikusi) pályáját tekintve hozzá kell számítani „alternatív, modern jokulátori [...] songénekes, gitáros és dzsesszzenészi”2 múltját és fellépéseit is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az interneten információt lehet szerezni arról, hogy támogatást kapott egy, a JU-HU-Rap kötet versanyagának megzenésítésére és koncertformában való előadására irányuló projekt.) Ahogyan azt is lényeges megjegyezni, hogy Tolnai és Domonkos szinte egyidejű, párhuzamos 1963-as fellépésében nemcsak lírájuk rokon jellegű depoetizáló attitűdjeit, de e két költészet eltéréseit, különbözőségét  is fel kell ismernünk. Nevezetesen azt, hogy kettejük közül Domonkos István költészete nemcsak a megidézett zenei műfajok, de a versek hangzóságának (a bár szabálytalanul feltörő, de létező rímek és a dalszerűséget eredményező refrének) tekintetében is inkább a zenei, míg Tolnai magánmitológiájából merítkező motívumvilága és asszociációs verstechnikája inkább a vizuális effektusokra alapozódik. (Ez utóbbi pedig Tolnai képzőművészeti érdeklődésével és ihletforrásával függ össze.)
     
Kormányeltörésben című poémában egyrészt az anaforás megoldások, az „én lenni...” sorjázása teremt strukturális összefüggéseket, minek eredményeként az olvasói figyelem a verssorkezdésekre, az anafora által keltett hangsúlyokra irányul. Másrészt pedig ott a nagyjából oldalanként felhangzó refrén, amely a laza szabályossággal, inkább szabadversszerűen kanyargó szövegtömböket egyszerre tagolja és rántja egybe. Míg az előző effektus inkább a gépies ismétlődés mechanikus, „daráló” hatását kelti, a refrénszerűen ismétlődő líraszekvencia (az „élet [különféle, groteszk körülmények közepette] ... vágni engem nyakon”) két ellentétes  impulzust egyesít. A határozórag analógiájára épülő (értéktelen) rímek (havon, lapon, északon, márványtalapzaton, vakon... – nyakon) valamelyest leszállítják e szekvenciák esztétikai értékét, az antropomorfizált „élet” nem mindennapi, hangsúlyozottan groteszk cselekvésszituációk kontextusába való váratlan behelyezései viszont különös szikrát vetnek  („én menni külföld / talpalni csikorgó havon / élet nercbundában jönni / vágni engem nyakon”; „nappal mutogatni / este tapogatni / éjjel hófehér lapon / élet hegyes fák közül jönni / vágni engem nyakon”; „én állni márványtalapzaton / élet lábujjhegyre állni / vágni engem nyakon”; „én gyáva rezegni nagyon / váróteremben élet légycsapóval / vágni engem nyakon” stb.) – sőt  a lírai „szerep” áthelyezésével még inkább fokozódik a groteszk hatás („a szivárványos északon / marx jönni fehér kesztyű / vágni engem nyakon”).
      Ugyanakkor már a Kormányeltörésben tompább és erőtlenebb rímei között is megmutatkozik az az eljárás, amikor a rím azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy irodalom alatti, régies vagy idegen szavakat csendít egybe köznyelvi vagy épp idegen szavakkal (potom–vándorbotom, fráter–pszichiáter, bálok–kannibálok).
      A Kuplé épp az utóbbi rímeffektust aknázza ki. Először épp a (mindig hangsúlyos) versindítás rímhelyzetében, amikor az idegenszerűséget/ európaiságot/városiasságot az otthonszerűséggel, a pannon lösszel és provinciális szegénységfogalommal ütközteti (bonnban–porban), másodszor pedig, amikor a refrénszerűen ismétlődő sorok rímében szintén idegenség és otthonosság, köznapi és művi-művészeti, azaz groteszk módon nem összeférő minőségeket ütköztet – és mos egybe a hangzásanalógia által (verebek tolla–Magia Polla). A Kuplé első felütései és refrénje révén is dalszerűbb, miként a címbe emelt zenei műfajmegnevezés is utal erre, sőt további rímmegoldásainak hangzósága is fokozza e zenei-dalszerű effektust (hártya–kártya, szalonban–szalonka–szalonna, szaloning–fitying, viccben–szalonspiccben, pontok–szalonkacsontok, kemények–rotósütemények stb.). A felsorolt rímpárokban újra a Kormányeltörésben rímhelyzeteire, a nyelv irodalom alatti, népi, idegenszerű regisztereinek groteszk egymáshoz rendeléseire ismerhetünk.  A rím effektusai által keltett hangzóság itt még tovább fokozódik az olykor mozaikszerűen, illetve a rész-egész összefüggéseire épített tiszta rímekben (összecsendül–csend ül, ülök–szalonkacsülök, gamba–valagamba, állt–szitált, hentesek–bennfentesek, emeleten–feleleten).  A vers vulgáris lexikai elemei az eredendően „igénytelen dallamra írt kupléműfaj” szubkulturális regisztereit célozzák meg.
      Mindez még kiemeltebb funkciót kap a rap „vulgáris” műfajában, amelynek recitáló-parlandós, szaggatott, dadogó előadásmódjára utalnak a szándékosan monotóniára épülő, gyakran a kínrímek hatását keltő egybecsengések (rögtönbe–börtönbe, résen–érintésem, kopogtat–lobogtat, díjakat–szíjakat, hidegek–idegek, kerestek–elestek, hullán–hullám, csecse nő–csecsemő, rácson–karácsony, nyája–harisnyája, ősök–hősök, avas–ócskavas, kerítés–terítés stb.), amelyek között külön csoportot alkotnak az e hangoknak a magyar nyelvben közismerten megterhelt, gyakori előfordulási arányát még inkább kiemelő rímmegoldások (elme– kelme, leletek–veletek, nyertem–lenyeltem stb.).
      A rap-versben egyszerre három refrén is kering, fokozva a zenei műfajra való rájátszást. A „futna szélnek / ki a télbe / mind ki úgy tesz / mintha élne” és az azonos metrikában íródott, több változatban is előforduló másik refrén („ez a való / versbevaló / ez a halott [való, költő] szemrevaló”) magyaros-ütemhangsúlyos verselésmódjával keményebb ritmust visz a versbe, különösen a második, változékonyabb refrén. Az utóbbi önrímeivel is recitatívszerűvé teszi a dikciót.  A verskezdő strófa („a sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek”) refrénszerű ismétlődéseire mindez nem mondható: változó szótagszámú soraival inkább széttartó, mint kompakt szerkezeti egység. Inkább indító jelzős szerkezetével (a sánta boldogság oximoronszerűségével) hívja fel magára a figyelmet, ugyanis az egész költeményen végighúzódik ez a groteszk kettősség. Sőt kissé a másik két refrénre is ráillik, hiszen van bennük valami nagyon versszerű és dalszerű (nyilván a feszessé tett ritmus révén), de valami ügyetlenszerű, ügyetlenkedő (rap-es) dadogás is. Domonkos István iróniára hangolt versbeszédének tapasztalata alapján ezt nyilvánvalóan szándékolt ügyetlenszerűségként kell elkönyvelnünk.
      Bár Bodor Béla az Élet és Irodalomban publikált kritikájában azt írja, hogy a kötet/hosszúvers címe „valójában metaforikus”, s hogy a szöveg „hangzáskészletét tekintve ritkán emlékeztet a pergő ritmusú túlrímelt dikcióra, ami ezt a popzenei formát vagy akár annak  stilizált irodalmi változatait (Kemény István, Térey János, Fiáth Titanilla és mások munkáit) jellemzi”, „kétségkívül zenei képzeteket keltő verselés ez, de hol a sanzon, hol a kuplé, hol a sramli, hol a csujogató előképeit követi; egészében pedig inkább az összetett zenei formákra, talán leginkább a szvitre emlékeztet, ahogy a különböző daltémák, strófa-fragmentumok egymásra következnek”.3 Sanzon, kuplé, sramli, csujogató, szvit... – poéma, rap, tehetjük még hozzá. Tulajdonképpen ez az a „zenei vonal”, ami a három hosszúverset egybefogja, s teszi trilógiaként olvashatóvá, hozzászámítva ehhez még létvers- és refrénekkel megszakított szabadvers-jellegüket.
      A „zenei vonal” mentén haladva ugyanakkor a három poéma különbségei, eltérései is felsejlenek. Míg a Kormányeltörésben a Gastarbeiter-sorsból kiindulva az otthontalanság-idegenség élményét az infinitivusok által általános otthontalanság- és idegenségélménnyé időtleníti, s a nyelvben való otthontalanság- és idegenségélményig ível, a dalszerűbb Kupléban (a zenei műfaj szabályaihoz is igazodva) oldottabb zeneiséggel szólal meg az inkább életrajziságba-költőlétbe oldott narratíva (l. az „én nem születtem bonnban”, valamint a „fogpiszkálóba fogódzva / léptem az irodalomba” két fő tematikus szálat). S az eltérés is látványos: az „én lenni” infinitivusi kezdőformulát itt a nagyon személyes „én nem születtem...” váltja fel. Ez a fajta személyes felütés uralja a YU-HU-Rap versindítását is, épp a vers más szerkezeti egységeiben is új narratívát beindító refrénjében: „a sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek”. Ebben a verskezdésben mindenképpen figyelemfelkeltő a két ellentétes minőséget jelző fogalom, a boldogság és a bajok groteszk egymás mellé állítása. Ugyanakkor mindkettő elvont fogalom, s eléggé tág meghatározhatatlan tematikus aurát sejtetnek. Ez a költemény kontextusának egészében is érzékelhető lesz. Mintha a kivonulással létrejött térbeli távolságra most, több évtized múltán, az időbeli távolság is rátelepedne, s a kettő olyan perspektívát teremtene, amelyből csak általánosságban láthatóak be, szemlélhetőek a dolgok. A létvers kategóriájába persze ez az általánosság is belefér, hiszen a költemény egészének hangulati aurája (és iróniája) egységesnek és hitelesnek tűnik. Bodor Béla e narratíva tematikus részletei között a test romlását, a pusztulás „egyre elvontabb” képeit, az önelvesztést, a hazátlanságot említi, mondván, hogy itt inkább „a narrátor önnön elméjében és testében való idegenségről” beszélhetünk. Utasi Csaba a Hídban arról ír: „Ezek a bajok a szövettan, a kémcsövek és leletek világa felől érkeznek, élet és halál határmezsgyéjéről, s alkalmasint épp ebben kell látnunk annak fő okát, hogy Domonkos Istvánnak újra meg kellett szólalnia.”4 A továbbiakban pedig az emberi létezésre vonatkozó permanens romlási folyamatról, szétesettségtudatról, kisemmizettségérzetről, végső kiszolgáltatottságról beszél. S ha most a másik két refrénre is visszatérünk (Utasi ezek kapcsán szövegbe ékelődő kuplés „mellékdalok”-ról beszél5), feltűnik, hogy ezek már nem is személyesek, sőt a „futna szélnek...” kezdetű folytatása, a „mind ki úgy tesz / mintha élne” egyenesen általánosító jellegű. Miként mindenkire, a vers lírai énjére is vonatkoztatható. Mintha élnénk. Mintha lenne (sánta!) boldogság... Groteszk élmények és részletek indulatos felsorolását, sorjáztatását követő, keserű felismerés ez, ám abban a pillanatban, amikor a tragikum burka megképződne, lecsap az irónia, vagy pedig a „bajok” recitatívszerű felsorolása belefúl a refrén(ek egyiké)be. Domonkos hosszúverse semmiféle igazságtételt nem fogalmaz meg. Csak felsorol („beolvas”), s mindezt ironikus felhangokkal látja el, s refrénben, songban oldja fel. Majd újra elölről. A konzekvenciák levonásának szerepét a refrének töltik be, illetve helyettesítik. Mint ahogyan Bodor Béla írja: „A mondókaszerű refrének a maguk sztereotip módján megszakítják a szöveg folytonosságát, helyettesítenek valamit. Egyfajta időzés ez a szöveg világában, bizonysága, megélése a versben-létnek anélkül, hogy valami újat kellene gondolnunk vagy megértenünk.”6 Valóban van valamilyen rezignáció Domonkos István rap-jében.  Mintha maga is belecsömörlött volna  abba, hogy mindarról, amit az eddigiek során megélt, gondoljon valamit, s minden erőfeszítésével arra törekedjen, hogy megértse. A világot, a létet, önmagát, önnön testét, lelkét, a szövettant, a leleteket, a kém- és górcsöveket. Hogy „magyar-ázzon”...
     
A verstrilógia három költeménye között mindenképpen a Kormányeltörésben képviseli a legmagasabb esztétikai szintet – s talán nem leszünk ünneprontók, ha megjegyezzük, hogy a YU-HU-Rap viszont a leggyöngébbet. Magyarázható lenne ez a mindennapi vagy legalább rendszeres költői ujjgyakorlatok hiányával. De van itt egy költői csavar is: amikor ugyanis Domonkos azt írja versének címébe, hogy Kuplé vagy Rap, szándékosan is az alacsonyabb „rangú” műfaj választásához folyamodik. A szubkultúra magaskultúrától távolabb eső, „értéktelenebb” műfaját választja, s ebben van némi költői irónia. Kérdés, hogy hová vezet tovább e lefelé, a mélyésgbe tartó út.
     
Végezetül pedig a cím „YU-HU”-rövidítéséről. Domonkos a kötet fülszövegében azt írja, hogy „majdnem úgy hangzik, mint a Juj-juj! Vagy: Hú-hú-hú... A jujuj a tragikus hangütést húzza alá, a húhúhú az elbizonytalanodott jókedvét (mely álnokul lapít az iszonyatban) a versnek.” Talán nem túlzás megkockáztatni, hogy a YU-HU rövidítésként is értelmezhető: a jugoszláviai magyar, azaz annak a földrajzi-kulturális régiónak (és regionális irodalomnak) a rövidítéseként, amelyből Domonkos István létélményeinek nagy hányada és költészetének túlnyomó része ered. (Noran, Bp., 2008)

 

1 L. az Idegen szavak szótárának és a Világirodalmi lexikon ide vonatkozó szócikkeit. 

2 Thomka Beáta Előszavából. In: Domonkos-symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Szerk.: uő. Kijárat Kiadó, Bp., 2006. 9. 

3 Bodor Béla: Juj-juj! Vagy hú-hú-hú...? Élet és Irodalom, 2008. 38. sz., http://www. es.hu/print.php?nid=20836 

4 Utasi Csaba: A lírai én elszakad a sánta boldogságtól. Híd, 2008. 9., 77. 

5 I. m., 78. 

6 Bodor Béla: I. h.

Az agrammatikus nyelvi modell (Domonkos István: Kormányeltörésben)
Szerző
A nullponton formálódó konkrét költői nyelv (Domonkos István költészetéről)
Szerző
A zene mint metafora. A kitömött madár című regényének elbeszélői szólamai
Szerző
A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni ne! ne! ne! In. Harkai Vass Éva: Verstörténések. Verselemzések, líratanulmányok és -kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
A költészet maradványa a gonosz banalitásával szemben (Domonkos István: YU-HU-Rap)
Szerző
A testi szubjektivitás mint a perszonális tér artikulációja (Testsémák Domonkos István Önarckép novellával című kötetében)
Szerző
A Kormányeltörésben után. In. Bányai János: Költő(k), könyve(k), verse(k). Könyv és kritika IV. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
Szerző
Messze és közel. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
„álom, ébrenlét, élet, halál”
A redukált nyelv Domonkos István és Tolnai Ottó néhány versében (A mondattani kategóriák szerepe az értelmezésben)
Szerző
Menekülés és csapda. In. A véső nyoma. Esszék, kommentárok. Kijárat Kiadó, Budapest. 2012.
Szerző
Elolvasom

Domi-dalok

Közismert életrajzi tény: a költő, Domonkos István, ki egykor az Újvidéki Rádió jónevű dzsesszzenekarában játszott, kiváló zenész is. Ezt igazolja a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közelmúltban kiadott ízléses kötete (rajzok: b. z.), a Domi-dalok, melyben azok a Domonkos-versek olvashatók, amelyeket a költő saját zenekísérettel adott elő, s amelyek most a kötethez tartozó CD-ről lejátszhatók.
Vers és zene együtt!
A zeneiség a líra nélkülözhetetlen szerkezeti ismérve, érzelmet, hangulatot kifejező, díszítő és ugyanakkor tartalmi funkciót is betöltő tényező. Nem véletlen, hogy az ókortól kezdve sokáig a költői tevékenység jelképe hangszer volt, nevezetesen a lant. Még Arany János is azt írta, amikor a szabadságharc bukását követően kiábrándultan arra gondol, minek verset írni, „Letészem a lantot. Nehéz az. / Kit érdekelne már a dal”. S bár ma már a lant említése archaizmusnak tekinthető, a zene és a költészet elválaszthatatlan összefonódását, ha nem is olyan általános érvénnyel, mint egykoron a lant jelképezte, részben egy másik pengetőhangszer, a gitár példázza. Nem kizárólag, de ahogy többek között napjainkban igen elterjedt megzenésített versek hulláma is tanúsítja, mind az együttesek, mind pedig a szólisták hangszere elsősorban a gitár.
Domonkos István is gitárt pengetve adta, adja elő verseit. Dalai mégis mások, mint a különben kiváló verskedvelő muzsikusok által előadott zenés versek. Ezek közül legtöbben vagy a versekhez szereznek zenét, ami illik is, de nem is a választott költeményekhez, vagy – mint a csodálatos Harcsa Veronika teszi – saját dzsesszstílusának megfelelően választ verset. Az előbbiek számára a vers, a dzsesszénekes számára pedig a zene a meghatározó, a fontosabb.
Domi esetében nem létezik efféle alá- és fölérendelési viszony vers és zene között. Ő nem kívülről, hanem a versből és önmagából, aki a verseket írta, hívja elő a dalt.
Olyan különbségről van szó, mint amilyent a verset mondó költőt és a verset szavaló színészt hallva tapasztalunk. Az élőbeszéd mindkét esetben sajátos többletet kölcsönöz az irodalmi műnek, azzal a különbséggel, hogy ha a költő mondja saját versét, az kevésbé művészi, de hitelesebb, mint amikor a költeményt mestersége minden eszközét latba vető színész tolmácsolja. Míg az előbbi esetben a vers újbóli születésének vagyunk tanúi, az utóbbi esetben viszont egy idegen sajátos olvasatát, a vers magánértelmezését kapjuk. Ugyanez történik akkor is, ha a verset valaki, s nem a költő zenésíti meg. Amikor pedig, mint a Domi-dalok esetében történik, a költő, aki egyben muzsikus is, adja elő saját zenei kíséretével a verseket, akkor ő mindig az adott versből szól, ugyanazt és ugyanúgy „mondja”, amit és ahogy akkor „mondott”, amikor a verset írta. Saját hangsúlyait szólaltatja meg. Úgy játszik a zenével, ahogy akkor játszott a nyelvvel, a szavakkal, amikor a verset írta. Ezért az lenne az igazi méltatás, ha írásban lehetne, tudnám érzékeltetni az énekszó hangsúlyait, a tempót, a hangsúlyos helyeket és a szüneteket, a gyorsításokat és a lassításokat, a szavak meg a mondatok tömör és elnyújtott közlését. Akkor sikerülne írott szóval azt kifejezni, amit a sajátos válogatáshoz – ezt az az egyszerű szempont határozta meg, hogy a Domonkos István saját opusából melyik verseket zenésítette meg – kedvcsináló, eligazító szakmai előszót író muzsikus, Mezei Szilárd szerint a lemez hallgatásakor érezni: „A jellegzetes domonkosi habitus”-t. Ez pedig nem kevés, Domonkos lírájának lényege: „az önmagával szembeni könyörtelenség, a folyamatos önelemzés, önleleplezés, irónia és önirónia, a nyíltan áradó szeretet folyamatos jelenléte és folyamatos igénye, a metsző humor, a minden pátoszt nélkülöző mély érzelmek, az átélés gazdagsága” – mindaz, ami ebben a költészetben jelen van, de ami éppen a zene által, inkább, mint csak olvasva, mutatkozhat meg. A magas artisztikum és a megejtő naivság jellegzetesen egyedi domonkosi közege.
Hogy a Domi-dalok megjelentetése, nem csupán remek kiadói ötlet és gesztus, hanem több ennél, remélhetőleg folytatása is lesz, arra a jelzett sorozatcím – VersZene – alapján bátorkodunk gondolni.
Gerold László

Elolvasom
Dalok a lélek mélyéről
Szerző

Dalok a lélek mélyéről

Domonkos István: Domi-dalok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012

Domonkos István nemrégiben megjelent könyve – vékonyka, fehér, cicomátlan kötet – a verseken túl jóval többet rejt magában, mint azt első látásra hinnénk: a szövegekhez jól illeszkedő, szolid illusztrációt, hozzáértő, remek előszót Mezei Szilárd tollából, CD-mellékletet a hátlap belső oldalába csúsztatva, s mindezek felett: utánozhatatlan élményt, melyet vers, zene és kép együttes befogadása nyújt. A szövegek önmagukban voltaképp nem bírnak az újdonság erejével, találkozhattunk már velük a korábbi kötetekben, ismerősként csenghetnek a fülünkben, s mégis: hatásuk e lapokon megsokszorozódik, kilépnek addigi keretükből, s új helyet foglalnak el, közelebb kerülnek a befogadóhoz, a multimedialitás átható erejének köszönhetően.

Nincs olyan Domonkos-életrajz, melyből hiányozna a következő információ: irodalmi tevékenysége mellett az Újvidéki Rádió dzsesszzenekarában játszott. A gyakran emlegetett mondat e kiadványban valódi tartalommal telítődik, s ha eddig csak átsiklottunk felette, most szembesülünk jelentőségével: az élmény, amit a zenélés jelent a költő számára, kollektívvé válik.

„Többször is próbáltam megfejteni, mi a titka ezeknek a daloknak. Hiszen a felületes hallgató számára egyszerűek mind harmónia, mind dallam szempontjából. Ami viszont már első hallásra szembetűnő, hogy – mivel a szöveg és zene szerzője egy – sosem kényszeredett a szöveg és a dallam kapcsolata: a népdalokhoz hasonló természetességgel illeszkednek egymáshoz” – írja Mezei Szilárd. Teljes egyetértéssel megállapítható: zene és szöveg úgy olvad össze ezekben a dalokban, mintha soha nem léteztek volna egymás nélkül, tökéletes a harmónia. Szinte megjelenik előttünk a költő-művész, gitárral a kezében, felszabadultan, egy pillanatig sem erőlködve: a dallam szárnyal, a zene árad, s azonnali hatással bír. Természetesség, ösztönösség, mesterkéletlenség süt át a dalokon, melyek tiszta forrásból táplálkoznak. Amit Domonkos előad, az hamisítatlanul a sajátja, lénye legmélyéről fakad, igazi örömzene. „Muzsikus a szó legnemesebb értelmében, és a szó bohém értelmében is. Éneklésében, gitárjátékában tagadhatatlanul ott van a dzsessz, improvizáció, az a fajta szabadság, amely ennek a zenének a leginkább a lényege” – fogalmaz Mezei Szilárd.

A dalok születésének körülményeiről egyes esetekben maga a szerző beszél a hangfelvételen. Az Eperfa című dalról, mely ilyen szempontból különlegesnek tekinthető, a következőket mondja: „A története a zenének az, hogy amikor kinn jártam Svédországban, hallottam a rádióban egy nagyon szép kis melódiát. (…) Miután visszajöttünk, elkezdtem dallikázni, és kialakult bennem. Azt hittem, hogy ez egy svéd népdal. (…) Egy nap elhatároztam, hogy erre a svéd népdalra írok egy magyar szöveget.” A történet további részéből kiderül, a dallam valójában Carl Michel Bellmannak, egy XVII. századi trubadúrnak tulajdonítható, aki zenekísérettel adta elő saját verseit. „A zenéjét, azt loptam. Ez is előfordul manapság egyre sűrűbben. Gondoltam magamban, miért legyek én kivétel?” Ha nem maga a költő mondja, a hallgató nem is gyanítaná, hogy szöveg és dallam mögött nem közös genezis áll, olyannyira egy tőről fakadnak, olyan nagyszerűen passzolnak egymáshoz. Ám miután megtudtuk az igazságot, továbbra sem érezhetünk mást, mint hogy Domonkos tökéletesen a magáévá tette a lopott portékát, összeforrt vele, s ettől kezdve az övé.

Tizenhárom verset tartalmaz a kötet, melyek közül három a CD-mellékleten két változatban is meghallgatható. Egyes esetekben a különbség csupán annyi, hogy a második változat kiegészül a szerző rövid anekdotáival: Domonkos fesztelenül, felszabadultan, humorral mesél, s e történetek által még közvetlenebb viszonyba kerül hallgatóságával; értékes és jelentős részei a kiadványnak ezek a néhány perces, mellékesnek tűnhető sztorik. Más esetben egyéb eltérések is felmerülnek, változik a tempó, az intenzitás, az intonáció: akárcsak a népdalok esetében, variációk születnek, a szerző-előadó pillanatnyi lelkiállapotához, hangulatához igazodva. Minden leírt szöveg tisztán követi a zenei produkció sajátosságait: pontosan feltünteti az ismétléseket, melyeket az improvizációs előadásmódnak megfelelően többnyire a dallam és az előadói kedv határoz meg. Minél inkább beleéli magát a zenélésbe a művész, minél átszellemültebb az előadásmód, annál könnyebben szűnik meg számára a külvilág, s annál nagyobb teret kap a rögtönzés és az ösztönösség.

A tizenhárom vers közül, mely e kiadványban helyet kapott néhány a Tessék engem megdicsérni című, 1976-os (majd 1980-ban újra megjelent) gyermekverskötetben látott először napvilágot. Az olvasónak első pillantásra feltűnhet a versek markáns lokális színezete, melyet a földrajzi nevek (Újvidék, Vajdaság, Duna, Duna-park) és térségünk regionális köznyelvébe beszűrődött szerb szavak (blicc, klikker) használata is erősít. Mindazonáltal a versek egyetemes gyermeki életérzések és élmények megfogalmazói is, hitelesek és hangulatosak. Eszköztáruk elemi tartozéka a rím és a karakterisztikus ritmika, olvasásukkor önkéntelenül azt érezzük: kihagyhatatlan e versek dalba öntése.

A kötet záróverse, a Kuplé „nem megzenésített vers, hanem zenés költemény”, ahogy Kenyeres Kovács Márta fogalmaz 1979-es, az Új Symposionban megjelent írásában, miután a Kuplé megzenésített változata első alkalommal a közönség elé került, a Symposion-lemezek sorozatban. Domonkost az Ars Nova művészeihez hasonlítva megjegyzi: ez az egyidejűleg irodalmi és zenei mű „új hangot ütött meg, új utat nyitott meg, új távlatokat tárt fel művészetünkben. Követendő példaként szolgálhat mindazok számára, akik a művészet teljességére, az irodalmi szónak zenével való gazdagítására törekednek.” A Kuplé formai felépítése ideális, refrénjei, ismétlődései, hangutánzó szavai jól illeszkednek a zenei keretbe, ugyanakkor a szöveg mindvégig prioritást élvez a komplementer szerepben működő dallammal szemben: a vers ugyan működik a zene nélkül is, hiánytalan élményt azonban csak vele együtt nyújthat.

Csatlakozva Mezei Szilárd véleményéhez, megállapítható: „Domonkos (…) igazi alkimista költő, akinek a versei nem papíron égnek el, hanem – miként a régi trubadúroknál – saját élő előadásukban.” A Domi-dalokban szó és dallam múlhatatlan, ősi összefüggése jut kifejezésre, az a természetes intuíció, mely verset és zenét újra és újra egybekapcsol.

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg)

Deto-náció. Kollázs és montázsgépezet Domonkos István műveiben
Szerző
„Álom, ébrenlét, élet, halál”. Élet és elbeszélés, test és írás Domonkos István A kitömött madár című regényében
Elolvasom
„feléd vagy tőled”
Szerző

„feléd vagy tőled”

Domonkos István összes eddigi versét most egy kiadványban is megjelentette az új­vidéki Forum Kiadó, Brenner János és Orcsik Roland szerkesztésében. A vajdasági származású, ma Svédországban élő szerzőről és az Allegro Bajbajó című kötetről is vélhetően könnyebb lenne beszélni, ha Domonkos és költészete nem szorult volna bele a „meg nem értett”, vagy még inkább a „méltatlanul mellőzött” kategóriákba. A Domonkos-recepció alapvetése és központi témája ezen alakulások (és nem korábbi értékítéletek!) nyomán kialakult besorolások cáfolata, aminek érdekében szükségszerűen újra és újra megismétlődnek a vitatni kívánt szempontok is, még inkább rögzítetté válva. „Domonkos István költészete olyan, mint egy visszatérő álom: amikor már megfeledkeznénk róla, újra feltámad.” A Domonkos Ist­vánról a recepcióban és a különféle interjúkban részben saját maga által is kialakított képet tovább erősíti mindaz, amit a kötet összeállításának folyamatáról Orcsik a Ráadás című utószóban mesél. Amellett, hogy egyértelművé teszi, hogy a kötet megjelentetése a kiadó kezdeményezésére történt, úgy, hogy azt a „szerző autorizálásával, a vele való egyeztetéssel” adták közre, hozzáteszi, hogy „ez azonban nem ment könnyen, mivel a szerző Svédországban él, nincs internete, így csupán te­lefonon és hagyományos postán keresztül” tarthatták vele a gyakran megszakadó kapcsolatot (284.). A Domonkosról itt is érzékeltetett morózusság tükröződik a kö­tet egészén is: a fekete borítójú és fekete-fehér fényképekkel illusztrált könyvben vastag és nehéz fotópapírra nyomtatták a verseket, ami szép, szinte ünnepélyes kiállításnak lenne tekinthető, ha a kiadvány album lenne, nem pedig olyan va­lami, amilyet elvileg olvasásra szántak. A Domonkos-versek tehát egy kötetbe ke­rültek, hozzáférhetővé váltak, de a fizikai paraméterek miatt a kiadvány kevéssé csábít versolvasgatásra. Úgy tűnhet, maga a megjelentetés inkább tekinthető az új­vidéki Forum Kiadó Domonkos felé, és nem az olvasók felé tett gesztusának. Ez pe­dig épp az összegyűjtött és újrakiadott versek miatt sajnálatos.

Az eredeti megjelenésük kronológiai sorrendjébe rendezett kötetek közül – ebben alighanem igazuk van a szerkesztőknek – az első, az 1963-as Rátka című a legkevésbé ismert, és mostanáig ez volt a legnehezebben hozzáférhető. Sem kötetként nincs különösebb recepciója (magyarországi színtéren szinte egyáltalán), s olyan költeményt sem tartalmaz, amely ebből a kiadványból az életmű sokat hi­vat­ko­zott művévé vált volna. Ugyanakkor, ahogy az a Domonkos-költészet egészének ismeretében ma már látható, a központi motívumok és témák már ebben a kö­tetben is megjelentek. Az a mostani kiadás szempontjából érdekes, hogy a kö­tetben közölt legelső vers az újrakezdésről szól („újrakezdjük a pompás virágzást”), s az lehet az olvasó érzése, mintha az egész vállalkozás valami hasonló célzattal valósulna meg: Domonkos István recepcióját nem folytathatóként tételezve in­kább újra kellene kezdeni. Sok vers, valamint épp például a legelső kötet esetében értelmezések, a megjelenés idején íródott kritikák-elemzések hiányában eleve csak elkezdésről lehet szó.

Rátka utószóban is kiemelt egyik érdekesebb darabja a Nature Morte című, és az ehhez tartozó Maurits Ferenc-képet ebben a kiadványban is megjelentetik a szer­kesztők, annak ellenére, hogy az nem a legelső kötetbe kerülés alkalmával sze­repelt a költemény mellett, hanem egy folyóiratközlés során. Az Orcsik által is meg­fogalmazott szempontból, tudniillik Domonkos Istvánnak és verseinek az egyéb művészeti kifejezési módokkal (a szintén fontos zene helyett ebben az esetben a képzőművészettel) szoros kapcsolatát érzékeltetendő azt lehet mondani, a kép beszerkesztése jó döntés volt. Még akkor is, ha egyedüli ilyen gesztusként in­kább csak jelzésértéke van a kifejező Maurits-képnek. Ugyanebben a versben szerepel a jelen kritika címébe emelt részlet is: „feléd vagy tőled kúsznak a gyökerek?” (30.) A gyökértelenség, vagyis a saját pozíció és élet bizonytalanságának kifejeződése láthatóan az első kötettől meghatározó témája Domonkosnak, a Rátka és több további kötet is érinti ezt.

Az Allegro Bajbajó nem is csak a költő műveinek együttes kiadása miatt érdekes, de az újraközölt versek által hordozott irodalomtörténeti nyomok felsejlése miatt is. Az első kötet Kontrapunkt című költeménye, de legalábbis a címe, még ta­lán ismerős is lehet egy 1964-ben megjelent antológia miatt, melynek címadó da­rabja volt. Elsőként ebben írt Domonkos a versírásról mint puszta munkáról, mint olyan tevékenységről, melyért a szerző pénzt kap. A soronként fizetett honorárium mű­vészetet (de legalábbis versformát) torzító voltára utal a következő sor: „csak a so­rok számában van értelem” (38.). Domonkos költészete e kiadvány tanúsága sze­rint is mentes mindenféle romantikától és színes költészeti élvezettől, hiszen sok­kal inkább az élet által inspirált, olyan gyakorlati és fájóan hétköznapi dolgok ál­tal, mint amilyen a megélhetés, a fanyar humorral viselt vajdasági léthelyzet és az al­kalmazkodás kényszere.

Bármennyire is ódzkodom a kisebbségi jelző említésétől Domonkos Istvánnal és az ő költészetével kapcsolatban, mégsem szabad figyelmen kívül hagynom az ed­digi recepció által rögzített fogalmakat. Vagyis noha a legkevésbé sem érzem in­dokoltnak ekképp jellemezni az itt tárgyalt költészetet, sem annak megalkotóját, épp a cáfolat miatt vagyok kénytelen ezt a szempontot is mérlegelni az Allegro Bajbajó szövegegyüttesének ismeretében. Domonkos bár kétségtelenül kisebbségi léthelyzetbe került egy idegen nyelvű többségi környezetben, költészetét és témavilágát nem ez a tapasztalat határozta meg. Magyarként élt Jugoszláviában, magyar köl­tőként működött a jugoszláv irodalmi közegben is. Olyannyira, hogy 1970-ben szerb nyelven is jelent meg kötete, a prózaverseket tartalmazó Prevodi Trajanja cí­mű. Igazán izgalmas, hogy ez is megtalálható a Forum Kiadó egyértelműen ma­gyar közönségre számító mostani kiadványában (legalábbis vélhetően többen vannak azok az olvasók, akik szerb nyelvtudás nélkül forgatják az Allegro Bajbajót). Do­mon­kos szerb vagy még korábbi jugoszláv recepciójáról keveset tudni (ez nem csak az ő esetében fájó hiány), ahogy mai svéd befogadásáról is csak egy-egy svéd nyel­vű fordítás megjelenése révén tudható valami, ottani hungarológusok tájékoztatása nyomán.

A magyarországi recepció főként az 1971-es Tolnai Ottó által válogatott Áthúzott versek megjelenését követően élénkült meg. Domonkos Istvánnak ebben a kö­tetében szerepelnek az első olyan művei, amelyek a vele kortárs és a későbbi köl­tőnemzedék számára is hivatkozási ponttá váltak. Ebben olvasható az egész Do­monkos-befogadást már-már eltorzító, mindenesetre a szerzőt kis túlzással „egy ver­ses” költővé tevő Kormányeltörésben is. De ebben szerepel a Kanada című köl­temény is, amely a mai irodalmi fejleményeket látva legalább olyan jelentős, mint az imént említett mű. Tudniillik ez az a vers, amely a legfiatalabb költőnemzedékig ívelve mutatja meg Domonkos István meghatározó voltát. Benedek Mik­lós­nak 2012-ben jelent meg az első kötete Nem indul hajó címmel, melyben olvasható egy a szintén vajdasági, a fiatal szerzőhöz hasonlóan Feketicsről származó nagy elő­döt, Podolszki Józsefet is megidéző költemény. Benedek Podolszki felkel és jár című verse ekképpen kezdődik: „Feketicsről nem indul hajó.” Ezzel a megoldással a fiatal költő nemcsak a költemény címében megnevezett Po­dol­sz­ki­hoz, de Domonkos Istvánhoz, az ő Kanada című verséhez is köti saját művét. Az Áthúzott versekben olvasható Domonkos-alkotás záró sora ugyanis a következő: „kanadából sohasem indul hajó” (162.).

Kell-e külön kiemelnem a Tolnai Ottó által válogatott verseskötet másik meghatározó darabját, a Kormányeltörésbent? Kérdésem komoly, tudniillik ez a magyar köl­tészet egyik legtöbbet hivatkozott verse, melyet történelmi és nagyobb társadalmi változások idején rendre újraértelmeznek, általában ugyanazokat a jellemzőit hangsúlyozva. Ugyanakkor épp az imént is emlegetett Benedek Miklós írt egy iz­gal­mas átiratot, mely már a második kötetében, a Mintha emberekből állna cí­mű­ben jelent meg elnök vezér címmel. Kritikáról lévén szó, részletes elemzést nem ad­hatok, ám érdemes jelezni, hogy Benedek művének elbeszélője nem talajtalan, ott­hon(osság)át vesztett valaki – éppen ellenkezőleg: „én lenni elnök vezér távoli or­szágban / jogom lenni élet vágni nyakon”. Átirata épp ennek a szemléletváltásnak köszönhetően válik igazán izgalmassá.

Kormányeltörésben valószínűleg még jó ideig (változóan pozitív és/vagy ne­gatív) főszereplője lesz az Allegro Bajbajónak is, de idővel talán felfedeződnek Do­monkos István egyéb kitűnő alkotásai, illetve még kevéssé ismert kiadványai is. Ilyenek lehetnek például a lényegesen kevesebbet emlegetett gyerekverskötetek, melyek közül a Tessék engem megdicsérni a szerkesztői jelzés szerint két kiadást is megélt: az 1976-os első megjelenést 1980-ban követte a második. A műfaji megjelölés csalóka lehet: a szövegek inkább formai megoldásokban, semmint tematikus szin­ten idézik föl a klasszikus gyerekverseket. A rímek játékossága izgalmas fe­szültségbe kerül a megírt életszituációkkal, melyek azonban kicsit sem tekinthetők könnyed, hétköznapi helyzeteknek. Csak két példa: a Békeharcos című költeményből származik a következő részlet: „ez itt a térkép / ez itt a Duna / ez itt a ro­mán / határ / megmutatnám én / folyónk torkolatát / de útlevél nélkül / bottal ke­zem­ben / nem léphetem / át a határt” (203.). A kirekesztettség, a (bizonyos) határo(ko)n túliság gyakran megjelenő élethelyzete mellett az életművet szintén meghatározó téma, az egzisztenciális bizonytalanság is tematizálódik a Domonkos-féle gye­rekversekben. Az Áthúzott versek Számtanpélda című rövid költeménye a kö­vet­kező: „ha három tehénnek / három szarva van / ha két lónak / négy patája / ha négy verébnek három csőre / hány dinár jut / akkor a költőnek?” (211.). Ugyan­ak­kor vannak a szerzőnek témájukban is már inkább a gyerekvilágot megidéző mű­vei, azokat az 1981-ben megjelent Gyermekverskötetek című kötet tartalmazza. Eb­ben meseátiratok olvashatók, melyek egyebek mellett a Csipkerózsikát, a Hó­fe­hér­két vagy épp a Jancsi és Juliskát alapul véve születtek.

A (jelenlegi) Domonkos-életművet és így a Forum Kiadó kiadványát is a 2008-ban minden előzetes hír nélkül megjelenő Yu-Hu-Rap című kötet zárja. A szövegfolyamból kiemelkednek olyan ormok, amelyek épp a szerzőtől szokatlan mér­té­kű személyességük és/vagy a megfogalmazottak súlya okán billenthetik ki az olvasót. Ilyen rögtön az, ami a verseskötet előszavában olvasható (túl azon, hogy ön­ma­gában a szerzői előszó sem tekinthető gyakori szerkesztői megoldásnak egy ver­seskötet esetében). Ebben Domonkos a következőt írja: „aranyat érő tanács: Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát, zárdaszüzet gipszből, stb., csak verset NE! NE! NE!” (257.) A háromszor megismételt, csupa nagybetűvel írt figyelmeztetés a kötet egészének értelmezését meghatározza. A költészethez és a költői léthez fűződő kap­csolat szokatlanul és zavarba ejtően keserűnek hat a Yu-Hu-Rap oldalain, de az idézett részletben is rejlő elutasítás nem befolyásolhatja a kritikusi vagy verselemzői viszonyulást. Vagyis bár úgy tűnhet, a szerző (pontosabban a vers megszólalója) mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy békén hagyják („Ne kérdezzetek / én élni akarok”, 272.), s érezhetően nemcsak a kisebbségi léthelyzet, de a versértelmezés által is elvett saját fájó hiánya is definiálódik („másoké az éle­tem / másoké a házam / másoké a gyerekkori / tájak”, 277.), mégis, amíg minderről versben beszél a szerző (és a versek megszólalója), addig azt bizony értelmezni és elemezni lehet és kell is. A Yu-Hu-Rap az életműnek az a kötete, amely véleményem szerint leginkább igazolja Balassa Péter fülszövegben is emlegetett megfogalmazását, amikor az EX Symposion 1994-es, méltán sokat hivatkozott Domonkos-számában meg­jelent tanulmányának címében is már „menekült királynak” nevezi Do­mon­kos Ist­vánt. A vajdasági szerző nemcsak emigrációja, hanem a költészethez és sa­ját költészetéhez való viszonya révén is megvalósítja a Balassa által megfogalmazottakat.

A szerkesztői utószóban nem esik szó a kötet címéről, nem derül ki, hogy azt Do­monkos maga választotta, vagy a szerkesztők döntöttek mellette. Egyértelmű azonban, hogy Bartók Béla Allegro Barbaro című művét idézi, azt pedig már in­kább lehet tudni, hogy ő miért ezt a címet adta zongoraművének: önironikus gesztusnak szánta. Ez a művészi hozzáállás pedig, talán az eddigiekből is (az Allegro Baj­bajóból pedig egyértelműen) kitűnik, nem áll messze Domonkos Istvántól sem, sőt.

„Mi meghalni mindnyájan, nem tudni, talán téves csatatéren. De előbb még ol­vasni könyvet, ezt […]” – olvasható a belső borítón, Esterházy Pétertől. A Forum Kia­dó kötetének fekete külseje és keserű tartalma adta komorságát fokozza, hogy az egyik fülszöveget Esterházy írta, a kiadói recenzens pedig Bányai János volt. A va­lódi zavart azonban az okozhatja, hogy a szerző, Domonkos István elevensége sem tapasztalható a kortársi irodalmi közegben. Ahogy szintén Esterházy fogalmazott: „Svédország lenni messze”. De: „könyv lenni közel”. Az újvidéki kiadó Do­mon­kos összes eddigi művének egy kötetben való kiadásával egyszerre hozta újra ol­vasóközelbe a szerzőt és a valóban izgalmas költeményeket, és folytatja ezzel a gesztussal (a kötet küllemét tekintve: fekete borító, fizikailag nehéz, vagyis szó sze­rint nehezen olvasható kiadvány) a Svédországban élő szerző muzeologizálását.

Domonkos István: Allegro Bajbajó, Forum, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/9. számában.)

Interjúk
Én magammal akarok békében élni, nem a világgal. Beszélgetés Domonkos Istvánnal
Szerző
Hosszú és fehér. Beszélgetés Domonkos Istvánnal
Szerző
Egy költői megnyilatkozás röntgenképe. Domonkos István portréfilmje az Újvidéki Televízióban. Vajdasági RTV. 1978. február 10.
Szerző
Bennünket nem a háború szórt szét (exkluzív interjú Domonkos Istvánnal)
Szerző
Hordozható haza (Portréfilm Domonkos Istvánról)
Szerző
Elolvasom
A kaparászó bőgős. Beszélgetés a dombosi szalmabálákon Domonkos Istvánnal
Szerző

A kaparászó bőgős

Beszélgetés a dombosi szalmabálákon Domonkos Istvánnal

Kevés olyan, irodalmat valamicskét is szerető ember van Vajdaságban, akinek ne lenne ismerős az a két sor, hogy „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. Az irodalomtörténészek a Kormányeltörésben című verset a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb szövegének tartják. Szerzője, Domonkos István 1979-ben Svédországba költözött, azóta ritkán fordul meg errefelé. Ezért is volt olyan feszült a várakozás a múlt pénteken a dombosi irodalmi táborban, miután kiderült, ki lesz az este meglepetésvendége. A költő pedig jött, megölelgette a barátokat, váltott pár szót a fiatalokkal, és leült beszélgetni velem is.

Domonkos István autentikus költőszemélyiség, hallgatni pontosan olyan, mint a verseit olvasni: megvan benne a karneváliság, az anekdotázás öröme,és a melankóliára való hajlam, az ironikus hangütés is. Orcsik Rolandnak arról beszélt, hogy az irodalom csak pillanatokra engedte közel magához, aztán mindig eltaszította. Ennek mibenlétéről kérdeztem először.

– Az ember gyorsan belefárad abba, hogy az élményeit képleterejűvé emelje. Olyan ez, mintha végtelenül hosszú ideig keresztrejtvényt próbálnál fejteni. Szerintem a keresztrejtvény és a verssorok megalkotása között őrült nagy a hasonlóság. A verset is a szavak írják, nem én. Egyszer csak felbukkan valahonnan egy erős szó, befon, mint egy háló, megindul mozogni, és aztán odaverődnek hozzá vagy éppen taszítódnak tőle más szavak. Az ember pedig elkezdi érezni, mi az, ami megnehezíti vagy megkönnyíti a találkájukat. Ez a folyamat nálam mindig gyorsan beindul. Aztán ha megakadok, jön a dilemma, hogy vajon eldobjam-e azt, amin órákig vagy napokig dolgoztam. Ilyenkor arra gondolok, a szalma tapintása többet ér, mint az az egész, amit összekotyvasztottam. Az ember önbizalma megbicsaklik, elkezdi utálni a verset, és kapadozik a klasszikusokhoz, hogy valaki segítsen már neki. De segítség nincs. Ha Tolsztojt kapod a kezedbe, akkor az ő realista világteremtő képessége rögtön letaglóz. Hemingway mondta, hogy ilyenkor rossz írókat kell elővenni, de hát hiába, a rossz írók kiábrándítanak az életből is. Eltaszít az irodalom, semmi sem érdekel vele kapcsolatban. Ezért mondom, hogy nem szabad verset írni, mert a vers egy destruktív folyamat eredménye, ha meg nem destruktív, akkor nem vers, hanem sláger. Én már hetvenéves is elmúltam, de még mindig rettegek, ha valaki megkérdezi, hogy mit miért írtam. Nincs válasz rá. A félelem meg ugyanolyan, mint tízéves koromban.

 

Az előbbi beszélgetésben az is elhangzott, hogy az írásnál sokkal fontosabb az élet élvezete, a fű, a fény, a tenger, na meg a család. Könnyű ezt egy íróembernek szem előtt tartania?

– A legtöbben megelégszenek azzal, hogy valamit jól formába öntenek, és nem zavarja őket, hogy nincs benne semmi. Mindenki tud csinálni üres tarisznyát, telerakni már nehezebb dolog. Ott kezdődik a költészet. De ahogy József Attila is írta, „költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?”. Én is így éreztem kezdettől fogva: ha kiülsz a kertbe, vagy szót értesz néhány emberrel, az többet ér, mint ha kiállsz szavalni, vagy írsz egy közepes verset. A költészetnek nincsen érvényes kritikája, mindenki ír, senki se olvas. Rengeteg rossz kötet jelenik meg Nyugaton is. De lelkesítő, hogy itt Vajdaságban elindult egy fiatal generáció, amelyik a mi nemzedékünk tapasztalatait is fel tudja használni, olyan értelemben, hogy sokakat kell befogadnia és eltaszítania ahhoz, hogy egy kis egérutat nyerjen. És most főleg a női gárdára gondolok, nemrég olvastam néhány Hidat, és az ő írásaikat jobbnak találtam, mint a férfiakét.

Ha már felmerült, hogy mindenki ír, és senki se olvas: mit érdemes olvasni?

– Elsősorban kortársakat kell olvasni, de előtte orientálódni kell, mert rengeteg időt elveszíthetsz a rossz könyvek olvasásával, amelyek csak kioltják belőled a parazsat. József Attilát nem ajánlom kezdésnek, mert az olyan hatású, hogy aztán csak utánzatokat tudsz írni. Velem is megesik, hogy sokáig semmit sem olvasok, hanem próbálom eszembe hozni, hogy mi lehetett József Attilával, amikor ezt vagy azt a verset írta, mekkora lehetett a magánya, kik mellőzték, miért nem tudott túllépni az öngyilkosság gondolatán. A szerb költőket, mondjuk Vasko Popát vagy Miroslav Nastasijevićet megnézve elámulhatunk, hogy milyen messzire jutottak, mennyivel előrébb vannak, mint mi. Létezik egy európai verskultúra, amelynek a része például Thomas Tranströmer is. De hiába olvasom el azt a három-négy verseskötetét, a hozadéka számomra nulla. Nelly Sachs többet jelentett, mert ott van valami mélység, tudod, mint mikor a mély húrok alján kaparászik a bőgős. Az ilyen versekhez kell kötődni. Könyörtelennek kell lenni, az esztrádköltőknek meg a politikusoknak a köteteit egyszerűen nem is szabad kézbe venni. Csak úgy megszagolod őket, és dobod el. Én úgy szoktam csinálni, mint Caligula: ha az első sor nem jó, vágd a nyakát. Nincs rá idő.

„A gyönyörű világot választottam” (Beszélgetés Domonkos Istvánnal)
Szerző
Elolvasom
Domonkos Domi István: Nem tudom, ki vagyok

Domonkos Domi István: Nem tudom, ki vagyok

A verset [Kormányeltörésben] Djuphultban, Svédországban írtam. Az idő tájt épp favágó voltam, Mannfreddal, a szomszédommal irtottuk a fenyvest. Közben pityizálgattunk, és hogy, hogy nem, a láncfűrész a bőrkesztyűn keresztül a hüvelykujjamba szaladt. A verset ekkor írtam három nap alatt. – Kőrössi P. József interjúja Domonkos Istvánnal a Várad folyóiratban 2011-ben jelent meg.

Kőrössi P. József: 1979 óta, idestova harminc éve Svédországban élsz, svéd feleséggel, aki megtanult magyarul. 1979-ben miért kellett elhagynia Jugoszláviát annak a költőnek, aki Tolnai Ottó mellett a 60-as, 70-es években a kortárs magyar költészet egyik legeredetibb, legizgalmasabb alakja volt?

Domonkos Domi István: Elhagyni, otthagyni valamit, valakit lehetetlen. Énünk parányi szatyrát igen korán telegyömöszölik a véletlenek. Belénk sül a világ kicsinyített mása. Sietünk gyorsan lemondani a mindenről, hogy békésen heverészhessünk egymás mellett a semmiben. Aztán néhány szó, egy eltűnt tyúk, bevetett sírhely, akármi, egy ottfelejtett országrész, egymásnak ugraszt bennünket. „Kezdődhet a csihi-puhi. / A zsák-sötétben! / El, el bárhová, ki a télbe! / De nem lehet!"

Ladik Katalin egyszer elmondta, hogy azt, hogy őt ismerik, olvassák Magyarországon, azt, hogy szeretik a költészetét, csak a közép-európai rendszerváltozások után tudta meg.

Fogalmam sincs, miért, de én is mellőzöttnek érzem magam, pedig sohasem kétkedtem abban, hogy szolid tuttista vagyok. A magyar irodalom, úgy tűnik, a mellőzöttek irodalma. A mellőzötteket mellőzöttek istápolják. Ladik Katalin a magyar költészet egyik legoriginálisabb egyénisége. Kata, szeretettel gondolok rád!

Úgy tudom, Grönskara, ahol Svédországban éltek, a világ egyik végén van, nagy távolságra a nagyobb városoktól.

Uppsalában éltünk majd' két évtizedet. Az iskolák miatt. Miután a gyerekeink kiröpültek a fészekből, Djuphultba (ötházas falu), majd Grönskarába költöztünk. Én a természetet még festményeken sem komálom. A szüntelen csipogás, nyávogás, bömbölés szörnyen idegesít. (Talán emiatt voltam képtelen írni fél életen át.) A teraszra repül hirtelen egy nagy, fekete madár. Mi ez a halálhír?! Micsoda ez? Skata – mondja a feleségem. Nézd meg jobban, nem is annyira fekete, fehér is. Beszaladok a szótárért: szarka! Ahá! Szarka? Undorító név... Naponta száz csókot váltunk, általában így bátorítjuk egymást. Én a csillogó hangszerek, divatlapok, a nyüzsgés álomvilágában élek.

Hogyan lehet élni Grönskarában?

A feleségem Stockholmban korábban francia követségi titkár volt. Grönskarából aztán télen-nyáron egy kimustrált autón naponta bekocsizott a harminc kilométerre fekvő Lenhovdába, ahol egy biztosítóintézetben dolgozott. Én meg, egy kisbaltával a kezem ügyében, egész nap vártam, hogy hazajöjjön. A kisbaltára azért volt szükségem, mert a környéken „állítólag" rablók fosztogattak.

Milyen hangszeren játszottál, amikor kikerültél Svédországba, és milyen hangszereken játszol ma?

Gitárosként kezdtem. „Villanygitárja" 1955-ben Szabadkán Sava Gojkovicnak volt (a barré-fogásokra ő tanított meg). Aztán egy olasz dixieland-zenekar látogatása után barátom, Heinz Richárd rábeszélt, hogy térjek át a harsonára. A cseh gyártmányú (Lignaton) kályhacső-konstrukció egy pénteki napon érkezett meg, délután. És még ugyanazon a napon este az iskola-táncon felléptem vele. Velőtrázó sikert arattam! Az ügyeletes nevelő, Gyula bácsi, rohanva érkezett a dobogó elé, és megfenyegetett, hogy „kivágat" az intézetből. Zenekarunk a következő évben a zágrábi országos döntőn harmadik díjat kapott. Tizenkilenc éves koromban bekerültem az újvidéki rádió nagyzenekarába. A zenekart Stevan Radosauljevic becskereki, magyarul kitűnően beszélő karmester vezette. Stevo Pesten tanult. Kürtös volt. A zenekar Yu volt, Jugoszlávia kicsiben. Magyar, szerb, zsidó, sváb, ruszin egy nótát fújt! Csavargásaink közben bőgősként és dobosként is figuráltam. A rovinji Park Szállóban egy évben egyszerre doboltam és gitároztam, mert a dobos és a gitáros lelécelt Németországba. Ott álltam a szezon kezdetén egy szerződéssel a kezemben, egyedül. Akkor már nős voltam. Gigi lányom kétéves volt. A spliti munkaközvetítőből telefonáltak, hogy küldenek erősítést, a kollégáknak azonban nincsen dobosuk, harsonára és gitárra meg nincs szükségük. Rijekában másnap, hitelre, dobfelszerelést vásároltam, és még aznap este visszabuszoztam Biográdba, pontosan nyolckor ott ültem a nagydob mögött. Várakoztam. Majd csak bevágódnak a kollégák. Kilenc óra tájt megjelent a szállodaigazgató. „Csinálj már valamit, baszd meg!" Ordított. Elővettem a harsonát, és ismét helyet foglaltam a nagydob mögött. Pislogtam. A terasz tele volt hangoskodó német vendégekkel. A Schön ist die Liebe in Hafen című valcert kezdtem el dudálni kontracsinnyel és nagydob-kísérettel. De azon nyomban sírva fakadtam. Uppsalában és Stockholmban öt zenekar tagja voltam egyszerre. Alig kerestem valamit.

Tanítottál is?

Állás után kellett néznem. Az esti tanfolyam igazgatóját Björnnek hívták. Dobos volt eredetileg, aztán felvitte isten a dolgát, a zenei részleg igazgatója lett. Hangszer? – kérdezte. Van – mondtam. Van, de milyen? Horpadt – mondtam. Röhögni kezdtünk, közben csak úgy mellesleg bedobta, hogy harsonára nincs jelentkező, de van fuvolára. Tudsz fuvolázni? Tudok! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Rendben van – mondta –, add le az adataidat, két hét múlva kezdünk. Fuvolám nem volt, fuvolázni nem tudtam. A felvállalt munkát azonban elkezdtem. De ez már egy másik mese.

Legismertebb műved a Kormányeltörésben című hosszú vers, talán nevezhetjük poémának. Az irodalomtörténet is a huszadik század egyik legjelentősebb verseként tartja számon. Ha kimondják a nevedet, mindenkinek ez a vers jut eszébe. A diktatúrának, a kelet-közép-európai és balkáni létnek, az emigrációnak, az idegenségnek kiszolgáltatott, az ezerféleképpen megalázható kisember – aki egyszer csak bárki lehet – balladája ez a vers. Mit hozott ennek a megjelenése? Sikert? Ismertséget? Hírt? Változott-e valami tőle az életedben?

Irodalommal foglalkozó barátaim – Tolnai Ottó, Bányai János, Fehér Kálmán, Bosnyák István, Utasi Csaba, Végel László, Gerold László, Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Juhász Erzsi – elismerése új tartást adott tántorgó önbizalmamnak, és közrejátszott abban, hogy az újságíróskodás elkövetkező hosszú évei nem törtek le teljesen. Gitárral a hátamon jártam a városokat, falvakat.

A vers még emigrációja előtt született, 1971-ben, egyik alapélménye, amiből nagy erővel táplálkozik mégis az emigrációs lét, életforma.

A verset Djuphultban, Svédországban írtam. Az idő tájt épp favágó voltam, Mannfreddal, a szomszédommal irtottuk a fenyvest. Közben pityizálgattunk, és hogy, hogy nem, a láncfűrész a bőrkesztyűn keresztül a hüvelykujjamba szaladt. A verset ekkor írtam három nap alatt. Ujjamról a kötést csak két hét múlva vették le.

Mit gondolsz ma a Kormányeltörésről?

Semmit!

Olvasható-e idegen nyelven?

A verset Judita Salgo fordította le szerbre. Csodálatos beleérzéssel és nyelvi leleményességgel. A szerb fordítás ritmusosabb az eredetinél. Svédre Mária D. Becker uppsalai tanárnő fordította. A vers a 90-Tal című színvonalas folyóiratban jelent meg. Alan McDuff Újvidéken – azóta ki tudja, hol – élő angol író részleteket fordított a versből. Egyébről nem tudok.

Az a hír járta, hogy hosszú ideig nem írtál semmit, se verset, se prózát, könyved sem jelent meg, csak egy, a válogatott verseidet tartalmazó, annak is éppen tíz éve. Most azonban van egy új mű, a Könyvhétre megjelenő, Yu-Hu-rap című, ugyancsak hosszú vers. Ha nem hasonlítható is a Kormányeltörésben-hez, ez is határkő a költői pályán. Megváltozott a világ körülöttünk, nem a megalázottságunk gyilkol, és már nem csak a lelkünket, hanem a politika, a katonák, az új háborúk törnek az életünkre. Na meg az emberi ostobaság, aminek a kiszolgáltatottjai vagyunk mindannyian. Ez a vers is nyelvi erejével, az iróniájával hat. Újra megszületett benned a költő. Az a költő is, aki tökéletesen tisztában van saját szavainak erejével, képi világának tisztaságával és közvetíthetőségével. Előbb erről az enigmatikus címről beszélj, aztán a vers valóságos hátteréről, világáról.

A címet a hangzása miatt választottam. A Yu-Hu majdnem úgy hangzik, hogy Juj-juj! Vagy: Hú-hú-hú... A jujuj a tragikus hangütését húzza alá, a húhúhú az elbizonytalanodott jókedvét (mely álnokul lapít az iszonyatban) a versnek. A rap vulgáris műfaj, ezért választottam. Mifelénk a létbizonytalanság a globalizáció motorja. Magyarország, Jugoszlávia, Csehország, Szlovákia, Románia, Moldávia, Ukrajna, Németország, Anglia, Svédország!, Kanada stb., sajnos nem valami szűkös háttér. Hangok, sorsok, apró és nagy félelmek, bizalmatlanság... Ha lett volna erőm, aprólékosabban írtam volna meg... Nem a nagy fába, én egy lombtalan, törzs és tőke nélküli fába vágtam a fejszémet. És azt sem tudom, hogy miért! Valahová mégis tartozni kell?

Nemcsak a költő, de a prózaíró is feltámadott. Regényt készülsz írni, vagy már írod is?

Feltámadott, de zsebei tele vannak kaviccsal. Párizsban keresgéltem a helyet, ahonnan Celan a Szajnába ugrott. Furcsa, én, aki egész életemben utáltam a vizet... A tengernek is csak a feneke izgalmas: tele aranyrudakkal, gyémántveretes ékszerekkel, üres koponyákkal, melyekben nagy szemű halacskák laknak: biztonságban!

Amikor ezt az interjút megbeszéltük, éppen Párizsban voltál, de kérdéseimre lehet, hogy már Grönskarában válaszolsz. Párizsban, úgy tudom, zenéltél is egy zenekarban.

A zenélést abbahagytam. A kottát alig látom. Fülemben valami stockhauseni zene szól szakadatlan. A dzsesszt azonban változatlan hévvel szeretem. Életem legnagyobb ajándékát.

Azt mondtad, nem szeretnéd, hogy Domonkos István néven jelenjen meg új köteted, ezért Domonkos Domi István szerepel a kötet fedőlapján. Előtte mindenféle egyéb variációk is felmerültek. Miért akarsz nevet változtatni?

Stevan, Stipe, Iván, Isterband, Dumi, Dami, Demi, Daminikus, Domonos stb. mind voltam már. Az Iszterband (Zsíros Kolbász) nevet a kórházban (ulleroker – elmegyógyintézet) ragasztották rám a páciensek, bosszúból én a nekik kijáró nyugtatószereket igen gyakran megdézsmáltam. Én nem tudom, ki vagyok!

2011

Az eredeti interjú 2011. augusztus 22-én jelent meg a Várad folyóiratban. A folyóirat és az interjú szerzője, Kőrössi P. József beleegyezésével közöljük. A címlapkép eredetije a vajdasági Magyar Szóban jelent meg.

DOMONKOS ISTVÁN

Domonkos István 1940. augusztus 7-én született Ókéren (Zmajevo). Szabadkán tanult a tanítóképzőben. Dzsesszmuzsikus volt, majd a Képes Ifjúság munkatársa. Az 1960-as években Tolnai Ottóval és másokkal együtt a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő műhelye, az akkor induló Új Symposion köréhez csatlakozott. 1979 óta Svédországban él. Művei: Rátka (versek, 1963), Mao-poe (Tolnai Ottóval, versek a Híd mellékletében, 1968), Valóban mi lesz velünk (Tolnai Ottóval, versek, 1968), A kitömött madár (regény, 1969, 1989), Via Italia (ifjúsági regény, 1970, 1984), Áthúzott versek (költemények, 1971), Redőny (publicisztikai írásainak gyűjteménye, 1976), Tessék engem megdicsérni (gyermekversek, 1976, 1980), Önarckép novellával (novellák, 1986), Kormányeltörésben (válogatott versek, 1998), Yu-Hu-Rap (költemény, Kaiser Ottó fotóillusztrációival, Domonkos Domi István néven, 2008), Domi-dalok (versek CD-melléklettel; VMMI, Zenta, 2012, Allegro bajbajó (Forum, Újvidék, 2015), Kormányeltörésben (tizenkét nyelven, Országos Idegennyelvű Könyvtár–Napkút, 2015). Az újvidéki Forumnál 2015-ben jelent meg Orcsik Roland Detonáció című monográfiája. 2006-ban adta ki a Kijárat Thomka Beáta szerkesztésében a Domonkos-symposion című kritika-, tanulmánygyűjteményt Domonkosról.

 

Kőrössi P. József

Díjak, ösztöndíjak