Az érdem azoké, akik otthon maradtak

A magyar fotográfia napját ünneplik augusztus 29-én. Ebből az alkalomból beszélgettünk el Dormán László fotográfussal, a vajdasági magyar újságírás egyik emblematikus alakjával, aki 1993 óta Magyarországon tevékenykedik.
* Önnek zenei végzettsége van, mégis az újságírást választotta. Hogyan került kapcsolatba a médiával?
- Nyolcadikos koromban már tudósítottam a Jó Pajtás elődjét, a Pionírújságot, gimnazistaként pedig az Ifjúságot, a Képes Ifjúság elődjét és a Magyar Szót, annak is a szabadkai oldalát elsősorban. De még szülőfalumban, Bácskossuthfalván is volt egy diáklapunk, a Méhecske, amelynek a készítésében szintén részt vettem. Tízéves koromban találtam a házunk padlásán egy Agfa box gépet s ettől kezdve a fotózás érdekelt elsősorban. A tudósításaim is többnyire fényképes hírek voltak. Zenészként játszottam a Szabadkai Filharmóniában, a Zenede zenekarában - az is volt a hatvanas évek elején! -, aztán a Mladost nagyzenekarában, amelyben egyetlen igazán jó zenész volt, úgy hívták, hogy Lévay Szilveszter. Jóval később volt egy Tiszavirág nevű népzenei együttesünk is, de én nem bizonyultam igazi jó zenésznek. Más elképzelni valamit, például azt, hogy hogyan kellene ezt vagy eljátszani - és más megvalósítani ezt az elképzelést. Nos, én az elképzelésig eljutottam, de a megvalósítás már nem úgy sikerült. Amikor már Újvidéken jártam a főiskolára, a fotózásból éltem meg, az Ifjúságnak voltam a fotóriportere. Valahogy így kezdődött, és olyannyira kapcsolatba kerültem a médiával, hogy törököt fogtam vele, de nem engedett. Illetve eddig nem engedett. Most pedig kirúgott. Mindennel számoltam, de ezzel nem. Amikor a nyolcvanas évek második felében a ,,júgó'' belügy már nagyon nem jó szemmel nézte a ténykedésemet a Képes Ifjúságnál, akkor ,,tanácsoltak'' el a szerkesztőségből, és akkor vett föl Gion Nándor az Újvidéki Rádió szerkesztőségébe. Később, a háborús években letiltottak, nem készíthettem élő műsort, ami azt jelenti, hogy nem beszélhettem szabadon, ,,felelőtlenül'' mindenfélét az éterbe, s aztán Milošević mikrofontartója (a nevére nem emlékszem, de nem is fontos) írta alá a végleges kirúgásomat, de ezt ,,azok'' csinálták. Most meg úgy érzem, az enyémek rúgtak ki és ezt nem úgy értem, hogy ezek magyarok, azok meg szerbek voltak.
* Több éve, 1993-óta él Magyarországon. Vajdasági magyarként mennyire volt nehéz vagy éppen könnyű a beilleszkedés? A szakma elismerésére sokáig kellett várni?
- Nehéz volt a beilleszkedés, teljes mértékben nem is sikerült. Magyarok vagyunk, innen is, onnan is, de amíg mi, délvidékiek egyenesek és szókimondóak vagyunk, addig a magyarországi magyarok zöme nem ilyen. Ne feledjük, hogy ötvenhat után itt szörnyű megtorlások történtek, az ötvenhatos tiszta tekintetek fokozatosan elfogytak, és egyre általánosabb lett a mást mondok, mást gondolok és mást cselekszem gyakorlata. Ez jelentette a túlélést, s ne feledjük a régi viccet, hogy ,,mi a legrosszabb a kommunizmusban? Az, ami utána jön.'' Ez, sajnos, beigazolódott. Kezdetben Piliscsabát, ahol lakom, a kényszerlakhelyemnek neveztem és nagyon sokáig nem tudtam azt mondani, hogy megyek haza. Mert nekem a haza mást jelentett: a kertekalját, ahogy Péter László, a Székelykevéről elszármazott, de gondolataiban és érzéseiben mindig is Székelen maradó grafikus megfogalmazta. S ez a kertekalja nagy volt: Bácska, a Bánság és Szerémség, a Drávaszög és Muravidék. Itt jártam a terepet, a legtöbbet éppen ennek a lapnak a mai főszerkesztőjével, Dudás Károllyal. Itt voltam otthon egynegyed évszázadon át.
* Egykoron a Képes Ifjúságnak fotózott, tartja-e a kapcsolatot régi ismerőseivel, pályatársaival?
- Egyre ritkábban. Szétszéledtünk, megfogyatkoztunk. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt igazán jó és nagy a lap. Akkor került a Képes Ifjúság címoldalára is a legfontosabb: hogy ez az újság a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapja. Nem a Szocialista Ifjúsági Szövetségé, hanem a magyar fiataloké . A Képes Ifjúság egyetlen igazán nagy tehetségű, jófejű főszerkesztője Hornyik Miklós volt. A mindenható Párt annak rendje és módja szerint el is mozdította a főszerkesztői székből. A régiek közül vele találkozom a legtöbbet, de vele is ritkán. A mai Képes Ifjúsággal már semmi kapcsolatom nincs, ez az újság már nem az az újság.
* Mi a véleménye azokról, akik mindenféle kapcsolatot megszüntettek otthonukkal?
- Én nem ítélek és nem ítélhetek el senkit. A történelem folyamán országhatárok zúgtak el hol erre, hol arra a fejünk fölött. Menni vagy maradni, ez volt akkor, a kilencvenes évek háborús időszakában a délvidéki magyarság dilemmája. Maradni és esetleg elvérezni számunkra idegen célokért, Domonkos István szavaival élve ,,téves csatatéren''? Vagy menteni, ami menthető? Az érdem azoké, akik otthon maradtak és helytálltak, s minden bizonnyal helytállnak ma is.
* Magyarországon igazgatókat, főszerkesztőket, szerkesztőket és riportereket bocsátanak el, a leépítés Önt is érinti. Mi az értelme a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap csoportos létszámleépítésének?
- A deklarált cél a párhuzamos munkahelyek leépítése és ezzel a költségmegtakarítás. A nem deklarált cél pedig a balliberális média visszaszorítása. A világban, így itt is, aránytalanul túlsúlyban van a balliberális média. S mit látunk, nagyon sokan a baloldalról maradtak, a nemzeti oldalról pedig utcára kerültek. Akkor hogy van ez? Pártkatonákkal nem lehet médiaháborút nyerni, csak időleges csatákat esetleg, főleg akkor nem, ha narancsszínű báránybőrbe bújtatott vörös és kék farkasok is vannak azok között, akik ezt az egészet levezénylik. Tudom, röhejes a kép, de erről többet most inkább nem mondanék, hiszen én is érintett vagyok: most várom a pecséttel is ellátott elbocsátó szép üzenetet a kirúgásomról. Én különben pártoktól független, kritikát is megfogalmazó közszolgálati médiát tudnék elképzelni, de ez - itt és most - elképzelhetetlen.
* Több évtizedes tapasztalattal a háta mögött, mondhatni régi motorosnak számít a szakmában, szakmai szempontból van-e még valami, amit el szeretne érni?
- A hetven felé közeledve itt a végső ideje, hogy néhány könyvet is letegyek az asztalra: jazzfotók, szociofotók, íróportrék, írások. Több mint egy évtizedes kihagyás után újra megjelenik a horvátországi magyarság periodikája, a Rovátkák. Lábadi Károly főszerkesztő kérésére elkezdtem ide amolyan dokumentum-novellákat írni. Visszaemlékezéseket. A kihagyó, egyre szürkülő, egyre homályosabbá váló emberi emlékezetet a filmek, képek és a régi magnókazetták mankójára támaszkodva újra valósággá formálni. Ellenőrizni, hogy jól emlékszem-e vajon. Hornyik Miklós mondta a napokban, mivel ő lap nélküli szerkesztő éppen, hogy segít ezeknek a könyveknek a megszerkesztésében. Ez olyan ajánlat, amit vétek lenne kihagyni. Csak nyugdíjaséveimre találni kellene valami kézzel fogható megélhetést is, mert a fele Szerbiából, fele Magyarországról jövő leendő nyugdíjamból nem fogunk tudni megélni. Berci fiam még főiskolás lesz néhány évig, s a fiúk közül a legkisebbik, Balázs, aki annak idején, 1993. augusztus 26-án az anyja hasában ''átcsempészett” bennünket Magyarországra, jövőre érettségizik majd, s őt is ki kellene taníttatni.

Itthon vagy otthon, de mindig fekete-fehérben

„Dormán László úgy költözött át Magyarországra, hogy itt maradt közöttünk. A fotográfiái által is, a kiállításai által is, a rádióból idehallatszó, senki máséval össze nem téveszthető hangja által is, sőt még fizikai valójában is: itt riportozott, itt fényképezett közöttünk életünk legnehezebb idejében — a katonakoporsók, a baranyai-szlavóniai vandál rombolások már örökre ránk telepedő árnyékában” — olvashatjuk Dudás Károly méltatását Dormán László Magyar Életfa díjas fotóriporterről, szerkesztőről.

A fenti idézet után mi sem természetesebb, mint hogy a beszélgetésünket az itthon és az otthon témájának boncolgatásával kezdjük.  

— 1993-ban mentünk el, a legfiatalabb gyermekem, Balázs fiunk születése előtt tizenegy nappal, vagyis huszonhárom és fél éve. Később már megvolt a házunk is Piliscsabán, de én még sokáig nem tudtam azt mondani, hogy megyek haza. Nem hiába tartja a mondás, az öreg fát nehéz átültetni. A magyarországi életemet sikerült úgy alakítanom, hogy soha nem kellett elszakadnom a vajdasági, illetve a külhoni magyarságtól. A Magyar Rádióban előbb a Szülőföldünk, majd a Határok nélkül című műsorban dolgoztam. Ezekben az adásokban otthon éreztem magam. A témáim miatt többnyire hazajöttem, de sokat jártam más határon túli területeken is.

* Az utóbbi egy-két évben Magyarkanizsán, Horgoson, Szabadkán, Belgrádban stb. láthattuk a kiállításodat. A bemutatott fekete-fehér fényképek még idehaza készültek. Magyarországon nem is fotózol? 

— Fotóztam, de az lényegtelen számomra. Ami itthonról megmaradt, az a fontos. A fekete-fehér filmre készített felvételeim, melyek a riportútjaimon születtek. Vonattal, autóbusszal, kölcsönkért traktorral, kerékpáron, stoppal vagy éppen gyalog jártuk be Bácskát, Bánátot, Szerémséget, a Drávaszöget, a Muravidéket. Ezek a fényképeim érdemesek arra, hogy kiállítás nyíljon belőlük. Magyarországon fotózzanak az ottaniak, az nem az én világom. A házunkat meg a környékét szeretem, van kutyám és macskám, fákat is ültettem, de nem járok sehova, nem megyek fényképezni. Néha gombászom vagy medvehagymát szedek, olyankor készítek egy-két felvételt az erdőről. 

* Hogyan telnek a nyugdíjas éveid?

— Főleg azzal töltöm az időmet, hogy digitalizálom az elmúlt évtizedek fotóit, vagyis lefújom a port a régi filmjeimről. Remélem, maradt még hátra tíz évem, mert szükségem van annyi időre, hogy befejezhessem ezt a hatalmas munkát. Sajnos az emlékezetem is kopik, pedig mindegyik fotónál fel szeretném tüntetni, mikor és hol készült, ki van rajta. Ha ezt befejezem az életem végéig, akkor nagyon boldog leszek. A digitalizált anyagot a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek akarom ajándékozni. Jó lenne, ha az egész úgy kerülne fel a honlapjára, hogy kulcsszavak alapján vissza lehessen keresni a személyeket, eseményeket. Most leginkább a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének felvételeivel foglalkozom, mert a rendezvény az idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját, és készül egy kiadvány. 1988-ig dolgoztam a Képes Ifjúságnál, és abban az időszakban — kettő kivételével — mindegyik vetélkedőn fényképeztem. 1972-ben azért nem jutottam el, mert éppen katona voltam, egyszer pedig kificamodott a bokám, amikor Újvidéken a hatalmas fotóstáskámmal a vállamon szaladtam a városi buszra, mert el szerettem volna érni az óbecsei járatot. Ezeken a fotókon mindenki megtalálható, a híres színészeink, íróink, újságíróink középiskolás korukban. A magyarkanizsai írótábort továbbra is fényképezem, de azt szeretném, ha nemcsak az egyik vagy a másik szekértábor tagjai volnának jelen, hanem mindenki. Azelőtt is sokszor egymás torkának ugrottak az írók, de olyan jó vitákat folytattak, hogy öröm volt hallgatni. Utána leültek, megittak ezt-azt, és a pörkölt vagy a halászlé mellett lecsillapodtak. De most el sem jönnek, mert ott vannak azok, akikkel nem értenek egyet. 

* A régi filmjeid mind megvannak?

— Igen, cipeltem magammal őket, ahova csak költöztünk. Össze is keveredtek, úgyhogy most rendszereznem kell. Amennyire nagy munka, annyira szép is. Az egyik kiállításomnak Rejtőzködő vajdasági tájképek volt a címe, mert két-három kivételével olyan fotókat kerestem elő, amelyeket azelőtt soha nem nagyítottam ki. Sokszor egyszerűen nem volt időm rá, hogy teljesen átnézzem a filmet. Amikor megjöttünk a riportutakról, sokáig otthon, a saját fürdőszobámban hívtam elő a filmeket, illetve készítettem el a képeket. Az összes főszerkesztőm a haját tépte, és izgatottan várta, mikor érkezem meg a fotókkal. Manapság a gyorsaságban van a fotózás szépsége, és abban, hogy a képek pillanatok alatt eljuthatnak bárhova. Én viszont mindig szerettem elmélyedni ebben a tevékenységben, ami rossz tulajdonság, különösen akkor, ha sürget a lapzárta. Akkoriban a lakásomban úgy lógtak a filmek egy kifeszített madzagon, mint a kolbászok, de csak most fedezem fel, hogy mi minden van rajtuk.

* Nemrégiben láttalak benneteket egy régi népzenei tévéfelvételen. A feleséged, Anikó énekelt, te pedig furulyáztál. Mi lett a zenéléssel, miért hagytad abba? A kérdés azért is jogos, mert zenetanári oklevelet szereztél.

— Most már csak hallgatom a zenét. Olyan szolgáltatót választottunk, amelyiknek a csomagja magában foglalja a francia Mezzo tévécsatornát. Operaközvetítéseket, fesztivál- és hangverseny-felvételeket nézünk, világzenét, jazzt hallgatunk. Le akarok szokni a mostani műsorokról, mert a készítői műveletlenek, nem tudnak beszélni, ami engem rettenetesen idegesít. A hihetetlennek tűnő gyöngyszemeket gyakran meg is írom a Facebookon. A zenélést abbahagytam, mert nem voltam elég jó zenész, és ezt be kellett látnom.

„A fénykép mindig történet, a történetekre pedig szükségünk van, mert nélkülük megszűnik bennünk a mesélő, megszűnik a kíváncsiság, az emlékezet, végül az ember vész el visszavonhatatlanul. A fotóknak szükségük van ránk, mint ahogyan nekünk is szükségünk van egymásra. Dormán László kemény, kontrasztos nyelvezettel fogalmaz, epikus történetei fekete-fehér térképei egy kornak, amely csak akkor ér véget, ha az emlékezetből is eltűnik.” (Léphaft Pál)   

* Mi a helyzet a jazzfotóiddal, melyekkel világhírre tettél szert? 

— Ezek a képeim nem hevernek annyira szanaszét, mint a többiek, mert nem nagyon volt rájuk szükségem. Bicskei Zoltán most kért felvételeket egy készülő könyvhöz, azokat is össze kell majd válogatnom. Talán az újvidéki jazzfotóim a legismertebbek, viszont dolgoztam már Belgrádban, Budapesten, Szegeden és Ljubljanában is. Ha valaki kiadná, szívesen készítenék könyvet a legjobb jazzfelvételeimből. 

* Úgy tudom, a kenyérsütés és a főzés is a kedvenc időtöltéseid közé tartozik.

— A kenyérsütés sohasem esett nehezemre, akár este kilenc-tíz órakor is nekiláttam, miután hazaértem a rádióból. Van kenyérsütő gépem, de azzal csak megdagasztatom a tésztát, majd a magas tetejű kacsasütő jénai tálat használom. Az én kenyerem csakis vajdasági lisztből készül. Kipróbáltam már a zentai, a kúlai, a rumai és a szávaszentdemeteri malom termékét, a teljes kiőrlésű és a finom tönkölybúzalisztet pedig Bácsföldváron szerzem be. Kis házi malmom még nincs, mert elég drága, de lehet, hogy egyszer azt is vásárolok. Bográcsozni is szeretek, legutóbb például olyan halászlét főztem karácsonyra, amilyet a zentai Papuliban vagy a Tisza-parton levő csárdában szolgálnak fel. A halat kifiléztem, a húst kétszer két centis darabokra vágtam, mintha pörköltet készítettem volna. A fejeket és a csontokat két-három órán át lobogó vízben főztem, mert ez adja meg az ízét. A pirospaprika szintén vajdasági, habár van békéscsabai paprikám is. Mi nem vásárolunk bolti felvágottat, hanem saját készítésű mangalicaszalonnát, -kolbászt, -sonkát fogyasztunk — otthon eltett savanyú káposztával, „turšijával”, vizes uborkával (ez utóbbi édesanyám receptje). Elhatároztam, ha nyugdíjas leszek, elsajátítom a keleti konyha fortélyait. Kaptam a gyerekektől ajándékba egy wokot, azzal kísérletezem, és egész jól haladok. Általában a netről töltöm le a recepteket, de sokszor ezeket az ételeket is a saját elképzelésem alapján készítem el.