Skip to main content

Dormán László

fotós
fotóriporter
újságíró
zenész
szerkesztő
publicista
1944. november 2.

Az általános iskolát Bácskossuthfalván és Palicson, a gimnáziumot (1963) és a zeneiskolát (1965) Szabadkán, a Zeneművészeti Főiskola zenetanári szakát Újvidéken (1967) végzi. 1968 és 1988 között a Képes Ifjúság fotóriportere, újságírója, 1988-tól 1993-ig az Újvidéki Rádió szerkesztője. 1993 óta Magyarországon él. 1998 és 2011 között a Magyar Rádió határon túli riport- és dokumentumműsorok munkatársa, szerkesztője. Számos magyar és vajdasági magyar íróról készített portrét. Több önálló és csoportos kiállítása volt. Fotói sok könyv borítóján és kötetben szerepelnek. A 80-as években az Újvidéki Színház fényképésze. Az újvidéki Jazznapok szervezője. Rádióműsoraiért és nemzetközi viszonylatban is elismert dzsesszfotóiért számos díjban részesült.

További publikációk
Jugoszláviai magyar írók (70 portré). In. 7 Nap. 1971–1973.
Vajdasági írók arcképcsarnoka (14 portré). Képes Ifjúság. 1991.
A zöld hajú lány. In. Magyar Szó. 1981. november 5.
Szakirodalom az alkotóról
Dormán László. In. Balázs-Arth Valéria: Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon. Timp Kiadó, Budapest, 2007.
A jugoszláviai magyar könyv. 1945–1970. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Elolvasom

Dormán László
Balladák képekben

Dormán László: Aszályos esztendők, Ifjúsági Tribün, Újvidék, 1976. február 2–16.

                                                         „»Fotografálás« görögül »fénnyel írás«-t jelent.”

                                                                                                 (Vaszilisz Vaszilikosz)

Dormán már évtizedek óta itt él: fényképez közöttünk. Újságainkkal, folyóiratainkkal, könyveinkkel naponta „fogyasztjuk” fekete-fehér képeit, szeme tehát, nyugodtan mondhatjuk, a mi szemünk – ám művészete mint egész még nem merült fel teljesen tudatunkban, gondolkodásunkban: fényírása ki-kihuny a nappal. Ennek egyik oka minden bizonnyal az is, hogy csak kis, legtöbbször tematikus tárlatokat rendez. Fontos lenne egyszer már az opust is körvonalaznia.

Régóta figyelemmel kísérem munkásságát, sokszor dolgoztunk is együtt (Valóban mi lesz velünk, Mao Poe), de fotós-lényét még csak mostanában kezdtem igazán felismerni, megközelíteni. Sokáig a kísérleti fotóst – fiatal költőink társát – kerestem Dormán képein, teljesen félreértve alkotójuk természetét. Dormán nem kísérletező. (Kísérletező fotósunk nincs.) Dormán fotóriporter, a sajtó fény-írója elsősorban. Jobb alkotásai dokumentumerejűek, s egy szociográfia körvonalait sejtetik (pl. gádorok). Legjobb képei viszont balladák.

Fekete-fehérje nem kemény, nem csillog zománcként, nem ütődünk vissza róla: puha, puhán omló, puhán nyitódó dimenzió, ami beenged bennünket, egybeolvad velünk. A melankólia árnyéka minket is porhanyóssá tesz.

Kopács 71 című képe mintha csak Jancsó nagy filmjéből, a Csend és kiáltásból vétetett volna. Jancsónál mászik így a hajnal csendje a tanyák izzó-fehér falára. A nádtető összetett szerkezete – a szolarizációs eljárás által – ezüstszürke örökkévalóságba fagy. Érdekes, ez az ezüstszürke jobban fokozza a fehéret, mint a fekete.

A laskói kéményseprő szép stúdium a feketéről. Igen, a kéményseprő mintha a fényképész belső lényét mutatná: a fényképész kéményseprő! A zsírosan csillanó kormos bőr, a kormos hideg vas, a fényes, kormos drótkötél, a koromette puha ruha és mindenekelőtt a kormos, fekete bársonysapka.
198

A fa, a szürke világa. Úgy is mondhatnánk: a szürke anyaga a fa. Haraszti öregasszonya a kócsaggal a fa és az ember különös, közös sorsáról, tartalmáról, idejéről közöl valami lényegeset, egyben Dormán „rendezői” képességeit is bizonyítva.

Dormán másik speciális anyaga a fal. Pontosabban: a meszelt föld. A meszelt gádorfalak olcsó hengermintáikkal finom réteggé, a fénykép tulajdonképpeni anyagává lesznek. Még közelebb kellene hajolnia ezekhez a mintákhoz, szegénységünk ideogrammáihoz. Itt valami lényegeset sejtett, talált meg. Fény-írásának ábécéjét tán. Ha közelebb hajolna, nemcsak szociográfiájának súlypontját határozná meg, hanem megszületne végre első komoly, kísérleti fotósunk is.

Írja, örökítse meg ezzel az ábécével tartományunk „fény-képmását”!

Elolvasom

Kontaktkópiák

Milko Kelemen így írja le Sztravinszkij megérkezését a 63-as zágrábi biennáléra:

„Legalább 50 nemzetközi fotóriporter várta az Esplanade-szálló bejáratánál. Amikor a fáradt Sztravinszkij kiszállt az autóból, a fényképészek, mint a veszettek, villogni kezdtek, ezt viszont Sztravinszkij mindig gyűlölte. Kiabálni kezdett rájuk, és botjával ütlegelni kezdte őket. Eltalálta az egyik kamerát, ami nagy ívben elrepült a levegőben, egy fényképész ujjait is megsértette botjával: az aszfalton vér is volt.”

Természetesen nemcsak azért idéztem e néhány mondatot, mert jellemző és fontos adaléknak tartom a modern fényképészetet illetően, azért sem, hogy kihasználjam az alkalmat s megjegyezzem, a fényképészek és televíziósok gyakrabban is megérdemelnék a verést, az ütleget, a kufárokként való kiüldöztetést (az unalmas fogadásokról, gyűlésekről például), hanem elsősorban azért, hogy megjegyezzem: Dormán Lászlót – noha gépei úgy mászkáltak volna nagy, rút arcán, úgy lepték volna erős, bütykös ujjait, úgy zümmögtek volna körülötte, akár a legyek – nem verte, nem náspágolta volna el Sztravinszkij. Azt hiszem, nem mondok újat, ha közlöm, Dormán igazi értője és ismerője a klasszikus zenének is.

Hát igen, Dormán „fényképező szeme” egészen más. Azért beszélek inkább a szeméről, mert közismert, hogy drága gépeit állandóan ellopják, elrabolják, vagy ő hagyja el őket valahol. Tehát a hangsúly nem a gépen, hanem pontosan a szemen van. Nagyon érzékeny, már-már érzelmes, szentimentális „tehénszem” az ő lencséje. Dormán kamerái nélkül is ugyanúgy működne, ügyködne, nyüzsögne, ugyanúgy körüllengene, körültapogatna bennünket. Ha nem lennének fényképezőgépei, ha nem lenne fotós, akkor kitűnő újságíró, író, zenész, filmes kritikus vagy éppen szakács lenne. Brassai ifjúkori levelezését olvasva szépen megfigyelhetjük az igazi fotósoknak ezt a nem mindennapi sokoldalúságát…

Megszoktuk már, Dormánt minden egyes jazz-fesztiválon, jazz-koncerten ott látjuk a színpadon: úgy mozog ott, olyan otthonosan, mintha ő is tagja lenne az éppen játszó zenekarnak. Figyeljük meg, lábával munka közben is állandóan veri a ritmust. Ezért, éppen ezért fújnak olyan forró szelek az ő fekete jazz-portréiról.
199

Megszoktuk már, hogy az asztalon lépked felénk, de azon sem lepődnénk meg, ha a falon, a mennyezeten látnánk sétálni, hiszen a lényege a jobb rálátás (tudjuk, Moholy-Nagy mennyire kedvelte a madárperspektívát), a jobb látószög.

A Bayer-aszpirin próbáit, munkálatait, a Bayer-aszpirin körüli nyüzsgést, életet is nehéz lenne elképzelni az ő finom kattogásai nélkül, már-már feltételes reflexemmé váltak; pontosan tudtam (sokszor még Jancsó is rájátszott e mikromomentumra), Ladik melyik mondatánál-mozdulatánál fog kattani valahonnan a sötétből.

Dormán e látszólag jelentéktelen újítása, hogy a kontaktkópiát tekinti a kész, a végleges képnek, egy igen lényeges gesztus: intim naplója és szép homage-a Jancsónak, a filmrendezőnek (aki, mint tudjuk, magát a forgatást is műalkotásnak tekinti) így kap pontos formát, ugyanis ezek a lapok tulajdonképpen mozgóképek, minifilmek. Számtalan olvasata lehetséges e laza szériáknak. Én most csupán egy mozzanatra utalnék. Mégpedig az idegen elemek beesésének, véletlenjeinek ritmusára. De hát van-e egyáltalán véletlen és idegen elem a fényképész számára? Ahogy e lapokat böngésztem, olvasgattam, azt vettem észre, hogy nem maga a monodráma, nem Jancsó munkájának rajza, tehát nem a Bayer-aszpirin holdudvara érdekelt elsősorban, hanem ezeknek a véletlen elemeknek, eseményeknek beesése, becsapódása, mibenléte.

Milyen hihetetlen szem ez a Dormáné! Ha minden fontosabb eseményt ilyen kitartóan les, megles, akkor ő valami egészen mást tud világunkról, rólunk. Tényleg boldogok lehetünk, hogy létezik, hogy itt nyüzsög közöttünk. Félhetünk tőle. Valójában mégiscsak meg kellene vernünk!

(1982)

Dormán László. In. Hornyik Miklós: Meghasonlásunk története. Délvidéki könyv. Lavik 92-Timp, Canada-Transatlantic, Topolya, Budapest, 2009.
Szerző
A vajdasági magyar könyvillusztráció (1918–2000). In. „Az elsüllyedt jelek”. 1. A 20. századi magyar könyvillusztráció Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, Budapest, 2003.
A Forum Könyvkiadó bibliográfiája. 1957–2006. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Mintha könyv lenne (Dormán László fotókiállításáról)
Szerző
Elolvasom

Szó/kép

Az alábbi heti jegyzetben két könyvről fogok szólni. Két új kiadványról, melyeket a Forum Kiadó az idei kanizsai írótáborra időzítve jelentetett meg. Mindkettőt a szó és a kép sajátos találkozása és kapcsolata jellemzi, ez bennük a közös a mellett, ami mindkét kiadvány tárgya: a vajdasági magyar irodalom. Az egyik a 28-os nemzedéket idézi, a másik pedig Kanizsai képmesék címmel Dormán Lászlónak az írótáborban készült képeit és a hozzájuk írt írói kommentárokat, emlékeket tartalmazza. Látszólag mindkettő a szűk szakma számára készült, lényegében azonban mindazok (tanárok, diákok, olvasók) érdeklődésére számot tarthat, akik érdeklődnek irodalmunk iránt; irodalomtörténeti adalékok.

Az irodalom a jelenben él, akkor, amikor olvassák, de életben az emlékezet tartja. Rövid távon nem sokkal az után, hogy olvastunk egy művet, regényt vagy verset, és felidézzük magunknak vagy másoknak, hosszú távon pedig akkor, amikor mint egykori tananyagra emlékezünk, vagy irodalomtörténet meg lexikon által idéződik fel, találkozunk vele. Idő tekintetében ez a két kötet a kettő között áll. Már múlt, de még jelen is. Ezt az időjátékot a 28-as nemzedéket bemutató kötet esetében az egy tömböt képező egykori és mai szövegek egysége teremti meg, a Dormán-album esetében pedig a mintegy három évtizeddel ezelőtt készült fotók és a velük kapcsolatos mai írói reflexiók párbeszéde jelenti.

Az irodalomban nemzedéken vagy ugyanabban az évben születetteket, vagy születés tekintetében közeli, de hasonló, illetve azonos szemléletű írók kisebb-nagyobb közössége értendő. A vajdasági irodalomban az utóbbira példa az ún. első Symposion-nemzedék, az előbbire pedig a most kötetben bemutatott 28-asok nemzedéke, tagjai: Ács Károly, Dévavári Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Vukovics Géza, a festő-író Sáfrány Imre, illetve két képzőművész, Kalmár Ferenc és Vinkler Imre. Ahány alkotó, lényegében annyiféle szemlélet, s mégis szoros emberi, baráti összetartozás jellemzi őket, ami az egymásrafigyelés megannyi gesztusában mutatkozik meg. Ezt legszebben az egymáshoz írt levelek vagy Sáfrány kötetillusztrációi tanúsítják.

Talán a szép kiállítású könyv – anyagát a szerkesztő Faragó Kornélia válogatta – fejezetei elsőre eklektikusnak tűnnek, holott határozott koncepció szerint álltak össze. A szerzők vallomásai, leveleik s idézett műveik vagy ezek részletei – gazdag képanyaggal megtámogatva – a szubjektív megmutatkozást példázzák, míg az egykori vagy a későbbi kritikák, illetve a kötet számára készült esszék, értékelő tanulmányok az utókor, véleményét fogalmazzák meg. Így ér össze a múlt és a jelen, amit irodalomtörténeti egységbe foglal, hogy Herceg Jánostól, Szeli Istvántól, Bori Imrétől és Németh Istvántól az első Symposion-nemzedék tagjain, továbbá Jung Károlyon, Gobby Fehér Gyulán, Juhász Erzsébeten, Danyi Magdolnán, Bordás Győzőn, Harkai Vass Éván, Fekete J. Józsefen, Náray Éván és másokon át a mai fiatalokig sokan megszólalnak. Ezt a sort ismert magyarországi íróktól és itteni szerb alkotóktól (Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, ill. Danilo Kiš, Stevan Raičković, Sava Stepanov) vett idézetek teszik teljessé.

Egyszerre szórakoztató és tanulságos kiadvány.

Jó olvasmány.

Hasonlóan, de alapfokon mégis másként, mint ahogy a 28-as nemzedéket idéző, ennek méltó beszédes és látványos emléket állító kötetben kapcsolódik össze a szó és a kép, alkot egységet e két tényező a Dormán-albumban. Itt nem a szó, hanem a kép a meghatározó elem. A történetet, az írótáborét és az ott-tartózkodó írókét is elsősorban a sok remek kép fejezi ki. Ezeket szólaltatják meg írók. Azt követően, hogy mintegy bevezetőként Bányai János a fotográfia lényegére mutat rá, majd pedig néhány Dormán-kép olvasatát adja, szólalnak meg az írók. Mindenki más nézőpontból. Lovas Ildikó – mintegy mementóként – Danyi Magdi alakját idézi. Bordás Győző arra emlékezve, amikor – ahogy a képek mutatják – Koncz Istvánnak átadták Ellen-máglya című kötetét. Jung Károly miközben egy halászlé kóstolását megörökítő képről ír, felidézi az épp akkor elhunyt Podolszki emlékét és ennek kapcsán írt, A Kapitány-réten című versének keletkezését. Dudás Károly számára a képek a rendezvény történetét idézik fel. Terék Anna pedig az utókor szemével fedezi fel az egykori írótábor vendégeinek őszinte emberi tekintetét, az egykori jelent látja, melyben az alkotók otthoni magánya feloldódik a közösségi lét pillanataiban.

A kötetben szám szerint a csoportos jelenetek dominálnak, de van néhány remek portré (Danyié, Podolszkié,Vajdáé), illetve kettős- és hármaskép is, elsősorban a Kanizsán immár szoboregyüttessel megörökített Koncz István-Dobó Tihamér kettősé, vagy a Tolnai és Bosnyák önfeledt nevetését, Németh István és Fehér Ferenc talányos összesúgását rögzítő felvétel, s nem utolsósorban a címoldalra tett Juhász Erzsébet/Dormán duetté, illetve a Danyi/Fehér Ferenc/Juhász Erzsébet meg a Csáky Piroska/Jung Károly/ Bordás Győző trióé.

Megannyi irodalomtörténeti és személyességet kifejező pillanat.

Jó nézni.

Gerold László

Fotósorozatok
Újvidéki Színház bemutatói
Díjak, ösztöndíjak
Legfontosabb önálló kiállítások
Kanizsai Írótábor. Jubileumi kiállítás.
Település
Ország
Szerbia
Dátum
2012.