Skip to main content

Dormán László

fotós
fotóriporter
újságíró
zenész
szerkesztő
publicista

A fotó forrása: http://mail.mnt.org.rs/852-Dorman-Laszlo

Az általános iskolát Bácskossuthfalván és Palicson, a gimnáziumot (1963) és a zeneiskolát (1965) Szabadkán, a Zeneművészeti Főiskola zenetanári szakát Újvidéken (1967) végzi. 1968 és 1988 között a Képes Ifjúság fotóriportere, újságírója, 1988-tól 1993-ig az Újvidéki Rádió szerkesztője. 1993 óta Magyarországon él. 1998 és 2011 között a Magyar Rádió határon túli riport- és dokumentumműsorok munkatársa, szerkesztője. Számos magyar és vajdasági magyar íróról készített portrét. Több önálló és csoportos kiállítása volt. Fotói sok könyv borítóján és kötetben szerepelnek. A 80-as években az Újvidéki Színház fényképésze. Az újvidéki Jazznapok szervezője. Rádióműsoraiért és nemzetközi viszonylatban is elismert dzsesszfotóiért számos díjban részesült.

További publikációk
Jugoszláviai magyar írók (70 portré). In. 7 Nap. 1971–1973.
Vajdasági írók arcképcsarnoka (14 portré). Képes Ifjúság. 1991.
Szakirodalom az alkotóról
A jugoszláviai magyar könyv. 1945–1970. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Elolvasom

Dormán László
Balladák képekben

Dormán László: Aszályos esztendők, Ifjúsági Tribün, Újvidék, 1976. február 2–16.

                                                         „»Fotografálás« görögül »fénnyel írás«-t jelent.”

                                                                                                 (Vaszilisz Vaszilikosz)

Dormán már évtizedek óta itt él: fényképez közöttünk. Újságainkkal, folyóiratainkkal, könyveinkkel naponta „fogyasztjuk” fekete-fehér képeit, szeme tehát, nyugodtan mondhatjuk, a mi szemünk – ám művészete mint egész még nem merült fel teljesen tudatunkban, gondolkodásunkban: fényírása ki-kihuny a nappal. Ennek egyik oka minden bizonnyal az is, hogy csak kis, legtöbbször tematikus tárlatokat rendez. Fontos lenne egyszer már az opust is körvonalaznia.

Régóta figyelemmel kísérem munkásságát, sokszor dolgoztunk is együtt (Valóban mi lesz velünk, Mao Poe), de fotós-lényét még csak mostanában kezdtem igazán felismerni, megközelíteni. Sokáig a kísérleti fotóst – fiatal költőink társát – kerestem Dormán képein, teljesen félreértve alkotójuk természetét. Dormán nem kísérletező. (Kísérletező fotósunk nincs.) Dormán fotóriporter, a sajtó fény-írója elsősorban. Jobb alkotásai dokumentumerejűek, s egy szociográfia körvonalait sejtetik (pl. gádorok). Legjobb képei viszont balladák.

Fekete-fehérje nem kemény, nem csillog zománcként, nem ütődünk vissza róla: puha, puhán omló, puhán nyitódó dimenzió, ami beenged bennünket, egybeolvad velünk. A melankólia árnyéka minket is porhanyóssá tesz.

Kopács 71 című képe mintha csak Jancsó nagy filmjéből, a Csend és kiáltásból vétetett volna. Jancsónál mászik így a hajnal csendje a tanyák izzó-fehér falára. A nádtető összetett szerkezete – a szolarizációs eljárás által – ezüstszürke örökkévalóságba fagy. Érdekes, ez az ezüstszürke jobban fokozza a fehéret, mint a fekete.

A laskói kéményseprő szép stúdium a feketéről. Igen, a kéményseprő mintha a fényképész belső lényét mutatná: a fényképész kéményseprő! A zsírosan csillanó kormos bőr, a kormos hideg vas, a fényes, kormos drótkötél, a koromette puha ruha és mindenekelőtt a kormos, fekete bársonysapka.
198

A fa, a szürke világa. Úgy is mondhatnánk: a szürke anyaga a fa. Haraszti öregasszonya a kócsaggal a fa és az ember különös, közös sorsáról, tartalmáról, idejéről közöl valami lényegeset, egyben Dormán „rendezői” képességeit is bizonyítva.

Dormán másik speciális anyaga a fal. Pontosabban: a meszelt föld. A meszelt gádorfalak olcsó hengermintáikkal finom réteggé, a fénykép tulajdonképpeni anyagává lesznek. Még közelebb kellene hajolnia ezekhez a mintákhoz, szegénységünk ideogrammáihoz. Itt valami lényegeset sejtett, talált meg. Fény-írásának ábécéjét tán. Ha közelebb hajolna, nemcsak szociográfiájának súlypontját határozná meg, hanem megszületne végre első komoly, kísérleti fotósunk is.

Írja, örökítse meg ezzel az ábécével tartományunk „fény-képmását”!

Elolvasom

Kontaktkópiák

Milko Kelemen így írja le Sztravinszkij megérkezését a 63-as zágrábi biennáléra:

„Legalább 50 nemzetközi fotóriporter várta az Esplanade-szálló bejáratánál. Amikor a fáradt Sztravinszkij kiszállt az autóból, a fényképészek, mint a veszettek, villogni kezdtek, ezt viszont Sztravinszkij mindig gyűlölte. Kiabálni kezdett rájuk, és botjával ütlegelni kezdte őket. Eltalálta az egyik kamerát, ami nagy ívben elrepült a levegőben, egy fényképész ujjait is megsértette botjával: az aszfalton vér is volt.”

Természetesen nemcsak azért idéztem e néhány mondatot, mert jellemző és fontos adaléknak tartom a modern fényképészetet illetően, azért sem, hogy kihasználjam az alkalmat s megjegyezzem, a fényképészek és televíziósok gyakrabban is megérdemelnék a verést, az ütleget, a kufárokként való kiüldöztetést (az unalmas fogadásokról, gyűlésekről például), hanem elsősorban azért, hogy megjegyezzem: Dormán Lászlót – noha gépei úgy mászkáltak volna nagy, rút arcán, úgy lepték volna erős, bütykös ujjait, úgy zümmögtek volna körülötte, akár a legyek – nem verte, nem náspágolta volna el Sztravinszkij. Azt hiszem, nem mondok újat, ha közlöm, Dormán igazi értője és ismerője a klasszikus zenének is.

Hát igen, Dormán „fényképező szeme” egészen más. Azért beszélek inkább a szeméről, mert közismert, hogy drága gépeit állandóan ellopják, elrabolják, vagy ő hagyja el őket valahol. Tehát a hangsúly nem a gépen, hanem pontosan a szemen van. Nagyon érzékeny, már-már érzelmes, szentimentális „tehénszem” az ő lencséje. Dormán kamerái nélkül is ugyanúgy működne, ügyködne, nyüzsögne, ugyanúgy körüllengene, körültapogatna bennünket. Ha nem lennének fényképezőgépei, ha nem lenne fotós, akkor kitűnő újságíró, író, zenész, filmes kritikus vagy éppen szakács lenne. Brassai ifjúkori levelezését olvasva szépen megfigyelhetjük az igazi fotósoknak ezt a nem mindennapi sokoldalúságát…

Megszoktuk már, Dormánt minden egyes jazz-fesztiválon, jazz-koncerten ott látjuk a színpadon: úgy mozog ott, olyan otthonosan, mintha ő is tagja lenne az éppen játszó zenekarnak. Figyeljük meg, lábával munka közben is állandóan veri a ritmust. Ezért, éppen ezért fújnak olyan forró szelek az ő fekete jazz-portréiról.
199

Megszoktuk már, hogy az asztalon lépked felénk, de azon sem lepődnénk meg, ha a falon, a mennyezeten látnánk sétálni, hiszen a lényege a jobb rálátás (tudjuk, Moholy-Nagy mennyire kedvelte a madárperspektívát), a jobb látószög.

A Bayer-aszpirin próbáit, munkálatait, a Bayer-aszpirin körüli nyüzsgést, életet is nehéz lenne elképzelni az ő finom kattogásai nélkül, már-már feltételes reflexemmé váltak; pontosan tudtam (sokszor még Jancsó is rájátszott e mikromomentumra), Ladik melyik mondatánál-mozdulatánál fog kattani valahonnan a sötétből.

Dormán e látszólag jelentéktelen újítása, hogy a kontaktkópiát tekinti a kész, a végleges képnek, egy igen lényeges gesztus: intim naplója és szép homage-a Jancsónak, a filmrendezőnek (aki, mint tudjuk, magát a forgatást is műalkotásnak tekinti) így kap pontos formát, ugyanis ezek a lapok tulajdonképpen mozgóképek, minifilmek. Számtalan olvasata lehetséges e laza szériáknak. Én most csupán egy mozzanatra utalnék. Mégpedig az idegen elemek beesésének, véletlenjeinek ritmusára. De hát van-e egyáltalán véletlen és idegen elem a fényképész számára? Ahogy e lapokat böngésztem, olvasgattam, azt vettem észre, hogy nem maga a monodráma, nem Jancsó munkájának rajza, tehát nem a Bayer-aszpirin holdudvara érdekelt elsősorban, hanem ezeknek a véletlen elemeknek, eseményeknek beesése, becsapódása, mibenléte.

Milyen hihetetlen szem ez a Dormáné! Ha minden fontosabb eseményt ilyen kitartóan les, megles, akkor ő valami egészen mást tud világunkról, rólunk. Tényleg boldogok lehetünk, hogy létezik, hogy itt nyüzsög közöttünk. Félhetünk tőle. Valójában mégiscsak meg kellene vernünk!

(1982)

A vajdasági magyar könyvillusztráció (1918–2000). In. „Az elsüllyedt jelek”. 1. A 20. századi magyar könyvillusztráció Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, Budapest, 2003.
Dormán László. In. Balázs-Arth Valéria: Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon. Timp Kiadó, Budapest, 2007.
A Forum Könyvkiadó bibliográfiája. 1957–2006. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Dormán László. In. Hornyik Miklós: Meghasonlásunk története. Délvidéki könyv. Lavik 92-Timp, Canada-Transatlantic, Topolya, Budapest, 2009.
Szerző
Mintha könyv lenne (Dormán László fotókiállításáról)
Szerző
Elolvasom

Szó/kép

Az alábbi heti jegyzetben két könyvről fogok szólni. Két új kiadványról, melyeket a Forum Kiadó az idei kanizsai írótáborra időzítve jelentetett meg. Mindkettőt a szó és a kép sajátos találkozása és kapcsolata jellemzi, ez bennük a közös a mellett, ami mindkét kiadvány tárgya: a vajdasági magyar irodalom. Az egyik a 28-os nemzedéket idézi, a másik pedig Kanizsai képmesék címmel Dormán Lászlónak az írótáborban készült képeit és a hozzájuk írt írói kommentárokat, emlékeket tartalmazza. Látszólag mindkettő a szűk szakma számára készült, lényegében azonban mindazok (tanárok, diákok, olvasók) érdeklődésére számot tarthat, akik érdeklődnek irodalmunk iránt; irodalomtörténeti adalékok.

Az irodalom a jelenben él, akkor, amikor olvassák, de életben az emlékezet tartja. Rövid távon nem sokkal az után, hogy olvastunk egy művet, regényt vagy verset, és felidézzük magunknak vagy másoknak, hosszú távon pedig akkor, amikor mint egykori tananyagra emlékezünk, vagy irodalomtörténet meg lexikon által idéződik fel, találkozunk vele. Idő tekintetében ez a két kötet a kettő között áll. Már múlt, de még jelen is. Ezt az időjátékot a 28-as nemzedéket bemutató kötet esetében az egy tömböt képező egykori és mai szövegek egysége teremti meg, a Dormán-album esetében pedig a mintegy három évtizeddel ezelőtt készült fotók és a velük kapcsolatos mai írói reflexiók párbeszéde jelenti.

Az irodalomban nemzedéken vagy ugyanabban az évben születetteket, vagy születés tekintetében közeli, de hasonló, illetve azonos szemléletű írók kisebb-nagyobb közössége értendő. A vajdasági irodalomban az utóbbira példa az ún. első Symposion-nemzedék, az előbbire pedig a most kötetben bemutatott 28-asok nemzedéke, tagjai: Ács Károly, Dévavári Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Vukovics Géza, a festő-író Sáfrány Imre, illetve két képzőművész, Kalmár Ferenc és Vinkler Imre. Ahány alkotó, lényegében annyiféle szemlélet, s mégis szoros emberi, baráti összetartozás jellemzi őket, ami az egymásrafigyelés megannyi gesztusában mutatkozik meg. Ezt legszebben az egymáshoz írt levelek vagy Sáfrány kötetillusztrációi tanúsítják.

Talán a szép kiállítású könyv – anyagát a szerkesztő Faragó Kornélia válogatta – fejezetei elsőre eklektikusnak tűnnek, holott határozott koncepció szerint álltak össze. A szerzők vallomásai, leveleik s idézett műveik vagy ezek részletei – gazdag képanyaggal megtámogatva – a szubjektív megmutatkozást példázzák, míg az egykori vagy a későbbi kritikák, illetve a kötet számára készült esszék, értékelő tanulmányok az utókor, véleményét fogalmazzák meg. Így ér össze a múlt és a jelen, amit irodalomtörténeti egységbe foglal, hogy Herceg Jánostól, Szeli Istvántól, Bori Imrétől és Németh Istvántól az első Symposion-nemzedék tagjain, továbbá Jung Károlyon, Gobby Fehér Gyulán, Juhász Erzsébeten, Danyi Magdolnán, Bordás Győzőn, Harkai Vass Éván, Fekete J. Józsefen, Náray Éván és másokon át a mai fiatalokig sokan megszólalnak. Ezt a sort ismert magyarországi íróktól és itteni szerb alkotóktól (Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, ill. Danilo Kiš, Stevan Raičković, Sava Stepanov) vett idézetek teszik teljessé.

Egyszerre szórakoztató és tanulságos kiadvány.

Jó olvasmány.

Hasonlóan, de alapfokon mégis másként, mint ahogy a 28-as nemzedéket idéző, ennek méltó beszédes és látványos emléket állító kötetben kapcsolódik össze a szó és a kép, alkot egységet e két tényező a Dormán-albumban. Itt nem a szó, hanem a kép a meghatározó elem. A történetet, az írótáborét és az ott-tartózkodó írókét is elsősorban a sok remek kép fejezi ki. Ezeket szólaltatják meg írók. Azt követően, hogy mintegy bevezetőként Bányai János a fotográfia lényegére mutat rá, majd pedig néhány Dormán-kép olvasatát adja, szólalnak meg az írók. Mindenki más nézőpontból. Lovas Ildikó – mintegy mementóként – Danyi Magdi alakját idézi. Bordás Győző arra emlékezve, amikor – ahogy a képek mutatják – Koncz Istvánnak átadták Ellen-máglya című kötetét. Jung Károly miközben egy halászlé kóstolását megörökítő képről ír, felidézi az épp akkor elhunyt Podolszki emlékét és ennek kapcsán írt, A Kapitány-réten című versének keletkezését. Dudás Károly számára a képek a rendezvény történetét idézik fel. Terék Anna pedig az utókor szemével fedezi fel az egykori írótábor vendégeinek őszinte emberi tekintetét, az egykori jelent látja, melyben az alkotók otthoni magánya feloldódik a közösségi lét pillanataiban.

A kötetben szám szerint a csoportos jelenetek dominálnak, de van néhány remek portré (Danyié, Podolszkié,Vajdáé), illetve kettős- és hármaskép is, elsősorban a Kanizsán immár szoboregyüttessel megörökített Koncz István-Dobó Tihamér kettősé, vagy a Tolnai és Bosnyák önfeledt nevetését, Németh István és Fehér Ferenc talányos összesúgását rögzítő felvétel, s nem utolsósorban a címoldalra tett Juhász Erzsébet/Dormán duetté, illetve a Danyi/Fehér Ferenc/Juhász Erzsébet meg a Csáky Piroska/Jung Károly/ Bordás Győző trióé.

Megannyi irodalomtörténeti és személyességet kifejező pillanat.

Jó nézni.

Gerold László

Interjúk
Elolvasom
Az érdem azoké, akik otthon maradtak
Szerző

Az érdem azoké, akik otthon maradtak

A magyar fotográfia napját ünneplik augusztus 29-én. Ebből az alkalomból beszélgettünk el Dormán László fotográfussal, a vajdasági magyar újságírás egyik emblematikus alakjával, aki 1993 óta Magyarországon tevékenykedik.
* Önnek zenei végzettsége van, mégis az újságírást választotta. Hogyan került kapcsolatba a médiával?
- Nyolcadikos koromban már tudósítottam a Jó Pajtás elődjét, a Pionírújságot, gimnazistaként pedig az Ifjúságot, a Képes Ifjúság elődjét és a Magyar Szót, annak is a szabadkai oldalát elsősorban. De még szülőfalumban, Bácskossuthfalván is volt egy diáklapunk, a Méhecske, amelynek a készítésében szintén részt vettem. Tízéves koromban találtam a házunk padlásán egy Agfa box gépet s ettől kezdve a fotózás érdekelt elsősorban. A tudósításaim is többnyire fényképes hírek voltak. Zenészként játszottam a Szabadkai Filharmóniában, a Zenede zenekarában - az is volt a hatvanas évek elején! -, aztán a Mladost nagyzenekarában, amelyben egyetlen igazán jó zenész volt, úgy hívták, hogy Lévay Szilveszter. Jóval később volt egy Tiszavirág nevű népzenei együttesünk is, de én nem bizonyultam igazi jó zenésznek. Más elképzelni valamit, például azt, hogy hogyan kellene ezt vagy eljátszani - és más megvalósítani ezt az elképzelést. Nos, én az elképzelésig eljutottam, de a megvalósítás már nem úgy sikerült. Amikor már Újvidéken jártam a főiskolára, a fotózásból éltem meg, az Ifjúságnak voltam a fotóriportere. Valahogy így kezdődött, és olyannyira kapcsolatba kerültem a médiával, hogy törököt fogtam vele, de nem engedett. Illetve eddig nem engedett. Most pedig kirúgott. Mindennel számoltam, de ezzel nem. Amikor a nyolcvanas évek második felében a ,,júgó'' belügy már nagyon nem jó szemmel nézte a ténykedésemet a Képes Ifjúságnál, akkor ,,tanácsoltak'' el a szerkesztőségből, és akkor vett föl Gion Nándor az Újvidéki Rádió szerkesztőségébe. Később, a háborús években letiltottak, nem készíthettem élő műsort, ami azt jelenti, hogy nem beszélhettem szabadon, ,,felelőtlenül'' mindenfélét az éterbe, s aztán Milošević mikrofontartója (a nevére nem emlékszem, de nem is fontos) írta alá a végleges kirúgásomat, de ezt ,,azok'' csinálták. Most meg úgy érzem, az enyémek rúgtak ki és ezt nem úgy értem, hogy ezek magyarok, azok meg szerbek voltak.
* Több éve, 1993-óta él Magyarországon. Vajdasági magyarként mennyire volt nehéz vagy éppen könnyű a beilleszkedés? A szakma elismerésére sokáig kellett várni?
- Nehéz volt a beilleszkedés, teljes mértékben nem is sikerült. Magyarok vagyunk, innen is, onnan is, de amíg mi, délvidékiek egyenesek és szókimondóak vagyunk, addig a magyarországi magyarok zöme nem ilyen. Ne feledjük, hogy ötvenhat után itt szörnyű megtorlások történtek, az ötvenhatos tiszta tekintetek fokozatosan elfogytak, és egyre általánosabb lett a mást mondok, mást gondolok és mást cselekszem gyakorlata. Ez jelentette a túlélést, s ne feledjük a régi viccet, hogy ,,mi a legrosszabb a kommunizmusban? Az, ami utána jön.'' Ez, sajnos, beigazolódott. Kezdetben Piliscsabát, ahol lakom, a kényszerlakhelyemnek neveztem és nagyon sokáig nem tudtam azt mondani, hogy megyek haza. Mert nekem a haza mást jelentett: a kertekalját, ahogy Péter László, a Székelykevéről elszármazott, de gondolataiban és érzéseiben mindig is Székelen maradó grafikus megfogalmazta. S ez a kertekalja nagy volt: Bácska, a Bánság és Szerémség, a Drávaszög és Muravidék. Itt jártam a terepet, a legtöbbet éppen ennek a lapnak a mai főszerkesztőjével, Dudás Károllyal. Itt voltam otthon egynegyed évszázadon át.
* Egykoron a Képes Ifjúságnak fotózott, tartja-e a kapcsolatot régi ismerőseivel, pályatársaival?
- Egyre ritkábban. Szétszéledtünk, megfogyatkoztunk. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt igazán jó és nagy a lap. Akkor került a Képes Ifjúság címoldalára is a legfontosabb: hogy ez az újság a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapja. Nem a Szocialista Ifjúsági Szövetségé, hanem a magyar fiataloké . A Képes Ifjúság egyetlen igazán nagy tehetségű, jófejű főszerkesztője Hornyik Miklós volt. A mindenható Párt annak rendje és módja szerint el is mozdította a főszerkesztői székből. A régiek közül vele találkozom a legtöbbet, de vele is ritkán. A mai Képes Ifjúsággal már semmi kapcsolatom nincs, ez az újság már nem az az újság.
* Mi a véleménye azokról, akik mindenféle kapcsolatot megszüntettek otthonukkal?
- Én nem ítélek és nem ítélhetek el senkit. A történelem folyamán országhatárok zúgtak el hol erre, hol arra a fejünk fölött. Menni vagy maradni, ez volt akkor, a kilencvenes évek háborús időszakában a délvidéki magyarság dilemmája. Maradni és esetleg elvérezni számunkra idegen célokért, Domonkos István szavaival élve ,,téves csatatéren''? Vagy menteni, ami menthető? Az érdem azoké, akik otthon maradtak és helytálltak, s minden bizonnyal helytállnak ma is.
* Magyarországon igazgatókat, főszerkesztőket, szerkesztőket és riportereket bocsátanak el, a leépítés Önt is érinti. Mi az értelme a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap csoportos létszámleépítésének?
- A deklarált cél a párhuzamos munkahelyek leépítése és ezzel a költségmegtakarítás. A nem deklarált cél pedig a balliberális média visszaszorítása. A világban, így itt is, aránytalanul túlsúlyban van a balliberális média. S mit látunk, nagyon sokan a baloldalról maradtak, a nemzeti oldalról pedig utcára kerültek. Akkor hogy van ez? Pártkatonákkal nem lehet médiaháborút nyerni, csak időleges csatákat esetleg, főleg akkor nem, ha narancsszínű báránybőrbe bújtatott vörös és kék farkasok is vannak azok között, akik ezt az egészet levezénylik. Tudom, röhejes a kép, de erről többet most inkább nem mondanék, hiszen én is érintett vagyok: most várom a pecséttel is ellátott elbocsátó szép üzenetet a kirúgásomról. Én különben pártoktól független, kritikát is megfogalmazó közszolgálati médiát tudnék elképzelni, de ez - itt és most - elképzelhetetlen.
* Több évtizedes tapasztalattal a háta mögött, mondhatni régi motorosnak számít a szakmában, szakmai szempontból van-e még valami, amit el szeretne érni?
- A hetven felé közeledve itt a végső ideje, hogy néhány könyvet is letegyek az asztalra: jazzfotók, szociofotók, íróportrék, írások. Több mint egy évtizedes kihagyás után újra megjelenik a horvátországi magyarság periodikája, a Rovátkák. Lábadi Károly főszerkesztő kérésére elkezdtem ide amolyan dokumentum-novellákat írni. Visszaemlékezéseket. A kihagyó, egyre szürkülő, egyre homályosabbá váló emberi emlékezetet a filmek, képek és a régi magnókazetták mankójára támaszkodva újra valósággá formálni. Ellenőrizni, hogy jól emlékszem-e vajon. Hornyik Miklós mondta a napokban, mivel ő lap nélküli szerkesztő éppen, hogy segít ezeknek a könyveknek a megszerkesztésében. Ez olyan ajánlat, amit vétek lenne kihagyni. Csak nyugdíjaséveimre találni kellene valami kézzel fogható megélhetést is, mert a fele Szerbiából, fele Magyarországról jövő leendő nyugdíjamból nem fogunk tudni megélni. Berci fiam még főiskolás lesz néhány évig, s a fiúk közül a legkisebbik, Balázs, aki annak idején, 1993. augusztus 26-án az anyja hasában ''átcsempészett” bennünket Magyarországra, jövőre érettségizik majd, s őt is ki kellene taníttatni.

Elolvasom
Itthon vagy otthon, de mindig fekete-fehérben
Szerző

Itthon vagy otthon, de mindig fekete-fehérben

„Dormán László úgy költözött át Magyarországra, hogy itt maradt közöttünk. A fotográfiái által is, a kiállításai által is, a rádióból idehallatszó, senki máséval össze nem téveszthető hangja által is, sőt még fizikai valójában is: itt riportozott, itt fényképezett közöttünk életünk legnehezebb idejében — a katonakoporsók, a baranyai-szlavóniai vandál rombolások már örökre ránk telepedő árnyékában” — olvashatjuk Dudás Károly méltatását Dormán László Magyar Életfa díjas fotóriporterről, szerkesztőről.

A fenti idézet után mi sem természetesebb, mint hogy a beszélgetésünket az itthon és az otthon témájának boncolgatásával kezdjük.  

— 1993-ban mentünk el, a legfiatalabb gyermekem, Balázs fiunk születése előtt tizenegy nappal, vagyis huszonhárom és fél éve. Később már megvolt a házunk is Piliscsabán, de én még sokáig nem tudtam azt mondani, hogy megyek haza. Nem hiába tartja a mondás, az öreg fát nehéz átültetni. A magyarországi életemet sikerült úgy alakítanom, hogy soha nem kellett elszakadnom a vajdasági, illetve a külhoni magyarságtól. A Magyar Rádióban előbb a Szülőföldünk, majd a Határok nélkül című műsorban dolgoztam. Ezekben az adásokban otthon éreztem magam. A témáim miatt többnyire hazajöttem, de sokat jártam más határon túli területeken is.

* Az utóbbi egy-két évben Magyarkanizsán, Horgoson, Szabadkán, Belgrádban stb. láthattuk a kiállításodat. A bemutatott fekete-fehér fényképek még idehaza készültek. Magyarországon nem is fotózol? 

— Fotóztam, de az lényegtelen számomra. Ami itthonról megmaradt, az a fontos. A fekete-fehér filmre készített felvételeim, melyek a riportútjaimon születtek. Vonattal, autóbusszal, kölcsönkért traktorral, kerékpáron, stoppal vagy éppen gyalog jártuk be Bácskát, Bánátot, Szerémséget, a Drávaszöget, a Muravidéket. Ezek a fényképeim érdemesek arra, hogy kiállítás nyíljon belőlük. Magyarországon fotózzanak az ottaniak, az nem az én világom. A házunkat meg a környékét szeretem, van kutyám és macskám, fákat is ültettem, de nem járok sehova, nem megyek fényképezni. Néha gombászom vagy medvehagymát szedek, olyankor készítek egy-két felvételt az erdőről. 

* Hogyan telnek a nyugdíjas éveid?

— Főleg azzal töltöm az időmet, hogy digitalizálom az elmúlt évtizedek fotóit, vagyis lefújom a port a régi filmjeimről. Remélem, maradt még hátra tíz évem, mert szükségem van annyi időre, hogy befejezhessem ezt a hatalmas munkát. Sajnos az emlékezetem is kopik, pedig mindegyik fotónál fel szeretném tüntetni, mikor és hol készült, ki van rajta. Ha ezt befejezem az életem végéig, akkor nagyon boldog leszek. A digitalizált anyagot a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek akarom ajándékozni. Jó lenne, ha az egész úgy kerülne fel a honlapjára, hogy kulcsszavak alapján vissza lehessen keresni a személyeket, eseményeket. Most leginkább a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének felvételeivel foglalkozom, mert a rendezvény az idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját, és készül egy kiadvány. 1988-ig dolgoztam a Képes Ifjúságnál, és abban az időszakban — kettő kivételével — mindegyik vetélkedőn fényképeztem. 1972-ben azért nem jutottam el, mert éppen katona voltam, egyszer pedig kificamodott a bokám, amikor Újvidéken a hatalmas fotóstáskámmal a vállamon szaladtam a városi buszra, mert el szerettem volna érni az óbecsei járatot. Ezeken a fotókon mindenki megtalálható, a híres színészeink, íróink, újságíróink középiskolás korukban. A magyarkanizsai írótábort továbbra is fényképezem, de azt szeretném, ha nemcsak az egyik vagy a másik szekértábor tagjai volnának jelen, hanem mindenki. Azelőtt is sokszor egymás torkának ugrottak az írók, de olyan jó vitákat folytattak, hogy öröm volt hallgatni. Utána leültek, megittak ezt-azt, és a pörkölt vagy a halászlé mellett lecsillapodtak. De most el sem jönnek, mert ott vannak azok, akikkel nem értenek egyet. 

* A régi filmjeid mind megvannak?

— Igen, cipeltem magammal őket, ahova csak költöztünk. Össze is keveredtek, úgyhogy most rendszereznem kell. Amennyire nagy munka, annyira szép is. Az egyik kiállításomnak Rejtőzködő vajdasági tájképek volt a címe, mert két-három kivételével olyan fotókat kerestem elő, amelyeket azelőtt soha nem nagyítottam ki. Sokszor egyszerűen nem volt időm rá, hogy teljesen átnézzem a filmet. Amikor megjöttünk a riportutakról, sokáig otthon, a saját fürdőszobámban hívtam elő a filmeket, illetve készítettem el a képeket. Az összes főszerkesztőm a haját tépte, és izgatottan várta, mikor érkezem meg a fotókkal. Manapság a gyorsaságban van a fotózás szépsége, és abban, hogy a képek pillanatok alatt eljuthatnak bárhova. Én viszont mindig szerettem elmélyedni ebben a tevékenységben, ami rossz tulajdonság, különösen akkor, ha sürget a lapzárta. Akkoriban a lakásomban úgy lógtak a filmek egy kifeszített madzagon, mint a kolbászok, de csak most fedezem fel, hogy mi minden van rajtuk.

* Nemrégiben láttalak benneteket egy régi népzenei tévéfelvételen. A feleséged, Anikó énekelt, te pedig furulyáztál. Mi lett a zenéléssel, miért hagytad abba? A kérdés azért is jogos, mert zenetanári oklevelet szereztél.

— Most már csak hallgatom a zenét. Olyan szolgáltatót választottunk, amelyiknek a csomagja magában foglalja a francia Mezzo tévécsatornát. Operaközvetítéseket, fesztivál- és hangverseny-felvételeket nézünk, világzenét, jazzt hallgatunk. Le akarok szokni a mostani műsorokról, mert a készítői műveletlenek, nem tudnak beszélni, ami engem rettenetesen idegesít. A hihetetlennek tűnő gyöngyszemeket gyakran meg is írom a Facebookon. A zenélést abbahagytam, mert nem voltam elég jó zenész, és ezt be kellett látnom.

„A fénykép mindig történet, a történetekre pedig szükségünk van, mert nélkülük megszűnik bennünk a mesélő, megszűnik a kíváncsiság, az emlékezet, végül az ember vész el visszavonhatatlanul. A fotóknak szükségük van ránk, mint ahogyan nekünk is szükségünk van egymásra. Dormán László kemény, kontrasztos nyelvezettel fogalmaz, epikus történetei fekete-fehér térképei egy kornak, amely csak akkor ér véget, ha az emlékezetből is eltűnik.” (Léphaft Pál)   


* Mi a helyzet a jazzfotóiddal, melyekkel világhírre tettél szert? 

— Ezek a képeim nem hevernek annyira szanaszét, mint a többiek, mert nem nagyon volt rájuk szükségem. Bicskei Zoltán most kért felvételeket egy készülő könyvhöz, azokat is össze kell majd válogatnom. Talán az újvidéki jazzfotóim a legismertebbek, viszont dolgoztam már Belgrádban, Budapesten, Szegeden és Ljubljanában is. Ha valaki kiadná, szívesen készítenék könyvet a legjobb jazzfelvételeimből. 

* Úgy tudom, a kenyérsütés és a főzés is a kedvenc időtöltéseid közé tartozik.

— A kenyérsütés sohasem esett nehezemre, akár este kilenc-tíz órakor is nekiláttam, miután hazaértem a rádióból. Van kenyérsütő gépem, de azzal csak megdagasztatom a tésztát, majd a magas tetejű kacsasütő jénai tálat használom. Az én kenyerem csakis vajdasági lisztből készül. Kipróbáltam már a zentai, a kúlai, a rumai és a szávaszentdemeteri malom termékét, a teljes kiőrlésű és a finom tönkölybúzalisztet pedig Bácsföldváron szerzem be. Kis házi malmom még nincs, mert elég drága, de lehet, hogy egyszer azt is vásárolok. Bográcsozni is szeretek, legutóbb például olyan halászlét főztem karácsonyra, amilyet a zentai Papuliban vagy a Tisza-parton levő csárdában szolgálnak fel. A halat kifiléztem, a húst kétszer két centis darabokra vágtam, mintha pörköltet készítettem volna. A fejeket és a csontokat két-három órán át lobogó vízben főztem, mert ez adja meg az ízét. A pirospaprika szintén vajdasági, habár van békéscsabai paprikám is. Mi nem vásárolunk bolti felvágottat, hanem saját készítésű mangalicaszalonnát, -kolbászt, -sonkát fogyasztunk — otthon eltett savanyú káposztával, „turšijával”, vizes uborkával (ez utóbbi édesanyám receptje). Elhatároztam, ha nyugdíjas leszek, elsajátítom a keleti konyha fortélyait. Kaptam a gyerekektől ajándékba egy wokot, azzal kísérletezem, és egész jól haladok. Általában a netről töltöm le a recepteket, de sokszor ezeket az ételeket is a saját elképzelésem alapján készítem el.

Dormán László munkássága és életútja
Szerző
Fotósorozatok
Újvidéki Színház bemutatói
Legfontosabb önálló kiállítások
Kanizsai Írótábor. Jubileumi kiállítás.
Település
Ország
Szerbia
Dátum
2012.