Skip to main content

drMáriás (Máriás Béla)

képzőművész
publicista
kritikus
1966. november 3.

Az általános iskolát és a gimnáziumot (1986) Újvidéken végzi. 1986 és 1991 között a belgrádi Zeneművészeti Egyetemen folytatja tanulmányait. 1987-ben megalakítja a Tudósok zenekart. 1991 óta Magyarországon él. Számos önálló és csoportos kiállítása volt, gyakran Bada Dadával. Több CD-je is megjelent.

Kiadványok
Pincér a jég alatt. In. Képes Ifjúság. 1989. október 4.
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon. Timp Kiadó, Budapest, 2007.
Jel ’n’ lét. Máriás Béla műveiről. In. Új Művészet. 1992/11.
Szerző
Badarttól omegartig. Bada Dada és Dr. Máriás kiállítása. In. Új Művészet. 1994/10.
Szerző
Beavis és Butthead a Vajdaságból. In. Magyar Narancs. 1996. február 29.
Szerző
Evőmű. Dr. Máriás kiállítása. In. Balkon. 1996/12.
Szerző
Kisbácskai sógortudomány. Bada Dada és Dr. Máriás, a Délvidék „üvöltő szelei”. In. Kritika. 1996/4.
drMáriás. In. Élet és Irodalom. 1999. január 15.
Szerző
Pusztába kiáltó szótlan. In. Élet és Irodalom. 1999. december 3.
Szerző
Alusztok-e boldogok?. Dr. Máriás kiállítása elé
Már akinek (drMáriás: szép a puszta)
A Semmi kihívója. drMáriás: Szép a Semmi. In. Élet és Irodalom. 2001. augusztus 17.
dr. Máriás Béla: Molotov-koktél jéggel
Vaknapló. In. Élet és Irodalom. 2002. június 28.
Világűr István metamorfózisa. In. Élet és Irodalom. 2004. január 2.
Szerző
drMáriás képzőművészete. A38 Kulturális Kht., Magyar Műhely, Budapest, 2007.
drMáriás. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
Elolvasom
drMáriás beleszól. Töprengések egy kiállítás képeiről

drMáriás beleszól

Töprengések egy kiállítás képeiről

Boros és Bochkor boldogga avatjak egymást a Lipót kápolnájában

Úgy tűnik, hogy a kulturális elitizmus belénk ültetett kódja, vagy belénk nevelt eszméje hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a művészetet önmagára utaló, saját fogalomköréből építkező jelenségként tételezzük, amire önnön törvényszerűségei vannak döntő hatással, míg a külvilág, a művészeti alkotás születésének pillanata kevésbé befolyásolya a szerzőt, az alkotás folyamatát és eredményét. A kulturális kánonok rendszerét a favorizált esztétikai értelmezés határozza meg, ami egyes műveket beemel az „értékesek” közé, másokat pedig kiutasít onnét, és elvitatja értékeiket. Az utóbbiak közé gyakran kerülnek azokból az alkotásokból, amelyek éppen a mű születésének idejével kezdeményeznek párbeszédet, s a konzervativizmusból táplálkozó kánon azzal utasítja el őket, hogy nincs meg bennük az ábrázoláshoz elengedhetetlen epikai távolság, hogy marginális a megszólalásuk módja, hogy esetükben nem építhető esztétikai recepció a műfaj érvényes szabályaira.

Győziket keresztre feszítik a nézettség növeléséért

Noha tudjuk, a művészet meghatározására használt és hivatkozott értékrendszer csak másodlagos képződmény, a művészetté alakuló jelhagyás igénye mindenképpen megelőzte úgy a zene, mint a képzőművészet, mint az irodalom kialakulása során.

Ebből következően a művészet közelről sem az esztétika szolgája, nem önmaga ikonja, nem megkövesedett és konzervatív képződmény, hanem minduntalan alakuló, saját esztétikumát létrehozó, közönségét szinkronban megszólító kommunikációs aktus. „Az esztétika nincs elvágva az etikától vagy a politikától. Ekképpen az irodalomtudomány feladata nem egyszerűen az olyan esztétikai vizsgálódás, amely az értékelést és a kifinomultságot célozza meg, hanem az olyan kulturális elemzés, amelyet a társadalmi megértés és az emberi emancipáció érdekel” – írja ezzel kapcsolatosan Vincent B. Leitch, a posztstrukturalista kulturális tudományok egyik vezető kortárs amerikai elméletírója[1]. Most viszont nem az irodalomtörténet-írás kapcsán kívánok szólni az esztétika területfoglalási igényének megképződéséről, hanem a képzőművészet reakcióidejének rövidülése nyomán szeretném „képbe hozni” drMáriás (Máriás Béla) képzőművészeti alkotásait. A reakcióidő rövidsége ugyan egyaránt szemléltethető lenne drMáriás zenéjében és irodalmi műveiben, de most három oknál fogva is a legkevésbé áttételes kifejezési formájánál maradok: az Élet és Irodalom 2008. augusztus 15-i lapszámát drMáriás legújabb, közéleti ihletésű képzőművészeti alkotásaival illusztrálta, egy, a kortárs magyar képzőművészet tizenkét reprezentáns alkotóját bemutató, TérErő című kiállításon is ilyen jellegű művei kaptak helyet, a kiállítás nyomán azonos címmel egy pazar album[2] is megjelent, reprodukciókkal, interjúkkal, életrajzi összefoglalókkal, s legutóbbi önálló kiállítása, amit a Kelemen Anna farkából négyméteres Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudsman címmel mutatott be a budapesti Erlin Klub Galéria. A meghívó a tárlatot a következőképpen ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe: „drMáriás legújabb alkotássorozata az Abszolút Demokrácia alapkérdéseit feszegeti, pontosabban azt a kérdést járja körül, hogy merre fejlődik majdan a demokrácia, s miként teljesedik majd ki. Egyik poszt-posztmodern elméleti közhelyünk szerint a jövő egyenlőségelvű társadalmának nemcsak biztosítania kell egy, mondjuk mentálisan retardált, klimaktáló, szélhámos háziasszony egyenértékű érvényesülését, hanem egy ilyen személy kell, hogy legyen az ideálja is egyben, amely az elesettség, hátrányosság és egyszerűség nyomvonalain lehetőséget nyújt majd minden hétköznapi ember könnyebb kibontakozásának és érvényesülésének. Ezért már most el kell ismerni a médiának azt az önfeláldozó tevékenységét, amellyel a fent jelölt ideálhoz vezető útra vezényli a néptömegeket egyben az Abszolút Demokrácia Diktatúrájának alapelveit fektetve le. drMáriás legújabb festményei ugyanennek a törekvésnek a produktumai, amelyben azonban még a magasművészetiség sallangjai igencsak felfedezhetők, valamint az elsöprő kreativitás és zsigeri kriticizmus negatív eszközei is. Azonban az út, amelyet ő általuk most kijelöl és felmutat igazából nem más, mint a legmodernebb és legkortársabb művészetnek az a magányos csapása, amelyen haladva ő egyesíteni tudja a legfilozofikusabb tartalmat a legtriviálisabb köntössel egy olyan zseniális alkotói hangot szólaltatva meg, amely egyszerre népművészeti, forradalmi, kritikai és elképesztően szórakoztató. […].”[3]

A frivolan ironikus meghívó drMáriás azon törekvésére mutat rá, amivel a bulvársajtó dömpingjében megjelenő hordalékot, vagy mondjam inkább: hulladékot képzőművészetté transzponálva mutatja be a szellemi leépítés olajozottan működő gépezetét. A „neofolklór médiavalósága”, amit drMáriás festményeivel hangsúlyoz, egy brutálisan primitív, eszközeiben igénytelen és szegény, az ingerküszöböt folyton átugrani óhajtó, olvasót, nézőt a maga szellemi pocsolyájába hempergető bulvármechanizmus folyománya. drMáriás vallja, hogy a művésznek párbeszédben kell állnia világának valóságával, korának jelenségeivel és reagálnia kell rájuk. A média bulvarizálódása első sorban intellektuálisan foglalkoztatja, a bulvár által sugallt boldogság tragikumáról az Erdélyi Zsoltnak adott interjúban egyebek között a következőket mondta: „…olyan, mintha két ötéves gyerek próbálna egymásnak valami nagyon egyszerűt és nagyon nagyot mondani, hogy felkeltse a másik érdeklődését: ez megpuszilt valakit, az meg meghalt. Ennyi, itt ki is merül a mozgástér, de nagyon érdekes ennek a levetülése, és a tény, hogy a világon élő emberek nagy hányadának szellemi mozgástere is körülbelül ekkora körbe szorult vissza. […] Az a kérdés izgatott, hogy mennyire lehet egy ilyen világban megmaradni? Hisz ez a mára jóformán egyetlen felkínált közös szellemi való, amely önmagában megdöbbentően felszínes és felejthető egyrészt, másrészt meg félelmetesen monumentális, telis-teli hatalmas hősökkel, mint egy olyan népmesevilág, amelyben nem tudjuk, hogyan kerültek oda a szereplők, és miért számítanak.”[4]

drMáriás döbbenten áll a bulvárvilág közepén. Korábban nem festett portrékat, főleg nem közéleti személyekről, most azonban beleszól a magát médiának álcázó tahóképezde tantervébe, farostlemezein médiasztárok jelennek meg különös, olykor naivan gügyögő, olykor tragikusan kíméletlen szituációkban, amit a kép címe külön is értelmez. Kellő illusztrálhatóság híján talán érdemes néhány ilyen szituációteremtő címet idézni: Balázs Pali előadást tart az Aloe Veráról Battonyán, amikor megszólítja a lelkét az ihlet fehér galambja, Zalatnay Cini elbúcsúzik kedvenc virágától, mielőtt lefoglalná a végrehajtó, Győzikét keresztre feszítik a nézettség növeléséért, Kiszel Tünde befosik Norbi update-jétől, Havas Henrik pánfurulyán próbálja bemutatni a Kodály-módszert, Juszt László a vágóhídon, Cicciolina bepisil a Hősök terén, Győzike a fétisboltban, Kovi, mint gumibaba, meg néhány kovi uborka.

Miként a bulvársajtó személyt céloz meg személyességével, vagy személyeskedésével, úgy drMáriás is személyes véleményét fogalmazza meg a képzőművészet nyelvén. A személyesség persze önmagában még nem érték, viszont döbbenetes hozadéka lehet.

Nézem drMáriás festményeit, élvezem beleszólásának merészségét, humorát, gesztusának elméleti és érzelmi megalapozottságát, miközben az jár a fejemben, mi ez, ha nem a globalizálódás folklórjának vegytiszta couleur locale-ja?

[1]Idézi: Bertha Zoltán: Kisebbségiség és modernség. Kortárs, 2008/7

[2] TérErő. Spiró György és Petrányi Zsolt bevezetőjével. K. Petrys Ház, Bp., 225 o.

[3]Alfred Sopyk, a Varsói Modern Művészeti Intézet festészeti szakosztályának elnöke

[4]TérErő, 84. o

Celebek bája. In. Magyar Szó. Magyar Szó. 2008. november 8.
Elolvasom
„A megfelelni nem tudás rettenetes börtöne” drMáriás „szociohorror”-trilógiája

„A megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”

drMáriás „szociohorror”-trilógiája

Elkezdtem visszafelé olvasni Máriás Béla – drMáriás könyveit, hátha rálelek arra a forrásra, amiből lipót[1] című regényének letisztult prózája és meggyőző narrációja ered, ami nyomán az olvasó annak ellenére, hogy tudja, abszurdummal áll szemben, mindvégig biztos benne, hogy voltaképpen a valósággal szembesíti az író. Aki túloz ugyan, sarkítja a történéseket, de a fantáziája teszi elmondhatóvá a történetet, vagyis nem azért talál ki történetet, hogy elmondhassa, hanem azt találja ki, hogy miként mondhasson el olyan történeteket, amelyekkel mindennapjaink során találkozunk, de nem figyelünk fel azok mögöttes tartalmaira. Vagy éppen nem akarjuk észrevenni a bennünket bilincsbe verő mindennapi horrort.

Először rossz helyre nyúltam. Az 1999-es szép a puszta[1] című grafikai és irodalmi gyűjtemény szövegeiben és rajzaiban is egy korábbi drMáriást mutat fel. Az utóbbi években készült „közéleti” képzőművészeti alkotásaival szemben, amelyekkel a bulvár-agymosás által kialakított ízlés- és értékficamra, a kollektív szociális-szellemi leépülésre reagál, itt még arc nélküli figurák jelennek meg rajzain, kalapok, zakók, székek, asztalok, antropomorfizálódásuk evolúciója során elvetélt tárgylények, a rémület karakteres projekciói, amelyekről Szombathy Bálint kimerítően értekezik drMáriás-monográfiájában[2]. A kötet persze csak a keresés szempontjából bizonyult „rossz helynek”, a versek és prózaszövegek a rajzokhoz hasonlóan már itt is magukon viselik a szerző abszurd világlátásának kivetülését, de ezen túlmenően egyéb kvalitásaikkal szólítják meg az olvasót. A kötet hátsó borítóján Parti Nagy Lajos szellemes ajánlásában ezek nyomán nevezi drMáriást „dadapetőfi”-nek, „gesztusművész”-nek, aki „eléggé társtalan dolgot művel”, például „versszénnel satíroz”, „nonszensz versarcrajzok” kerülnek ki keze alól, az így létrehozott, számos „boldog szomorú dalt” egybefogó „szcénakazal” pedig a „szénszószabadság” lobogóhordozójának műve. „Rendes alanyi költészet ez” – teszi hozzá Parti Nagy. S az abszurdot nonszenszbe transzponáló látásmód mellett az elbeszélői készség se hagyható figyelmen kívül – fűzhetjük tovább a gondolatot. És azt is hozzátehetjük, hogy a szövegekből és rajzokból megsejtjük a szerző rettegéseit, amelyek a későbbiekben emberi sorsokat elbeszélő műveiben képződnek meg.

A nyomozás tekintetében a szép a puszta kötettel szemben telitalálatnak bizonyult a lipótot egy évvel megelőző, ugyancsak a Noran Kiadónál megjelentetett, egy halott naplója[3] című regény felütése. Szemléleti, tartalmi és stiláris szempontból is ikerműnek lehet őket tekinteni. A lipót egy elmegyógyintézet lakóinak sínylődését, pozíciószerzési harcát, bukását és felemelkedését járja körül abszurd történések díszletei között. Az egy halott naplója pedig a mennyországba kalauzolja az olvasót, és a felvonultatott szereplők motivációja nem sokban különbözik az elmebetegekétől. Pontosabban semmiben.

A regény címe ugyan naplót ígér, de a regény a napló formai jegyei közül semmit se használ fel, folyamatos, első személyű, az időben folytonosan előre haladó elbeszélés, ami beszámol a történésekről és a beszélő álmairól, narrációjának tárgyilagossága és az elbeszélőnek a történet befejeződése fölötti meglepetése inkább azt a hatást kelti, mintha a főhős a memorizálás szándékával napról napra részletesen felidézné az aznapi eseményeket, így valamiféle belső naplóként funkcionál az elbeszélés.

A történet szerint a nyomtatványboltban dolgozó elbeszélő egyik reggelre meghal – amin nem lepődik meg különösebben –, majd a város többi halottjával buszra száll, és hosszú utazás után a mennyországba jut. Itt aztán a meglepetések sora várja. A mennyország voltaképpen egy roppant áruházlánc, az újonnan érkezett halottak szörnyű büntetések fenyegetése mellett rabszolgaként dolgoznak, hogy kielégítsék a fogyasztói berendezésű társadalom igényeit, vagyis a vásárlókra rásózzanak minden szemetet, a cégvezetésnek pedig biztosítsák a lehető legnagyobb profitot. A játékszabályok elfogadása mellett haladni lehet a szamárlétrán, de a jobb körülmények csak gyorsabban pörgetik a mókuskereket, kiszállni nem lehet belőle. Vagyis hősünknek (majdnem) sikerül. Annyira vágyódik családja és földi élete után, hogy amikor a mennyország áruházlánc vezérigazgatójává lesz, hatalmas pusztítást és káoszt idéz elő, megszerzi az isten, a sátán és az ősanya jóváhagyását és visszatér a Földre. De győzelme csalóka: istennek csak a „reset” gombot kell megnyomnia számítógépén és nyomban helyreáll a birodalom rendje, hősünknek pedig már első földi hajnalán rá kell jönnie, hogy az égiek nem engedték el.

A mennyről kialakított kép nyomán egy emberöltővel ezelőtt még vallásgyalázás vádjával perbe fogták volna a szerzőt. Csakhogy ennek a regénynek semmi köze a valláshoz. Igaz, hogy a pokol képét vetíti a mennyországra, Dante poklához hasonlóan itt is ikonikus helyek jelölik a bűnök tanyáit, ahol a kényeztetés, a jólét, a boldogság helyére a kínzás, a megaláztatás és a szenvedés lép, ahol isten egy kielégítetlen játékigényű vénember, sátán – mert ő is a mennyekben lakozik – kielégítetlen munkamániás adminisztrátor, az ősanya pedig egy kielégítetlen nemi vágyú behemót nőstény, de mindez nem a mennyország világa. Még csak nem is annak az állításnak az apológiája, hogy a mennyország és a pokol voltaképpen olyan, amilyennek elképzeljük és amilyenné mi magunk tesszük, hanem a mindennapjaink leképzése. A multinacionális vállalatok által diktált kereskedelem alapú világ, ami a fogyasztást a még több fogyasztás lehetőségébe vetett reménnyel jutalmazza, ahol az előbbre jutás alapfeltétele a gátlástalanság és a cég iránti lojalitás. Rémregény, aminek mi magunk vagyunk a szereplői, de nem drMáriás írt bele bennünket ebbe a regénybe, csak megmutatta nekünk, voltaképpen mekkora horrorba is csöppentünk. A földi félelmekből és reményekből ácsolt mennyei javítóintézet, a lélekláger, a mennyei áruházlánc lényege szerint a remény illúziója által gerjesztett reménytelenség otthona, ahol még a halálban történő megbékélés reményét is eltörölte a realitás: „Itt senkit semmi sem érdekelt, csak az állandó ésszerűségverseny, a büntetéshegyek és a feladattengerek. A félelem mindent kitöltő hatalma, melyben az értelem maradt utolsó börtönőrnek egyetlen feladattal, hogy fenyegetésével újabb és újabb reményt keltsen a legreménytelenebb helyzetet is viszonylagos jóként állítva be, hogy félelmében a sok halott tovább reménykedjen, s egy pillanatra se tűnjön véglegesnek a kilátástalanság, ne tudjanak teljesen, a legvégső mélységig elkeseredni, hogy még a legbutább hazugságban is tovább reménykedve, pillanatnyi halálukban nem látva kiutat, egy jobb halálban reménykedjenek.”

Sodró erejű próza, ami nem csak világképében tükröződik a következő, az elmekórház falai közé képzelt történetben, hanem az abszurd történések mellett egymással rokonítható figurák, egy-egy emberi alkat, morális lény, lelki típus alaköltései és mindennapjaink legszörnyűbb rémségei is megjelennek úgy az egy halott naplója mint a lipót magával ragadó elbeszélésében.

Végül megtaláltam az átkötést a kép és szöveg fúziója[4], valamint a regények között: a novellafüzérből épített regényt, a 2004-es Lomtalanítást[5]. Itt már híre-hamva sincs dadapetőfinek, a lelkes szócsavarásnak, ismétlésekkel történő nyomatékosításnak, viszont itt van a higgadt, szinte szófukar elbeszélői nyelv, a szociális érzékenység, mögötte vélhetően az egzisztenciális félelem is, az abszurdba átszédülő realizmus, a közelhajolás az elesettekhez, és az a sajátos látásmód, ami átjárót nyit a valóság és a rémálom között. Hangütésében és témájában is előzménye a rá következő két regénynek. A Lomtalanítás egy százéves ház lakóinak története, azoké, „akik nem szabadulnak a háztól, a háztól, mely önmaga lepusztult kórháza és orvosa, foglya és börtönőre lett megannyi társával az utca képén.” A házban és a történetekben lakozók között ritkább és lazább a kapcsolat, mint a regények szereplői esetében, mindegyik egy sajátosan egyedi horrortörténet középpontja, s drMáriás ezeket a történeteket lakásról lakásra járva az olasz neorealista filmnyelv modorában tárja fel az olvasó előtt, aki, ha esetleg ugyancsak hátrafelé nyomoz a szerző köteteiben, rájön, a bérház ugyanaz, mint a mennyországi áruházlánc és az elmekórház, „a megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”, „a reménytelenség bugyra”. Vagyis a pokol bugyra, aminek képzete trilógia alakzatába vonja a három regényt. A Lomtalanítás zárójelenetében a lakókat kiköltöztetik a bontásra ítélt épületből, s azok, egyéb megoldás híján beköltöznek a pincébe, ahol viszont már berendezkedett egy náluknál is elesettebb pária. A lakók ütlegekkel űzik el a pincefoglalót, a pokol őslakosát, hogy berendezkedhessenek a pincerekeszekben, és nyomorúságos életvitelük folytathatóságába vetett rendíthetetlen reményük illúziójába burkolózva azzal vigasztalják magukat, hogy történhetett volna rosszabbul is.

drMáriás elbeszéléseiben kevés dolog fordulhatna még rosszabbra, az élet aligha mutathatná még alantasabbnak magát. Dantei vízió lenne-e e trilógia, vagy inkább „szociohorror”[6]? Szerintem a rendszerváltás utáni esztendők reális szociális félelmeinek elemi erejű kivetítése.

[1] Kalligram–iNteRNeTTo, Pozsony-Budapest, 1999

[2] drMáriás képzőművészete. Írta és szerkesztette Szombathy Bálint. A38 Kulturális Kht. – Magyar Műhely Kiadó, Bp., 2007

[3] drMáriás: egy halott naplója. Noran Kiadó Kft., Bp., 2006

[4] a szép a puszta kötet

[5] Konkrét Könyvek Kft., 2004

[6] Kereszturi Tibor a Lomtalanítás fülszövegében

Elolvasom
Halott testben élő lelkek. drMáriás: Szabadkőműves szex. Noran Kiadó 2004 Kft, Luna Könyvek sorozat, Budapest, 2010

Halott testben élő lelkek

drMáriás: Szabadkőműves szex. Noran Kiadó 2004 Kft, Luna Könyvek sorozat, Budapest, 2010

A történet folytatódik. drMáriásnak az (év)ezredváltás koráról készített látlelete újabb tünetegyüttest tár fel. A Lomtalanítás (Konkrét Könyvek, 2004), az Egy halott naplója (Noran, 2006), a Lipót (Noran, 2007) regényekben megfogalmazott, személyes hangú kor- és társadalomkritikáját teljesíti ki és szemlélteti a korábbiaknál is abszurdabb imaginációval a Szabadkőműves szex kötetben. A sorozat alapfelismerése, hogy az élet voltaképpen kényszerhelyzet, amiből az egyén csupán lelke eladásának árán szabadulhat. Nem kötelezően fausti szerződéskötés révén, hanem a kíméletlenséghez, önzéshez, tárgyfétisek imádásához, a rokonszenv és empátia kioltásához vezető morális lealjasodás, a boldogságelvű világképnek a sikerorientáltra cserélődése útján.

A történet hőse a semmiből előkeveredvén egy esős temetésen bezuhan egy kriptába, ami a világ által elcsigázott lelkének meg is felelő otthona lehetne, ám a test követeli a magáét, ezért a nevenincs elbeszélő kiássa magát a föld alól, nappal munka, élelem és pénz után kajtat, éjjeleit a sírkamrában tölti. A föld alatti világban egy különös társadalom működik, amelynek tagjai különböző próbatételekkel igyekeznek elűzni a betolakodót, majd végül befogadják. Mielőtt erre sor kerülne, az elbeszélő hős nappalai a testté, éjszakái a léleké. A felemelő éjszakák és a csüggesztő nappalok különválasztják a föld feletti és a föld alatti társadalmat: felül élő testben halott lelkek, alul halott testben élő lelkek élnek.

A groteszkből burleszkbe sűrűsödő történet hőse nincstelen jótékonykodó (vagyis nem a föld fölötti világra teremtett), akit a nálánál elesettebbek is kihasználnak, megaláznak, megerőszakolnak. A nappali világban ugyanis a létfenntartás, a birtoklás és a szex a parancsoló elv, s a hősünknek csupán ez utóbbiból jut ki bőséggel, de folyton olyan aktusra kényszerítik, amit ő nagyon nem akar. A regény beszélőjével szemben a furcsa éjszakai társaság tagjai önmaguk csiszolása által igyekeznek jobb emberré lenni, teljesen hétköznapi módon, munkával, beszélgetéssel, szórakozással, ahogy a nappali világban is kellene. A holtak „szabadkőműves” szervezetének célkitűzése, hogy magukat finomra csiszolt kövekként beépítsék „a humanizmus örök templomának falába”. A kriptalakó hős világjobbító szándéka minduntalan a kicsinyesség, kapzsiság, gátlástalanság falába ütközik, emiatt ő is úgy határoz, a jobbítást önön magára korlátozza, hiszen ennél többel nem járulhat hozzá a világ erkölcsi előremenetéhez. A személyes felemelkedés lehetőségének megnyílása után a hős elmondhatja, hogy „…én voltam maga az oszlop, amely az eget tartja, s én voltam a csiszolt kő, az erős, szép és tökéletes, és egyben maga a halál is, az, amely megszabadult az elmúlás félelmétől…” (151)

A Szabadkőműves szex beavatási regényként olvasható. A megélhetés kényszere felől egy magasabb szintű létminőség világába lépés iniciációjának folyamata bontakozik ki a sodró lendületű, verbális áradású történetből. Másfelől a szellemi béke keresése keleti módozatainak európaivá profanizálását is megláthatjuk benne. A vágy és az ego leküzdésének mentális folyamatának helyébe brutális haláltánc kerül, a világ nyüzsgésében eltompult, egyre erősebb ingerekre szomjazó nyugati világ abból jobban ért, mint a keleti nüanszokból. Nem utolsó sorban a titkos társaságok iránti kíváncsiságot meglovagló regények paródiáját is felfedezhetjük a szövegben, nehéz nem párhuzamot vonni a Dan Brown által A da Vinci-kódban leírt Rosslyn kápolnája és drMáriás regényében megjelenő hatalmas rózsakereszt közepén álló kápolnácska, illetve Az elveszett jelkép és a Szabadkőműves szex egymás negatívjaként tételezett világa között.

Számos olvasatot kínál tehát a könyv, s egyben túlmutat a társadalomkritikán, a felemelkedés és az üdvtörténet külön hozadéka drMáriás regényének. Ám az sem baj, ha puszta szórakozásból olvassuk el.

Elolvasom
„Vidáman elkeseredett alanyi üvöltés”. drMáriás: Nem élhetek Milošević nélkül. Noran Könyvesház, Budapest, 2011

„Vidáman elkeseredett alanyi üvöltés”

drMáriás: Nem élhetek Milošević nélkül. Noran Könyvesház, Budapest, 2011

A Noran Kiadó kedveli drMáriást, három regénye után immár negyedik könyvét jelentette meg Nem élhetek Milošević nélkül címmel, ami nem regény, címéből kikövetkeztethetően inkább élettörténet, nem is regényes, de annál inkább kalandos. Nem életrajz, mert a szerző autobiográfiájából éppen csak annyi jelenik meg benne, ami feltétlenül szükséges egy történetében képlékeny zenei formáció, az underground és alternatív zenét megújító, Újvidékről kinőtt, idén 25 éves Tudósok zenekar „életrajzának” megértéséhez. A szerző, aki a nyomtatott irodalom terepén fikciós művek révén vált kedveltté, egyben az említett formabontó zenekar vezéregyénisége, és alternatív képzőművész, akinek eddigi munkássága már monografikus feldolgozást nyert, olyan biográfusként mutatkozik meg mostani kötetében, aki egyszerre tud a háttérben maradni és a középpontban lenni, vagyis egyszerre látni és láttatni kívülről és belülről.

A Tudósok története forradalmi történet: abban az értelemben, hogy, miként drMáriás emlékeztet, minden forradalom valami módon a kirekesztettek felemelkedéséről szól, így a free-jazzen nevelkedett, majd punkon serdült nemzedékének revolúciója is. A muzsikálás a Tudósok számára „csodálatos fegyver a legjobb csínytevéshez”, korántsem lekottázott matézis, hanem felszabadító gyomorzenélés, ami szárnyára veszi a pimaszságot, a humort, a fájdalmat és megzabolázhatatlan lávaként törnek fel benne az érzelmek és indulatok. A zenekar művészi-művészeti hitvallását összefoglalva a szerző elmondja, hogy az általuk képviselt művészi cél az, „hogy leromboljunk minden lassító, fékező, hátráltató béklyót azzal, hogy ez a valami, ami bennünk forrong, ami nem lehet más, mint az egyetlen létjogosult erő, a mindent elsöprő, semmilyen gátat nem ismerő állati szent energia vegytiszta formája, amely kirobbanva új kapukat, új univerzumokat és egy sohasem látott, semmihez se hasonlítható örömöt és kielégülést nyújtson, amely által visszatérünk oda, ahová mindig is tartoztunk” (5.).

A Tudósok formáció „egyszerre volt a teljes kiszámíthatatlanság, amely körülvett minket, s az ellene való vidáman elkeseredett alanyi üvöltés” (29.). Mi vette körül a zenészfiúkat? A hajdani Jugoszlávia hazug valósága, majd Slobodan Milošević diktatúrája, amiről olyannyira igyekeztek nem tudomást venni, pontosabban nem elhinni, hogy még akkor is a horvátországi Eszékre mentek koncertezni, miután már a Jugoszláv Néphadsereg rommá lőtte Vukovárt. Sajátos békemissziójukat se a horvátok, se a szerbek nem értették. Mindaz a gyomorzene és a képzőművészeti alkotások, amelyek a Tudósok „műhelyében” készültek, előrejeleztek valami várható szörnyűséget, a hazugsággal és áltatással szembesülő lelkek kozmikus magányát. A Tudósok és velük egész nemzedékük megpróbált abba kapaszkodni, saját művészetükbe, a szabadon tomboló alkotószellembe, ami valójában nem nyújthatott esélyt a háború, az öldöklés, a bombák ellen. A realitással szembesülés már nyílt életveszélyt jelentett a darabokra tépett országban, fizikai menekvést az emigráció nyújtott, miközben az otthon maradtak iránti érzelmi kötődés tovább dübörgött a Tudósok Budapestről Európába, az Egyesült Államokba eljutott muzsikájában. A szerző el is tűnődik afölött, hogy ugyan mi okozta, hogy zenéjük egyaránt működött a legsötétebb lebujokban és a legvájtfülűbb klubokban. Szerinte „talán azért, mert ott volt benne mindaz, amit az egyszerre szörnyű és szép távoli Kelet-Európánkban magunkba szívtunk, hogy az ember egyik nap zenetörténész, a másikon vak furulyás az aluljáróban, a harmadikon kortárs zenei nagykövet, a negyediken meg Mad Max bulizenakara” (180.).

Az első személyű beszámoló szinte a kórkép objektivitásával beszéli el a kedves barát, forradalmár harcostárs, Bada Dada tragédiáját, annak az ösztönös művésznek a környezetét is veszélyeztető pokoljárását, aki belepusztult hordozhatatlan kétarcúságába, a tehetséges, sziporkázóan innovatív, játékossága mellett feltámadó öndestruktív késztetésben megnyilvánuló démonisága felemésztette gyermeki lelkét.

A Tudósok Bada Dada távolléte alatt és öngyilkosságát követően is zenéltek, különböző felállásban, de azonos energiával. Az 1997-ben a Szigeten tartott koncert utáni performanszon a Tito Kvartett néven föllépő formáció előadása kapcsán írja drMáriás: „A fellépés végtelennek tűnt. Egyszerre mondtuk a szövegeinket, ami maga volt az önmegsemmisítés szélén táncoló őrület, Joyce és Szentkuthy agyából előugrott elkeseredett szereplők többszólamú ámokfutása” (143.).

A könyv nem csupán a Tudósok drámai és egyben szórakoztató történetét, hanem kelet-európai valóságunkét is elbeszéli, s ebben benne van diktatúra, lázadás, forradalom, háború, emigráció, a letelepedés nehézségei, a gyökerek kitéphetetlensége, a tudathasadás, kaland és küzdelem. Az elbeszélést egyszerre működteti a humor és a keserűség, a groteszk és a tragikum, mintha a Tudósok muzsikájának zenei tartalmai is együtt rezonálnának benne.

Elolvasom
A kelet-európaiság dicsérete
Szerző

A kelet-európaiság dicsérete

DRMÁRIÁS: NEM ÉLHETEK MILOŠEVIĆ NÉLKÜL

Én egy kelet-európai zombi vagyok,
Köszönöm-köszönöm, jól vagyok.
Éjjel nem alszom, nappal nem vagyok ébren,
A nyugat-európaiakért aggódom.

(Tudósok: Kelet-európai zombi)

Sok szempontból fontos drMáriás tavalyelőtt megjelent könyve, a Nem élhetek Milošević nélkül, s tán meddő próbálkozás lenne itt mindazon okokat felsorakoztatni, amelyek szükségessé teszik, hogy egy újabb méltatás íródjék róla. Mégis tennék egy kísérletet arra, hogy bejárjuk – akár valami posztmodern Tar Lőrinc – a szöveg bugyrait, és felhívjam a figyelmet arra, hogy miért is jó kézbe venni ezt a kötetet.

Kezdhetném azzal, hogy Máriás nagyon éleslátású, és éles nyelvű szerzője a magyar irodalomnak. S lám, ez a szimpla kijelentő mondat máris egy csomó kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy hol is van tulajdonképpen drMáriás helye irodalmunkon belül? Mennyire veszi például komolyan a fent említett kötetet az irodalmi „közvélemény”[1]? Egyáltalán, honnan kell közelíteni a kötethez: az irodalom felől, vagy máshonnan? Időszűkében nem vállalkozhattam arra, hogy végigjárjam a könyvtárakat, és kimutatást készítsek arról, ki hogyan, és hová, az állomány mely részébe sorolta be ezt a könyvet – annyi bizonyos, hogy nem volt egyszerű dolog a kategorizálás. Mert a Nem élhetek Milošević nélkül egyszerre zenetörténet, dokumentumpróza, kalandregény, önéletrajz, napló.

A kötet napló jellegére maga a szerző utal, egy, a prae.hu oldalán olvasható interjúban. A mű elbeszélésmódját vizsgálva elfogadtatjuk ezt a megközelítést, azzal a kitétellel, hogy azért mégsem viseli magán a napló minden jellemzőjét. Kezdhetném azzal, hogy a naplóbejegyzések egy időrend mentén, egy kronológiai szálra felfűzve követik egymást, ezzel ellentétben ez a szöveg nem mindig tartja az időrendiséget. Vannak benne a jövőbe előreutaló gesztusok, illetőleg a múltban lezajló események között is szabadon mozog a szerző. Ennélfogva nevezhetnénk ezt a szövegkorpuszt dokumentumprózának, melynek egyes történetei valós eseményekből merítenek, a szerző múltjának szilánkjai; mindazonáltal önéletrajz, mert rengeteg autobiografikus elemet tartalmaz, és elengedhetetlen velejárója a történelmi-társadalmi háttér bemutatása. Talán épp emiatt tudott engem ennyire meggyőzni. Mindig is vonzódtam az önéletíráshoz, a naplókhoz, emlékiratokhoz, mivel azokat olvasva nemcsak magáról a megírójukról kapunk képet, hanem azokról is, akik körülveszik őt: a kortársakról. Na, meg a társadalomról, amelyben élnek. De sok esetben éppen ez ezeknek a munkáknak a buktatójuk, hogy a szerző könnyen kísértésbe esik (sokszor akaratlanul), és egyfajta idealizált képet közvetít az olvasó felé. drMáriás őszinte hangja megnyerő, mondatainak sokszor erős sodrása van, ám a zenekarról szóló, kissé túlkapó megnyilvánulások olykor megakasztják az elbeszélést. Szerencsére nem annyira, hogy elvegyék a kedvünket az olvasástól.

Bizonyára azt sem kell hosszasan magyaráznom, hogy miért használtam fentebb a kalandregény kifejezést, mint műfaji meghatározást. Ha elolvassuk ezt a hömpölygő, folyamatos mozgásban lévő élettörténetet, könnyen azt érezhetjük, hogy egy regény világába csöppentünk, melynek metaforái egyediek és rendkívül érzékletesek, állításai sok esetben lenyomozhatóak; a legitimáció nem szenved csorbát, a fikció pedig úgy simul bele a történetek szövetébe, hogy szinte észrevehetetlen. A regény színterei az általunk jól ismert helyszínek: az egykori Jugoszlávia városai (Újvidék, Belgrád), és a rendszerváltás utáni Magyarország (főleg Budapest). Sok mindent elárul a balkáni közelmúltról, a háborút megelőző tébolyról, amely ellen kevés lehetősége volt az embernek védekezni. Teszi a szerző mindezt egy olyan sajátos prózanyelven, ahogyan eddig talán senkinek sem sikerült megfogalmaznia.

Kezdetekben a Tudósok nem más volt, mint a felrobbanni készülő Jugoszlávia minden sóhaja, kiáltása és kilátástalansága valami hitetetlen ösztön-zenében összegyúrva. Miközben Máriás szövegének ide vonatkozó részleteit olvastam, szinte lúdbőröztem, attól a különös és mély kapcsolattól, ami zene és ember között létrejöhet, mintha ez a két fogalom („zene”, „ember”) egylényegűek lennének. Figyeljük csak meg a következő sorokat: „Az első együttzenélésnél megnyílt az ég, s ha lett volna időnk a nagy eksztázis közepette odafigyelni, hol is vagyunk, talán a Nap kellős közepében találjuk magunkat, vagy a Holdéban, mert akiket összetoboroztam különös kísérletem alanyaiként, inkább holdkórosok voltak” (23).

Bizonyos szempontból már a kötet „prológusából”választ kapunk arra a kérdésre, hogy valójában miben áll ezeknek a tudósoknak a tudománya. (Amennyiben az egyes fejezeteknek a szerző címet adott volna, úgy ennek a bevezetőnek mindenképp a Mi a tudomány? címet kellene viselnie.[2]) Ezt követi egy rövid „családtörténet”, és a zenei kezdetek bemutatása, majd pedig kezdetét veszi a „totális kelet-európai káosz” története, ezzel együtt a Tudósok története – a zenekaré, mely úgy fogadja magába ezt a totális kelet-európai káoszt, akár a beázó mennyezet alá helyezett lavór a csordogáló piszkosszürke levet. Ami pedig kijön, az a kelet-európaiságnak, mint kiszolgált klisének az újraértelmezése.

Kelet-európainak lenni olyan, mint egy kiszáradt folyómederben edzeni az úszó-Európa-bajnokságra; a kelet-európaiság egy, a lábunkat szorító cipő – mindezek az élmények jelen vannak a Tudósok munkásságában; ettől elválaszthatatlanul, természetesen, drMáriás munkásságában, életútjában is. A szerző egy helyütt a következőképpen fogalmazza meg azt, hogy mitől működik ilyen jól a zenekar zenéje: ott van benne az, „amit az egyszerre szörnyű és szép távoli Kelet-Európánkban magunkba szívtunk, hogy az ember egyik nap zenetörténész, a másikon vak furulyás az aluljáróban, a harmadikon kortárszenei nagykövet, a negyediken meg Mad Max bulizenekara” (180).

Ám ez a napló/önéletrajz/kalandregény – akárcsak az élet, írhatnánk – nem csupán móka és kacagás, vattacukor meg ingyen lufi. A sokszor ironizáló, energikus alaphangot néhol felváltják az őszinte vallomásosság regiszterei. A Bada Tiborról, az egykori barátról és harcostársról, majd később a sakkfigurákat idegesen és megszállottan tologató, mások életével játszadozó „ellenségről” szóló feljegyzések első olvasatra úgy hatnak, mintha tudatosan szeretnék lerombolni az utóbbi években kialakult Bada Dada-mítoszt, melynek alapján egyesek a Tudósokat egyenesen azonosították Bada Dadával, és azzal, amit ő képviselt. De valójában ezek a sztereotípiák felülértékelődnek, egyszersmind a helyükre kerülnek ebben a vallomásos megemlékezésben. Máriás nem vádol, és nem mentegetőzik (nincs is miért), csak összegez, dokumentál.

Végezetül szólnunk kell pár szót a címről is, amely első olvasatra elég zavarba ejtő. Emlékszem apám tanácstalan arckifejezésére, amikor nemrég megmutattam neki a kötetet. Mi akar ez lenni? Provokáció? Irónia? Mindkettő. És egyik sem. Ha nagyon pontosak szeretnénk lenni, azt kell írnunk, önmeghatározás – a posztjugoszláv ember önmeghatározása, aki a Milošević-éra poklában edződött, aki egy életre megtanulta, hogy formájától és állagától függetlenül mindenféle szar lenyelhető, hogy az igazság és a gazság között mindössze egyetlen hang a különbség, semmi egyéb, és akinek annyira az emlékezetébe égett a szerb mészáros emléke, hogy nem festhet, nem zenélhet, nem írhat… nem élhet Milošević nélkül.

   

[1] E szöveg megírása közben is kaptam olyan jelzéseket, hogy jobban tenném, ha inkább valami hasznosabb dologra fordítanám az időm.

[2] Bővebben: http://www.youtube.com/watch?v=tvLbU7HpF20

                                                                                                                                                                                                                      

                                                                                                                                                                                                                         Barlog Károly

Balkan Boy. In. Fekete J. József: Idegenség/Érintettség Magyar olvasókönyv 2. Életjel Könyvek, Szabadka, 2014.
Egyéb tevékenység