
drMáriás (Máriás Béla)
A fotó forrása: https://index.hu/kultur/2021/07/18/dr.-marias/
Az általános iskolát és a gimnáziumot (1986) Újvidéken végzi. 1986 és 1991 között a belgrádi Zeneművészeti Egyetemen folytatja tanulmányait. 1987-ben megalakítja a Tudósok zenekart. 1991 óta Magyarországon él. Számos önálló és csoportos kiállítása volt, gyakran Bada Dadával. Több CD-je is megjelent.
Lemezei:
Tisztatiszt. Bahia, 1997;
Öntudomány. HMK Music, 1998;
The nice plan. HMK Music Recommended Records, 1999;
Szupergyár. Bahia, 2001;
Mentés másként. K. Petrys, 2003;
I live science. Bad Taste Records Moscow, 2005;
The Best of Disco by Tudósok. A38, 2006;
Jedikém, gyere haza!. A38, 2008;
Dávid Ibolya titkos élete. A38, 2009;
Bocs, megölhetlek?. Playground Records, 2011;
A legszebb szerelmes dalok. Playground Records, 2013;
Éljen a Petőfi Rádió. 2014;
Alzheimer karaoke. 2016;
NEM!!! Az Eszperantó királyság hivatalos himnuszai. Trottel Records, 2018;
Akkor is nevetek. GrundRecords, 2019;
Buta szeretnék lenni. 2021.
Máriás Béla hőse: a Csipkehúsú
Leának
Mi is a csipke? Mire is szolgál, minek is az alátéte, körítése? – kérdem zavartan, és feleslegesnek tűnő kérdéseimre hol is keresnék választ, mint a Tolnai Világlexikon 6., CÍMER-CSIPKE kötetében. Fogacskákról olvasok, bogozásról, recéről és hímzésről, arról, hogy a franciák és a spanyolok fekete csipkét is varrnak-vernek. És a halászhálóig nyomozok vissza, meg a pók finom fonadékáig. Igen, az ember is úgy állította fel finom hálóit, mint ahogyan a pók feszítette őket véres vadászataihoz. Majd az embernél ezek a fonadékok mindinkább feleslegessé lettek, a gyilkolás külön tudománnyá fejlődött, az ember tán legnagyobb tudományává. A csipke pedig a semmis semmi radarává korcsosult.
A csipke metafizikájáról Rilke tud legtöbbet; Malte című regényében, míg a kastély régi csipkéit kutatják, lényeges dolgokat tudunk meg a csipke nézésének alkímiájáról is.
„Oh, most jégvirág fog képződni a szemünkön”, sóhajtanak. És ezzel az alkímiával – a nézés alkímiájával – máris a festészet területéhez érkeztünk.
Ha Máriás Béla festészetének második korszakáról akarunk beszélni, a csipke az egyik motívum, amelyet nem kerülhetünk meg, amelyet mindenféleképpen érintenünk kell. A másik – szorosan az elsőhöz kötődő – motívum a papírrepülő és a papírhajó, a gyerekek játéka a papirossal, a hajtogatás: a papírpohár, a legyező, a papírbuksza, a papírdurrantó és nem utolsósorban a papírcsákó hajtogatása – a kétágú létrán fejükön papírcsákóval sétáló, a gyerekek szemében szinte Michelangelóvá magasodó piktorok. De okvetlenül meg kell említenünk a papiros szabását, csipkézését, lyuggatását, a papírfigurák nyirbálását: egyik oldalon a papirosból készült profán fehérneműket, másik oldalon a művirágokkal, papírcsipkével zsúfolt ereklyetartókat, aranypapírból applikált rezes Jézusokat, papír szemfedőket etcetera.
Igen, ezekből az anyagokból merül fel, ezekre az eljárásokra utalva jön létre a Máriás-féle kép – születik meg, lép színre Máriás papírfigurája, a máriási hős: a Csipke-húsú.
És mi sem természetesebb, mint hogy a csipkén, a papiros vakító fehérségét ellensúlyozandó, eluralkodik a fekete. A nyers, pasztás, kátrányszerű massza. Művészete valójában e mind bonyolultabb viszony egyensúlyba hozásának kísérlete. Ahogy az alap, a talált deszkatábla, a kátrány nehezül, durvul, sűrűsödik, úgy finomodik, úgy lesz egyre vakítóbbá a csipke. A hol applikált, hol megfestett papírcsipke, csipkézett papír mögött egy új dimenzió tűnik fel, valami aranyfonál – talán éppen az argonauták gyapjújából!? – kezd el működni, kötődni-szövődni. Ez a kép harmadik dimenziója, amelyet feltételesen rajzosnak nevezhetnénk, de a már említett rezes Jézusokhoz is köthetnénk.
Van azonban ezeknek a képeknek, furcsa tárgyaknak még egy negyedik dimenziójuk is. A papírhajó és a papírrepülő kis kék felületen jelenik meg, a kék közeg jelzését követeli a végtelen sötétségben. Kis kék képernyőről vagy akváriumról van szó. Rokona ez az akvárium Badadada akváriumának, amelyben égő gyufaszálak hullanak, röpdösnek aranyhalacskák helyett, Matisse nevezetes aranyhalacskái helyett, jóllehet aranyhalacskákként valamiféleképpen mégis. Különben is meg kellett volna említenünk Badadadát – ugyanis afféle ikerművészek ők. Badadada kátrányképein pingvinek hasonló szűzi lények, ellenpontok, mint Máriásnál a csipkeemberke, a papírhajó. Festészetük a jugoszláviai magyar képzőművészet külön fejezetét jelenti.
Máriás kék gesztusa kapcsán utalhatunk Bacon – a legnagyobb modern figurális festő (aki egyként hatott Pilinszkyre és Veličkovićra) – utolsó korszakának két, számomra csodálatos képére is: a Jet of Water (Vízsugár) és a Water from a Running Tap (A csapból folyó víz) című munkáira gondolok, amelyeken e brutális festő különös megtisztulásának lehetünk tanúi. Vízsugár csap be a képbe, a mészárszékszerű vesztőhely eltűnik, és a kép valójában már magáról a vízről, a vízről mint metaforáról, gesztusról: a megtisztulásról szól. Egyfajta tiszta forrásról, kétségtelen.
És itt vissza is térhetünk Máriáshoz. Annál is inkább, mivel a szarvas, a szarvassá változott fiú, szarvassá változott muzsikus szintén gyakran felbukkanó alakja népes képvilágának. Ha valaki, Máriás a gyakorló népzenekutató (a bácskai és a balkáni zenék ismerője) utalhat Bartókra.
Egyik legfontosabb munkáján csipkeemberkéje akváriumban áll és papírhajókkal játszik. Játéka szomorú, szinte tragikusan megrázó, ugyanis ártatlan játéka, rituális megtisztulása közben elázik, csipkehúsa semmis péppé lesz, megsemmisül.
Külön kell szólnunk Máriás e kreációjáról, esendő, a képről olykor leváló, lepottyanó hőséről: a Csipkehúsúról.
Az első korszak pálcikaemberkéiből is levezethető. Önálló életet élő figuráról van szó, tehát a második, fekete-fehér korszak mint egy képregény is olvasható. Nézzük csak például, hogyan sakkozik magával, önnön testéből kivágott figuráival, hogyan mattol be magának, hogyan kerékpározik az arany-kék pókháló kusza sínén. Külön tanulmányt érdemelne az a mozzanat, ahogyan farkasszemet néz egy valós zsilettel – mert a lélek kész, de a hús még gyenge csipke!
Eredeti chaplini–kafkai hős a Csipkehúsú. (Tudjuk, Kafka rajzolt is: rajzai közül számomra már rég kivált egy kis chaplini figura…)
De utalhatunk Máriás e korszaka kapcsán két szlovén festőre is: Ciuhára (aki nehéz spanyol csipkegallérokba, bársonyba és aranyba öltöztetett rózsaszín pofájú majmokat) és Stupicára (aki falfehér képein valós tüllel, csipkével, gyöngyházgombbal a testén kis elárvult menyasszonyt fest).
Befejezésül még Németh István egyik adriai jegyzeténél szeretnék elidőzni. Hasonló alkímiai folyamat játszódik le abban a kis írásban is, mint Rilkénél, hasonló ellentét mutatkozik, mint Máriás képein a kátrány és a papiros, az óceánjáró és a papírhajó, az akvárium és a tenger között. Két kisgyereket néz, amint lábukkal az őszi fövenyt dagasztják, és gyerekkora bácskai játékára emlékezik. „Csakhogy mi mezítláb dagasztottuk a sarat. Körbe forogva úgy, hogy két lábfejünk közt a dagasztástól kereken és magasan dudorodott föl a sár. Mint egy hatalmas női emlő. Ötven éve nem láttam így fiúgyerekeket sarat dagasztani. Ötven éve nem láttam a kisfiúknak ezt az öntudatlan erotikus játékát…”
És mindennek az ellentéte Németh jegyzetének egy másik mondata, amely írásom mottója is lehetett volna: „Messze, bent mélyen egy fehér hajó úszik, nesztelenül, mintha papírhajó volna.”
(1990)
Krasznahorkai László • Alusztok-e boldogok? • Dr. Máriás kiállítása elé
Hölgyeim és Uraim,
igen nagy hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság! minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a Föld örökké megmarad. Fölkel a nap és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újra fölkel. A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszafordul oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak. Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem gyõz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amirõl azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval elõttünk. Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.
Hölgyeim és Uraim,
ül az ablak elõtt, és teljesen hiába néz kifelé. Évtizedek óta ül az ablak elõtt, és valami folyton azt súgja neki, hogy a következõ pillanatban meg fog õrülni. De nem õrül meg a következõ pillanatban, és nincs benne semmi félelem a megõrüléstõl, mert a megõrüléstõl való félelem azt kívánná tõle, hogy még ragaszkodjon valamihez, márpedig õ már semmihez nem ragaszkodik. Nem ragaszkodik semmihez, viszont úgy érzi, hogy õhozzá meg minden ragaszkodik, hogy nézze a vigasztalanságot a dolgokban, hogy nézze, amint egy loncsos kutya az ablak elõtt a zuhogó esõben odaoldalaz egy pocsolyához, és beleiszik; hogy nézze az ember a visszafordíthatatlanságot a dolgokban, a visszafordíthatatlanságot, amelytõl a következõ pillanatban, úgy érzi, feltétlenül meg fog õrülni, de nem õrül meg a következõ pillanatban, mert…
Hölgyeim és Uraim,
akik a sárga Akragasz mentén elterülõ nagy várost lakjátok, fönn, az Akropoliszon! Ti, nagyszabású tettek végrehajtói, idegenek számára védelmezõ menedéked, gonoszságban járatlanok, õ üdvözöl benneteket! Halhatatlan istenként, többé nem halandóként jön-megy mindnyájatok közt, tiszteletnek örvendve, ahogy illik, szalagokkal és dús koszorúkkal felövezve. Ha hozzátok érkezik, a gazdag városokba, a férfiakhoz és nõkhöz, kegyelettel tisztelitek. Nyomában jártok tízezren, tudakolván, hol vezet üdvhöz ösvény. Jósszót kértek, hogy a sokféle betegség gyógyulást hozó beszédet halljatok, mivel régóta átjártak már benneteket a nehéz fájdalmak. Bosszuló halál…! Ostobák! Nem messziregondolók a gondolataitok, azt hiszitek, keletkezik, ami nem létezett korábban, vagy valami is meghal és elpusztul egészen. Lehetetlenség, hogy keletkezzék valami is az egyáltalán nem létezõbõl, és hogy a létezõ elpusztuljon, az lehetetlen és soha nem hallott, mert mindig ott lesz ahová valaki mindenkorra odatette.
Hölgyeim és Uraim,
a szellemiség legalantasabb formája a cirkusz, a létezés abszurd spektákulumának tudatosított kifejezõje. Az, aki észreveszi, hogy csak egyszerû bohóc, hogy megalázóan közönséges szerepet kénytelen játszani, az, aki szenved és lázadozik a sorsa ellen, bár tudja, hogy nem törhet ki belõle, és hogy minden erõfeszítése hasztalan, nos, az a világ cirkuszának durva, penészes vászonkupolája alatt él. Szenvedése és lázadozása csupán az iróniában nyilvánulhat meg. Harsány bohóckodásába – melynek célja a gáttalan hahotázás kiváltása – szubjektíve, fájdalmasan világos iróniával belefoglalja az egész világot. A cirkusz azt jelenti, hogy az ember aláveti magát az irónia démonjának. A cirkusz végsõ tanulsága a közölhetetlen, a kimondhatatlan tanulsága. Minden ember bohóc, de csak keveseknek adatott meg e szellemi õrület elhivatottságához jussanak el. Az öntudatnak még a legalantasabb formája is kettõzöttséget foglal magában: az õrület egységesülés. Azt lehetne mondani, hogy minél élesebben nyomasztják az embert az öntudat fájdalmas ellentmondásai, annál erõsebb benne az õrület nosztalgiája. A bohóc csúfot ûz mindenféle nyelvezetbõl, fölrobbantja a nevetségessel; az õrült számára megszûnik a nyelv rendszerjellege, mágikus kapcsolat jön létre szó és tárgy között. Az õrültek, csakis az õrültek tölthetik ki tartalommal a patetikus üres fogalmát. Mert ugyan mi lehet patetikusabb, mint az igazság bûvkörében élni, míg az elmebajos világ számûz soraiból mint elmebajost, vagy mi lehet patetikusabb, mint a komolyság bûvkörében élni, míg a nevetségesség világa kinevetéssel büntet nevetségességed miatt? Mert innen még vezet út, éspedig a döbbenethez, ahhoz az állapothoz, amely felé minden szellem törekszik. Mert a döbbenetben minden látszat szertefoszlik. A döbbenetben a sötétség teljessé válik, hogy maga az isteni föltûnjön végre közvetlenül.
Hölgyeim és Uraim,
határ az, ami vége valaminek. Hegyesszög pedig, amelyik kisebb a derékszögnél. S ha valamely egyenesre egyenest állítunk úgy, hogy egyenlõ mellékszögek keletkeznek, akkor a két egyenlõ szög derékszög, és az álló egyenest merõlegesnek mondjuk arra, amelyen áll. Ha a szöget közrefogó vonalak egyenesek, egyenes vonalúnak nevezzük a szöget. A síkszög két olyan egysíkbeli vonal egymáshoz való hajlása, amelyek metszik egymást, és nem fekszenek egy egyenesen. Síkfelület az, amely a rajta levõ egyenesekhez viszonyítva egyenlõen fekszik. A felület szélei vonalak. Felület az, aminek csak hosszúsága és szélessége van. Egyenes vonal pedig, amelyik a rajta levõ pontokhoz viszonyítva egyenlõen fekszik. A vonal végei pontok . A vonal szélesség nélküli hosszúság. Pont az, aminek nincs része.
A geometriai alakzatok a számokból keletkeztek, s rendkívüli hatással vannak a gonosz démonokra. Különösen így van ez az ötszög esetében, mely nagy misztériumokat rejt magában, de hasonló titkok ugyanígy a többi alakzat a három, a négy, a hat, a hét és a nyolcszöget véve is kimutathatók. Mindezekkel tökéletesen tisztában kell lennie annak, aki figyelmét a gonosz démonok felé akarja fordítani, tudnia kell, hogy mi van elõbb s hogy mi követi azt, hogy mi mit tükröz s hogy mi tükrözõdik, hogy megértse végül: a démonoknak kilenc rendje van. Ezek közül az elsõk azok, akiket álisteneknek, pszeudotheoinak neveznek, vagyis akik az istennévvel visszaélve magukat isten gyanánt akarják tiszteltetni, áldozatokat és imákat követelnek. Ezeket a második hely a hazugság szellemei követik; az a hazug lélek volt efféle, aki Aháb próféta szájából jött elõ. Ezeknek a fejedelme Phyton, a kígyó, az, akirõl Apollónt phytiusnak nevezik, s akirõl a Sámuelnél említett asszony a nevét kapta. E démontípus a jóslásba szokott beléavatkozni, próféciákkal és jövendölésekkel szokta megtréfálni és becsapni az embereket. Harmadik helyen következnek a viszály, a harag, a düh, a pusztítás és a gyilkolás démonai, majd a bûnbosszulók s a szemfényvesztõk, végül a légi hatalmasságok, illetve a háború démonai, valamint nyolcadik és kilencedik helyen, a vádaskodók és a kísértõk zárják a sort, de mindrõl tudni kell, hogy valamennyi természeténél fogva az isteneket és az embereket gyûlöli.
A pokol pontosan olyan, mint a világ, ott is vannak hegyek, dombok és sziklák, ott is vannak síkságok és völgyek, mint odafönt. A pokolhoz vezetõ kapuk a szemnek hasadékoknak tûnnek, s ha beléjük tekintünk valamennyi homályos, sötét. A pokolban olykor házak és városok tûzvész utáni romjai látszanak, amelyekben pokoli szellemek laknak és rejtõzködnek. Szellemek, s a szellemek közt szakadatlan ellenségeskedések és szétmarcangolások. Az utcákon és utakon rablás és zsákmányolás van. Némely pokolban csupán bordélyházak láthatók, amelyek utálatosak; a piszoknak és ürüléknek minden nemével megtöltöttek. Vannak itt aztán homályos erdõségek, ahol a pokoli szellemek mint vadállatok kóborolnak, s itt földalatti üregekre is látni néha, hová azok menekülnek, akiket mások üldöznek. Vannak továbbá puszta tájak, ahol semmi egyéb homoknál és terméketlenségnél nincs, és itt-ott durva sziklák, melyekben barlangok és kunyhók találhatók. Ezekre a puszta tájakra azokat dobják ki a pokolból, akik a végsõkig vitték; végük az ilyen élet.
Hölgyeim és Uraim,
nemrégiben, egy édes fényû délutánon, zsebemben egy darab kenyérrel és egy köcsög aludttejjel egy közkertbe igyekeztem. Fáradt voltam, megéheztem, alig vártam, hogy leülhessek egy padra enni. Nem néztem a lábam alá, nem vettem észre, hogy a járda aszfaltja egyhelyen fölszakadt. Megbotlottam, elvágódtam, az aludttejes köcsög darabokra tört, ruhám összefröcskölõdött. S hogy a helyzetem még nevetségesebbé váljék, kiabáltam, csapkodtam megmagyarázhatatlan félelmemben, mintha nem is egy közönséges utcán estem volna el, hanem egy feneketlen szakadékba zuhantam volna. A jelenés tökéletességéhez kétségtelenül szükség volt arra a néhány közelben lévõ járókelõre is, aki nevetett rajtam, ujjal mutogatott rám, és körülállt szórakozva. Amint visszanyertem öntudatomat, még a járdán fektemben, dühös makacssággal visszautasítottam a józan ész érvelését, amely sietett fölidézni az elmémben az oksági összefüggéseket; ezeknek az összefüggéseknek a csúcspontjára kerültem, miközben ott feküdtem az utcán, aludttejtõl maszatosan, kezemben még a köcsög cserepeivel. És hirtelen rájöttem, mi riasztott meg: Isten mint a kõ, süvöltése megsüketített, heve, mint valami határtalan szomjúság, kiszikkasztotta a szájam. Amint imbolyogva fölálltam, a körém gyûlt emberek tágulni kezdtek onnan, mintha arcomat torz, fenyegetõ maszk takarta volna. De nem törõdtem velük, mert még hallottam Isten lángjának rettenetes ropogását a világ boltozatján dübörögni. Szememben hirtelen átváltoztak az ablakok: habozva lépkedtem disznóorrú, sas-, béka- meg patkányfejû emberek között. Néhány gyermek valószínûtlenül vékony hangot bocsátott ki a hatalmas liliom-pártán, melyet fej helyett visel. És állandóan új és új lények jelentek meg elõttem: kutyaemberek, bakkecskeemberek, és olyanok, akiknek szájából kettéhasított kígyónyelv sziszegett elõ. És mindeneken Isten lángjának végsõkig csapó zaja. Így ment egy darabig, aztán gépies, önkéntelen mozdulattal letörültem a homlokomat fürösztõ izzadtságot, mely elhomályosította szememet; újból rámtört a fáradtság, újból megéheztem. Az állatfejû emberek egyre ritkultak, sokat kellett mennem, méghozzá zsúfolt utcákon, amíg ismét találkoztam eggyel-eggyel. Estefelé végül minden visszatért a régi kerékvágásba, jelképes látomásaim és káprázataim megszûntek. Isten lángja most már távolian, csöndesen égett.
Hölgyeim és Uraim,
Agalának három ága, magos mennynek magassága, nyisd be Uram szent ajtódat, hadd mennyek be szent szintváltani, szent sebeket kötözni, ALUSZTOK-E BOLDOGOK? ALUGGYATOK BOLDOGOK! Szól a kokas éjféltájba, kiáltya: kejj föl Mária, kejj föl! Megfogták a Jézust, dárdával dárdázzák, koronával koronázzák, hét csöpp vére elcsöppent, az angyalok fölszedték, Jézus elejbe magos mennybe fölvitték,
Az Uram Istenbe ma vagyon csütörtök, Urunk ménye kénnyára, kénnyának esettyére, esettye alatt öt mise, öt mise alatt hullassza drágalátos szent vérit, teremtettel a testet, attá bele lölköt: aki eztet reggeleste elmongya, szintén úgy üdvözül, mint Krisztus Urunk a magas mennyégben. Én elmenék az én utaimon, két szárnyas angyal az én vállaimon mennyetek el fiaim fekete hegy hátára, hirdessétek a szent igéket, a kokas megszólamodott, Krisztus Urunk született, Három csöpp vére elcsöppent, három szûz játszik véle, az angyalok fölszették, Jézus elejébe a magos mennybe fölvitték, én lefekszem én ágyamba, testi lelki koporsómba, három angyal fejem fölött,
Egyik õriz
másik vigyáz,
harmadik a bûnös lelkemet várja.
A kiállítást megynyitom.
Felhasznált irodalom:
H.C. Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet
Empedoklész: Töredékek
Prédikátorok könyve I.
M. Calinescu: Zacharias Lichter élete és nézetei
Euklidész: Elemek
E. Swedenborg: Menny és pokol
Erdélyi Zs.: Hegyet hágék, lõtõt lépék
Könyv: Már akinek (drMáriás: szép a puszta)
Azért a vidéki létnek is vannak előnyei. Hogy magamtól túl messzire ne kolbászoljak el, én például kifejezetten örülök neki, hogy lakhelyemből adódóan általában kések egy ütemet, utólag reagálok le dolgokat, eseményeket, mert ezáltal megspórolhatom a közkívánat gerjesztette kollektív lelkesedést. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalat azt mutatja: nem maradok le semmiről.
Azért a vidéki létnek is vannak előnyei. Hogy magamtól túl messzire ne kolbászoljak el, én például kifejezetten örülök neki, hogy lakhelyemből adódóan általában kések egy ütemet, utólag reagálok le dolgokat, eseményeket, mert ezáltal megspórolhatom a közkívánat gerjesztette kollektív lelkesedést. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalat azt mutatja: nem maradok le semmiről.
Ugrottam persze magam is sokáig, ha Budapesten verték a tamtamot, rohantam az állomásra, mint az elmeháborodott, ha valaki két cintányért összeütött, hogy rajta tartsam az ujjam a történések ütőerén. Hogy ott legyek az úgynevezett sűrűjében annak, amit az ismert bulifilozófusok s nyomukban az állandó, a mindenholi ott levésre berendezkedett eseményhiénák életnek mondanak, egyébként helytelenül, mert gyorsan kiderül: a szemfényvesztést, a blöfföt becézik így ilyenkor többnyire. Azt, ami attól, hogy ott van mindenki, aki, úgymond, számít, a történések velejének látszik pillanatnyilag, aztán két hét múlva nem emlékszik rá senki, csak a ködbe vesző hazajutás s az irtózatos másnaposság emléke az, ami az egészből megmarad. Az idő persze jól eltelik attól, ez kétségtelen, hogy a pesti éjszakát elöntötték a rövid életű kultuszhelyek, a kampánysztárok, a zsebzsenik és ügyeletes művészeti kurzusemberek, amikről/akikről a magamfajta parasztember, ha nem ugrik az első felcsendülő harsonára, általában akkor értesül, amikor lejár a szavatossági idejük, bezárnak és elzüllenek, kiderül, hogy dilettánsok, vagy esetleg ejti a mértékadó alternatív közhangulat, mert unja, mint a szart. Még azt sem mondanám, hogy aktuálisan nem vidítóbb egy korlátozott érvényességű heccprodukció akár, mint az íróasztal erezete, mégis jól van ez így, mert a dolgok természete megbízható módon azt mutatja, hogy a biztos alapokon nyugvó, időtálló teljesítmény nem vész el, csak átalakul. Én pedig ráérek, kivárom, oszt akkor fogadok befele, mint egy befogadó.
Itt van példának okáért ez a húzós nevű doktor Máriás. Bizalmatlanul méregette a mozgását éveken át a debreceni tekintet. Parádézik egy figura kétségkívül eredeti akciókkal a budapesti éjszakában, sok sikert kívánunk, jöhet a következő. Olvastam az estekről, koncertekről szóló híradásokat, jól van, bólogattam, szeretettel gratulálunk, ezen is csak az fog hosszú távon meglepődni, aki nem látott még tarka macskát könyökcsőbe húzva, amint egy húszágyas körlet feni rá a fogát. Aztán jött ez a könyv, jókora késéssel, amiről most itt úgyszintén megkésve szólunk, és visszamenőleg minden igazoltatott. Ami azért is jó nagyon, mert van egy közeli ismerősöm, aki feszt Pestre akar menni, változatlanul, félvén, hogy valamiből kimarad, hiába magyarázom neki türelemmel, nincsen ottan semmi, ami a létezéshez elengedhetetlen, és akkor most ezt a könyvet érvként a kezébe adom: nesze, itt van Budapest. Itt van, amiről szól az éjszaka, itt van, amiről lemaradtál: kicsontozva, besűrítve elolvashatod; bekerülsz a körforgásba, a tudásod gyarapszik, s ráadásul, dupla haszon, megspóroltál jó néhány berúgást. Másrészt meg azért jó, mármint hogy ez a könyv megjelent, mert anélkül szerzett egy feltétlen hívet magának doktor Máriás, hogy valaha is ott visongott volna, kétpercenként önmagához nyúlva, az akcióin ez a hívévé vált illető, s így e helyt magát a tényt tényszerűen, személyes elfogultság nélkül üdvözölheti s ismerheti el. Annak tényét ugyanis, hogy a külcsín mögött ez esetben megfontolt és komoly munka rejlik, szívós, tudatos építkezés. Hogy itt meggyőző és eredendő módon megvan a dolog: egy jelentős és nagy hatású, társtalanul eredeti kifejezésmód találtatott.
A doktor úr alkotói módszere egyébiránt végtelenül egyszerű. Vesz egy agyament ötletet, helyzetet, képet vagy víziót, és azt tekeri-csócsálja-csavarja, ameddig csak a szuflájából futja, nyelvileg. Ez az ötlet több esetben egyetlen- egy közléselem, állítás, nyelvi tény csupán, az variáltatik eltökélten, repetitív módon, monomániás szisztematikussággal, míg végül ez az egész őrületes szóparádé kompakt művé összeáll. Az ismétléses szerkezetek valósággal sulykolják bele a fejbe a tömör kijelentéseket, egyre beljebb viszi az olvasót az erdőbe a szöveg, de minduntalan rákoppint az orrára: ne siess, rögzítvén újra meg újra a közben persze módosult, ámde stabilan fixált kiindulópontokat. Épp ezért nem lesz e teljesen elszállt agyműködés nyelvi lenyomata átlátszóan hatásvadász: az abszurd, nonszensz elemek orgiáját, melyben egy könnyűkezű poénmájsztró önfeledten, feloldódva önélvezne, itt egy magához is kíméletlen művész fegyelmezi. Aki, ha jól hallom ezt a könyvet, s jól látom a szövegek mellett sorjázó, elképesztően jó szénrajzokat, eléggé kétségbeesett. Legalábbis nem viccből szórakozik, vagy nem azért, mert ráér, hanem önnön sötétebb felét, fenyegető démonait, szorongását vicceli el. Így lesz egyszerre - ahogy Parti Nagy írja a borítón - dadapetőfi egyfelől, aki játékba oldva opponálja a művészi önkifejezés honi hagyományának súlyait, terheit, tragikus hangoltságát és ballasztszerű tétjeit, másrészt pedig olyan alkotó, akinél az infantilis dadaelem nem pityke, öncél, divat vagy dekoráció, hanem a belső képek kivetítésének egyedüli lehetséges, önterápiás célzattal is bíró, autentikus eszköze. Ezért van az, hogy amikor tizenkilenc sorban egymás alá írja azt, két ízben is, ami szerintem tényszerűen nem igaz, hogy szép a puszta, nevezetesen, akkor avval eszemben sincs vitatkozni. Azt én neki elhiszem.
Úgyhogy drMáriás meg van véve nálam, mert letette az asztalomra ezt a könyvet, vagyis az érdemi részt - a munkát tehát - nem spórolta meg. Hogy megírja és megrajzolja mindazt, ami túl van a szerepen, hogy az arc, az imidzs mögött is rögzítse az időben magamagát. Fontos könyve túlnő minden irányzaton, trenden és kategórián, roppant erős nyelvileg és rajzilag egyaránt, s ami ritka, egyenletes színvonalú, mint a Bőrös család Lentiben: amikor megkérdezte a családfő, melyik kell, vitéz úr, Gizi, Piri, Rozi, Bözsi vagy esetleg a mama maga, idősebb Pirike, nem is tudott a katona hirtelen dönteni, melyik faroljon neki a kerítésnek felhúzott szoknyával, jó volt mindegyik.
Kalligram-iNteRNeTTo, 1999, kb. 250 oldal, 800 Ft
A belgák állásáról
DrMáriás, Balázs Attila, Tolnai Ottó és Aaron Blumm könyvéről
És mi, belgák, hova álljunk? – kérdezi népszámláskor a flamandok és vallonok szétválogatását figyelő Kohn a régi viccben: Nagyjából ez volt a nem túl gondosan kidolgozott prekoncepcióm: most, hogy a múlt héten végleg megszűnt Jugoszlávia, szellemi örökségét a legtovább a vajdasági magyarok fogják cipelni.
Pontosítok, ettől kezdve majd jobban látható, ami nincs, és talán soha nem is volt máshol, mint a képzeletben – kirajzolódik egy valaha volt, „másik Jugoszlávia” szellem-alakja. Ez a mégiscsak legjobb kísértet.
Előítéletemet egy vissza-visszatérő érzés magyarázza, nevezzük talán inkább olvasói tapasztalatnak, hogy „azokban ott a délvidéken”, tekintet nélkül a minőségre, mintha volna valami közös. A meg-nem-felelés vágya? A fantázia zabolátlansága? Az indokolhatatlan életszeretet? A modernitás mint magától értődő tradíció? Hogy csak négyet kérdezzek. Ezt a közös elkülönböződést korábban a tenger-metaforával írtuk le, elérzékenyülten szajkózva, hogy a tenger közelsége tenné a jugoszláviai magyar irodalmat ilyen fontosan mássá, a tengerszag, az érződik, a tenger felől érkező szélrohamok kócolják olyan érdekesre a szövegeket.
Ezt a tenger-ügyet – itt most se tér, se idő nincs kifejteni – úgy nagyjából Lovas Ildikó Kilátás az Adriára című könyvének megjelenése óta – végleg el lehet és kell felejteni. A jugó nosztalgiát nyugodtan ki lehet baszni a hóra.
DrMáriás: Egy halott naplója
A jugoszláv tudós és összművész a széles magyar tömegek képzeletében szerintem elsősorban festőként és zenészként, másodsorban az ÉS publicistájaként él, talán kevesebben tudják, hogy ez már a hetedik prózakötete. DrMáriás szerintem gyagyaista prózát ír, de minimum neoinfantilista. Direkt idióta, bosszantó párbeszédeket fogalmaz, mániákus-depressziós dramaturgiát működtet, kopogós mondatokban narrál, stíluseszménye pedig, ezt fogadjuk el Balázs Attilától, az expresszív minimalizmus. A mennyország a doktor úr szerint maga a pokol, és mindkettő nagyjából azonos egy gigantikus plázával, pluszba néhány sivár lakótelep, hogy a fogyasztók is meghúzhassák magukat és egymást valahol. A történet elbeszélőjét szeretett családjából rabolja el a végzet, asztrálteste a földi siralomvölgyet egy másik, nem kevésbé szomorú helyre cseréli, ahol rejtélyes okokból mindenkinek, aki meghalt, azt kell szolgálnia, amit addig – a fogyasztás eszméjét és gyakorlatát. Attól tartok, ez 1 eszmei mondanivaló. Elbeszélőnk jelentős előrehaladásokat tesz a csúcsmenedzseri pozíció irányába, bár kimondottan balfasz, és nincs is semmi kedve az egészhez. Több ízben kefél egy zöldségesstanddal, akit ősanyának néz, később piti alakokkal ismerkedik, név szerint istennel és a sátánnal. A cselekmény hetvenkét egész kilenctized százalékát azok a lehangoló esetek adják, melyek során a főhős szörnyű és fölösleges hülyeségeket ad el egyre nagyobb számban, szörnyű és fölösleges hülyéknek. A poént nem lövöm le. Néha, a legváratlanabb pillanatokban Dr Máriás vicces mondatokat ír, amiken nevetni lehet, aztán ezt hosszabb időre abbahagyja. Vannak erős képek, de azok meg – szerintem – jobban járnának, ha lerajzolná őket. A rokonszenves gátlástalansága, az viszont jugoszláv. Az, mit föntebb a fantázia zabolázhatatlanságnak neveztem. Remek novella lehetett volna. (noran)
Balázs Attila: Világsarok non-stop
A szerző, akitől fentebb már idéztem, gyógyíthatatlan magányos sétáló. Jön-megy, megfigyel, aztán megírja, ha van kedve, van hová és van kinek. Alkalmi szövegeket kötetbe rendezni istenkísértés. Egy tonna lepke összepréselve. Mit mondjak, nem biztos, hogy föl fognak repülni. Ami a maga kontextusában nagyvonalúan vázlatszerű, egy nagyobb szerkezetben lapossá, vagy legalább is felületessé válhat. Az alkalom friss sürgetésének elmúltán hevenyészetté avulhat a bon mot, szellemes fordulatokból a több kevesebbnek látszhat stb. Nem sorolnám a veszélyeket, ha nem tudná súlytalanítani őket az összbenyomás – az alkalmak és témák sokféleségén túl elsősorban egy portré rajzolódik ki, spontán önarckép, egy emberé, akit szöveggyártó kisiparosként a fáradhatatlan kíváncsiság és a tárgy iránti alázat jellemez. Aki amolyan dimbes-dombos szövegeket ír, elintézi, hogy itt-ott megálljak, újraolvassak egy-egy bekezdést, ízlelgessek egy fordulatot. Különös nyelvet használ, ellenáll a gyorsolvasásnak, érzéki és szabad, és van benne minden, mint egy jobbféle csorbában. Hús, jó szándék, megfelelő fűszerek. Az főz ilyet, aki – echte jugoszlávként – indokolhatatlanul szereti az életet. A kötet végén pedig egy remek interjú, Virág Zoltán készítette 2004-ben, a szegedi Móra Kollégiumban, bevezető kurzus a Balázs-glosszáriumba. (zEtna)
Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengeszterfilmben
Tolnaitól azt kapjuk, amihez hozzászoktunk, abban, hogy meg is érdemeljük, már nem vagyok biztos. Ugyanaz a hang szól, ha valaki egyszer fél percet hallgatta, tudja, milyen, a többieknek: izgatott, halk, kissé mindig remeg, mintha egy katasztrófa túlélője nyilatkozna végtelenül visszafogottan. De most nem erről, hanem az érzékelés intenzitásáról szeretnék beszélni. Ahogy Erdély vagy Beuys dolgozott sztaniolpapírral, zsírral, kátránnyal vagy filccel, úgy változtat át mindent a Tolnai-költészet, a világ lebecsült, „semmis” elemei felragyognak, van még egy hasonlatom, ahogy a tenger csiszol fantasztikus kavicsokat az ipari hulladékból, sörösüvegcserépből, úgy formálja át, amihez csak hozzáér. És, ha kiveszed a közegéből, nem érted, hogyan, hiszen csak mattra mart csempedarab, amit a tenyeredben tartasz. Már megint a tenger! Legyek szárazabb: vajon nevezhető-e a túlfokozott érzékelés zsenialitása közös jugó vagyonnak, amiből Tolnai igazságtalanul túlméretezett adagot kapott? (zEtna)
Aaron Blumm: Csáth kocsit hajt
Ez, persze, a másik: a modernitás tradíciója, Csáth kocsit hajt, ott zörög az összes jugoszláv szövegben, akkor is hallod, ha befogod a füled. Aaron Blumm egyébként Virág Gábor álnéven él, Kishegyesen, ha igaz, bár a falu mostanában a Ruzsával van elfoglalva. Blumm titkos ügynök, néha összeszereli a rádiót, és lead pár jelzést, egyébként látszólag szunnyadozik, mint a szakadás. Az ún. karcsú kis kötet amúgy nem karcsú, inkább karcos, kissé hányaveti, mintha olyan írta volna, aki úgy tesz, mintha nem igazán érdekelné az irodalom, mintha nem érne rá arra, hogy fogalmazzon, meg hát, eleve vércikinek is tartja, ha valaki fogalmaz. Nyers szövegek, radikálisak, Kishegyes veszélyes zóna, odamész, és eszedbe juthat bármi, a pápa csalánnal dádázott ülepétől a nőig, akit virtuálisan arra kényszerítettek, hogy megegye saját szeméremszőrzetét. Blummot olvasva elég nehéz unatkozni. Van ezekben a jugókban valami fantasztikus nonchalance, ahogy az életüket teszik ún. művészetük tárgyává, majdnem a trágya szót alkalmaztam. Valaki szóljon már a Pöndölben* Virágnak, ez a Blumm megérdemel egy kis szabad időt. Hogy többet dolgozhasson. (Fórum)
* The Best Kocsma In The World
Németh Gábor
drMáriás beleszól
Töprengések egy kiállítás képeiről
Boros és Bochkor boldogga avatjak egymást a Lipót kápolnájában
Úgy tűnik, hogy a kulturális elitizmus belénk ültetett kódja, vagy belénk nevelt eszméje hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a művészetet önmagára utaló, saját fogalomköréből építkező jelenségként tételezzük, amire önnön törvényszerűségei vannak döntő hatással, míg a külvilág, a művészeti alkotás születésének pillanata kevésbé befolyásolya a szerzőt, az alkotás folyamatát és eredményét. A kulturális kánonok rendszerét a favorizált esztétikai értelmezés határozza meg, ami egyes műveket beemel az „értékesek” közé, másokat pedig kiutasít onnét, és elvitatja értékeiket. Az utóbbiak közé gyakran kerülnek azokból az alkotásokból, amelyek éppen a mű születésének idejével kezdeményeznek párbeszédet, s a konzervativizmusból táplálkozó kánon azzal utasítja el őket, hogy nincs meg bennük az ábrázoláshoz elengedhetetlen epikai távolság, hogy marginális a megszólalásuk módja, hogy esetükben nem építhető esztétikai recepció a műfaj érvényes szabályaira.
Győziket keresztre feszítik a nézettség növeléséért
Noha tudjuk, a művészet meghatározására használt és hivatkozott értékrendszer csak másodlagos képződmény, a művészetté alakuló jelhagyás igénye mindenképpen megelőzte úgy a zene, mint a képzőművészet, mint az irodalom kialakulása során.
Ebből következően a művészet közelről sem az esztétika szolgája, nem önmaga ikonja, nem megkövesedett és konzervatív képződmény, hanem minduntalan alakuló, saját esztétikumát létrehozó, közönségét szinkronban megszólító kommunikációs aktus. „Az esztétika nincs elvágva az etikától vagy a politikától. Ekképpen az irodalomtudomány feladata nem egyszerűen az olyan esztétikai vizsgálódás, amely az értékelést és a kifinomultságot célozza meg, hanem az olyan kulturális elemzés, amelyet a társadalmi megértés és az emberi emancipáció érdekel” – írja ezzel kapcsolatosan Vincent B. Leitch, a posztstrukturalista kulturális tudományok egyik vezető kortárs amerikai elméletírója[1]. Most viszont nem az irodalomtörténet-írás kapcsán kívánok szólni az esztétika területfoglalási igényének megképződéséről, hanem a képzőművészet reakcióidejének rövidülése nyomán szeretném „képbe hozni” drMáriás (Máriás Béla) képzőművészeti alkotásait. A reakcióidő rövidsége ugyan egyaránt szemléltethető lenne drMáriás zenéjében és irodalmi műveiben, de most három oknál fogva is a legkevésbé áttételes kifejezési formájánál maradok: az Élet és Irodalom 2008. augusztus 15-i lapszámát drMáriás legújabb, közéleti ihletésű képzőművészeti alkotásaival illusztrálta, egy, a kortárs magyar képzőművészet tizenkét reprezentáns alkotóját bemutató, TérErő című kiállításon is ilyen jellegű művei kaptak helyet, a kiállítás nyomán azonos címmel egy pazar album[2] is megjelent, reprodukciókkal, interjúkkal, életrajzi összefoglalókkal, s legutóbbi önálló kiállítása, amit a Kelemen Anna farkából négyméteres Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudsman címmel mutatott be a budapesti Erlin Klub Galéria. A meghívó a tárlatot a következőképpen ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe: „drMáriás legújabb alkotássorozata az Abszolút Demokrácia alapkérdéseit feszegeti, pontosabban azt a kérdést járja körül, hogy merre fejlődik majdan a demokrácia, s miként teljesedik majd ki. Egyik poszt-posztmodern elméleti közhelyünk szerint a jövő egyenlőségelvű társadalmának nemcsak biztosítania kell egy, mondjuk mentálisan retardált, klimaktáló, szélhámos háziasszony egyenértékű érvényesülését, hanem egy ilyen személy kell, hogy legyen az ideálja is egyben, amely az elesettség, hátrányosság és egyszerűség nyomvonalain lehetőséget nyújt majd minden hétköznapi ember könnyebb kibontakozásának és érvényesülésének. Ezért már most el kell ismerni a médiának azt az önfeláldozó tevékenységét, amellyel a fent jelölt ideálhoz vezető útra vezényli a néptömegeket egyben az Abszolút Demokrácia Diktatúrájának alapelveit fektetve le. drMáriás legújabb festményei ugyanennek a törekvésnek a produktumai, amelyben azonban még a magasművészetiség sallangjai igencsak felfedezhetők, valamint az elsöprő kreativitás és zsigeri kriticizmus negatív eszközei is. Azonban az út, amelyet ő általuk most kijelöl és felmutat igazából nem más, mint a legmodernebb és legkortársabb művészetnek az a magányos csapása, amelyen haladva ő egyesíteni tudja a legfilozofikusabb tartalmat a legtriviálisabb köntössel egy olyan zseniális alkotói hangot szólaltatva meg, amely egyszerre népművészeti, forradalmi, kritikai és elképesztően szórakoztató. […].”[3]
A frivolan ironikus meghívó drMáriás azon törekvésére mutat rá, amivel a bulvársajtó dömpingjében megjelenő hordalékot, vagy mondjam inkább: hulladékot képzőművészetté transzponálva mutatja be a szellemi leépítés olajozottan működő gépezetét. A „neofolklór médiavalósága”, amit drMáriás festményeivel hangsúlyoz, egy brutálisan primitív, eszközeiben igénytelen és szegény, az ingerküszöböt folyton átugrani óhajtó, olvasót, nézőt a maga szellemi pocsolyájába hempergető bulvármechanizmus folyománya. drMáriás vallja, hogy a művésznek párbeszédben kell állnia világának valóságával, korának jelenségeivel és reagálnia kell rájuk. A média bulvarizálódása első sorban intellektuálisan foglalkoztatja, a bulvár által sugallt boldogság tragikumáról az Erdélyi Zsoltnak adott interjúban egyebek között a következőket mondta: „…olyan, mintha két ötéves gyerek próbálna egymásnak valami nagyon egyszerűt és nagyon nagyot mondani, hogy felkeltse a másik érdeklődését: ez megpuszilt valakit, az meg meghalt. Ennyi, itt ki is merül a mozgástér, de nagyon érdekes ennek a levetülése, és a tény, hogy a világon élő emberek nagy hányadának szellemi mozgástere is körülbelül ekkora körbe szorult vissza. […] Az a kérdés izgatott, hogy mennyire lehet egy ilyen világban megmaradni? Hisz ez a mára jóformán egyetlen felkínált közös szellemi való, amely önmagában megdöbbentően felszínes és felejthető egyrészt, másrészt meg félelmetesen monumentális, telis-teli hatalmas hősökkel, mint egy olyan népmesevilág, amelyben nem tudjuk, hogyan kerültek oda a szereplők, és miért számítanak.”[4]
drMáriás döbbenten áll a bulvárvilág közepén. Korábban nem festett portrékat, főleg nem közéleti személyekről, most azonban beleszól a magát médiának álcázó tahóképezde tantervébe, farostlemezein médiasztárok jelennek meg különös, olykor naivan gügyögő, olykor tragikusan kíméletlen szituációkban, amit a kép címe külön is értelmez. Kellő illusztrálhatóság híján talán érdemes néhány ilyen szituációteremtő címet idézni: Balázs Pali előadást tart az Aloe Veráról Battonyán, amikor megszólítja a lelkét az ihlet fehér galambja, Zalatnay Cini elbúcsúzik kedvenc virágától, mielőtt lefoglalná a végrehajtó, Győzikét keresztre feszítik a nézettség növeléséért, Kiszel Tünde befosik Norbi update-jétől, Havas Henrik pánfurulyán próbálja bemutatni a Kodály-módszert, Juszt László a vágóhídon, Cicciolina bepisil a Hősök terén, Győzike a fétisboltban, Kovi, mint gumibaba, meg néhány kovi uborka.
Miként a bulvársajtó személyt céloz meg személyességével, vagy személyeskedésével, úgy drMáriás is személyes véleményét fogalmazza meg a képzőművészet nyelvén. A személyesség persze önmagában még nem érték, viszont döbbenetes hozadéka lehet.
Nézem drMáriás festményeit, élvezem beleszólásának merészségét, humorát, gesztusának elméleti és érzelmi megalapozottságát, miközben az jár a fejemben, mi ez, ha nem a globalizálódás folklórjának vegytiszta couleur locale-ja?
[1]Idézi: Bertha Zoltán: Kisebbségiség és modernség. Kortárs, 2008/7
[2] TérErő. Spiró György és Petrányi Zsolt bevezetőjével. K. Petrys Ház, Bp., 225 o.
[3]Alfred Sopyk, a Varsói Modern Művészeti Intézet festészeti szakosztályának elnöke
[4]TérErő, 84. o
„A megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”
drMáriás „szociohorror”-trilógiája
Elkezdtem visszafelé olvasni Máriás Béla – drMáriás könyveit, hátha rálelek arra a forrásra, amiből lipót[1] című regényének letisztult prózája és meggyőző narrációja ered, ami nyomán az olvasó annak ellenére, hogy tudja, abszurdummal áll szemben, mindvégig biztos benne, hogy voltaképpen a valósággal szembesíti az író. Aki túloz ugyan, sarkítja a történéseket, de a fantáziája teszi elmondhatóvá a történetet, vagyis nem azért talál ki történetet, hogy elmondhassa, hanem azt találja ki, hogy miként mondhasson el olyan történeteket, amelyekkel mindennapjaink során találkozunk, de nem figyelünk fel azok mögöttes tartalmaira. Vagy éppen nem akarjuk észrevenni a bennünket bilincsbe verő mindennapi horrort.
Először rossz helyre nyúltam. Az 1999-es szép a puszta[1] című grafikai és irodalmi gyűjtemény szövegeiben és rajzaiban is egy korábbi drMáriást mutat fel. Az utóbbi években készült „közéleti” képzőművészeti alkotásaival szemben, amelyekkel a bulvár-agymosás által kialakított ízlés- és értékficamra, a kollektív szociális-szellemi leépülésre reagál, itt még arc nélküli figurák jelennek meg rajzain, kalapok, zakók, székek, asztalok, antropomorfizálódásuk evolúciója során elvetélt tárgylények, a rémület karakteres projekciói, amelyekről Szombathy Bálint kimerítően értekezik drMáriás-monográfiájában[2]. A kötet persze csak a keresés szempontjából bizonyult „rossz helynek”, a versek és prózaszövegek a rajzokhoz hasonlóan már itt is magukon viselik a szerző abszurd világlátásának kivetülését, de ezen túlmenően egyéb kvalitásaikkal szólítják meg az olvasót. A kötet hátsó borítóján Parti Nagy Lajos szellemes ajánlásában ezek nyomán nevezi drMáriást „dadapetőfi”-nek, „gesztusművész”-nek, aki „eléggé társtalan dolgot művel”, például „versszénnel satíroz”, „nonszensz versarcrajzok” kerülnek ki keze alól, az így létrehozott, számos „boldog szomorú dalt” egybefogó „szcénakazal” pedig a „szénszószabadság” lobogóhordozójának műve. „Rendes alanyi költészet ez” – teszi hozzá Parti Nagy. S az abszurdot nonszenszbe transzponáló látásmód mellett az elbeszélői készség se hagyható figyelmen kívül – fűzhetjük tovább a gondolatot. És azt is hozzátehetjük, hogy a szövegekből és rajzokból megsejtjük a szerző rettegéseit, amelyek a későbbiekben emberi sorsokat elbeszélő műveiben képződnek meg.
A nyomozás tekintetében a szép a puszta kötettel szemben telitalálatnak bizonyult a lipótot egy évvel megelőző, ugyancsak a Noran Kiadónál megjelentetett, egy halott naplója[3] című regény felütése. Szemléleti, tartalmi és stiláris szempontból is ikerműnek lehet őket tekinteni. A lipót egy elmegyógyintézet lakóinak sínylődését, pozíciószerzési harcát, bukását és felemelkedését járja körül abszurd történések díszletei között. Az egy halott naplója pedig a mennyországba kalauzolja az olvasót, és a felvonultatott szereplők motivációja nem sokban különbözik az elmebetegekétől. Pontosabban semmiben.
A regény címe ugyan naplót ígér, de a regény a napló formai jegyei közül semmit se használ fel, folyamatos, első személyű, az időben folytonosan előre haladó elbeszélés, ami beszámol a történésekről és a beszélő álmairól, narrációjának tárgyilagossága és az elbeszélőnek a történet befejeződése fölötti meglepetése inkább azt a hatást kelti, mintha a főhős a memorizálás szándékával napról napra részletesen felidézné az aznapi eseményeket, így valamiféle belső naplóként funkcionál az elbeszélés.
A történet szerint a nyomtatványboltban dolgozó elbeszélő egyik reggelre meghal – amin nem lepődik meg különösebben –, majd a város többi halottjával buszra száll, és hosszú utazás után a mennyországba jut. Itt aztán a meglepetések sora várja. A mennyország voltaképpen egy roppant áruházlánc, az újonnan érkezett halottak szörnyű büntetések fenyegetése mellett rabszolgaként dolgoznak, hogy kielégítsék a fogyasztói berendezésű társadalom igényeit, vagyis a vásárlókra rásózzanak minden szemetet, a cégvezetésnek pedig biztosítsák a lehető legnagyobb profitot. A játékszabályok elfogadása mellett haladni lehet a szamárlétrán, de a jobb körülmények csak gyorsabban pörgetik a mókuskereket, kiszállni nem lehet belőle. Vagyis hősünknek (majdnem) sikerül. Annyira vágyódik családja és földi élete után, hogy amikor a mennyország áruházlánc vezérigazgatójává lesz, hatalmas pusztítást és káoszt idéz elő, megszerzi az isten, a sátán és az ősanya jóváhagyását és visszatér a Földre. De győzelme csalóka: istennek csak a „reset” gombot kell megnyomnia számítógépén és nyomban helyreáll a birodalom rendje, hősünknek pedig már első földi hajnalán rá kell jönnie, hogy az égiek nem engedték el.
A mennyről kialakított kép nyomán egy emberöltővel ezelőtt még vallásgyalázás vádjával perbe fogták volna a szerzőt. Csakhogy ennek a regénynek semmi köze a valláshoz. Igaz, hogy a pokol képét vetíti a mennyországra, Dante poklához hasonlóan itt is ikonikus helyek jelölik a bűnök tanyáit, ahol a kényeztetés, a jólét, a boldogság helyére a kínzás, a megaláztatás és a szenvedés lép, ahol isten egy kielégítetlen játékigényű vénember, sátán – mert ő is a mennyekben lakozik – kielégítetlen munkamániás adminisztrátor, az ősanya pedig egy kielégítetlen nemi vágyú behemót nőstény, de mindez nem a mennyország világa. Még csak nem is annak az állításnak az apológiája, hogy a mennyország és a pokol voltaképpen olyan, amilyennek elképzeljük és amilyenné mi magunk tesszük, hanem a mindennapjaink leképzése. A multinacionális vállalatok által diktált kereskedelem alapú világ, ami a fogyasztást a még több fogyasztás lehetőségébe vetett reménnyel jutalmazza, ahol az előbbre jutás alapfeltétele a gátlástalanság és a cég iránti lojalitás. Rémregény, aminek mi magunk vagyunk a szereplői, de nem drMáriás írt bele bennünket ebbe a regénybe, csak megmutatta nekünk, voltaképpen mekkora horrorba is csöppentünk. A földi félelmekből és reményekből ácsolt mennyei javítóintézet, a lélekláger, a mennyei áruházlánc lényege szerint a remény illúziója által gerjesztett reménytelenség otthona, ahol még a halálban történő megbékélés reményét is eltörölte a realitás: „Itt senkit semmi sem érdekelt, csak az állandó ésszerűségverseny, a büntetéshegyek és a feladattengerek. A félelem mindent kitöltő hatalma, melyben az értelem maradt utolsó börtönőrnek egyetlen feladattal, hogy fenyegetésével újabb és újabb reményt keltsen a legreménytelenebb helyzetet is viszonylagos jóként állítva be, hogy félelmében a sok halott tovább reménykedjen, s egy pillanatra se tűnjön véglegesnek a kilátástalanság, ne tudjanak teljesen, a legvégső mélységig elkeseredni, hogy még a legbutább hazugságban is tovább reménykedve, pillanatnyi halálukban nem látva kiutat, egy jobb halálban reménykedjenek.”
Sodró erejű próza, ami nem csak világképében tükröződik a következő, az elmekórház falai közé képzelt történetben, hanem az abszurd történések mellett egymással rokonítható figurák, egy-egy emberi alkat, morális lény, lelki típus alaköltései és mindennapjaink legszörnyűbb rémségei is megjelennek úgy az egy halott naplója mint a lipót magával ragadó elbeszélésében.
Végül megtaláltam az átkötést a kép és szöveg fúziója[4], valamint a regények között: a novellafüzérből épített regényt, a 2004-es Lomtalanítást[5]. Itt már híre-hamva sincs dadapetőfinek, a lelkes szócsavarásnak, ismétlésekkel történő nyomatékosításnak, viszont itt van a higgadt, szinte szófukar elbeszélői nyelv, a szociális érzékenység, mögötte vélhetően az egzisztenciális félelem is, az abszurdba átszédülő realizmus, a közelhajolás az elesettekhez, és az a sajátos látásmód, ami átjárót nyit a valóság és a rémálom között. Hangütésében és témájában is előzménye a rá következő két regénynek. A Lomtalanítás egy százéves ház lakóinak története, azoké, „akik nem szabadulnak a háztól, a háztól, mely önmaga lepusztult kórháza és orvosa, foglya és börtönőre lett megannyi társával az utca képén.” A házban és a történetekben lakozók között ritkább és lazább a kapcsolat, mint a regények szereplői esetében, mindegyik egy sajátosan egyedi horrortörténet középpontja, s drMáriás ezeket a történeteket lakásról lakásra járva az olasz neorealista filmnyelv modorában tárja fel az olvasó előtt, aki, ha esetleg ugyancsak hátrafelé nyomoz a szerző köteteiben, rájön, a bérház ugyanaz, mint a mennyországi áruházlánc és az elmekórház, „a megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”, „a reménytelenség bugyra”. Vagyis a pokol bugyra, aminek képzete trilógia alakzatába vonja a három regényt. A Lomtalanítás zárójelenetében a lakókat kiköltöztetik a bontásra ítélt épületből, s azok, egyéb megoldás híján beköltöznek a pincébe, ahol viszont már berendezkedett egy náluknál is elesettebb pária. A lakók ütlegekkel űzik el a pincefoglalót, a pokol őslakosát, hogy berendezkedhessenek a pincerekeszekben, és nyomorúságos életvitelük folytathatóságába vetett rendíthetetlen reményük illúziójába burkolózva azzal vigasztalják magukat, hogy történhetett volna rosszabbul is.
drMáriás elbeszéléseiben kevés dolog fordulhatna még rosszabbra, az élet aligha mutathatná még alantasabbnak magát. Dantei vízió lenne-e e trilógia, vagy inkább „szociohorror”[6]? Szerintem a rendszerváltás utáni esztendők reális szociális félelmeinek elemi erejű kivetítése.
[1] Kalligram–iNteRNeTTo, Pozsony-Budapest, 1999
[2] drMáriás képzőművészete. Írta és szerkesztette Szombathy Bálint. A38 Kulturális Kht. – Magyar Műhely Kiadó, Bp., 2007
[3] drMáriás: egy halott naplója. Noran Kiadó Kft., Bp., 2006
[4] a szép a puszta kötet
[5] Konkrét Könyvek Kft., 2004
[6] Kereszturi Tibor a Lomtalanítás fülszövegében
Halott testben élő lelkek
drMáriás: Szabadkőműves szex. Noran Kiadó 2004 Kft, Luna Könyvek sorozat, Budapest, 2010
A történet folytatódik. drMáriásnak az (év)ezredváltás koráról készített látlelete újabb tünetegyüttest tár fel. A Lomtalanítás (Konkrét Könyvek, 2004), az Egy halott naplója (Noran, 2006), a Lipót (Noran, 2007) regényekben megfogalmazott, személyes hangú kor- és társadalomkritikáját teljesíti ki és szemlélteti a korábbiaknál is abszurdabb imaginációval a Szabadkőműves szex kötetben. A sorozat alapfelismerése, hogy az élet voltaképpen kényszerhelyzet, amiből az egyén csupán lelke eladásának árán szabadulhat. Nem kötelezően fausti szerződéskötés révén, hanem a kíméletlenséghez, önzéshez, tárgyfétisek imádásához, a rokonszenv és empátia kioltásához vezető morális lealjasodás, a boldogságelvű világképnek a sikerorientáltra cserélődése útján.
A történet hőse a semmiből előkeveredvén egy esős temetésen bezuhan egy kriptába, ami a világ által elcsigázott lelkének meg is felelő otthona lehetne, ám a test követeli a magáét, ezért a nevenincs elbeszélő kiássa magát a föld alól, nappal munka, élelem és pénz után kajtat, éjjeleit a sírkamrában tölti. A föld alatti világban egy különös társadalom működik, amelynek tagjai különböző próbatételekkel igyekeznek elűzni a betolakodót, majd végül befogadják. Mielőtt erre sor kerülne, az elbeszélő hős nappalai a testté, éjszakái a léleké. A felemelő éjszakák és a csüggesztő nappalok különválasztják a föld feletti és a föld alatti társadalmat: felül élő testben halott lelkek, alul halott testben élő lelkek élnek.
A groteszkből burleszkbe sűrűsödő történet hőse nincstelen jótékonykodó (vagyis nem a föld fölötti világra teremtett), akit a nálánál elesettebbek is kihasználnak, megaláznak, megerőszakolnak. A nappali világban ugyanis a létfenntartás, a birtoklás és a szex a parancsoló elv, s a hősünknek csupán ez utóbbiból jut ki bőséggel, de folyton olyan aktusra kényszerítik, amit ő nagyon nem akar. A regény beszélőjével szemben a furcsa éjszakai társaság tagjai önmaguk csiszolása által igyekeznek jobb emberré lenni, teljesen hétköznapi módon, munkával, beszélgetéssel, szórakozással, ahogy a nappali világban is kellene. A holtak „szabadkőműves” szervezetének célkitűzése, hogy magukat finomra csiszolt kövekként beépítsék „a humanizmus örök templomának falába”. A kriptalakó hős világjobbító szándéka minduntalan a kicsinyesség, kapzsiság, gátlástalanság falába ütközik, emiatt ő is úgy határoz, a jobbítást önön magára korlátozza, hiszen ennél többel nem járulhat hozzá a világ erkölcsi előremenetéhez. A személyes felemelkedés lehetőségének megnyílása után a hős elmondhatja, hogy „…én voltam maga az oszlop, amely az eget tartja, s én voltam a csiszolt kő, az erős, szép és tökéletes, és egyben maga a halál is, az, amely megszabadult az elmúlás félelmétől…” (151)
A Szabadkőműves szex beavatási regényként olvasható. A megélhetés kényszere felől egy magasabb szintű létminőség világába lépés iniciációjának folyamata bontakozik ki a sodró lendületű, verbális áradású történetből. Másfelől a szellemi béke keresése keleti módozatainak európaivá profanizálását is megláthatjuk benne. A vágy és az ego leküzdésének mentális folyamatának helyébe brutális haláltánc kerül, a világ nyüzsgésében eltompult, egyre erősebb ingerekre szomjazó nyugati világ abból jobban ért, mint a keleti nüanszokból. Nem utolsó sorban a titkos társaságok iránti kíváncsiságot meglovagló regények paródiáját is felfedezhetjük a szövegben, nehéz nem párhuzamot vonni a Dan Brown által A da Vinci-kódban leírt Rosslyn kápolnája és drMáriás regényében megjelenő hatalmas rózsakereszt közepén álló kápolnácska, illetve Az elveszett jelkép és a Szabadkőműves szex egymás negatívjaként tételezett világa között.
Számos olvasatot kínál tehát a könyv, s egyben túlmutat a társadalomkritikán, a felemelkedés és az üdvtörténet külön hozadéka drMáriás regényének. Ám az sem baj, ha puszta szórakozásból olvassuk el.
„Vidáman elkeseredett alanyi üvöltés”
drMáriás: Nem élhetek Milošević nélkül. Noran Könyvesház, Budapest, 2011
A Noran Kiadó kedveli drMáriást, három regénye után immár negyedik könyvét jelentette meg Nem élhetek Milošević nélkül címmel, ami nem regény, címéből kikövetkeztethetően inkább élettörténet, nem is regényes, de annál inkább kalandos. Nem életrajz, mert a szerző autobiográfiájából éppen csak annyi jelenik meg benne, ami feltétlenül szükséges egy történetében képlékeny zenei formáció, az underground és alternatív zenét megújító, Újvidékről kinőtt, idén 25 éves Tudósok zenekar „életrajzának” megértéséhez. A szerző, aki a nyomtatott irodalom terepén fikciós művek révén vált kedveltté, egyben az említett formabontó zenekar vezéregyénisége, és alternatív képzőművész, akinek eddigi munkássága már monografikus feldolgozást nyert, olyan biográfusként mutatkozik meg mostani kötetében, aki egyszerre tud a háttérben maradni és a középpontban lenni, vagyis egyszerre látni és láttatni kívülről és belülről.
A Tudósok története forradalmi történet: abban az értelemben, hogy, miként drMáriás emlékeztet, minden forradalom valami módon a kirekesztettek felemelkedéséről szól, így a free-jazzen nevelkedett, majd punkon serdült nemzedékének revolúciója is. A muzsikálás a Tudósok számára „csodálatos fegyver a legjobb csínytevéshez”, korántsem lekottázott matézis, hanem felszabadító gyomorzenélés, ami szárnyára veszi a pimaszságot, a humort, a fájdalmat és megzabolázhatatlan lávaként törnek fel benne az érzelmek és indulatok. A zenekar művészi-művészeti hitvallását összefoglalva a szerző elmondja, hogy az általuk képviselt művészi cél az, „hogy leromboljunk minden lassító, fékező, hátráltató béklyót azzal, hogy ez a valami, ami bennünk forrong, ami nem lehet más, mint az egyetlen létjogosult erő, a mindent elsöprő, semmilyen gátat nem ismerő állati szent energia vegytiszta formája, amely kirobbanva új kapukat, új univerzumokat és egy sohasem látott, semmihez se hasonlítható örömöt és kielégülést nyújtson, amely által visszatérünk oda, ahová mindig is tartoztunk” (5.).
A Tudósok formáció „egyszerre volt a teljes kiszámíthatatlanság, amely körülvett minket, s az ellene való vidáman elkeseredett alanyi üvöltés” (29.). Mi vette körül a zenészfiúkat? A hajdani Jugoszlávia hazug valósága, majd Slobodan Milošević diktatúrája, amiről olyannyira igyekeztek nem tudomást venni, pontosabban nem elhinni, hogy még akkor is a horvátországi Eszékre mentek koncertezni, miután már a Jugoszláv Néphadsereg rommá lőtte Vukovárt. Sajátos békemissziójukat se a horvátok, se a szerbek nem értették. Mindaz a gyomorzene és a képzőművészeti alkotások, amelyek a Tudósok „műhelyében” készültek, előrejeleztek valami várható szörnyűséget, a hazugsággal és áltatással szembesülő lelkek kozmikus magányát. A Tudósok és velük egész nemzedékük megpróbált abba kapaszkodni, saját művészetükbe, a szabadon tomboló alkotószellembe, ami valójában nem nyújthatott esélyt a háború, az öldöklés, a bombák ellen. A realitással szembesülés már nyílt életveszélyt jelentett a darabokra tépett országban, fizikai menekvést az emigráció nyújtott, miközben az otthon maradtak iránti érzelmi kötődés tovább dübörgött a Tudósok Budapestről Európába, az Egyesült Államokba eljutott muzsikájában. A szerző el is tűnődik afölött, hogy ugyan mi okozta, hogy zenéjük egyaránt működött a legsötétebb lebujokban és a legvájtfülűbb klubokban. Szerinte „talán azért, mert ott volt benne mindaz, amit az egyszerre szörnyű és szép távoli Kelet-Európánkban magunkba szívtunk, hogy az ember egyik nap zenetörténész, a másikon vak furulyás az aluljáróban, a harmadikon kortárs zenei nagykövet, a negyediken meg Mad Max bulizenakara” (180.).
Az első személyű beszámoló szinte a kórkép objektivitásával beszéli el a kedves barát, forradalmár harcostárs, Bada Dada tragédiáját, annak az ösztönös művésznek a környezetét is veszélyeztető pokoljárását, aki belepusztult hordozhatatlan kétarcúságába, a tehetséges, sziporkázóan innovatív, játékossága mellett feltámadó öndestruktív késztetésben megnyilvánuló démonisága felemésztette gyermeki lelkét.
A Tudósok Bada Dada távolléte alatt és öngyilkosságát követően is zenéltek, különböző felállásban, de azonos energiával. Az 1997-ben a Szigeten tartott koncert utáni performanszon a Tito Kvartett néven föllépő formáció előadása kapcsán írja drMáriás: „A fellépés végtelennek tűnt. Egyszerre mondtuk a szövegeinket, ami maga volt az önmegsemmisítés szélén táncoló őrület, Joyce és Szentkuthy agyából előugrott elkeseredett szereplők többszólamú ámokfutása” (143.).
A könyv nem csupán a Tudósok drámai és egyben szórakoztató történetét, hanem kelet-európai valóságunkét is elbeszéli, s ebben benne van diktatúra, lázadás, forradalom, háború, emigráció, a letelepedés nehézségei, a gyökerek kitéphetetlensége, a tudathasadás, kaland és küzdelem. Az elbeszélést egyszerre működteti a humor és a keserűség, a groteszk és a tragikum, mintha a Tudósok muzsikájának zenei tartalmai is együtt rezonálnának benne.
PÁPÁ, POP!
Szemüvegcsere - DrMáriás kiállítása / Raiffeisen Galéria
DrMáriás rikító iróniájáról Tom Wolfe, az amerikai zsurnaliszta jutott az eszembe, aki pikírt modorban, de élvezetes pimaszsággal osztotta ki a hetvenes években a legdivatosabb művészeket és műkritikusokat. Még a cím felét is tőle plagizáltam. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Ugyanazt a sznobériamentes vásottságot érzem DrMáriásban, mint Tom Wolfe-ban, csak míg az utóbbi megmaradt a képzőművészeti világ ostorozásánál, DrMáriás alaposan kitekint a való világba, például a politikába, meg bele a celebvilágba.
Hová máshova, hiszen napjaink Magyarországában nagyjából e két domináns csoport gátlástalan aktivitását nyögjük, ők diktálják a mértéket és a mércét, gondoskodnak a gondolkodás elvonásáról, s lassan már az olyan alapvető életfunkciók sem képzelhetők el nélkülük, mint amilyen a főzés vagy a tömegközlekedés.
Mindegy, hogy holtak vagy élők, olyan szocio védjegyekké váltak mára, mint a pop art hajnalán a Coca Colás üveg vagy a Mrs Cambell leves konzervdoboza. Az ezeket felnagyító, de mégis csak szolgai hűséggel ábrázolt művekkel kapcsolatban Wolfe fel is tette a kérdést: „Ámde nem realizmus ez véletlenül?” Majd alább - az angol Alloway-ra, a pop art névadójára hivatkozva - rögtön meg is válaszolta, miszerint ezek a művek „nem a valóság ábrázolásai, hanem az amerikai kultúra jelrendszere.”
Ilyen egyszerű ez. A pop art művészek kódkollekcióját anno az említett tárgyak jellemezték, (no meg néhány olyan sztárművész, akik érdekes módon azóta sem süllyedtek a feledés homályába), az utókorét pedig – mivel az elmúlt évtizedekben már kisírtuk magunkat a fogyasztói társadalom csúfságain - a jó és rossz (inkább rossz) nyomot hagyó vezéregyéniségek készlete teszi ki.
Ezzel szinkron DrMáriás képzőművészete, akinek a képein a mai magyar közbeszéd és „kulturha” jelrendszere szerepel, de persze nem abban a kíméletlenül puritán, mechanikus felnagyításban, mint az őspopos kollégáknál, hanem kissé bonyolultabb, már-már árnyalt formában. Ennek ellenére (illetve éppen ezért, mint mindjárt látjuk) DrMáriás képei a pop art-tal kísértetiesen rokonok, sőt annak eszmeiségéhez is hűek – igaz, némi gonosz mosollyal, s nagyvonalú zsonglőrködéssel.
Ő sem gondolja halálosan komolyan az egészet, s én sem, de ha már megidéztük Wolfe-ot, végigvisszük a gondolatmenetet. Amit Sebők Zoltán definíciójával hitelesítünk, miszerint: „A pop-művészek egyik legfontosabb célkitűzése az úgynevezett ’magas művészet’ és az élet közötti határok lerombolása, valamint a mindennapi élet banális jelenségeinek és tárgyainak a műbe való bevonása volt.” Illetve van. Mert, hogy DrMáriás pontosan ezt csinálja.
A Szemüvegcsere című tárlat anyaga ugyanis egyrészt a honi celeb-káprázatból meríti témáit, másrészt az itthoni, továbbá a tágasabb közép-európai térség, sőt a teljes glóbusz nyomot hagyó, aktív és passzív politikusainak (teoretikusainak) kincsestárából, és igen, éppen úgy, hogy „a mindennapi élet banális jelenségei” és a „magas művészet” e művekben eggyé válnak.
A képek mind portrék, ám DrMáriás következetesen olyan miliőbe helyezi modelljeit – a magas művészetébe -, ahol azok kényelmetlenül idegenek maradnak, ettől nevetségessé válnak, ám a puszta poénon túl e szokatlan ötvözeteknek mégis van valami abszurd valószínűsége. Ebből adódik a művek lépcsőházi utóhatása, amikor a gunyoros élvezet kesernyés ’aha’ élménybe csap át.
Mert ugyan modell és környezet teljesen más előjelű értéket idéz, plusz más minőségű múlttal, jelennel és jövővel rendelkeznek, mégis, az egymásnak ellentmondó párosítások, lehetetlenségük dacára, vesébe látó jellemzésként hatnak. Az, persze más kérdés, hogy a művek a szereplőt vagy a közönséget jellemzik?
Ennek eldöntésére legcélszerűbb bemenni az Akadémia utca 6-ba, a Raiffeisen Galériába, s ott megnézni – többek közt – Sztálint mint az év menedzserét, Vlagyimir Iljics Lenint vízililiomként, Rákosi Mátyást Modigliani, Trockijt meg Munch műtermében. Másokat másképp, például Engelst hajléktalanként, Marxot viszont Máriával karöltve, s a könnyűélet jeleseit – Balázs Palit, Kiszel Tündét és Bakács Tibort - is fajsúlyosan, de sandán megdicsőülve.
Van még tizenöt másik kép, melyekből kettő a művész önarcképe egy nappali és egy éjszakai szemüvegcsere alkalmával. Az utóbbi sajnos, nem megy túl jól neki, szegény véresre szurkálja az arcát, mire a fülét megtalálja.
A kiállítás megtekinthető 2013. augusztus 4-ig.
A kelet-európaiság dicsérete
DRMÁRIÁS: NEM ÉLHETEK MILOŠEVIĆ NÉLKÜL
Én egy kelet-európai zombi vagyok,
Köszönöm-köszönöm, jól vagyok.
Éjjel nem alszom, nappal nem vagyok ébren,
A nyugat-európaiakért aggódom.
(Tudósok: Kelet-európai zombi)
Sok szempontból fontos drMáriás tavalyelőtt megjelent könyve, a Nem élhetek Milošević nélkül, s tán meddő próbálkozás lenne itt mindazon okokat felsorakoztatni, amelyek szükségessé teszik, hogy egy újabb méltatás íródjék róla. Mégis tennék egy kísérletet arra, hogy bejárjuk – akár valami posztmodern Tar Lőrinc – a szöveg bugyrait, és felhívjam a figyelmet arra, hogy miért is jó kézbe venni ezt a kötetet.
Kezdhetném azzal, hogy Máriás nagyon éleslátású, és éles nyelvű szerzője a magyar irodalomnak. S lám, ez a szimpla kijelentő mondat máris egy csomó kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy hol is van tulajdonképpen drMáriás helye irodalmunkon belül? Mennyire veszi például komolyan a fent említett kötetet az irodalmi „közvélemény”[1]? Egyáltalán, honnan kell közelíteni a kötethez: az irodalom felől, vagy máshonnan? Időszűkében nem vállalkozhattam arra, hogy végigjárjam a könyvtárakat, és kimutatást készítsek arról, ki hogyan, és hová, az állomány mely részébe sorolta be ezt a könyvet – annyi bizonyos, hogy nem volt egyszerű dolog a kategorizálás. Mert a Nem élhetek Milošević nélkül egyszerre zenetörténet, dokumentumpróza, kalandregény, önéletrajz, napló.
A kötet napló jellegére maga a szerző utal, egy, a prae.hu oldalán olvasható interjúban. A mű elbeszélésmódját vizsgálva elfogadtatjuk ezt a megközelítést, azzal a kitétellel, hogy azért mégsem viseli magán a napló minden jellemzőjét. Kezdhetném azzal, hogy a naplóbejegyzések egy időrend mentén, egy kronológiai szálra felfűzve követik egymást, ezzel ellentétben ez a szöveg nem mindig tartja az időrendiséget. Vannak benne a jövőbe előreutaló gesztusok, illetőleg a múltban lezajló események között is szabadon mozog a szerző. Ennélfogva nevezhetnénk ezt a szövegkorpuszt dokumentumprózának, melynek egyes történetei valós eseményekből merítenek, a szerző múltjának szilánkjai; mindazonáltal önéletrajz, mert rengeteg autobiografikus elemet tartalmaz, és elengedhetetlen velejárója a történelmi-társadalmi háttér bemutatása. Talán épp emiatt tudott engem ennyire meggyőzni. Mindig is vonzódtam az önéletíráshoz, a naplókhoz, emlékiratokhoz, mivel azokat olvasva nemcsak magáról a megírójukról kapunk képet, hanem azokról is, akik körülveszik őt: a kortársakról. Na, meg a társadalomról, amelyben élnek. De sok esetben éppen ez ezeknek a munkáknak a buktatójuk, hogy a szerző könnyen kísértésbe esik (sokszor akaratlanul), és egyfajta idealizált képet közvetít az olvasó felé. drMáriás őszinte hangja megnyerő, mondatainak sokszor erős sodrása van, ám a zenekarról szóló, kissé túlkapó megnyilvánulások olykor megakasztják az elbeszélést. Szerencsére nem annyira, hogy elvegyék a kedvünket az olvasástól.
Bizonyára azt sem kell hosszasan magyaráznom, hogy miért használtam fentebb a kalandregény kifejezést, mint műfaji meghatározást. Ha elolvassuk ezt a hömpölygő, folyamatos mozgásban lévő élettörténetet, könnyen azt érezhetjük, hogy egy regény világába csöppentünk, melynek metaforái egyediek és rendkívül érzékletesek, állításai sok esetben lenyomozhatóak; a legitimáció nem szenved csorbát, a fikció pedig úgy simul bele a történetek szövetébe, hogy szinte észrevehetetlen. A regény színterei az általunk jól ismert helyszínek: az egykori Jugoszlávia városai (Újvidék, Belgrád), és a rendszerváltás utáni Magyarország (főleg Budapest). Sok mindent elárul a balkáni közelmúltról, a háborút megelőző tébolyról, amely ellen kevés lehetősége volt az embernek védekezni. Teszi a szerző mindezt egy olyan sajátos prózanyelven, ahogyan eddig talán senkinek sem sikerült megfogalmaznia.
Kezdetekben a Tudósok nem más volt, mint a felrobbanni készülő Jugoszlávia minden sóhaja, kiáltása és kilátástalansága valami hitetetlen ösztön-zenében összegyúrva. Miközben Máriás szövegének ide vonatkozó részleteit olvastam, szinte lúdbőröztem, attól a különös és mély kapcsolattól, ami zene és ember között létrejöhet, mintha ez a két fogalom („zene”, „ember”) egylényegűek lennének. Figyeljük csak meg a következő sorokat: „Az első együttzenélésnél megnyílt az ég, s ha lett volna időnk a nagy eksztázis közepette odafigyelni, hol is vagyunk, talán a Nap kellős közepében találjuk magunkat, vagy a Holdéban, mert akiket összetoboroztam különös kísérletem alanyaiként, inkább holdkórosok voltak” (23).
Bizonyos szempontból már a kötet „prológusából”választ kapunk arra a kérdésre, hogy valójában miben áll ezeknek a tudósoknak a tudománya. (Amennyiben az egyes fejezeteknek a szerző címet adott volna, úgy ennek a bevezetőnek mindenképp a Mi a tudomány? címet kellene viselnie.[2]) Ezt követi egy rövid „családtörténet”, és a zenei kezdetek bemutatása, majd pedig kezdetét veszi a „totális kelet-európai káosz” története, ezzel együtt a Tudósok története – a zenekaré, mely úgy fogadja magába ezt a totális kelet-európai káoszt, akár a beázó mennyezet alá helyezett lavór a csordogáló piszkosszürke levet. Ami pedig kijön, az a kelet-európaiságnak, mint kiszolgált klisének az újraértelmezése.
Kelet-európainak lenni olyan, mint egy kiszáradt folyómederben edzeni az úszó-Európa-bajnokságra; a kelet-európaiság egy, a lábunkat szorító cipő – mindezek az élmények jelen vannak a Tudósok munkásságában; ettől elválaszthatatlanul, természetesen, drMáriás munkásságában, életútjában is. A szerző egy helyütt a következőképpen fogalmazza meg azt, hogy mitől működik ilyen jól a zenekar zenéje: ott van benne az, „amit az egyszerre szörnyű és szép távoli Kelet-Európánkban magunkba szívtunk, hogy az ember egyik nap zenetörténész, a másikon vak furulyás az aluljáróban, a harmadikon kortárszenei nagykövet, a negyediken meg Mad Max bulizenekara” (180).
Ám ez a napló/önéletrajz/kalandregény – akárcsak az élet, írhatnánk – nem csupán móka és kacagás, vattacukor meg ingyen lufi. A sokszor ironizáló, energikus alaphangot néhol felváltják az őszinte vallomásosság regiszterei. A Bada Tiborról, az egykori barátról és harcostársról, majd később a sakkfigurákat idegesen és megszállottan tologató, mások életével játszadozó „ellenségről” szóló feljegyzések első olvasatra úgy hatnak, mintha tudatosan szeretnék lerombolni az utóbbi években kialakult Bada Dada-mítoszt, melynek alapján egyesek a Tudósokat egyenesen azonosították Bada Dadával, és azzal, amit ő képviselt. De valójában ezek a sztereotípiák felülértékelődnek, egyszersmind a helyükre kerülnek ebben a vallomásos megemlékezésben. Máriás nem vádol, és nem mentegetőzik (nincs is miért), csak összegez, dokumentál.
Végezetül szólnunk kell pár szót a címről is, amely első olvasatra elég zavarba ejtő. Emlékszem apám tanácstalan arckifejezésére, amikor nemrég megmutattam neki a kötetet. Mi akar ez lenni? Provokáció? Irónia? Mindkettő. És egyik sem. Ha nagyon pontosak szeretnénk lenni, azt kell írnunk, önmeghatározás – a posztjugoszláv ember önmeghatározása, aki a Milošević-éra poklában edződött, aki egy életre megtanulta, hogy formájától és állagától függetlenül mindenféle szar lenyelhető, hogy az igazság és a gazság között mindössze egyetlen hang a különbség, semmi egyéb, és akinek annyira az emlékezetébe égett a szerb mészáros emléke, hogy nem festhet, nem zenélhet, nem írhat… nem élhet Milošević nélkül.
[1] E szöveg megírása közben is kaptam olyan jelzéseket, hogy jobban tenném, ha inkább valami hasznosabb dologra fordítanám az időm.
[2] Bővebben: http://www.youtube.com/watch?v=tvLbU7HpF20
Barlog Károly
drMáriás Ördögöt a falra című kettős kiállításáról
DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS
Ne fesd az ördögöt a falra közmondásból jött lére a kiállítás címe: Ördögöt a falra. drMáriás felszólít minket, hogy fessük az ördögöt a falra? Nem is kell felszólítás, már festik, majd minden ember ezt teszi. Mintha várnák az ördögöt, hogy jöjjön, mutassa magát, piros szarvát és patáját. Mutatja. Nem látjuk, és mégis hisszük, hogy az ördög létezik […]
Deák Csillag: Ördögűzés
Ne fesd az ördögöt a falra közmondásból jött lére a kiállítás címe: Ördögöt a falra. drMáriás felszólít minket, hogy fessük az ördögöt a falra? Nem is kell felszólítás, már festik, majd minden ember ezt teszi. Mintha várnák az ördögöt, hogy jöjjön, mutassa magát, piros szarvát és patáját. Mutatja. Nem látjuk, és mégis hisszük, hogy az ördög létezik. Hogy az ördögbe ne létezne, tapasztaljuk, sorsszerűen, hogy az ördög él, és nem alszik. Éber. Ahogy éberek a politikusok, újságírók, gazdasági elemzők, igehirdetők, pszichiáterek, írók, dramaturgok, rendfenntartók, jogászok, tanárok és a többiek, köztük mi nézők is. Farkast, helyesebben ördögöt kiáltunk, és a farkas vagy az ördög megjelenik, de álarcban, rangrejtve, mintha Velencében lennénk a karneválon. Bújt, aki bújt, és már senki sem az, aki, hanem valami más. Olyan, amilyennek sosem hinnénk. Szép, okos, művelt, kedves, és talán gyerekszobája is volt. Az ilyen ördögöt szeretjük, keblünkre vonjuk, óvjuk, dédelgetjük.
Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik? Az ördög bennünk lakozik? Az ördög mindenki számára más arcát mutatja, egyben az igazságosság megvesztegethető árnyéka, sőt saját árnyékos oldalunk is. Nem Madame Tussaud panoptikumában járunk. Itt nincsenek viaszfigurák, de halotti maszkok sem. A Godot és az Ericsson Galéria mégis egy pillanatra turisztikai céllá válik. Hírességek, illetve hírhedt személyek portréit vehetjük szemügyre. Minden kép színes, egyedi, a szörnyű bűntett világát úgy idézi fel, hogy a bűn és bűnhődés örök kérdése nem a szokványos értelemben merül fel. Mert miféle szörnyűségeset látunk Anders Behring Breivik (norvég nacionalista, iszlamofób keresztény, szélsőjobboldali cionista, újpogány Odin-követő) arcán? Nagy és erős kinézetű akart lenni. Nem a bűn és a bűnös arcát látjuk. Újsághír, közünk van hozzá, de szépséges hideg szeme nem sodor minket nyugtalan álomba, nyugodt rémületbe. drMáriás a figura hidegségét ragadja meg. A semmit, az ártatlanságot, a fel nem ismerhetőséget, a látott arc egy a sok közül. Átlagos. Háttérben a norvég zászlóval. Hazafi?
Lehet nevetni, felnevetni ezeket a képeket látva? Matuska Szilveszter reneszánsz öltözetben, kezében dinamittal, fején jóravaló kalappal, nőies keblekkel, mintha egy nemet váltó férfit látnánk. Nem nevet, mosolyát titokzatosan monalízásra veszi, megvan rá az oka. Pedig nevetni jó, nevetni érdemes, mondják a bölcsek. Levegőt kap a tüdő, javul az agy vérellátása. Gyakran nevetünk? Nem tudom, de azt igen, hogy nevetnek a szélhámosok, nevetett a Viszkis rabló is, igaz, drMáriás képén nem nevet, keresztény lényként jelenik meg, és nem fekete négyzeten, hanem román nemzeti színű kifutón szalad, fegyver nélkül, a rendőrök elöl. A tolvajok, csalók, szélhámosok is nevetnek. Tribuszerné, a pénzügyi zseni, piramist épített, amíg rá nem omlott. A képen Emil Nolde félmeztelen, déltengeri bennszülöttjeként látjuk viszont, nyakában gyöngysor. Hamis? Tocsik Márta is nevet, sikerdíja fogalom lett. Az ő nyaklánca is hamis? Nevet Tarsoly Csaba, Kulcsár Attila és Princz Gábor. Ők viselik a kalapot. Le a kalappal. Edvard Munch fülmosásra készül, nem hallja a becsapottak sikolyát. Nevet Ronnie Biggs is, a vonatrabló, képe csupa pont, csak pont az nem lehet tudni, hol a pénz. Repülős Gizi Matisse műtermébe repült, nem miatta ment tönkre a Malév. Ma is aktív. Sobri Jóska, Rózsa Sándor betyárromantikája is megér egy képet.
drMáriás nem a Piszkos tizenkettő című film hőseit varrja egy zsákba, és önti elénk a figurákat. Nem tör az ismert film babérjaira. Nem akarja elhitetni velünk, hogy festményein hősöket látunk, mint a filmben, küldetésük lenne: a jó képviselete. drMáriás nem foglalkozik az ismert negatív figurák esetleges megtérésével. A művész számára e figurák is a szépség és csúnyaság, a gonoszság és szeretet, a borzalom és humor kettősében jelennek meg. Nézve az arcokat, rádöbbenünk, hogy semmi különbséget nem látunk a portrék arcain, lehetne ott a mi arcunk is. Helyettesíthetőek, mert pusztán az arc által nem venni észre a figurák igazi jellemét.
Az Ericssonbeli kiállításnak két kakukktojása van. Az egyik a II. Erzsébet titokban Geronazzo Máriával egyeztet a keleti nyitás politikájáról című kép. Valaki rossz vizeken evez, vagy rossz társaságba keveredett?. A másik Kim Dzsong Un Mark Rothko műtermében. Hiányoznak a haverok, Sztálin, Hitler. Nevetnek a sorozatgyilkosok is. Viselkedésükben és modorukban normálisak, nem különböznek tőlünk. Erényesek, és mi hiszünk az erényben. Pándy András az erény őre, jóravaló ősz hajú nagymamaként, nagypapaként jelenik meg előttünk. Nem kívánom a sorozatot folytatni, a sorozatgyilkosokat megnevezni. Ne fessem én is a falra őket.
Az élet alapvető, örök érték. Mennyire vagyunk önzőek? Az embert fokozott életvágy, magas életminőség utáni sóvárgás jellemzi, és olykor hajlandó sok életmegnyilvánulást, még az életet is kikapcsolni, ha az egy önző cél elérését akadályozza. És ott a negatív érték mint teljesítmény. Negatív teljesítmény. Hogyan is lehet több tucat embert megölni, hogy ne bukjunk le? Hogyan lehet millió forintokat eltüntetni? drMáriás képei groteszk, olykor megnyerő formájukkal jelzik, nincsenek sablonos válaszok, de orákulum sincs, aki minden kérdésre, rejtélyre tudná a választ.
Az ördög nem alszik, az igazság alszik, ki tudja, hátha még egyszer úrnőnk lesz. (Mikszáth K.: Különös házasság) Igen, az ördög nem alszik. Legalábbis nem akárkivel.
Kölüs Lajos: A józan ész álarca
Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. Hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol – jut eszembe drMáriás képeit és rajzait látva. Ki itt a béka, ki itt a süket ember és hol van itt víz? Hogy mégis lubickolunk mi nézők, az talány, hogy miért. Lehetne sorolni az okokat, a groteszk látásmód, a szentségtörés, hogy színesen láttatja a legelvetemültebb gyilkost is. Hervey Cleckley amerikai elmeorvos a józan ész álarcának nevezi azt a jelenséget, amikor a gyilkos normálisnak és kedvesnek tűnik, és a környezethez való alkalmazkodásban sem hívja fel magára a figyelmet. Csendes, nyugodt embernek tartják őket, akikről álmában sem gondolná valaki, hogy hidegvérrel képes embereket ölni. drMáriás nem tekinti élete céljának, hogy megértse a megérthetetlen sorozatgyilkosságokhoz vezető mechanizmusokat. A gyilkos karaktere érdekli, a kinézete, a fizimiskája, jelleme. drMáriás képei is azt sugallják, hogy titok a szörnnyé válás folyamata, hiszen több ezer megvert, visszaélésektől szenvedő emberből lesz normális állampolgár.
Tömény szesz erejével hatnak a képek, gyorsan nem lehet lenyelni egyiket sem, mert könnyen elvesztjük tisztánlátásunkat, amire igazán szükségünk van vagy lenne. Legyünk távolságtartóak a látottakkal szemben. Ne vegyük készpénznek, amit látunk, mert látásunk módja, szelektivitása, romlottsága rossz útra viszi érzéseinket és gondolatainkat. Szelíd arcok és mozdulatok, a színek kavalkádja és formába öntése ejti foglyul tekintetünket. drMáriás sok figurát kiemel a feledés homályából, újra napirendre tűzi a régmúltat. Múltat idéz, tesz elevenné, mintha ismételne, százszor lerágott csont a történet, de mindig ott a kísértő gondolat, valami, ha másként is, ismétlődhet.
Nem a társadalomból kiszorított egyedek bűneit látjuk, hiszen a gyilkosok zöme köztünk élt, beszéltünk hozzájuk, egy levegőt szívtunk, és akkor senki sem gondolta róluk, hogy te gyilkos vagy. Nem láttunk Kasszandrákat, akik jóslatukkal jelezték volna, mi fog történni a jövőben. Itt a képeken a jövő szelíd és színes arcát látjuk, mielőtt még végzetük beteljesült vagy saját maguk beteljesítették volna. A kezdetet látjuk, az ártatlanság korát, időszakát, a nullapontot. Mondhatjuk, hogy az álarcot is? És ki meri kijelenteni, hogy neki nincs álarca? Potenciális szélhámosok, zugbrókerek, terroristák, gátlástalan üzletemberek, gyilkosok vagyunk, álarccal? Nem állítanám ezt, de azt sem, hogy itt a sors eleve elrendelését látjuk, másként nem történhetett, mint ahogy történt. Fatalizmus, ami távol áll tőlem. drMáriás sem a fatalizmus eszméjét propagálja műveivel.
Tény, hogy a bűnesetek megtörténtek. drMáriás nem megvetni akar, nem valami szocreál erkölcsöt akar prédikálni, lám, fiúk-lányok, intelek benneteket, vigyázzatok, még ilyenek is lehettek. Lehetnek. És ez a jövőbeni lehetőség az, ami ott van képek mögött, láthatatlanul, ami megborzongatja az ember lelkét, bárkiből lehet bűnöző? Bárkiből nem, de szomorú, hogy valakiből mégis az lesz. Fegyverrel vagy fegyver nélkül. drMáriás országhatárokon lép át, földrészeket ragaszt egybe, tol egymás mellé, mindegy, hogy a föld mely részén történt a bűneset, mindegy, hogy mikor, egy arc néz vissza ránk a képről. Személyesen. Aki már nem hordozza gyilkos személyiségét, egy figura lesz, akivel együtt jártunk az A-ban vagy a B-ben, de lehet, hogy a C-ben. Elképzelem, hogy a bűnözőket személyesen ismerők lepik el a kiállítás termeit, legyen szó most a Godot-ról vagy az Ericsson Galériáról, jönnek a szellemalakok, a hús-vér emberek, nők és férfiak, anyák és apák, testvérek és szeretők, feleségek, szomszédok, ismerősök, nem is ilyen volt a valóságban, tiltakoznának biztosan. drMáriás nem a valóságot vitte színre, ha néhol folyik a vér is, látszanak a belső szervek, mint egy katasztrófafilmben, emberáldozat történik, emberhúst esznek a túlélők, halott embert gyaláz a gyilkos, nekrofiliáról értekezhetünk a dokumentumok alapján.
Temetői a csönd, rácstalan a világ, szabadon járkálnak a potenciális gyilkosok, mint utódok, később lehetséges minták. drMáriás az ösztön világába is vezeti az utunkat. Racionalizmus és irracionalizmus ellentétét látjuk, a megismerhetetlen emberi lelket, tudatalattit és a tudatos ént, miként is gyűrik le egymást, a jó a rosszat, a rossz a jót. Nincs fekete-fehér kép, nincs eleve jó és eleve rossz. Miért szurkolunk a rossz fiúknak, néha még a gyilkosnak is, el ne kapják a rendőrök? drMáriás tisztában van ezzel a nézői pszichológiával, a vesztessel vagy lúzerrel szembeni szimpátiával és antipátiával. Az emberi gonoszság határtalan? Minden bizonnyal, de az emberi jóság is. Nem kerülhető el annak kimondása, hogy drMáriás a dominanciáról is beszél, miközben egyetlen szót sem ejt róla. Az áldozatot alárendelt szerepbe kényszeríti a gyilkos, elnyomja, hatalmat gyakorol felette. A kérdés az, milyen formában függ össze ez a tény a társadalom mindenkori állapotával. Összefügg, valószínű. Valaki hős akar lenni, és negatív hőssé válik, erőfölénye birtokában. Feltűnően többségben vannak a férfiak a képeket látva. Ez sztereotípia lenne? Miként az is, hogyan jelenik meg a cselekményekben a nacionalizmus, a bosszú, és a mártírium utáni vágy? És az is sztereotípia, hogy látva a bűneseteket, felötlik a nézőben, kötél, villamosszék, golyó? Szemet szemért, fogat fogért? Isten nem hagyta magára világot, állítják sokan. De meghagyta nekünk az ördögöt is.
Újrahasznosítások a lelki környezetvédelem jegyében
GONDOLATOK DRMÁRIÁS ENGEDÉLLYEL FESTENI TILOS! C. KIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN
drMáriás festményei az utóbbi jónéhány évben, bizonyos tekintetben a celebkultúra dimenzióinak is részévé váltak. Alkotásai, amelyek harsányan reagálnak közéleti személyekre és eseményekre – teljesen új művészeti formát honosítottak meg, egy olyat, amely beleszól, hozzászól, közbeszól, értelmez és válaszra késztet.
drMáriás a politikai, szociális és traumatikus valónkat festészeti alkotásokba bújtatott vígeposzokban meséli el, mintegy gyönyörűen mellbevágó tükröt tartva elénk. Képein komoly zavarócskát játszik a politikai, szociális, történelmi traumák feloldásának lehetősége és a nosztalgikus visszatekintés. Persze, alkotásainak szemrevételezése közben/után felmerül(het) bennünk, hogy feloldhatjuk-e kollektív traumánikat az irónia, a nevetés eszközeinek segítségével, főként ha tekintetbe vesszük azt, hogy a trauma tükrében maga a történelem is átértelmeződik. Vajon van-e esélyünk még a közvetlen megértésre? Vagy „csak” a feloldás marad? Nem mindegy.
drMáriás saját bőrén tapasztalja a kelet-európai poszt-diktatórikus társadalmi körülmények okozta feszültséget. Természetesen – saját bevallása szerint – mindig is utálta a diktatúrát, a hatalmi erőszakot, a politikát, de sohasem tud elmenekülni előle. Titói dzsentridiktatúrában született, majd a milosevicsi véres időkben volt egyetemi hallgató, ahonnan útja egy fegyverek nélküli, de attól még állandó háborúban álló magyar politikai valóba vezetett. Ezért döntött úgy, hogy amit akarata ellenére meg kell élnie és egyfajta betegségként elszenvednie, azt a művészet(e) által kész kigyógyítani magából, hogy ezáltal a környezetének is próbáljon erre esélyt nyújtani.
Vincze Máté és drMáriás már évek óta készítenek együtt nyomatokat. Gyümölcsöző munkájuk legújabb darabjait ezúttal egy különös kiállítás keretében mutatják be. A karantén ideje alatt drMáriás serényen dolgozott, hogy festményein megörökítse harcunk nagy hőseit: a kézmosás nemzetközi mentőangyalát, Győrfi Pált, a nyugalomhipnózis nagymesterét, Müller Cecíliát, Baby Yoda megmentőjét, Orbán Viktort, valamint a többieket, akik ott ültek azon az utolsó vacsorán, amelyen a föld jövőjét a megmenekülés irányába sikerült elmozdítani.
Amellett, hogy drMáriás legújabb festményeiből is láthatók merített papírra készült példányok, régi kedvencek is felbukkannak, valamint a kiállítás igazi csemegéjeként egy mindössze tíz példányban készült nyolc-nyolc nyomatot tartalmazó mappa, amely a Festészetszínház címet viseli, s drMáriás új képeiből áll össze izgalmas sorozattá.
drMáriás közéleti, vagy a politikai színtérrel összefonódó személyiségeket ábrázoló festményei bizonyos tekintetben az angazsáltság fogalomkörét is kimerítik. Nem abban az értelmeben természetesen, hogy propagandává váljon, inkább, hogy valamiféle generátor, aktív platform legyen, anélkül, hogy sérülne a művészeti mező. De, ha inkább drMáriás szemével tekintünk az alkotásaira, kölcsönözve gondolkodását tükröző szavait, akkor azt mondhatnánk, hogy azok inkább újrahasznosítások a lelki környezetvédelem és a mentális önvédelem jegyében. Hiszen meglátása szerint a modern művészet nyugaton eredetiben van, míg nálunk reprodukción. Általában legfeljebb Van Gogh napraforgóival díszített luxusvécépapírral törölhetjük ki magunkat a művészetkedvelés jegyében. És ott van mellé a hétköznapi húsvér valónk, amelyet ha beemelünk a művészetbe, akkor az aktív, kritikus, beleszóló, újraértelmező lehet. A kettő furcsa összeházasításával egyfajta helyi kis modern művészettörténetet állíthatunk össze a saját és egyetemes hőseinkkel. Ha Van Gogh helyett Biszku Bélát látjuk levágott füllel, Lenint Monet kertjében fürödni, Orbánt amerikai céltáblán, Gyurcsányt ártatlanul mosolygó kisfiúként a görög partoknál, akkor ezek a művészettörténeti utalások új szerepükben új jelentést kapnak és személyesekké lesznek. Beleszól az életünkbe Rousseau, Gauguin, Pollock vagy Malevics. S így, általuk a vágyott szép, tökéletes, harmonikus, amit a megidézett művészeti világok testesítenek meg súlyosan összeütközve azzal a hétköznapi világgal, amely a történelemmé íródó profán valónk kényszerű vonatkozásait lopja be a képekbe. Ez a két egymáshoz nem illő, mégis bennünk párhuzamosan egymással vívódó és képein megjelenített világ érzékelteti azt a groteszk helyzetet, amelyben élünk, álmodunk, kacagunk és sírunk.
Igor Split
Amikor II. Erzsébet és Geronazzo Maria találkozik – Online tárlatvezetés drMáriás műtermében
A Mészáros-Várkonyi pároson kívül még számos más közszereplő is feltűnik DrMáriás, alias Máriás Béla műremekein, így II. Erzsébet és Sztálin vagy épp Berki Krisztián herevasalása. Őrült tárlatvezetést tartunk DrMáriás abszurd világában!
Nemrégiben fedeztük fel, hogy drMáriás, született Máriás Béla zenész-író-festőt, a Tudósok frontemberét megihlette Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc kapcsolata, és mint a gazdagság, szépség és boldogság Ádámját és Éváját, a földi mennyország megtestesítőit ábrázolta őket legújabb festményén.
A dadaista jazzpop iskolateremtője tényleg mindenkit megfest a legabszurdabb helyzetekben. Mivel pártpolitikával amennyire lehet, nem foglalkozunk, inkább nem is soroljuk, kiket és hogyan ábrázol a művész, akinek alkotásain bőven szerepelnek közszereplők, celebek, percemberekis. Most az őáltaluk megihletett művekből tartunk rendhagyó tárlatvezetést drMáriás Facebookoldaláról válogatva. Figyelem, szükség lesz irónia, szarkazmus receptoraink kifinomult működésére. Társadalomkritika és nevetés pár percben.
Kezdjük is rögtön egy kisebb merítéssel jelen valóságunkból, néhány koronavírus-ihletésű darabbal. A járvány kitörésével csak idő kérdése volt, hogy, mint minden arra érdemes közszereplőt, Müller Cecília országos tisztifőorvost is megfesse drMáriás. Müller Cecíliát rögtön vagy féltucat példányban, azonos motívumokkal és különböző színekkel, mint Andy Warhol jelenítette meg, olyan címekkel, mint Cecília for president, Cecília, a nyugalom angyala, vagy Cecília megmenti a hazát.
DrMáriás arról is ismert, hogy szeret festményein összehozni olyan embereket, akiknek a való életben még távolról sincs közük egymáshoz. Ahogy Gulyás Gábor esztéta fogalmazott róla, „a művész a lehetetlent idézi meg, mint valódi kelet-európai realista”. Így kerülhetett Győrfi Pál és Lady Gaga egy képre.
agy Orbán Viktor, aki megvédi a koronavírustól Baby Yodát. Ehhez a mester némi utópisztikus magyarázatot is fűzött: „6589-et írunk. A koronavírus elpusztította a föld népességének jelentős részét, amelyet azóta intergalaktikus migránsok népesítettek be. Az Európai Parlamentben a Sötét erő végső csapást kíván mérni Magyarországra a vírus felerősített változatának bevetésével, azonban Orbán jedi lovag Viktornak az utolsó pillanatban mentő ötlete támad: megkereszteli hipós vízben Baby Yoda képviselőt az Európai Parlament fürdőjében ülésük szünetében, ami annyira megtetszik a kis hősnek, hogy hamarosan divatmozgalmat csinál a keresztelésből, így a többi intergalaktikus harcos is hamarosan követi őt, s olyan erős mozgalommá válnak, amely végül megnyeri a Csillagok háborúját, megmentve Magyarországot, Európát és a komplett Intergalaktikus Világot.”
Karikó Katalin viszont az egész világot menti meg. A Pfizer/BioNTech vakcina feltalálója „épp szegedi halászlét főzött amerikai konyhájában afrikai harcsából, amikor arra lett figyelmes, hogy szörnyű tüskefejű gonosz gombócok másznak elő körülötte mindenfelől, hogy rátámadjanak”. A kutatóbiológus átváltozott hatkezű karate-polippá, s hatalmas ütésekkel harcba szállva elkezdte ütni-rúgni támadóit, a tüskefejek visszaszorultak, ő meg a harc közben mérgében előállította ellenszerüket is, amivel később világra szóló globális ellenanyag-előállítójukká vált.
De engedjük is el a vírustémát. A művész kedvelt alakja II. Erzsébet, akit több abszurd élethelyzetben is ábrázolt már. Ezen a festményen például Marilyn Monroe-val és Sztálinnal hozta össze a királynőt. A műhez csatolt bonyodalmas történet szerint a színésznő a találkozón megölte a véreskezű diktátort, ezért aki később Sztálinként még a Szovjetuniót vezette, már csak egy a kommunizmusból kiábrándult dublőr volt.
A brit királyi család feje a francia festő Pierre Bonnard 20. század eleji plakátján is feltűnik, mint aki csak magyar bort és pezsgőt iszik, de azt is minden nap.
Ezen a képen pedig Geronazzo Máriával hajókázik a királynő, miközben fontos külpolitikai kérdéseket beszélnek át. Legutóbbi híreink szerint a felfújt szájáról hírhedté vált Geronazzo spirituális tréningeket tart, jósol, energiát küld, és lelki tanácsokat osztogat, de ki tudja, még az is lehet, hogy egyszer majd politikai pályára tör, akárcsak Cicciolina, vagyis Staller Ilona.
DrMáriás ritkán, de világsztárokat is megfest. Ezen az alkotáson például „Szent” Madonna látható, „Like a Virgin”.
David Bowie-t pedig Van Gogh stílusában ábrázolta a művész. A festményhez mellékelt leírásban „Van Gogh elhívta a műtermébe az énekest, hogy a portréját megfesse, s miközben dolgozott, Bowie-t valami iszonyatos kannás borral itatta halálra, amitől olyan kisugárzása lett, mint a csernobili reaktornak Azóta összebarátkoztak, s már új lemezén dolgozik, amelyet a festőóriásnak szentel, aki levágott füllel fog ugrálni a klipjében és a lemezén krákogva flamandul énekelni.” Meghallgatnánk.
Maradjunk a zeneművészetnél, de evezzünk hazai vizekre. Él egy városi legenda, miszerint Zámbó Jimmyt egyszer a világ legrondább asszonyának választották meg. Ezt a szóbeszédet eleveníti fel kicsit kifordítva a művész.
Még egy legendás énekes, akinek halála megrázkódtatta az egész országot. Máté Pétert drMáriás szentként ábrázolja, aki egy liliomágat, az ártatlanság, a szeretet attribútumát nyújtja át a kisded Elton Johnnak.
Mága Zoltán műtermi transzformációja sem maradhat ki a sorból. A hegedűművész vitézként „csudálatos NOTAjával elvarázsolja a NATO katonáit és tábornokukként a Don-kanyar visszafoglalására indítja Larionov hőseként”. Mága egyébként feltűnik az Az utolsó vacsora a járvány megállítása előtt Leonardo műtermében című festményen is, amelyen Orbán Viktor Jézus helyére lép, Mága „csudálatosan csillogó hegedűszava” pedig felébreszti a vendégeket.
Végezetül jöjjön még két különleges kritikai alkotás a nyers celebvilágból. Az egyiken a Viszkis rabló látható Kazimir Malevics absztrakt stílusában, amint fut – hogy ki elől vagy hova, azt nem tudni, de valószínűsíthetően híres börtönszökése adhatta az ihletet.
Berki Krisztián valószínűleg akkor is belekeveredne a napi hírekbe, ha remeteként húzná meg magát egy lakatlan szigeten, így nem csoda, hogy drMáriás művészetében is kapott helyett egyik fontos produktuma, a herevasalás. A celeb, akinek többször is kivasalták már a heréjét, nem szerényen azt nyilatkozta magáról, frusztrálja, hogy ilyen jól néz ki, és hiába próbálja elrondítani magát, olyan tökéletes, hogy ez lehetetlen küldetés. A külsejére sokat adó Berkinek egyébként tokájába epesavat fecskendeztek, ezért csak remélni tudjuk, hogy a szintén bizarr szépészeti fogás egy újabb Máriás-festmény témája lehet a jövőben.
Ha még több festményre vagy kíváncsi, DrMáriás legújabb albuma, a Művészeti konzultáció már kapható a könyvesboltban. Május 29-én, szombaton (kizárólag 19 és 21 óra között) és 30-án, vasárnap (kizárólag 11 és 13 óra között) az A38 Hajó Kiállítóterében is megvásárolható lesz, ahol a szerző kérésre dedikálja. Ha pedig egy valós tárlatvezetésen is részt vennél, ugyanitt nagyszabású kiállítás lesz látható a festőművész legújabb festményeiből és nyomataiból.
Orbán Superman Viktor és a közéleti karambolok
Eddigi munkásságát összefoglaló könyvvel rukkolt elő dr. Máriás Béla. A Művészeti konzultáció prózáit, festményeit, zenéit egyaránt tartalmazó összművészeti album lett.
„DrMáriásban az a nagyszerű, hogy soha nincs szabadságon, nem játszik szerepet, élete és hétköznapjai, beszélgetései, járása, minden megnyilvánulása művészet, nem kell csinálnia semmit, csak lenni, és máris kész az alkotás” – mondta róla Para-Kovács Imre.
Törlesztés, nem törleszkedés
Pontos megfigyelés, amit visszaigazolt az élet. Amikor szóba került, hogy az Index írna legújabb könyvéről, önmaga volt saját műve futára. Két órán belül a helyszínen volt. Megjelenése ezúttal nem keltett feltűnést. Se egy fura ing, se egy színes nyakkendő nem karakterizálta, igaz, talpig feketében sem tudott észrevétlen maradni. Belépőjére megállt az élet a szerkesztőségben. Új könyvéről jött beszélgetni. A Művészeti konzultáció a szerző 55., zenekara, a Tudósok 35. születésnapjára készült. Benne drMáriás eddigi életműve fogható kézbe: próza, zene, képzőművészet, mellette személyes ügyek és családtörténet Kieselbach felvezetőjével. Külön érdekesség, hogy a lapokon kibomlik egy életút, és bepillanthatunk egy délszláv családtörténetbe.
Családomban mindenki békés humánummal átitatott polgári életet élt, azonban a történelem egy pontján akaratuk ellenére pusztító háborúkba hívták a férfiakat. Az első és második világháborúba, engem a délszláv háborúba. Ők bevonultak, én meg eljöttem, hogy törlesszek.
– meséli Máriás. A törlesztés részei festményei, melyek szavak helyett színekkel és formákkal szólnak, épp ezért több módon értelmezhetők. Az értelmezésbe Máriás is besegít. Röviden mesél képeiről, keletkezésük körülményeiről ugyanakkor a festmények mellett egy-egy felkért közéleti személy kommentárja is olvasható. A többit az olvasó képzeletére bízza.
Én olyan korokkal, szereplőkkel, művészeti stílusokkal igyekszem képzeletbeli ecsetet adni a néző kezébe, hogy ő azokat saját megidézett gondolataival, reményeivel, fájdalmaival keltse életre.
Idiotisztikus falvédőikonok
Kommentál Pataki Ági, Kőhalmi Zoltán, ef Zámbó István, Lovasi András, Gerendai Károly, de még Schmidt Mária is. Utóbbi maga is témája egy festménynek, alanya Máriás különös mitológiájának, méghozzá a Schmidt Szűz Mária és kisdede, Ungár Péter a NER templomában című képpel szerepel a lapokon. Ez a fajta irónia látszólag egy cseppet sem zavarja, olyannyira nem, hogy Máriás felkérésére elmondta, milyen érzések kerítették hatalmába, amikor megtekintette a Brezsnyev felfedezi Amerikát Clemente műtermében című drMáriás-alkotást.
Karácsony Gergely ugyancsak Máriás festett világának alapikonja. Budapest főpolgármesteréről kiderül, tud derülni saját magán, nem sérti, hogy műalkotás lett belőle, sőt. Szereti a művész neodada politikai művészetét, illetve azt, ahogyan „belőlünk, politikusokból és nyilvános szerepléseinkből is idiotisztikus falvédőikonokat csinál.”
Nem mindenki örül a festményeimnek, melyek kicsúsznak a kontroll alól, és nem cenzúrázható kontextusban kelnek önálló életre. Egy önálló, modern népművészeti, underground csatorna adásává válni nem mindenki számára maga a kéjmámor
– figyelmeztet Máriás.
Róluk nem tudni, örülnek-e
Nem tudni, mi a véleménye az ország leggazdagabb magyarjának a róla készült alkotásról. Ilyenből több is van. Az albumba Mészáros Lőrinc Világtehénként elnyeli a Mátrai Erőművet Franz Marc műtermében című került be. Lapzárta okán a szerző őszinte sajnálatára a Mészáros Lőrinc és Várkonyi Andrea a földi Paradicsom megtestesítői című kép kimaradt az életmű-válogatásból.
Egyébként Orbán Viktor több ízben felbukkan. „11 éve a 2/3-os miniszterelnökünk a legnagyobb hősöm“ ismeri el az alkotó, aki a borítón is Orbán Viktort szerepelteti. Ide pedig az
ORBÁN „SUPERMAN” VIKTOR VISSZAHOZZA AZ ANGOL KISLÁNYNAK A BREXIT HŰVÖS SZELE ÁLTAL ELFÚJT SZÍVLUFIJÁT, ÉS CSAK ANNYIT KÉR CSERÉBE, HOGY SZÜLJÖN HÁROM KERESZTÉNY GYERMEKET BANKSY MŰTERMÉBEN
című műve került, mely Lobenwein Norbert felkérésére készült, és a festék is alig száradt meg rajta, annyira friss.
A címek egyébként önmagukban is irodalmi alkotások. Orbán Viktor megtekinti a róla mintázott társadalmi igazságosság és egyenlőség szobrát a Városligetben. Vagy Soros György vért szív a Magyar Nemzeti Parkban, ahogyan a Polipot átvilágító APEH-adminisztrátor címek mind-mind elindítanak egy szélesvásznú mozit a fejekben.
A hasábokon szót kérnek maguknak a gyűjtők is. Bitter Brúnó például elmeséli, hogy az Áder János megmossa Áder János lábát különböző Áder Jánosok társaságában című drMáriás-festmény boldog tulajdonosaként egyszer megpróbálta az alkotást a köztársasági elnöknek értékesíteni, aki ilyen mennyiségben sajnos nem kért önmagából, így a Bitter család azóta is együtt él a festménnyel.
Minden héten újabb karambol
A vaskos kötetnyi munka tovább bővül. Máriás az Indexnek elmondta:
Sztahanov célom, hogy minden héten megfessek egy művet, és tulajdonképpen ezzel meg is van a szorongást előidéző programom. Ez azért jó, mert formában tart, figyelnem kell a híreket, és ki kell válogatnom közülük azokat a közéleti karambolokat, amelyek vászonra vihetők. Megpróbálok minden fontos személynek emlékművet emelni
– mondja a művész, így sok mindenki sorra kerülhet még, köztük Ferenc pápa is, akinek látogatása már nem is olyan távoli jövő.
Fekete J. József: Szomorú tárgy – vidám művészet
drMáriás: Művészeti konzultáció. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, CD-melléklettel.
Brutálisan nagy méretű albumot jelentetett meg a Magyar Műhely Kiadó drMáriás 55. és a Tudósok zenekar 35. születésnapjára. A kötetben a művész 160 festménye jelenik meg 110 dokumentumfotó mellett, plakátok, borítók társaságában. A kettős jubileumi album annyira meglepte az egyik magyarországi könyvterjesztőt, hogy szerzőjeként Máriás Béla helyett dr. Máriás Antalt, kiadójának pedig a Kossuth Kiadót jelölte meg. (Egyiket sem találta el.)
Pedig a vaskos album kiérdemelte az odafigyelést, Kieselbach Tamás galériatulajdonos, művészettörténész bevezetőjétől Gulyás Gábor esztéta terjedelmes és alapos tanulmányáig, amelyben Szombathy Bálint, drMáriás monográfusa nyomdokán haladva korszakolja az alkotó képzőművészeti tevékenységét, kitér lírai és prózai irodalmi műveire és muzsikusi tevékenységére, megtalálja vizuális, olvasható és hallható megnyilvánulásainak egybehangzását.
A jugoszláv polgárháború elől Újvidékről Budapestre emigrált alkotó Bada Tiborral, vagyis Bada Dadával együtt keresett új hazát, talán barátságuk alapján társították drMáriást a (neo)dadaista művészeti irányzathoz, ami annyiban helytálló, hogy az ő művészete is avantgárd, és gesztusművészetnek tekinthető, de inkább a francia „vadak” kolorizmusát továbbvivő anarchizmus számít fő irányultságának. Érzékeny társadalomkritikával reagál politikai eseményekre, a celebvilág történéseire, a fogyasztói társadalom jelenségeire, a kultúra befogadói leépülésére, a kultúra és az ellenkultúra megütközésére, véleményének megfogalmazása az irónia felségterén játszódik, eljut a giccsbe fordításig, majd a parasztgiccs paródiájának megteremtéséig, a gúnyig és a maró, ironikus paródiáig.
Az utóbbi öt évben született alkotásai két világot kopíroznak egymásra: a jelen közéleti szereplőinek pop-artisztikus arcképét (testképét), mégpedig valamelyik festőzseni stílusába csomagolva. A felhasznált, újrahasznosított festői műhelyek tulajdonosai közt magyar alkotó nincsen, viszont a modellek zömmel a közelmúlt és a jelen közéleti szereplői, mondhatjuk, idoljai és ikonjai, köztük Orbán Viktor és a hatalmi elit viszi a prímet. Megjelennek személyek a múltból, pl. Ferenc József, Rákosi Mátyás, Sztálin, Tito, Kádár, Trockij művészek, bűnözők, olyan pillanatemberkék, akiket az egyik kommentelő, a festmények mellé megjegyzést író szerint drMáriás emelt ki a feledésből – akár önmaguk lényegtelenségéből –, és tett 15 percre újra érdekessé a festményei által.
Apropó: kommentelők. Ez az album legfőbb érdekessége. A valamelyik festőóriás stílusában megjelenített közéleti szereplők, kulturális ikonok képeinek mindegyikéhez fűzött valaki, író, politikus, humorista, barát, művésztárs stb. néhány soros, általában szellemes megjegyzést, miként drMáriás is hozzászólt saját vizuális műveihez.
Fárasztó lesz olvasni, de a teljesség kedvéért ide kell másolnom az albumba felvett írásminiatűrök szerzőinek névsorát: Ágoston Attila, Balázs Attila, Baliz Georges, Bánki Ákos, Bárándy Péter, Benedek Szabolcs, Békési László, Bitter Brunó és Iványi-Bitter Brigitta, Blumm Aaron, Bognár Attila, Bozóki András, Bozsik Péter, Bödőcs Tibor, Brecelj Marko, Bukta Imre, Bús Balázs, Cresswell Peterjon, Csató Gábor, Cserna-Szabó András, Csizmadia Tibor, Czabán György, Dezső Antal, Dobrila Peter Tomaž, efZámbó István, Elwell Stephen, Fabényi Júlia, Fábry Sándor, Fekete J. József, Fehér Béla, feLugossy László, Forgács István, Füzesi Zoltán, Gerendai Károly, Gerényi Gábor, Győrfi Pál, Gulisio Tímea, Hammer Ferenc, Heller Gábor, Heimann Zoltán, Jankovics Zoltán, Kacsuk Péter, Kagagyejev Andrej, Kassai Farkas Ákos, Karácsony Gergely, Kaucsek Bálint, Kenderessy Attila, Keresztury Tibor, Kincses Gyula, Kocsis András Sándor, Kopejkin Nyikoláj, Kovač Boris, Kovács Gábor, Kozák Gábor, Kozlov Sándor, Kőbányai János, Kőhalmi Zoltán, Kruppa Géza, L. Simon László, Ladik Katalin, Lengyel András, Lengyel Zsolt, Lévai Balázs, Lovasi András, Lucas Gary, Lugosi Lugó László, Makovényi Ferenc, Mancsiczky László, Marossy Krisztina, Marušić Dario, Máriás Zoltán, Márton Dani, Mesterházy Ernő, Mécs Mónika, Molnár F. Tamás, Nagy Géza, Németh Bálint, Orcsik Roland, Para-Kovács Imre, Pataki Ági, Pándi Balázs, Podmaniczky Szilárd, Pók Attila, Prieger Zsolt, Pritz Péter, Puskás István, Radnóti Ákos, Rácz Mihály, Rátgéber László, Rockenbauer Zoltán, Rozsonits Tamás, Rupaszov Tamás, Sáfár Zoltán, Sályi Lőrinc, Sári László, Schmidt Mária, Selmeczi Tibor, Skonda Mária, Starking Jonathan, Svébis Bence, Sugár S. András, Szabó Máté, Szadai Károly, Szalai András, Szász Zsolt, Széplaky Gerda, Szegedi Márton, Szombathy Bálint, Szurcsik József, Takács Attila, Till Attila, Tirts Tamás, Tóth Gábor, Tövisházi Ambrus, Trencséni Dávid, Ungár Péter, Vágvölgyi B. András, Vincze Máté, dr. Vitanović Dušan, Völgyi Miklós, Waszlavik Gazember László, Weiler Péter, Wiszkidenszky András, Yossarian Agamemnon, Yu Zemin, vagyis egymástól szakmailag, nyelvileg, földrajzilag független személyek.
Az album szerkesztési trükkje, hogy illusztrált történelemkönyvként is kezelhető. A benne felvonultatott alakok története száz éven ível át. A históriai megállókat drMáriás történelmi és családi eseményekre reflektáló szövegei értelmezik. Egyértelműen politikai művészet, amin elröhögcsélnek a nézők. De mi lesz, ha majd megértik a művészetét – teszi fel a kérdést az egyik kommentszöveg szerzője, és meg is adja a választ, drMáriást egy kevésbé jövedelmező cellafestésre idézik majd be.
Az alkotónak nem csupán az ecset szolgál az irónia kifejezési eszközéül, hanem a tolla is. Egyik modelljét ekképpen írja le: „Handó Tündét egyesek az Országos Bírói Hivatal elnökeként ismerik, aki vasladyként minden egyes tervét kőkeményen megvalósítja. Mások viszont divatdiktátorként, akiknek a szemében ő a radikális retró-szocreál-bölcsész divatstílus megalapítója és királynője. Csodálatos ázottalga-frizurák, mongol iparibúvár-stílusú szemüvegek, a legújabb ecseri piaci trendeket is megszégyenítő, mindennél háziasabb otthonkakompozíciók és a vadságukban és erotikus kisugárzásukban a metálzenészek legvadabb csizmáit is túlszárnyaló cipőcskék jellemzik.”
Ennyit az esztétikáról.
Az elmúlt évszázad közös nevezője a közösséggel és az egyénnel szemben elkövetett bűn. Ezen túlmenően a hazudozás, hitegetés, ámítás, félrevezetés, megfélemlítés, ami nélkül talán nem is tudnánk élni Közép-Európában. Paradox ez a világ, hiszen éppen lefojtások nélkül teljesedhetne ki a lét. Az alkotó szerint emiatt kell átfesteni a világot. Ezt a célt szolgálják „vidáman szörnyű, szépen kellemetlen, felzaklatóan szórakoztató és nyugtalanítóan szép” rajzai, festményei.
És akkor még itt van a zenéje. Szó szerint „itt van”, hiszen az albumhoz tartozik a 35 éve tevékeny Tudósok Buta szeretnék lenni című válogatáslemeze 17 fölvétellel. „A Tudósok zenéje szinte minden tevékenységet vidám köpönyegbe bújtat. Remek háttérzene salétrombányászathoz. Gyermekaltatáshoz kiváló. Bizakodóvá tesz, asszertívvá és proaktívvá. A tehenek tejhozama megugrik. A lakásokba beszűrődve mosolyt varázsol az emberi arcokra. A középszer behódol” – írta Kovács Ferenc az egyik hírportálon, és emlékeztetett, hogy drMáriás szerint a zenekarának műfaja nem jazzpunk, hanem popkabaré. Meg kell jegyeznem, én fülhallgatón is nagyon élveztem. Nem kellett hozzá salétromot bányásznom.
Végezetül: drMáriásnak önálló kiállításai voltak Magyarország mellett Londonban, New Yorkban, Pekingben, Szentpéterváron, Bécsben, Brüsszelben, Prágában, prózaköteteit Magyarországon és Kínában adták ki, míg a Tudósok lemezeit Magyarország mellett Angliában, Szlovéniában és Oroszországban jelentették meg.
A Művészeti konzultáció pedig önmagában is könyvészeti remekmű.
DrMáriás, a kacagva mérgelődő lázadó
A tiszakécskei Művelődési Ház igazi szocreál förmedvény: irtózatos méretű betonkocka, ami már hosszú évek óta némán sikolt a felújításért, ám hiába. Most azonban történt valami. Február 7-én este a tiszakécskei Művelődési Ház felrobbant! Lángok, füst és törmelék ugyan nem röpködött, helyettük viszont megszólalt a Tudósok zenekar jazz-punk őrülete. A minikoncert a Könyvkóstoló irodalmi est és a helyi Underground Estek szervezésében követte el zenei detonációját, ahol a fiatalok és ifjonc lelkű nagyik együtt énekelték, hogy Gyere be a diszkóba. DrMáriással, a zenekar vezetőjével Böszörményi Gyula készített interjút.
Író, festő, zenész, a Tudósok zenekar frontembere, írják rólad, ahol bemutatni igyekeznek. Te, drMáriás, hogyan határoznád meg önmagadat?
Soha sem gondolkoztam azon, hogy milyennek is szeretném láttatni magamat, egyszerűen csak ösztönösen vagyok, mint egy gránátként az égből lepottyantott ready-made, így azt csinálom, viselem, mondom, ami tetszik, és ami nem, vagyis foglalkoztat, tehát bennem van. Lenyűgöz egyrészt az a színes karneváli abszurdum, amelyben élünk, másrészt gyógyít a művészet, amely örömet szerez, értelmet ad és elviselhetővé teszi a realitás abszurdumát. A hely, ahol a kettő találkozik, az itt és most G pontja, a lelkem maga.
Ismerve mindazt, amit a művészet területén elkövettél, én „alkotó filozófusnak” neveznélek.
Alkotó filozófus helyett kacagva mérgelődő lázadónak mondanám inkább magamat, s valóban nem tudom, hogy ez az érzés, foglalkozás, magatartás honnan is eredhet, talán onnan, hogy volt szerencsétlenségem látni és megélni olyan helyzeteket, amelyekben az erőszak, a hatalom, az elnyomás emberek ezreit tiporta agyon, köztük barátaimat, tisztelt, szeretett arcokat. Így hát úgy gondolom, egy ponton betelt a pohár, s most már kimondom, ami bánt, ami aggaszt, vagy épp amit fontosnak és jónak találok. Így lett talán ebből az egyébként nem kívánt közszereplésszerűségből egyfajta hétköznapi kommunikáció a zene, a festészet és az írás formájában. Kritika, véleménymondás vagy ugratás, nevezzük bárminek.
Emlékezzünk. 1991-ben hagytad el szülőföldedet, az épp széthulló, polgárháborúba fulladó Jugoszláviát és költöztél Budapestre. Mit szerettél és mit gyűlöltél abban az évben leginkább?
Nyilván a háborút gyűlöltem a legjobban, amely egy akkor teljesen kiismerhetetlen monstrumként robbant be az életünkbe és emelkedett fölénk, melynek sem az arcát, sem a miértjét, sem a végét nem láthattuk, s miközben ránk borította az asztalt, mi azt se tudtuk, mit kezdjünk a lenullázott életeinkkel. Így visszanézve már lehet talán valamennyire szeretni azt, hogy egy lehetetlen helyzetből sikerült valahogy talpra állni, azonban ennek az árát örökre magunkon viseljük majd.
Sokszor írtál, nyilatkoztál már róla, hogy téged a kelet-európai lét különlegessége érdekel és bír alkotásra. Meg tudnád fogalmazni, mit értesz kelet-európai lét alatt?
Sokat utaztam, léptem fel kelet-európaiként Nyugat-Európában, s ezek az utak, beszélgetések, kölcsönös megértések és még inkább meg nem értések arra döbbentettek rá, hogy mi errefelé egy teljesen más, különálló világ vagyunk, amely például igazából nem létezik a nyugat-európaiak számára, hisz többször mondták, hogy már olyan messze vagyunk, hogy azt nem is tudják bemérni, így az már nem is érdekli őket, míg mondjuk Thaiföld viszont már igen. Vagyis miközben csodálkoznak, hogy nem lábbal eszünk, s hogy alapvetően hasonlónak tűnnénk meztelenül, sőt, olykor felöltözve is, lenéznek, mert évtizedeken keresztül csak valami Drakula-történeteket hallottak rólunk. Mi pedig azt hisszük, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ők, hisz az ő termékeiket fogyasztjuk, nézzük, vezetjük, miközben mások vagyunk. Nincsenek meg bennünk azok az évszázados reflexek, amelyeket ők civilizáltságként emlegetnek, más viszont olykor ugyanezt álszentségnek nevezné. A lényeg: azt akarom mondani, hogy legyünk büszkék arra a furcsa világra, amelyben élünk, tanuljuk meg szeretni, a jó oldalait élvezni. Én ebben az identitásban nemcsak országos dimenziót látok, hanem egy fél Európányit, hisz Hrabal ugyanolyan közel áll hozzám szellemileg, mint Örkény, Hamvas vagy Gogol.
Íróként az vagy, aki (már bocsánat a kifejezését) a szarból gyúr aranyat. Regényeid mind az élet legnyomorúságosabb, legpokolibb bugyraiban kínlódó, szerető, acsarkodó, eszetlenkedő és bölcselkedő emberi roncsokról szólnak, ám a szöveg maga kristálytiszta művészet. Hogyan választasz témát, s miért pont ezeket (Lomtalanítás, Lipót, stb.) a történeteket írod meg?
Regényeim, prózáim abból építkeznek, amit közvetlenül megélek. Esetükben nem sci-firől van szó, hanem realizmusról, mint kiindulópontról, amelybe azután persze akármi vegyülhet pluszban, azonban gyökereknek megmaradnak az itt és most alapvető egzisztenciális kérdései, hisz egy olyan világban élünk, ahol csak az elmúlt száz évben annyi elképesztő dolog történt, amit ötszáz év alatt sem lehet kimeríteni. Emellett persze van egy írói habitusom is, hogy a kirekesztettekkel, megalázottakkal, átvertekkel azonosuljak, s az ő szemszögükből nézve írjak anarchista üdvtörténeteket arról, hogy igenis meg lehet változtatni a világot, még akkor is, ha talán nem vagyunk tudatában annak, hogy az mennyire romlott és rettenetes.
A változtatás reménye már csak azért is nélkülözhetetlen, hogy az életünknek értelmet tulajdoníthassunk.
Szerinted miről kell és érdemes ma szólnia a festészetnek? Jól sejti, aki úgy sejti, hogy te a képeiddel, a kiállításaiddal elsősorban provokálni, polgárt és főleg politikust pukkasztani kívánsz?
A festészet egy nagyon furcsa világ. Szinte megmagyarázhatatlan, miként működik. Emberek úgy szeretnek bele a művekbe, akár nőkbe vagy férfiakba, vagyis anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, miért is teszik. Számomra két dolog fontos egy festménnyel kapcsolatban. Egyrészt, hogy olyan egyszerű, szinte áttetsző legyen, mint egy idealista szórólap, amely isten láthatatlan arcával kampányol. Vagyis az áttetszőség, egyszerűség, mert az maga a titokzatosság, amely kicsit ijesztő is meg vonzó is. Másrészt az fontos számomra még, hogy egy festmény hökkentsen meg, s itt nem a polgárpukkasztásról van szó (Amúgy van még egyáltalán polgár, s lehet őt pukkasztani? Ott van arra az internet, a médiafolyam, a filmek, a gifek, telis-tele színtiszta őrülettel. A politikusokat meg úgyse érdekli a művészet.), hanem hogy a képben valami csavar legyen elrejtve, amely a néző elől előbb elbújik, majd amikor az nézés közben rátalál, kibogozza és megérti, akkor felszabadítja, katarzist szerez neki, megröhögteti és elámítja.
Adjunk valamit a bulvárkedvelő olvasóknak is. Kérlek, őszintén válaszolj, hisz erről a súlyos és rendkívül személyes témáról először csak itt és most, a Librarius olvasóinak fogsz nyilatkozni! Szóval, Béla, mondd: milyen viszonyban vagy te az orrszőröddel?
Az orrszőröm állandó szabadságharcot vív ellenem, s még a villanyborotvám, jó rendőröm se tud mindig elbánni vele. De már megszoktam, s elfogadom, mint egy olyan autonóm szereplőt, amely az orrból kinövő alternatív hajat képviselve hamarosan talán szavazati jogot is szerez magának. Azt se bánnám, ha kiválna belőlem, mint Skócia.
A Tudósok zenekart, melynek dalai köztudottan szókimondóak (és most nagyon-nagyon finom voltam), meghívni a tiszakécskei Könyvkóstolóra kockázatos vállalkozás volt, mivel az itteni közönség szolid része bizony nincs hozzászokva a jazz-punkos zúzáshoz. Ehhez képest öröm volt látni, hogy a nagyik a fiatalokkal együtt tapsolnak titeket vissza a színpadra. Szerinted mi ennek a titka?
A zenében is a közvetlenség az egyik vezérelvem, s itt most nem lebutított szerelmi dalokra gondolok, amelyek mellé jókat lehet biliárdozni a kocsmában, hanem olyan zenei és szövegi megnyilvánulásokra, amelyek magukban hordozzák az ösztönös, atavisztikus vagy rituális szerepet. Ha a jazz-punk dobolásunk tetszett az öreglányoknak, akkor lehet, hogy igazából felgyorsított csárdásnak vették, a Ne vágd le a farkadat dadaista szövegét meg megboldogult férjeikről szóló pajzán versikének, ami nekem mindegy, s persze nagy öröm, ha vették a lapot, ahogy még a Basszál című termékenységhimnuszt is szeretettel tudták fogadni.
Milyen évet zárt a Tudósok 2013-ban, és mire készültök idén?
Kiadtunk egy jó lemezt, a Legszebb szerelmes dalokat, volt jó néhány brutális és katartikus koncertünk, de abból sosincs elég, úgyhogy idén jó volna még többet játszani. Ebben az évben már volt fellépésünk az A38-on, áprilisban egy újzenei fesztiválon Belgrádban, azután nyáron még néhány fesztiválon is megjelenünk, és jó volna a jó öreg nyugatra is eljutni.
Te úgy politizálsz, hogy attól általában a politikusok zavarba jönnek és képtelenek fogást találni rajtad. Mondd meg őszintén, te ugye valójában nagyon szereted a politikát és a politikusokat?
Sajnos ezt még viccből se tudnám mondani. Azt gondolom, hogy a politika és a politikusok olyan károkat okoztak itt mifelénk, hogy az valóban felbecsülhetetlen a gyűlöletkeltéstől a felbecsülhetetlen anyagi károkon át a kultúra jóformán teljes tönkretételéig, és még hosszan sorolhatnám. Engem az érdekel, hogy ebben a témában hogyan lehet törleszteni, arcaikat, történeteiket, személyiségeiket nyersanyagként felhasználni, s hogy e játék által egy olyan kritikai magatartást, véleményt, kiállást létrehozni, amelynek jótékony hatása lesz a lelkünkre, egészségünkre, önbecsülésünkre, s talán még a gondolatainkra is.
Mit gondolsz, mi a dolga manapság egy kelet-európai, konkrétan egy magyar művésznek? Sőt, tovább megyek: szerinted szükség van rájuk egyáltalán, s ha igen, miért?
Nincs szükség senkire és semmire alaphangon, azonban ha jobban belegondolunk, akkor meg mindenkire és mindenre. A művészetnek jóformán semmilyen törvényszerűsége nincs, az meg a legkevésbé, hogy kimondottan kellenie kéne. Azonban pont ebben rejlik az izgalom, hogy konkrét feladat nélkül is megszületik bennünk, s kikívánkozik a valóba, akár egy gyengéd mosolyként, akár egy brutális hányásként. Vagyis öntörvényű. A művész feladata leginkább az, hogy azt magából kiássa, s úgy, ahogy gondolta, hitte, megélte, vagyis ahogyan megszületett benne, úgy közreadja, s ne gyalulja le azt öncenzúrával, megfelelni, meghökkenteni vagy szórakoztatni vágyással.
Mi az, amit 2014 elején a leginkább utálsz, és mi az, amit leginkább szeretsz magad körül?
Téged utállak a leginkább, mert ennyi mindent kérdezel, s persze a leginkább szeretlek is egyben, mert végre valakinek válaszolhatok, ráadásul nem akárkinek!
"Táncra perdülnek a festmények" – drMáriás-interjú
DrMáriás legújabb, Kék Duna keringő című kiállítása január 28-tól február 15-ig tart nyitva stílszerű helyszínen, az A38 Hajó Dunán úszó kiállítóterében. A képek között úgy tényleg érezhetjük magunkat, mint egy sodró erejű keringő résztvevője, akinek fejében a magával ragadó ritmus hatására kimerevített pillanatok sokasága mosódik egybe. Akár egy bálban, sorsformáló hírességek keringnek egymás körül pazar műtermekben és csodálatosan felépített világokban. Gavallérok és géniuszok, hadvezérek és filozófusok, vallásalapítók és kalandorok ragadják el egy-egy pillanatra tekintetünket. A zenész-író-festő polihisztor fontos szereplője volt a január elejéig tartó, Ludwig Múzeumban rendezett Anarchia. Utópia. Forradalom című kiállításnak, nemrégen pedig a Wall Street Journal méltatta az alkotásait. DrMáriással a Kék Duna keringő kapcsán beszélgettünk a kiállítás tematikájáról, munkamódszereiről és rémálmairól.
Milyen a drMáriás-féle Kék Duna keringő? Elegáns? Szenvedélyes? Abszurd és groteszk?
Mindezek elmondhatók róla. A festmények szépségükben elegánsak, felfogásukban szenvedélyesek, helyzeteikben abszurdok, és mondanivalójukban egy groteszk világ lenyomatait hordozzák. Azért választottam ezt a kiállításcímet, mert egyrészt arra utal, hogy a Hajó kiállítótere a Dunán lebeg, egyik fala maga a folyó, így táncra perdülnek benne a kiállított festmények a képzelőerőnk jóvoltából, s az álmainkkal és a rémálmainkkal keringőzve új vizekre visznek. Másrészt utal arra a vágyott naiv csodavilágra, amelyben mindenáron szeretnénk magunkat látni és tudni, mondjuk egy csodálatos keringő gyönyörű főszereplőiként, még akkor is, ha naponta ezerszer derül ki annak pont az ellenkezője.
Mi a kiállítás tematikája?
A szépség élvezete és a félreértés öröme egyszerre. Egy képzőművészeti napló újabb darabjait láthatjuk majd, ahol egy-egy képen hétköznapjaink hősei keverednek nagy festőművészek neves stílusaival. A kiégett gyilkos Charles Manson elveszik De Chirico metafizikus terében, Vona Gábor olyan buliba téved, ahol hegedülnie kell a háztetőn, Brezsnyev felfedezi magának Amerikát, Ferenc pápa okostelefont kap ajándékba, hogy ingyen telefonálhasson a mennybe, egy hajléktalan feje beékelődik Piet Mondrian vitrázsának a közepébe, Titót Scheiber Hugó műtermében szabadkőművessé avatják, Trockij jógázva visszanéz a túlvilágról, Soros György befektetési lehetőségeket keres a Mártélyi Nemzeti Parkban és így tovább.
Mennyi ideje és milyen munkamódszerrel dolgozol a kiállítás anyagán?
A festmények egy része tavasszal és a nyáron készült, valamint most januárban, mert szeptember elejétől december végéig nem festhettem, mert minden időmet egy festészetről szóló regény megírására fordítottam.
Zenélsz, írsz, festesz, szerkesztesz. Hogyan élnek benned ezek az alkotók együtt? Hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik? Netán szimbiózisban, egymásra hatva? Milyen az ágendád, egyik munka követi a másikat vagy ahogy az ihlet diktálja?
A zenélés állandó jelleggel van jelen az életemben, ez a legfontosabb szelep. S ha koncertezésről beszélünk, akkor az nemcsak zene, hanem irodalom, színház, happening, performansz, utazás, barátkozás, élményszerzés is egyben. Sokat festek, de ha prózát írok, akkor azt felfüggesztem, mert vagy az egyikben, vagy a másikban tudok csak alkímiai laboromban egyszerre elmélyülni. A többi dolog pedig üdítő töltelék a napjaimban: kritikák írása, szerkesztés, család, barátok, események.
A Tudósok nemrég mutatta be legújabb lemezét, szintén az A38 Hajón. Hogy néz ki a zenekar 2015-ös éve?
A zenekar fantasztikusan vitális fázisát éli, amelyben minden koncert, próba, felvétel igazi katartikus örömet szerez mindenki számára. Szeretnénk minél többet játszani, s minél több mai fiatalhoz eljuttatni azt a vad, kíváncsi, kísérletező és vidáman őrült felszabadító zenei felfogást, melynek egyik utolsó képviselői maradtunk, s amely ma ugyanolyan friss, fontos és hiteles, mint azelőtt.
Melyik az az utolsó öt művészeti és/vagy popkulturális teljesítmény (film, könyv, lemez, színházi darab, kiállítás), ami nagy hatással volt rád?
Film: Éjféli féreg. Könyv: Michel Houellebecq - A térkép és a táj. Lemez: Lydia Lunch Retrovirus - Ugexplode, Színházi darab: Pintér Béla - Titkaink, Kiállítás: Georg Baselitz életműkiállítása Bécsben.
Álmaid, rémálmaid, titkos vágyaid?
Álmom, hogy több festményt adjak el, mint amennyit megfestek. Rémálmom, hogy ez megvalósul, s akkor majd elhagy az ihlet. Így a titkos vágyam nem más, minthogy maradjon minden úgy, ahogy most van.
„Nem értem, hogyan lett ennyire kretén a világ…”
BESZÉLGETÉS DRMÁRIÁSSAL
A Tudósok zenekar immár 30 éve az egyik legfontosabb avantgárd formáció, a kelet-európai poszt-punk legszívósabb túlélője, melyet drMáriás 1986-ban alapított Újvidéken, a volt Jugoszláviában. A szabad jazz, a morbid költészet, a zajzene és a New York-i ihletésű, hetvenes évek végi punk-funk-diszkó elemeivel zsonglőrködő együttesben az évek alatt tucatnyi kiváló magyar zenész megfordult, többször bejárták Európát, de Moszkvában és a tengerentúlon is koncerteztek. Legutóbb a budapesti Trafóban, hamarosan pedig a szegedi Rongyban lépnek közönség elé.
– Azok az aktuális politikai, társadalmi, vagy akár a dadaista automatizmust követő, vagy az absztrakciót súroló témák, amelyek megjelennek festészetedben és írásaidban, mennyiben hatnak az épp születendő zenétekre, szövegeidre, vagy éppen fordítva?
– Bár párhuzamosan festek, zenélek és írok, ezek a külön síkok egymástól teljesen különállóan működnek, mivel természetükből fakadóan annyira mások. A festészetben számomra az az izgalmas, hogy egy képnek sok jelentésrétege van, s miközben első pillantásra nagyon egyszerűen befogadhatónak tűnik, idővel elkezdi fúrni az ember oldalát, viszketni kezd a fejbőre, s összecsapnak a gondolatai, hogy vajon mit is látott, az miért volt olyan, amilyen, mit akart a festő mondani, s komolyan mondta-e, vagy csak provokált? A zene más, egy a közönséggel közös kísérlet a világ vidám felrobbantására, energiaátadás és mulatság, társadalomkritikus színház és lázadás, tánc és irodalmi est. A könyv pedig egy furcsa, mély, hosszú történet fülbesúgása egy olyan kis készülékről, amely zsebben tartható és lapozható.
– Mennyire törekedsz arra, hogy aktuális legyél?
– Semennyire. Ha akarnék, biztosan nem tudnék aktuális lenni. És azt sem tudom, hogy aktuális vagyok-e, s igazából nem is érdekel. Sokkal inkább az, hogy párbeszédet folytassak azokkal, akikkel egy társadalomban élek, akikkel ugyanazok a jó és rossz dolgok történnek. Egyfajta magánhíradóval hárítani a sok ballasztot, hazugságot, hülyeséget, amit a politika és a média ránk zúdít, azzal a céllal, hogy megőrizzük tisztánlátásunkat, humorérzékünket, erőnket, jókedvünket.
– A festészet és az írás is egy „magányos” alkotói folyamat, míg egy zenekarban a figyelmed folyamatosan a többiekre is irányul. A Tudósok zenekarban alapítótag és frontember is vagy. El tudod magad alkotóként képzelni másodhegedűsként, akár a zenében, vagy bármi másban?
Attól tartok annyira individualista vagyok, hogy nem tudnék sehol úgy „másodtrombitás” lenni, ahogyan az egy klasszikus zenekarban szokott lenni…
– Attól tartok annyira individualista vagyok, hogy nem tudnék sehol úgy „másodtrombitás” lenni, ahogyan az egy klasszikus zenekarban szokott lenni, de azt nem is kell, épp azért hoztam létre egy olyan nyitott zenekart, amelyben a legkülönbözőbb személyiségek teljesen szabadon és egyenrangúan vesznek részt a közös alkotásban, annyi köti őket össze, hogy szeretik, amit csinálnak, az őszinte közös tiszta őrületet, mint zenét, azon túl pedig mindegyikünk azt adja bele, amije van. Így áll össze vidám diverzánsosztaggá az ország egyik vezető elektronikus tánczenét játszó zenekarának a basszusgitárosa, Endrei Dávid, a punkban és a drum’n’bass-ben egyaránt otthonos dobos, Jeli Gergely, az ország egyik vezető zenei producere, kacatpop szimfonikusa és zeneszerzője, Tövisházi Ambrus, s jómagam, a jobbára komolyzenét hallgató ösztönanarchista free jazz zenész és szociálisan dadaista költő. A Tudósok mindig is nyitott, műhelyszerű formáció volt, s úgy érzem, hogy majd három évtizedes működése során most a legjobb, mert tagjai maximálisan együttműködők és őrültek ahhoz, hogy valami közös jót kifőzzenek.
– Ha jól tudom legtöbb zeneszámotok jó hangulatú improvizációból születik. A próbák folyamán ugyanolyan szereped van, mint a többieknek?
– Abszolút! Próbáinkat hétfő reggelente tartjuk, akkor, amikor a legtöbb ember komor arccal az íróasztala fölé hajol, hogy kilátástalanul sok problémáját párbajra hívja. Mi is ugyanígy álmos fejjel a semmivel kezdünk el bokszolni az erősítőkbe bekapcsolt hangszereinkkel, majd váratlanul megjelenik közöttünk egy közös hullámhossz, amelyen berezonál a pillanatnyi energia, s létrejön a csoda. Felébresztjük magunkban és egymásban a szunnyadó mérget, vágyat, őrületet, keserűséget, humort, örömet, s ahogy ezek zene és szöveg szintjén összefonódnak, abból valami olyasmi lesz, amit később már nem is lehet szétválasztani. Újra és újra megdöbbenünk, hogy vajon honnan is jönnek ezek a dalok, szövegek, kicsapódások, s miután felvesszük és visszahallgatjuk őket, jóízűeket röhögünk, majd eltesszük, aztán vagy megtartjuk, vagy elfelejtjük őket. A lényeg, hogy ez a zenealkotási folyamat során mindenki egyformán szabad, s pont ez benne a hihetetlenül felszabadító, hogy ott és akkor s együtt csípjük nyakon a pillanatnyi ihletet.
– Miként reagál, ösztönöz a családod az összművészeti tevékenységeidre, törekvéseidre?
– A családom is olyan, mint egy zenekar. Mindenkinek megvan a maga szabadsága és a közösben vállalt szerepe. Sokat adok a véleményükre, mert ők a műveim első kritikusai. Feleségem leginkább az írásaimmal kapcsolatban segít a véleményével, tapasztalatával, tudásával, de minden más téren is támogat. 21 éves lányom zenét tanul, így az ő véleménye nyilván a fellépéseinket és felvételeket illetően a legfontosabb, jó érzés látni, hogy társaságával örömmel járnak a koncertjeinkre. 19 éves fiam hallgatag, bölcs gyerek, ritkán szól, de ha valami tetszik neki, akkor azon nagyokat nevet, ha meg nem, akkor elmondja a véleményét, amely általában hasznos segítség a számomra.
– Szövegeid világa, sok esetben provokatív témákat is érint, súlyos és mélydepresszív tartalmakat hordoz, ami a zenétekkel párosulva mégis extatikus táncra készteti a közönséged.
– Nem értem hogyan lett ennyire kretén a világ, amelyben élünk, s miért játssza meg mindenki, hogy minden rendben van, amikor a napnál világosabb, hogy nincs. Ennek egyik ékes példája, ahogyan kis hazánk zenei színterén boldog-boldogtalan angolul énekel, miközben jobbára sem az, aki énekel, sem az, aki hallgatja, nem tud angolul, s teszik ezt a legnagyobb tehetségkutatóktól a legkisebb klubkoncertig a kvázi konzervatív csatornától a kvázi liberálisig egyaránt mind, egy a hülyeségben való hatalmas összeesküvés keretében. Ennyire nincs senkinek semmi mondanivalója? Ennyire nem érez senki semmit? Ez engem eléggé elborzaszt. Ennyi költő, szövegíró, énekes, producer, zeneszerző, és senkinek sem jut az eszébe semmi, csak vakon másolják azt, amit egy másik világ csatornáin látnak? Ez a számomra ugyanolyan, ha nem félelmetesebb, mint amikor a szovjet testvérek mintájára illett mifelénk fésülni a hajat.
Én egyszerű, közérthető szövegeket énekelek, amelyek ösztönösen, zsigerből jönnek…
Én egyszerű, közérthető szövegeket énekelek, amelyek ösztönösen, zsigerből jönnek, egyfajta lázadó, humoros, elkeseredett, de mindig felszabadító erővel és őszinte gyógyító szándékkal. Legyen az akár a figyelmeztető Ne vágd le a farkadat, vagy az ironikus Buta szeretnék lenni, az idős munkavállalók védelmében íródott Buszsofőr vagy a mozgássérültek bátorságának a méltatására írt Rohanok egy tolókocsiban érted című opuszok, vagy netán a gyerekeket megigéző Kiscica ugrál az ágyon.
– Szegeden február közepén koncerteztek a Rongyban, itt is számíthat a közönség extrákra, mint a legutóbbi, pesti koncerteteken?
– Szeged a Tudósok életében egy fehér folt. Többször léptünk fel Amszterdamban, Berlinben, New Yorkban, Belgrádban vagy Ljubljanában, mint Szegeden, ami számomra hatalmas rejtély. Most fennállásunk során harmadszor játszunk majd abban a városban, amelyet viszont nagyon szeretek, mert hangulatában és földrajzilag is félúton van a szülővárosom, Újvidék, és a lakhelyem, Budapest között. Éppen ezért egy kiadós és jó halászléként főzött átfogó merítést hozunk majd a tevékenységünkből, s remélem lesz rá érdeklődés. Egyszer már felléptünk a Rongyban, ami jókora vidám földindulásként maradt az emlékezetemben, ahogyan az első fellépésünk is évekkel ezelőtt a régi zsinagógában.
– Van összefüggés marketing és underground között? Mit jelent számodra a kezdetekhez képest, ma, 2015-ben az underground?
– Az underground számomra attitűd, hozzáállás, kívülállás és nem pénz vagy marketing kérdése. Amit a rádióban hallasz, azt háttérzenének hívják. Én nem szeretnék senkinek sem a háttere lenni, közvetlenül akarok szólni mindenkihez. Ha a festmény csak arra jó, hogy a falon passzoljon a könyvespolc és az ágytakaró színeivel, akkor az háttérfestészet, s akkor megint nem érdekel, sokkal inkább azok az arcok, események, élmények, amelyek az életeinket meghatározzák, s az, hogy miként tudunk felszabadító művészetet kovácsolni a minket körülvevő szomorúságból és hazugságból. S az írásban sem a szépelgés, a giccs, a százötven évvel ezelőtti uram-bátyám mesemondás, hanem a hús-vér való érdekel, ha beteg, ha őrült, ha szép, ha kibírhatatlan, mindegy, akkor is csakis az, ami van, őszintén és hitelesen, akkor is, ha ennek az ára, hogy egyesek megijednek és elfutnak előle.
Brestyánszki Bernadett
drMáriás: Ha nem baszunk, akkor elfogyunk
Orbántól Gyurcsányig, Habonytól Hitlerig, Titótól Milosevicsig festette meg politikusok punkos portréját. "Megmajmolja" őket, mondjuk mi, a "pofánkba bassza a problémát", így fogalmaz ő. A képzőművészet mellett regényt ír, vezeti a Tudósok zenekart, ő az atyja az Apa kocsit hajt és a Basszál! című kultnótának, s most Pécsett kiállítása nyílt Meg fogsz gyógyulni! címmel. Nagyinterjú a társadalomsebésszel, aki Lázár Jánossal álmodik.
Ki fog meggyógyulni?
Mindannyian. Ez a kiállítás egy kollektív egészségügyi kísérlet arra, hogy egy beteg társadalom beteg, esetleg potenciálisan beteg, fáradt, közömbös, kiábrándult tagjai egészségessé vagy még egészségesebbé váljanak.
Van önnek olyan mondata, amiben nincs irónia?
Olykor.
Félszáz politikusportré lóg a falon, abból három Orbán. Jár neki ennyi?
Jár hát. Három Orbán, három különböző időszak. Az első 2011-ben készült, Viktor forradalmáros, Che Guevarás kiszerelésben látható, a másodikon a szeretet és a gyűlölet céltáblája ő Jasper Johns híres művének idézeteként. A harmadikon a nemzet nemzetieskedőjének a nemzetieskedőjeként és nemzetiességeként jelenik meg önmagába harapó kígyóként, kispolgári mázzal leöntve, Trianonért sírva, pop-artban.
Kádár Jánosról és Rákosi Mátyásról is három-három kép került ki a falra.
Mert épp annyira népszerűek, meghatározóak a mi esztétikai, kulturális és társadalmi felfogásunkban, mint Orbán.
Mit gondol róla? „Mi jár a művész fejében, amikor Orbánt fest?”
Ha elárulnám, nem volna értelme megfesteni.
De annyit azért csak mondok, hogy ma ő az első számú celebünk, az ország legnépszerűbb embere, brandje. Ő a legnagyobb sztár, övé a legtöbb követő, ő mögötte áll a legtöbb katona, értsd, rajongó.
Nem állítom, hogy mindenben egyetértek azzal, amit képvisel, de az is lehet, hogy van, amiben igen.
Ön a festményeivel megmajmolja Orbánt és az összes politikust. Csakhogy néhány politikus – köztük a képzőművészetben jártas Lázár János és L. Simon László – megvásárolta a róla készült művet. Visszamajmolták a majmolót?
Ó, úgy örülnék, ha minél többször majmolnának meg így. Pláne, hogy nem is tudnak megmajmolni, hiszen a vásárlástól nem változik sem az adott mű, sem az én hozzáállásom.
Lázár János szerint „kritikus kép” a Lázár János piruettezik, miközben piros hó esik című alkotás. Az?
Az. Éveken át jártam a Holt-Tisza partján fekvő mártélyi alkotóházba, amit egyszer csak bezárt a minisztérium, mire én kedves bosszúként megfestettem a mártélyi árterületen piros hóesésben korcsolyázó Lázár Jánost, titokban abban reménykedve, megenyhül a szíve, és visszaadja az alkotóházat. És lássatok csodát, visszaadta! Én pedig örülök, hogy hozzájárultam Lázár megvilágosodásához.
Olyannyira örülök, hogy a múlt éjjel álmomban megjelent Lázár János, beszélgettünk, fölvetettem, hogy a politikai korrektség határát súrolja az ő jóképűsége, a lehengerlő, erotikával átitatott megnyilvánulásai, hiszen azokkal elvonja az emberek figyelmét a politikai üzenetétől.
Hogy bírta Lázár a kritikát?
Bírta, és a festményemre reagálva azt válaszolta, hogy ő nem olyan, mint egy művész, nemcsak piruettezésből áll az élete, hanem dolgozik éjjel-nappal, törvényjavaslatokat ad be reggeltől estig.
És arra gondolt, hogy az ötvenedik születésnapomra meglep egy törvényjavaslattal, mely visszamenőleg és azonnali hatállyal Pécset New Yorkká nyilvánítja.
És megköszönte, hogy e folyamatban segédkeztem.
Ön elfogadhat ilyen komoly ajándékot?
Azt mondtam Lázárnak, hogy bár kicsit abszurd ez a meglepetés, de mivel lényegében boldoggá tesz, nem mondok nemet.
A másik modell, L. Simon László több mint álom, hiszen a volt kulturális államtitkár eleven valójában jelent meg a kiállításmegnyitón. Sőt a tárlatra kölcsönadta a róla készült portrét. Mivel vette rá?
Húsz éve, költő, szerkesztő és galerista korából ismerem őt.
Számos szerencsétlen körülmény összjátéka, hogy közgyűlölet tárgya lett.
Én pozitív kultúrmunkásnak tartom, sokkal progresszívabbnak, mint a művészeti akadémiát vezető Fekete Györgyöt, mégis tízszer annyit kap a fejére, mint Fekete, ami abszurdum. Egyébként L. Simonról a Kékszakállú herceg vára jutott eszembe, a róla készült festményen új és újabb kulcsokkal kell eljutni a politikus szívéig, hogy friss állapotban, kellő dobogásban tartsuk e létfontosságú szervet.
Van itt a kiállításon Fekete György-portré is, melyen Fekete szent emberként az ég felé mutat.
Fekete Györgyöt szent, iránymutató embernek gondolom.
Csakhogy Fekete György a középső ujjával mutat az ég felé.
Azzal az ujjal is lehet irányt mutatni.
Gyurcsány Ferenc kisfiúként néz ránk a vászonról.
Benne azt a gyermeki naivitást kedvelem, amivel újra és újra felülírja az előző nyilatkozatát, ezért jutottam arra, hogy Henri Rousseau tengerparti kisfiúja görög népviseletben ideális megfogalmazás, különös tekintettel a migránsszavazásra.
Ádert angyalira alakította.
Valóban.
Az elnök magányos kedvessége című műben idilli hangulatba csöppenünk, melyben az elnök megmossa az elnök lábát, miközben több elnöki figura gondolkodik, meditál, mereng mindezen.
Mit üzen a mű?
Azt, hogy az elnöki szerep nem is annyira egyszerű, még kevésbé pedig jelentős, ami nem biztos, hogy az elnök hibája, és nem biztos, hogy az elnök akarta ezt így, de hát így alakult, ebbe kényszerítették, ebben kell működnie, mintegy mindennap saját magának megmosni a lábát több saját maga jelenlétében.
A tárlat finisében konstruktivista Habony Árpád kaszál. Mit?
Hát mi mindent lehet kaszálni? Lehet kaszálni például búzát.
S még?
Pénzt is lehet kaszálni, persze.
Sőt, ha nem vigyáz az ember, még a saját fejét is képes levágni, ami aztán tovagördül a lángoló búzamezőn.
Habony mellett a mélázó Andy Vajna látható.
S hogy mélyen keresztény kormányunk van, melyet, hadd hangsúlyozom, én is szeretek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Andy reggeltől estig a szegénység ellen küzd, vagy legalábbis fohászkodik, mert az is valami.
Hatalmas rajta a nyomás, hiszen egyre több és több pénzzel sújtják.
És ha végre ád belőle a szegényeknek, ha egyszer az ima átcsap átutalásokba, bizonyára sokak boldogságszintje emelkedik országszerte.
Van olyan politikus, akin ön nem röhög?
Imádom a politikusokat. Az általam kitalált újraértelmezések persze provokálják őket, meg az összes nézőt, és helyzetek, személyek átgondolására kényszerítenek minket. És ehhez nem kell feltétlenül magyar politikus. Mussolinit, a macsó fasisztát nőként ábrázolom. Vagy ott a Nyomj rá egy lájkot, Sztálin az év menedzsere című kép.
A mai menedzsereknél, a fejlett kapitalizmusban kizárólag a hatékonyság számít, és ebben az értelemben tényleg Sztálin a legnagyobb. Hogy ebbe hány tízmillió ember halt bele, mellékes, úgyis meghaltak volna előbb-utóbb.
Szerényebb hatású, de azért számottevő diktátor a szerb Milosevic, ő nálam Enzo Cucchi vörös poklában áll egymaga, gyermekként, és azon szomorkodik, hogy bár nemzeti dresszt öltött, nincs kivel fociznia.
Újvidékiként önnek is van köze Milosevichez.
Nem kevés.
Ugye tudja, mi történt épp huszonöt évvel ezelőtt?
Naná. Kézbesítették a behívómat a jugoszláv hadseregbe, ami elől azon nyomban Magyarországra menekültem.
Mi a különbség a két világ között?
Szerbia férfijellegű, macsó, tele hegyekkel.
Persze a legnagyobb macsó se mindig olyan felálló farkú, amilyennek mutatja magát, a Balkánon se csak szerb vízipólósok élnek, mi több, a szerb vízipólósok se mindig harcra készek, és nem nyernek meg minden csatát.
Ugyan más a temperamentum, mint itt, festmény helyett fegyvert helyeznek a falra, a nőket olykor lenézik, de ez lehet a gyöngeség jele.
Magyarország pedig feminin a dombjaival, a síkságaival, fekvő pozícióban, végtagjai szanaszét, van hely bőven, befogadó, magába olvasztó hely, ami legkevésbé sem a gyöngeség jele.
Mindkét kultúrát magamban hordozom, festőként, íróként, zenészként egyaránt.
Zenekara, a harminc éve, az Újvidéken alakult Tudósok repertoárja tele ironikus macsósággal: a klasszikus Basszál című dalnál tökösebbet nehéz volna írni.
A Basszál természetesen fölfogható macsó, fontoskodó, szemtelenkedő, trágár, akár ironikus, cinikus dalnak, de nevezhetjük nemzeti fohásznak, nulladik zsoltárnak is.
Hiszen, ha nem baszunk, akkor elfogyunk. A Basszál voltaképpen terápia, nemzetmegtartó szent erőnk imádsága.
Négy évig járt a belgrádi zeneakadémiára, egyebek mellett népzenét kutatott. Hogyan nőtt ki ebből a Tudósok punk undergroundja?
A hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon a blues-rock és a többi rockalapú zene ment, az egykori Jugoszláviában viszont a punk, a new wave és az indusztriális lett igazán erős. A Tudósok is az avantgard nem túl széles csapásán indult el, és lett mára a világra még mindig infantilis elszántsággal és ártatlan rácsodálkozással tekintő, az underground tradíciót átmentő lassan nyugdíjas csapat. Édesapám neves belgyógyász, a második világháborúban besorozták, aztán nem hagyták leszerelni, tíz éven át volt az újvidéki katonakórház igazgató főorvosa, és abszolút humán beállítottságúként sem tudott szabadulni a seregtől, a háború és a politika világától.
Orvosnak szánt engem is, de mondtam neki, hogy én a művészetemmel fogok gyógyítani, legföljebb kis dr-rel írom majd a nevemet.
Tinédzserként összejártunk páran fiatalok, zenéltünk, festettünk, írtunk, az Új Symposion folyóirat körül csoportosultunk, szóval belepottyantunk a többműfajúságba, anélkül, hogy megfordult volna a fejünkben, hogy művész csak az lehet, aki iskolát, egyetemet végzett hozzá. A zeneakadémián minden olyan racionálisan működött, hogy halálfélelem kerülgetett, ezért a zenekaromba direkt olyanokat kerestem, akik nem tudnak zenélni, vagy legalábbis nem az a lényeg, hogy tudnak-e, hanem az, hogy ne a racionalitás irányítsa őket, vagy legalábbis a racionalitás ne tegye őket az értelem rabszolgáivá. Ösztönösség legyen bennük, a művészetben az a legfontosabb, anélkül nincs katarzis.
Össze is gyűjtöttem a város legfurcsább festőit, költőit, és az első közös zenélésünk annyira elmebeteg volt, annyira csodálatosan fölszabadító élmény, hogy azt mondtam, csak az lehet a nevünk, hogy Tudósok.
Némi iróniával a Nobel-díjasokra utalva. Amúgy boldogság, hogy a gyermekkoromat egy nagyon kellemes, de mégiscsak diktatúrában éltem le, a titóiban, amiről azt gondoltam, rossz, pedig nem is volt olyan rossz, hiszen szinte mindent lehetett. Ellentétben az őt követő milosevici diktatúrával, ahol nagyon életben se lehetett maradni.
Írta valahol, hogy ma és itt is diktatúrában élünk.
Igen, a politika diktatúrájában, ami persze nem tévesztendő össze a politikai diktatúrával. Az értelmiségnek, polgárságnak, civil közösségnek mondott közeg már nem tud se gondolkodni, se beszélni anélkül, hogy mindennek politikai utalást vagy politikai motívumot, még inkább politikai indulatot ne kölcsönözne, miközben pont ezekből veszett ki teljesen a racionalitás. Migránsügyben is mindenki csak a pró vagy csak a kontra véleményt hangoztatja.
Ön se áll jól ebben a tekintetben. A kiállításmegnyitón kölökkori iskolai padtársa, barátja, a kosárlabdaedző Rátgéber László méltatta önt. Aztán az utcán szintén Rátgéber László mosolygott ránk, de ott már kormánypárti óriásplakátokról, a kvótareferendumon való részvételre buzdítva a Mecsek népét. Amikor a migránsozás kerül szóba önök között, hogyan ússzák meg a Rátgéber-pró, drMáriás-kontra leosztást?
Valahogy megússzuk, már csak azért is, mert bizonyos értelemben mi is migránsok vagyunk. Ezt soha nem is tagadtam, a Tudósokkal rendszeresen játsszuk a Bevándorló című számot. Sajnos egy olyan exponált embert, mint Laci, könnyebben tudnak állásfoglalásra kényszeríteni, mint egy művészt, de a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy örült, amikor viszontlátta magát a plakáton, sőt abban sem vagyok biztos, hogy engedélyt adott ehhez. Fájdalmas, kényelmetlen helyzet ez számára, hiszen mindenféle nemzetiségű barátai, munkatársai, játékosai vannak.
Ráadásul a menekültügy rendkívül összetett, rétegzett kérdés, értelmetlen, embertelen egy igenre meg egy nemre kihegyezni.
A marketing és a diktatúra ugyan egyszerűsít, de a való életben senki sem csak jó vagy csak rossz.
Van az a szög, ahonnét nézve műalkotás a migráncsos kampányplakát, a menekültellenes tévészpot, a híradós gyűlöletegyperc.
Ja, dadaista.
Egy modern politikai harcnak a legzsigeribb ösztönökre ható alkotásai.
Ami ugyan nem túl ízléses, de ha az emberek erre rezonálnak, márpedig erre rezonálnak, akkor, attól tartok, elég sokáig ilyen kimódoltan primitív eszközökkel manipulálnak majd bennünket.
Ön a politikusportrék előtt sokáig egészen mást, papírcsipkés, vizes, súlytalanságot, kilátástalanságot kifejező képeket festett. Nem hiányzik?
A háború előtti években készültek, annak előérzetét tükrözik, az embert, mint veszendő papírkivágatot, aki egy rárótt mintázattal, kódoltsággal harcol a sötétség, az elsodró víz ellen. Az elmúlt fél évben huszonöt év kihagyás után ismét készítettem műveket ezzel a motívummal, de egészen más hatásúak, tájképekkel párosulnak. A kiállításon mindkét sorozat darabjait láthatjuk egymás kontrasztjaiként. Ezek a képek egy hermetikus művészi világba vezetnek, akár a vágyott béke szigetére.
A politikusportrék mellett feszültséget keltenek, így akár az is fölvetődhet a nézőben, hogy az alkotó tán skizofrén.
De?
De én inkább arra hajlok, hogy a művész nagyon különböző módokon képes megszólalni.
Miért hagyta el a béke szigetét?
Sokáig menekültem a vulgaritástól, úgy gondoltam, a művészetnek, a kultúrának létezik saját, szent területe, de ma már tudom, hogy nincs ilyen.
Mikor volt?
Talán a tizenhatodik században. Vagy a tizennyolcadikban. Vagy a negyedikben. Nem tudom.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy a magyar művészetnek ma nincs elefántcsonttornya, autonómiája, következésképpen a művésznek magándiverzánsként, kibiztosított kézigránáttal a kezében kell sétálnia az utcán, értsd, elmondani a véleményét a világról, melyben élünk.
Háborús helyzetben élünk, a média és a politika a vélemények és hazugságok, részigazságok özönét ömleszti ránk gátlástalan középszerűséggel. Ebben a hatalmas flow-ban az a művész dolga, hogy fölhasználja, újrahasznosítsa, átértelmezze a történelmi személyiségeket épp úgy, mint a napi eseményeket és a celebeket. Úgy tíz éve egyszer csak azt mondtam magamban:
mostantól nem menekülök a Blikktől, hanem eleve a Blikket fogom olvasni, és belekezdek egy diverzáns művészeti projektbe.
Tudta, mekkorát fognak szólni a piacon ezek a klasszikusok stílusában megfestett politikusportrék?
Nem is sejtettem. Az első ilyen kiállításom 2007-ben nyílt, a Válassz! címet viselte.
És annyira újszerű volt azzal, hogy Orbán Viktor Jézus Krisztusként jelent meg, Gyurcsány Ferenc Leonardo da Vinciként, Kövér László pedig jedi lovagként, hogy az újságírók féltek hírt adni róla.
Csiszár Jenő nyitotta meg a tárlatot, ő is annyira meglepődött, hogy nem a képekről beszélt, hanem a hozzám fűződő viszonyáról. A galéria meg attól rettegett, hogy az önkormányzat megvonja a támogatást.
Ön akkor és utóbb is ütős címekkel emelte a tétet: Kelemen Anna farkából négyméteres Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudsman. Juszt László a vágóhídon. Cicciolina bepisil a Hősök terén. Győzike a fétisboltban. Kovi, mint gumibaba, meg néhány kovi uborka.
Nem tetszenek?
Dehogynem. Csak a pop-artban szokatlan ennyire mélyre ásni. A mester, Andy Warhol is „csupán” átszínezte Mao, Kennedy és más, nem politikus sztárok létező fotóit, körbevágni, megmajmolni őket nem volt érkezése.
Mert a pop-art hízelgő műfaj, a kényelmet, annak modern, materializált ikonjait magasztosítja fel a hamburgertől a kóláig, persze némi iróniával. Problémát nem vet fel, legalábbis nem brutálisan, nem mutat vérző sebet, nem ábrázol embereket kritikus, infantilis vagy naiv módon, nem teszi őket nevetség tárgyává, nem fogalmaz meg brutális társadalomkritikát.
Amit én csinálok, sokfajta művészeti élmény keveréke, leginkább punk: a pofánkba bassza a problémát. Úgy tart elénk tükröt, ahogy nagyon nem szeretnénk látni a világot. Zsíros falat, nehezen rágható, de azért emészthető, annak köszönhetően, hogy a művészet történelemmel és humorral keveredik.
Van benne pop-art, van benne a kelet-európai szocreálnak a pop-artból építkező neogroteszk változata, a huszadik század diktátorainak túléljenzésére reagáló ironikus reflektálás, szoc-art. És van benne szürrealizmus is, hiszen a szereplők rémálomszerűen találkoznak bizonyos művészeti irányzatokkal. Mindezzel a művészek és a politikusok auráját is megszentségtelenítem, hiszen az akaratuk ellenére hozom össze őket: Botero aligha örülne, ha tudná, hogy befestettem a műtermébe Hitlert, és Monet sem lelkesedne, hogy Leninnel zártam közös vászonba. De az iróniát tán értékelnék.
Irónia nélkül is portrézható egy politikus.
Persze. De miközben az irónia távolságtartásra és józanságra bír, addig az ellentéte, a heroizálás istenként igyekszik beállítani a Nagy Vezéreket.
A hatalomnak mindig is szüksége volt művészekre, akikkel visszaigazoltatja magát. Aki ebben partner, az pénzt, lehetőséget, díjat kap. De ennek ára van: elvész a szabadság, és a megalkuvás nyomot hagy a művészeten.
Én sosem szolgáltam ki a politikát, a művészetemet sosem használtam eszközként arra, hogy valakihez közelebb kerüljek, díjhoz, műteremhez, extra kiállítási lehetőséghez egyetlen kormány alatt se jutottam.
Nincs kedve kérni a felvételét a Magyar Művészeti Akadémiába?
Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Pedig jó lehet, amikor pusztán azért kap állami fizetést az ember, mert művész. Azért időnként szívesen megnézném az ebben a privelegizált helyzetben létrehozott műalkotásokat, melyek nyilván sokkal színvonalasabbak, értékesebbek, érdekesebbek és aktuálisabbak, mint amit a magamfajta, apanázzsal nem bíró művész hoz létre. Nem panaszként, de nekem számos forrásból kell biztosítanom a családom megélhetését.
Még mindig angolórákat ad?
Azt húsz éve abbahagytam, szájtok szerkesztésével, zenével, egy-egy kép eladásával, művészeti kritikák, szépirodalmi alkotások írásával keresek pénzt.
Tudni, sok éven át eszébe se jutott, hogy akár el is adhatná a képeit.
Mert szent lelki tevékenységként foglalkoztam a művészettel.
Aztán?
Aztán jöttek a vevők, és eladok, és továbbra is szent lelki tevékenységként foglalkozom a művészettel.
Anyagilag most sínre kerülhet, hiszen egy nagy kínai kiadó lefordíttatta és idén nyáron kiadta a Lomtalanítás című regényét, ami odakint rögtön a hónap könyve lett.
Hihetetlen történet. Él Magyarországon 1991 óta egy fantasztikus kínai férfi, Zemin Yü, aki annak idején orvosként a Tienanmen téri tüntetőket is ellátta. Eredetileg hozzánk is gyógyítani jött, aztán fordítani kezdett magyarról kínaira, Kertész Imre Sorstalanságával nyitott, és ma már tizennyolc kötetnél tart. Rovata van egy nyolcvanezeres példányszámú kínai irodalmi lapban, ott jelentette meg néhány rövidebb prózámat, aztán a rendszerváltás utáni magyar valóság lepusztultságát brutalitással leíró Lomtalanítás című regényem került sorra, abból lett ez a mostani siker.
Szerencsére a kínaiak értik, értékelik az írásaimat.
Pedig akár orrolhatnának a Maót a pucér fenekét mutogató nőként ábrázoló festménye miatt.
Fura, de nem orroltak meg.
Pekingben az ország főterét ma is a néhai párttitkár arcképe uralja, gondolnánk, vele ezt művelni szentségtörés, ehhez képest most drMáriás-kiállítás szerveződik Kínában. Mit látnak az ön Maójában?
Az ő nemzeti hősük újratematizálását. Én is szokom ezt a nézőpontot.
Azt is meg kellett szoknia, hogy ma már rendelnek öntől politikusportrékat?
Nincs vele bajom. Az első ilyet László Csaba egykori pénzügyminiszter kérte a posztján őt megelőző Bokros Lajosról, majd Bokrosnak ajándékozta a művet.
Örült Bokros?
Úgy tudom, nem tette ki, és ez nem esett jól Csabának, aki azt gondolta, civilizált társadalomban ennyi fricska belefér. Pedig az a kép igazán jól mutat falon.
Önnél otthon mi lóg?
A legújabb festményeim, köztük a Kádár János belép a Fideszbe egy népművész műtermében című alkotás.
Szépen hímzett nagy szívet láthatunk, bal oldalán vörösben Kádár János, jobb oldalán zöldben Orbán Viktor.
A szocialisták azt mondhatják, lám-lám, ezek is bevallják, hogy Jani bácsi személyében volt nekünk egy császárunk, és most megpróbálják mellétenni a saját császárjukat. A fideszesek meg azt mondhatják, lám-lám, a régi császár is behódol a mi császárunknak.
És az ön értelmezése?
Az enyém? Két fele van az országnak, egy vörös és egy zöld, vagyis piros, fehér, zöld, ez a magyar föld, amelyet körbehímezhetünk a vágyainkkal, az álmainkkal és a rémálmainkkal.
drMáriás: „Magyar György irodájában lóg a Gyurcsány-képem
Groteszk politikusfestményei nagy népszerűségnek örvendenek, de vannak, akik ebbéli munkásságában a dörgölőzést látják. A művész nem pihen, most épp Borkai Zsolt történetét festi, nemrégiben pedig a Tudósokkal tartott lemezbemutatót. A műtermében, festményei között beszélgettünk.
Magyar Narancs: Nagy sikerrel nyitotta 2020-at: a Schmidt Szűz Mária és kisdede Ungár Péter a NER templomában című festménye jelentős népszerűségre tett szert az online térben. Van már rá vevő?
drMáriás: Van rá pár érdeklődő, Péter is megkeresett, de a műveim nem azért születnek, hogy elkeljenek, hanem azért, mert egyszer csak ihletem támad, aztán egyszerre festek és nevetek. Ez a kép egy új sorozat darabjaként született, mely az áprilisban nyíló kiállításomnak lesz a része.
MN: Az új sorozat a NER-es hatalmasságok és ellenzéki politikus gyermekeik összefonódó kettősét fogja bemutatni?
drM: Képeimen általában egy művészeti utalás és egy közéleti személy vagy történelmi esemény találkozik, ezt folytatom legújabb sorozatomban is. Az említett kép szereplői, anya és fia különös kettőse úgymond a mai elitnek, de ott lesz a kiállításon például a Mészáros Lőrinc Világtehénként elnyeli a Mátrai Erőművet Franz Marc műtermében című művem, és még sok minden. Korunk hősei és antihősei különböző művészeti megfogalmazásokban. A képek úgy születnek, hogy vannak kedvenc művészeim, műalkotásaim, amelyekről úgy látom, összeütközésben állnak vagy épp egymásra találnak egy aktualitással.
MN: Schmidt Szűz Mária… mely klasszikusokkal talált egymásra?
drM: A keresztény kifestők alapján készült sorozatomba illeszkedik. A kifestőket hittanórákon osztogatják a gyerekeknek, amelyekbe ők belerajzolnak, amit épp gondolnak. Csintalankodnak vagy éppen nem, megfelelő vagy éppen téves személyt vázolnak a szerepbe. Az én esetemben ez a két személy jelent meg mint aktuális összefüggés egy kellemes, rozettás kiszerelésben. Koronája is van Szűz Máriának, a kisded pedig elpirult arccal néz szembe a nézővel. De a kiállításon lesz expresszionista, szocreál, szürrealista és más kép is. Most épp egy Borkai-festmény készül, ahol szerelmi bánatát jelenítem meg a nagy csatán túl egy George Grosz-i jelenetben mindazokkal az attribútumokkal, amelyek ehhez kötődhetnek: süllyedő hajó, néhány aranyrúd és az esetleges öngyilkossághoz szükséges dolgok az alkoholtól a pisztolyig.
MN: Ha maga a megfestett alany jelentkezik, részesül valamilyen VIP-elbírálásban? A piaci árnál olcsóbban megkaphatja az őt ábrázoló festményt?
drM: Nem jellemző, hogy az, akit megfestek, érdeklődne a kép iránt. Nem vagyok műkereskedő, de nyilván bizonyos szabályokat be kell tartanom, amelyeket a galéria, amely képvisel, elvár tőlem. Vannak árak, amelyek kialakultak a képeimmel kapcsolatban, ezeket be kell tartani, s aki ezt elsőként fölajánlja, azé lesz a mű. Nagyon kedves, ha valakit megérint a róla készült kép, megkívánja a művet, mert ezek szerint van humorérzéke, nyitottsága. Örülök, ha ő is örül ennek. Ritkán van ilyen.
MN: Kiknek az arcán látott ilyen örömöt? Kik vásároltak?
drM: Elég intim kérdés. Inkább olyan szokott lenni, hogy rendel valaki magáról portrét, de ilyen se nagyon volt híres politikusok részéről. Olyan volt már, hogy valaki megvett egy képet, és odaajándékozta annak, aki szerepel rajta. Sokszor nem is tudom, ki az, aki vásárol. Ilyen volt például az ominózus eset, amikor jó öt éve L. Simon László egy barátja eljött, és megvásárolta a Lázár Jánost ábrázoló festményemet, amelyet aztán L. Simon odaajándékozott a megfestett politikusnak. De kinek van még róla készült kép az irodájában?
Erős Johnnynak például, az egykori bankvezérnek. Debrecen egykori polgármestere, Kósa Lajos állítólag parlamenti irodájában tartja a róla készültet. Bárándy Péter irodájában is van két kisebb alkotásom, de azok nem róla készültek, hanem például Handó Tündéről. De az nyomat, mert a Handó Tündéről készült festményem Vasvári Csaba lakásán van, aki azért is kötődik hozzá, mert van egy kis fenntartása vele szemben, hisz nem nevezte ki arra a bírói posztra, amelyre ő úgy gondolja, nagyon is illet volna. Magyar György irodájában lóg a Gyurcsány-képem, Rockenbauer Zoltán műcsarnoki irodájában az Orbán Basquiat stílusában. A Karácsony Gergely-kép, úgy tudom, hozzá került, a Németh Miklós-kép a fia londoni házába, László Csaba egykori pénzügyminiszter és a Sziget-atya Gerendai Károly irodájában is volt egy-egy…
MN: Vannak bosszúvásárlások? Hogy csak azért vásárolnak meg egy-egy eredeti drMáriást, hogy utána dartsnyilakkal megdobálják a festményen látható gyűlölt alakot?
drM: Olyan azért nincs, hogy bosszúból. Szerintem erre nem költenének az emberek pénzt. Nem is jut el odáig a humorérzékük. De van egy „megdárcolt” művem, Tisza István látható rajta. A festményhez valódi dartsnyíl is tartozik, a kiállításon ezt valaki letörte a keretről, és megdárcolta vele Tiszát. A Jasper Johns-i céltáblában nálam Tisza István feje látszik, a kép üzenete pedig, hogy a néző képes-e gyilkossági kísérletre való felbujtásként megélni a művészetet mint olyat. És hát volt egy olyan látogató, aki eksztázisba került, vagy annyira cinikus volt, hogy beledárcolt a festménybe. Kicsit szomorú, hogy rongálta a művet, másrészt nagyon hízelgő, hogy ilyen sokat jelentett neki.
MN: Említette L. Simon Lászlót: a fideszes politikus az akkor még miniszteri poszton lévő Lázár Jánosnak kedveskedve vásárolta meg főnöke számára a Lázár János piruettezik, miközben piros hó esik című festményt. Félmillió forintos vételárról szóltak a hírek – ez, csakúgy, mint a NER-es politikus mint vásárló megjelenése sokak rosszallását kiváltotta. Hasonlóképpen, mint amikor Lévai Anikó vásárolt két Orbán Viktor-portrét Tereskovától. Ez akár új piaci rés is lehet?
drM: Nagy cirkusz is lett az L. Simon-féle dologból, sikerült Blikk-címlapra kerülnöm vele. Hihetetlen. Tőlem egyébként nem vásárolnak NER-esek képeket, az említett eset sem jellemző. Engem nem a piaci rések érdekelnek, hanem az életeink. Valamikor a 2000-es évek elején, amikor a mainstream gagyival váltották fel a kultúra szerepét, azt gondoltam, akkor most azokkal a témákkal fogok foglalkozni, amelyek ezt a helyzetet előállították.
És ebben persze van egy kis revans is. Ekkor vált a művészetem politikusabbá, aktuálisabbá, kritikusabbá, groteszkebbé, és így tovább. Emellett más dolgokat is festek, de mégiscsak ez lett a fő csapása a képzőművészeti tevékenységemnek. És ezt élvezem is mint egyfajta pop-art, szoc-art, urbánus népművészetet. És jobban is érzem magam, ha ezzel törleszthetek, s így ki tudom magamból adni a feszültséget.
MN: Képzőművészeti munkásságának ezt az irányát kemény kritika érte, amikor György Péter A celebfestészet diadala címmel cikket közölt az Élet és Irodalomban a debreceni MODEM-ben rendezett Béke veled! című kiállításáról. A szerző szerint ön túl közel került a hatalomhoz, a kiállított képek, mint például a Kövér László szittya-kürttel Max Beckmann műtermében, üres propagandaművekké silányultak. Ezt ön annyira sérelmezte, hogy megfestette a kritikust Schiele-aktként, a képnek pedig a György Péter tanácsot ad a Ligetben címet adta. Majd az ÉS-sel is szakított. Azóta rendezték a viszonyukat?
drM: Ez egy furcsa történet. Tizenhét éven át írtam az ÉS-be, leggyakrabban képzőművészeti tárgyú írásokat, de írtam tárcákat és sok minden mást is. Aztán megjelent ez az írás egy sor butasággal, mely a kinyírás szándékával készült, alaptalan és aránytalan ledorongolása a személyemnek. Mindez a MODEM-es kiállításom kapcsán. Azután nyílt egy kiállítás az ÉS elmúlt hatvan évéhez kötődő képzőművészek munkáiból, ahová tőlem is kértek festményt. Úgy gondoltam, ha mindenki megválaszthatja, miről ír a lapban, én is megválaszthatom, mit adok be: a György Péterről készült alkotást szerettem volna beadni. Amire azt mondták, nem lehet, inkább valami régi kedves munkát adjak. Úgy gondoltam, ha a közvetett válasz lehetőségét sem adják nekem meg, akkor nem nagyon van már miről beszélnünk, részemről ennyi, nincs kedvem többé oda írni.
MN: Az említett kiállítást Kósa Lajos nyitotta meg. Ő hogy került oda?
drM: Nekem ahhoz nem volt közöm, a megkérdezésem nélkül kérte fel a múzeum igazgatója. De nyilván ennek van olyan vonatkozása is, hogy a múzeum az ő polgármestersége alatt épült. Amikor láttam a meghívót, tudattam a véleményemet, hogy ezt nem szeretném, de már késő volt. Hatan vettek részt a megnyitón, ő egy volt közülük. De erre kiélezni valamit, szerintem nem korrekt.
Kósa Lajos látni vélte az értéket, és megnyitotta drMáriás kiállítását
Ez nem a művész legújabb képének címe, hanem a valóság! Az MTI jelenti: drMáriás eddigi legnagyobb hazai tárlatát nyitották meg szombat délután a debreceni Modem Modern és Kortárs Képzőművészeti Központban. A közélet, a politika, a celebvilág jelentős figuráit ironikusan bemutató kiállításon a művésznek az elmúlt harminc évben készült mintegy kétszáz alkotása látható.
MN: A Facebook-népszerűségből ítélve messze a politikai tárgyú festményei a legsikeresebbek, sem Csáth Géza, akinek a fejéből kipattan a béka, de még a Franz Marc modorában és anyaszült meztelenül ábrázolt Ady sem közelíti meg ezeket.
drM: A cserkészhangulatú, babázós Orbán Viktor kapta a legnagyobb nézettséget, az Éljen a CSOK – Magyar hazába magyar gyereket. Majdnem 300 ezren nézték meg a Facebookon. Nem ritka, hogy 100 ezer közeli a megtekintés. Jó érzés egy-egy művészről képet készíteni, például Ady Endréről, aki nagyon is foglalkoztat. Nemrég hallgattam újra az „Óh, nagyon csúnyán éltem” kezdetű versét.
MN: Ritka, hogy a költőt egy szál semmiben ábrázolják.
drM: Tisztességes, elfogadható méretű nemi szervet csináltam Adynak, mert a magánéleti és szerelmi problémái ellenére úgy gondolom, rendelkezett egyfajta erős motiváltsággal. Ezzel is tisztelegtem bizonyos értelemben előtte. Érdekes Adyval kapcsolatban ez a kettősség, hogy egyrészt elítélik az életvitele miatt, másrészt pedig mindenki magasztalja, mint a tisztaság legnagyobb hírnökét, úgyhogy a képemen mint a tékozló fiú jelenik meg, aki hajótöröttként kimenti a mennyei bárányt egy tengeri barlangból.
MN: Wass Albertnek nagy konjunktúrája van, úgy az őt ábrázoló szobrok számát, mint az új Nemzeti alaptantervben elfoglalt helyét tekintve. Ő nem ihlette festésre?
drM: Még nem jutott eszembe, de remek ötlet! Találkoztam egy-két versével, és beleolvastam A funtineli boszorkányba – s bár távol áll tőlem ez a világ, olvassa mindenki, amit jónak lát. Azt hiszem, ezzel a nemzeti tanterves rávezetéssel nem lehet sokat elérni, de például egy Puszták népe azért meg tudná fogni a fiatal olvasókat. Illyés műve is foglalkoztatott mostanában, komoly gyerekkori olvasási élményem. Vannak mindenféle próbálkozások, hogy mit kéne olvastatni az ifjúsággal, de ezek egyszerűen nem találnak termékeny talajra. Ha engem kérdeznének meg, mit kellene a tanterv kötelező részévé tenni, én Charles Bukowskira szavaznék, mert úgy gondolom, kihagyhatatlan és alapvető figura, nagy írói kedvencem. De lehetne De Sade márki is, ő is ugyanolyan fontosakat írt. A Szodoma százhúsz napjára kell itt elsősorban gondolnunk és így tovább. Szóval, sok a fontos irodalmi alkotás.
MN: Tavaly novemberben lemezbemutató koncertet tartott a Tudósok. Csak a vége felé értem oda, de annyit magam is tapasztaltam, milyen kitörő örömmel fogadta a közönség a Basszál című örökzöldjüket.
drM: Az Akkor is nevetek! című új lemezünket mutattuk be, kb. tíz számot játszottunk róla, de valóban, eljátszottuk a már klasszikus himnuszunkká nemesedett örökzöldet. Hát, igen, ez egy katartikus szám, olyan pillanatban és hangulatban született, amely egyfajta alagútnak a fény nélküli végét jelentette. A Basszál a maga erotomán jellegével nyilván sok mindent felszabadít az emberekből, és ezért is szeretik énekelni. Liturgikus hangvétele mellett az teszi közkedveltté, hogy nem túlkomplikált a refrénje, és egy buliban célratörő lehet az üzenete. Ugyanakkor megvan benne a groteszkség is, amellyel hülyét csinál az összes csöpögő popslágerből, amelyek a szerelemről szólnak, mivel végre kimondja azt, amit azoknak nem szabad. Hogy…
Történelemhamisítás igazmondással
Interjú drMáriással
Sirbik Attila
A parlamenti választások eredményeinek értékelésére drMáriás összehívja nagyszabású, rendkívüli globálparlamenti ülését, amelyen részt vesz Orbán Viktor, Kádár János, Putyin, Zelenszkij, Obama, Sztálin, Morawiecki, Marylin Monroe, Greta Thunberg, Jézus, Micimackó és még sokan mások, hogy annak egyetlen napirendi pontjaként kezdeményezze a kortárs művészet mielőbbi törvényi rendszabályozását, hogy az a jövőben Brüsszel helyett a magyar emberek érdekeit szolgálja, egyben kiállításával példát mutat arra vonatkozóan, hogy a jövő művészetének milyennek kell lennie az újabb kétharmados felhatalmazás tükrében.
SA: Hol az a határ, ahol már nincs kedved viccelni?
drM: Nincs olyan határ. Hiszen ma már mindenki mindennel viccel. Leginkább az egyébként legnépszerűbbek, a politikusok mindenféle kijelentéseikkel. Aminek végül az az eredménye, hogy az emberek szinte kivétel nélkül hülyének nézik a másikat, a máshogyan gondolkodót, miközben általában ők maguk a legnagyobb hülyék. És ez tragikus. Vagy inkább tragikomikus. Ezt a helyzetet nem hiszem, hogy humor nélkül bárki el tudná viselni.
SA: Mióta érdekel ennyire a politika?
drM:Amióta nincs más. Amúgy sosem érdekelt. Mindig menekültem tőle. De aztán úgy kábé húsz éve megszűnt minden, ami nem politika. Ami, úgymond, polgári, civil, normális, kulturált, elfogadó stb. Egy maradt: a politika. Azóta ezzel foglalkozom. Mármint a lebontásával.
SA: Az anarchia semmire sem megoldás?
drM: Az anarchia igen jelentős mértékben van jelen felénk. Azért nincs anarchista mozgalom, párt, akármi egyéb, mert az anarchisták nem tudják mihez képest meghatározni magukat, hiszen náluk sokkal nagyobb anarchisták azok, akik azt mondják magukról, hogy egyáltalán nem anarchisták, hanem komoly politikusok.
SA: Mi a kortárs?
drM: Egy kiürült kifejezés. Általában arra jó, hogy valamiről azt állítsuk, hogy unalmas ugyan, de ez csak azért van, mert szegény nagyon okos, és mi biztosan nem értjük annak rendkívüli értékét, mert az bizony az ő hatalmas okosságában rejlik. Valójában persze azt szeretné kifejezni, hogy ami ma meghatározó, fontos, korszakalkotó, hiteles, aktuális, a korszellemet képviselő, friss, izgalmas, erős jelentéssel bíró stb. De ami valóban ilyen, arra nem szokták használni.
SA: Mi a lehetetlen?
drM: Pál apostol szerint az, hogy ne legyen szeretet. De be kell látnunk, hogy valószínűleg tévedett.
SA: Az amerikai pop-art és az orosz szoc-art mellett (mindkettő távoli rokona alkotói stílusodnak) a képeid egy olyan sajátos, helyspecifikus irányvonalat bontakoztatnak ki, amit nevezhetünk akár hungaroartnak vagy hu-popnak.
drM: Mondhatjuk. Meg még sok minden mást is. A történelmi igazságtétel képzőművészete. Kortárs politikatörténeti népművészet. Emlékezetpolitikai szürrealizmus. A nemzeti és a szocializmus találkozása a mai politikai identitás plázájában. Groteszk művészettörténeti neoszecesszió. Szociológiai hiperrealizmus. Mentálisan felszabadító, politikaellenes művészet. Történelemhamisítás igazmondással. A félreértő látás szent őrületével megbuggyantott gyógyművészet. Stb.
SA: A kortárs művészet már megannyiszor bebizonyította, hogy teljesen bizonytalan identitását, feladatát, ideológiáját, funkcióját tekintve.
drM: Hát nem? Most őszintén! Mennyi hülyeség van a galériákban, múzeumokban, könyvekben, falakon, amiről illedelmességből mégse mondjuk ki, hogy nem is művészet, hanem totális értelmetlen baromság? Inkább szomorú empátiával azt mondjuk rá: kortárs. Amolyan kortárs művészet.
SA: Az, hogy a kortárs képzőművészek bizonytalanságukat rávetítik társadalmunkra, s azzal elbizonytalanítják, kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszik a magyar embereket, tűrhetetlen?
drM: Természetesen! Gondolj bele, hogy mennyi rossz művészetet zúdítanak ránk csak azért, mert nem baj, hogy rossz, egy a fontos, hogy politikailag problémamentes legyen, s akkor mehet. Hát nem ez van mindenhol? Régen ezt úgy mondták: elvtárs, nem lesz ebből baj? Hagyjuk inkább! És ma is így van. Ne legyen semmi izgalmas a múzeumokban, mert abból csak a baj lehet. Inkább legyen az unalom, abból biztosan nem lesz, mert nem lehet baj.
SA: A magyar kortárs művészetnek végre meg kell találnia a bizonyosságát, funkcióját, küldetését, identitását, el kell köteleznie magát amellett, hogy minden erejével, tudásával és kreativitásával a békét és egyetértést szolgálja?
drM: Én így látom. Alkotói tevékenységemmel a legmesszebbmenőkig a békét és az egyetértést szolgálom! Minden egyes ecsetvonásom tisztelgés a különböző korszakokat és ideológiákat képviselő magyar és nemzetközi hősök, politikusok, közéleti személyiségek, történelmi szereplők és korszakok, irányzatok és ideológiák előtt a béketeremtés céljáva
SA: Jövőképed pimasz, sőt könnyelmű, de céljaid komolyak?
dM: Szerintem azoknak a jövőképe pimasz és könnyelmű, akik udvariasságból csak rózsás és vidám dolgokat vázolnak fel jövőképként, s azok ki mások is volnának, mint a drága politikusok, akik az ilyen lódításaikkal, hülyítéseikkel vásárolják meg az emberek szavazatait, mivel az emberek vágyják a jót, csakhogy az sokszor nem jön össze. Ha körülnézek, hogy mi történik ma a magyar művészeti szcénában, akkor nem vagyok nyugodt. Aggódom. S attól tartok, jó okom van rá. A céljaim viszont komolyak, ahogy mondod, mert miközben azt a hálátlan szerepet vállalom magamra, hogy konfrontálódok a mainstream, a szakma és a politika elvárásaival, nagyon is remélem és hiszem, hogy kritikai, józanító, pártfüggettlen, mindenkire kiterjedő művészeti hozzáállásom és véleménynyilvánításom bátorít embereket abban, hogy egy kicsit józanodjanak, elfogadóbbak és önkritikusabbak legyenek, s ezáltal jobban higgyenek abban, hogy van még hová fejlődni, s hogy van még mit tenni a jobbért.
SA: Mit keres az időutazó Kádár János Leonardo műtermében?
drM: A kommunizmust. Amelyik elmúlt. Vagy tán sose volt. Azonban a látszatát, azt a szocializmust, amelyben éltünk, s amelyben mindenkinek kötelező volt balfasznak lenni, mert erre az identitáspolitikai és filozófiai axiómára épült az egész (a mai demokratikus kapitalizmusnak nevezett neo-rabszolgatartó rendszerrel szemben, melynek pedig az axiómája az, hogy már balfasznak se szabad lenni, legfeljebb terméknek), nos, ezt is megszépíti az emlékezet. Azt súgja a fülünkbe, hogy de jó is volt akkor. A melankólia szűrőjén keresztül nézve minden széppé válhat, még az is, ami szörnyű volt. És akkor ránézünk, és azt látjuk, hogy annyira azért mégse. Persze maga Mona Lisa is ronda volt szerintem, de az embereket az nem érdekli. Ahogy Kádárral kapcsolatban sem. Az a fontos, hogy mivel azonosulnak. S akkor az a szép, az egyetlen szép, a legszebb. Van, akinek Kádár János az ma is. Van, akinek pedig Mona Liza, a mai normákhoz képest szörnyen aszexuális a közömbös, érdektelen arcával.
SA: Legújabb, a Godot Galériában látható alkotásaid a választási eredmények fényében mutatják meg nemzetünk a fejlődés és béke mellett elkötelezett társadalmi és ideológiai irányvonalát, s annak a szocializmusból való határozott és visszafordíthatatlan átmenetét a fejlett demokráciába és jogállamiságba…
drM: A legteljesebb mértékben! Ha egyszer bevonulhatnék a nem létező magyar művészettörténetbe, akkor leginkább a „minden rendszert a legbrutálisabban kiszolgálni akaró, azonban helyette rendre a véres kritikát megfogalmazó és megörökítő ideológus-festő” címszó alatt szeretnék listázva lenni. De mivel magyar művészettörténetből is csak az van ma, amit a különböző felek a másikak ellenében fel akarnak és tudnak mutatni, így igazából nincs egy sem, ami komoly, releváns, értelmezhető, konszenzusos volna. Úgyis a politika dönti majd el, hogy mi a jó és fontos művészet, ahogy majd az éppen aktuális pillanatnyi érdeke megkívánja! S azt, hogy mi művészek ezt a szempontot leszámítva igazából a számára nem létezünk, egy végtelenül izgalmas és inspiráló kihívásnak tartom. Ámen!
SA: Londonban jelenleg együtt állítasz ki Weiler Péterrel. A kiállítás a kreatív elnyomás kulturális pusztítását állítja a középpontba?
dM: A Londonban kiállított anyag nagyon hasonló, szerves egészet képez azzal, amit párhuzamosan Budapesten mutatok be a Godot Galériában. Arról az örök kelet-európaiságunkról szól, amelyben a helyi és az egyetemes egymásnak feszül, s egyszerre egészíti ki és relativizálja egymást: Zelenszkij és Malevics, Sztálin és Hockney, Kádár és Leonardo, Gorbacsov és Hopper, s még sorolhatnám.
Egy külön grandiózus mű készült a választási eredmények előtt tisztelegve, amely a Totális Erőtér Oltár címet viseli. A sorozatot a Queen együttes One Vision című dala, valamint annak a Laibach zenekar Geburt Eine Nation (Opus Dei) című feldolgozása ihlette. Metaforikus elemei között szerepel a rózsa mint magyar népművészeti motívum, a kereszt mint a malevicsi abszolútum és a kereszténység szimbóluma, a nagy multinacionális cégek logói, amelyek a magyar gazdaság fejlődését biztosítják, háttérként a szivárványszínek, amelyek a különböző nemi identitásokat képviselik, s előtérben a békegalambot a választási eredmények ismeretének örömében a szavazói felé hadvezérként küldő magyar miniszterelnök a XX század közepére jellemző szovjet plakátok hangulatában. Orbán Viktor alakjára asszociációs szövegek íródtak grafittal, alakja aranyszínű akrilfestékkel került átszínezésre, átértelmezésre.
SA: Kicsit olyan, mintha beletörődtél volna a társadalmi-politikai berendezkedések által meghatározott sorsba. Művészeteddel pont ezen akarsz felülemelkedni? Sikerül?
dM: Miből gondolod, hogy bármibe is belenyugodtam volna? Én valóban szabadon alkotok, s úgy gondolom, hogy ezáltal felülemelkedek a társadalmi-politikai berendezkedéseken. Annak elemeit pusztán dramaturgiai elemekként használom, a szereplőket, a színfalakat, a történeteket. Mert a darabjaimat nem a tanács, a kormány, az alapítvány, az ösztöndíjbizottság, a kurátor vagy a múzeumi szakosztály határozza meg, hanem én magam találom ki és rendezem nyílt szívű embertársaim számára.
SA: Mit jelent számodra az alkotói szabadság?
dM: Azt, amit az előbb felvázoltam. Meg annál sokkal többet. Hogy mindenről lehet és kell is beszélni, ami számunkra fontos Gömbös Gyulától Gavrilo Principen át Breivikig, Rákosiig és Horthyig. Meg rabságot is. Mert fontos, hogy a művészet, amit csinálok, tükrözze a világot, amelyben élünk, s eközben hiteles, megalapozott, reflexív és felelősségteljes legyen, hiszen csak akkor van értelme, s csak úgy van igazán hatása. És üzenete. A lelkiismeretünk felé. Már ha van még valakinek lelkiismerete itt-ott. Mert a politika annak sem tesz jót. Annak a legkevésbé.
▬▬▬▬
DRMÁRIÁS: A KORTÁRS MŰVÉSZET RONTJA A MAGYAR EMBEREK BIZTONSÁGÉRZETÉT!
Godot Galéria
2022. május 11. – június 15.
DRMÁRIÁS+WEILER: NEW HUNGARIAN ANTI-DEMOCRATIC ART!
Covent Garden London – 89 Gallery
2022. május 16. – 30.
Mondj Igent a Nemre! – drMáriással beszélgettünk
DrMáriás szerint a kortárs művészet rontja az emberek biztonságérzetét. Hogyan teszi ezt? Erről is kérdeztük.
Miközben a kortárs művészet szabadságát korlátozó jogszabály kidolgozásának és bevezetésének szükségessével ijesztget budapesti kiállításán megannyi új, igencsak bátor, szabad szellemiségű és kritikus művét bemutatva, addig párhuzamosan Londonban a legelőkelőbb városrész egyik galériájában is sikeresen mutatja be hasonló műveit drMáriás. A tárlatairól, a művészet mai szerepéről és a jelenünkről kérdeztük a művészt.
Hogyan állt össze a Godot Galériában látható, A kortárs művészet rontja a magyar emberek biztonságérzetét című kiállítás anyaga?
A választások előtt és után is érezhető volt, hogy egyre csak fokozódik a hangulat, nemcsak a nemzetközi, hanem a honi is. Vészjósló a cím, amely arra utal, hogy az állandó újraalkotmányozás, az újabb és újabb rendszabályozás ahelyett, hogy tágítaná az emberek mozgásterét, egyre inkább beszűkíti azt azzal az indokkal, hogy megvédi őket mindenfélétől. Ezzel szemben a kortárs művészet szándéka és feladata az, hogy kinyissa a néző látóterét és tágítsa a perspektíváját. A jelenlegi helyzetre adott válaszként születtek meg ezek a képek, amelyek egy-egy politikai-ideológiai szegmenssel kapcsolatos kritikus véleményt örökítenek meg.
A galéria hátsó falán lógó negyvenkét darabos sorozat mindegyike a magyar miniszterelnököt ábrázolja.
Ez az egész falat betöltő mű nemcsak stilárisan, hanem megjelenésében is újdonság: konceptuális, multimédia alkotással állunk szemben, amelyen negyvenkét Orbán Viktor küld fehér galambot a néző felé. A mögötte szereplő fekete kereszt a vallott ideológia szimbólumaként vagy Malevics-utalásként is felfogható. A háttérben szereplő rózsás minta a népi identitásra való utalás, míg a főszereplő megjelenése egy szovjet plakátból vett idézet. A feje felett különböző cégek logói szerepelnek glóriákként, amelyek alapvető jelenlétükkel befolyásolják Magyarország szabadságfokát és GDP-jét. A háttér pedig a szivárvány különböző színeiben jelenik meg, ami a nemi orientáció különbözőségét és szabadságát hasítja a látogató szívébe. A képeken tehát sokféle kötődés jelenik meg, mindegyik ikonikus megfogalmazásban. Ezen a sorozaton tömörítve találhatjuk meg azt a rendkívül erős ideológiai konfliktushelyzetet, amelyben jelenleg élünk, ezért a mű egyfajta Zeitgeist-ikon.
Bátorságot jelent ma ilyen kontextusban ábrázolni politikai, közéleti szereplőket?
Engem épp azért vonz a képzőművészet, mert ott nincs explicit kimondva, hogy valaki nevetséges, karikírozott, komoly, szomorú vagy imádnivaló. A politikusokat egyébként is sokféleképpen jelenítem meg, olykor groteszk módon, máskor viccesen, realistán, de van, hogy rajzfilmszerűen. Mindig az általam elmesélni szándékozott történet függvénye, hogy milyen világba, milyen kontextusba, milyen helyzetbe állítom az adott személyt.
Ha ilyen sokféle a kontextus és stílus, amit használsz a festményeiden, akkor mégis mi az, ami megteremti a koherenciát a művek között?
Úgy lesz koherens az anyag, hogy az egy személyből fakad, egy művészeti gondolkodást és művészeti programot képvisel. És úgy próbál színesebb lenni, hogy sokféle utalást emel be. Elsősorban a néző emlékezetével festek, nem színekkel. Az érdekel, hogy milyen érzéseket tudok kiváltani a befogadóból, hogy miként emlékezik egy általa ismert képre, és hogyan változik a viszonya, ha a meglévő emlék egy új helyzetbe vagy új dramaturgiába kerül. Hogy mennyire éli azt meg valóságként vagy kritikaként.
A kompozícióidon minden idézőjelbe kerül. De ha minden idézőjeles, akkor mi tulajdonképpen a valóság?
Valóság nincs. Metavalóságban élünk, amelyben minden, ami van, idézett valóság. A művészet is egy idézett valóság akarva-akaratlanul. Az én képeimen pedig több idézet, több lábjegyzet vagy több link is lehet. Több a találkozási pont, ami azért izgalmas, mert nagyobb játékteret biztosít és színesebb élményt nyújt a felhasználónak az értelmezésre, az áthallásokra, az utalásokra, legyen az akár a miniszterelnök vagy egy külvárosi takarítónő.
Ha a saját szerepedről gondolkodsz, akkor az mennyire feleltethető meg Kierkegaard bohócának, akinek szándékában áll, hogy felnyissa az emberek szemét a valóságra, de azok csak nevetnek rajta, mert azt hiszik, hogy vicc, amit mond?
Hadd válaszoljak egy Hamvas Béla-hasonlattal, aki a bohóc és a király szerepéről írt. Azt mondta, hogy a bohócnak nagyobb a hatalma, mint a királyé, mert ő elérte a félelmetlenséget, így a játékon, a hatalmon felül áll. Ilyen értelemben elfogadom ezt a kedves hasonlatot, hogy bohóc vagyok, ugyanakkor bizonyos értelemben mindannyian bohócok vagyunk, még a királyok és a miniszterelnökök is.
Találónak gondolom azt is, hogy a képeimmel valamilyen módon szembesítek. Ugyanakkor nem tudni, hogy az utcán sétáló kislány mennyiben hallja meg a figyelmeztetésem. Radikalizálódott, kiélesedett, megmakacsodó politikai világban élünk, ahol egyre nehezebb az olyan, átjárást feltételező kommunikációt folytatni, mint amilyen az enyém. De ettől függetlenül azt gondolom: szükség van arra, hogy a különböző oldalak vagy felfogások irányába kritikus vagy távolságtartó legyek, mert valójában a kívülálló, semleges ember a jövőbe vetett hitünk egyetlen alapja.
Az egyik festményed címe egy felszólítás, Legyél pozitív! Hogyan lehet megőrizni a derűt ebben a radikalizálódott, átpolarizált világban?
Derű nélkül meghalunk, anélkül nem érdemes élni. Éppúgy, ahogy vidámság, szeretet, szerelem, zene és kerékpár nélkül sem. A Legyél pozitív! hangulatjavító festmény cégvezetőknek. Három rétegből áll: a háttérben három pénzszimbólumot, jen-, euró- és dollárjelet látunk, ami összeolvasva a yes szót adja ki. A felirat mint a kapitalizmus motorja jelenik meg: mondj igent mindenre mindenáron, azaz adj el mindent, természetesen a lelkedet is. Efelett láthatunk egy keresztre feszített Jézust, ami az emberi lelkiismeret jelképeként ellentmond a háttér materialista szemléletének. A felső rétegben pedig szmájlik jelennek meg. Ezekkel a modern kommunikáció militáns mértékben sulykolt jeleivel ki lehet takarni a kényes részeket, azokat, amelyek a fogyasztáshoz szükséges nagyszerű hangulatunkat lerontanák.
Gyakran könnyen érthető jelképeket használsz a kompozícióidban. Fontos számodra, hogy közérthető nyelven szólaljanak meg a munkák?
Az én esetemben igen. Mivel kommunikálni szeretnék a közönséggel, ezért olyan elemeket használok fel, amelyek közérthetők, ismertek, amik a hétköznapi kommunikációban is megjelennek.
Meddig lehet elmenni a groteszkkel, hogy a jó ízlés határait még ne lépjük át?
Szerinted a politikának hol vannak a határai? Ahogy a politika, úgy a művészet sem mondja, hogy ezt már ne csináljuk, mert ciki, gyalázatos, embertelen stb. Viszont a befogadóknak van egy bizonyos ingerküszöbe, amit egyes képek olykor megpiszkálnak. Olykor a művek kriticizmusa annyira erős, hogy azzal nehéz szembesülni, ilyenkor a befogadás is akadozik. Viszont a közönség is sokféle emberből tevődik össze, így ez az ingerküszöb is mindenkinél máshol van: van, aki a csípősebbet szereti és van, aki a fröccsöt.
Vitaindító vagy provokáció ez a mostani kiállítás?
Ez színtiszta népművészet, amelyben népünk és nemzetünk legfontosabb eseményeit egy népművész lejegyezte. Nincs kriticizmus és nincs groteszk. Ezek olyan történetek, amelyekkel elmondom azt a világot, amelyben élünk. A Kádár János Leonardo műtermében festményem az idősebb generáció számára megidéz egy lezárt, múltbeli időszakot, amely sokak számára az idő előrehaladtával megszépült. A Mona Lisa képében megjelenő Kádár-portré így válik számukra egy nosztalgikus, visszavágyott ideálképpé. A fiataloknak azonban ez a kép mást jelenthet, számukra inkább az adott kor önmagából való kifordultságát vagy furcsaságát közli.
Száz év múlva fogják érteni ezeket a képeket?
Lehet, hogy nem fogják. És lehet, hogy a mai művészet 124 százalékát nem fogják érteni. Ugyanakkor ha ezeket a képeket egy személyes történelemkönyv különböző lapjaiként vesszük, akkor azt a jövő befogadója fellapozva képet kaphat arról, hogy milyen történetek voltak ebben a világban, és hogy mi volt e kor logikája. Ilyen értelemben több évtized múlva is hiteles forrásként működhetnek ezek a művek.
Lehet, hogy szerénytelen párhuzamnak tűnik, de Örkény egyperceseire is azt mondhatnánk, hogy egy már lezárt és ismeretlen kor érthetetlen lenyomatai. Azonban a novellák néhány mondatából meg tudunk érteni egy világot, az adott kor különböző viszonyulásait és az ember akkori értékét.
A történetmesélés szempontjából lényeges, hogy a képeid mellé mindig írsz egy szöveget is. Mi a szándékod ezzel?
A képek mellett közölt írások egy párhuzamos világot tudnak felmutatni, ki tudják egészíteni a festményen megjelenő információkat, egyfajta magyarázatot, olvasatot adnak. Olykor pedig tájékoztatnak a festmény megszületéséről, későbbi sorsáról. Így a kép befogadása gazdagabb lesz, mint pusztán színekből és formákból álló esztétikai benyomás.
És miben mások az Orbán-portrékon megjelenő textusok ezekhez képest?
Azok automatikus írások: transzállapotba kerülve egy feltételezett rajongó vagy kritikus monológjait írtam rá a képekre. Míg ezekben egy belső, költészetszerű kitárulkozás van jelen, addig a festmények mellé írt szövegek minden esetben prózaszerű leírások.
A jelen idő polarizált, azonban úgy tűnik, mintha téged mindkét oldalon kedvelnének.
Bennem nincs semmiféle előítélet, az embereket nem a politikai, vallási, nemi orientációjuk alapján ítélem meg, hanem önnön, immanens szellemi és emberi értékeik alapján. Az, hogy sokféle irányultságú ember szereti és gyűjti a képeimet, csupán azt mutatja, hogy vannak, akiknek van humorérzékük, és vannak, akiknek van szemük a művészetre. És értik azt, hogy ezek a képek a közös történelmünk, sorsunk vagy az adott politikai idő lenyomatai. Valóban, mindkét oldalról vannak szimpatizánsaim, de azt mondani, hogy bármelyik oldal támogatna, az messzemenő túlzás volna.
A művészet képes lehet a szemben álló feleket összebékíteni?
Mindenképpen érdemes ilyesmivel próbálkozni, mert akkor hátha nem tör ki a harmadik világháború, és nem éljük le az életeinket szűk látókörű vadállatokként vagy a saját beszorultságunkat valahogy megindokló, lelkileg szegény emberekként. Senki sem lesz kevesebb, ha megnézi és tiszteli a másik oldalt, esetleg tanul is tőle.
drMáriás A kortárs művészet rontja az emberek biztonságérzetét című kiállítása június 15-ig látogatható a Godot Galériában. Június 11-én maga a művész várja az érdeklődőket, akik meg is vásárolhatják a sorozat egyes darabjait, amelyekre az alkotó ott helyben a kéréseknek megfelelően örömmel aláír vagy rajzol. Ezzel párhuzamosan Londonban New Hungarian Anti-Democtratic Art címmel rendezett Weiler Péterrel közös kiállítása látható a 89 Galleryben június 10-ig a Covent Gardenben.
Kizártnak tartom, hogy Orbán Viktor vásárolna a képeimből
drMáriás egyedi színfolt a magyar képző- és zeneművészet palettáján. Az újvidéki punk groteszk tartalmú festményeinek ma már lelkes rajongótábora van, az általa vezetett és alapított Tudósok nevű zenekar valamennyi fellépése pedig kulturális esemény a magyar fővárosban. Az Index a művész budapesti, Radnóti Miklós utcai lakásán járt.
Újvidéken a Duna közelében éltem, a folyó közelsége megtermékenyítőleg hatott rám. Ezért is költöztem ide, a Radnóti Miklós utcába, a Duna innen ötpercnyi sétára van. Ez a folyó összeköti a jelenemet és a múltamat. Belvárosi fiú vagyok, nem Újvidék tradicionálisan magyarok lakta szegletében, a Telepen születtem, hanem Újvidék belvárosában. Általános iskolai padtársam, Rátgéber László még közelebb lakott a Duna-parthoz. A Sonja Marinkovics Általános Iskolába jártunk, ott volt magyar tagozat is – osztályok vagy félosztályok –, így kerültünk egy olyan félosztályba, ahol tizennégyen voltunk magyarok. Az oktatás a nyolcadik osztályig magyar nyelven folyt.
Kik alkották a szűk baráti kört, akik később egyöntetűen elmentek a punk felé?
Rátgéber Laci, Bada „Dada” Tibor, Dezső Tóni, Móra Robi… Érdekes osztály volt, mert sok helyi értelmiségi vagy művész gyermeke járt oda. Domonkos István, Brasnyó István, Tolnai Ottó – valamennyien neves költők, utóbbi Kossuth-díjas – gyermeke. Édesapám kórházigazgató volt, Lacié híres kosárlabdaedző, sőt jugoszláv szövetségi kapitány. De volt olyan osztálytársunk, akinek az apja könyvkiadót vezetett, és olyan is, aki gépészmérnöki vagy építészmérnöki családból származott.
Gondolom, jobban éltek a nagy jugoszláv átlagnál.
Nem tudom, ez mit jelent. Volt hol laknunk, volt mit ennünk. Nem nélkülöztünk, időnként még külföldre is utaztunk, családostul. Gyermekkoromban végigjártam Olaszországot, Franciaországot. Jó volt… Sokat számított, hogy utazhattunk, hogy kicsit tágulhattak a nézeteink, a világfelfogásunk.
Jugoszlávia, két világ határán
Az 1970-es és az 1980-as évek Jugoszláviája nekünk a Nyugat volt.
Nagyobb szabadságban éltünk, de ne felejtsük el, hogy a titói Jugoszláviában ugyanúgy politikai diktatúráról beszélünk, mint a kádári Magyarországon. A titói diktatúra azért nagyon kemény volt, sok szülőt meghurcoltak. De ennek a diktatúrának a külső homlokzata nagyon szép, csillogó volt, Magyarországról nézve szépnek tűnhetett. A budapestieknek már-már Bécs volt, de valójában inkább Balkán. A felszín alatt gyűlő energia, a sok évszázados beidegződés és a vadság robbanással fenyegetett. Aztán robbantak is.
A polgárpukkasztás, a punkmentalitás miféle újvidéki sajátosság ? Mert például Rátgéber Lászlót a mai napig jellemzi, de önt is.
Nem tudom, mire céloz. Arra talán, hogy nem vagyunk normálisak? Vagy nem vesszük halálosan komolyan azokat a helyzeteket, amelyekben egy átlagos itteni magyar elsírja magát?
Inkább az utóbbira.
Mi nem sírjuk el magunkat. Habár volna okunk sírni és panaszkodni. Inkább megpróbálunk mindenből – jobb híján – abszurd humort kicsikarni. Mert úgy láttuk, és úgy tanultuk meg, hogy ezáltal tudunk túlélni vagy továbblendülni a nehézségeken. A gyermekiesség, a gyermeki báj, az ifjontiság – ha ezekkel a jelzőkkel színezhetem át elmebetegségre vonatkozó kérdését – segítségével elérjük azt, hogy amíg az ember fiatalnak érzi magát, addig az is marad. Addig a lelkében is lesz egyfajta érdeklődés, izgatottság, játékosság. Ez képes nap mint nap felfrissíteni a gondolatait. Ez generációsan is jellemző ránk, és ez nekem is segítség. Nyilván más esetekben meg hátrány, mert azt mondják rám, hogy nem vagyok annyira komoly. Holott halálosan komoly vagyok, csak lehet, hogy közben komikus is.
Miért van az, hogy miközben beszélgetünk, Švejk, a derék katona jut az eszembe?
Köszönöm ezt a kedves párhuzamot, mert Švejk zseniális figura, Hašek regénye valóban egy hatalmas, nagyívű életöröm-szimfóniaként is felfogható, a kelet-európaiság egyfajta bibliája.
Kis ugrás Švejktől: mikor kezdett el festeni?
1982-ben, 16 évesen.
Viszonylag későn, nem?
Mihez képest? Egyesek már az anyaméhben is zseniális festők voltak? És már megszületésük előtt hatalmas kiállításaik voltak a világ vezető múzeumaiban? Szeretem, amikor egyes képzőművészek úgy mutatkoznak be, hogy méltán világhírűek a nagyvilágban – csak éppen idehaza még a kutya sem ismeri őket. Szóval tinédzserkoromban kezdtem el rendszeresen festeni. Akkor jött ez az ihlet, indíttatás. Egy garázsban kezdtem el festeni, graffitiket, vad dolgokat. Hozzászoktam, hogy hetente festek egy képet. Jól éreztem magam attól, hogy valamit fel tudtam mutatni. Azóta tart ez az intenzív alkotási folyamat, ami nekem sok mindenre jó. Persze ez a művészélet sok nehézséggel is jár.
Én csak az előnyét látom… Olyan hangulatban éli le az életét, amit én például irigylek.
Ez kedves öntől, de fel kell villantanom a konkrét nehézségeket. A művész egzisztenciája teljesen bizonytalan. A művészek és a művészek közönsége nagyon féltékenykedő, egymással rivalizáló szubkultúra, minden művésznek sok ellensége van. Nagyon nehéz oda eljutni, hogy ne hagyjon fel vele, még akkor sem, amikor az elismerések és a vásárlások nem érik utol. Egy művészi pályának sok buktatója van. Ha negyven éve festek, és mondjuk tíz éve még nem hallott rólam…
De hallottam!
Na, akkor húsz éve nem hallott rólam, és akkor az első húsz művészévemet éltem le anonimitásban. Szóval az ismertséggel és a vevőkörrel szerettem volna leírni azt, hogy egy művész mennyire ismert és jó. De mindkét mérce – az elismerések és a művek kelendősége – nagyon relatív.
MERT PÉLDÁUL VANNAK OLYAN KÉPZŐMŰVÉSZETI VÁSÁROK, AHONNAN EGYETLEN MŰVET SEM VINNÉK HAZA SZÍVESEN A KIS SZOBÁMBA.
Aztán vannak olyan aukciók, ahol az ember szívesen vásárolna, de nem tud, mert a képek annyira drágák. És bizonyos művekről születnek olyan kritikák és elemzések, amiket az embert nem is ért. Sem azt, hogy azokat miért írják meg, s hogy mitől művészet, és miért fontos. És – sokkal ritkábban – van olyan is, aminek az ember lelke megörül…
De hát mi is a művészet?
Lehet egyáltalán definiálni azt, hogy mi a művészet?
Szerintem nem. Theodor Adorno filozófus azt mondta, hogy amíg a filozófiának nincs megfelelő definíciója, addig nem tudjuk, hogy igazából miről beszélünk. Ez áll a művészetre is. Amíg nem tudjuk, hogy a művészet miről szól, addig nem is tudjuk, hogy mi a művészet. Egy szabály persze van: az, hogy nincs szabály. Mindent lehet minden módon. Teljes a szabadság, és a befogadó megítélheti, hogy tetszik-e neki, egyetért vele vagy nem.
De gustibus non est disputandum… Vagyis ízlésekről nem nagyon érdemes vitatkozni.
Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a művészetnek van bizonyos funkciója: lelki vagy közösségi igényeket tud kielégíteni. Mindez évezredes eredetű. Ez az elvárásrendszer azért működik.
Most éppen min dolgozik?
Tegnap fejeztem be egy új alkotást. Ez a címe: Orbán Viktor bocsánatot kér az állatvilág LMBTQ-képviselőitől, ugyanakkor megkéri őket, hogy legyenek szolidárisak a hamarosan hozzájuk költöző heteró állatokkal és emberekkel. Tehát egyszerre van rajta a megbocsátás mint az egyik legszebb keresztényi erény, valamint a befogadás. Ezen a képen két szép keresztényi erény találkozik. A két oldal tulajdonképpen együttműködésre kél, megtalálja egymással a hangot. A farkasnak van gyönyörű kis pulóvere, a báránynak szép kendője, ez a kedves lovacska pedig nagyon berúzsozta a száját…
Ez inkább szamár, nem?
Legyen szamár. A kacsa rejtegeti, hogy izgalomban van, nézelődik, készülődik, a két nyuszi meg már annyit üzekedett, hogy teljesen pattanásosak, bundájuk Túró Rudi-mintázatú lett. Ezzel is a másságukat deklarálják és manifesztálják. Az egésznek van egy mélyen fájdalmat okozó csúnyasága, ami igazából a gyermekiségből fakad, amely rávesz minket arra, hogy visszatérjünk az egyszerű, előítélet-mentes látásmódhoz, és a már taglalt gyermeki perspektívánkat erősíti.
Most éppen egy ősbemutatónak vagyunk a szemtanúi?
Teljes mértékben! Ezt a festményt még soha senki nem látta. Ilyen értelemben újdonság.
Orbán Viktor mivel érdemelte ki, hogy önnek állandó témát szolgáltasson?
A mi kis hazánkban ő tizenkét éve – továbbá azt megelőzően 1998 és 2002 között volt és ma is – meghatározó figurája a társadalmi, közösségi és egyéb változásoknak. Ő egy korszakot jelképez, egyfajta mentalitást. Ennek a korszaknak, mentalitásnak a jelképe, és ezért van megszólítva.
Kívül a hivatalos művészet kánonján
Zavarja-e önt, hogy kívül rekedt a hivatalos magyar művészeti kánonon? Hogy nem részesül a kitüntetésekből, leszámítva egy 11 évvel ezelőtti alternatív díjat.
Magyarországon olyan világban élünk, amely megpróbál nagyon szigorú lenni, és ehhez egy vidám, szabadosnak tűnő arcot mutatni. Ez nemcsak erre a kormányra jellemző, hanem általában az 1990 utáni magyar kormányokra: miközben jófejkednek, igazából mindig csak egy szűk körnek kedveznek. Annak a körnek, amelyik kiszolgálja az érdekeiket. Nekem kimondottan jót tesz, hogy nem vagyok a kánon része. De úgy is mondhatnám, hogy beilleszthetetlen vagyok bármiféle kánonba, mert annyira nem értem, hogy igazából mit is kellene csinálnom, kihez kellene lojálisnak lennem. Ha komolykodni kéne, nekem nem sikerülne. Ettől függetlenül szeretem a rekviemeket, a szakrális, a monumentális műalkotásokat, ám ha ezeket valaki nagyon rám erőlteti, akkor lehet, hogy szabálytalanul fogok viselkedni.
Játszadozzunk el a gondolattal, hogy egy napon a postás hoz egy szép, dombornyomású borítékot, amelyben a köztársasági elnöki hivatalból küldött levél lapul. Meghívó a Parlamentbe a Kossuth-díj átadására. És nem nézőként…
Ezt a kérdés több oldalról lehet vizsgálni. Vajon a tevékenységemmel kiérdemelnék-e bármilyen elismerést? Lehet, hogy tévedek, de a művészeti tevékenységemnek van egy bizonyos pozitív tartalma, szerepe. Amikor a műveim groteszk kritikát fogalmaznak meg a különböző politikai szereplőkkel szemben, akkor reményeim szerint az emberekben bizonyos beszorultságokat, görcsöket, stigmákat, feszültségeket oldok fel, és úgy gondolom, ez pozitív tevékenység.
MÁSRÉSZT OLYASFÉLE MŰVÉSZETET TALÁLTAM KI, VAGY GYAKORLOK, AMELY ÚJFAJTA.
Legalábbis a magyar szcénában nem sok művész foglalkozik ilyesmivel, tehát ez eredeti és újszerű. Harmadrészt, ha az én magatartásformámat – hogy soha nem kértem semmit, nem kuncsorogtam, nem dörgölődztem, és soha nem panaszkodtam senkire és semmire, de nem is árultam el senkit – valaki egy kis kitűzővel honorálná, azt szívesen elfogadnám, nem bántana meg vele. De mindez természetesen nem befolyásolja a tevékenységemet.
Egy kormánykitüntetés csorbítaná az önállóságát, a szabadságát?
Nem hiszem. Viszont bizonyos körökben megzavarhatná a megítélésemet. Sok rosszindulatú ember van, aki alig várja, hogy valami negatívumot ráakasszon az embertársára, és könnyen rám süthetnék a bélyeget, hogy egy eszme vagy egy rendszer korrupt kiszolgálója vagyok. Ezzel együtt az is igaz, hogy egy idő után ezt el is felejtenék. Annyi mindenki kapott már összevissza díjakat, s miután a díjak osztogatásában nincs következetesség, ezért aztán túlzottan nagy jelentőségük sincs.
A vásárlói milyen körökből kerülnek ki?
Ez nagyon intim kérdés…
Neveket nem kérek!
Éppenséggel kérhetne, de igazából a vásárlóim jó részét nem ismerem. Sok értékesítés a galérián keresztül zajlik, és a galériának sokszor nem érdeke közölni a művésszel, hogy ki a vásárló, mert akkor a vásárló és a művész között közvetlen kapcsolat létesülne, és a galéria kimarad az értékesítési láncból. De én sohasem próbáltam megkerülni a galériát. Másrészt ide, a műtermembe is jönnek emberek, akik nem maguknak vásárolnak, hanem valakinek a megbízásából. Ebben az esetben sincs fogalmam, hogy ki a valódi vevő.
Ezt miért hangsúlyozza?
Mert van egy olyan rosszindulatú pletyka, hogy én a politikusokat szolgálom ki, és a politikusok veszik a képeimet. Ez így nem igaz. Miért vennék?! Miért volna nekik kedves egy olyan kép, amely kritikus éllel mutatja be őket? Miért adnának pénzt egy ilyen képért?
Nyilván vannak filmrendezők, egyházi alkalmazottak, rockzenészek, ügyvédek, orvosok, akik már vásároltak tőlem. A vásárlóim alapvetően értelmiségi körökből származnak. De vannak képzőművészeti gyűjtők is. És vannak úgynevezett kisgyűjtők, akiknek egyszerűen megtetszik egy kép, és megvásárolják.
Gorbacsov és Lady Diana 4000 fontot ért
Külföldről is jönnek vásárlók?
A múltkor Londonból megvették egy képemet 4000 fontért.
Melyiket?
Amelyiknek az a címe, hogy Lady Diana és Gorbacsov Mihály titkos megbeszélést folytat a szükséges változásokról a budapesti memorandum után a Tilos az Á környékén Edward Hopper műtermében.
Ad absurdum előfordulhat, hogy Orbán Viktor felcsúti házának falán lóg egy drMáriás-festmény?
Szerintem kizárt.
Azt viszont minden további nélkül el tudom képzelni, hogy olyasvalaki, akit ön megfestett… Bocsánat, másképp futok neki. Szóval manapság már szinte szégyen, ha valaki nem kerül be drMáriás modelljei közé?
Úgy közelíteném meg a kérdést, hogy a portréalanyaim között vannak olyanok, akik több humorérzékkel rendelkeznek, és vannak olyanok, akik kevesebbel. Van, aki azt mondja, ha így látott engem egy művész, és nyilván valamiféle ihlete, látomása lehetett velem kapcsolatban, akkor ez egy hiteles alkotás, érdekes, értékes dolog. És nyilván sokan ezt egyfajta froclizásként, dehonesztáló gesztusként élik meg. Mármint, hogy megfestem őket. Számomra az az izgalmas, hogy a švejki naivitást és a tudatosságot kombinálva úgy lehessen valakit bemutatni, hogy az nem feltétlenül fekete vagy fehér kép az illetőről, hanem felvillant egy olyan helyzetet, amely egyszerre lehet társadalmi és művészettörténeti. Olyan, amely egyfajta párhuzamba, kontextusba helyezi, s amely esetleg analóg egy másik korral, és ezen keresztül mutatja be, hogy ő egy ilyen furcsa, abszurd helyzetbe került.
Mondjon egy példát!
Például egy papnak – legyen az Assisi Szent Ferenc, aki beszélt az állatok nyelvén – a mai világban nyilvánosan meg kellene áldania a homoszexualitással vádolt állatokat. De vajon megtehetné-e vagy sem, és ennek milyen politikai vonzatai lennének? Mi volna ennek a marketingje, a diplomáciai következménye?
Kapott már bármilyen reakciót, visszajelzést a politikától? Netán kritikát vagy dorgálást? Vagy elismerést – hiszen miért zárjuk ki az effajta reakciót?
Egyiket se kaptam. Nyilván sok az előítélet, és sok a morcosság, tehát sokan megpróbálnak engem lesöpörni az asztalról, és tudomást sem venni a tevékenységemről. Nagy állami kiállítóhelyeken – finoman szólva – kerülik a munkásságom bemutatását. Miközben erre volna igény és érdeklődés, és az is lehet, hogy volna létjogosultsága is. Urambocsá, a műveimen keresztül még tabusított témákról is lehetne beszélni, olyanokról, amelyekről a híradóban nem lehet említést tenni. Ezek érdekelnék az embereket. Mert ha kibeszéljük a bajainkat, az utat jelenthet a gyógyulás felé.
A zenéről, a Tudósokról eddig még nem beszéltünk. Eszerint ön az összművészet, a Gesamtkunstwerk művelője…
Nem a wagneri értelemben – nagyon kedves a párhuzam –, nem vagyok ennyire romantikus alkat. Másfelől viszont igen, mert az, hogy több művészeti ágban is megnyilvánulok, nekem örömet szerez. Van egy harminchat éve működő zenekarom. Már az is dráma, amikor ezt a számot kiejtem… Ennyi idős korban a zenekarokat ráncfelvarrásra és kerekesszék használatára utalják be. Ez a zenekar nagyon sok fázison ment keresztül. Működése alatt sok érdekes állomása volt, már a kezdeti is, amikor a Bada Dadával együtt csináltuk….
Mi volt a Tudósok eredeti felállása?
Az ős-Tudósok úgy nézett ki, hogy Újvidéken összegyűjtöttem a legőrültebb festőművészeket, akikkel ismertük egymást, és azt mondtam, csináljunk egy diszkózenekart. Összejöttünk, felkértük Bada Tibort, vagyis Bada Dadát, hogy énekeljen, mert ő semmilyen hangszeren nem tudott játszani. Volt egy szerb basszgitáros fiú, Suki, és hogy is mondjam, pszichotikus állapotok kutatásával foglalkozott: különböző szerek felhasználásával képes volt módosult tudati állapotba helyezni önmagát. És volt egy végtelenül egészséges sportoló, egy dzsúdós, bizonyos Zoran Pantelics Joka. Ez a magyar–szerb vegyes banda volt az ős-Tudósok.
ÚJVIDÉKEN LÉPEGETTÜNK FEL, DE JÁRTUNK IDE, ODA, AMODA, ÉS EGY IDŐ UTÁN ÚGY DÖNTÖTTÜNK, HOGY MEGISMERJÜK A BIZOTTSÁG TAGJAIT.
Az ő lemezük volt az első olyan lemez Magyarországról, amelyre igazából felkaptuk a fejünket. Azelőtt hallottunk mindenféle más zenekarokat, de az A. E. Bizottság megragadott bennünket. Ilyen alternatív, kísérleti zenéket addig csak Nyugatról, Amerikából hallottunk, esetleg Oroszországból vagy Lengyelországból, de Magyarországról nem. Az első lemezük, a Kalandra fel! zseniális volt. Egy szép nyári napon Bada Dadával iszogattunk, filozofálgattunk, hallgattuk a lemezt, és egyszer csak arra jutottunk, hogy ezeket az embereket meg kell ismernünk!
Becsöngetett feLugossyhoz Szentendrén
No de hogyan?
Elmentünk Szentendrére, becsöngettünk a Kelta köz 4. szám alatti házba…
Felkerekedtek Újvidékről?
feLugossy Lászlóhoz egy kis Napóleon konyak kíséretében.
És ő fogadta önöket.
Megmagyarázhatatlan módon abban a szerencsében és áldásban volt részünk, hogy feLugossy László befogadott minket. Hosszú órákon át beszélgettünk, kacagtunk és ismerkedtünk. A nyolcvanas évek derekán ebből kialakult egy barátság, ami később folytatódott. Sőt, voltak közös fellépések, kiállítások is. Számunkra ez egy nagy ajándék volt, s később, amikor néhány évvel később a délszláv háború miatt arra kényszerültünk, hogy átjöjjünk Magyarországra, ennek jelentősége fel is értékelődött.
Önt besorozták Jugoszláviában?
Engem már korábban behívtak, a Jugoszláv Néphadseregben, Karlovácon, a ma Horvátországhoz tartozó Károlyvárosban le is szolgáltam tizenöt hónapot, sőt, utána még hadgyakorlatokon is jártam.
DE AMIKOR AZT MONDTÁK, HOGY INDULNOM KELL A VUKOVÁRI FRONTRA, AZT ANNYIRA MÁR NEM SZERETTEM VOLNA.
Nem volt kedvem hozzá, hogy unalmukban hátulról vagy elölről lelőjenek, és úgy döntöttem, inkább megpróbálok még egy kicsit a társadalom hasznára lenni – még ha ez haszontalanságnak tűnik is.
Rátgéber Bihácson szolgált, Boszniában, ha jól tudom…
Igen, ott.
Ő is a katonaság elől menekült, vagy a jobb élet reményében jött át a határon?
Senki sem a jobb élet, a Hóvirág sajt nagyobb mértékű megvásárlása vagy a különböző ízesítésű vajkrémek megvásárlása reményében jött át a határon. Szóval… Jugoszláviában volt a sima katonai szolgálat, amit nem lehetett elkerülni. Nem volt az a pszichiáter, aki fel tudott volna menteni, mert elvitték a skizofrént is, az üldözési mániában szenvedőt is, ahogy annak idején Švejket is. Ám amikor jött a jugoszláv háború, nem lehetett mást tenni, mint az életünket kockáztatva menekülni, hogy ebből az abszurd történetből kimaradjunk, és a puszta életünket mentsük. Nem is terveztem hosszú távra, nem tudtam, meddig maradok…
Hogyan jött át?
Átmenekültem. Amikor édesanyámat kényszerítették, hogy átvegye a katonai behívómat, Belgrádban voltam az egyetemen. Azonnal felhívott, én pedig még azon az éjjelen átléptem a határt Röszkénél, abban bízva, hogy a határőrök még nem értesültek a katonaszökevényi státuszomról. A határon persze tudták, hogy egy huszonöt éves embernek hol lenne a helye, s hogy nem feltétlenül Magyarországon kellene segítenie a Jugoszláv Néphadsereget, de átengedtek. Hajszálon múlt, de szerencsém is volt, mert egy középkorú nővel együtt mentem, aki rengeteg virágot és egy kutyát vitt, és azzal voltak elfoglalva, nem pedig velem azon a hajnali órán. Csak a ruhám volt rajtam, semmi más.
Akkor már nős volt?
Még nem.
De nyilván ismerte a későbbi feleségét, hiszen osztálytársak voltak.
Igen, de a helyzet akkor még bizonytalan volt. Szerettem volna diplomázni, művészeti szakon. Szerettem volna befejezni, ha már négy évet beleraktam, de katonaszökevényként nem mehettem vissza. Egy ideig tehát várakoztam. Csilla egy évvel később érkezett, rá kilenc hónapra Lilla is... Volt esküvő is, majd három évre rá megszületett Bertalan is.
Mikor lép fel legközelebb a Tudósokkal?
Lesz egy szenzációs halloween koncertünk az A38 hajón 2022. október 31-én, mindenkit nagy szeretettel várunk. Lesz ott vetítés is a festményeim felhasználásával, mindegyik számhoz háttérvilágot biztosítunk a LED-falon. Bemutatjuk az egyik csodálatos új számunkat, egy himnikus költeményt, amely az egyén szabadságélményét erősíti a nehéz helyzetekben, de a címét most nem mondanám, mert nem viseli el a nyomdafestéket. Egy újabb himnuszt is költöttünk, ennek az a címe, hogy Szeretek lopni. Ez egyúttal egy nemzeti, de nemzetközi, európai himnuszként is felfogható, rácsodálkozik a kleptomániára mint a modern civilizáció egyik legnagyobb problémájára vagy éppen ajándékára. Tulajdonképpen a szeretethiányból fakadóan lop mindenki, de ez a szenvedély egy fokon túl már közveszélyessé válhat. Ennek feltérképezésével foglalkozunk.
Már elnézést, azzal, hogy az A38-on lépnek fel, a hivatalos Magyarország befogadta önt!
Mindenkinek végtelenül hálás vagyok, aki befogad, főleg Magyarországon. Megerősítve válaszom komolyságát: nagyon szeretek itt élni, egyszerre vagyok budapesti lakos és a magyar haza, a magyar nemzet egy pici alkotóeleme. Harminc év után sikerült úgy berendezni az életemet, hogy boldogságban élek. Fel tudok lépni az A38-on, ki tudok állítani galériákban, és olykor meg is tűrnek.
AMIKOR MEG VAN EGY KIS SZABADIDŐM, AKKOR EURÓPA LEGCSODÁLATOSABB FÜRDŐJÉBEN, A SZÉCHENYIBEN ÚSZHATOK.
Ez a város tényleg olyan fantasztikus történelmi díszlet, színpad, amelyiken ha az ember semmit sem csinál, már akkor is egy olyan pluszt kap, olyan történet részeseként tekinthet magára, ami óriási ajándék.
Ahogy hallom, az Art Marketen is kiállít, 2022. október 6. és 9. között... Szóval mégiscsak kitör az undergroundból.
Igen, a műveim két helyen is láthatók lesznek. Egyrészt a Godot Galériában, a kortárs művészeti központban, Óbudán, másrészt az Akácfa utcai Magyar Műhely Galériában, ahol Művészet határok nélkül: Vajdasági származású alkotók a magyar művészeti szcénában címmel lesz egy kiállítás, többek között a műveimből is.
Ön hol van otthon? Rátgéber mindig mondja, amikor Újvidék felé tart Pécsről, hogy én most otthonról haza megyek.
Ezzel én is így vagyok, de nekem már Budapest az otthonom. A kapcsolatom Újvidékkel és a Vajdasággal sajnos már nem olyan intenzív, mint Lacié. Viszont ha soha többé nem utaznék oda, akkor se tagadnám azt, hogy vajdasági vagyok, és hogy azok a benyomások, amelyek a világszemléletemet formálták, jelentősen kötődnek a Vajdasághoz, az egykori Monarchiához vagy az egykori Jugoszláviához. Újvidék – latinul Neoplanta, szerbül Novi Sad – a kultúrák találkozásának olyan izgalmas peremvidéke, amely meghatározta a személyiségem alakulását.
Ha akarná, se tudná letagadni, mert ha megszólal, azonnal feltűnik a kétféle e hangzó, a zárt és a nyílt különbözősége, ami a végletekig leegyszerűsödött és ronda pesti nyelvből teljesen eltűnt.
Egyszer Esterházy Péter azt mondta nekem, hogy ezek a középzárt magánhangzók érdekesek, de ha lehet, akkor ne szólaljak meg. Ezt, persze, viccnek szánta. De mondja csak, nem volna kedve kijönni a konyhába, és inni egy pohárka Jack Daniel's-t?...