Máriás Béla hőse: a Csipkehúsú

Leának

Mi is a csipke? Mire is szolgál, minek is az alátéte, körítése? – kérdem zavartan, és feleslegesnek tűnő kérdéseimre hol is keresnék választ, mint a Tolnai Világlexikon 6., CÍMER-CSIPKE kötetében. Fogacskákról olvasok, bogozásról, recéről és hímzésről, arról, hogy a franciák és a spanyolok fekete csipkét is varrnak-vernek. És a halászhálóig nyomozok vissza, meg a pók finom fonadékáig. Igen, az ember is úgy állította fel finom hálóit, mint ahogyan a pók feszítette őket véres vadászataihoz. Majd az embernél ezek a fonadékok mindinkább feleslegessé lettek, a gyilkolás külön tudománnyá fejlődött, az ember tán legnagyobb tudományává. A csipke pedig a semmis semmi radarává korcsosult.

A csipke metafizikájáról Rilke tud legtöbbet; Malte című regényében, míg a kastély régi csipkéit kutatják, lényeges dolgokat tudunk meg a csipke nézésének alkímiájáról is.

„Oh, most jégvirág fog képződni a szemünkön”, sóhajtanak. És ezzel az alkímiával – a nézés alkímiájával – máris a festészet területéhez érkeztünk.

Ha Máriás Béla festészetének második korszakáról akarunk beszélni, a csipke az egyik motívum, amelyet nem kerülhetünk meg, amelyet mindenféleképpen érintenünk kell. A másik – szorosan az elsőhöz kötődő – motívum a papírrepülő és a papírhajó, a gyerekek játéka a papirossal, a hajtogatás: a papírpohár, a legyező, a papírbuksza, a papírdurrantó és nem utolsósorban a papírcsákó hajtogatása – a kétágú létrán fejükön papírcsákóval sétáló, a gyerekek szemében szinte Michelangelóvá magasodó piktorok. De okvetlenül meg kell említenünk a papiros szabását, csipkézését, lyuggatását, a papírfigurák nyirbálását: egyik oldalon a papirosból készült profán fehérneműket, másik oldalon a művirágokkal, papírcsipkével zsúfolt ereklyetartókat, aranypapírból applikált rezes Jézusokat, papír szemfedőket etcetera.

Igen, ezekből az anyagokból merül fel, ezekre az eljárásokra utalva jön létre a Máriás-féle kép – születik meg, lép színre Máriás papírfigurája, a máriási hős: a Csipke-húsú.

És mi sem természetesebb, mint hogy a csipkén, a papiros vakító fehérségét ellensúlyozandó, eluralkodik a fekete. A nyers, pasztás, kátrányszerű massza. Művészete valójában e mind bonyolultabb viszony egyensúlyba hozásának kísérlete. Ahogy az alap, a talált deszkatábla, a kátrány nehezül, durvul, sűrűsödik, úgy finomodik, úgy lesz egyre vakítóbbá a csipke. A hol applikált, hol megfestett papírcsipke, csipkézett papír mögött egy új dimenzió tűnik fel, valami aranyfonál – talán éppen az argonauták gyapjújából!? – kezd el működni, kötődni-szövődni. Ez a kép harmadik dimenziója, amelyet feltételesen rajzosnak nevezhetnénk, de a már említett rezes Jézusokhoz is köthetnénk.

Van azonban ezeknek a képeknek, furcsa tárgyaknak még egy negyedik dimenziójuk is. A papírhajó és a papírrepülő kis kék felületen jelenik meg, a kék közeg jelzését követeli a végtelen sötétségben. Kis kék képernyőről vagy akváriumról van szó. Rokona ez az akvárium Badadada akváriumának, amelyben égő gyufaszálak hullanak, röpdösnek aranyhalacskák helyett, Matisse nevezetes aranyhalacskái helyett, jóllehet aranyhalacskákként valamiféleképpen mégis. Különben is meg kellett volna említenünk Badadadát – ugyanis afféle ikerművészek ők. Badadada kátrányképein pingvinek hasonló szűzi lények, ellenpontok, mint Máriásnál a csipkeemberke, a papírhajó. Festészetük a jugoszláviai magyar képzőművészet külön fejezetét jelenti.

Máriás kék gesztusa kapcsán utalhatunk Bacon – a legnagyobb modern figurális festő (aki egyként hatott Pilinszkyre és Veličkovićra) – utolsó korszakának két, számomra csodálatos képére is: a Jet of Water (Vízsugár) és a Water from a Running Tap (A csapból folyó víz) című munkáira gondolok, amelyeken e brutális festő különös megtisztulásának lehetünk tanúi. Vízsugár csap be a képbe, a mészárszékszerű vesztőhely eltűnik, és a kép valójában már magáról a vízről, a vízről mint metaforáról, gesztusról: a megtisztulásról szól. Egyfajta tiszta forrásról, kétségtelen.

És itt vissza is térhetünk Máriáshoz. Annál is inkább, mivel a szarvas, a szarvassá változott fiú, szarvassá változott muzsikus szintén gyakran felbukkanó alakja népes képvilágának. Ha valaki, Máriás a gyakorló népzenekutató (a bácskai és a balkáni zenék ismerője) utalhat Bartókra.

Egyik legfontosabb munkáján csipkeemberkéje akváriumban áll és papírhajókkal játszik. Játéka szomorú, szinte tragikusan megrázó, ugyanis ártatlan játéka, rituális megtisztulása közben elázik, csipkehúsa semmis péppé lesz, megsemmisül.

Külön kell szólnunk Máriás e kreációjáról, esendő, a képről olykor leváló, lepottyanó hőséről: a Csipkehúsúról.

Az első korszak pálcikaemberkéiből is levezethető. Önálló életet élő figuráról van szó, tehát a második, fekete-fehér korszak mint egy képregény is olvasható. Nézzük csak például, hogyan sakkozik magával, önnön testéből kivágott figuráival, hogyan mattol be magának, hogyan kerékpározik az arany-kék pókháló kusza sínén. Külön tanulmányt érdemelne az a mozzanat, ahogyan farkasszemet néz egy valós zsilettel – mert a lélek kész, de a hús még gyenge csipke!

Eredeti chaplini–kafkai hős a Csipkehúsú. (Tudjuk, Kafka rajzolt is: rajzai közül számomra már rég kivált egy kis chaplini figura…)

De utalhatunk Máriás e korszaka kapcsán két szlovén festőre is: Ciuhára (aki nehéz spanyol csipkegallérokba, bársonyba és aranyba öltöztetett rózsaszín pofájú majmokat) és Stupicára (aki falfehér képein valós tüllel, csipkével, gyöngyházgombbal a testén kis elárvult menyasszonyt fest).

Befejezésül még Németh István egyik adriai jegyzeténél szeretnék elidőzni. Hasonló alkímiai folyamat játszódik le abban a kis írásban is, mint Rilkénél, hasonló ellentét mutatkozik, mint Máriás képein a kátrány és a papiros, az óceánjáró és a papírhajó, az akvárium és a tenger között. Két kisgyereket néz, amint lábukkal az őszi fövenyt dagasztják, és gyerekkora bácskai játékára emlékezik. „Csakhogy mi mezítláb dagasztottuk a sarat. Körbe forogva úgy, hogy két lábfejünk közt a dagasztástól kereken és magasan dudorodott föl a sár. Mint egy hatalmas női emlő. Ötven éve nem láttam így fiúgyerekeket sarat dagasztani. Ötven éve nem láttam a kisfiúknak ezt az öntudatlan erotikus játékát…”

És mindennek az ellentéte Németh jegyzetének egy másik mondata, amely írásom mottója is lehetett volna: „Messze, bent mélyen egy fehér hajó úszik, nesztelenül, mintha papírhajó volna.”

(1990)

Krasznahorkai László • Alusztok-e boldogok? • Dr. Máriás kiállítása elé
 

Hölgyeim és Uraim,

igen nagy hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság! minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a Föld örökké megmarad. Fölkel a nap és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újra fölkel. A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszafordul oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak. Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem gyõz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amirõl azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval elõttünk. Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.

Hölgyeim és Uraim,

ül az ablak elõtt, és teljesen hiába néz kifelé. Évtizedek óta ül az ablak elõtt, és valami folyton azt súgja neki, hogy a következõ pillanatban meg fog õrülni. De nem õrül meg a következõ pillanatban, és nincs benne semmi félelem a megõrüléstõl, mert a megõrüléstõl való félelem azt kívánná tõle, hogy még ragaszkodjon valamihez, márpedig õ már semmihez nem ragaszkodik. Nem ragaszkodik semmihez, viszont úgy érzi, hogy õhozzá meg minden ragaszkodik, hogy nézze a vigasztalanságot a dolgokban, hogy nézze, amint egy loncsos kutya az ablak elõtt a zuhogó esõben odaoldalaz egy pocsolyához, és beleiszik; hogy nézze az ember a visszafordíthatatlanságot a dolgokban, a visszafordíthatatlanságot, amelytõl a következõ pillanatban, úgy érzi, feltétlenül meg fog õrülni, de nem õrül meg a következõ pillanatban, mert…

Hölgyeim és Uraim,

akik a sárga Akragasz mentén elterülõ nagy várost lakjátok, fönn, az Akropoliszon! Ti, nagyszabású tettek végrehajtói, idegenek számára védelmezõ menedéked, gonoszságban járatlanok, õ üdvözöl benneteket! Halhatatlan istenként, többé nem halandóként jön-megy mindnyájatok közt, tiszteletnek örvendve, ahogy illik, szalagokkal és dús koszorúkkal felövezve. Ha hozzátok érkezik, a gazdag városokba, a férfiakhoz és nõkhöz, kegyelettel tisztelitek. Nyomában jártok tízezren, tudakolván, hol vezet üdvhöz ösvény. Jósszót kértek, hogy a sokféle betegség gyógyulást hozó beszédet halljatok, mivel régóta átjártak már benneteket a nehéz fájdalmak. Bosszuló halál…! Ostobák! Nem messziregondolók a gondolataitok, azt hiszitek, keletkezik, ami nem létezett korábban, vagy valami is meghal és elpusztul egészen. Lehetetlenség, hogy keletkezzék valami is az egyáltalán nem létezõbõl, és hogy a létezõ elpusztuljon, az lehetetlen és soha nem hallott, mert mindig ott lesz ahová valaki mindenkorra odatette.

Hölgyeim és Uraim,

a szellemiség legalantasabb formája a cirkusz, a létezés abszurd spektákulumának tudatosított kifejezõje. Az, aki észreveszi, hogy csak egyszerû bohóc, hogy megalázóan közönséges szerepet kénytelen játszani, az, aki szenved és lázadozik a sorsa ellen, bár tudja, hogy nem törhet ki belõle, és hogy minden erõfeszítése hasztalan, nos, az a világ cirkuszának durva, penészes vászonkupolája alatt él. Szenvedése és lázadozása csupán az iróniában nyilvánulhat meg. Harsány bohóckodásába – melynek célja a gáttalan hahotázás kiváltása – szubjektíve, fájdalmasan világos iróniával belefoglalja az egész világot. A cirkusz azt jelenti, hogy az ember aláveti magát az irónia démonjának. A cirkusz végsõ tanulsága a közölhetetlen, a kimondhatatlan tanulsága. Minden ember bohóc, de csak keveseknek adatott meg e szellemi õrület elhivatottságához jussanak el. Az öntudatnak még a legalantasabb formája is kettõzöttséget foglal magában: az õrület egységesülés. Azt lehetne mondani, hogy minél élesebben nyomasztják az embert az öntudat fájdalmas ellentmondásai, annál erõsebb benne az õrület nosztalgiája. A bohóc csúfot ûz mindenféle nyelvezetbõl, fölrobbantja a nevetségessel; az õrült számára megszûnik a nyelv rendszerjellege, mágikus kapcsolat jön létre szó és tárgy között. Az õrültek, csakis az õrültek tölthetik ki tartalommal a patetikus üres fogalmát. Mert ugyan mi lehet patetikusabb, mint az igazság bûvkörében élni, míg az elmebajos világ számûz soraiból mint elmebajost, vagy mi lehet patetikusabb, mint a komolyság bûvkörében élni, míg a nevetségesség világa kinevetéssel büntet nevetségességed miatt? Mert innen még vezet út, éspedig a döbbenethez, ahhoz az állapothoz, amely felé minden szellem törekszik. Mert a döbbenetben minden látszat szertefoszlik. A döbbenetben a sötétség teljessé válik, hogy maga az isteni föltûnjön végre közvetlenül.

Hölgyeim és Uraim,

határ az, ami vége valaminek. Hegyesszög pedig, amelyik kisebb a derékszögnél. S ha valamely egyenesre egyenest állítunk úgy, hogy egyenlõ mellékszögek keletkeznek, akkor a két egyenlõ szög derékszög, és az álló egyenest merõlegesnek mondjuk arra, amelyen áll. Ha a szöget közrefogó vonalak egyenesek, egyenes vonalúnak nevezzük a szöget. A síkszög két olyan egysíkbeli vonal egymáshoz való hajlása, amelyek metszik egymást, és nem fekszenek egy egyenesen. Síkfelület az, amely a rajta levõ egyenesekhez viszonyítva egyenlõen fekszik. A felület szélei vonalak. Felület az, aminek csak hosszúsága és szélessége van. Egyenes vonal pedig, amelyik a rajta levõ pontokhoz viszonyítva egyenlõen fekszik. A vonal végei pontok . A vonal szélesség nélküli hosszúság. Pont az, aminek nincs része.

A geometriai alakzatok a számokból keletkeztek, s rendkívüli hatással vannak a gonosz démonokra. Különösen így van ez az ötszög esetében, mely nagy misztériumokat rejt magában, de hasonló titkok ugyanígy a többi alakzat a három, a négy, a hat, a hét és a nyolcszöget véve is kimutathatók. Mindezekkel tökéletesen tisztában kell lennie annak, aki figyelmét a gonosz démonok felé akarja fordítani, tudnia kell, hogy mi van elõbb s hogy mi követi azt, hogy mi mit tükröz s hogy mi tükrözõdik, hogy megértse végül: a démonoknak kilenc rendje van. Ezek közül az elsõk azok, akiket álisteneknek, pszeudotheoinak neveznek, vagyis akik az istennévvel visszaélve magukat isten gyanánt akarják tiszteltetni, áldozatokat és imákat követelnek. Ezeket a második hely a hazugság szellemei követik; az a hazug lélek volt efféle, aki Aháb próféta szájából jött elõ. Ezeknek a fejedelme Phyton, a kígyó, az, akirõl Apollónt phytiusnak nevezik, s akirõl a Sámuelnél említett asszony a nevét kapta. E démontípus a jóslásba szokott beléavatkozni, próféciákkal és jövendölésekkel szokta megtréfálni és becsapni az embereket. Harmadik helyen következnek a viszály, a harag, a düh, a pusztítás és a gyilkolás démonai, majd a bûnbosszulók s a szemfényvesztõk, végül a légi hatalmasságok, illetve a háború démonai, valamint nyolcadik és kilencedik helyen, a vádaskodók és a kísértõk zárják a sort, de mindrõl tudni kell, hogy valamennyi természeténél fogva az isteneket és az embereket gyûlöli.

A pokol pontosan olyan, mint a világ, ott is vannak hegyek, dombok és sziklák, ott is vannak síkságok és völgyek, mint odafönt. A pokolhoz vezetõ kapuk a szemnek hasadékoknak tûnnek, s ha beléjük tekintünk valamennyi homályos, sötét. A pokolban olykor házak és városok tûzvész utáni romjai látszanak, amelyekben pokoli szellemek laknak és rejtõzködnek. Szellemek, s a szellemek közt szakadatlan ellenségeskedések és szétmarcangolások. Az utcákon és utakon rablás és zsákmányolás van. Némely pokolban csupán bordélyházak láthatók, amelyek utálatosak; a piszoknak és ürüléknek minden nemével megtöltöttek. Vannak itt aztán homályos erdõségek, ahol a pokoli szellemek mint vadállatok kóborolnak, s itt földalatti üregekre is látni néha, hová azok menekülnek, akiket mások üldöznek. Vannak továbbá puszta tájak, ahol semmi egyéb homoknál és terméketlenségnél nincs, és itt-ott durva sziklák, melyekben barlangok és kunyhók találhatók. Ezekre a puszta tájakra azokat dobják ki a pokolból, akik a végsõkig vitték; végük az ilyen élet.

Hölgyeim és Uraim,

nemrégiben, egy édes fényû délutánon, zsebemben egy darab kenyérrel és egy köcsög aludttejjel egy közkertbe igyekeztem. Fáradt voltam, megéheztem, alig vártam, hogy leülhessek egy padra enni. Nem néztem a lábam alá, nem vettem észre, hogy a járda aszfaltja egyhelyen fölszakadt. Megbotlottam, elvágódtam, az aludttejes köcsög darabokra tört, ruhám összefröcskölõdött. S hogy a helyzetem még nevetségesebbé váljék, kiabáltam, csapkodtam megmagyarázhatatlan félelmemben, mintha nem is egy közönséges utcán estem volna el, hanem egy feneketlen szakadékba zuhantam volna. A jelenés tökéletességéhez kétségtelenül szükség volt arra a néhány közelben lévõ járókelõre is, aki nevetett rajtam, ujjal mutogatott rám, és körülállt szórakozva. Amint visszanyertem öntudatomat, még a járdán fektemben, dühös makacssággal visszautasítottam a józan ész érvelését, amely sietett fölidézni az elmémben az oksági összefüggéseket; ezeknek az összefüggéseknek a csúcspontjára kerültem, miközben ott feküdtem az utcán, aludttejtõl maszatosan, kezemben még a köcsög cserepeivel. És hirtelen rájöttem, mi riasztott meg: Isten mint a kõ, süvöltése megsüketített, heve, mint valami határtalan szomjúság, kiszikkasztotta a szájam. Amint imbolyogva fölálltam, a körém gyûlt emberek tágulni kezdtek onnan, mintha arcomat torz, fenyegetõ maszk takarta volna. De nem törõdtem velük, mert még hallottam Isten lángjának rettenetes ropogását a világ boltozatján dübörögni. Szememben hirtelen átváltoztak az ablakok: habozva lépkedtem disznóorrú, sas-, béka- meg patkányfejû emberek között. Néhány gyermek valószínûtlenül vékony hangot bocsátott ki a hatalmas liliom-pártán, melyet fej helyett visel. És állandóan új és új lények jelentek meg elõttem: kutyaemberek, bakkecskeemberek, és olyanok, akiknek szájából kettéhasított kígyónyelv sziszegett elõ. És mindeneken Isten lángjának végsõkig csapó zaja. Így ment egy darabig, aztán gépies, önkéntelen mozdulattal letörültem a homlokomat fürösztõ izzadtságot, mely elhomályosította szememet; újból rámtört a fáradtság, újból megéheztem. Az állatfejû emberek egyre ritkultak, sokat kellett mennem, méghozzá zsúfolt utcákon, amíg ismét találkoztam eggyel-eggyel. Estefelé végül minden visszatért a régi kerékvágásba, jelképes látomásaim és káprázataim megszûntek. Isten lángja most már távolian, csöndesen égett.

Hölgyeim és Uraim,

Agalának három ága, magos mennynek magassága, nyisd be Uram szent ajtódat, hadd mennyek be szent szintváltani, szent sebeket kötözni, ALUSZTOK-E BOLDOGOK? ALUGGYATOK BOLDOGOK! Szól a kokas éjféltájba, kiáltya: kejj föl Mária, kejj föl! Megfogták a Jézust, dárdával dárdázzák, koronával koronázzák, hét csöpp vére elcsöppent, az angyalok fölszedték, Jézus elejbe magos mennybe fölvitték,

Az Uram Istenbe ma vagyon csütörtök, Urunk ménye kénnyára, kénnyának esettyére, esettye alatt öt mise, öt mise alatt hullassza drágalátos szent vérit, teremtettel a testet, attá bele lölköt: aki eztet reggeleste elmongya, szintén úgy üdvözül, mint Krisztus Urunk a magas mennyégben. Én elmenék az én utaimon, két szárnyas angyal az én vállaimon mennyetek el fiaim fekete hegy hátára, hirdessétek a szent igéket, a kokas megszólamodott, Krisztus Urunk született, Három csöpp vére elcsöppent, három szûz játszik véle, az angyalok fölszették, Jézus elejébe a magos mennybe fölvitték, én lefekszem én ágyamba, testi lelki koporsómba, három angyal fejem fölött,

Egyik õriz
másik vigyáz,
harmadik a bûnös lelkemet várja.

A kiállítást megynyitom.

Felhasznált irodalom:

H.C. Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet
Empedoklész: Töredékek
Prédikátorok könyve I.
M. Calinescu: Zacharias Lichter élete és nézetei
Euklidész: Elemek
E. Swedenborg: Menny és pokol
Erdélyi Zs.: Hegyet hágék, lõtõt lépék

Könyv: Már akinek (drMáriás: szép a puszta)

Azért a vidéki létnek is vannak előnyei. Hogy magamtól túl messzire ne kolbászoljak el, én például kifejezetten örülök neki, hogy lakhelyemből adódóan általában kések egy ütemet, utólag reagálok le dolgokat, eseményeket, mert ezáltal megspórolhatom a közkívánat gerjesztette kollektív lelkesedést. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalat azt mutatja: nem maradok le semmiről.

Azért a vidéki létnek is vannak előnyei. Hogy magamtól túl messzire ne kolbászoljak el, én például kifejezetten örülök neki, hogy lakhelyemből adódóan általában kések egy ütemet, utólag reagálok le dolgokat, eseményeket, mert ezáltal megspórolhatom a közkívánat gerjesztette kollektív lelkesedést. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalat azt mutatja: nem maradok le semmiről.

Ugrottam persze magam is sokáig, ha Budapesten verték a tamtamot, rohantam az állomásra, mint az elmeháborodott, ha valaki két cintányért összeütött, hogy rajta tartsam az ujjam a történések ütőerén. Hogy ott legyek az úgynevezett sűrűjében annak, amit az ismert bulifilozófusok s nyomukban az állandó, a mindenholi ott levésre berendezkedett eseményhiénák életnek mondanak, egyébként helytelenül, mert gyorsan kiderül: a szemfényvesztést, a blöfföt becézik így ilyenkor többnyire. Azt, ami attól, hogy ott van mindenki, aki, úgymond, számít, a történések velejének látszik pillanatnyilag, aztán két hét múlva nem emlékszik rá senki, csak a ködbe vesző hazajutás s az irtózatos másnaposság emléke az, ami az egészből megmarad. Az idő persze jól eltelik attól, ez kétségtelen, hogy a pesti éjszakát elöntötték a rövid életű kultuszhelyek, a kampánysztárok, a zsebzsenik és ügyeletes művészeti kurzusemberek, amikről/akikről a magamfajta parasztember, ha nem ugrik az első felcsendülő harsonára, általában akkor értesül, amikor lejár a szavatossági idejük, bezárnak és elzüllenek, kiderül, hogy dilettánsok, vagy esetleg ejti a mértékadó alternatív közhangulat, mert unja, mint a szart. Még azt sem mondanám, hogy aktuálisan nem vidítóbb egy korlátozott érvényességű heccprodukció akár, mint az íróasztal erezete, mégis jól van ez így, mert a dolgok természete megbízható módon azt mutatja, hogy a biztos alapokon nyugvó, időtálló teljesítmény nem vész el, csak átalakul. Én pedig ráérek, kivárom, oszt akkor fogadok befele, mint egy befogadó.

Itt van példának okáért ez a húzós nevű doktor Máriás. Bizalmatlanul méregette a mozgását éveken át a debreceni tekintet. Parádézik egy figura kétségkívül eredeti akciókkal a budapesti éjszakában, sok sikert kívánunk, jöhet a következő. Olvastam az estekről, koncertekről szóló híradásokat, jól van, bólogattam, szeretettel gratulálunk, ezen is csak az fog hosszú távon meglepődni, aki nem látott még tarka macskát könyökcsőbe húzva, amint egy húszágyas körlet feni rá a fogát. Aztán jött ez a könyv, jókora késéssel, amiről most itt úgyszintén megkésve szólunk, és visszamenőleg minden igazoltatott. Ami azért is jó nagyon, mert van egy közeli ismerősöm, aki feszt Pestre akar menni, változatlanul, félvén, hogy valamiből kimarad, hiába magyarázom neki türelemmel, nincsen ottan semmi, ami a létezéshez elengedhetetlen, és akkor most ezt a könyvet érvként a kezébe adom: nesze, itt van Budapest. Itt van, amiről szól az éjszaka, itt van, amiről lemaradtál: kicsontozva, besűrítve elolvashatod; bekerülsz a körforgásba, a tudásod gyarapszik, s ráadásul, dupla haszon, megspóroltál jó néhány berúgást. Másrészt meg azért jó, mármint hogy ez a könyv megjelent, mert anélkül szerzett egy feltétlen hívet magának doktor Máriás, hogy valaha is ott visongott volna, kétpercenként önmagához nyúlva, az akcióin ez a hívévé vált illető, s így e helyt magát a tényt tényszerűen, személyes elfogultság nélkül üdvözölheti s ismerheti el. Annak tényét ugyanis, hogy a külcsín mögött ez esetben megfontolt és komoly munka rejlik, szívós, tudatos építkezés. Hogy itt meggyőző és eredendő módon megvan a dolog: egy jelentős és nagy hatású, társtalanul eredeti kifejezésmód találtatott.

A doktor úr alkotói módszere egyébiránt végtelenül egyszerű. Vesz egy agyament ötletet, helyzetet, képet vagy víziót, és azt tekeri-csócsálja-csavarja, ameddig csak a szuflájából futja, nyelvileg. Ez az ötlet több esetben egyetlen- egy közléselem, állítás, nyelvi tény csupán, az variáltatik eltökélten, repetitív módon, monomániás szisztematikussággal, míg végül ez az egész őrületes szóparádé kompakt művé összeáll. Az ismétléses szerkezetek valósággal sulykolják bele a fejbe a tömör kijelentéseket, egyre beljebb viszi az olvasót az erdőbe a szöveg, de minduntalan rákoppint az orrára: ne siess, rögzítvén újra meg újra a közben persze módosult, ámde stabilan fixált kiindulópontokat. Épp ezért nem lesz e teljesen elszállt agyműködés nyelvi lenyomata átlátszóan hatásvadász: az abszurd, nonszensz elemek orgiáját, melyben egy könnyűkezű poénmájsztró önfeledten, feloldódva önélvezne, itt egy magához is kíméletlen művész fegyelmezi. Aki, ha jól hallom ezt a könyvet, s jól látom a szövegek mellett sorjázó, elképesztően jó szénrajzokat, eléggé kétségbeesett. Legalábbis nem viccből szórakozik, vagy nem azért, mert ráér, hanem önnön sötétebb felét, fenyegető démonait, szorongását vicceli el. Így lesz egyszerre - ahogy Parti Nagy írja a borítón - dadapetőfi egyfelől, aki játékba oldva opponálja a művészi önkifejezés honi hagyományának súlyait, terheit, tragikus hangoltságát és ballasztszerű tétjeit, másrészt pedig olyan alkotó, akinél az infantilis dadaelem nem pityke, öncél, divat vagy dekoráció, hanem a belső képek kivetítésének egyedüli lehetséges, önterápiás célzattal is bíró, autentikus eszköze. Ezért van az, hogy amikor tizenkilenc sorban egymás alá írja azt, két ízben is, ami szerintem tényszerűen nem igaz, hogy szép a puszta, nevezetesen, akkor avval eszemben sincs vitatkozni. Azt én neki elhiszem.

Úgyhogy drMáriás meg van véve nálam, mert letette az asztalomra ezt a könyvet, vagyis az érdemi részt - a munkát tehát - nem spórolta meg. Hogy megírja és megrajzolja mindazt, ami túl van a szerepen, hogy az arc, az imidzs mögött is rögzítse az időben magamagát. Fontos könyve túlnő minden irányzaton, trenden és kategórián, roppant erős nyelvileg és rajzilag egyaránt, s ami ritka, egyenletes színvonalú, mint a Bőrös család Lentiben: amikor megkérdezte a családfő, melyik kell, vitéz úr, Gizi, Piri, Rozi, Bözsi vagy esetleg a mama maga, idősebb Pirike, nem is tudott a katona hirtelen dönteni, melyik faroljon neki a kerítésnek felhúzott szoknyával, jó volt mindegyik.

Kalligram-iNteRNeTTo, 1999, kb. 250 oldal, 800 Ft

A belgák állásáról

DrMáriás, Balázs Attila, Tolnai Ottó és Aaron Blumm könyvéről

És mi, belgák, hova álljunk? – kérdezi népszámláskor a flamandok és vallonok szétválogatását figyelő Kohn a régi viccben: Nagyjából ez volt a nem túl gondosan kidolgozott prekoncepcióm: most, hogy a múlt héten végleg megszűnt Jugoszlávia, szellemi örökségét a legtovább a vajdasági magyarok fogják cipelni. 

Pontosítok, ettől kezdve majd jobban látható, ami nincs, és talán soha nem is volt máshol, mint a képzeletben – kirajzolódik egy valaha volt, „másik Jugoszlávia” szellem-alakja. Ez a mégiscsak legjobb kísértet.
Előítéletemet egy vissza-visszatérő érzés magyarázza, nevezzük talán inkább olvasói tapasztalatnak, hogy „azokban ott a délvidéken”, tekintet nélkül a minőségre, mintha volna valami közös. A meg-nem-felelés vágya? A fantázia zabolátlansága? Az indokolhatatlan életszeretet? A modernitás mint magától értődő tradíció? Hogy csak négyet kérdezzek. Ezt a közös elkülönböződést korábban a tenger-metaforával írtuk le, elérzékenyülten szajkózva, hogy a tenger közelsége tenné a jugoszláviai magyar irodalmat ilyen fontosan mássá, a tengerszag, az érződik, a tenger felől érkező szélrohamok kócolják olyan érdekesre a szövegeket.
Ezt a tenger-ügyet – itt most se tér, se idő nincs kifejteni – úgy nagyjából Lovas Ildikó Kilátás az Adriára című könyvének megjelenése óta – végleg el lehet és kell felejteni. A jugó nosztalgiát nyugodtan ki lehet baszni a hóra.

DrMáriás: Egy halott naplója

A jugoszláv tudós és összművész a széles magyar tömegek képzeletében szerintem elsősorban festőként és zenészként, másodsorban az ÉS publicistájaként él, talán kevesebben tudják, hogy ez már a hetedik prózakötete. DrMáriás szerintem gyagyaista prózát ír, de minimum neoinfantilista. Direkt idióta, bosszantó párbeszédeket fogalmaz, mániákus-depressziós dramaturgiát működtet, kopogós mondatokban narrál, stíluseszménye pedig, ezt fogadjuk el Balázs Attilától, az expresszív minimalizmus. A mennyország a doktor úr szerint maga a pokol, és mindkettő nagyjából azonos egy gigantikus plázával, pluszba néhány sivár lakótelep, hogy a fogyasztók is meghúzhassák magukat és egymást valahol. A történet elbeszélőjét szeretett családjából rabolja el a végzet, asztrálteste a földi siralomvölgyet egy másik, nem kevésbé szomorú helyre cseréli, ahol rejtélyes okokból mindenkinek, aki meghalt, azt kell szolgálnia, amit addig – a fogyasztás eszméjét és gyakorlatát. Attól tartok, ez 1 eszmei mondanivaló. Elbeszélőnk jelentős előrehaladásokat tesz a csúcsmenedzseri pozíció irányába, bár kimondottan balfasz, és nincs is semmi kedve az egészhez. Több ízben kefél egy zöldségesstanddal, akit ősanyának néz, később piti alakokkal ismerkedik, név szerint istennel és a sátánnal. A cselekmény hetvenkét egész kilenctized százalékát azok a lehangoló esetek adják, melyek során a főhős szörnyű és fölösleges hülyeségeket ad el egyre nagyobb számban, szörnyű és fölösleges hülyéknek. A poént nem lövöm le. Néha, a legváratlanabb pillanatokban Dr Máriás vicces mondatokat ír, amiken nevetni lehet, aztán ezt hosszabb időre abbahagyja. Vannak erős képek, de azok meg – szerintem – jobban járnának, ha lerajzolná őket. A rokonszenves gátlástalansága, az viszont jugoszláv. Az, mit föntebb a fantázia zabolázhatatlanságnak neveztem. Remek novella lehetett volna. (noran)

Balázs Attila: Világsarok non-stop

A szerző, akitől fentebb már idéztem, gyógyíthatatlan magányos sétáló. Jön-megy, megfigyel, aztán megírja, ha van kedve, van hová és van kinek. Alkalmi szövegeket kötetbe rendezni istenkísértés. Egy tonna lepke összepréselve. Mit mondjak, nem biztos, hogy föl fognak repülni. Ami a maga kontextusában nagyvonalúan vázlatszerű, egy nagyobb szerkezetben lapossá, vagy legalább is felületessé válhat. Az alkalom friss sürgetésének elmúltán hevenyészetté avulhat a bon mot, szellemes fordulatokból a több kevesebbnek látszhat stb. Nem sorolnám a veszélyeket, ha nem tudná súlytalanítani őket  az összbenyomás – az alkalmak és témák sokféleségén túl elsősorban egy portré rajzolódik ki, spontán önarckép, egy emberé, akit szöveggyártó kisiparosként a fáradhatatlan kíváncsiság és a tárgy iránti alázat jellemez. Aki amolyan dimbes-dombos szövegeket ír, elintézi, hogy itt-ott megálljak, újraolvassak egy-egy bekezdést, ízlelgessek egy fordulatot. Különös nyelvet használ, ellenáll a gyorsolvasásnak, érzéki és szabad, és van benne minden, mint egy jobbféle csorbában. Hús, jó szándék, megfelelő fűszerek. Az főz ilyet, aki – echte jugoszlávként – indokolhatatlanul szereti az életet. A kötet végén pedig egy remek interjú, Virág Zoltán készítette 2004-ben, a szegedi Móra Kollégiumban, bevezető kurzus a Balázs-glosszáriumba. (zEtna)

Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengeszterfilmben

Tolnaitól azt kapjuk, amihez hozzászoktunk, abban, hogy meg is érdemeljük, már nem vagyok biztos. Ugyanaz a hang szól, ha valaki egyszer fél percet hallgatta, tudja, milyen, a többieknek: izgatott, halk, kissé mindig remeg, mintha egy katasztrófa túlélője nyilatkozna végtelenül visszafogottan. De most nem erről, hanem az érzékelés intenzitásáról szeretnék beszélni. Ahogy Erdély vagy Beuys dolgozott sztaniolpapírral, zsírral, kátránnyal vagy filccel, úgy változtat át mindent a Tolnai-költészet, a világ lebecsült, „semmis” elemei felragyognak, van még egy hasonlatom, ahogy a tenger csiszol fantasztikus kavicsokat az ipari hulladékból, sörösüvegcserépből, úgy formálja át, amihez csak hozzáér. És, ha kiveszed a közegéből, nem érted, hogyan, hiszen csak mattra mart csempedarab, amit a tenyeredben tartasz.  Már megint a tenger! Legyek szárazabb: vajon nevezhető-e a túlfokozott érzékelés zsenialitása közös jugó vagyonnak, amiből Tolnai igazságtalanul túlméretezett adagot kapott? (zEtna)

Aaron Blumm: Csáth kocsit hajt

Ez, persze, a másik: a modernitás tradíciója, Csáth kocsit hajt, ott zörög az összes jugoszláv szövegben, akkor is hallod, ha befogod a füled. Aaron Blumm egyébként Virág Gábor álnéven él, Kishegyesen, ha igaz, bár a falu mostanában a Ruzsával van elfoglalva. Blumm titkos ügynök, néha összeszereli a rádiót, és lead pár jelzést, egyébként látszólag szunnyadozik, mint a szakadás. Az ún. karcsú kis kötet amúgy nem karcsú, inkább karcos, kissé hányaveti, mintha olyan írta volna, aki úgy tesz, mintha nem igazán érdekelné az irodalom, mintha nem érne rá arra, hogy fogalmazzon, meg hát, eleve vércikinek is tartja, ha valaki fogalmaz. Nyers szövegek, radikálisak, Kishegyes veszélyes zóna, odamész, és eszedbe juthat bármi, a pápa csalánnal dádázott ülepétől a nőig, akit virtuálisan arra kényszerítettek, hogy megegye saját szeméremszőrzetét. Blummot olvasva elég nehéz unatkozni. Van ezekben a jugókban valami fantasztikus nonchalance, ahogy az életüket teszik ún. művészetük tárgyává, majdnem a trágya szót alkalmaztam. Valaki szóljon már a Pöndölben* Virágnak, ez a Blumm megérdemel egy kis szabad időt. Hogy többet dolgozhasson. (Fórum)

* The Best Kocsma In The World

Németh Gábor

drMáriás beleszól

Töprengések egy kiállítás képeiről

Boros és Bochkor boldogga avatjak egymást a Lipót kápolnájában

Úgy tűnik, hogy a kulturális elitizmus belénk ültetett kódja, vagy belénk nevelt eszméje hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a művészetet önmagára utaló, saját fogalomköréből építkező jelenségként tételezzük, amire önnön törvényszerűségei vannak döntő hatással, míg a külvilág, a művészeti alkotás születésének pillanata kevésbé befolyásolya a szerzőt, az alkotás folyamatát és eredményét. A kulturális kánonok rendszerét a favorizált esztétikai értelmezés határozza meg, ami egyes műveket beemel az „értékesek” közé, másokat pedig kiutasít onnét, és elvitatja értékeiket. Az utóbbiak közé gyakran kerülnek azokból az alkotásokból, amelyek éppen a mű születésének idejével kezdeményeznek párbeszédet, s a konzervativizmusból táplálkozó kánon azzal utasítja el őket, hogy nincs meg bennük az ábrázoláshoz elengedhetetlen epikai távolság, hogy marginális a megszólalásuk módja, hogy esetükben nem építhető esztétikai recepció a műfaj érvényes szabályaira.

Győziket keresztre feszítik a nézettség növeléséért

Noha tudjuk, a művészet meghatározására használt és hivatkozott értékrendszer csak másodlagos képződmény, a művészetté alakuló jelhagyás igénye mindenképpen megelőzte úgy a zene, mint a képzőművészet, mint az irodalom kialakulása során.

Ebből következően a művészet közelről sem az esztétika szolgája, nem önmaga ikonja, nem megkövesedett és konzervatív képződmény, hanem minduntalan alakuló, saját esztétikumát létrehozó, közönségét szinkronban megszólító kommunikációs aktus. „Az esztétika nincs elvágva az etikától vagy a politikától. Ekképpen az irodalomtudomány feladata nem egyszerűen az olyan esztétikai vizsgálódás, amely az értékelést és a kifinomultságot célozza meg, hanem az olyan kulturális elemzés, amelyet a társadalmi megértés és az emberi emancipáció érdekel” – írja ezzel kapcsolatosan Vincent B. Leitch, a posztstrukturalista kulturális tudományok egyik vezető kortárs amerikai elméletírója[1]. Most viszont nem az irodalomtörténet-írás kapcsán kívánok szólni az esztétika területfoglalási igényének megképződéséről, hanem a képzőművészet reakcióidejének rövidülése nyomán szeretném „képbe hozni” drMáriás (Máriás Béla) képzőművészeti alkotásait. A reakcióidő rövidsége ugyan egyaránt szemléltethető lenne drMáriás zenéjében és irodalmi műveiben, de most három oknál fogva is a legkevésbé áttételes kifejezési formájánál maradok: az Élet és Irodalom 2008. augusztus 15-i lapszámát drMáriás legújabb, közéleti ihletésű képzőművészeti alkotásaival illusztrálta, egy, a kortárs magyar képzőművészet tizenkét reprezentáns alkotóját bemutató, TérErő című kiállításon is ilyen jellegű művei kaptak helyet, a kiállítás nyomán azonos címmel egy pazar album[2] is megjelent, reprodukciókkal, interjúkkal, életrajzi összefoglalókkal, s legutóbbi önálló kiállítása, amit a Kelemen Anna farkából négyméteres Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudsman címmel mutatott be a budapesti Erlin Klub Galéria. A meghívó a tárlatot a következőképpen ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe: „drMáriás legújabb alkotássorozata az Abszolút Demokrácia alapkérdéseit feszegeti, pontosabban azt a kérdést járja körül, hogy merre fejlődik majdan a demokrácia, s miként teljesedik majd ki. Egyik poszt-posztmodern elméleti közhelyünk szerint a jövő egyenlőségelvű társadalmának nemcsak biztosítania kell egy, mondjuk mentálisan retardált, klimaktáló, szélhámos háziasszony egyenértékű érvényesülését, hanem egy ilyen személy kell, hogy legyen az ideálja is egyben, amely az elesettség, hátrányosság és egyszerűség nyomvonalain lehetőséget nyújt majd minden hétköznapi ember könnyebb kibontakozásának és érvényesülésének. Ezért már most el kell ismerni a médiának azt az önfeláldozó tevékenységét, amellyel a fent jelölt ideálhoz vezető útra vezényli a néptömegeket egyben az Abszolút Demokrácia Diktatúrájának alapelveit fektetve le. drMáriás legújabb festményei ugyanennek a törekvésnek a produktumai, amelyben azonban még a magasművészetiség sallangjai igencsak felfedezhetők, valamint az elsöprő kreativitás és zsigeri kriticizmus negatív eszközei is. Azonban az út, amelyet ő általuk most kijelöl és felmutat igazából nem más, mint a legmodernebb és legkortársabb művészetnek az a magányos csapása, amelyen haladva ő egyesíteni tudja a legfilozofikusabb tartalmat a legtriviálisabb köntössel egy olyan zseniális alkotói hangot szólaltatva meg, amely egyszerre népművészeti, forradalmi, kritikai és elképesztően szórakoztató. […].”[3]

A frivolan ironikus meghívó drMáriás azon törekvésére mutat rá, amivel a bulvársajtó dömpingjében megjelenő hordalékot, vagy mondjam inkább: hulladékot képzőművészetté transzponálva mutatja be a szellemi leépítés olajozottan működő gépezetét. A „neofolklór médiavalósága”, amit drMáriás festményeivel hangsúlyoz, egy brutálisan primitív, eszközeiben igénytelen és szegény, az ingerküszöböt folyton átugrani óhajtó, olvasót, nézőt a maga szellemi pocsolyájába hempergető bulvármechanizmus folyománya. drMáriás vallja, hogy a művésznek párbeszédben kell állnia világának valóságával, korának jelenségeivel és reagálnia kell rájuk. A média bulvarizálódása első sorban intellektuálisan foglalkoztatja, a bulvár által sugallt boldogság tragikumáról az Erdélyi Zsoltnak adott interjúban egyebek között a következőket mondta: „…olyan, mintha két ötéves gyerek próbálna egymásnak valami nagyon egyszerűt és nagyon nagyot mondani, hogy felkeltse a másik érdeklődését: ez megpuszilt valakit, az meg meghalt. Ennyi, itt ki is merül a mozgástér, de nagyon érdekes ennek a levetülése, és a tény, hogy a világon élő emberek nagy hányadának szellemi mozgástere is körülbelül ekkora körbe szorult vissza. […] Az a kérdés izgatott, hogy mennyire lehet egy ilyen világban megmaradni? Hisz ez a mára jóformán egyetlen felkínált közös szellemi való, amely önmagában megdöbbentően felszínes és felejthető egyrészt, másrészt meg félelmetesen monumentális, telis-teli hatalmas hősökkel, mint egy olyan népmesevilág, amelyben nem tudjuk, hogyan kerültek oda a szereplők, és miért számítanak.”[4]

drMáriás döbbenten áll a bulvárvilág közepén. Korábban nem festett portrékat, főleg nem közéleti személyekről, most azonban beleszól a magát médiának álcázó tahóképezde tantervébe, farostlemezein médiasztárok jelennek meg különös, olykor naivan gügyögő, olykor tragikusan kíméletlen szituációkban, amit a kép címe külön is értelmez. Kellő illusztrálhatóság híján talán érdemes néhány ilyen szituációteremtő címet idézni: Balázs Pali előadást tart az Aloe Veráról Battonyán, amikor megszólítja a lelkét az ihlet fehér galambja, Zalatnay Cini elbúcsúzik kedvenc virágától, mielőtt lefoglalná a végrehajtó, Győzikét keresztre feszítik a nézettség növeléséért, Kiszel Tünde befosik Norbi update-jétől, Havas Henrik pánfurulyán próbálja bemutatni a Kodály-módszert, Juszt László a vágóhídon, Cicciolina bepisil a Hősök terén, Győzike a fétisboltban, Kovi, mint gumibaba, meg néhány kovi uborka.

Miként a bulvársajtó személyt céloz meg személyességével, vagy személyeskedésével, úgy drMáriás is személyes véleményét fogalmazza meg a képzőművészet nyelvén. A személyesség persze önmagában még nem érték, viszont döbbenetes hozadéka lehet.

Nézem drMáriás festményeit, élvezem beleszólásának merészségét, humorát, gesztusának elméleti és érzelmi megalapozottságát, miközben az jár a fejemben, mi ez, ha nem a globalizálódás folklórjának vegytiszta couleur locale-ja?

[1]Idézi: Bertha Zoltán: Kisebbségiség és modernség. Kortárs, 2008/7

[2] TérErő. Spiró György és Petrányi Zsolt bevezetőjével. K. Petrys Ház, Bp., 225 o.

[3]Alfred Sopyk, a Varsói Modern Művészeti Intézet festészeti szakosztályának elnöke

[4]TérErő, 84. o

„A megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”

drMáriás „szociohorror”-trilógiája

Elkezdtem visszafelé olvasni Máriás Béla – drMáriás könyveit, hátha rálelek arra a forrásra, amiből lipót[1] című regényének letisztult prózája és meggyőző narrációja ered, ami nyomán az olvasó annak ellenére, hogy tudja, abszurdummal áll szemben, mindvégig biztos benne, hogy voltaképpen a valósággal szembesíti az író. Aki túloz ugyan, sarkítja a történéseket, de a fantáziája teszi elmondhatóvá a történetet, vagyis nem azért talál ki történetet, hogy elmondhassa, hanem azt találja ki, hogy miként mondhasson el olyan történeteket, amelyekkel mindennapjaink során találkozunk, de nem figyelünk fel azok mögöttes tartalmaira. Vagy éppen nem akarjuk észrevenni a bennünket bilincsbe verő mindennapi horrort.

Először rossz helyre nyúltam. Az 1999-es szép a puszta[1] című grafikai és irodalmi gyűjtemény szövegeiben és rajzaiban is egy korábbi drMáriást mutat fel. Az utóbbi években készült „közéleti” képzőművészeti alkotásaival szemben, amelyekkel a bulvár-agymosás által kialakított ízlés- és értékficamra, a kollektív szociális-szellemi leépülésre reagál, itt még arc nélküli figurák jelennek meg rajzain, kalapok, zakók, székek, asztalok, antropomorfizálódásuk evolúciója során elvetélt tárgylények, a rémület karakteres projekciói, amelyekről Szombathy Bálint kimerítően értekezik drMáriás-monográfiájában[2]. A kötet persze csak a keresés szempontjából bizonyult „rossz helynek”, a versek és prózaszövegek a rajzokhoz hasonlóan már itt is magukon viselik a szerző abszurd világlátásának kivetülését, de ezen túlmenően egyéb kvalitásaikkal szólítják meg az olvasót. A kötet hátsó borítóján Parti Nagy Lajos szellemes ajánlásában ezek nyomán nevezi drMáriást „dadapetőfi”-nek, „gesztusművész”-nek, aki „eléggé társtalan dolgot művel”, például „versszénnel satíroz”, „nonszensz versarcrajzok” kerülnek ki keze alól, az így létrehozott, számos „boldog szomorú dalt” egybefogó „szcénakazal” pedig a „szénszószabadság” lobogóhordozójának műve. „Rendes alanyi költészet ez” – teszi hozzá Parti Nagy. S az abszurdot nonszenszbe transzponáló látásmód mellett az elbeszélői készség se hagyható figyelmen kívül – fűzhetjük tovább a gondolatot. És azt is hozzátehetjük, hogy a szövegekből és rajzokból megsejtjük a szerző rettegéseit, amelyek a későbbiekben emberi sorsokat elbeszélő műveiben képződnek meg.

A nyomozás tekintetében a szép a puszta kötettel szemben telitalálatnak bizonyult a lipótot egy évvel megelőző, ugyancsak a Noran Kiadónál megjelentetett, egy halott naplója[3] című regény felütése. Szemléleti, tartalmi és stiláris szempontból is ikerműnek lehet őket tekinteni. A lipót egy elmegyógyintézet lakóinak sínylődését, pozíciószerzési harcát, bukását és felemelkedését járja körül abszurd történések díszletei között. Az egy halott naplója pedig a mennyországba kalauzolja az olvasót, és a felvonultatott szereplők motivációja nem sokban különbözik az elmebetegekétől. Pontosabban semmiben.

A regény címe ugyan naplót ígér, de a regény a napló formai jegyei közül semmit se használ fel, folyamatos, első személyű, az időben folytonosan előre haladó elbeszélés, ami beszámol a történésekről és a beszélő álmairól, narrációjának tárgyilagossága és az elbeszélőnek a történet befejeződése fölötti meglepetése inkább azt a hatást kelti, mintha a főhős a memorizálás szándékával napról napra részletesen felidézné az aznapi eseményeket, így valamiféle belső naplóként funkcionál az elbeszélés.

A történet szerint a nyomtatványboltban dolgozó elbeszélő egyik reggelre meghal – amin nem lepődik meg különösebben –, majd a város többi halottjával buszra száll, és hosszú utazás után a mennyországba jut. Itt aztán a meglepetések sora várja. A mennyország voltaképpen egy roppant áruházlánc, az újonnan érkezett halottak szörnyű büntetések fenyegetése mellett rabszolgaként dolgoznak, hogy kielégítsék a fogyasztói berendezésű társadalom igényeit, vagyis a vásárlókra rásózzanak minden szemetet, a cégvezetésnek pedig biztosítsák a lehető legnagyobb profitot. A játékszabályok elfogadása mellett haladni lehet a szamárlétrán, de a jobb körülmények csak gyorsabban pörgetik a mókuskereket, kiszállni nem lehet belőle. Vagyis hősünknek (majdnem) sikerül. Annyira vágyódik családja és földi élete után, hogy amikor a mennyország áruházlánc vezérigazgatójává lesz, hatalmas pusztítást és káoszt idéz elő, megszerzi az isten, a sátán és az ősanya jóváhagyását és visszatér a Földre. De győzelme csalóka: istennek csak a „reset” gombot kell megnyomnia számítógépén és nyomban helyreáll a birodalom rendje, hősünknek pedig már első földi hajnalán rá kell jönnie, hogy az égiek nem engedték el.

A mennyről kialakított kép nyomán egy emberöltővel ezelőtt még vallásgyalázás vádjával perbe fogták volna a szerzőt. Csakhogy ennek a regénynek semmi köze a valláshoz. Igaz, hogy a pokol képét vetíti a mennyországra, Dante poklához hasonlóan itt is ikonikus helyek jelölik a bűnök tanyáit, ahol a kényeztetés, a jólét, a boldogság helyére a kínzás, a megaláztatás és a szenvedés lép, ahol isten egy kielégítetlen játékigényű vénember, sátán – mert ő is a mennyekben lakozik – kielégítetlen munkamániás adminisztrátor, az ősanya pedig egy kielégítetlen nemi vágyú behemót nőstény, de mindez nem a mennyország világa. Még csak nem is annak az állításnak az apológiája, hogy a mennyország és a pokol voltaképpen olyan, amilyennek elképzeljük és amilyenné mi magunk tesszük, hanem a mindennapjaink leképzése. A multinacionális vállalatok által diktált kereskedelem alapú világ, ami a fogyasztást a még több fogyasztás lehetőségébe vetett reménnyel jutalmazza, ahol az előbbre jutás alapfeltétele a gátlástalanság és a cég iránti lojalitás. Rémregény, aminek mi magunk vagyunk a szereplői, de nem drMáriás írt bele bennünket ebbe a regénybe, csak megmutatta nekünk, voltaképpen mekkora horrorba is csöppentünk. A földi félelmekből és reményekből ácsolt mennyei javítóintézet, a lélekláger, a mennyei áruházlánc lényege szerint a remény illúziója által gerjesztett reménytelenség otthona, ahol még a halálban történő megbékélés reményét is eltörölte a realitás: „Itt senkit semmi sem érdekelt, csak az állandó ésszerűségverseny, a büntetéshegyek és a feladattengerek. A félelem mindent kitöltő hatalma, melyben az értelem maradt utolsó börtönőrnek egyetlen feladattal, hogy fenyegetésével újabb és újabb reményt keltsen a legreménytelenebb helyzetet is viszonylagos jóként állítva be, hogy félelmében a sok halott tovább reménykedjen, s egy pillanatra se tűnjön véglegesnek a kilátástalanság, ne tudjanak teljesen, a legvégső mélységig elkeseredni, hogy még a legbutább hazugságban is tovább reménykedve, pillanatnyi halálukban nem látva kiutat, egy jobb halálban reménykedjenek.”

Sodró erejű próza, ami nem csak világképében tükröződik a következő, az elmekórház falai közé képzelt történetben, hanem az abszurd történések mellett egymással rokonítható figurák, egy-egy emberi alkat, morális lény, lelki típus alaköltései és mindennapjaink legszörnyűbb rémségei is megjelennek úgy az egy halott naplója mint a lipót magával ragadó elbeszélésében.

Végül megtaláltam az átkötést a kép és szöveg fúziója[4], valamint a regények között: a novellafüzérből épített regényt, a 2004-es Lomtalanítást[5]. Itt már híre-hamva sincs dadapetőfinek, a lelkes szócsavarásnak, ismétlésekkel történő nyomatékosításnak, viszont itt van a higgadt, szinte szófukar elbeszélői nyelv, a szociális érzékenység, mögötte vélhetően az egzisztenciális félelem is, az abszurdba átszédülő realizmus, a közelhajolás az elesettekhez, és az a sajátos látásmód, ami átjárót nyit a valóság és a rémálom között. Hangütésében és témájában is előzménye a rá következő két regénynek. A Lomtalanítás egy százéves ház lakóinak története, azoké, „akik nem szabadulnak a háztól, a háztól, mely önmaga lepusztult kórháza és orvosa, foglya és börtönőre lett megannyi társával az utca képén.” A házban és a történetekben lakozók között ritkább és lazább a kapcsolat, mint a regények szereplői esetében, mindegyik egy sajátosan egyedi horrortörténet középpontja, s drMáriás ezeket a történeteket lakásról lakásra járva az olasz neorealista filmnyelv modorában tárja fel az olvasó előtt, aki, ha esetleg ugyancsak hátrafelé nyomoz a szerző köteteiben, rájön, a bérház ugyanaz, mint a mennyországi áruházlánc és az elmekórház, „a megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”, „a reménytelenség bugyra”. Vagyis a pokol bugyra, aminek képzete trilógia alakzatába vonja a három regényt. A Lomtalanítás zárójelenetében a lakókat kiköltöztetik a bontásra ítélt épületből, s azok, egyéb megoldás híján beköltöznek a pincébe, ahol viszont már berendezkedett egy náluknál is elesettebb pária. A lakók ütlegekkel űzik el a pincefoglalót, a pokol őslakosát, hogy berendezkedhessenek a pincerekeszekben, és nyomorúságos életvitelük folytathatóságába vetett rendíthetetlen reményük illúziójába burkolózva azzal vigasztalják magukat, hogy történhetett volna rosszabbul is.

drMáriás elbeszéléseiben kevés dolog fordulhatna még rosszabbra, az élet aligha mutathatná még alantasabbnak magát. Dantei vízió lenne-e e trilógia, vagy inkább „szociohorror”[6]? Szerintem a rendszerváltás utáni esztendők reális szociális félelmeinek elemi erejű kivetítése.

[1] Kalligram–iNteRNeTTo, Pozsony-Budapest, 1999

[2] drMáriás képzőművészete. Írta és szerkesztette Szombathy Bálint. A38 Kulturális Kht. – Magyar Műhely Kiadó, Bp., 2007

[3] drMáriás: egy halott naplója. Noran Kiadó Kft., Bp., 2006

[4] a szép a puszta kötet

[5] Konkrét Könyvek Kft., 2004

[6] Kereszturi Tibor a Lomtalanítás fülszövegében

Halott testben élő lelkek

drMáriás: Szabadkőműves szex. Noran Kiadó 2004 Kft, Luna Könyvek sorozat, Budapest, 2010

A történet folytatódik. drMáriásnak az (év)ezredváltás koráról készített látlelete újabb tünetegyüttest tár fel. A Lomtalanítás (Konkrét Könyvek, 2004), az Egy halott naplója (Noran, 2006), a Lipót (Noran, 2007) regényekben megfogalmazott, személyes hangú kor- és társadalomkritikáját teljesíti ki és szemlélteti a korábbiaknál is abszurdabb imaginációval a Szabadkőműves szex kötetben. A sorozat alapfelismerése, hogy az élet voltaképpen kényszerhelyzet, amiből az egyén csupán lelke eladásának árán szabadulhat. Nem kötelezően fausti szerződéskötés révén, hanem a kíméletlenséghez, önzéshez, tárgyfétisek imádásához, a rokonszenv és empátia kioltásához vezető morális lealjasodás, a boldogságelvű világképnek a sikerorientáltra cserélődése útján.

A történet hőse a semmiből előkeveredvén egy esős temetésen bezuhan egy kriptába, ami a világ által elcsigázott lelkének meg is felelő otthona lehetne, ám a test követeli a magáét, ezért a nevenincs elbeszélő kiássa magát a föld alól, nappal munka, élelem és pénz után kajtat, éjjeleit a sírkamrában tölti. A föld alatti világban egy különös társadalom működik, amelynek tagjai különböző próbatételekkel igyekeznek elűzni a betolakodót, majd végül befogadják. Mielőtt erre sor kerülne, az elbeszélő hős nappalai a testté, éjszakái a léleké. A felemelő éjszakák és a csüggesztő nappalok különválasztják a föld feletti és a föld alatti társadalmat: felül élő testben halott lelkek, alul halott testben élő lelkek élnek.

A groteszkből burleszkbe sűrűsödő történet hőse nincstelen jótékonykodó (vagyis nem a föld fölötti világra teremtett), akit a nálánál elesettebbek is kihasználnak, megaláznak, megerőszakolnak. A nappali világban ugyanis a létfenntartás, a birtoklás és a szex a parancsoló elv, s a hősünknek csupán ez utóbbiból jut ki bőséggel, de folyton olyan aktusra kényszerítik, amit ő nagyon nem akar. A regény beszélőjével szemben a furcsa éjszakai társaság tagjai önmaguk csiszolása által igyekeznek jobb emberré lenni, teljesen hétköznapi módon, munkával, beszélgetéssel, szórakozással, ahogy a nappali világban is kellene. A holtak „szabadkőműves” szervezetének célkitűzése, hogy magukat finomra csiszolt kövekként beépítsék „a humanizmus örök templomának falába”. A kriptalakó hős világjobbító szándéka minduntalan a kicsinyesség, kapzsiság, gátlástalanság falába ütközik, emiatt ő is úgy határoz, a jobbítást önön magára korlátozza, hiszen ennél többel nem járulhat hozzá a világ erkölcsi előremenetéhez. A személyes felemelkedés lehetőségének megnyílása után a hős elmondhatja, hogy „…én voltam maga az oszlop, amely az eget tartja, s én voltam a csiszolt kő, az erős, szép és tökéletes, és egyben maga a halál is, az, amely megszabadult az elmúlás félelmétől…” (151)

A Szabadkőműves szex beavatási regényként olvasható. A megélhetés kényszere felől egy magasabb szintű létminőség világába lépés iniciációjának folyamata bontakozik ki a sodró lendületű, verbális áradású történetből. Másfelől a szellemi béke keresése keleti módozatainak európaivá profanizálását is megláthatjuk benne. A vágy és az ego leküzdésének mentális folyamatának helyébe brutális haláltánc kerül, a világ nyüzsgésében eltompult, egyre erősebb ingerekre szomjazó nyugati világ abból jobban ért, mint a keleti nüanszokból. Nem utolsó sorban a titkos társaságok iránti kíváncsiságot meglovagló regények paródiáját is felfedezhetjük a szövegben, nehéz nem párhuzamot vonni a Dan Brown által A da Vinci-kódban leírt Rosslyn kápolnája és drMáriás regényében megjelenő hatalmas rózsakereszt közepén álló kápolnácska, illetve Az elveszett jelkép és a Szabadkőműves szex egymás negatívjaként tételezett világa között.

Számos olvasatot kínál tehát a könyv, s egyben túlmutat a társadalomkritikán, a felemelkedés és az üdvtörténet külön hozadéka drMáriás regényének. Ám az sem baj, ha puszta szórakozásból olvassuk el.

„Vidáman elkeseredett alanyi üvöltés”

drMáriás: Nem élhetek Milošević nélkül. Noran Könyvesház, Budapest, 2011

A Noran Kiadó kedveli drMáriást, három regénye után immár negyedik könyvét jelentette meg Nem élhetek Milošević nélkül címmel, ami nem regény, címéből kikövetkeztethetően inkább élettörténet, nem is regényes, de annál inkább kalandos. Nem életrajz, mert a szerző autobiográfiájából éppen csak annyi jelenik meg benne, ami feltétlenül szükséges egy történetében képlékeny zenei formáció, az underground és alternatív zenét megújító, Újvidékről kinőtt, idén 25 éves Tudósok zenekar „életrajzának” megértéséhez. A szerző, aki a nyomtatott irodalom terepén fikciós művek révén vált kedveltté, egyben az említett formabontó zenekar vezéregyénisége, és alternatív képzőművész, akinek eddigi munkássága már monografikus feldolgozást nyert, olyan biográfusként mutatkozik meg mostani kötetében, aki egyszerre tud a háttérben maradni és a középpontban lenni, vagyis egyszerre látni és láttatni kívülről és belülről.

A Tudósok története forradalmi történet: abban az értelemben, hogy, miként drMáriás emlékeztet, minden forradalom valami módon a kirekesztettek felemelkedéséről szól, így a free-jazzen nevelkedett, majd punkon serdült nemzedékének revolúciója is. A muzsikálás a Tudósok számára „csodálatos fegyver a legjobb csínytevéshez”, korántsem lekottázott matézis, hanem felszabadító gyomorzenélés, ami szárnyára veszi a pimaszságot, a humort, a fájdalmat és megzabolázhatatlan lávaként törnek fel benne az érzelmek és indulatok. A zenekar művészi-művészeti hitvallását összefoglalva a szerző elmondja, hogy az általuk képviselt művészi cél az, „hogy leromboljunk minden lassító, fékező, hátráltató béklyót azzal, hogy ez a valami, ami bennünk forrong, ami nem lehet más, mint az egyetlen létjogosult erő, a mindent elsöprő, semmilyen gátat nem ismerő állati szent energia vegytiszta formája, amely kirobbanva új kapukat, új univerzumokat és egy sohasem látott, semmihez se hasonlítható örömöt és kielégülést nyújtson, amely által visszatérünk oda, ahová mindig is tartoztunk” (5.).

A Tudósok formáció „egyszerre volt a teljes kiszámíthatatlanság, amely körülvett minket, s az ellene való vidáman elkeseredett alanyi üvöltés” (29.). Mi vette körül a zenészfiúkat? A hajdani Jugoszlávia hazug valósága, majd Slobodan Milošević diktatúrája, amiről olyannyira igyekeztek nem tudomást venni, pontosabban nem elhinni, hogy még akkor is a horvátországi Eszékre mentek koncertezni, miután már a Jugoszláv Néphadsereg rommá lőtte Vukovárt. Sajátos békemissziójukat se a horvátok, se a szerbek nem értették. Mindaz a gyomorzene és a képzőművészeti alkotások, amelyek a Tudósok „műhelyében” készültek, előrejeleztek valami várható szörnyűséget, a hazugsággal és áltatással szembesülő lelkek kozmikus magányát. A Tudósok és velük egész nemzedékük megpróbált abba kapaszkodni, saját művészetükbe, a szabadon tomboló alkotószellembe, ami valójában nem nyújthatott esélyt a háború, az öldöklés, a bombák ellen. A realitással szembesülés már nyílt életveszélyt jelentett a darabokra tépett országban, fizikai menekvést az emigráció nyújtott, miközben az otthon maradtak iránti érzelmi kötődés tovább dübörgött a Tudósok Budapestről Európába, az Egyesült Államokba eljutott muzsikájában. A szerző el is tűnődik afölött, hogy ugyan mi okozta, hogy zenéjük egyaránt működött a legsötétebb lebujokban és a legvájtfülűbb klubokban. Szerinte „talán azért, mert ott volt benne mindaz, amit az egyszerre szörnyű és szép távoli Kelet-Európánkban magunkba szívtunk, hogy az ember egyik nap zenetörténész, a másikon vak furulyás az aluljáróban, a harmadikon kortárs zenei nagykövet, a negyediken meg Mad Max bulizenakara” (180.).

Az első személyű beszámoló szinte a kórkép objektivitásával beszéli el a kedves barát, forradalmár harcostárs, Bada Dada tragédiáját, annak az ösztönös művésznek a környezetét is veszélyeztető pokoljárását, aki belepusztult hordozhatatlan kétarcúságába, a tehetséges, sziporkázóan innovatív, játékossága mellett feltámadó öndestruktív késztetésben megnyilvánuló démonisága felemésztette gyermeki lelkét.

A Tudósok Bada Dada távolléte alatt és öngyilkosságát követően is zenéltek, különböző felállásban, de azonos energiával. Az 1997-ben a Szigeten tartott koncert utáni performanszon a Tito Kvartett néven föllépő formáció előadása kapcsán írja drMáriás: „A fellépés végtelennek tűnt. Egyszerre mondtuk a szövegeinket, ami maga volt az önmegsemmisítés szélén táncoló őrület, Joyce és Szentkuthy agyából előugrott elkeseredett szereplők többszólamú ámokfutása” (143.).

A könyv nem csupán a Tudósok drámai és egyben szórakoztató történetét, hanem kelet-európai valóságunkét is elbeszéli, s ebben benne van diktatúra, lázadás, forradalom, háború, emigráció, a letelepedés nehézségei, a gyökerek kitéphetetlensége, a tudathasadás, kaland és küzdelem. Az elbeszélést egyszerre működteti a humor és a keserűség, a groteszk és a tragikum, mintha a Tudósok muzsikájának zenei tartalmai is együtt rezonálnának benne.

PÁPÁ, POP!

Szemüvegcsere - DrMáriás kiállítása / Raiffeisen Galéria

DrMáriás rikító iróniájáról Tom Wolfe, az amerikai zsurnaliszta jutott az eszembe, aki pikírt modorban, de élvezetes pimaszsággal osztotta ki a hetvenes években a legdivatosabb művészeket és műkritikusokat. Még a cím felét is tőle plagizáltam. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Ugyanazt a sznobériamentes vásottságot érzem DrMáriásban, mint Tom Wolfe-ban, csak míg az utóbbi megmaradt a képzőművészeti világ ostorozásánál, DrMáriás alaposan kitekint a való világba, például a politikába, meg bele a celebvilágba. 

Hová máshova, hiszen napjaink Magyarországában nagyjából e két domináns csoport gátlástalan aktivitását nyögjük, ők diktálják a mértéket és a mércét, gondoskodnak a gondolkodás elvonásáról, s lassan már az olyan alapvető életfunkciók sem képzelhetők el nélkülük, mint amilyen a főzés vagy a tömegközlekedés.

Mindegy, hogy holtak vagy élők, olyan szocio védjegyekké váltak mára, mint a pop art hajnalán a Coca Colás üveg vagy a Mrs Cambell leves konzervdoboza. Az ezeket felnagyító, de mégis csak szolgai hűséggel ábrázolt művekkel kapcsolatban Wolfe fel is tette a kérdést: „Ámde nem realizmus ez véletlenül?” Majd alább - az angol Alloway-ra, a pop art névadójára hivatkozva - rögtön meg is válaszolta, miszerint ezek a művek „nem a valóság ábrázolásai, hanem az amerikai kultúra jelrendszere.” 

Ilyen egyszerű ez. A pop art művészek kódkollekcióját anno az említett tárgyak jellemezték, (no meg néhány olyan sztárművész, akik érdekes módon azóta sem süllyedtek a feledés homályába), az utókorét pedig – mivel az elmúlt évtizedekben már kisírtuk magunkat a fogyasztói társadalom csúfságain - a jó és rossz (inkább rossz) nyomot hagyó vezéregyéniségek készlete teszi ki.

Ezzel szinkron DrMáriás képzőművészete, akinek a képein a mai magyar közbeszéd és „kulturha” jelrendszere szerepel, de persze nem abban a kíméletlenül puritán, mechanikus felnagyításban, mint az őspopos kollégáknál, hanem kissé bonyolultabb, már-már árnyalt formában. Ennek ellenére (illetve éppen ezért, mint mindjárt látjuk) DrMáriás képei a pop art-tal kísértetiesen rokonok, sőt annak eszmeiségéhez is hűek – igaz, némi gonosz mosollyal, s nagyvonalú zsonglőrködéssel. 

Ő sem gondolja halálosan komolyan az egészet, s én sem, de ha már megidéztük Wolfe-ot, végigvisszük a gondolatmenetet. Amit Sebők Zoltán definíciójával hitelesítünk, miszerint: „A pop-művészek egyik legfontosabb célkitűzése az úgynevezett ’magas művészet’ és az élet közötti határok lerombolása, valamint a mindennapi élet banális jelenségeinek és tárgyainak a műbe való bevonása volt.” Illetve van. Mert, hogy DrMáriás pontosan ezt csinálja.

A Szemüvegcsere című tárlat anyaga ugyanis egyrészt a honi celeb-káprázatból meríti témáit, másrészt az itthoni, továbbá a tágasabb közép-európai térség, sőt a teljes glóbusz nyomot hagyó, aktív és passzív politikusainak (teoretikusainak) kincsestárából, és igen, éppen úgy, hogy „a mindennapi élet banális jelenségei” és a „magas művészet” e művekben eggyé válnak. 

A képek mind portrék, ám DrMáriás következetesen olyan miliőbe helyezi modelljeit – a magas művészetébe -, ahol azok kényelmetlenül idegenek maradnak, ettől nevetségessé válnak, ám a puszta poénon túl e szokatlan ötvözeteknek mégis van valami abszurd valószínűsége. Ebből adódik a művek lépcsőházi utóhatása, amikor a gunyoros élvezet kesernyés ’aha’ élménybe csap át.

Mert ugyan modell és környezet teljesen más előjelű értéket idéz, plusz más minőségű múlttal, jelennel és jövővel rendelkeznek, mégis, az egymásnak ellentmondó párosítások, lehetetlenségük dacára, vesébe látó jellemzésként hatnak. Az, persze más kérdés, hogy a művek a szereplőt vagy a közönséget jellemzik?

Ennek eldöntésére legcélszerűbb bemenni az Akadémia utca 6-ba, a Raiffeisen Galériába, s ott megnézni – többek közt – Sztálint mint az év menedzserét, Vlagyimir Iljics Lenint vízililiomként, Rákosi Mátyást Modigliani, Trockijt meg Munch műtermében. Másokat másképp, például Engelst hajléktalanként, Marxot viszont Máriával karöltve, s a könnyűélet jeleseit – Balázs Palit, Kiszel Tündét és Bakács Tibort - is fajsúlyosan, de sandán megdicsőülve. 

Van még tizenöt másik kép, melyekből kettő a művész önarcképe egy nappali és egy éjszakai szemüvegcsere alkalmával. Az utóbbi sajnos, nem megy túl jól neki, szegény véresre szurkálja az arcát, mire a fülét megtalálja.

A kiállítás megtekinthető 2013. augusztus 4-ig.

A kelet-európaiság dicsérete

DRMÁRIÁS: NEM ÉLHETEK MILOŠEVIĆ NÉLKÜL

Én egy kelet-európai zombi vagyok,
Köszönöm-köszönöm, jól vagyok.
Éjjel nem alszom, nappal nem vagyok ébren,
A nyugat-európaiakért aggódom.

(Tudósok: Kelet-európai zombi)

Sok szempontból fontos drMáriás tavalyelőtt megjelent könyve, a Nem élhetek Milošević nélkül, s tán meddő próbálkozás lenne itt mindazon okokat felsorakoztatni, amelyek szükségessé teszik, hogy egy újabb méltatás íródjék róla. Mégis tennék egy kísérletet arra, hogy bejárjuk – akár valami posztmodern Tar Lőrinc – a szöveg bugyrait, és felhívjam a figyelmet arra, hogy miért is jó kézbe venni ezt a kötetet.

Kezdhetném azzal, hogy Máriás nagyon éleslátású, és éles nyelvű szerzője a magyar irodalomnak. S lám, ez a szimpla kijelentő mondat máris egy csomó kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy hol is van tulajdonképpen drMáriás helye irodalmunkon belül? Mennyire veszi például komolyan a fent említett kötetet az irodalmi „közvélemény”[1]? Egyáltalán, honnan kell közelíteni a kötethez: az irodalom felől, vagy máshonnan? Időszűkében nem vállalkozhattam arra, hogy végigjárjam a könyvtárakat, és kimutatást készítsek arról, ki hogyan, és hová, az állomány mely részébe sorolta be ezt a könyvet – annyi bizonyos, hogy nem volt egyszerű dolog a kategorizálás. Mert a Nem élhetek Milošević nélkül egyszerre zenetörténet, dokumentumpróza, kalandregény, önéletrajz, napló.

A kötet napló jellegére maga a szerző utal, egy, a prae.hu oldalán olvasható interjúban. A mű elbeszélésmódját vizsgálva elfogadtatjuk ezt a megközelítést, azzal a kitétellel, hogy azért mégsem viseli magán a napló minden jellemzőjét. Kezdhetném azzal, hogy a naplóbejegyzések egy időrend mentén, egy kronológiai szálra felfűzve követik egymást, ezzel ellentétben ez a szöveg nem mindig tartja az időrendiséget. Vannak benne a jövőbe előreutaló gesztusok, illetőleg a múltban lezajló események között is szabadon mozog a szerző. Ennélfogva nevezhetnénk ezt a szövegkorpuszt dokumentumprózának, melynek egyes történetei valós eseményekből merítenek, a szerző múltjának szilánkjai; mindazonáltal önéletrajz, mert rengeteg autobiografikus elemet tartalmaz, és elengedhetetlen velejárója a történelmi-társadalmi háttér bemutatása. Talán épp emiatt tudott engem ennyire meggyőzni. Mindig is vonzódtam az önéletíráshoz, a naplókhoz, emlékiratokhoz, mivel azokat olvasva nemcsak magáról a megírójukról kapunk képet, hanem azokról is, akik körülveszik őt: a kortársakról. Na, meg a társadalomról, amelyben élnek. De sok esetben éppen ez ezeknek a munkáknak a buktatójuk, hogy a szerző könnyen kísértésbe esik (sokszor akaratlanul), és egyfajta idealizált képet közvetít az olvasó felé. drMáriás őszinte hangja megnyerő, mondatainak sokszor erős sodrása van, ám a zenekarról szóló, kissé túlkapó megnyilvánulások olykor megakasztják az elbeszélést. Szerencsére nem annyira, hogy elvegyék a kedvünket az olvasástól.

Bizonyára azt sem kell hosszasan magyaráznom, hogy miért használtam fentebb a kalandregény kifejezést, mint műfaji meghatározást. Ha elolvassuk ezt a hömpölygő, folyamatos mozgásban lévő élettörténetet, könnyen azt érezhetjük, hogy egy regény világába csöppentünk, melynek metaforái egyediek és rendkívül érzékletesek, állításai sok esetben lenyomozhatóak; a legitimáció nem szenved csorbát, a fikció pedig úgy simul bele a történetek szövetébe, hogy szinte észrevehetetlen. A regény színterei az általunk jól ismert helyszínek: az egykori Jugoszlávia városai (Újvidék, Belgrád), és a rendszerváltás utáni Magyarország (főleg Budapest). Sok mindent elárul a balkáni közelmúltról, a háborút megelőző tébolyról, amely ellen kevés lehetősége volt az embernek védekezni. Teszi a szerző mindezt egy olyan sajátos prózanyelven, ahogyan eddig talán senkinek sem sikerült megfogalmaznia.

Kezdetekben a Tudósok nem más volt, mint a felrobbanni készülő Jugoszlávia minden sóhaja, kiáltása és kilátástalansága valami hitetetlen ösztön-zenében összegyúrva. Miközben Máriás szövegének ide vonatkozó részleteit olvastam, szinte lúdbőröztem, attól a különös és mély kapcsolattól, ami zene és ember között létrejöhet, mintha ez a két fogalom („zene”, „ember”) egylényegűek lennének. Figyeljük csak meg a következő sorokat: „Az első együttzenélésnél megnyílt az ég, s ha lett volna időnk a nagy eksztázis közepette odafigyelni, hol is vagyunk, talán a Nap kellős közepében találjuk magunkat, vagy a Holdéban, mert akiket összetoboroztam különös kísérletem alanyaiként, inkább holdkórosok voltak” (23).

Bizonyos szempontból már a kötet „prológusából”választ kapunk arra a kérdésre, hogy valójában miben áll ezeknek a tudósoknak a tudománya. (Amennyiben az egyes fejezeteknek a szerző címet adott volna, úgy ennek a bevezetőnek mindenképp a Mi a tudomány? címet kellene viselnie.[2]) Ezt követi egy rövid „családtörténet”, és a zenei kezdetek bemutatása, majd pedig kezdetét veszi a „totális kelet-európai káosz” története, ezzel együtt a Tudósok története – a zenekaré, mely úgy fogadja magába ezt a totális kelet-európai káoszt, akár a beázó mennyezet alá helyezett lavór a csordogáló piszkosszürke levet. Ami pedig kijön, az a kelet-európaiságnak, mint kiszolgált klisének az újraértelmezése.

Kelet-európainak lenni olyan, mint egy kiszáradt folyómederben edzeni az úszó-Európa-bajnokságra; a kelet-európaiság egy, a lábunkat szorító cipő – mindezek az élmények jelen vannak a Tudósok munkásságában; ettől elválaszthatatlanul, természetesen, drMáriás munkásságában, életútjában is. A szerző egy helyütt a következőképpen fogalmazza meg azt, hogy mitől működik ilyen jól a zenekar zenéje: ott van benne az, „amit az egyszerre szörnyű és szép távoli Kelet-Európánkban magunkba szívtunk, hogy az ember egyik nap zenetörténész, a másikon vak furulyás az aluljáróban, a harmadikon kortárszenei nagykövet, a negyediken meg Mad Max bulizenekara” (180).

Ám ez a napló/önéletrajz/kalandregény – akárcsak az élet, írhatnánk – nem csupán móka és kacagás, vattacukor meg ingyen lufi. A sokszor ironizáló, energikus alaphangot néhol felváltják az őszinte vallomásosság regiszterei. A Bada Tiborról, az egykori barátról és harcostársról, majd később a sakkfigurákat idegesen és megszállottan tologató, mások életével játszadozó „ellenségről” szóló feljegyzések első olvasatra úgy hatnak, mintha tudatosan szeretnék lerombolni az utóbbi években kialakult Bada Dada-mítoszt, melynek alapján egyesek a Tudósokat egyenesen azonosították Bada Dadával, és azzal, amit ő képviselt. De valójában ezek a sztereotípiák felülértékelődnek, egyszersmind a helyükre kerülnek ebben a vallomásos megemlékezésben. Máriás nem vádol, és nem mentegetőzik (nincs is miért), csak összegez, dokumentál.

Végezetül szólnunk kell pár szót a címről is, amely első olvasatra elég zavarba ejtő. Emlékszem apám tanácstalan arckifejezésére, amikor nemrég megmutattam neki a kötetet. Mi akar ez lenni? Provokáció? Irónia? Mindkettő. És egyik sem. Ha nagyon pontosak szeretnénk lenni, azt kell írnunk, önmeghatározás – a posztjugoszláv ember önmeghatározása, aki a Milošević-éra poklában edződött, aki egy életre megtanulta, hogy formájától és állagától függetlenül mindenféle szar lenyelhető, hogy az igazság és a gazság között mindössze egyetlen hang a különbség, semmi egyéb, és akinek annyira az emlékezetébe égett a szerb mészáros emléke, hogy nem festhet, nem zenélhet, nem írhat… nem élhet Milošević nélkül.

[1] E szöveg megírása közben is kaptam olyan jelzéseket, hogy jobban tenném, ha inkább valami hasznosabb dologra fordítanám az időm.

[2] Bővebben: http://www.youtube.com/watch?v=tvLbU7HpF20

                                                                                                                                                                                                                         Barlog Károly

drMáriás Ördögöt a falra című kettős kiállításáról

DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS
Ne fesd az ördögöt a falra közmondásból jött lére a kiállítás címe: Ördögöt a falra. drMáriás felszólít minket, hogy fessük az ördögöt a falra? Nem is kell felszólítás, már festik, majd minden ember ezt teszi. Mintha várnák az ördögöt, hogy jöjjön, mutassa magát, piros szarvát és patáját. Mutatja. Nem látjuk, és mégis hisszük, hogy az ördög létezik […]

Deák Csillag: Ördögűzés

Ne fesd az ördögöt a falra közmondásból jött lére a kiállítás címe: Ördögöt a falra. drMáriás felszólít minket, hogy fessük az ördögöt a falra? Nem is kell felszólítás, már festik, majd minden ember ezt teszi. Mintha várnák az ördögöt, hogy jöjjön, mutassa magát, piros szarvát és patáját. Mutatja. Nem látjuk, és mégis hisszük, hogy az ördög létezik. Hogy az ördögbe ne létezne, tapasztaljuk, sorsszerűen, hogy az ördög él, és nem alszik. Éber. Ahogy éberek a politikusok, újságírók, gazdasági elemzők, igehirdetők, pszichiáterek, írók, dramaturgok, rendfenntartók, jogászok, tanárok és a többiek, köztük mi nézők is. Farkast, helyesebben ördögöt kiáltunk, és a farkas vagy az ördög megjelenik, de álarcban, rangrejtve, mintha Velencében lennénk a karneválon. Bújt, aki bújt, és már senki sem az, aki, hanem valami más. Olyan, amilyennek sosem hinnénk. Szép, okos, művelt, kedves, és talán gyerekszobája is volt. Az ilyen ördögöt szeretjük, keblünkre vonjuk, óvjuk, dédelgetjük.

Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik? Az ördög bennünk lakozik? Az ördög mindenki számára más arcát mutatja, egyben az igazságosság megvesztegethető árnyéka, sőt saját árnyékos oldalunk is. Nem Madame Tussaud panoptikumában járunk. Itt nincsenek viaszfigurák, de halotti maszkok sem. A Godot és az Ericsson Galéria mégis egy pillanatra turisztikai céllá válik. Hírességek, illetve hírhedt személyek portréit vehetjük szemügyre. Minden kép színes, egyedi, a szörnyű bűntett világát úgy idézi fel, hogy a bűn és bűnhődés örök kérdése nem a szokványos értelemben merül fel. Mert miféle szörnyűségeset látunk Anders Behring Breivik (norvég nacionalista, iszlamofób keresztény, szélsőjobboldali cionista, újpogány Odin-követő) arcán? Nagy és erős kinézetű akart lenni. Nem a bűn és a bűnös arcát látjuk. Újsághír, közünk van hozzá, de szépséges hideg szeme nem sodor minket nyugtalan álomba, nyugodt rémületbe. drMáriás a figura hidegségét ragadja meg. A semmit, az ártatlanságot, a fel nem ismerhetőséget, a látott arc egy a sok közül. Átlagos. Háttérben a norvég zászlóval. Hazafi?

Lehet nevetni, felnevetni ezeket a képeket látva? Matuska Szilveszter reneszánsz öltözetben, kezében dinamittal, fején jóravaló kalappal, nőies keblekkel, mintha egy nemet váltó férfit látnánk. Nem nevet, mosolyát titokzatosan monalízásra veszi, megvan rá az oka. Pedig nevetni jó, nevetni érdemes, mondják a bölcsek. Levegőt kap a tüdő, javul az agy vérellátása. Gyakran nevetünk? Nem tudom, de azt igen, hogy nevetnek a szélhámosok, nevetett a Viszkis rabló is, igaz, drMáriás képén nem nevet, keresztény lényként jelenik meg, és nem fekete négyzeten, hanem román nemzeti színű kifutón szalad, fegyver nélkül, a rendőrök elöl. A tolvajok, csalók, szélhámosok is nevetnek. Tribuszerné, a pénzügyi zseni, piramist épített, amíg rá nem omlott. A képen Emil Nolde félmeztelen, déltengeri bennszülöttjeként látjuk viszont, nyakában gyöngysor. Hamis? Tocsik Márta is nevet, sikerdíja fogalom lett. Az ő nyaklánca is hamis? Nevet Tarsoly Csaba, Kulcsár Attila és Princz Gábor. Ők viselik a kalapot. Le a kalappal. Edvard Munch fülmosásra készül, nem hallja a becsapottak sikolyát. Nevet Ronnie Biggs is, a vonatrabló, képe csupa pont, csak pont az nem lehet tudni, hol a pénz. Repülős Gizi Matisse műtermébe repült, nem miatta ment tönkre a Malév. Ma is aktív. Sobri Jóska, Rózsa Sándor betyárromantikája is megér egy képet.

drMáriás nem a Piszkos tizenkettő című film hőseit varrja egy zsákba, és önti elénk a figurákat. Nem tör az ismert film babérjaira. Nem akarja elhitetni velünk, hogy festményein hősöket látunk, mint a filmben, küldetésük lenne: a jó képviselete. drMáriás nem foglalkozik az ismert negatív figurák esetleges megtérésével. A művész számára e figurák is a szépség és csúnyaság, a gonoszság és szeretet, a borzalom és humor kettősében jelennek meg. Nézve az arcokat, rádöbbenünk, hogy semmi különbséget nem látunk a portrék arcain, lehetne ott a mi arcunk is. Helyettesíthetőek, mert pusztán az arc által nem venni észre a figurák igazi jellemét.

Az Ericssonbeli kiállításnak két kakukktojása van. Az egyik a II. Erzsébet titokban Geronazzo Máriával egyeztet a keleti nyitás politikájáról című kép. Valaki rossz vizeken evez, vagy rossz társaságba keveredett?. A másik Kim Dzsong Un Mark Rothko műtermében. Hiányoznak a haverok, Sztálin, Hitler. Nevetnek a sorozatgyilkosok is. Viselkedésükben és modorukban normálisak, nem különböznek tőlünk. Erényesek, és mi hiszünk az erényben. Pándy András az erény őre, jóravaló ősz hajú nagymamaként, nagypapaként jelenik meg előttünk. Nem kívánom a sorozatot folytatni, a sorozatgyilkosokat megnevezni. Ne fessem én is a falra őket.

Az élet alapvető, örök érték. Mennyire vagyunk önzőek? Az embert fokozott életvágy, magas életminőség utáni sóvárgás jellemzi, és olykor hajlandó sok életmegnyilvánulást, még az életet is kikapcsolni, ha az egy önző cél elérését akadályozza. És ott a negatív érték mint teljesítmény. Negatív teljesítmény. Hogyan is lehet több tucat embert megölni, hogy ne bukjunk le? Hogyan lehet millió forintokat eltüntetni? drMáriás képei groteszk, olykor megnyerő formájukkal jelzik, nincsenek sablonos válaszok, de orákulum sincs, aki minden kérdésre, rejtélyre tudná a választ.

Az ördög nem alszik, az igazság alszik, ki tudja, hátha még egyszer úrnőnk lesz. (Mikszáth K.: Különös házasság) Igen, az ördög nem alszik. Legalábbis nem akárkivel.

Kölüs Lajos: A józan ész álarca

Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. Hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol – jut eszembe drMáriás képeit és rajzait látva. Ki itt a béka, ki itt a süket ember és hol van itt víz? Hogy mégis lubickolunk mi nézők, az talány, hogy miért. Lehetne sorolni az okokat, a groteszk látásmód, a szentségtörés, hogy színesen láttatja a legelvetemültebb gyilkost is. Hervey Cleckley amerikai elmeorvos a józan ész álarcának nevezi azt a jelenséget, amikor a gyilkos normálisnak és kedvesnek tűnik, és a környezethez való alkalmazkodásban sem hívja fel magára a figyelmet. Csendes, nyugodt embernek tartják őket, akikről álmában sem gondolná valaki, hogy hidegvérrel képes embereket ölni. drMáriás nem tekinti élete céljának, hogy megértse a megérthetetlen sorozatgyilkosságokhoz vezető mechanizmusokat. A gyilkos karaktere érdekli, a kinézete, a fizimiskája, jelleme. drMáriás képei is azt sugallják, hogy titok a szörnnyé válás folyamata, hiszen több ezer megvert, visszaélésektől szenvedő emberből lesz normális állampolgár.

Tömény szesz erejével hatnak a képek, gyorsan nem lehet lenyelni egyiket sem, mert könnyen elvesztjük tisztánlátásunkat, amire igazán szükségünk van vagy lenne. Legyünk távolságtartóak a látottakkal szemben. Ne vegyük készpénznek, amit látunk, mert látásunk módja, szelektivitása, romlottsága rossz útra viszi érzéseinket és gondolatainkat. Szelíd arcok és mozdulatok, a színek kavalkádja és formába öntése ejti foglyul tekintetünket. drMáriás sok figurát kiemel a feledés homályából, újra napirendre tűzi a régmúltat. Múltat idéz, tesz elevenné, mintha ismételne, százszor lerágott csont a történet, de mindig ott a kísértő gondolat, valami, ha másként is, ismétlődhet.

Nem a társadalomból kiszorított egyedek bűneit látjuk, hiszen a gyilkosok zöme köztünk élt, beszéltünk hozzájuk, egy levegőt szívtunk, és akkor senki sem gondolta róluk, hogy te gyilkos vagy. Nem láttunk Kasszandrákat, akik jóslatukkal jelezték volna, mi fog történni a jövőben. Itt a képeken a jövő szelíd és színes arcát látjuk, mielőtt még végzetük beteljesült vagy saját maguk beteljesítették volna. A kezdetet látjuk, az ártatlanság korát, időszakát, a nullapontot. Mondhatjuk, hogy az álarcot is? És ki meri kijelenteni, hogy neki nincs álarca? Potenciális szélhámosok, zugbrókerek, terroristák, gátlástalan üzletemberek, gyilkosok vagyunk, álarccal? Nem állítanám ezt, de azt sem, hogy itt a sors eleve elrendelését látjuk, másként nem történhetett, mint ahogy történt. Fatalizmus, ami távol áll tőlem. drMáriás sem a fatalizmus eszméjét propagálja műveivel.

Tény, hogy a bűnesetek megtörténtek. drMáriás nem megvetni akar, nem valami szocreál erkölcsöt akar prédikálni, lám, fiúk-lányok, intelek benneteket, vigyázzatok, még ilyenek is lehettek. Lehetnek. És ez a jövőbeni lehetőség az, ami ott van képek mögött, láthatatlanul, ami megborzongatja az ember lelkét, bárkiből lehet bűnöző? Bárkiből nem, de szomorú, hogy valakiből mégis az lesz. Fegyverrel vagy fegyver nélkül. drMáriás országhatárokon lép át, földrészeket ragaszt egybe, tol egymás mellé, mindegy, hogy a föld mely részén történt a bűneset, mindegy, hogy mikor, egy arc néz vissza ránk a képről. Személyesen. Aki már nem hordozza gyilkos személyiségét, egy figura lesz, akivel együtt jártunk az A-ban vagy a B-ben, de lehet, hogy a C-ben. Elképzelem, hogy a bűnözőket személyesen ismerők lepik el a kiállítás termeit, legyen szó most a Godot-ról vagy az Ericsson Galériáról, jönnek a szellemalakok, a hús-vér emberek, nők és férfiak, anyák és apák, testvérek és szeretők, feleségek, szomszédok, ismerősök, nem is ilyen volt a valóságban, tiltakoznának biztosan. drMáriás nem a valóságot vitte színre, ha néhol folyik a vér is, látszanak a belső szervek, mint egy katasztrófafilmben, emberáldozat történik, emberhúst esznek a túlélők, halott embert gyaláz a gyilkos, nekrofiliáról értekezhetünk a dokumentumok alapján.

Temetői a csönd, rácstalan a világ, szabadon járkálnak a potenciális gyilkosok, mint utódok, később lehetséges minták. drMáriás az ösztön világába is vezeti az utunkat. Racionalizmus és irracionalizmus ellentétét látjuk, a megismerhetetlen emberi lelket, tudatalattit és a tudatos ént, miként is gyűrik le egymást, a jó a rosszat, a rossz a jót. Nincs fekete-fehér kép, nincs eleve jó és eleve rossz. Miért szurkolunk a rossz fiúknak, néha még a gyilkosnak is, el ne kapják a rendőrök? drMáriás tisztában van ezzel a nézői pszichológiával, a vesztessel vagy lúzerrel szembeni szimpátiával és antipátiával. Az emberi gonoszság határtalan? Minden bizonnyal, de az emberi jóság is. Nem kerülhető el annak kimondása, hogy drMáriás a dominanciáról is beszél, miközben egyetlen szót sem ejt róla. Az áldozatot alárendelt szerepbe kényszeríti a gyilkos, elnyomja, hatalmat gyakorol felette. A kérdés az, milyen formában függ össze ez a tény a társadalom mindenkori állapotával. Összefügg, valószínű. Valaki hős akar lenni, és negatív hőssé válik, erőfölénye birtokában. Feltűnően többségben vannak a férfiak a képeket látva. Ez sztereotípia lenne? Miként az is, hogyan jelenik meg a cselekményekben a nacionalizmus, a bosszú, és a mártírium utáni vágy? És az is sztereotípia, hogy látva a bűneseteket, felötlik a nézőben, kötél, villamosszék, golyó? Szemet szemért, fogat fogért? Isten nem hagyta magára világot, állítják sokan. De meghagyta nekünk az ördögöt is.

Újrahasznosítások a lelki környezetvédelem jegyében

GONDOLATOK DRMÁRIÁS ENGEDÉLLYEL FESTENI TILOS! C. KIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN

drMáriás festményei az utóbbi jónéhány évben, bizonyos tekintetben a celebkultúra dimenzióinak is részévé váltak. Alkotásai, amelyek harsányan reagálnak közéleti személyekre és eseményekre – teljesen új művészeti formát honosítottak meg, egy olyat, amely beleszól, hozzászól, közbeszól, értelmez és válaszra késztet.

drMáriás a politikai, szociális és traumatikus valónkat festészeti alkotásokba bújtatott vígeposzokban meséli el, mintegy gyönyörűen mellbevágó tükröt tartva elénk. Képein komoly zavarócskát játszik a politikai, szociális, történelmi traumák feloldásának lehetősége és a nosztalgikus visszatekintés. Persze, alkotásainak szemrevételezése közben/után felmerül(het) bennünk, hogy feloldhatjuk-e kollektív traumánikat az irónia, a nevetés eszközeinek segítségével, főként ha tekintetbe vesszük azt, hogy a trauma tükrében maga a történelem is átértelmeződik. Vajon van-e esélyünk még a közvetlen megértésre? Vagy „csak” a feloldás marad? Nem mindegy.

drMáriás saját bőrén tapasztalja a kelet-európai poszt-diktatórikus társadalmi körülmények okozta feszültséget. Természetesen – saját bevallása szerint – mindig is utálta a diktatúrát, a hatalmi erőszakot, a politikát, de sohasem tud elmenekülni előle. Titói dzsentridiktatúrában született, majd a milosevicsi véres időkben volt egyetemi hallgató, ahonnan útja egy fegyverek nélküli, de attól még állandó háborúban álló magyar politikai valóba vezetett. Ezért döntött úgy, hogy amit akarata ellenére meg kell élnie és egyfajta betegségként elszenvednie, azt a művészet(e) által kész kigyógyítani magából, hogy ezáltal a környezetének is próbáljon erre esélyt nyújtani.

Vincze Máté és drMáriás már évek óta készítenek együtt nyomatokat. Gyümölcsöző munkájuk legújabb darabjait ezúttal egy különös kiállítás keretében mutatják be. A karantén ideje alatt drMáriás serényen dolgozott, hogy festményein megörökítse harcunk nagy hőseit: a kézmosás nemzetközi mentőangyalát, Győrfi Pált, a nyugalomhipnózis nagymesterét, Müller Cecíliát, Baby Yoda megmentőjét, Orbán Viktort, valamint a többieket, akik ott ültek azon az utolsó vacsorán, amelyen a föld jövőjét a megmenekülés irányába sikerült elmozdítani.

Amellett, hogy drMáriás legújabb festményeiből is láthatók merített papírra készült példányok, régi kedvencek is felbukkannak, valamint a kiállítás igazi csemegéjeként egy mindössze tíz példányban készült nyolc-nyolc nyomatot tartalmazó mappa, amely a Festészetszínház címet viseli, s drMáriás új képeiből áll össze izgalmas sorozattá.

drMáriás közéleti, vagy a politikai színtérrel összefonódó személyiségeket ábrázoló festményei bizonyos tekintetben az angazsáltság fogalomkörét is kimerítik. Nem abban az értelmeben természetesen, hogy propagandává váljon, inkább, hogy valamiféle generátor, aktív platform legyen, anélkül, hogy sérülne a művészeti mező. De, ha inkább drMáriás szemével tekintünk az alkotásaira, kölcsönözve gondolkodását tükröző szavait, akkor azt mondhatnánk, hogy azok inkább újrahasznosítások a lelki környezetvédelem és a mentális önvédelem jegyében. Hiszen meglátása szerint a modern művészet nyugaton eredetiben van, míg nálunk reprodukción. Általában legfeljebb Van Gogh napraforgóival díszített luxusvécépapírral törölhetjük ki magunkat a művészetkedvelés jegyében. És ott van mellé a hétköznapi húsvér valónk, amelyet ha beemelünk a művészetbe, akkor az aktív, kritikus, beleszóló, újraértelmező  lehet. A kettő furcsa összeházasításával egyfajta helyi kis modern művészettörténetet állíthatunk össze a saját és egyetemes hőseinkkel. Ha Van Gogh helyett Biszku Bélát látjuk levágott füllel, Lenint Monet kertjében fürödni, Orbánt amerikai céltáblán, Gyurcsányt ártatlanul mosolygó kisfiúként a görög partoknál, akkor ezek a művészettörténeti utalások új szerepükben új jelentést kapnak és személyesekké lesznek. Beleszól az életünkbe Rousseau, Gauguin, Pollock vagy Malevics. S így, általuk a vágyott szép, tökéletes, harmonikus, amit a megidézett művészeti világok testesítenek meg súlyosan összeütközve azzal a hétköznapi világgal, amely a történelemmé íródó profán valónk kényszerű vonatkozásait lopja be a képekbe. Ez a két egymáshoz nem illő, mégis bennünk párhuzamosan egymással vívódó és képein megjelenített világ érzékelteti azt a groteszk helyzetet, amelyben élünk, álmodunk, kacagunk és sírunk.

Igor Split

Amikor II. Erzsébet és Geronazzo Maria találkozik – Online tárlatvezetés drMáriás műtermében

A Mészáros-Várkonyi pároson kívül még számos más közszereplő is feltűnik DrMáriás, alias Máriás Béla műremekein, így II. Erzsébet és Sztálin vagy épp Berki Krisztián herevasalása. Őrült tárlatvezetést tartunk DrMáriás abszurd világában!

Nemrégiben fedeztük fel, hogy drMáriás, született Máriás Béla zenész-író-festőt, a Tudósok frontemberét megihlette Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc kapcsolata, és mint a gazdagság, szépség és boldogság Ádámját és Éváját, a földi mennyország megtestesítőit ábrázolta őket legújabb festményén.

A dadaista jazzpop iskolateremtője tényleg mindenkit megfest a legabszurdabb helyzetekben. Mivel pártpolitikával amennyire lehet, nem foglalkozunk, inkább nem is soroljuk, kiket és hogyan ábrázol a művész, akinek alkotásain bőven szerepelnek közszereplők, celebek, percemberekis. Most az őáltaluk megihletett művekből tartunk rendhagyó tárlatvezetést drMáriás Facebookoldaláról válogatva. Figyelem, szükség lesz irónia, szarkazmus receptoraink kifinomult működésére. Társadalomkritika és nevetés pár percben.

Kezdjük is rögtön egy kisebb merítéssel jelen valóságunkból, néhány koronavírus-ihletésű darabbal. A járvány kitörésével csak idő kérdése volt, hogy, mint minden arra érdemes közszereplőt, Müller Cecília országos tisztifőorvost is megfesse drMáriás. Müller Cecíliát rögtön vagy féltucat példányban, azonos motívumokkal és különböző színekkel, mint Andy Warhol jelenítette meg, olyan címekkel, mint Cecília for president, Cecília, a nyugalom angyala, vagy Cecília megmenti a hazát.

DrMáriás arról is ismert, hogy szeret festményein összehozni olyan embereket, akiknek a való életben még távolról sincs közük egymáshoz. Ahogy Gulyás Gábor esztéta fogalmazott róla, „a művész a lehetetlent idézi meg, mint valódi kelet-európai realista”. Így kerülhetett Győrfi Pál és Lady Gaga egy képre.

agy Orbán Viktor, aki megvédi a koronavírustól Baby Yodát. Ehhez a mester némi utópisztikus magyarázatot is fűzött: „6589-et írunk. A koronavírus elpusztította a föld népességének jelentős részét, amelyet azóta intergalaktikus migránsok népesítettek be. Az Európai Parlamentben a Sötét erő végső csapást kíván mérni Magyarországra a vírus felerősített változatának bevetésével, azonban Orbán jedi lovag Viktornak az utolsó pillanatban mentő ötlete támad: megkereszteli hipós vízben Baby Yoda képviselőt az Európai Parlament fürdőjében ülésük szünetében, ami annyira megtetszik a kis hősnek, hogy hamarosan divatmozgalmat csinál a keresztelésből, így a többi intergalaktikus harcos is hamarosan követi őt, s olyan erős mozgalommá válnak, amely végül megnyeri a Csillagok háborúját, megmentve Magyarországot, Európát és a komplett Intergalaktikus Világot.”

Karikó Katalin viszont az egész világot menti meg. A Pfizer/BioNTech vakcina feltalálója „épp szegedi halászlét főzött amerikai konyhájában afrikai harcsából, amikor arra lett figyelmes, hogy szörnyű tüskefejű gonosz gombócok másznak elő körülötte mindenfelől, hogy rátámadjanak”. A kutatóbiológus átváltozott hatkezű karate-polippá, s hatalmas ütésekkel harcba szállva elkezdte ütni-rúgni támadóit, a tüskefejek visszaszorultak, ő meg a harc közben mérgében előállította ellenszerüket is, amivel később világra szóló globális ellenanyag-előállítójukká vált. 

De engedjük is el a vírustémát. A művész kedvelt alakja II. Erzsébet, akit több abszurd élethelyzetben is ábrázolt már. Ezen a festményen például Marilyn Monroe-val és Sztálinnal hozta össze a királynőt. A műhez csatolt bonyodalmas történet szerint a színésznő a találkozón megölte a véreskezű diktátort, ezért aki később Sztálinként még a Szovjetuniót vezette, már csak egy a kommunizmusból kiábrándult dublőr volt.

A brit királyi család feje a francia festő Pierre Bonnard 20. század eleji plakátján is feltűnik, mint aki csak magyar bort és pezsgőt iszik, de azt is minden nap.

Ezen a képen pedig Geronazzo Máriával hajókázik a királynő, miközben fontos külpolitikai kérdéseket beszélnek át. Legutóbbi híreink szerint a felfújt szájáról hírhedté vált Geronazzo spirituális tréningeket tart, jósol, energiát küld, és lelki tanácsokat osztogat, de ki tudja, még az is lehet, hogy egyszer majd politikai pályára tör, akárcsak Cicciolina, vagyis Staller Ilona.

DrMáriás ritkán, de világsztárokat is megfest. Ezen az alkotáson például „Szent” Madonna látható, „Like a Virgin”.

David Bowie-t pedig Van Gogh stílusában ábrázolta a művész. A festményhez mellékelt leírásban „Van Gogh elhívta a műtermébe az énekest, hogy a portréját megfesse, s miközben dolgozott, Bowie-t valami iszonyatos kannás borral itatta halálra, amitől olyan kisugárzása lett, mint a csernobili reaktornak Azóta összebarátkoztak, s már új lemezén dolgozik, amelyet a festőóriásnak szentel, aki levágott füllel fog ugrálni a klipjében és a lemezén krákogva flamandul énekelni.” Meghallgatnánk.

Maradjunk a zeneművészetnél, de evezzünk hazai vizekre. Él egy városi legenda, miszerint Zámbó Jimmyt egyszer a világ legrondább asszonyának választották meg. Ezt a szóbeszédet eleveníti fel kicsit kifordítva a művész.

Még egy legendás énekes, akinek halála megrázkódtatta az egész országot. Máté Pétert drMáriás szentként ábrázolja, aki egy liliomágat, az ártatlanság, a szeretet attribútumát nyújtja át a kisded Elton Johnnak.

Mága Zoltán műtermi transzformációja sem maradhat ki a sorból. A hegedűművész vitézként „csudálatos NOTAjával elvarázsolja a NATO katonáit és tábornokukként a Don-kanyar visszafoglalására indítja Larionov hőseként”. Mága egyébként feltűnik az Az utolsó vacsora a járvány megállítása előtt Leonardo műtermében című festményen is, amelyen Orbán Viktor Jézus helyére lép, Mága „csudálatosan csillogó hegedűszava” pedig felébreszti a vendégeket.

Végezetül jöjjön még két különleges kritikai alkotás a nyers celebvilágból. Az egyiken a Viszkis rabló látható Kazimir Malevics absztrakt stílusában, amint fut – hogy ki elől vagy hova, azt nem tudni, de valószínűsíthetően híres börtönszökése adhatta az ihletet.

Berki Krisztián valószínűleg akkor is belekeveredne a napi hírekbe, ha remeteként húzná meg magát egy lakatlan szigeten, így nem csoda, hogy drMáriás művészetében is kapott helyett egyik fontos produktuma, a herevasalás. A celeb, akinek többször is kivasalták már a heréjét, nem szerényen azt nyilatkozta magáról, frusztrálja, hogy ilyen jól néz ki, és hiába próbálja elrondítani magát, olyan tökéletes, hogy ez lehetetlen küldetés. A külsejére sokat adó Berkinek egyébként tokájába epesavat fecskendeztek, ezért csak remélni tudjuk, hogy a szintén bizarr szépészeti fogás egy újabb Máriás-festmény témája lehet a jövőben.

Ha még több festményre vagy kíváncsi, DrMáriás legújabb albuma, a Művészeti konzultáció már kapható a könyvesboltban. Május 29-én, szombaton (kizárólag 19 és 21 óra között) és 30-án, vasárnap (kizárólag 11 és 13 óra között) az A38 Hajó Kiállítóterében is megvásárolható lesz, ahol a szerző kérésre dedikálja. Ha pedig egy valós tárlatvezetésen is részt vennél, ugyanitt nagyszabású kiállítás lesz látható a festőművész legújabb festményeiből és nyomataiból.

Orbán Superman Viktor és a közéleti karambolok

Eddigi munkásságát összefoglaló könyvvel rukkolt elő dr. Máriás Béla. A Művészeti konzultáció prózáit, festményeit, zenéit egyaránt tartalmazó összművészeti album lett.

„DrMáriásban az a nagyszerű, hogy soha nincs szabadságon, nem játszik szerepet, élete és hétköznapjai, beszélgetései, járása, minden megnyilvánulása művészet, nem kell csinálnia semmit, csak lenni, és máris kész az alkotás” – mondta róla Para-Kovács Imre.

Törlesztés, nem törleszkedés

Pontos megfigyelés, amit visszaigazolt az élet. Amikor szóba került, hogy az Index írna legújabb könyvéről, önmaga volt saját műve futára. Két órán belül a helyszínen volt. Megjelenése ezúttal nem keltett feltűnést. Se egy fura ing, se egy színes nyakkendő nem karakterizálta, igaz, talpig feketében sem tudott észrevétlen maradni. Belépőjére megállt az élet a szerkesztőségben. Új könyvéről jött beszélgetni. A Művészeti konzultáció a szerző 55., zenekara, a Tudósok 35. születésnapjára készült. Benne drMáriás eddigi életműve fogható kézbe: próza, zene, képzőművészet, mellette személyes ügyek és családtörténet Kieselbach felvezetőjével. Külön érdekesség, hogy a lapokon kibomlik egy életút, és bepillanthatunk egy délszláv családtörténetbe.

Családomban mindenki békés humánummal átitatott polgári életet élt, azonban a történelem egy pontján akaratuk ellenére pusztító háborúkba hívták a férfiakat. Az első és második világháborúba, engem a délszláv háborúba. Ők bevonultak, én meg eljöttem, hogy törlesszek.

– meséli Máriás. A törlesztés részei festményei, melyek szavak helyett színekkel és formákkal szólnak, épp ezért több módon értelmezhetők. Az értelmezésbe Máriás is besegít. Röviden mesél képeiről, keletkezésük körülményeiről ugyanakkor a festmények mellett egy-egy felkért közéleti személy kommentárja is olvasható. A többit az olvasó képzeletére bízza.

Én olyan korokkal, szereplőkkel, művészeti stílusokkal igyekszem képzeletbeli ecsetet adni a néző kezébe, hogy ő azokat saját megidézett gondolataival, reményeivel, fájdalmaival keltse életre.

Idiotisztikus falvédőikonok

Kommentál Pataki Ági, Kőhalmi Zoltán, ef Zámbó István, Lovasi András, Gerendai Károly, de még Schmidt Mária is. Utóbbi maga is témája egy festménynek, alanya Máriás különös mitológiájának, méghozzá a Schmidt Szűz Mária és kisdede, Ungár Péter a NER templomában című képpel szerepel a lapokon. Ez a fajta irónia látszólag egy cseppet sem zavarja, olyannyira nem, hogy Máriás felkérésére elmondta, milyen érzések kerítették hatalmába, amikor megtekintette a Brezsnyev felfedezi Amerikát Clemente műtermében című drMáriás-alkotást. 

Karácsony Gergely ugyancsak Máriás festett világának alapikonja. Budapest főpolgármesteréről kiderül, tud derülni saját magán, nem sérti, hogy műalkotás lett belőle, sőt. Szereti a művész neodada politikai művészetét, illetve azt, ahogyan „belőlünk, politikusokból és nyilvános szerepléseinkből is idiotisztikus falvédőikonokat csinál.”

Nem mindenki örül a festményeimnek, melyek kicsúsznak a kontroll alól, és nem cenzúrázható kontextusban kelnek önálló életre. Egy önálló, modern népművészeti, underground csatorna adásává válni nem mindenki számára maga a kéjmámor

– figyelmeztet Máriás.

Róluk nem tudni, örülnek-e

Nem tudni, mi a véleménye az ország leggazdagabb magyarjának a róla készült alkotásról. Ilyenből több is van. Az albumba Mészáros Lőrinc Világtehénként elnyeli a Mátrai Erőművet Franz Marc műtermében című került be. Lapzárta okán a szerző őszinte sajnálatára a Mészáros Lőrinc és Várkonyi Andrea a földi Paradicsom megtestesítői című kép kimaradt az életmű-válogatásból.

Egyébként Orbán Viktor több ízben felbukkan. „11 éve a 2/3-os miniszterelnökünk a legnagyobb hősöm“ ismeri el az alkotó, aki a borítón is Orbán Viktort szerepelteti. Ide pedig az

ORBÁN „SUPERMAN” VIKTOR VISSZAHOZZA AZ ANGOL KISLÁNYNAK A BREXIT HŰVÖS SZELE ÁLTAL ELFÚJT SZÍVLUFIJÁT, ÉS CSAK ANNYIT KÉR CSERÉBE, HOGY SZÜLJÖN HÁROM KERESZTÉNY GYERMEKET BANKSY MŰTERMÉBEN

című műve került, mely Lobenwein Norbert felkérésére készült, és a festék is alig száradt meg rajta, annyira friss.

A címek egyébként önmagukban is irodalmi alkotások. Orbán Viktor megtekinti a róla mintázott társadalmi igazságosság és egyenlőség szobrát a Városligetben. Vagy Soros György vért szív a Magyar Nemzeti Parkban, ahogyan a Polipot átvilágító APEH-adminisztrátor címek mind-mind elindítanak egy szélesvásznú mozit a fejekben.

A hasábokon szót kérnek maguknak a gyűjtők is. Bitter Brúnó például elmeséli, hogy az Áder János megmossa Áder János lábát különböző Áder Jánosok társaságában című drMáriás-festmény boldog tulajdonosaként egyszer megpróbálta az alkotást a köztársasági elnöknek értékesíteni, aki ilyen mennyiségben sajnos nem kért önmagából, így a Bitter család azóta is együtt él a festménnyel.

Minden héten újabb karambol

A vaskos kötetnyi munka tovább bővül. Máriás az Indexnek elmondta:

Sztahanov célom, hogy minden héten megfessek egy művet, és tulajdonképpen ezzel meg is van a szorongást előidéző programom. Ez azért jó, mert formában tart, figyelnem kell a híreket, és ki kell válogatnom közülük azokat a közéleti karambolokat, amelyek vászonra vihetők. Megpróbálok minden fontos személynek emlékművet emelni

– mondja a művész, így sok mindenki sorra kerülhet még, köztük Ferenc pápa is, akinek látogatása már nem is olyan távoli jövő.

Fekete J. József: Szomorú tárgy – vidám művészet

drMáriás: Művészeti konzultáció. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, CD-melléklettel.

Brutálisan nagy méretű albumot jelentetett meg a Magyar Műhely Kiadó drMáriás 55. és a Tudósok zenekar 35. születésnapjára. A kötetben a művész 160 festménye jelenik meg 110 dokumentumfotó mellett, plakátok, borítók társaságában. A kettős jubileumi album annyira meglepte az egyik magyarországi könyvterjesztőt, hogy szerzőjeként Máriás Béla helyett dr. Máriás Antalt, kiadójának pedig a Kossuth Kiadót jelölte meg. (Egyiket sem találta el.)

  Pedig a vaskos album kiérdemelte az odafigyelést, Kieselbach Tamás galériatulajdonos, művészettörténész bevezetőjétől Gulyás Gábor esztéta terjedelmes és alapos tanulmányáig, amelyben Szombathy Bálint, drMáriás monográfusa nyomdokán haladva korszakolja az alkotó képzőművészeti tevékenységét, kitér lírai és prózai irodalmi műveire és muzsikusi tevékenységére, megtalálja vizuális, olvasható és hallható megnyilvánulásainak egybehangzását.

  A jugoszláv polgárháború elől Újvidékről Budapestre emigrált alkotó Bada Tiborral, vagyis Bada Dadával együtt keresett új hazát, talán barátságuk alapján társították drMáriást a (neo)dadaista művészeti irányzathoz, ami annyiban helytálló, hogy az ő művészete is avantgárd, és gesztusművészetnek tekinthető, de inkább a francia „vadak” kolorizmusát továbbvivő anarchizmus számít fő irányultságának. Érzékeny társadalomkritikával reagál politikai eseményekre, a celebvilág történéseire, a fogyasztói társadalom jelenségeire, a kultúra befogadói leépülésére, a kultúra és az ellenkultúra megütközésére, véleményének megfogalmazása az irónia felségterén játszódik, eljut a giccsbe fordításig, majd a parasztgiccs paródiájának megteremtéséig, a gúnyig és a maró, ironikus paródiáig.

  Az utóbbi öt évben született alkotásai két világot kopíroznak egymásra: a jelen közéleti szereplőinek pop-artisztikus arcképét (testképét), mégpedig valamelyik festőzseni stílusába csomagolva. A felhasznált, újrahasznosított festői műhelyek tulajdonosai közt magyar alkotó nincsen, viszont a modellek zömmel a közelmúlt és a jelen közéleti szereplői, mondhatjuk, idoljai és ikonjai, köztük Orbán Viktor és a hatalmi elit viszi a prímet. Megjelennek személyek a múltból, pl. Ferenc József, Rákosi Mátyás, Sztálin, Tito, Kádár, Trockij művészek, bűnözők, olyan pillanatemberkék, akiket az egyik kommentelő, a festmények mellé megjegyzést író szerint drMáriás emelt ki a feledésből – akár önmaguk lényegtelenségéből –, és tett 15 percre újra érdekessé a festményei által.

  Apropó: kommentelők. Ez az album legfőbb érdekessége. A valamelyik festőóriás stílusában megjelenített közéleti szereplők, kulturális ikonok képeinek mindegyikéhez fűzött valaki, író, politikus, humorista, barát, művésztárs stb. néhány soros, általában szellemes megjegyzést, miként drMáriás is hozzászólt saját vizuális műveihez.

  Fárasztó lesz olvasni, de a teljesség kedvéért ide kell másolnom az albumba felvett írásminiatűrök szerzőinek névsorát: Ágoston Attila, Balázs Attila, Baliz Georges, Bánki Ákos, Bárándy Péter, Benedek Szabolcs, Békési László, Bitter Brunó és Iványi-Bitter Brigitta, Blumm Aaron, Bognár Attila, Bozóki András, Bozsik Péter, Bödőcs Tibor, Brecelj Marko, Bukta Imre, Bús Balázs, Cresswell Peterjon, Csató Gábor, Cserna-Szabó András, Csizmadia Tibor, Czabán György, Dezső Antal, Dobrila Peter Tomaž, efZámbó István, Elwell Stephen, Fabényi Júlia, Fábry Sándor, Fekete J. József, Fehér Béla, feLugossy László, Forgács István, Füzesi Zoltán, Gerendai Károly, Gerényi Gábor, Győrfi Pál, Gulisio Tímea, Hammer Ferenc, Heller Gábor, Heimann Zoltán, Jankovics Zoltán, Kacsuk Péter, Kagagyejev Andrej, Kassai Farkas Ákos, Karácsony Gergely, Kaucsek Bálint, Kenderessy Attila, Keresztury Tibor, Kincses Gyula, Kocsis András Sándor, Kopejkin Nyikoláj, Kovač Boris, Kovács Gábor, Kozák Gábor, Kozlov Sándor, Kőbányai János, Kőhalmi Zoltán, Kruppa Géza, L. Simon László, Ladik Katalin, Lengyel András, Lengyel Zsolt, Lévai Balázs, Lovasi András, Lucas Gary, Lugosi Lugó László, Makovényi Ferenc, Mancsiczky László, Marossy Krisztina, Marušić Dario, Máriás Zoltán, Márton Dani, Mesterházy Ernő, Mécs Mónika, Molnár F. Tamás, Nagy Géza, Németh Bálint, Orcsik Roland, Para-Kovács Imre, Pataki Ági, Pándi Balázs, Podmaniczky Szilárd, Pók Attila, Prieger Zsolt, Pritz Péter, Puskás István, Radnóti Ákos, Rácz Mihály, Rátgéber László, Rockenbauer Zoltán, Rozsonits Tamás, Rupaszov Tamás, Sáfár Zoltán, Sályi Lőrinc, Sári László, Schmidt Mária, Selmeczi Tibor, Skonda Mária, Starking Jonathan, Svébis Bence, Sugár S. András, Szabó Máté, Szadai Károly, Szalai András, Szász Zsolt, Széplaky Gerda, Szegedi Márton, Szombathy Bálint, Szurcsik József, Takács Attila, Till Attila, Tirts Tamás, Tóth Gábor, Tövisházi Ambrus, Trencséni Dávid, Ungár Péter, Vágvölgyi B. András, Vincze Máté, dr. Vitanović Dušan, Völgyi Miklós, Waszlavik Gazember László, Weiler Péter, Wiszkidenszky András, Yossarian Agamemnon, Yu Zemin, vagyis egymástól szakmailag, nyelvileg, földrajzilag független személyek.

  Az album szerkesztési trükkje, hogy illusztrált történelemkönyvként is kezelhető. A benne felvonultatott alakok története száz éven ível át. A históriai megállókat drMáriás történelmi és családi eseményekre reflektáló szövegei értelmezik. Egyértelműen politikai művészet, amin elröhögcsélnek a nézők. De mi lesz, ha majd megértik a művészetét – teszi fel a kérdést az egyik kommentszöveg szerzője, és meg is adja a választ, drMáriást egy kevésbé jövedelmező cellafestésre idézik majd be.

  Az alkotónak nem csupán az ecset szolgál az irónia kifejezési eszközéül, hanem a tolla is. Egyik modelljét ekképpen írja le: „Handó Tündét egyesek az Országos Bírói Hivatal elnökeként ismerik, aki vasladyként minden egyes tervét kőkeményen megvalósítja. Mások viszont divatdiktátorként, akiknek a szemében ő a radikális retró-szocreál-bölcsész divatstílus megalapítója és királynője. Csodálatos ázottalga-frizurák, mongol iparibúvár-stílusú szemüvegek, a legújabb ecseri piaci trendeket is megszégyenítő, mindennél háziasabb otthonkakompozíciók és a vadságukban és erotikus kisugárzásukban a metálzenészek legvadabb csizmáit is túlszárnyaló cipőcskék jellemzik.”

  Ennyit az esztétikáról.

  Az elmúlt évszázad közös nevezője a közösséggel és az egyénnel szemben elkövetett bűn. Ezen túlmenően a hazudozás, hitegetés, ámítás, félrevezetés, megfélemlítés, ami nélkül talán nem is tudnánk élni Közép-Európában. Paradox ez a világ, hiszen éppen lefojtások nélkül teljesedhetne ki a lét. Az alkotó szerint emiatt kell átfesteni a világot. Ezt a célt szolgálják „vidáman szörnyű, szépen kellemetlen, felzaklatóan szórakoztató és nyugtalanítóan szép” rajzai, festményei.

  És akkor még itt van a zenéje. Szó szerint „itt van”, hiszen az albumhoz tartozik a 35 éve tevékeny Tudósok Buta szeretnék lenni című válogatáslemeze 17 fölvétellel. „A Tudósok zenéje szinte minden tevékenységet vidám köpönyegbe bújtat. Remek háttérzene salétrombányászathoz. Gyermekaltatáshoz kiváló. Bizakodóvá tesz, asszertívvá és proaktívvá. A tehenek tejhozama megugrik. A lakásokba beszűrődve mosolyt varázsol az emberi arcokra. A középszer behódol” – írta Kovács Ferenc az egyik hírportálon, és emlékeztetett, hogy drMáriás szerint a zenekarának műfaja nem jazzpunk, hanem popkabaré. Meg kell jegyeznem, én fülhallgatón is nagyon élveztem. Nem kellett hozzá salétromot bányásznom.

  Végezetül: drMáriásnak önálló kiállításai voltak Magyarország mellett Londonban, New Yorkban, Pekingben, Szentpéterváron, Bécsben, Brüsszelben, Prágában, prózaköteteit Magyarországon és Kínában adták ki, míg a Tudósok lemezeit Magyarország mellett Angliában, Szlovéniában és Oroszországban jelentették meg.

  A Művészeti konzultáció pedig önmagában is könyvészeti remekmű.