Skip to main content
Dudás Károly fényképe

Dudás Károly

prózaíró
publicista
szerkesztő

Az általános iskolát Csantavéren, a gimnáziumot (1966) Szabadkán végzi. 1973-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet.
1970-től a Képes Ifjúság újságírója, a művelődési rovat szerkesztője, 1983-tól a Hét Nap újságírója és szerkesztője,1993-tól az Új Hét Nap, 1994-től a Szabad Hét Nap alapító-főszerkesztője, 2001-től 2012-ig a Hét Nap főszerkesztője, a Pannon Press Kiadó igazgatója.

 

Bánát könyvei
(Üzenet. 1986/3.)
Szerző
Koliger Károly halálhírére.
(7 Nap. 2005. július 20.)
Szerző
Szorosan együtt: falu és iskolája. In. 7 Nap. 1985. december 27.
Szerző
Összefüggő partok messze csúsznak (Kontra Ferenc: Jelenségek)
(Üzenet. 1984/4.)
Szerző
Végbúcsú Triplolsky Gézától. In. 7 Nap. 2002. november 13.
Szerző
Egykor volt világunk ujjlenyomatai
(7 Nap. 1985. április 19.)
Szerző
Életünk hiteles lenyomatai (Andruskó Károly hetvenöt éves)
(Üzenet. 1990/11.)
Szerző
Elolvasom
Végbúcsú Dési Ábeltől
(Hét Nap. 2008. március 5.)

Végbúcsú Dési Ábeltől

Nem hoz több verset a Hét Napnak Dési Ábel, Sárkány Szilvi, nem kell már előle menekülnöm a lapzárták legnormálisabb embert is őrületbe kergető óráiban, amikor arról próbált meggyőzni: hagyjam a fenébe ezt a haszontalanságot - mármint a szerkesztést, az újságcsinálást -, üljek neki azonnal, és fejezzem be a Matuska Szilveszterről szóló regényemet... Amigó Carlos, csak annak van értelme, mondogatta, egyedül annak.
Elment szép csendben ő is, mint ahogy elmentek sorra mind a régi szabadkaiak: Kolozsi Tibor, Sáfrány Imre, Lévay Endre, Urbán János, Petkovics Kálmán, Kopeczky László, Szalma Laci, Dévavári Zoli, Burkus Vali néni és a többiek... Ettől lesz a számunkra egyre idegenebb ez a poros-boros város, s válunk mi mind magányosabbakká...
Nem vonul át többé a főtéren, végig a könyvkereskedések utcáin, a Hét Naphoz vezető úton, ütött-kopott táskáját cipelve - mint valami múltból itt felejtett ószeres -, táskája mélyén könyvritkaságokat, izgalmas folyóiratokat, titokzatos fénymásolatokat őrizgetve... Ezeket osztogatta az arra érdemeseknek...
Jugoszlávia, Magyarország és a világ kiemelkedő íróival, filozófusaival folytatott levelezést, tartott szoros kapcsolatot, olyan alkotókról és alkotásokról jelentetett meg cikkeket, akikről rajta kívül senki más ezen a tájon, mégsem örvendett igazán közmegbecsülésnek. A gondolkodókat sohasem kényeztették el vidékünkön. Amolyan magányos csodabogárnak tartották, ,,bolond filozófus'-nak...
Maga is, a 7 Nap is nagyon büszke volt a Lukács Györggyel készített interjúra, amely l970-ben hetilapunk újévi számában jelent meg. A sors fintora: Dési Ábel nem készíthette el személyesen az általa nagyra becsült Lukáccsal az interjút, mert a Budapestre való utazás előtt váratlanul megbetegedett, ám a beszélgetést a 7 Nap vezetői az ő kérdései alapján hozták tető alá... Azóta jócskán eljárt az idő a marxista filozófia és Lukács György fölött, ám a nagyinterjú a maga korában kiemelkedő teljesítmény volt, Sava Babić melegében lefordította szerb nyelvre, és a Borbában, majd több folyóiratban is megjelentette, később az újvidéki Forum könyv alakban is kiadta...
Nem volt könnyű élete az 1929-ben Bácsgyulafalván (Telecska) Sárkány Szilveszterként született Dési Ábel költőnek, prózaírónak, kritikusnak, publicistának: a Magyar Szónál, a Kultúrszövetségnél eltöltött rövid idő után nyomdászatot tanult Pesten, hazatérve kazánfűtő lesz a szabadkai konzervgyárban, majd 1949 és 1952 között politikai fogoly a rossz hírű Goli otokon... 1961 és 1984 között volt a 7 Nap szerkesztőségének tagja, innen ment nyugdíjba... Nyugdíjasévei alatt is, egészen az öregek otthonába való kényszerű kerüléséig szorgalmasan hordta írásait, verseit a Hét Napba...
1961-ben jelent meg első verseskötete, A remény elve Újvidéken, ezt követte a Fáj az idő című verseskönyv, majd 1969-ben a rólunk írt verseskötet, a Kortársaim, 1984-ben pedig a Félelem és fájdalom címen közreadott négy kisregénye, amelyekről kritikusa, Fehér Katalin a következőket írja: ,,Mind a korábbi verseknek, mind a kisregényeknek alapélménye a kiábrándulás, a reményvesztettség szülte félelem...'
Ez az alapélménye egyik utolsó versének is, a Hét Napban megjelent Emlékek temetőjének, amely akár búcsúkölteménynek is fölfogható:

nem tudom, éltem-e
így élettelenül
lehet-e remélni
kívül vagy belül

se családom
se rokonom
csak a bánat
a vagyonom

búcsúzóban
a valóság
így maradhat
szomorúság.

Nyugodj békében, amigó Szilvi. Isten veled.

Szerző
Közös barangolásaink
(Magyar Szó. 1989. augusztus 5.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
A riporttól a szociográfiai tаnulmánу felé
Szerző
Zsellérek ivadékai (Dudás Károly: Szakadó)
Szerző
Válogatott bizonyítékok
Szerző
Elfelejtett tájak elfelejtett lakói
Szerző
Érték és valóság. In. Alföld. 1979/12.
Elbeszélői formák jártatása
Valóság(igény) és novella
Szerző
Út a beérés felé (Dudás Károly: Jártatás)
Szerző
Vadalmaízű vallomások (Dudás Károly: Jártatás)
Szerző
A riporttól a szociográfiai tаnulmánу felé. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Gion után az első. Dudás Károly: Jártatás
Szerző
Történelmi és társadalmi tervek. In. Vajda Gábor: Források és partok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1983.
Szerző
Gondolati mélység és társadalomrajz (Herceg János: Távlatok; Dudás Károly: Ketrecbál)
A veszendőség fénytörésében
Szerző
Kísértő múlt (Dudás Károly: Ketrecbál)
Szerző
Dudás Károly: Ketrecbál. In. Életünk. 1985/2.
A Szakadó. In. Bosnyák István: Mű és magatartás. Esszék, kommentárok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1987.
Volt – nincs
Szerző
Érzelmes búcsú (Dudás Károly: A gyalogtörök)
Szerző
Eszméltető látomások. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Amerika-párhuzamok. Dudás Károly: Ketrecbál, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1983. Varga Zoltán: Indiánregény, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1992. In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Amerika-párhuzamok (Két Amerika-tárgyú vajdasági regényről: Dudás Károly: Ketrecbál; Varga Zoltán: Indiánregény)
Szerző
A gádorok szociográfusa
Szerző
Mások nevében is (Dudás Károly: Királytemetés)
Szerző
A gádorok szociográfusa. In. Bori Imre: Szociográfiák nyomában. Írások szociográfiákról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Kísértő múlt (Dudás Károly: Ketrecbál). In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
Mások nevében is. In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
Dudás Károly: Szakadó. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2003.
Szerző
„Mert hiányoznak nekünk a mesék nagyon” (Burány Nándor–Dudás Károly–Németh István–Tari István: Szórványban)
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Dudás Károly. In. Hornyik Miklós: Meghasonlásunk története. Délvidéki könyv. Lavik 92-Timp, Canada-Transatlantic, Topolya, Budapest, 2009.
Szerző
Dudás Károly: Ketrecbál. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom
Egy kiadvány, amely rólunk szól
Szerző

Egy kiadvány, amely rólunk szól

Dudás Károly: Nem éltünk Gyöngyszigeten

A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában a közelmúltban megjelent Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvének első és második kötete. Az említett két kötet a szerző válogatott írásait, publicisztikáit tartalmazza, amelyek ezúttal is több évtizedes értékteremtő munkásságát igazolják.

Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy Dudás Károly nemcsak vajdasági publicista és közíró, hanem a Délvidék magyarságának egyik igaz, őszinte elkötelezettje. Természetesen amikor a Délvidéket említem, akkor Vajdaság mellett a Drávaszögre és a kelet-szlavóniai szigetmagyarság kis közösségeire is gondolok. Dudás Károly ugyanis ott is otthon volt, és amikor az ott lévő kis falvak, települések felé vitt útja, akkor ő mindig hazafelé tartott, és amikor ott befejezte dolgát, akkor ugyancsak hazafelé sietett, haza, Vajdaságba.

Nyolcszáz oldal két kötetben. A szerző negyvenöt éves értékteremtő munkájának rendkívül gazdag termése. Nem volt könnyű dolga a szerkesztőnek, Brenner Jánosnak. Nem volt, de dicséretére legyen mondva, kiváló munkát végzett. A szerteágazó anyagot sikerült egybehangolnia, és így az olvasónak sikerült egy átfogó, érdembeli képet kapnia Dudás Károly rendhagyó munkásságáról.

A Nem éltünk gyöngyszigeten című könyv két kötetében Dormán László fotóival találkozunk. Dormán Lászlót régóta ismerjük. Fotóiról mindig csak az elismerés hangján szóltunk, és most is azt tesszük. Az említett könyv két kötetének a lapjairól ránk köszönő fotók ugyanis a mi meggyötört, magára hagyott kis világunkról vallanak valami döbbenetes hitelességgel, szinte fájdalmas jajkiáltással. Egy igazi művészember fotói azok, Dormán Lászlóé.

Nem a teljesség igényével igyekeztem megfogalmazni az említett könyvvel kapcsolatos mondanivalómat. S ez természetes is. A szakmai megítélés a kritikusok dolga. Én arról igyekeztem szólni, hogy miért volt nehéz letennem Dudás Károly könyvét, miért tértem vissza egy-egy részletéhez, fejezetéhez, és hogy a szerző mondanivalóját miért hordtam magamban napokig.

Jóleső érzéssel és nem titkolt büszkeséggel olvastam azokat az interjúkat, amelyeket a szerző nemzetünk nagy, meghatározó egyéniségeivel készített. Szükség volt azokra az interjúkra, mert jó tudni, hogy egy kis nemzet, a magyar nemzet kiválóságait tisztelik, nagyra becsülik a világban. Aztán, nem utolsósorban, az egyszerű magyar emberek önérzetét, önbecsülését, emberi méltóságát is erősíti, visszaadja.

Dudás Károly 45 esztendőn keresztül mélységes elkötelezettséggel járta a Délvidék útjait. Évszázados kis falvak, települések szegényes, szomorúságot sugárzó otthonaiba kopogtatott be. Elbeszélgetett az ott lakókkal, hallgatta azok panaszát, a kilátástalanságban vergődők, a megtört emberek panaszát. S ezt a keserű panaszt, siralmat, amellyel mindenhol találkozott a déli végeken, ezt vitte aztán magával, és a most megjelent könyve ezeket a vallomásokat őrzi. Dudás Károlynak ezek a kis vallomásszerű remekei nem engedték meg, hogy letegyem a szerző könyvét.

A kettős állampolgárság kérdése is helyet kapott a szerző kétkötetes könyvében. Úgy érzem, hogy erre nagyon nagy szükség volt. Szükség volt, mert az utánunk jövő nemzedékeknek tudniuk kell, hogy elődeik életét, közel 100 esztendőn keresztül, az állandó küzdelem, a létükért, megmaradásukért folyó küzdelem határozta meg.

S amikor úgy látszott, hogy szenvedésüknek/szenvedésünknek, a létért való küzdelemnek vége, hogy már nemcsak határon túli magyarok vagyunk, hanem magyarok, akik egy nagy családhoz tartoznak, akkor ért bennünket az a kegyetlen, fájdalmas korbácsütés, amely tudtunkra adta, hogy ott, anyaországunkban nem szívesen látnak bennünket.

Ezzel kapcsolatban Dudás Károlyt idézem: „2004. december 5-én azt hittük, ránk szakad a mennybolt. Nem szakadt ránk, csak ólomszürke lett, beborult felettünk. Talán mindörökre.” A hőn óhajtott kétmillió igen szavazat helyett mindössze másfél millió bebocsátó szép üzenet – írtuk akkor elkeseredetten. A többi néma csend és elutasítás… Halálos ítélet tehát. Trianon él és élni fog?!

Hat évvel később, 2010. május 27-én, a Magyar Szó a következő hírt közölte: Elsöprő, 97 százalékos többséggel, 344 szavazattal fogadta el a Magyar Országgyűlés a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére irányuló törvénymódosítási indítványt.

Ismét Dudás Károlyt idézem, aki a Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében többek között a következőket írta: „Egész itteni életünk, kisebbségi létünk gyötrelme, nyomorúsága, reménytelensége, ugyanakkor elpusztíthatatlan hite, reménykedése, beteljesülő vágya Trianon istentelen, embertelen pillanata óta, kilencven hosszú esztendő óta, abban reménykedik a határon túlra kényszerített magyarság, hogy egyszer csak vége szakad a kitaszítottságnak, a tengernyi megaláztatásnak, a szerteszabdaltság már-már elviselhetetlen állapotának, s ismét összetartozik az, ami ezer esztendeig összetartozott?”

Tamási Áron mondja: Vihar után örvendeni akar a szív és teremni a föld. Dudás Károly mondatai után úgy érzem, hogy nekünk szól Tamási Áron üzenete, nekünk szól, nekünk, akiknek az életét a közel 100 éves pusztító vihar igyekezett darabokra tépni, megsemmisíteni.

Elolvasom

Sorsába volt írva Trianon

Dudás Károly: A nagy merénylő; Vajdasági Magyar Jogász Egylet, Újvidék, 2019

Matuska Szilveszter (1892–1945?) egész életében ismertté szeretett volna válni, nem híres, csupán berühmt akart lenni, hiszen aki ismert, az egyben népszerű is lehet, talán még valami dicsőség is ragad rá az évek során, neve hallatán sokan fölkapják a fejüket. Ha hagyja magát sodortatni a papucsos édesapja, majd az ugyancsak papucskészítő nevelőapja által kiválasztott életpályán, soha nem írta volna be a nevét a történelembe, esetleg a csantavéri vásárban árulta volna a takaros lábbeliket, miközben a lányok szoknyája a gyékényszőnyegre pakolt hétköznapi és ünneplőpapucsok fölött lebegett volna el, ő maga meg időről időre megtapogatta volna a zsebében lapuló Szent Antal-szobrocskát vagy a másikban a gyermekkorában suttyomban vásárolt és mindig magával hordott csantavéri kisbicskát. De Szilveszter tett róla, hogy ne így legyen. Túlszárnyalta önmagát, nem csupán a berühmtségig küzdötte fel magát, hanem híres lett, sőt egyenesen hírhedt.

  Mert mi jut eszünkbe neve hallatán? Biatorbágy, Csantavér, bűn és bűnhődés. Csantavér a szülőfaluja, onnét nősült, felesége Dér Irén tanítónő, ezt a családnevet a következő évszázadban Dér Heni magasra emelte a szórakoztatóiparban, Dér Csabának pedig alvilági hírnevet biztosított a bérgyilkosok közt a vezetékneve. Matuska szinte megmagyarázhatatlan okból, noha működött benne valamiféle kommunista-krisztiánus ideológia, Biatorbágynál levegőbe röpített egy nemzetközi expresszvonatot, igaz, ő mindössze egy tehervonatot akart robbantani. Merényletének 22 áldozata és 17 súlyos sérültje volt, később az elhunytak száma növekedett, az 1999-es NATO-bombázás során megtanult szóval: járulékos áldozatok is akadtak, akikkel nem közvetlenül a robbantás végzett. Matuskát mégsem végezték ki. Saját merényletének áldozatává vált, csak közel másfél évtized múltán.

  Ezeken az alaptényeken kívül többet Dudás Károly hosszan dédelgetett kisregényéből és annak gazdag függelékéből tudtam meg a nagy attentátorról, Kosztolányi szerint az értelmes elmebetegről, a féleszűről, akinek agybéli kapacitásainak fele remekül működik, a másik fele viszont már nem. A költő ezt Matuska főtárgyalásán állapította meg, ahová a perről tudósító Karinthy Frigyessel és Márai Sándorral egyetemben újságíróként azért ment el, hogy láthassa a merénylőt. Nem mintha nem találkozott volna önmagukból kifordult, elvetemült gonosztevőkkel, de sejtette, hogy Matuska másmilyen ember lehet.

  Miként másmilyen is volt. A kisregény és a föllelt, a könyv függelékében közölt dokumentumok szerint érzelmes, szinte érzelgős ember, aki rajongott a családjáért, kántortanítóként a diákjai szívébe férkőzött, de minduntalan hajtotta a nagyravágyás, a fékezhetetlen hiúság – halálos ítéletét is frissen vasalt öltönyben és lakkcipőben várta –, a kicsapongás, ma szexuális ragadozónak neveznék. Anyagi biztonsága érdekében vállalkozások sorába kezdett, fa- és szénkereskedést nyitott, vegyes áruval, fűszerekkel üzletelt, volt borkereskedő, bérházakat vásárolt Pesten meg Bécsben is, kőfejtőt bérelt stb. Hajtotta a nagyzolás és a kivagyiság, akárcsak a fehérnép iránti elragadtatottsága. A nagy háborúban tiszti rangra jutott, ezüst- és bronzkitüntetéseket szerzett, megsebesült, ő lett a géppuskások vezetője… Amikor megtudta, hogy Erdélyt elcsatolták, azt a földet, amelyért dalolva géppuskázott, vérét adta, összetört. Trianon kihúzta lába alól a hazáját, a Délvidéket is, ami életre szóló, gyógyíthatatlan traumát okozott számára. Egy rossz anyagi pillanatában a katonai kitüntetéseit, mint az odaveszett haza adományozta, számára immár értéktelen hálapénzeit, eladta egy újabb vállalkozás érdekében. Tehetséggel festett, kézírása a középkori kódexmásolók fegyelmét és kalligráfiai adottságát menekítette át a XX. század első felébe, nyolcvannál több találmányát jegyeztette be, és valamiféle kiforratlan, de jó adottságú nyelvi tehetséggel bírt. A bírósági főtárgyaláson nem tudta megmondani, mekkora vagyona volt, hogyan jutott ingóságaihoz, aztán meg koldusbotra, mint aki ilyen apróságokkal nem szívesen foglalkozik. Folyton húzogatta nadrágszárát, hol bokáig, hol térdig, tornáztatta hüvelykujjait, nevetséges látványt nyújtott. Mindenképpen el akarta kerülni az akasztófát, sőt, börtön helyett szívesebben töltötte volna büntetését elmegyógyintézetben, ezért tárgyalása során rájátszott a megszállottságra, de amikor rájött, hogy alakoskodnia kellene ahhoz, hogy elmebetegnek nyilvánítsák, inkább vállalta az egyenes gerincet. Így volt féleszű.

  Imádta a vasutat és a lokomotívokat, nem egy találmánya éppen a mozdonyok tökéletesítését szolgálta. Hogy ennek ellenére mi késztette a vasúti robbantásokra, mindmáig titokban maradt. Mert Biatorbágy előtt Ausztriában és Németországban is robbantott. Ezekhez hasonlóan Biatorbágynál is egy tehervonatot akart levegőbe röpíteni, de az késett, így a forgalmista 1931. szeptember 13-án, röviddel éjfélt követően azt félreterelte a vágányról, és előreengedte a nemzetközi gyors szerelvényét. És lett 22 halott, 17 sebesült. Az előző merényletekért Ausztriában hat év börtönre ítélték, Magyarországnak azzal adták ki, hogy nem ítélhetik halálra, vagy ha mégis, akkor nem hajthatják végre rajta az ítéletet. Halálra ítélték, az életét megkímélték.

  Az életfogytiglani büntetésből 1945-ben szabadult, amikor a váci fogházból az orosz csapatok közeledtével a börtönparancsnok szabadon engedte mind a 800 fogva tartottat, mert az elvonuló németek azzal fenyegetőztek, hogy különben kivégzik a rabokat. Matuska nem élt a hirtelen nyílott lehetőséggel, szerbtudásában bizakodva bevárta az oroszokat, akik elfogadták tolmácsként, és egészségügyi feladatokat bíztak rá. Hamarosan egy orosz teherautón eljutott a jugoszláv határ közelébe – ahol ismét szembesült a hazáját cafatokra tépő Trianon tragédiájával. Hazagyalogolt Csantavérre, találkozhatott még szüleivel, apósával, sógorával – feleségét még akkor vitte el a tüdővész Bécsben, amikor Ausztria kiadta Szilvesztert Magyarországnak –, de odahaza sem nyughatott, a templom előtt a Trianon által kiváltott tüzes, revizionista-nacionalista szónoklatot tartott. Valaki beárulta, másnap a partizánok elhurcolták. Vélhetően kivégezték, és tömegsírba temették.

  Dudás hosszan érlelte a Matuska-regényt, időközben megkedvelte a főhősét. Nem is foglalkozik sokat a külsőségekkel, a nagy merénylő lelki életét igyekszik megérteni. Ennek alapján rajzolja meg a családszerető, érzelemgazdag, számottevő, sokoldalú tudás birtokában lévő, őrült zseni alakját, aki bizonyára nem maga fundálta ki a vasúti merényleteket, társai viszont cserben hagyták. Felesége meghalt, ő volt a merénylet egyik járulékos áldozata, maga a merénylő meg a második, egyedül lányuk látogathatta a börtönben, többi hozzátartozójának erre nem volt módja. Megmaradt számára a vallás, a zene, orgonálhatott a börtönmiséken, festhetett, amíg lehetett festéket és vásznat szerezni, dolgozhatott a találmányain. Folytonosan bűntudat gyötörte, ezért folyamatosan sírt, álmaiban az érkező mozdony fényei, a robbanás villanása, a fölszakadó sín sikoltása, a völgybe boruló szerelvény robaja meg a közelről megszemlélt áldozatok képe kísértette. Matuska másfél évtizeden át selymek suhogásáról, kápráztató női illatokról szeretett volna álmodni angyali fények közepette, de csak zajok és agytépő villogások mellett töltötte éjszakáit. Amikor rabtársai elhagyhatták a váci börtönt, csend nehezedett rá, nyomasztotta, hogy többé nem hallja azok motoszkálását, az általuk keltett börtönzajokat. Az író kiaknázza a fény- és hanghatások, dübörgések álombeli dominanciáját, valamint gyakran él az ismétlések nyújtotta stilisztikai lehetőségekkel, hosszú körmondatokkal, az expresszív látványok, zajok és szürreális álmok egymásba csúsztatásával, amelyekkel lírai megjelenésében állítja az olvasó elé Matuska Szilveszter alakját, amelyet nem biztos, hogy megkedvel bárki is, de a kisregénynek köszönhetően nem csupán a tömeggyilkost látjuk benne, hanem a szeretni képes hétköznapi embert, akinek sorsába, miként annyi mindenki máséba, beírta magát Trianon.

Interjúk
Elolvasom
Az elismerés, amely figyelmeztet
Szerző

Az elismerés, amely figyelmeztet

Beszélgetés a Szabó Zoltán-díjas Dudás Károllyal

Életműve elismeréseként Csák Gyula és Kamarás István magyarországi alkotók mellett Dudás Károly prózaíró, publicista és szerkesztő kapta meg az idén a Szabó Zoltán-díjat. A kitüntetést a Magyar Írószövetség szociográfiai szakosztálya alapította, és tavaly osztották ki első alkalommal.

Dudás Károly, a Hét Nap főszerkesztője, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke az utóbbi években kevesebbet foglalkozik írással, inkább politikusként, közéleti személyiségként van jelen a vajdasági magyarság életét meghatározó történésekben. A beszélgetésünk ezért azzal a kérdéssel kezdődött: meglepte-e az elismerés?

- A díjakat adják, és nem kapják, köztudott, hogy ezen a téren nagyon erőteljes lobbi működik. Szerintem olyanoknak is jutott már rangos elismerés, akik sokkal jobban meglepődtek, mint én. Kellemesen érintett a hír, hiszen a legutóbbi könyvem, a Királytemetés 1996-ban jelent meg. Úgy tűnik, korosodom is, mert ez életműdíj.

A méltatás során Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség volt elnöke, jelenlegi elnökségi tagja többször megemlítette első kötetemet, a Szakadót, amely negyed évszázaddal ezelőtt, 1977-ben látott napvilágot. Nem hagyta ki azonban a Jártatást, a Ketrecbálat, az Eltévedt mezsgyekarókat, a Királytemetést sem, amelyekben szintén a szociográfiai vonulat kerül előtérbe, sőt, hivatkozott a gádorlakókról szóló dokumentumfilmre, amelyet Siflis Zoltánnal készítettünk és az eddigi Hét Napokban megjelent írásaimra, riportjaimra. Megtiszteltetés számomra, hogy a Szabó Zoltánról elnevezett díjat kaptam, aki az egyik legnagyobb magyar szociográfus volt, A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság és más kiváló művek szerzője. Nekem viszont igazán az a fontos, hogy a szakma adta, nem a minisztérium, esetleg valamelyik lobbi egyik vagy másik tagjának a javaslatára került előtérbe a nevem. Ez az írótársak elismerése.

* A Szakadó végigkísér az egész eddigi munkásságodon. Erről a könyvről azonban tudni kell, hogy annak idején a hatalom igen mostohán bánt vele.

- Tulajdonképpen nem a hatalom, hanem az akkori letéteményesei bántak el velem és a könyvvel, többszörösen is. Jócskán megnyirbálva és kis példányszámban került az olvasók elé. Néhány nagyon kemény szociográfiai írást - többek között a Maradékról szólót, amely később a Jártatásban kapott helyet - kihagyattak velem. Abban az időben ezres nagyságrendben nyomtatták a könyveket, a Szakadóból pedig mindössze 480 készült. Emlékszem, a Magyar Szóban egy hónapon át vezette a könyvpiaci népszerűségi listát, aztán eltűnt, megvásárolták minden darabját. A tortúra folytatódott a Ketrecbál című regényemmel is, amely szintén megcsonkítva és késve jelenhetett meg. Negyed évszázad távlatából már nyugodtan, higgadtan lehet erről beszélni. Még mindig őrzöm például a Híd-díj bírálóbizottságának a jelentését, amelyben megállapítják, hogy a Szakadó kiemelkedően az év legjobb kötete, de kiderítették, hogy az egyik nagy írónk, aki akkor volt hetvenéves, még nem kapott Híd-díjat, ezért neki ítélték oda. Elégedetlen azonban nem vagyok, hiszen van Szirmai-, Berzsenyi- és Aracs-díjam is. Visszatekintve, nagyon örülök, hogy a Szakadó ilyen formában is elkészült, hiszen elindított a pályán. Igaz, később kissé letértem róla, elkalandoztam a novella, a gyermek- és ifjúsági regény meg a politika felé, és ezt sajnálom is.

Podolszki Jóskával és Németh Istvánnal valamikor sokat beszélgettünk a szociográfia szükségességéről, amely nemcsak munkaigényes műfaj, hanem nagy elmélyülést és alapos utánajárást is követel. Mi a Hídnak már azokban az években javasoltuk egy szociográfiai bizottság létrehozását, de az ötletet nem fogadták tárt karokkal. Ez csak később valósult meg a Kanizsai Írótáborban, amelynek létrejött a szociográfiai műhelye. Ebben dr. Bori Imrének is elévülhetetlen érdemei vannak, aki igen magas polcra emelte az irodalmi szociográfiát. Az ilyen jellegű írások tudják ismét reflektorfénybe állítani a valóságunkat, és nagyon fontosak az önismeret szempontjából. Természetesen ennek a feladatnak a felvállalására is fiatalok kellenének.

* Kezdetben három-négy évente jelentek meg a köteteid, majd 1987 után jött egy nagyobb szünet, ami nem volt véletlen.

- Akkor nem a novellaírás ideje volt. Ezen sokat vitatkoztunk a barátaimmal, akik úgy gondolták, az író feladata csak az írás. Létrehoztuk a délvidéki magyarság első önszerveződését, a gyűlések, tagtoborzás, plakátragasztás, választásokra való készülés, szónoklatok írása foglalta le minden időmet. Én nem szégyellem, hogy ezen dolgoztam, hiszen azok nagyon fontos évek voltak. Legnagyobb írónk, Márai Sándor után csak azt mondhatom, ha az értelmiség nem vállalja a közszereplést, akkor jönnek a böllérlegények, a katonatisztek és a bunkók, az alkalmi politikusok, akik rossz irányba haladnak, vagy letargiába süllyesztik az embereket. Egyébként Erdélyben és Felvidéken is azt tapasztaltuk, hogy a legkiválóbb alkotók nem viszolyogtak ettől a feladattól.

A véleményem viszont annyiban változott meg, hogy a novella, regény és szociográfia írásának, sőt, a jó újságírásnak mindig ideje van. Egyébként az itteni magyarságnak az a rétege, amely elkezdte a "politika csinálását", erősen közép-, illetve lassan hajlott korú lett. Az lenne a szerencsés, ha jönnének a képzett, rátermett fiatalok és tőlünk, botcsinálta politikusoktól átvennék a közösség irányítását. Biztató jelek vannak, a fiatalok mernek a saját fejükkel gondolkodni, tudnak megszólalni, és attól sem idegenkednek, hogy az utcára vonuljanak, és követeljék a jogaikat. Ilyen volt a legutóbbi tüntetésük is a kedvezménytörvény védelmében és a vízumkényszer ellen.

* A Szabó Zoltán-díj bizonyára nemcsak ösztönöz, de valamilyen formában kötelez is arra, hogy hamarosan újabb könyvet jelentess meg.

- Igen, írótársaim elismerése valóban kötelez. A díj átvételekor tartott kis védőbeszédemben el is mondtam, végső ideje lenne befejeznem egy elkezdett művemet, szülőfalum, Csantavér monográfiáját, ami nagyon izgalmas téma, és elkezdtem írni Matuska Szilveszter regényét is. Én elsősorban a saját kis közösségemnek vagyok az adósa. Az elmúlt évtizedben annyi szenvedésen ment át a délvidéki magyarság, itt van a fogyatkozásunk, az elöregedésünk, az elvándorlások, az öngyilkosságok. Szerencsére dr. Hódi Sándor és Matuska Márton foglalkozik ezekkel a dolgokkal, de még sok a fehér folt, ahol elkelne a szociográfus vizsgálódó tekintete.

Témaként engem elsősorban ez a vidék izgat, de van egy második szülőföldem is, a Drávaszög, Baranya, sőt, egy harmadik és egy negyedik is, Muravidék és Székelyföld. Hála Istennek, az utóbbi időben mindenhová eljutottam, a baj csak az, hogy általában hivatalos utakra mentem, nagygyűléseken vettem részt, és alig-alig hoztam haza a jegyzetfüzetemben valamit. Pedig arra is gondolni kellene, hogy ezeknek a szálaknak a visszakötözése ne csak gesztus, politikai tett legyen, hanem egy-egy jó szöveg is szülessen. De azt is tudom, hogy ezt a keveset sem lesz időm megírni, mert itthon várnak a napi feladatok, az összejövetelekre való szaladgálás, a lapszerkesztés, a különböző rendezvények, megnyitók. Ez is nagyon fontos, csak ahogyan az ember öregszik, egyre biztosabb abban, hogy a leglényegesebb az a néhány könyv, ami megmarad utána. A díj valóban kötelez, de én elsősorban figyelmeztetésnek tekintem. Figyelmeztetnek arra, hogy valamikor olyan könyveket írtam, olyan területeket jártam be, amelyek nagyon jelentősek. Ez felelősség, alaposan át kell gondolnom, és úgy megszerveznem az egyéb tevékenységemet, hogy az elkövetkező időszakban jusson időm, ha nem is egy egész könyv, de néhány írás megalkotására.

(Az interjút Tóth Lívia készítette)

Vendég: Dudás Károly, író, publicista
Szerző
Elolvasom
Jártatás – az első riporttól az utolsó vezércikkig
Szerző

Jártatás — az első riporttól az utolsó vezércikkig

Dudás Károly író, publicista, politikus, több mint két évtizede a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke. Kiemelkedő irodalmi és közéleti szerepvállalásáért az anyaországtól Berzsenyi-díjat (1992), Szabó Zoltán-díjat (2003), Magyar Örökség Díjat (2004) kapott, valamint 2011-ben kiérdemelte a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Lakhelyén, Szabadkán azonban most először ismerték el a munkásságát azzal, hogy a város napján díszpolgárrá avatják.

Dudás Károly a beszélgetésünk során elmondta, rendkívül büszke arra a tevékenységre, amelyet a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség végez: a programokra és a több mint ötven felújított művelődési házra. Azt sem hallgatta el, hogy ott volt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének, majd a Vajdasági Magyar Szövetségnek az alapítói között. Szívesen emlékezett vissza a Képes Ifjúságban töltött időszakra, és hangsúlyozta, nem szabad megfeledkezni arról sem, milyen kemény harcot kellett vívniuk a Hét Nap megtartásáért. A hetilapnál újságíróként és szerkesztőként, majd főszerkesztőként dolgozott a 2012. évi nyugdíjba vonulásáig. A távozását dicstelennek, de főleg méltánytalannak tartja.

— Amióta eljöttem a Hét Naptól, egyetlen cikket sem jelentettem meg.

* Hiányzik az újságírás?

— Igen, nagyon. Vannak témák, melyekkel még szeretnék foglalkozni. Bizonyos írásokat már korábban félreraktam, például Márquez szövegét a fiatal újságírókról, melyet még napjainkban is félelmetesen időszerűnek tartok. Nálunk is sokan vélekednek úgy, hogy az újságírónak nem kell igazán írástudónak lennie, nem szükséges elmélyülnie egy-egy témában, hiszen csak a gyors hírekre van igény. 

* Beszélgetésünk kezdetén még azt gondoltam, csapongunk majd egyik témáról a másikra, most azonban azt ajánlom, maradjunk annál, ami mindkettőnkhöz igazán közel áll, az újságírásnál. Az iménti mondataidból arra következtetek, szerinted nem jó irányba tart mostanság az újságírás. 

— Engem már sokat bántottak a véleményem miatt, mely nemcsak az újságírásra, hanem az irodalomra is vonatkozik. Mikor olvashattunk legutóbb olyan veretes verset, mint amilyen a Kormányeltörésben? Vagy egy Németh István-i nagy novellát, esetleg Herceg János valamelyik könyvéhez hasonlatosat? Mintha leáldozóban volna a vajdasági magyar irodalom és újságírás napja, az egykori nagy írástudóknak nincs, vagy alig akad utódja.

A magyarkanizsai Írótáborban a szociográfiai műhely felújítására készülünk, de nagyon nehéz olyan fiatalokat találni, akik a mi valóságunkkal foglalkoznak. Mindig elmondom, hogy nekem a huszonéves koromban írt nagyriportjaim a legjobbak, aztán csorbult ki az írásaim éle, kezdtem elmélkedő és fontolgató lenni.

* Bizonyára az sem jó, hogy a szerkesztőségekben nem élnek már együtt a generációk, nincsenek „nagy öregek”.

— Tekintélytisztelő ember vagyok, így nekem óriási élmény volt, hogy például Herceg Jánossal és másokkal is jóban lehettem. Van egy Öregemberek című írásom, melyben afölött siránkozom, hogy a középkorúaknál alig idősebb embereket igyekeznek kiebrudalni a szerkesztőségekből, a közéletből, mindenhonnan. Mindenki azt hiszi, azért beszélek erről, mert én is korosabb lettem, csakhogy ezt szintén a húszas éveim elején írtam. Torz társadalom az, ahonnan valamelyik korosztály hiányzik. Ha bármelyik generáció kimarad, a háromlábú szék elkezd billegni. Az is gond, hogy sokan a politikai szféra sugalmazására kerültek az újságírásba, vagy éppen muszájból. Az utóbbiak nem igazán elhivatottak, és ez a közösség gyakran nem fontos számukra.  

* Az írók azt mondják rólad, hogy politikus vagy, a politikusok pedig írónak vagy újságírónak tartanak. Eszerint igazából egyik csoport sem fogadott be?

— Sőt, valamikor a saját pártelnököm nevezett kultúrnyiknak. Számomra az újságírás a legfontosabb. Hogy író ember vagyok, azt is az újságírásnak köszönhetem, hiszen a terepjárásom során talált témák gyakran átkerültek az irodalmi műveimbe. Ugyanígy gazdagította az újságírás Németh István, Herceg János, Fehér Ferenc irodalmi munkásságát is.

Úgy gondolom, roppant szerencsés pillanata volt a vajdasági magyarságnak, hogy az első önszerveződésünket értelmiségiek: újságírók, írók, tudósok, színészek hozták létre, vagyis olyan emberek, akik a kultúra, a szellem oldaláról érkeztek. A pártokban egyúttal egyre inkább elszaporodtak azok, akik az érdek oldaláról jöttek, és nem nézték jó szemmel, feleslegesnek vagy éppen szükséges rossznak tartották, hogy könyvet, újságot írunk. Az újság ugyanis csak addig jó, amíg őket dicsőíti. Én a politikában is mindig „kívülről érkezettnek” számítottam, az irodalmárok pedig politikusnak tartottak, akit utálni kell, nekimenni, szétszedni. Pedig az életünk úgy teljes, ha vannak mester- és parasztemberek, munkások, értelmiségiek, politikusok stb. Jelen pillanatban a Kárpát-medencében itt, Vajdaságban érezhető a legkevésbé a széthúzás, ami a Vajdasági Magyar Szövetségnek és a Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhető, hiszen egy közösség csak akkor mehet előre, ha sikerül összefogni minden jelentős szegmentumát.

* Egy pillanatra térjünk vissza a beszélgetésünk apropójához. A díszpolgári cím kapcsán azt nyilatkoztad, váratlanul ért, és hiányoltad már a környezeted elismerését, mégis egy kicsit korainak, elhamarkodottnak tartod.

— Törökkanizsa és Ludas tiszteletbeli polgára, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a felvidéki Csemadok tiszteletbeli tagja vagyok. Egy kicsit bosszantó, hogy a szülőhelyemnek, Csantavérnek nem, pedig tizenhat évig voltam az önkormányzati képviselője. Megköszönöm Szabadkának a díszpolgári címet, de azt hiszem, elsiették, nem kellett volna még nekem adniuk. Elfogadtam, és nem tiltakozhatok, hiszen a sajátjaim javasoltak a város legrangosabb elismerésére.

* Korábban már megállapítottuk, hogy újságcikkeket két éve nem írsz, ám bizonyára jelenleg is dolgozol valamin.

— Készül a könyvem, karácsonyra talán meg is jelenik. Anyagát az elmúlt bő negyven évben íródott szociográfiáimból, nagyriportjaimból, interjúimból, a Hét Napban megjelent vezércikkeimből, glosszáimból, lírai jegyzeteimből válogatom össze. Benne lesz például az első riportom 1969-ből. Ezenkívül meghívtak a Forum Könyvkiadó regénypályázatára, ami azt jelenti, hogy végre sikerülhet befejeznem a Matuska Szilveszterről szóló, rég elkezdett kéziratomat.

Dudás Károly művei: Szakadó (riportok, 1977), Jártatás (novellák, 1980), Ketrecbál (regény, 1987), Eltévedt mezsgyekarók. Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez 1918—1993 (Botlik Józseffel, Csorba Bélával, 1974), Királytemetés (novellák, cikkek, 1996), Szórványban (Burány Nándorral, Németh Istvánnal és Tari Istvánnal közös riportkönyv, 2004). 2011-ben a szabadkai Életjel Klasszikusok című sorozatában újra megjelent a Ketrecbál című regénye — az egykor kicenzúrázott részekkel együtt.

Elolvasom
Egy riportnak legyen irodalmi verete
Szerző

Egy riportnak legyen irodalmi verete

Dudás Károllyal beszélgettünk 70. születésnapja alkalmából

Dudás Károly 1947. január 19-én született Csantavéren, 1970-től a Képes Ifjúság újságírója és a művelődési rovat szerkesztője, ezt követően pedig mintegy húsz évig volt az évek folyamán többször változó Hét Nap főszerkesztője. Számos kötetet adott ki, díjakban és elismerésekben részesült, rangos kitüntetéseket kapott. Alapítója a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségnek és a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Mindemellett huszonöt éve elnöke a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek, és szintén elnöke a CMH irodának. Mindez csak töredéke az elmúlt évtizedek során kifejtett szerteágazó tevékenységének. Dudás Károly jelenleg sem pihen és remélhetőleg hamarosan Nem éltünk Gyöngyszigeten címmel új kötete jelenik meg, ezzel indítottuk a beszélgetésünket.

– Régóta készül, de nagy munka is van mögötte, hiszen több mint negyven év termését gyűjti össze. Bonyolult volt előkeresni a régi folyóiratokat, újságokat, ahol ezek az írások megjelentek. Elsősorban a Képes Ifjúságról és a Hét Napról van szó, de ugyanígy a Magyar Szóról, a Hídról és az Új Symposionról. A Forum Könyvkiadó örömmel fogadta és remélem, hogy ebben az évben az olvasók elé kerül. Úgy terveztem, hogy a kötet Dormán László fotóival készüljön, hiszen első könyvem, a Szakadó is az ő csodálatos szociofotóival jelent meg. Úgy képzeletem el, hogy ne csak nagy terjedelmű szociográfiai írásokat tartalmazzon, hanem ún. riportellenőrzést is. Egyes helyekre nem csupán tíz-tizenöt, hanem harminc és negyven év után is visszamentem, hogy megnézzem miként változott a helyzet. Ez nyilván ad egy különlegességet a kötetnek, szerintem ez a legfontosabb része. Fontosnak tartom azt is, hogy egy nagy fejezet a vezércikkeket és egyéb írásokat, kommentárokat, glosszákat, tárcákat tartalmazza. Mostanában nem igazán jelennek meg ún. klasszikus értelembe vett vezércikkek, amelyek égető dolgokat taglalnak. A vezércikkeknek arról kellene szólniuk, ami a kisebbségi létben az egész közösséget érintik, valójában a megmaradásról, nem pedig a magánörömökről és a személyes gondokról. A könyv harmadik része is nagyon izgalmas, hiszen nagy- és mélyinterjúkat is készítettem, annak idején egyebek közt egy sorozatot az ún. Béres-jelenségről, valamint Czeizel Endréről, de ugyanígy világhírű sportolókkal, kiemelkedő irodalmárokkal is beszélgettem. A legnagyobb „fogásom” talán a „hidrogénbomba atyja” Teller Ede volt.

Ez hanyadik kötete lesz? Melyiket tartja a legfontosabbnak?

– Az elsőt, a Szakadót. A megszólaltatott riportalanyok már nem is élnek. Harmincéves voltam, amikor ez a könyv megjelent. Sajnos a cenzúrázásra öt évet kellett várni, egyébként huszonöt évesen jött volna ki az első szociográfiai kötetemként. A későbbiekben megírtam a Ketrecbált, amely szintén körülményesen lett kiadva. Némely kötet esetében társszerző voltam, ha ezeket is számításba veszem, akkor a Nem éltünk gyöngyszigeten lesz a kilencedik könyvem, de elkészült a tizedik is, amely Matuska Szilveszterről szól. Huszonhárom évvel ezelőtt írtam meg az első fejezetet, mára sikerült befejezni. Ez is a kiadónál vár megjelenésre.

Mondhatni-e, hogy írói tevékenysége kihatott az újságírói munkájára, és fordítva?

– Valamikor 1967 körül ígéretes novellistának számítottam. Parabolisztikus novelláim a Hídban jelentek meg, nagy jövőt jósoltak nekem az irodalom terén. Másodéves egyetemista voltam. Penavin Olga tanárnő gyűjtőútra vitte a tanítványait, engem Baranyába. Amíg a többiek a tájszavakat gyűjtötték, addig elkezdtem figyelni az embereket. Írtam egy nagy riportot, amely meg is jelent. Ez meghatározta az életemet. Talán az első írásaim voltak a legjobbak, amikor még frissen néztem szembe a világgal. Nagyon sokat segített az irodalom, a újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Szeli István, Bori Imre, Bosnyák István, Bányai János, Utasi Csaba és Gerold László tanár urak. Egy riport akkor az igazi, ha irodalmi verete is van. Ez hiányzik a mostani újságírók írásaiból, megtapasztaltam a Hét Nap főszerkesztőjeként is.

A legnehezebb időszakban volt a Hét Nap főszerkesztője. Hogyan emlékezik vissza azokra az időkre?

– Húsz évig voltam különböző Hét Napok főszerkesztője, a körülmények hozták így. Akkortájt mindenfelé tiltakoztak a hatalom ellen. Leállítottuk a munkát, a hatalom pedig úgy állt bosszút, hogy megszüntette a támogatást. Akkor kezdődött a 7 Nap kálváriája. Gerlovics Szilveszterrel magánlapként létrehoztuk az Új Hét Napot, majd nézetkülönbségek miatt szétváltak útjaink. Utána megalapítottuk a Szabad Hét Napot és mindkét lap működött. A hatalom közben előjött a 2x 7 Nappal így egyszerre három Hét Nap jelent meg. A fordulat 2001-ben jött, visszakaptuk örökségünket, a Hét Napot, amit már nem számmal írtunk és hivatalosan is a főszerkesztője lettem 2012-ig. Óriási küzdelmek voltak, rögös úton haladtunk, szinte harc folyt a papírért, a megjelenésért mindent latba kellett vetni, de a nehéz körülmények ellenére mellékleteink is voltak, a Bánáti Újság és a Bácsország. Készültem a nyugdíjra, de mindezek után úgy érzem, erőm és alkotókedvem teljében, dicstelenül lettem eltávolítva a Hét Napból.

Úgy az irodalmi, az újságírói, mint a közéleti tevékenysége során, mindig is kiemelt figyelmet tanúsított a szórványban élő magyarok iránt. Szívén viseli a sorsukat?

– Magyarországon 2015 novemberében hivatalosan is megnevezték a Magyar Szórvány Napját, így nagyobb figyelem irányul a szórványban élőkre. Az MNT is jeles napjai közé sorolta. 1970-ben már hivatalosan is a Képes Ifjúság szerkesztője voltam, és csaknem minden utam a szórványba vezetett. Azóta viselem szívemen a szórványban élő magyarok sorsát. Amikor huszonöt évvel ezelőtt a VMMSZ elnöke lettem, első utaink során Dél-Bánátba, Aracsra mentünk. Kultúránk és közéletünk meghatározó személyisége, Szöllősy Vágó László is tekintetét a szórványra szegezte, akárcsak Hajnal Jenő, az MNT elnöke. Mindig is tudtuk, hogy a kultúra területén a szórványban is ugyanolyan értékek teremtődnek, mint a tömbben. Sőt, a szorítás hatására dacosabban őrzik magyarságukat. Régóta tudjuk azt is, hogy amennyiben kihal, elveszik a szórvány, akkor mi kerülünk sorra és a tömb válik szórvánnyá. Szabadkán ez lassan már érezhető. Talán csapongtam életem néhány pontján és az irodalmi tevékenységemben, de Szöllősy Vágó Lászlótól megtanultam, hogy akit elnöknek választanak, annak azt meg kell becsülnie. Főszerkesztőként is ezt éreztem. Nem engedhettem meg, hogy könnyelmű legyek.

Számos díjban részesült...

– A Magyar Örökség Díjat is megkaptam, amelyet Vajdaságból csak Kosztolányi, valamint a temerini Illés Sándor kapott meg, de ő Magyarországon élt. Büszke vagyok a Szabó Zoltán-díjra, de részesültem a Berzsenyi-díjban, a Táncsics-díjban, valamint kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével. Ehhez képest itthon egy díjat kaptam, a Szirmai Károly Irodalmi Díjat. Szabadkán végzett tevékenységem eredményeképp a város díszpolgára lettem, de rendkívül fontos számomra, hogy Törökkanizsa és Ludas díszpolgárává is avattak. Sajnos épp ami a szülőfalumat, Csantavért illeti, még csak kurta adatok sincsenek rólam a település honlapján.

Amikor visszanéz az elmúlt évtizedekre, mely időszakot tartja a legszebbnek?

– Talán azt, ami a Képes Ifjúságnál volt, a baráti társaság miatt, a Hét Napban töltött időt viszont a hősies helytállás miatt.

Mivel tölti mostanában a napjait?

– Az összetett kötelezettségek azt hozták, hogy sokat tartózkodtam távol a családomtól, de kitartottak mellettem. Tényleg nagy mázlim van. Nemrég vettünk Palicson egy kis házat, a tatarozásnál tartunk, most rendezkedünk be.

Elolvasom
Szabadság és felelősség
Szerző

Szabadság és felelősség

Dudás Károly Aracs-, Magyar Örökség, Táncsics Mihály-díjas újságíró, író évtizedekig volt hetilapunk meghatározó egyénisége. Riportjai, interjúi és jegyzetei mellett 1993 és 2012 között az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a Hét Nap főszerkesztőjeként írta be nevét a vajdasági magyar sajtótörténetbe.

Dudás Károly 1983 decemberében jött át a Képes Ifjúságból a 7 Napba, ahogyan ő fogalmazott: miután a Symposion-ügy miatt szétzavarták a fiatalok lapjának akkori szerkesztőségét. 

— Az akkori gárda megérdemel egy tiszteletkört, mert én olyan csapatból jöttem el, amely abban az időben a legjobb újságot készítette, és ez volt a Képes Ifjúság. Ott voltak a legjelentősebb íróink, Deák Ferenc, Fehér Ferenc, Németh István, Domonkos István, Podolszki József, aztán jöttünk mi Hornyik Miklóssal az élen, Garai László, Tari István, Dormán László… Nemcsak szerkesztőség volt, hanem baráti társaság is. A 7 Napban kezdetben egy kicsit idegenkedve figyeltük egymást, ők engem, én őket. Ez onnan is származhatott, hogy még 1983-ban is azt emlegették a hetilap legnagyobb teljesítményeként, hogy 1970-ben Lukács Györggyel készítettek nagyinterjút. Mi viszont Németh Lászlót tartottuk a tanítómesterünknek, valamint Illyés Gyulát, Csoóri Sándort. Ezzel nem bántani szeretném azokat a nagyszerű embereket, mert például Petkovics Kálmán az egyik legkiválóbb újságírónk volt, de a többiek is kitettek magukért. Az idegenkedés egyébként elég gyorsan elmúlt, én is a csapat tagja lettem. Mészáros Zakariás volt a főszerkesztő, Biacsi Antal a főszerkesztő-helyettes, és ő szorgalmazta a legerőteljesebben, hogy az a nagy lepedő, amely elborította az emberek asztalát, változzon meg, legyen korszerűbb a formátuma. Elég nagy ellenállásba ütközött, de mi támogattuk a magazinszerű újság létrejöttét. Amikor én a szerkesztőség tagja lettem, akkor már nagyon jó volt a példányszám, 47-48-50 000 körül, aztán egy jobb újság született, és felment 60 000-re. Ez egy csoda volt, meg is ünnepeltük, és később egy ideig még tartotta magát ez a példányszám. Én azt írtam a lap 60. évére készült összefoglalómban, hogy jó lenne már, ha a csapat nem a túléléssel foglalkozna, ha a főszerkesztőnek nem kellene kilincselnie, könyörögnie, hogy papírhoz jussanak, harcot vívnia a hatalommal, hanem végre újságot csinálhatna. Azt kívántam az utánunk jövőknek, hogy a 60. után ünnepeljék meg a 70., a 80. és a 100. évfordulót is. Amikor odakerültem, szabad riporter volt a státuszom. Ez a világ legizgalmasabb munkahelye, mert tényleg azt csináltam, amit akartam. Az összes témámat magam választottam, ami felelősség is volt, nem csak szabadság. Az én újságírói életemet mindig a szabadság és a felelősség irányította, mert a sajtószabadság sem létezhet felelősség nélkül. Művelődési írásokkal kezdtem, majd később azt folytattam, amit a Képes Ifiben abbahagytam. Ha tíz olyan írást kellene felsorolnom, amelyet én fontosnak tartok, akkor bekerülne kettő, melyet a 7 Napba kerülésem után írtam. A század szépséges nővére, mely egy csodálatos asszonyi portré, a másik pedig az Egy ember élete. Visszatértem a Szakadóhoz, elkezdtem írni a riportellenőrzéseket, elmentem Dél-Bánátba, Baranyába, Muravidékre, riportok sorozata jelent meg. A 7 Napban azt csináltam, amit szerettem, és ezt nagyon tisztességesen meg is fizették

* Lehetett utazni, sőt, kellett is.

— Már a Képes Ifinél is az volt a legjobb, hogy el lehetett utazni akár egy hétre is, és ezt a 7 Napnál is engedélyezték. A főszerkesztő és a szerkesztő nem nagyon szerette bent látni az embereket. Illetve ha bent voltak, akkor kártyáztak, barátkoztak. Munkaidő nem igazán volt, az ember elment, dolgozott, szőtte a kapcsolati hálót, hazajött, otthon megírta, és behozta a szerkesztőségbe a többnyire jó írást. Az én Hét Napom, mert később az enyém is lett, ott halt meg, persze jelképesen és velem együtt, mert akkor már kifelé állt a rudam a laptól, amikor megszüntették a klubot.

* 1983-tól hét-nyolc jó év lehetett a 7 Napban, majd jöttek a ’90-es évek csatái.

— Igen, később már az volt a legfontosabb, hogy megmentsük az újságot, átmentsük a mostaniaknak. Volt olyan időszak a ’90-es években, amikor másfél évig nem kaptunk fizetést, mert ha bejött egy kis pénz, az ment a papírra, hiszen a papír volt az első, azt meg kellett venni, fizetésre csak az jutott, ami maradt. Azt hiszem, mi akkor nemcsak a két végéről, hanem a közepéről is égettük a gyertyát. Az igazgató-főszerkesztőnek kellett megteremtenie a körülményeket a lap működéséhez, ami nem kis feladat volt. Én továbbra is újságíró voltam, mert főszerkesztőként is megírtam a — remélem — jó riportokat, interjúkat, vezércikkeket. Emellett a VMMSZ elnöke, a VMDK-nak és a VMSZ-nek is az alapítója voltam, vezettem a CMH-irodát, mely nagyon fontos volt a magyar igazolványok miatt, és sorolhatnám még, mert nagyon sok mindent kellett csinálni az újság szerkesztése mellett. Részemről ez nem a funkciók, hanem a feladatok halmozása volt, mert nem akadt, aki vállalja ezeket. Amikor megjegyzem, hogy nincs megbecsülés, akkor úgy érzem, az ember joggal várja el, hogy nagyobb figyelem övezze az egykori munkásságát. És azt, amit még tudna csinálni. Csubela Ferenccel és a többiekkel részt vettem a háborúellenes megmozdulásokban, a nagy tüntetéseken, a Kossuth-szobor visszaállításán Bácskossuthfalván, az első ’44-es megemlékezéseken, újraindítottuk a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékokat, szóltam az igazi sajtószabadság ügyében. A kisebbségellenes miloševići hatalom a saját gátlástalan kiszolgálóit tette meg főszerkesztőnek, ami ellen kétszer is sztrájkkal tiltakoztunk, majd jött a büntetés, megvonták a támogatást, egy tollvonással megszüntették a 7 Napot. Számos megpróbáltatás ért bennünket, de valahogy mindet kiböjtöltük. Ez egy igazi küzdelem volt a hatalom ellen, és végre a saját kezünkbe került a sorsunk, mert az volt a célunk, hogy mi, vajdasági magyarok dönthessük el, kik lesznek az iskolaigazgatóink, a főszerkesztőink, az intézményeink vezetői. Kiadtuk az Új Hét Napot, ahova már nem jött velünk mindenki, de a derékhada a szerkesztőségnek együtt menetelt tovább. Sajtótörténeti kuriózum volt később, hogy egyszerre három hetilap létezett, az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a 2x7 Nap, melyet a hatalom egyértelműen ellenünkben hozott létre. Én soha nem független, hanem szabad szerettem volna lenni. Mi a teljes délvidéki magyarság tájékoztatását tűztük ki célként, a tömbét és a szórványét egyaránt. Letettük az olvasóink elé a Bánáti Újságot, valamint mellékletként jó ideig mi jelentettük meg a Tisza mentét, a Dunamelléket, a Bácsországot, a Tháliát… Ezekbe a vállalásainkba — a legalapvetőbb feltételek hiányában — egy kissé bele is rokkantunk. A nehéz időkben sorstársi, baráti kapcsolatot ápoltunk a többi lappal, még akkor is, ha konkurencia voltunk egymásnak. Például a Napló elsőként sietett a segítségünkre, amikor nem volt papírunk, aztán mi adtunk kölcsön a Magyar Szónak, mert nekünk éppen érkezett egy szállítmány, majd a miénk fogyott el, és a Családi Kör adott nekünk kölcsön.

* Később nem is gondoltatok arra, hogy a 7 Nap névre térjetek vissza?

— A régi 7 Nap-osok valóban a 7-est szerették volna a címben látni, én nagyon nehezen mondtam le a Szabad jelzőről, de végül a Hét Nap mellett döntöttünk. Komolyan gondolom, hogy a Hét Nap színvonala javulófélben van. Amit meg lehet tenni ezekben az ínséges időkben, azt megteszitek, tehetséges, fiatal újságírók vannak a lapnál. Nekem a Hét Nap továbbra is a szívemnek ugyanabban a csücskében van, mint a Képes Ifjúság, függetlenül attól, hogy maradtak bennem tüskék, hiszen elég rútul bántak el velem. Erre a beszélgetésre is nehezen szántam rá magam, de attól még nagy szeretettel figyelem, amit csináltok. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor elmondom, hogy a jó riportokat és vezércikkeket kellene visszaállítanotok. Magamról pedig még csak annyit, hogy nemrégiben voltunk Hajdújáráson egy családnál, beszélgettünk, és olyan érdekes dolgokat meséltek, hogy önkéntelenül is a táskámhoz nyúltam, hogy elővegyem a noteszomat, és feljegyezzem, amit hallok. Úgy tűnik, erről soha nem lehet leszokni. 

Elolvasom
Merre vezetnek a magyar utak?
Szerző

Merre vezetnek a magyar utak?

Szabadkán, a városi könyvtárban mutatták be Dudás Károly író, újságíró, a Hét Nap volt főszerkesztője Magyar utak című legújabb könyvét, mely a Hét Nap fennállásának 75. évfordulója alkalmából jelent meg.

A kiadvány a vajdasági magyar közösség vívódásairól, küzdelmeiről szól az író, az újságíró vagy éppen — ahogyan a szerző magát nevezni szokta — a botcsinálta politikus szemszögéből. Témái az anyanyelv, a megmaradás, az értelmiségiek szerepvállalása, a közösség iránt vállalt kötelezettség köré fűződnek, miközben megismerhetjük azokat a művészeket, alkotókat vagy inkább barátokat, akik Dudás Károly mellett az általa bejárt út részesei voltak. A szövegek mintegy negyed évszázadot ölelnek át, a ’90-es évektől a 2010-es évek közepéig.

A szerző a könyvbemutatón elmondta, ez a tizenegyedik kötete, mely elsősorban a címe miatt most a legkedvesebb számára.

— Azért választottam ki éppen ezeket az írásokat, mert úgy érzem, nemcsak az én szívemhez állnak közel, hanem a közösségemhez is, ami sokkal fontosabb. Igaz, jó részük megjelent már a korábbi, kétkötetes, Nem éltünk Gyöngyszigeten című gyűjteményes összeállításban, de abban más műfajú írások is találhatóak. A Magyar utak viszont vezércikkeket vagy vezércikkszerű írásokat tartalmaz, és így ez a válogatás sokkal erősebb, ütősebb. Annál is inkább, mert úgy érzem, mostanában az írott sajtóból kihalt ez a műfaj. Tudom, hogy nem a vezércikk adja el az újságot, de úgy gondolom, meghatározza egy-egy lapnak az arculatát.

A könyv írásai beszédes című fejezetekben sorakoznak, mint A hányattatás éveiSzülőföldKözel és távolHalottainkMaradékemberekTavaszodik a Délvidéken

— Lehet, hogy aki elolvassa, ósdinak találja ezeket az írásokat, hiszen a többségük a miloševići korszakban, az őrület idején született, amikor nemcsak életveszélyben voltunk, hanem a legalattomosabb módon akartak minket beolvasztani. Éppen ezért próbáltam, próbáltuk a kollégáimmal, harcostársaimmal nyitogatni a közösség, az olvasóink szemét. Botcsinálta politikus is vagyok, de elsősorban írónak, újságírónak tartom magam, aki odaáll a közösség ügyei, harcai mellé, és próbálja előremozdítani azokat. Egy-egy írás talán bátorítást adott a lét peremére sodródott embereknek. Én is azt gondolom, hogy ilyen vezércikkekre ma már nincs szükség, hiszen most már nem kell olyan eszeveszetten harcolni a diktatúra ellen és a közösség megmaradásáért, mint azokban az időkben — hangsúlyozta Dudás Károly. Összegzésként megállapította, jó lenne, ha nemcsak kifelé, hanem befelé vezető utak is volnának, és minden egyes írás, könyv hozzájárulna azok létrehozásához.  

Az esten közreműködött a Duhaj Zenekar: Nyers Bakó Ramóna (ének), Brezovszki Balázs (bőgő), Kovács Kristóf (brácsa) és Brezovszki Gergő (hegedű).