Skip to main content

Faragó Árpád

színházi közíró
színész

A fotó forrása: 

https://www.magyarszo.rs/hu/4791/kultura/255354/Aki-Th%C3%A1lia-szeker%C3%A9t-tolja-nyelv%C3%BCnket-kult%C3%BAr%C3%A1nkat-%C5%91rzi-Farag%C3%B3-%C3%81rp%C3%A1d.htm

Az általános iskolát Hercegszöllősön, a középiskolát (1948) Kiskunhalason, Mohácson és Szabadkán (1949) végzi. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén 1969-ben szerez általános iskolai tanári oklevelet. 1953-tól 1955-ig színész a zombori színház magyar együttesében, 1955-től 1959-ig a szabadkai Népszínházban, 1959-től 1985-ig az Újvidéki Rádióban. 1985 és 1995 között az Újvidéki Színház igazgatója. Színházi tárgyú cikkeket, kommentárokat, színész- és rendezőportrékat, a műkedvelők előadásairól ismertetőket ír a Magyar Szóba, a 7 Napba, a Családi Körbe és az Újvidéki Rádió művelődési műsoraiba.

Színházesszék. In. Magyar Képes Újság. 1986. április 6.
Szerző
Egy korszak figyelmeztető üzenete (Barácius Zoltán: Megkésett rekviem)
(Üzenet. 1997/5–6.)
Szerző
Elolvasom
Egy kiadvány, amely rólunk szól
(Magyar Szó. 2018. január 18.)

Egy kiadvány, amely rólunk szól

Dudás Károly: Nem éltünk Gyöngyszigeten

A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában a közelmúltban megjelent Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvének első és második kötete. Az említett két kötet a szerző válogatott írásait, publicisztikáit tartalmazza, amelyek ezúttal is több évtizedes értékteremtő munkásságát igazolják.

Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy Dudás Károly nemcsak vajdasági publicista és közíró, hanem a Délvidék magyarságának egyik igaz, őszinte elkötelezettje. Természetesen amikor a Délvidéket említem, akkor Vajdaság mellett a Drávaszögre és a kelet-szlavóniai szigetmagyarság kis közösségeire is gondolok. Dudás Károly ugyanis ott is otthon volt, és amikor az ott lévő kis falvak, települések felé vitt útja, akkor ő mindig hazafelé tartott, és amikor ott befejezte dolgát, akkor ugyancsak hazafelé sietett, haza, Vajdaságba.

Nyolcszáz oldal két kötetben. A szerző negyvenöt éves értékteremtő munkájának rendkívül gazdag termése. Nem volt könnyű dolga a szerkesztőnek, Brenner Jánosnak. Nem volt, de dicséretére legyen mondva, kiváló munkát végzett. A szerteágazó anyagot sikerült egybehangolnia, és így az olvasónak sikerült egy átfogó, érdembeli képet kapnia Dudás Károly rendhagyó munkásságáról.

A Nem éltünk gyöngyszigeten című könyv két kötetében Dormán László fotóival találkozunk. Dormán Lászlót régóta ismerjük. Fotóiról mindig csak az elismerés hangján szóltunk, és most is azt tesszük. Az említett könyv két kötetének a lapjairól ránk köszönő fotók ugyanis a mi meggyötört, magára hagyott kis világunkról vallanak valami döbbenetes hitelességgel, szinte fájdalmas jajkiáltással. Egy igazi művészember fotói azok, Dormán Lászlóé.

Nem a teljesség igényével igyekeztem megfogalmazni az említett könyvvel kapcsolatos mondanivalómat. S ez természetes is. A szakmai megítélés a kritikusok dolga. Én arról igyekeztem szólni, hogy miért volt nehéz letennem Dudás Károly könyvét, miért tértem vissza egy-egy részletéhez, fejezetéhez, és hogy a szerző mondanivalóját miért hordtam magamban napokig.

Jóleső érzéssel és nem titkolt büszkeséggel olvastam azokat az interjúkat, amelyeket a szerző nemzetünk nagy, meghatározó egyéniségeivel készített. Szükség volt azokra az interjúkra, mert jó tudni, hogy egy kis nemzet, a magyar nemzet kiválóságait tisztelik, nagyra becsülik a világban. Aztán, nem utolsósorban, az egyszerű magyar emberek önérzetét, önbecsülését, emberi méltóságát is erősíti, visszaadja.

Dudás Károly 45 esztendőn keresztül mélységes elkötelezettséggel járta a Délvidék útjait. Évszázados kis falvak, települések szegényes, szomorúságot sugárzó otthonaiba kopogtatott be. Elbeszélgetett az ott lakókkal, hallgatta azok panaszát, a kilátástalanságban vergődők, a megtört emberek panaszát. S ezt a keserű panaszt, siralmat, amellyel mindenhol találkozott a déli végeken, ezt vitte aztán magával, és a most megjelent könyve ezeket a vallomásokat őrzi. Dudás Károlynak ezek a kis vallomásszerű remekei nem engedték meg, hogy letegyem a szerző könyvét.

A kettős állampolgárság kérdése is helyet kapott a szerző kétkötetes könyvében. Úgy érzem, hogy erre nagyon nagy szükség volt. Szükség volt, mert az utánunk jövő nemzedékeknek tudniuk kell, hogy elődeik életét, közel 100 esztendőn keresztül, az állandó küzdelem, a létükért, megmaradásukért folyó küzdelem határozta meg.

S amikor úgy látszott, hogy szenvedésüknek/szenvedésünknek, a létért való küzdelemnek vége, hogy már nemcsak határon túli magyarok vagyunk, hanem magyarok, akik egy nagy családhoz tartoznak, akkor ért bennünket az a kegyetlen, fájdalmas korbácsütés, amely tudtunkra adta, hogy ott, anyaországunkban nem szívesen látnak bennünket.

Ezzel kapcsolatban Dudás Károlyt idézem: „2004. december 5-én azt hittük, ránk szakad a mennybolt. Nem szakadt ránk, csak ólomszürke lett, beborult felettünk. Talán mindörökre.” A hőn óhajtott kétmillió igen szavazat helyett mindössze másfél millió bebocsátó szép üzenet – írtuk akkor elkeseredetten. A többi néma csend és elutasítás… Halálos ítélet tehát. Trianon él és élni fog?!

Hat évvel később, 2010. május 27-én, a Magyar Szó a következő hírt közölte: Elsöprő, 97 százalékos többséggel, 344 szavazattal fogadta el a Magyar Országgyűlés a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére irányuló törvénymódosítási indítványt.

Ismét Dudás Károlyt idézem, aki a Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében többek között a következőket írta: „Egész itteni életünk, kisebbségi létünk gyötrelme, nyomorúsága, reménytelensége, ugyanakkor elpusztíthatatlan hite, reménykedése, beteljesülő vágya Trianon istentelen, embertelen pillanata óta, kilencven hosszú esztendő óta, abban reménykedik a határon túlra kényszerített magyarság, hogy egyszer csak vége szakad a kitaszítottságnak, a tengernyi megaláztatásnak, a szerteszabdaltság már-már elviselhetetlen állapotának, s ismét összetartozik az, ami ezer esztendeig összetartozott?”

Tamási Áron mondja: Vihar után örvendeni akar a szív és teremni a föld. Dudás Károly mondatai után úgy érzem, hogy nekünk szól Tamási Áron üzenete, nekünk szól, nekünk, akiknek az életét a közel 100 éves pusztító vihar igyekezett darabokra tépni, megsemmisíteni.

Szerző
Elolvasom

A mi Béla bácsink

Kettős jubileumot köszöntünk mélységes tisztelettel, végtelen nagyrabecsüléssel a délvidéki magyarság színművészetét meghatározó nagy egyéniségének, legendás alakjának, Garay Bélának, a születése 125-ik és halálának 35-ik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseménysorozattal.

Béla bácsi, mert mi csak így neveztük, nemcsak ott, szülővárosában, Szabadkán, hanem mindenhol itt a Vajdaságban, sőt a Drávaszögben is a közvetlen, egyszerű nagy művészember, mindannyiunké volt!

Béla bácsi 1913. augusztus 14-én lépett, immáron mint hivatásos színész, a világot jelentő „deszkákra”, a Lila dominó című operettben.

1954 februárjában, a szabadkai Népszínház bemutatta L. Hellmann Kis rókák című színművét, amelyet Béla bácsi rendezett és a férfi főszerepet is ő játszotta el. Béla bácsi ezzel a darabbal ünnepelte színházi működésének 40. évfordulóját, egyben ezzel a darabbal búcsúzott el végleg hűséges közönségétől (de nyugdíjaztatása után is fáradhatatlanul munkálkodott színjátszásunkért).

A kulisszák világában című önéletrajzi kis formátumú kiadványában olvasom az említett bemutató utáni ünnepséggel kapcsolatos néhány soros megjegyzését: „Számomra az ünnepség legmeghatóbb jelenete az volt, amikor nyolcéves unokám, Lacika lépett ki az ünneplők sorfala mögül elém és gyönyörű verses köszöntővel csalta ki könnyeimet.”

És még néhány sort idézek Béla bácsi önéletrajzi kiadványából: „Ötvenhét esztendeje, hogy a szini pályára léptem… Ma is szeretem ezt a pályát, szeretem a munkát, a színházat. Nehéz volt megválni ettől a varázslatos világtól. Édesapám, aki ellenezte, hogy a szini pályára lépjek, most, csaknem hat évtized után, néha megjelenik álmomban, jóságos szemével kutatva rám néz és megszólal:

– Nos, fiam érdemes volt?

Én pedig ma sem tudok neki mást válaszolni, mint ezt:

– Igen, apám, érdemes volt!”

Azonban, ha Béla bácsi azt hitte, vagy legalábbis remélte, hogy nyugodt, békés nyugdíjas napok várnak rá, akkor tévedett. Sajnos tévedett! Ugyanis azokban az esztendőkben jelent meg Szabadkán Ristić „úr” és egyszerre minden megváltozott abban a csendes, büszke városban, Szabadkán. És nemcsak első, akkor 40 éves hivatásos színházunk lassú, de tudatos „lebontása”, megsemmisítése döbbentette meg a színházunk iránt végtelenül ragaszkodó, hűséges szabadkai közönséget, hanem a nagy múltú, a XIX. században épült, és mindenképpen felújításra váró színházépület lerombolása, a földdel való egyenlővé tétele is megdöbbentette őket!

Emlékszem még arra a megrázó, nyílt levélre, amelyet röviddel a halála előtt, a mi Béla bácsink, színjátszásunk nagy öregje intézett a Szabadkai Műemlékvédelmi Intézethez (két évtizeddel a színházépület tényleges lebontása előtt). A levél zárósorait idézem: „A város polgársága, színészei és színházi alkalmazottai nevében kérem Önöket, tegyenek meg mindent, hogy egyesek romboló terve ne sikerüljön és színházépületünkben unokáink, dédunokáink is előadásokban gyönyörködhessenek és hála telt szívvel gondoljanak azokra, akiknek mindezt köszönhetik. Madách Imre gyönyörű szavaival zárom soraimat: Ember küzdj és bízva bízzál!” Igen! Így írt akkor, több mint 35 évvel ezelőtt, Béla bácsi, a görcsös ragaszkodás erejével, hogy figyelmeztessen, hogy felrázzon bennünket, ugyanis az a nyílt levél nekünk is szólt, mindannyiunknak! Ugyanis azt a bizonyos „szakvéleményt”, amely egyszerűen „halálra” ítélte az épületet, hiszen annak teljes lebontását sürgette, megkérdőjelezni nem lehetett. Legalábbis úgy látszott! Pedig Béla bácsi nyílt levelében az is ott volt, hogy: „Ez az alapjában, stílusában monumentális épület egyik kiemelkedő dísze a város egyre szépülő, mindinkább kulturális külső nyerő főterének, amelyre méltán büszke városunk minden polgára. Ennek a klasszikus kort idéző épületnek a lebontása és esetleges stílusát megtörő átalakulása merénylet lenne a tervezett városszépítés ellen.”

Sajnos, Béla bácsink nem érte meg, nem juthatott el hozzá az a hír, amely szerint hamisítvány volt az a bizonyos „szakvélemény”, és hogy a város ismert, jeles szakemberei egyértelműen megállapították, hogy az épület igenis rendbe hozható anélkül, hogy előtte a földdel egyenlővé tegyék.

Nem érhette meg, mivelhogy 35 éve elment Béla bácsi. Elment az az igazi, nagy művészember, aki nemcsak ott, a színpadon élt, hanem annak is élt, egész valójával! És az a nagy művész mindig csak a jót, az igazat kereste.

Bevallom őszintén, hogy jóleső érzéssel veszem tudomásul, hogy vannak még, akik a mi szellemi értékeinket, szellemi életünk gyöngyszemeit nem sietnek a feledés süllyesztőjébe söpörni, hanem érdemben, igaz, őszinte tisztelettel szólnak mindazokról, akiknek szellemi öröksége ezt a mi szürke kis világunkat beragyogja. S ezt ezúttal is igazolják, amikor mélységes tisztelettel, megbecsüléssel fejet hajtunk színművészetünk felejthetetlen, legendás, igaz művészemberének, Garay Bélának, a mi Béla bácsinknak az emléke előtt.

Szerző
Elolvasom
Százéves a szabadkai Népkör színjátszása
(Hét Nap. 2019. december 30.)

Százéves a szabadkai Népkör színjátszása

Október 16-án bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg a szabadkai Népkör színjátszásának 100. évfordulójáról. Arról a színjátszásról, amely a mögöttünk maradt évek, évtizedek alatt nem a szórakozást, hanem a szülőföldön való megmaradást tűzte ki céljául.

Igen! A Népkör színjátszása abban a remélhetőleg soha többé vissza nem térő időszakban a színpadról a szavak erejével igyekezett a meghasonlott, megfélemlített nemzettársaink hitét megerősíteni, emberi méltóságukat visszaadni.

Amikor 1924-ben a Népkör színjátszóinak vezetését Garay Béla, színházművészetünk meghatározó, nagy egyénisége vette át, egy új, mondhatnánk rendhagyó korszak kezdődött a Népkör színjátszásának életében. Béla bácsi (mert csak így nevezték/neveztük) ugyanis mindenekelőtt a színésznevelésre helyezte a hangsúlyt. Ennek köszönhetően egy nemcsak tehetséges, hanem szakmailag is felkészült színjátszókból álló társulatot sikerült összehoznia. Társulatot, mely nagyon hamar nevet, rangot szerzett magának, és mely ugyancsak nagyon hamar ismertté vált a térségben.

Béla bácsi a repertoárszínházak műsorpolitikáját, a műfaji sokszínűséget választotta, a színvonal szempontjából pedig szellemi életünk kiválóságának, Németh Lászlónak az állítását, mely szerint: „Meg kell tehát teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van: a legmagasabbra törő műkedvelés.” Igen! Ez az állítás volt az, amely messzemenően meghatározta a Népkör színjátszóinak munkáját.

Külön szeretnék szólni a Népkör legendás társulatának mozgósító szerepéről is. Ennek a szerepnek az volt a feladata, hogy a társulat rendszeres színpadi előadásaival, vendégszerepléseivel azokban a válságos években, évtizedekben példát mutatva meggyőzze a félelmükben meghunyászkodott, elhallgatott színjátszó társulatokat, hogy a színpadon a helyük, hogy nem lehet, nem szabad cserbenhagyni a közönséget, közösségünket. Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy a Népkör legendás társulata ezt a szerepet valami csodálatos belső tartással, elkötelezettséggel meg is oldotta.

Viszont nem csak a Népkör előadásai igyekeztek kimozdítani letaglózott állapotukból a megrekedt színjátszó együtteseket. Nem! Garay Béla, a Béla bácsi egyedül járta, kereste fel a vajdasági, a drávaszögi kisfalvakat. A művelődési egyesületek ajtaján kopogtatott be, és igyekezett meggyőzni a vezetőségeket arról, hogy szükség van rájuk, nagyon nagy szükség!

Igen, a szabadkai Népkör a mögöttünk maradt évszázadban a délvidéki magyarság sziklaszilárd fellegvára volt, a szó legszorosabb értelmében. S ezt megkérdőjelezni nem lehet. Nem lehet, mert ha ismerjük, és nagyon szeretném hinni, hogy ismerjük a délvidéki magyarság újjáéledésének csodálatos történetét, akkor tudnunk kell, hogy abban meghatározó szerepe volt a Népkörnek, illetve a legendás színtársulatának. (Aki esetleg kételkedik ebben, javaslom, olvassa el Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című könyvét.)

Most azonban, amikor a szabadkai Népkör százéves színjátszását méltatjuk, semmiképp sem szabad megfeledkezni arról, hogy hetvennégy évvel ezelőtt (1945-ben), az első hivatásos magyar színházunk megalakulásakor a Népkör önzetlen segítsége sem maradt el. Emlékeztetőül: 1945. szeptember 19-én Szabadkán a város illetékesei aláírták az első hivatalos magyar színház megalakulására vonatkozó okiratot. Színház született azon a napon. Magyar színház. Az öröm azonban nem volt teljes. Hiányzott a társulat. Magyarországról akkor nem lehetett színészeket szerződtetni, így felvételi vizsgát kellett szervezni, melyre a legjobb vajdasági amatőr színjátszók jelentkezhettek. A válogatót a Népkör épületében tartották meg. Ezen a felvételin a Népkör legendás társulatának tizenkét tagja — Pataki László, Sántha Sándor, Németh Rudolf, Kunyi Mihály, Szabó János, Balázs Janka, Bujdosó Róza, Kelemen Manci, Járai Ferenc, M. Pálfi Margit, Mamuzsich István és Raczkó Ilus — hivatásos színész lett. A Népkör színjátszóinak színe-java köszönt el a Népkörtől. Ők nemcsak rendkívüli tehetségüket vitték magukkal, hanem azt a jelentős szakmai tudást, ismeretanyagot is, amelyet Garay Béla színésznevelő munkájának köszönhettek. És még valamit: azt a szellemiséget, erkölcsi magatartást, amellyel a Népkör ajándékozta meg őket!

Néhány nappal ezelőtt régi ismerősömmel találkoztam. Beszélgetésünk során nem titkolt lelkesedéssel megemlítettem a szabadkai Népkör bensőséges, szép ünnepét. Népkör? — nézett rám kérdően. — Hát az még megvan? Azt hittem, hogy az idő már rég elmosta, hiszen Szabadkán manapság két magyar színház is van. S ott a gyermekszínház is — tette hozzá félvállról. Meglepődtem. Hirtelenében nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, nem tudom meggyőzni, hogy téved, hogy nincs igaza. Hallgattam. És csak úgy magamban mondogattam, hogy nem értené meg, hogy nincs olyan idő, erő, amely elmoshatná, megfoszthatná a Népkört attól a szellemiségtől, erkölcsi erejétől, amely immáron mintegy százötven esztendeje élteti. Változhatnak a körülmények, az emberek, de ez a mi kis szellemi otthonunk itt, Szabadkán ma is, és holnap is az lesz, ami volt: az itt élő magyarság sziklaszilárd szellemi otthona!

Szerző
Elolvasom
Egy rendhagyó kiadvány
(Hét Nap. 2012. május 9.)

Egy rendhagyó kiadvány

A napokban az Életjel kiadásában megjelent Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című 300 oldalas műve, visszaemlékezése.

A figyelemreméltó és véleményem szerint rendhagyó kiadvány, mely a szabadkai Népkör megalapításának 100. évfordulója alkalmából kerül az olvasó asztalára, a rangos intézmény műkedvelő színjátszásának több mint fél évszázados történetét öleli fel.

Amikor a kiadvány rendhagyó voltát említem, akkor mindenekelőtt az előzményekre gondolok. A szerző, Garay Béla ugyanis a hatvanas évek derekán gyűjtötte össze a színjátszó társulatokkal (az egymást követő társulatokra gondolok) kapcsolatos adatokat, ismereteket, amelyek alapján megírta a Népkör színjátszásának históriáját. Megvolt tehát a kézirat, csak éppen a kiadó hiányzott. Nyilvánvaló a kérdés, hogy tulajdonképpen mi volt az oka annak, hogy Garay Béla kézirata csak most, több mint 40 esztendő után talált kiadóra. Nem könnyű rá válaszolni. Valószínűleg a műkedvelő színjátszás megítélésével volt baj! Sokan úgy gondolták, hogy ennek a mozgalomnak nincs jelentősége, súlya művelődési életünkben, hogy szerepével nem érdemes foglalkozni. S persze az ilyen viszonyulás elriasztotta a kiadókat. A kézirat azonban megmaradt, ,,túlélte' a mögöttünk maradt évtizedeket, hála persze mindenekelőtt Garay Béla örököseinek, különösen a dédunokának, Godányi Csabának. S ugyancsak köszönet illeti Dévaváriné Beszédes Valériát, hogy az Életjel Könyvek sorozatában helyet adott Garay Béla művének, a Magyar műkedvelők az őrhelyen címűnek.

Gyakran hangoztatom, hogy a színjátszó mozgalomnak közösség-összetartó ereje van. S most, hogy átlapoztam a szabadkai Népkör színjátszásának fél évszázadáról szóló kiadványt, úgy vélem, hogy ez több évtizedes tevékenység de még mennyire, hogy igazolja állításomat.

Szerzőnk a népkörbeli tevékenységnek az 1919-től az 1971-ig tartó időszakát dolgozta fel. Az általa összegyűjtött adatok, naplószerű feljegyzések, a korabeli sajtóból átvett idézetek hiteles képet adnak egy szerteágazó, igen színvonalas tevékenységről, melyről csak az elismerés hangján szólhatunk.

Időzzünk el most kicsit az első adatnál, mely az 1919-es esztendőbe visz bennünket vissza: ,,...Síri csend ült a városokon, a falvakon. Idegen melódiákat dúdolt az őszi szél, idegen léptek kopogtak az ereszek alatt. A világot jelentő deszkák már nem jelentettek világot (...) elmentek a színészek és itt nem volt már senki és semmi, csak bánat és szomorúság, és könny!' A kisebbségi sorsba kényszerítettek fájdalmas kiábrándultsága hallik ki ezekből a sorokból, hogy aztán a következő sorokban már ezt olvashassuk: ,,És akkor (...) mint valamikor réges-régen, újra felült az ekhós szekérre néhány fiatalember, néhány fiatal lány, és elindultak, csak azért is virágos kedvvel, virágot ültetni. Így ragyogott fel az első szivárvány a bácskai égen...'! És 1919 húsvéthétfőjén egy lelkes kis csoport Vidám kabaréestet rendezett! A Népkör színpadán, ott, ahonnan száműzték, száműzni szerették volna a magyar szavaknak, az anyanyelvünknek a csodálatos muzsikáját!

Rendkívüli jelentősége volt ennek az eseménynek, dátumnak, 1919 húsvéthétfőjének. Jelképes üzenete, amely nem maradt visszhang nélkül. Mind többen és többen csatlakoztak a csoporthoz, úgyhogy lassan társulattá kovácsolódtak. Garay Béla, aki egyébként 1924-től a Népkör színjátszó társulatát irányította, naplószerű feljegyzéseiben nemcsak puszta adatokat közöl (a bemutatókra vonatkozó címszavakat, a szereplők felsorolását, a rendezőkét, a sajtóvisszhangot), hanem az együttes fokozatos, de igen erőteljes fejlődéséről is szól, megemlítve, hogy azt mindenekelőtt a szakmai ismeretek iránti érdeklődése, befogadóképessége határozta meg. És nem feledkezik meg azokról az igen tehetséges színészekről sem, akik ebben a csapatban kezdték pályafutásukat, és akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy ez a színtársulat nagyon hamar kiérdemelhette volna a hivatásos jelzőt. Hogy kik voltak ezek a tehetséges színészek? Raczkó Ilus, Pataki László, Sántha Sándor, Balázs Janka, Mamuzsich István, Németh Rudolf, Pálfi Margit, hogy csak néhányukat említsem. A későbbiek folyamán, első hivatásos színházunk hőskorában, ezek a színészek meghatározó szerepet játszottak.

Természetesen az így felerősödött, immáron érett társulat, a komolyabb színpadi feladatokra is vállalkozhatott már. Ez pedig módosította a Népkör színjátszóinak a műsorpolitikáját. A főleg könnyű, szórakoztató zenés vígjátékokon és operetteken kívül színművek és drámák is szerepeltek a műsorán. S hogy ez így volt, azt magam is bizonyíthatom. Több mint hatvan évvel ezelőtt alkalmam volt látni a Népkör színjátszó társulatának egyik kiváló előadását, Miroslav Krleža: Haláltusa (Agónia) című ismert drámáját. De én ezt az előadást nem a Népkör színpadán láttam, hanem a Dráva-szögben, Hercegszöllősön, és ez ugyebár azt is jelenti, hogy ez a társulat nemcsak Szabadkáé, a Vajdaságé, hanem a délvidéki magyarságé is volt.

Nehéz, válságos időben tették a dolgukat ezek a színjátszók. S ez az igen jelentős kiadvány (melynek szövegét Molnár Krekity Olga gondozta nagy-nagy hozzáértéssel) olyan piedesztálra emeli a szabadkai Népkör színjátszó társulatát, amilyet már rég megérdemelt volna!

Szerző
A megemlékezés tisztelete
(Hét Nap. 2017. május 17.)
Szerző
Elolvasom
Ünnepre készül az Újvidéki Rádió
(Magyar Szó. 2019. szeptember 28.)

Ünnepre készül az Újvidéki Rádió

Ünnepre készül az Újvidéki Rádió. Magyar nyelvű rádiózásunk hetvenedik évfordulójára. Ugyanis hét évtizeddel ezelőtt, 1949. november 29-én, déli tizenkét órakor az Újvidéki Rádió akkor még kezdetleges stúdiójából, Kovács József bemondó magyarul köszöntötte a rádióhallgatókat.

Igen! Hetven évvel ezelőtt, onnan, abból a kezdetleges stúdióból, anyanyelvünk, a tiszta vizű éltető forrásból feltörő magyar nyelv, az éter hullámaiba kapaszkodva megindult a bácskai, a bánsági, a szerémségi honfitársaink otthona felé. De nemcsak oda. Az éter hullámai vitték a Drávaszög kis falvaiba, a kelet-szlavóniai szigetmagyarság Árpád-kori településeire is.

Elidőztem kissé nyelvünknél. Nem véletlenül. Ugyanis szükségesnek tartom, hogy még írásom elején elmondjam, hangsúlyozzam: Hetven évvel ezelőtt, első bemondónk, Kovács József, irodalmi nyelvünkhöz méltó, egységesen szabályozott, szép magyar kiejtéssel szólalt meg, szólt a rádióhallgatókhoz. Kovács József már akkor tudta, hogy nyelvi kultúránkban kivételes feladat hárul rá.

Most, a rendhagyó jubileum előtt, úgy érzem, hogy szólni kell első bemondónkról. Ismerjük, ugye, Kazinczy mondását, mely szerint: „Mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is: mert a miénk!” Kovács József is ezt vallotta, azzal, hogy, amíg élt (néhány évvel ezelőtt hagyta itt ezt a földi világot), Kovács József nemcsak szerette, hanem valami fanatikus hittel óvta, ápolta anyanyelvünket. Sokáig munkatársa volt a Magyar Szó Nyelvművelő havi mellékletének.

Következtetésképpen tehát elmondhatjuk, hogy rádiózásunkat, már a kezdet kezdetén, egy igen komoly nyelvi igényesség határozta meg. S ez a nyelvi igényesség napjainkban is jelen van magyar nyelvű rádiózásunk életében.

Szimin Bosán Magda, az Újvidéki Rádió egyik meghatározó egyénisége, Megszületett az Újvidéki Rádió című írásában hangsúlyozza: „A Szocialista Szövetség és a Tartományi Főbizottság úgy döntött, hogy a Tájékoztató Iroda rágalomhadjárata ellen a meglévő lapok mellett még egy hathatós propagandaeszközt létesítenek. 1949. november 29-én, mindössze néhány hónapos előkészület után az Újvidéki Rádió meg is kezdte működését.”

Rádiózásunk kezdetének időszakát az elvárások szellemében a hiteles tájékoztatás határozta meg, válaszul az említett rágalomhadjárattal szemben (ellen). S jegyezzük itt meg mindjárt, hogy rádiósainknak az ilyetén való magatartása, a tényeken alapuló igazság felmutatása egy olyan rangot teremtett az Újvidéki Rádiónak, amelyre büszkék lehettünk. S még csak annyit: Ez a rang „túllépett” határainkon és, például, Magyarországon, Romániában és az akkori Csehszlovákiában is igencsak népszerűek voltak az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorai.

Az Újvidéki Rádió fénykorának első fejezeteit tulajdonképpen a tájékoztató műsorok elkötelezettjei fogalmazták meg. Ezután a rádió kulturális és szórakoztató osztályának a megalakulásával az említett fénykor csak gazdagodott. Ehhez az osztályhoz, amely 20 esztendőn keresztül önállóan működött, a rádió színtársulata mellett a következő szerkesztőségek tartoztak: a hangjátékműsor, az irodalmi, a vidám műsorok, a rádióiskola, a gyermek, a gyermek- és az ifjúsági műsorok (ez utóbbi később a tájékoztató osztály szerves része lett).

Miután 1965 decemberében átadták rendeltetésének az M Stúdiót, az Újvidéki Rádió rendkívül jelentős lépést tett a rádióművészet irányában. Ez a lépés még határozottabb, merészebb lett miután 1968 novemberébenKarinthy Ferenc Négykezes című, két egyfelvonásosának a bemutatójával megnyitották a Rádió kamaraszínpadát.

Rádiózásunkról a teljesség igényével szólni, írni egy olyan feladat lenne, amelyre nem mernék vállalkozni. És hiszem, hogy sokan így vannak rádiózásunkkal. Különösen azok, akik életük nem kis részét, a stúdiók, a mikrofonok zárt világában töltötték. A napokban erre az írásra készülődve újra átlapoztam a „Hatvan éve szól a Rádió” című kiadványt, amelyben az egykori rádiósok emlékeznek az ott töltött évekre, évtizedekre. A korán elhunyt B. Foky István néhány sorát idézem: „Megvallom: nekem az Újvidéki Rádió egy örök életű, hús-vér hullámhosszon szóló, emberi tartást és arculatot kölcsönző otthonom volt. Bár magát az épületet s vele a várost egy rideg szobornak éltem meg, de az emberek, akik emberekhez szóltak belőle hallgatóságukhoz, nagyobb részben az Élettől kapott ajándékká lettek számomra, örökbecsű értékké nőttek szememben.”

Sajnos, rádiózásunk 70 éve nem volt felhőtlen. Ezt a ’90-es évek letaglózó döbbenete igencsak igazolta. Ugyanis egy olyan időszak köszöntött ránk, amit nem könnyű elfelejteni. A kilátástalanság napjaival „ajándékozott” meg bennünket. S ebből az „ajándékból” jócskán jutott rádiózásunknak is. A léte került veszélybe. Megszorítások, leépítések igyekeztek rádiózásunk erejét, közvetítő szerepét megtörni. Azonban elhallgattatni a rádiót nem sikerült. Nem sikerült, mert rádiósaink, mint az a mitológiai főnix madár, újjáéledve, újjáteremtve a műsorokat, a helytállás mélységes hitével a legnehezebb időben is éltették és éltetik a magyar nyelvű rádiózásunkat.

Ünnepre készül az Újvidéki Rádió. Magyar nyelvű rádiózásunk hetvenedik évfordulójára. Szerény, bensőséges, méltóságteljes ünnepre, amely mentes lesz a külső harsányságtól, üres show-műsoroktól. S ez az ünnepi műsor a maga módján mindenekelőtt őszinte tisztelettel hajol meg azok emléke előtt, akik rádiózásunkat megálmodták, és természetesen azok előtt is, akik napjainkban magyar nyelvű rádiózásunkat töretlen hittel éltetik.

Szerző
Elolvasom
Egy lexikon, melynek üzenete van
(Hét Nap. 2020. február 15.)

Egy lexikon, melynek üzenete van

A hetvenéves dr. Lábadi Károlyt, neves néprajzkutatónkat köszöntjük illő tisztelettel, őszinte nagyrabecsüléssel. Lábadi Károly Vajdaságban, Bácsgyulafalván született 1950. február 15-én.

Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Szabadkán fejezte be, 1969-ben érettségizett. Ezután az újvidéki Bölcsészettudományi Kar magyar tanszékének a hallgatója lett 1969 és 1974 között. Tanulmányaival kapcsolatban még néhány mondat idekívánkozik. A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakán oklevelet kapott, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen néprajztudományból summa cum laude minősítéssel PhD doktori fokozatot szerzett 1997-ben. Emellett Zágrábban akadémiai doktori fokozatot (DSc) kapott humán tudományokból és néprajztudományból 2006-ban.

Lábadi Károly csaknem negyvenéves, rendkívül gazdag, értékteremtő munkásságáról a teljesség igényével szólni nem könnyű. Mivel tudjuk, hogy neves néprajzkutatónk fő kutatási területe a Drávaszög, ennek a Duna és a Dráva ölelésében meghúzódó, különös világnak, a Drávaszögnek a vonatkozásában igyekszem szólni róla.

Elsőként Laskót említem, a Drávaszög egykori szellemi központját, 1972-ben ugyanis ott talált otthonra a Lábadi házaspár, Lábadi Károly és Lábadiné Kedves Klára, a Drávaszög két igaz elkötelezettje. Igen, Laskóról, az Árpád-kori településről van szó, melyről Baranyai Júlia, a térség neves krónikása a következőket írta: Kétezer év különböző eszméinek, vallásainak, szellemi áramlatainak, harcainak fellegvára volt a laskói templomdörömb Dél-Baranyában. Itt állandósultak meg új hitek, itt teljesedtek ki az új gondolatok, innen sugároztak szét a vidékre, mielőtt elseperte őket egy még újabb áramlat.

Laskóval kapcsolatban meg szeretném jegyezni, hogy Ács László református lelkipásztor, akit Bellyéről helyeztek át Laskóra, és aki 1821. május 1-jén foglalta el a megüresedett lelkészi hivatalt, magával hozta hétéves fiacskáját, Gedeont, míg a kisebb fiú, Zsigmond már Laskón született. Az Ács fiúk voltak az elsők, akiknek a hírét elvitte Laskóról a szél szerte az egész országba. Ács Gedeon a kossuthi emigrációt írta meg emlékirataiban, Ács Zsigmond pedig országos hírű műfordító lett.

Szükségesnek tartottam ezt elmondani, mert Lábadi Károly a két Ács munkásságának nagy jelentőséget tulajdonított. Így a Horvátországi Magyarok Szövetségének 1984-beli Évkönyvében megjelent Ács Zsigmond, a Műfordító című hosszabb lélegzetű tanulmánya, mely egyértelműen igazolta Ács Zsigmond munkásságának a jelentőségét. Harminc esztendővel később, 2014. október 29-én, a laskói temetőben Ács Zsigmond születésének 190. évfordulóján emléktáblát avattak. Dr. Lábadi Károly, aki természetesen ott volt ezen az eseményen, emlékezetes beszédében a többi közt hangsúlyozta: Páratlan nyelvismeretét arra használta, hogy a világirodalom alkotásait közvetítse a magyar olvasóknak. Fordítói életművében legjelentősebbek a Shakespeare-fordításai voltak. Életvitelével, munkásságával példát mutatott, hogy a világtól elzárt sarkokban, szellemi háttér nélkül is lehet európai értékeket közvetíteni és létrehozni.

1992-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó kiadásában megjelent Lábadi Károly Meg vagyok én búval rakva című könyve, mely Ács Gedeon életéről és feljegyzéseiről szól, melyek a XIX. századi drávaszögi népéletre vonatkoznak. Minden tekintetben rendhagyó kiadványról van szó, Lábadi Károly ugyanis Ács Gedeon csaknem 5000 oldalas feljegyzéseiből, naplójából válogathatott. Dr. Penavin Olga tanárnő az említett mű első kiadásának kéziratáról szólva a többi közt megjegyezte: Nagy kár, hogy nem lehet még most sem közreadni a teljes anyagot. Ács Gedeon feljegyzései megérdemelnék a teljes szövegközlést, de nemcsak az Ács-féle feljegyzéseket kellene közkinccsé tenni, hanem más, vidékeinkre vonatkozó feljegyzéseket, gyűjteményeket is… A legnagyobb örömmel kell üdvözölnünk Lábadi Károly vállalkozását, hogy összeszedi, kommentálja a XIX. századi Drávaszög népének életére vonatkozó, kútfőértékű, ma már szinte felbecsülhetetlen kincsnek számító adatokat.

Dr. Bori Imre is megfogalmazta véleményét az első kiadás kéziratáról: A jugoszláviai magyar irodalom történetében jelentős fejezetet érdemel Ács Gedeon munkássága. Mindezért nagyon jelentősnek tartom Lábadi Károly kezemben lévő kéziratát, amely Meg vagyok én búval rakva címmel méltó módon szolgálja Ács Gedeon életének megismerését, munkásságának felfedezését. Ami az egész feljegyzésanyagot illeti, annak adatgazdagságára, etnográfiai hasznosításának lehetőségeire kell mindenképpen felhívni a figyelmet. Nagy nyeresége lesz a tudománynak, ha ez a kézirat nyomdába kerül, s könyv lesz belőle. A munkát jegyzetek és bibliográfia zárják, melyek Lábadi Károly szorgalmas, körültekintő munkáját dokumentálják.

Bori tanár úrnak a kézirat megjelentetésével kapcsolatos vágya néhány év múlva (1989-ben) teljesült. Könyv lett a kéziratból! Sőt, három évvel ezelőtt, a reformáció 500. évfordulójára és a horvátországi Ács Gedeon-emlékév tiszteletére megjelent Lábadi Károly Ács Gedeon élete és szülőföldképe című műve.

Amikor Lábadi Károly csaknem negyvenéves értékteremtő tevékenységét taglalom, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy számomra ennek a minden tekintetben tiszteletet érdemlő munkásságnak a 2015-ben megjelent Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon a koronája. Állítom ezt mély meggyőződéssel. Ez a lexikon ugyanis egy magára maradt, csaknem ezeréves nemzettöredék létét igazolja. Mert tudják-e az egymást követő nemzedékeink, nemcsak itt Vajdaságban, hanem ott a Drávaszögben, Szlavóniában is — mint azt Baranyai Júlia írja —, hogy itt égtek és éltek egykor az új igazságok, új eszmék élő fáklyái, a haladás, a szabadság megszállottai, a szép szavak szerelmesei?

Nem tudják! Nem tudhatják, mert ez a kegyetlen, nem emberarcú, rohanó világ nem tiszteli a múltat, a tegnap emlékeit, hanem siet őket a feledés süllyesztőjébe söpörni! Lábadi Károly hosszú éveken át csendesen, fanatikus hittel igyekezett a süllyesztőből felszínre hozni és felragyogtatni mindazokat a „halálra” ítélt értékeket, amelyek arról vallottak/vallanak ma is, hogy ott, a déli végeken voltak/vannak, akik évszázadokon keresztül őrizték/őrzik anyanyelvüket, nemzeti hovatartozásukat, hitüket, hagyományaikat. Igen! Ez a lexikon világosan és egyértelműen tudomásunkra adja, nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, hogy a fájdalmas, döbbenetes sorscsapások ellenére is vagyunk/leszünk.

Hiszem, hogy Lábadi Károly hetven esztendő után csak egy erőt gyűjtő állomáshoz érkezett. Mert még van és lesz tennivalója. Továbbra is igény mutatkozik értékteremtő munkásságára. A ’90-es évek döbbenetéből lassan újjáéledő Drávaszögnek és a szlavóniai szigetmagyarságnak szüksége van a segítségre!

Szerző
Lelkesedés és önfeláldozás
(Magyar Szó. 1996. január 23.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
A színpad magányossága
Szerző
Magán- és közélet (Faragó Arpád: Egy színész naplójából)
Szerző
Két színházi könyv (Faragó Árpád: Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot; Bambach Róbert színháza. Összeállította: Káich Katalin / Pozorište Roberta Bambaha. Priredila Katalin Kaič)
Szerző
Elolvasom
Faragó Árpád
Szerző

Faragó Árpád

A színművész, az Újvidéki Színház legendát teremtő társulatának egykori direktora megírta - a negyedik könyvében - azt (is), hogy hol voltunk, hol csámborogtunk, mit csináltunk, mikor szedték le rólunk a keresztvizet, milyen álmokat szőttünk. Ma talán már őt sem érdekli, ,,hogy vagyunk otthon'', ,,mi a menő'', de Faragó Árpád mégsem nevezhető a ,,tegnap emberé''-nek. Szellemi fegyvertársam hangya módjára összegyűjtötte az Emberek, események című kötetében (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2010) annak bizonyítékait, hogy tudtunk és akartunk szélmalmokat megindítani a legfájóbb, legriasztóbb szélcsendben is. A tiszta, a legtisztább forrásnál álltunk. A ,,lenni vagy nem lenni'' szlogent harsogtuk, s a színpadnak, a mikrofonnak ezt mondtuk: ,,Az vagy nékem, mi testnek a kenyér''. Tudatosult bennünk, hogy a megnyomorított, megalázott ember egyetlen vigasza a küzdés, a munka mindhalálig. Faragó Árpád leggyakrabban azokról emlékezik meg - újságban, rádióban, tévében, könyvben -, akik ezt súgták a fülünkbe: ,,Miénk itt a tér, miénk itt a grund, kaptunk az élettől egy tarka labdát, gyerünk, törjünk kapura.'' Valószínűleg arra is emlékszik, amit a nemrég elhunyt Lányi István mondott: ,,Mit akartok még? Csillagos az ég, ennyi elég... Lásd azokat a csillagokat nappal is...''
Ma sokan így fogalmaznak: ,,Most már sorban mennek el az igazi nagy bölények. És ami marad, amit majd ezentúl színésznek hívunk, az csak gusztustalan exhibicionizmusból meg pénzhajhászásból összemixelt moslék'' - magam is néha elgondolkozom ezen. Faragó Árpád a ,,hold túlsó oldalá''-ról, a szélfútta, elárvult Baranyából érkezett közénk egészen szokatlan emberséggel, hittel, aki nem veri le senkinek a fejéről a koronát. Nem tette ezt az Egy színész naplója című könyvében, legkevésbé az Elfelejtett arcok, emberek kötetében - nyolcvan színészről és rendezőről olvashatunk benne -, a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címűben, amely a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltjáról és jelenéről szól, most forgatom a kezemben, simogatom, szívemhez emelem az emberekről és eseményekről írt 255 oldalas olvasmányt... Válasz az erőszakra, válasz azoknak, akik többet ártottak, mint használtak a magyar kultúrának, válasz a csüggedőknek, elfajzottaknak, hogy lám-lám: egyenes derékkal is lehet(ett) dolgozni. Faragó Árpádnak is voltak és vannak sebei, hiszen nálunk mindenkibe belerúgtak, mindenkire piszkavasat emeltek, egyszer vagy többször mindenkit a gödörbe löktek... A színművész azonban csak ,,mesél''. Arról, hogy énekeltünk az esőben, és hogy egy sóhaj is szél volt a vitorlába.
Új könyvében többek között arról szól, hogy az Újvidéki Színház szellemi életünk egyik erős fellegvára volt, s képes volt újra és újra megindulni a megújhodás útján. Szól azokról, akik ott voltak az alapkő elhelyezésénél, és feláldozták magukat az ügyért. S szól az Újvidéki Rádióról... Vajon -- kérdem én - hol voltak a nemzetvédők, amikor a rádió csaknem megszűnt létezni, amikor kiebrudalták műsorából az újabb hangjátékokat, és szélnek eresztették a művészegyüttest? A szerző megemlékezik a színművész Raczkó Ilusról, a mi Csárdáskirálynőnkről, a Tanyaszínház missziójáról, a nálunk vendégeskedő Latinovits Zoltánról, Vicsek Károlyról, ír az elfelejtett előadásokról (például a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékról), könyvbemutatókról, a plakátok megálmodójáról, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról stb., stb. Érinti Baranyát is, és idéz egy versből: ,,szárnytalan madarak között jártam''. Továbbá magyarországi művészeket, színházakat mutat be, és sohasem hangoztat magasztos eszméket, nem osztogat tanácsokat. Amikor sírdogál, befelé sírdogál, amikor örül, azt nagydobra veri.
Hol volt, mit csinált Faragó Árpád? Verset mondott, majd tagja lett az első és az utolsó zombori magyar hivatásos Népszínháznak, onnan Szabadkára hívták -- és végül Újvidék, az Újvidéki Rádió és az Újvidéki Színház következett. Meg vendégjáték Szabadkán. Nyugdíjasként szinte hétről hétre megidézte/megidézi a múltat, életre hívja a legszebb emlékeit: újra látjuk magunk előtt Nagygellért János széles vigyorát. Meg a társait... Faragó Árpád a múltunk koronatanúja, aki egyszer híres világunk emlékeit kévébe köti.

Elolvasom
Aki Thália szekerét tolja, nyelvünket, kultúránkat őrzi

Aki Thália szekerét tolja, nyelvünket, kultúránkat őrzi

Faragó Árpád színművész, színházi közíró köszöntése kilencvenedik születésnapján

Faragó Árpád nyugalmazott színművész, Kilátó mellékletünk rendszeres szerzője ma 90 éves. Hercegszöllősön született 1931. december 3-án, a drávaszögi Karancson töltötte a gyermekéveit, Kiskunhalason, Mohácson, Szabadkán járt gimnáziumba. Színészi pályafutását a Zombori Népszínházban kezdete, majd a szabadkai Népszínházban játszott, innen az Újvidéki Rádió „láthatatlan színházába”, a drámaegyüttesbe került. Az Újvidéki Színház igazgatói posztját 1985 és 1995 között töltötte be. Amikor 1995-ben nyugdíjba vonult, az amatőr színjátszó mozgalom iránt tanúsított korábbi figyelme meghatványozódott. Négy könyve jelent meg, amelyek színjátszásunkról, ennek jeles művelőiről szolgálnak értékes adatokkal. Az amatőr színjátszó mozgalom kincseskönyve például a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot című kötete. Az alábbiakban Gondi Martina, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke születésnapi köszöntőjét olvashatjuk.

Kedves Árpi bácsi! Nagy-nagy szeretettel köszöntjük születésnapján! Kívánjuk, hogy még sokáig részesüljünk a figyelméből és a szeretetéből – még ha ez önző kérés is.

Sohase felejtem el első találkozásunkat Bácsfeketehegyen. Éppen csak megkezdtem munkámat a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben, az első program, amin részt vehettem az amatőr színjátszók találkozója volt. Miért is nem felejtem el? Mert Árpi bácsi komolyan vett – annak ellenére, hogy nagyon pályakezdő voltam és rendkívül kevés ismeretem volt a közművelődés valóságáról régiós szinten. Ami programokat Árpi bácsi akkor felvetett, megvalósítottuk. Így lett amatőrszínjátszó-képzés, először csak négynapos, majd ebből nőtt ki hirtelen a MAdT tábor. Így lett drámatár, amit azóta is bővítünk. Nemcsak a drámák nagy része származik Árpi bácsitól, de maga az ötlet is! Elköteleződése az amatőr színjátszók felé örök. Kíséri munkájukat, olvassa a Súgót, újságcikkekben emlékezik meg évfordulókról, az amatőrök nagyjairól, ugyanakkor követi a történéseket és ezekkel kapcsolatos reflexióit olvashatjuk a vajdasági magyar sajtóban.

Szívében él Drávaszög, de ő nem elégszik meg a hallgató emlékezéssel. Könyvet ír, fotóanyagot kutat és bevonja ebbe a fiatal munkatársakat, segítsenek evezni a szerkesztés nehézségei mentén egészen a kiadásig. Ha címet kellene adnom ennek a köszöntőnek, azt adnám: Örök elköteleződésben. Amikor találkozunk, mindig megtelik az univerzum szeretettel – a segíteni akarás szeretetével, az örök színház szeretetével, az örök változás és fejlődés szeretetével. Drága Árpi bácsi! Had tanulhassunk még többet magától az elkövetkező években.

                                                                                                                                                                                                            Gondi Martina

Isten éltesse, Árpi bácsi!

A kilencvenéves Faragó Árpádot köszöntjük a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, de megannyi műkedvelő társulat, színjátszó, csoportvezető, szervezőtitkár, rendező nevében is.

A kilencvenéves Faragó Árpádot köszöntjük, a színművészt, a nyugalmazott színigazgatót, színjátszó mozgalmunk fáradhatatlan istápolóját. Azt a személyt, aki megannyi közösségépítő, közösségszervező, de társulat arcélét is megrajzolta!

Azt a személyt, aki igazán a közösségben folyó művelődést élteti, abban látja megmaradásunk zálogát; aki minden megszólalásával arra kér és buzdít, hogy lopjuk vissza minden településünkre a műkedvelés ebbéli formáját és szeretetét; aki arra buzdít és kér, hogy végezzük el mindennapi feladatunkat az utánpótlás kinevelése érdekében; aki arra ösztönöz és tanít, hogy miként lehet felmutatni és ünnepelni egyszerre az embert, a művészt és a közösséget!

Egy olyan személyt köszöntünk, akinek barátsága, szeretete, szolgálata az életet tanítja: a ragaszkodást, a szülőföld- és az anyanyelvszeretetet, az élethosszig ki- és megtartható őszinte rajongást, és a hitet, a hittel kiküzdött mindennapokat.

                                                                                                                                                                                                                  Sutus Áron

Elolvasom
Szólnak a harangok
Szerző

Szólnak a harangok

A szlavóniai, drávaszögi szigetmagyarság fennmaradásába vetett hit az, ami átsüt Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című kötetének minden írásán. Olvashatunk e könyvben például Kórógyról, a mintegy ezeréves kis faluról, az iszonyú háborús megpróbáltatásokról, a zánkai menedékükről, de a szerző felidézi a több mint 850 éves Szentlászló múltját is. Sokat megtudhatunk Leányvárról, ahol Herceg János jó alkotói közeget talált. Faragó Árpád feleleveníti azt az 1973-as emlékét, amikor Sinkovits Imrét elkísérte vörösmarti fellépésére, de szerzőnk 1991-ben a vörösmarti kihalt utcák házai közé szorult fájdalmas némasággal kapcsolatos érzéseit is megörökítette.

A vörösmarti tájház sorsáról is olvashatunk a kötetben, és e szigetmagyarság olyan nagy egyéniségeiről, mint például Baranyai Júlia volt, vagy Lábadi Károly, aki ma is fáradhatatlanul munkálkodik. Hercegszőlős, a szülőfalu örök szerelem. Faragó felidézi Árpád életében, s felidézi édesapja, Faragó Ferenc (1905–1944) református lelkipásztor életútját, akit a partizánok végeztek ki 1944. december 3-án. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által megjelentetett könyvben szereplő írások többsége a Magyar Szóban és a Hét Napban megjelent, de egészen más így, „egyben” olvasni e vallomásokat a szülőföldről.

Elolvasom
A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő
Szerző

A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő

Faragó Árpád: Ahol nem némulnak el a harangok; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021. 132 p.

Hűséges olvasója vagyok Faragó Árpád Magyar Szóban megjelenő emlékirat-sorozatának, mert írásaiban rendre a feledés homályába veszett délvidéki események és történetek elevenednek meg: régen megtörtént színházi előadások, kulturális rendezvények, irodalmunk jeles alakjai jelennek meg a visszatekintés fényességében. Jeles szerzőnk minden megnyilatkozása során azt igyekszik bizonyítani, hogy honfitársait a déli végeken a „keresztyén identitásuk” éltette és őrizte meg a szülőföldjükön. Hogy a szülőföld dimenzióiban hogyan jelenik meg az értékteremtő keresztény-keresztyén identitás, arról szólnak Faragó Árpád emlékeket idéző írásai.

A közelmúltban megjelent Ahol nem némulnak el a harangok című kötetével szülőföldjére vezette olvasóit, ahogyan ő fogalmazott: „Baranyába vitt a visszapergetett idő batárja.” Haraszti, Kórógy, Szentlászló, Kopács falvak tetten ért hangulata teremt alkalmat az emlékezésre. A Drávaszögben járunk, ahol nem némultak el a harangok – emlékeztet a könyv egyik, fölöttébb megindító írása: „Jöhettek tatárok, jöhettek törökök, földig lerombolhatták otthonaikat, mint az 1990-es években a délszláv etnikai háborúk időszaka alatt is megtörtént. Azonban a hitüket, a nemzeti hovatartozásukat soha meg nem tagadó magyarok újra és újra fölépítették otthonaikat, és az újjáépített templomaik magasba ívelő tornyában újra meg újra megszólaltak a harangok.” Bellye, Karancs, Hercegszőlős magyarjai, akiket a történelem során nem kíméltek a sorscsapások, megpróbáltatásaik idején Istennek hajlékaiban találtak menedéket, ott lelték meg „azt a megtartó erőt, hitet, amelynek köszönve újra szólnak a harangok ott a Drávaszögben, és templomaikban ünneplőbe öltözött hívők hitükben soha meg nem tört éneke adja tudtára mindenkinek, hogy a Drávaszög él, lélegzik, és továbbra is őrzi csodálatos múltját, szellemi életének soha meg nem fakuló ragyogását”. Faragó Árpád meglátása szerint az újjászülető Drávaszög a szlavóniai nemzettársaikkal együtt a délvidéki magyarság összetartozásának, együttlélegzésének csodálatos jelképe.

A XI–XII. században a területet teljes mértékben magyarok lakták, a XIV. századig elenyésző volt az idegenek beszivárgása. Az első jelentős bevándorlás a török betörések idején, az 1371-es maricai és az 1389-es rigómezei csata után következett be, amikor alig néhány esztendő alatt több mint kettőszázezer szerb telepedett le a vidéken. A bevándorlás második hulláma 1690-re tehető, amikor a szerbekkel együtt már bosnyákok, sokácok és bunyevácok is érkeztek Dél-Magyarország vármegyéibe, Szlavónország keleti szögletébe. A különböző telepítési hullámok ellenére a vidéken a magyar lakosság azonban a történelme során mindig többségben volt.

A Drávaszög a XVI. században a reformációnak is otthont biztosított. Haraszti lakossága 1546 táján találkozott először az evangéliumi tanokkal, egyházi könyvek tanúsítják, hogy 1760 táján a település iskolája már rendszeresen működött. A falu temploma 1768-ban készült el, a haranglábat 1787-ben fejezték be. Kórógyról 1290-től tesznek először említést a régi okmányok, Bencze Sándor helytörténész 1981-ben megjelent A kórógyi iskola története című könyve szerint a falu népe 1536-ban Sztárai Mihály és Szentantali Gergely hírneves prédikátoroknak hatására tért át a református vallásra. A reformáció azután meghozta a magyar nyelvű irodalom fölvirágzását is: 1544-ben Kákonyi Péter hercegszőlősi prédikátor megjelentette Eleázár históriája című munkáját, Sztárai Mihály pedig 1559-ben Laskón írta az első magyar nyelvű drámát Az igaz papságnak tüköre című hitvitázó munkáját. Alakjával, munkásságával Faragó Árpád A lánglelkű prédikátor című írásában külön is foglakozott. Kiemelte: Laskó az elmúlt századokban a drávaszögi magyarság szellemi központja volt.  1544-ben forgalmas dunai kikötő, vásártartási jogú mezőváros volt, amikor Sztárai Mihály hitszónok személyében rangos vendég érkezett a településre. „Ragyogó ékesszólását, írói tehetségét, egyéniségének lenyűgöző varázsát a nép csodálkozva nézi.” Prédikátori működése során az Ormánság közel hetven falvát, a Dráva-vidék százhúsz községének lakosságát „őszinte emberségével, írói tehetségével és ékesszólásával hódította meg”. A hercegszőlősi kánonok című írás szerint tevékenységéhez fogható jelentőségű volt az 1576. augusztus 16-án és 17-én negyven református prédikátor jelenlétében megtartott a zsinat, melyen a résztvevők történelmi jelentőségű egyházi törvényeket, rendszabályokat fogalmaztak meg. „Azt akarjuk – írták –, hogy minden tanító (ti. pap) ne csak prédikáljon, hanem a gyermekeket is az köröszténységnek fundamentumára tanítsa!” Ezzel lezárult a magyar reformáció forradalmi időszaka, és eljött a fegyelmezett építkezés kora.

A táj szülötte, Baranyai (Schneider) Júlia – akit mindenki csak Tanárnőnek szólított – hihetetlen energiával gyűjtötte a táj történeti múltjának tárgyi és szellemi emlékeit, Vízbe vesző nyomokon című, páratlanul szép könyvében, és a jelentőségében hozzá mérhető vörösmarti tájmúzeum létrehozásával állított emléket a régi, históriás Drávaszögnek. Voltak évtizedek – amikor még „együtt lélegzett” a délvidéki magyarság –, amikor a vajdasági magyarok szellemi kiválóságai rendszeresen fölkeresték a Drávaszög régi emlékeket őrző falvait, tenyérnyi kis településeit. A kisköszegi hegyoldalban volt Herceg János hófehér házacskája, ahol évtizedeken át a nyarait töltötte, otthona szellemi zarándokhelye volt s táj lakóinak. Fehér Ferenc útjai során a leggyakrabban Csúzát kereste fel, a falut, amely másfél évszázada féltő ragaszkodással őrzi Kossuth Lajos tábori lelkészének, Ács Gedeonnak a sírját. Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében fejezeteket szentelt a drávaszögi emlékeinek, Lábadi Károly pedig, akinek három évtizede jelennek meg tudományos munkái a Drávaszög rendkívül gazdag múltjáról, „a vajdasági és a drávaszögi magyarság közti szoros kapcsolatot mélységes elhivatottsággal új magaslatokra emelte”. Közel negyven kötete mellett a Horvátországi magyar művelődési lexikona (2015) a magyar történetírás utolérhetetlen teljesítményeinek sorába tartozik.

Minden sorscsapás ellenére rendületlenül szólnak a harangok a Drávaszögben. Faragó Árpád szerint a táj magyarsága, ha megsebezve, ha megfogyatkozva is, „ebben a mostoha világban töretlen hittel őrzi nyelvét, hitét, szülőföldjét, amelyet nem hagyott el. Őrzi és élteti a baranyavári dombvidék és a kopácsi-rét ölelésében megbúvó kis falvak, települések békéjét, csendjét.” A költő, Csörgits József szerint „Itt legmélyebb a csönd, / a népek találkozójának / háromszögében, / ahol a lankás domboldalról / lecsurgó múlt emléke / viaskodik a mával.” Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című könyvében féltő gonddal, elragadó lelkesedéssel, és mindent megszépítő szeretettel állított emléket a szülőföldjének.

Interjúk
Hisz ön a színház fontosságában?
A színházi világ csalóka békéje
Elolvasom
Fundamentumot ásunk
Szerző

Fundamentumot ásunk

Faragó Árpád nyugalmazott színművészt legújabb kötetéről kérdeztük

A kötetet Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel jelentette meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltját és jelenét villantják fel a kötetbe sorolt írások. A szerző, mint mondta, azzal a szándékkal vetette papírra gondolatait, hogy rádöbbentse az embereket a közösségben megélt élményekre és értékekre. Faragó Árpád emlékezett és leltárt készített.

* Talán először a kötet címéről kellene beszélni.

– Sokan mondták az amatőr előadásokra, hogy dilettantizmus, hogy csak aláássa, temeti a magyar nyelvű színjátszást. Ezzel kapcsolatban egy kis történetet mesélnék el. Tizennyolc évvel ezelőtt Budapesten a hivatásos magyar színjátszás kétszázadik évfordulóját ünnepeltük. 1790-ben Budán a mai Várszínházban mutatták be az első darabot. Kelemen László társulatához az egész ország területéről csatlakoztak színészek. Amatőr színészek, hiszen akkor még nem volt színészképzés. Az egész napos rendezvény után este leültünk beszélgetni, nem a hivatásos, hanem a műkedvelő színjátszásról: hogy honnan indult, hol eresztett gyökeret. Elmondtam, hogy nálunk, a Délvidéken már a tizenhatodik század közepén láthatott a közönség színházi előadást, hiszen a Drávaszögben, Laskón 1555 körül az oskola tanulói eljátszották Sztáray Mihály A papok házassága című darabját. A vajdasági magyar színházalapítás is amatőrökkel történt. Ezért úgy gondolom, nem kell szégyenkeznünk a műkedvelő színjátszás miatt. Amit ők megalapoztak, arra épült később fokozatosan a hivatásos színház. Ezért írtam, hogy nem sírt ásunk, hanem fundamentumot.

* A közösségi élmények jelentőségére külön felhívta a figyelmet.

– Hatvan évvel ezelőtt én is amatőrként kezdtem a pályámat. A negyvenes évek végén egy kis baranyai faluban, Karancson ismerkedtem először a színjátszással. Ott a falusiak soha nem láttak előadást, mégis néhányan fiatalok összefogtunk és elhatároztuk, hogy előadunk egy halászdrámát. Mivel nem volt művelődési otthon, csak egy nagy kocsma, a sörös hordókra deszkákat tettünk, és így építettünk színpadot. Óriási sikerrel mutattuk be a falubelieknek. Tél volt, rettenetesen hideg, pénzt nem kaptunk, de mégis mindenki ott volt és tette a dolgát. A lelkesedést és akaratot nem lehet elmondani, nem lehet leírni, ami mindnyájunkat mozgatott ebben az ügyben.

* Kinek, kiknek a feladata az, hogy teljes képet kapjunk színházi életünk alakulásáról?

– A két tevékenység, az amatőr és a hivatásos, kiegészíti egymást.

Mindkettő feladata a szellemi értékek felmutatása, továbbadása, az anyanyelv megvigyázása, őrzése. Az nem igaz, hogy poros darabokat játszanak a műkedvelő társulatok, hogy csak népszínművekben gondolkodnak, hiszen sok mai, modern előadást csinálnak. Jó példa erre a Zentán folyó munka. A hivatásos színházak, színészek sokban segítik az amatőr társulatok és színjátszók építkezését, fejlődését. Nagy felelőssége és feladata van a Művelődési Intézetnek is abban, hogy teljes képet nyerjünk erről a témáról. Mert ennek a mozgalomnak az értékeit még nem soroltuk fel, nem vettük leltárba, és enélkül pusztába kiáltott szó marad.

Elolvasom
Faragó Árpád naplójából
Szerző

Faragó Árpád naplójából

A színművészt a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki

hercegszöllősi származású Faragó Árpád színművészünk pályáját a zombori Népszínház magyar társulatánál kezdte 1953-banmajd Szabadkára szerződött, 1959-től pedig az akkori Újvidéki Rádió színésztársulatának tagjaami mai napig meghatározó állomása volt pályafutásának – mondta el a vele készített interjúbanKésőbb az Újvidéki Színház igazgatója lettNyugdíjasként legemlékezetesebb emlékeit hívja életreEgy színész naplójából című színházi jellegű írásait az eszéki Magyar Képes Újságbanmajd lapunkban is olvashattuk.

Emberek, események címmel kötete jelent meg, amely utolsó, egyben negyedik könyve. A köteten keresztül szeretne üzenni a mai nemzedéknek azokról, akik azokban az időkben is képesek voltak tenni és álmodni. Munkásságát idén Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára az anyaország a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetéssel ismerte el. Ennek kapcsán beszélgettünk a művész úrral..

Színészi pályafutásának mely állomásai voltak a legmeghatározóbbak?

– Színészi pályám legjelentősebb állomását a Rádiószínházban eltöltött 25 esztendő határozta meg. Természetesen az Újvidéki Rádióról van szó. Ott a Rádiószínház akkori neves társulatában eltöltött évek nemcsak megteremtették számomra a folyamatos fejlődés lehetőségét, hanem már az első napoktól kezdve megajándékoztak azzal a megbecsüléssel, amellyel, legalábbis az idáig, nemigen találkoztam. Megtiszteltetés volt számomra, hogy együtt dolgozhattam, együtt lélegezhettem azzal a legendás társulattal, amely befogadott, önzetlenül támogatott.

A teljesség igényével nem tudnám most elmondani mindazt, ami a múltból rám köszönt, és így csak néhány emlékezetes eseményt említek. Például 1963 júniusában Ljubljanában tartották meg a jugoszláviai ráidóállomások hagyományos találkozóját. A díjkiosztásra az egykori kolostorban, a Križankában került sor. Az Újvidéki Rádió Đorđe Lebović Temetni délután szokás című hangjátéka két díjat kapott. A rádiódráma-szövegért járó díjat Đorđe Lebovićnak ítélte oda a bíráló bizottság, míg a legjobb alakításért járó egyik díjat én kaptam Pipl figurájának színészi megformálásáért! Kissé talán részletesen ismertettem az említett eseményt, de ez volt az én első nagy élményem, „sikerem”!

A másik emlékezetes esemény az 1968-as esztendőhöz kötődik, és ennek már nemcsak személyes vonatkozása van. Ugyanis az említett esztendő novemberében a Rádiószínház az akkor felavatott kamaraszínpadán (az M-studió módosításával) bemutatta Karinthy Ferenc Négykezes című két egyfelvonásosát. S ez egyben azt jelentette, hogy a Rádiószínház társulata „kilép” zárt világából, a stúdiók, mikrofonok csendjéből és műsorainak jó részét, ezúttal, közönség előtt, élőben rögzíti szalagra. Jelentős esemény volt ez, nemcsak a Rádiószínházat illetően. Gerold László neves kritikusunk ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Bebizonyosodott, hogy tudunk, és ezzel együtt az is, hogy van jövője egy másik színháznak is!” S az Újvidéki Színházra gondolt. Véleménye szerint a rádió kamaraszínpada annak megalakulását jelezte, sürgette. Négyen álltunk ott akkor a színpadon: Tusnek Ottília, Váradi Hajnalka, Ferenczi Jenő és jómagam.

A Rádiószínház, de nemcsak az, hanem az Újvidéki Rádió egésze, mint egy nagy, összetartó család él emlékezetemben, egy család, amelynek tagjai tisztelik, becsülik egymást. Én ilyennek láttam, ilyennek éreztem a rádiósok közösségét, és továbbra is így őrzöm emléküket.

Nyugdíjasként megidézi a múltat újságbanrádióban, tévébenkönyvbenMit üzen ezekkel az emlékekkel?

– Nyugdíjas éveim alatt színjátszó mozgalmunk (amatőr színjátszásunkról van szó) felé fordultam. Mint a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók találkozójának egyik zsűritagja 10 éven keresztül a magam módján igyekeztem segíteni a mozgalomnak. Számos esemény sokszor megható, elgondolkodtató emlékét őrzöm. Egyet szeretnék most megemlíteni a sok közül. Tizenhét esztendővel ezelőtt először fordult elő, hogy meg kellett szakítani a rendezvényt. Muzslyán történt, március 24-e volt 1999-ben. Zsúfolt nézőtér a kulai amatőr színjátszók előadását kísérte figyelemmel a közönség, melyet a nemrég elhunyt Győrfi Sándor rendezett. Szépen pergett az előadás, amikor a közönség és az előadás szereplői is megtudták, hogy NATO-bombatámadás érte Kúlát, Újvidéket és még egynéhány helységet. Azt gondoltuk, hogy a pánikszerű hangulat megszakítja az előadást, hogy majd mindenki fejveszetten igyekszik haza, hát tévedtünk. A közönség, az a csodálatos, hálás muzslyai közönség nem hagyta ott az előadást. Sőt, szünet után sem távozott! A szereplők tovább játszották az előadást, a nézők pedig a szünet után újra elfoglalták a helyüket a nézőtéren. Egyetlen szék sem maradt üresen.

Igen, ez a mi hűséges közönségünk! Nem hagyták cserbe a színjátszókat. Én ezekről és az ezekhez hasonló kis történetekről írtam és írok ma is. Sok mindent elárulnak, sok mindenre figyelmeztetnek. Számomra ez a szinte megható határozottság egy kis közösség méltóságát, erejét tükrözi a szó igazi értelmében. S ez, az ilyen jellegű magatartás nem egyedi jellegű!

Mi mindent szeretne tovább adni színházi jellegű írásaival?

– Írással az ötvenes évek elején kezdtem foglalkozni. Első írásaim a Horvátországi Magyarok Szövetsége lapjában, a Magyar Néplapban jelentek meg. A későbbi évek során változott a lap elnevezése, és a továbbiakban Magyar Képes Újság elnevezéssel jelent meg. Azokban az években a Magyar Szónak is küldtem néhány kisebb tudósítást. Miután átkerültem Vajdaságba, rendszeresen írtam a Magyar Szónak, később a Hét Napban is „megjelentem”, sőt a Családi Kör is lehetőséget adott egyik-másik írásom publikálására.

Aztán 1993-ban megjelent első könyvem, az Egy színész naplója, 2001-ben az Elfelejtett arcok, emberek című, nyolcvan vajdasági színművész kisportréját tartalmazó kötet. Ezután Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás vázlatos története 2007-ben. S végül az Emberek, események című könyv öt évvel ezelőtt.

Előrebocsátom: Nem vagyok irodalmár, íróember. Egyszerű krónikásként igyekeztem olyan dolgokról szólni, olyan adatokat közölni, amelyekkel legalábbis eddig, nem igen foglalkoztak.

Mit jelent az Ön számára a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetés?

– Sokat jelent, nagyon sokat. Igen jól esett az, hogy nem felejtettek el, hogy számon tartanak. Bevallom, hogy gyakran úgy éreztem, talán már nem is tudják, hogy vagyok. Egyszerűen a feladás süllyesztőjében „felejtettek”?! S most, a mögöttem maradt hosszú út végén csendes, nem titkolt meghatódottsággal veszem át a rangos díjat, szerény munkásságom elismeréseként. Csak megköszönni tudom. Őszintén, szívből. Megköszönni az anyaországomnak és az előterjesztőnek, hogy érdemesnek, méltónak tartottak az említett, rangos díjra.

Elolvasom
Hűség a színpadhoz

Hűség a színpadhoz

Faragó Árpád nyugalmazott színművésznek, színházi közírónak a Thália szolgálatában töltött több mint hatvan évet magyar állami kitüntetéssel ismerték el

Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehetett át nemrégiben Faragó Árpád színművész emlékezetes alakításokat magában foglaló, elsőrangú művészi pályája, illetve a vajdasági magyar intézményes és amatőr színházi élet fejlesztését szolgáló odaadó munkája elismeréseként. A kiváló színművésszel, nyugalmazott színházigazgatóval, színházi közíróval, az amatőr színjátszás elkötelezett hívével a rangos kitüntetés kapcsán beszélgettünk.

Életrajzi adataiból tudjuk, hogy a drávaszögi Karancson töltötte a gyermekéveit, Kiskunhalason, Mohácson, Szabadkán járt gimnáziumba. Hogyan, mikor fordult érdeklődése a színészi hivatás felé?

– Szabadkán voltam gimnazista, amikor olyan súlyosan megbetegedtem, hogy az orvosok már lemondtak rólam. Golikra, a híres szlovén tüdőszanatóriumba kerültem, ahol a kitűnő szakembereknek köszönhetően sokat javult az állapotom. Otthon, Karancson lábadoztam, amikor a negyvenes évek végén megismerkedtem az amatőr színjátszással. Akkoriban mintegy 1000 magyar ember élt ebben a faluban, leginkább szőlészettel-borászattal, földműveléssel foglalkozott ez a nagyon dolgos, szorgalmas nép. Művelődési házunk nem volt, a falu egyetlen kocsmájában söröshordókra helyezett deszkák helyettesítették a színpadot. Herman Heijermans holland szerző Remény című drámáját adtuk elő. Karancson és Eszéken, ahol felléptünk ezzel az előadással, nagy sikert arattunk. Már akkor megtanultam igazán becsülni az amatőr színjátszókat, hiszen voltak olyan társaim, akik a gróf államosított birtokán dolgoztak, és habár csak kisebb szerepet kaptak, mégis a napi munka után 4 kilométert gyalogoltak oda és ugyanennyit vissza, hogy részt vehessenek az esti próbákon. A Drávaszögben akkoriban fénykorát élte az amatőr színjátszás. 1953 októberében olvastam a Magyar Szóban, hogy a zombori Népszínház fiatal kezdő színészeket keres, erre a felhívásra jelentkeztem. Öt szerződtetett színész – köztük Heck Paula, Dováth Amália – és 20–30 műkedvelő színjátszóval kezdte meg a munkát ez a színházunk. A második évadban Pataki László is odaszerződött, ő lett a társulat rendezője és művészeti vezetője. Én voltam a társulat egyetlen fiatal férfiszínésze, úgyhogy minden előadásban játszottam. Közép- és Nyugat-Bácskában állandó jelleggel vendégszerepeltünk, sőt a Drávaszögbe is eljutott a társulat. Mindenütt telt ház volt, szerette, megbecsülte a közönség ezt a társulatot.

Amíg 1955-ben a hatalom meg nem szüntette.

– Nem a hatalom szüntette meg, hanem mi magunk, a mi szellemi nagyságaink buktatták meg ezt a színházat, támadva annak műsorpolitikáját, hogy polgári szerzők darabjait játsszuk. A bírálók, akik elverték a port rajtunk, mondván, nem megfelelő a műsorpolitikánk, voltak azok, akik felvetették, hogy ilyen színházra nincs szükség, a hatalom pedig ennek alapján megszüntette. Más színházak – a topolyai, a nagybecskereki – is erre a sorsra jutottak.

1955-ben a szabadkai Népszínházhoz szerződött. Hogyan él az emlékezetében, milyen volt ez a négy év?

– 1955 áprilisában szűnt meg a zombori Népszínház, az utolsó előadás után bejött hozzám az öltözőbe Laták István, a szabadkai Népszínház akkori igazgatója, és Varga István, aki a szabadkai színház első hivatásos rendezője, emellett művészeti vezetője volt, és Pataki javaslatára Heck Paulát, Dováth Amáliát és engem felvettek a szabadkai Népszínházba. Szép szerepeket kaptam Garay Béla, Pataki László… rendezésében. Amire büszke vagyok, Pataki a barátságával is megajándékozott.

1959-ben miért távozott a szabadkai Népszínházból, miért döntött az Újvidéki Rádió drámatársulata mellett?

– Muszáj volt, 1959-ben ugyanis anyagi gondok miatt színészeket kellett elbocsájtani. A fiatal gárdának kellett új munkahely után néznie. Feleségemmel, Bocskovics Rózsával – akivel Szabadkán ismerkedtünk meg, ott is kötöttünk házasságot – Újvidékre kerültünk. Itt az Újvidéki Rádió „láthatatlan színházába”, a drámaegyüttesbe kerültem. Ez volt életem legtartalmasabb, legszebb időszaka. Ott ismerkedtem meg a megbecsüléssel. A rádióban az újságírók és mi, a színészek olyanok voltunk abban az időben, mint egy nagy család.

Mi volt a szépsége és mi a nehézsége ennek a „láthatatlan színháznak”? Mi az, ami mássá, nehezebbé teszi, mint a színpadi szereplést?

– A „láthatatlan színház” egy zárt világ, a stúdiók világa volt. Kezdetben nem is kerültünk közönség elé, ám nagyon hamar megalakult a rádió kamaraszínpada, az M-stúdióban kamaraszínpadot kaptunk, mégpedig olyan formában, hogy a közönség előtt vettük fel az anyagot, amely aztán adásba ment. Gerold László volt az, aki a rádiós társulat munkáját figyelemmel kísérte, és már 1963-ban, 64-ben azt írta, van elég színész Újvidéken ahhoz, hogy színház alakuljon. Tehát már 6-7 évvel a színház tényleges megalakulása előtt harcolt az újság hasábjain azért, hogy teátrum alakulhasson a tartományi székvárosban. A Rádió drámaegyüttese a legkisebb településekre is eljutott, és az ott felvett anyagot aztán a rádióhallgatók is hallhatták. Volt feladatunk bőven: a Lírai tíz perc, különböző felolvasások, hangjátékok. Az anyanyelv tisztelete, a nyelv tisztasága iránti magas fokú igényesség érvényesült. Ágoston Mihály nyelvész ott volt velünk szinte minden próbán, vigyázott minden mondatra, minden hangsúlyra, de Budapestről is érkezetek szakemberek, akik foglalkoztak velünk.

Az Újvidéki Színház megalakulása után ott is gyakran felléptek a rádiós drámatársulat színészei.

– Molnár Ferenc Játék a kastélyban című művének egyik főszerepét alakítottam, 125-ször játszottuk itt, az akkori nagy Jugoszláviában és Magyarországon, az volt életem egyik legnagyobb színházi élménye. Bécsben, az Akademietheaterben állva tapsolt a közönség. Legtöbb szép szerepet ott kaptam, az Újvidéki Színházban.

1985-ben az Újvidéki Színház igazgatójává nevezték ki. Tíz évet töltött az igazgatói poszton, 1995-ig. Erre az időszakra hogyan emlékszik vissza?

– Ennek a kinevezésnek előzménye volt: 1983-ban Versecen tartották meg a Jugoszláv Drámaművészek Szövetségének ülését, amelyen az országos szervezet elnökévé választottak. Ez óriási megtiszteltetés, ugyanakkor komoly feladat, felelősség volt. Rengeteget utaztam, Zágrábtól Pristináig sok helyütt jártam, kialakult egy saját kapcsolatrendszerem. Ez is sokat nyomott a latban, hogy az újvidéki városvezetés úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha én kerülnék a színház élére. Nagyon érdekes tíz év volt, amelybe beletartozik a szankciók, a bezártság időszaka is. Az Újvidéki Színház ebben az időszakban járt először Erdélyben, Kolozsváron, vendégszerepelt a kárpátaljai Ungváron, először látogatott el Kassára, másodszor járt Bécsben. Szoros kapcsolatot ápolt a belgrádi Atelje 212 színházzal. Amikor színházépületüket renoválták, egy évig nálunk próbáltak, sőt bemutatójuk is volt nálunk. De a zágrábi Horvát Nemzeti Színházat is említhetném, ott háromszor léptünk fel. Általában kölcsönösek voltak ezek a vendégszereplések. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházzal is természetesen jó kapcsolatot ápoltunk, a mi közbenjárásunk segítségével vendégszerepeltek a szankciók időszakában Budapesten. A budapesti Nemzeti Színház három alkalommal vendégszerepelt nálunk abban az időben. Amikor a radikálisok kerültek hatalomra Újvidéken, az Újvidéki Színházat át akarták helyezni az Ifjúsági Színház – a Szerb Nemzeti Színház valamikori –, az Újvidéki Rádióval szembeni épületébe. A belgrádi magyar nagykövetség legerélyesebb tiltakozásának, annak, hogy a legmagasabb helyeken is érveltek, meggyőzték a döntéshozókat, hogy ez egy rossz lépés lenne, úgyhogy szerencsére nem lett a költözésből semmi. A Magyar Szó Üveggolyó mellékletében Emlékforgácsok címmel sok részletet felidézek abból az időszakból, hiszen sok említésre méltó történt azokban az években is, például Vidnyánszky Attila, Babarczy László, Székely Gábor és más magyarországi rendezők is állítottak színpadra nálunk darabot. Gerold Lászlónak nagyon hálás vagyok, mert egyik könyvében leírta: az Újvidéki Színház abban az időben azt csinálta, amit kellett. Egyedüli vajdasági magyar színház maradt akkor, amikor a szabadkai Népszínház magyar társulatát több évre eltüntették a színházi palettáról, és ahogy Gerold fogalmazott, mi a színház létét védtük.

1995-ben nyugdíjba vonult, és korábbi figyelme az amatőr színjátszó mozgalom iránt hatványozódott. Ugye, nem tévedek, ha azt mondom, legyen szó hivatásosokról vagy műkedvelőkről, a színház az, amely érdeklődése középpontjában áll?

– 1995-től nagyon élénken bekapcsolódtam zsűritagként az amatőr színjátszó mozgalomba, köszönve Hajnal Jenőnek, Dudás Károlynak. A zsűritag is segít, a jobbító szándékú bírálatával, a tanácsaival. Ennek az ott töltött 15 évnek köszönhetően én ugyanúgy otthon vagyok Kupuszinán, mint Nagybecskereken, vagy Kisoroszon.

Fiatal korától írt. Négy könyve jelent meg, amelyek színjátszásunkról, ennek jeles művelőiről értékes adatokkal szolgálnak. Az amatőr színjátszó mozgalom kincseskönyve például a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot.

– A Vajdaságban, a drávaszögi, szlavóniai szigetmagyarság körében az utóbbi néhány évtizedben több mint 100 magyar amatőr társulat működött, ezek megérdemlik, hogy megörökítsük a történetüket. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy e négy könyvem anyagának 80 százaléka a Magyar Szóban jelent meg első közlésben, és ezek rendre bekerültek a kötetekbe.

Kevesen tudják, hogy az újvidéki Magyar Tanszéken 1969-ban szerzett általános iskolai tanári oklevelet. Gondolom, nem volt könnyű munka mellett tanulni.

– Magyar nyelvből és irodalomból szereztem tanári oklevelet, de sosem tanítottam. Emlékszem, az utolsó vizsgámat Bosnyák Istvánnál tettem le. Nagy tisztelettel emlékezem egykori tanáraimra, akiknek a többsége már sajnos nincs velünk. Munka mellett nem volt könnyű tanulni, de volt bennem igény erre, és például abban az időben még nem létezett egyetemi szintű színészképzés.

Barátokról kérdezném, olyanokról, akiknek büszke a barátságára.

– Már említettem Hajnal Jenőt, aki a VMMI igazgatójaként sokat segített, Dudás Károlyt, a VMMSZ elnökét, aki a Hét Nap főszerkesztőjeként mindig szívesen leközölte azt, amit a Drávaszögről írtam, Gerold Lászlót, aki mindig korrekt volt velem, megbírált, ha valamit rosszul csináltam, de meg is dicsért, ha valamit jól. Írt a könyveimről is. Mondtam neki mindig, nem vagyok újságíró, irodalmár, inkább krónikás.

Van valamilyen hobbija?

– Csak a könyvek. Most már lassan a könyveimet is elosztogatom, eddig 800 kötetet adtam oda az Európa Kollégiumnak, juttattam el Bácsfeketehegyre.

Ilyenkor szokványos a kérdés: hogyan élte meg a kitüntetést?

– Nagyon sokat jelent, mert úgy éreztem, az utóbbi húsz évben – tisztelet a kivételnek – igyekeztek elfelejteni. Amikor átvettem, szinte meg sem tudtam szólalni a meghatottságtól, azt éreztem, odafigyelnek rám, megbecsülnek. Nagyon jólesett, hogy Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója nagyon meleg hangú levélben gratulált nekem a kitüntetéshez.

Egyéb tevékenység