Faragó Árpád
A fotó forrása:
https://www.magyarszo.rs/hu/4791/kultura/255354/Aki-Th%C3%A1lia-szeker%C3%A9t-tolja-nyelv%C3%BCnket-kult%C3%BAr%C3%A1nkat-%C5%91rzi-Farag%C3%B3-%C3%81rp%C3%A1d.htm
Az általános iskolát Hercegszöllősön, a középiskolát (1948) Kiskunhalason, Mohácson és Szabadkán (1949) végzi. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén 1969-ben szerez általános iskolai tanári oklevelet. 1953-tól 1955-ig színész a zombori színház magyar együttesében, 1955-től 1959-ig a szabadkai Népszínházban, 1959-től 1985-ig az Újvidéki Rádióban. 1985 és 1995 között az Újvidéki Színház igazgatója. Színházi tárgyú cikkeket, kommentárokat, színész- és rendezőportrékat, a műkedvelők előadásairól ismertetőket ír a Magyar Szóba, a 7 Napba, a Családi Körbe és az Újvidéki Rádió művelődési műsoraiba.
Faragó Árpád
A színművész, az Újvidéki Színház legendát teremtő társulatának egykori direktora megírta - a negyedik könyvében - azt (is), hogy hol voltunk, hol csámborogtunk, mit csináltunk, mikor szedték le rólunk a keresztvizet, milyen álmokat szőttünk. Ma talán már őt sem érdekli, ,,hogy vagyunk otthon'', ,,mi a menő'', de Faragó Árpád mégsem nevezhető a ,,tegnap emberé''-nek. Szellemi fegyvertársam hangya módjára összegyűjtötte az Emberek, események című kötetében (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2010) annak bizonyítékait, hogy tudtunk és akartunk szélmalmokat megindítani a legfájóbb, legriasztóbb szélcsendben is. A tiszta, a legtisztább forrásnál álltunk. A ,,lenni vagy nem lenni'' szlogent harsogtuk, s a színpadnak, a mikrofonnak ezt mondtuk: ,,Az vagy nékem, mi testnek a kenyér''. Tudatosult bennünk, hogy a megnyomorított, megalázott ember egyetlen vigasza a küzdés, a munka mindhalálig. Faragó Árpád leggyakrabban azokról emlékezik meg - újságban, rádióban, tévében, könyvben -, akik ezt súgták a fülünkbe: ,,Miénk itt a tér, miénk itt a grund, kaptunk az élettől egy tarka labdát, gyerünk, törjünk kapura.'' Valószínűleg arra is emlékszik, amit a nemrég elhunyt Lányi István mondott: ,,Mit akartok még? Csillagos az ég, ennyi elég... Lásd azokat a csillagokat nappal is...''
Ma sokan így fogalmaznak: ,,Most már sorban mennek el az igazi nagy bölények. És ami marad, amit majd ezentúl színésznek hívunk, az csak gusztustalan exhibicionizmusból meg pénzhajhászásból összemixelt moslék'' - magam is néha elgondolkozom ezen. Faragó Árpád a ,,hold túlsó oldalá''-ról, a szélfútta, elárvult Baranyából érkezett közénk egészen szokatlan emberséggel, hittel, aki nem veri le senkinek a fejéről a koronát. Nem tette ezt az Egy színész naplója című könyvében, legkevésbé az Elfelejtett arcok, emberek kötetében - nyolcvan színészről és rendezőről olvashatunk benne -, a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címűben, amely a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltjáról és jelenéről szól, most forgatom a kezemben, simogatom, szívemhez emelem az emberekről és eseményekről írt 255 oldalas olvasmányt... Válasz az erőszakra, válasz azoknak, akik többet ártottak, mint használtak a magyar kultúrának, válasz a csüggedőknek, elfajzottaknak, hogy lám-lám: egyenes derékkal is lehet(ett) dolgozni. Faragó Árpádnak is voltak és vannak sebei, hiszen nálunk mindenkibe belerúgtak, mindenkire piszkavasat emeltek, egyszer vagy többször mindenkit a gödörbe löktek... A színművész azonban csak ,,mesél''. Arról, hogy énekeltünk az esőben, és hogy egy sóhaj is szél volt a vitorlába.
Új könyvében többek között arról szól, hogy az Újvidéki Színház szellemi életünk egyik erős fellegvára volt, s képes volt újra és újra megindulni a megújhodás útján. Szól azokról, akik ott voltak az alapkő elhelyezésénél, és feláldozták magukat az ügyért. S szól az Újvidéki Rádióról... Vajon -- kérdem én - hol voltak a nemzetvédők, amikor a rádió csaknem megszűnt létezni, amikor kiebrudalták műsorából az újabb hangjátékokat, és szélnek eresztették a művészegyüttest? A szerző megemlékezik a színművész Raczkó Ilusról, a mi Csárdáskirálynőnkről, a Tanyaszínház missziójáról, a nálunk vendégeskedő Latinovits Zoltánról, Vicsek Károlyról, ír az elfelejtett előadásokról (például a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékról), könyvbemutatókról, a plakátok megálmodójáról, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról stb., stb. Érinti Baranyát is, és idéz egy versből: ,,szárnytalan madarak között jártam''. Továbbá magyarországi művészeket, színházakat mutat be, és sohasem hangoztat magasztos eszméket, nem osztogat tanácsokat. Amikor sírdogál, befelé sírdogál, amikor örül, azt nagydobra veri.
Hol volt, mit csinált Faragó Árpád? Verset mondott, majd tagja lett az első és az utolsó zombori magyar hivatásos Népszínháznak, onnan Szabadkára hívták -- és végül Újvidék, az Újvidéki Rádió és az Újvidéki Színház következett. Meg vendégjáték Szabadkán. Nyugdíjasként szinte hétről hétre megidézte/megidézi a múltat, életre hívja a legszebb emlékeit: újra látjuk magunk előtt Nagygellért János széles vigyorát. Meg a társait... Faragó Árpád a múltunk koronatanúja, aki egyszer híres világunk emlékeit kévébe köti.
Aki Thália szekerét tolja, nyelvünket, kultúránkat őrzi
Faragó Árpád színművész, színházi közíró köszöntése kilencvenedik születésnapján
Faragó Árpád nyugalmazott színművész, Kilátó mellékletünk rendszeres szerzője ma 90 éves. Hercegszöllősön született 1931. december 3-án, a drávaszögi Karancson töltötte a gyermekéveit, Kiskunhalason, Mohácson, Szabadkán járt gimnáziumba. Színészi pályafutását a Zombori Népszínházban kezdete, majd a szabadkai Népszínházban játszott, innen az Újvidéki Rádió „láthatatlan színházába”, a drámaegyüttesbe került. Az Újvidéki Színház igazgatói posztját 1985 és 1995 között töltötte be. Amikor 1995-ben nyugdíjba vonult, az amatőr színjátszó mozgalom iránt tanúsított korábbi figyelme meghatványozódott. Négy könyve jelent meg, amelyek színjátszásunkról, ennek jeles művelőiről szolgálnak értékes adatokkal. Az amatőr színjátszó mozgalom kincseskönyve például a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot című kötete. Az alábbiakban Gondi Martina, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke születésnapi köszöntőjét olvashatjuk.
Kedves Árpi bácsi! Nagy-nagy szeretettel köszöntjük születésnapján! Kívánjuk, hogy még sokáig részesüljünk a figyelméből és a szeretetéből – még ha ez önző kérés is.
Sohase felejtem el első találkozásunkat Bácsfeketehegyen. Éppen csak megkezdtem munkámat a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben, az első program, amin részt vehettem az amatőr színjátszók találkozója volt. Miért is nem felejtem el? Mert Árpi bácsi komolyan vett – annak ellenére, hogy nagyon pályakezdő voltam és rendkívül kevés ismeretem volt a közművelődés valóságáról régiós szinten. Ami programokat Árpi bácsi akkor felvetett, megvalósítottuk. Így lett amatőrszínjátszó-képzés, először csak négynapos, majd ebből nőtt ki hirtelen a MAdT tábor. Így lett drámatár, amit azóta is bővítünk. Nemcsak a drámák nagy része származik Árpi bácsitól, de maga az ötlet is! Elköteleződése az amatőr színjátszók felé örök. Kíséri munkájukat, olvassa a Súgót, újságcikkekben emlékezik meg évfordulókról, az amatőrök nagyjairól, ugyanakkor követi a történéseket és ezekkel kapcsolatos reflexióit olvashatjuk a vajdasági magyar sajtóban.
Szívében él Drávaszög, de ő nem elégszik meg a hallgató emlékezéssel. Könyvet ír, fotóanyagot kutat és bevonja ebbe a fiatal munkatársakat, segítsenek evezni a szerkesztés nehézségei mentén egészen a kiadásig. Ha címet kellene adnom ennek a köszöntőnek, azt adnám: Örök elköteleződésben. Amikor találkozunk, mindig megtelik az univerzum szeretettel – a segíteni akarás szeretetével, az örök színház szeretetével, az örök változás és fejlődés szeretetével. Drága Árpi bácsi! Had tanulhassunk még többet magától az elkövetkező években.
Gondi Martina
Isten éltesse, Árpi bácsi!
A kilencvenéves Faragó Árpádot köszöntjük a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, de megannyi műkedvelő társulat, színjátszó, csoportvezető, szervezőtitkár, rendező nevében is.
A kilencvenéves Faragó Árpádot köszöntjük, a színművészt, a nyugalmazott színigazgatót, színjátszó mozgalmunk fáradhatatlan istápolóját. Azt a személyt, aki megannyi közösségépítő, közösségszervező, de társulat arcélét is megrajzolta!
Azt a személyt, aki igazán a közösségben folyó művelődést élteti, abban látja megmaradásunk zálogát; aki minden megszólalásával arra kér és buzdít, hogy lopjuk vissza minden településünkre a műkedvelés ebbéli formáját és szeretetét; aki arra buzdít és kér, hogy végezzük el mindennapi feladatunkat az utánpótlás kinevelése érdekében; aki arra ösztönöz és tanít, hogy miként lehet felmutatni és ünnepelni egyszerre az embert, a művészt és a közösséget!
Egy olyan személyt köszöntünk, akinek barátsága, szeretete, szolgálata az életet tanítja: a ragaszkodást, a szülőföld- és az anyanyelvszeretetet, az élethosszig ki- és megtartható őszinte rajongást, és a hitet, a hittel kiküzdött mindennapokat.
Sutus Áron
Szólnak a harangok
A szlavóniai, drávaszögi szigetmagyarság fennmaradásába vetett hit az, ami átsüt Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című kötetének minden írásán. Olvashatunk e könyvben például Kórógyról, a mintegy ezeréves kis faluról, az iszonyú háborús megpróbáltatásokról, a zánkai menedékükről, de a szerző felidézi a több mint 850 éves Szentlászló múltját is. Sokat megtudhatunk Leányvárról, ahol Herceg János jó alkotói közeget talált. Faragó Árpád feleleveníti azt az 1973-as emlékét, amikor Sinkovits Imrét elkísérte vörösmarti fellépésére, de szerzőnk 1991-ben a vörösmarti kihalt utcák házai közé szorult fájdalmas némasággal kapcsolatos érzéseit is megörökítette.
A vörösmarti tájház sorsáról is olvashatunk a kötetben, és e szigetmagyarság olyan nagy egyéniségeiről, mint például Baranyai Júlia volt, vagy Lábadi Károly, aki ma is fáradhatatlanul munkálkodik. Hercegszőlős, a szülőfalu örök szerelem. Faragó felidézi Árpád életében, s felidézi édesapja, Faragó Ferenc (1905–1944) református lelkipásztor életútját, akit a partizánok végeztek ki 1944. december 3-án. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által megjelentetett könyvben szereplő írások többsége a Magyar Szóban és a Hét Napban megjelent, de egészen más így, „egyben” olvasni e vallomásokat a szülőföldről.
A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő
Faragó Árpád: Ahol nem némulnak el a harangok; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021. 132 p.
Hűséges olvasója vagyok Faragó Árpád Magyar Szóban megjelenő emlékirat-sorozatának, mert írásaiban rendre a feledés homályába veszett délvidéki események és történetek elevenednek meg: régen megtörtént színházi előadások, kulturális rendezvények, irodalmunk jeles alakjai jelennek meg a visszatekintés fényességében. Jeles szerzőnk minden megnyilatkozása során azt igyekszik bizonyítani, hogy honfitársait a déli végeken a „keresztyén identitásuk” éltette és őrizte meg a szülőföldjükön. Hogy a szülőföld dimenzióiban hogyan jelenik meg az értékteremtő keresztény-keresztyén identitás, arról szólnak Faragó Árpád emlékeket idéző írásai.
A közelmúltban megjelent Ahol nem némulnak el a harangok című kötetével szülőföldjére vezette olvasóit, ahogyan ő fogalmazott: „Baranyába vitt a visszapergetett idő batárja.” Haraszti, Kórógy, Szentlászló, Kopács falvak tetten ért hangulata teremt alkalmat az emlékezésre. A Drávaszögben járunk, ahol nem némultak el a harangok – emlékeztet a könyv egyik, fölöttébb megindító írása: „Jöhettek tatárok, jöhettek törökök, földig lerombolhatták otthonaikat, mint az 1990-es években a délszláv etnikai háborúk időszaka alatt is megtörtént. Azonban a hitüket, a nemzeti hovatartozásukat soha meg nem tagadó magyarok újra és újra fölépítették otthonaikat, és az újjáépített templomaik magasba ívelő tornyában újra meg újra megszólaltak a harangok.” Bellye, Karancs, Hercegszőlős magyarjai, akiket a történelem során nem kíméltek a sorscsapások, megpróbáltatásaik idején Istennek hajlékaiban találtak menedéket, ott lelték meg „azt a megtartó erőt, hitet, amelynek köszönve újra szólnak a harangok ott a Drávaszögben, és templomaikban ünneplőbe öltözött hívők hitükben soha meg nem tört éneke adja tudtára mindenkinek, hogy a Drávaszög él, lélegzik, és továbbra is őrzi csodálatos múltját, szellemi életének soha meg nem fakuló ragyogását”. Faragó Árpád meglátása szerint az újjászülető Drávaszög a szlavóniai nemzettársaikkal együtt a délvidéki magyarság összetartozásának, együttlélegzésének csodálatos jelképe.
A XI–XII. században a területet teljes mértékben magyarok lakták, a XIV. századig elenyésző volt az idegenek beszivárgása. Az első jelentős bevándorlás a török betörések idején, az 1371-es maricai és az 1389-es rigómezei csata után következett be, amikor alig néhány esztendő alatt több mint kettőszázezer szerb telepedett le a vidéken. A bevándorlás második hulláma 1690-re tehető, amikor a szerbekkel együtt már bosnyákok, sokácok és bunyevácok is érkeztek Dél-Magyarország vármegyéibe, Szlavónország keleti szögletébe. A különböző telepítési hullámok ellenére a vidéken a magyar lakosság azonban a történelme során mindig többségben volt.
A Drávaszög a XVI. században a reformációnak is otthont biztosított. Haraszti lakossága 1546 táján találkozott először az evangéliumi tanokkal, egyházi könyvek tanúsítják, hogy 1760 táján a település iskolája már rendszeresen működött. A falu temploma 1768-ban készült el, a haranglábat 1787-ben fejezték be. Kórógyról 1290-től tesznek először említést a régi okmányok, Bencze Sándor helytörténész 1981-ben megjelent A kórógyi iskola története című könyve szerint a falu népe 1536-ban Sztárai Mihály és Szentantali Gergely hírneves prédikátoroknak hatására tért át a református vallásra. A reformáció azután meghozta a magyar nyelvű irodalom fölvirágzását is: 1544-ben Kákonyi Péter hercegszőlősi prédikátor megjelentette Eleázár históriája című munkáját, Sztárai Mihály pedig 1559-ben Laskón írta az első magyar nyelvű drámát Az igaz papságnak tüköre című hitvitázó munkáját. Alakjával, munkásságával Faragó Árpád A lánglelkű prédikátor című írásában külön is foglakozott. Kiemelte: Laskó az elmúlt századokban a drávaszögi magyarság szellemi központja volt. 1544-ben forgalmas dunai kikötő, vásártartási jogú mezőváros volt, amikor Sztárai Mihály hitszónok személyében rangos vendég érkezett a településre. „Ragyogó ékesszólását, írói tehetségét, egyéniségének lenyűgöző varázsát a nép csodálkozva nézi.” Prédikátori működése során az Ormánság közel hetven falvát, a Dráva-vidék százhúsz községének lakosságát „őszinte emberségével, írói tehetségével és ékesszólásával hódította meg”. A hercegszőlősi kánonok című írás szerint tevékenységéhez fogható jelentőségű volt az 1576. augusztus 16-án és 17-én negyven református prédikátor jelenlétében megtartott a zsinat, melyen a résztvevők történelmi jelentőségű egyházi törvényeket, rendszabályokat fogalmaztak meg. „Azt akarjuk – írták –, hogy minden tanító (ti. pap) ne csak prédikáljon, hanem a gyermekeket is az köröszténységnek fundamentumára tanítsa!” Ezzel lezárult a magyar reformáció forradalmi időszaka, és eljött a fegyelmezett építkezés kora.
A táj szülötte, Baranyai (Schneider) Júlia – akit mindenki csak Tanárnőnek szólított – hihetetlen energiával gyűjtötte a táj történeti múltjának tárgyi és szellemi emlékeit, Vízbe vesző nyomokon című, páratlanul szép könyvében, és a jelentőségében hozzá mérhető vörösmarti tájmúzeum létrehozásával állított emléket a régi, históriás Drávaszögnek. Voltak évtizedek – amikor még „együtt lélegzett” a délvidéki magyarság –, amikor a vajdasági magyarok szellemi kiválóságai rendszeresen fölkeresték a Drávaszög régi emlékeket őrző falvait, tenyérnyi kis településeit. A kisköszegi hegyoldalban volt Herceg János hófehér házacskája, ahol évtizedeken át a nyarait töltötte, otthona szellemi zarándokhelye volt s táj lakóinak. Fehér Ferenc útjai során a leggyakrabban Csúzát kereste fel, a falut, amely másfél évszázada féltő ragaszkodással őrzi Kossuth Lajos tábori lelkészének, Ács Gedeonnak a sírját. Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében fejezeteket szentelt a drávaszögi emlékeinek, Lábadi Károly pedig, akinek három évtizede jelennek meg tudományos munkái a Drávaszög rendkívül gazdag múltjáról, „a vajdasági és a drávaszögi magyarság közti szoros kapcsolatot mélységes elhivatottsággal új magaslatokra emelte”. Közel negyven kötete mellett a Horvátországi magyar művelődési lexikona (2015) a magyar történetírás utolérhetetlen teljesítményeinek sorába tartozik.
Minden sorscsapás ellenére rendületlenül szólnak a harangok a Drávaszögben. Faragó Árpád szerint a táj magyarsága, ha megsebezve, ha megfogyatkozva is, „ebben a mostoha világban töretlen hittel őrzi nyelvét, hitét, szülőföldjét, amelyet nem hagyott el. Őrzi és élteti a baranyavári dombvidék és a kopácsi-rét ölelésében megbúvó kis falvak, települések békéjét, csendjét.” A költő, Csörgits József szerint „Itt legmélyebb a csönd, / a népek találkozójának / háromszögében, / ahol a lankás domboldalról / lecsurgó múlt emléke / viaskodik a mával.” Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című könyvében féltő gonddal, elragadó lelkesedéssel, és mindent megszépítő szeretettel állított emléket a szülőföldjének.
Fundamentumot ásunk
Faragó Árpád nyugalmazott színművészt legújabb kötetéről kérdeztük
A kötetet Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel jelentette meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltját és jelenét villantják fel a kötetbe sorolt írások. A szerző, mint mondta, azzal a szándékkal vetette papírra gondolatait, hogy rádöbbentse az embereket a közösségben megélt élményekre és értékekre. Faragó Árpád emlékezett és leltárt készített.
* Talán először a kötet címéről kellene beszélni.
– Sokan mondták az amatőr előadásokra, hogy dilettantizmus, hogy csak aláássa, temeti a magyar nyelvű színjátszást. Ezzel kapcsolatban egy kis történetet mesélnék el. Tizennyolc évvel ezelőtt Budapesten a hivatásos magyar színjátszás kétszázadik évfordulóját ünnepeltük. 1790-ben Budán a mai Várszínházban mutatták be az első darabot. Kelemen László társulatához az egész ország területéről csatlakoztak színészek. Amatőr színészek, hiszen akkor még nem volt színészképzés. Az egész napos rendezvény után este leültünk beszélgetni, nem a hivatásos, hanem a műkedvelő színjátszásról: hogy honnan indult, hol eresztett gyökeret. Elmondtam, hogy nálunk, a Délvidéken már a tizenhatodik század közepén láthatott a közönség színházi előadást, hiszen a Drávaszögben, Laskón 1555 körül az oskola tanulói eljátszották Sztáray Mihály A papok házassága című darabját. A vajdasági magyar színházalapítás is amatőrökkel történt. Ezért úgy gondolom, nem kell szégyenkeznünk a műkedvelő színjátszás miatt. Amit ők megalapoztak, arra épült később fokozatosan a hivatásos színház. Ezért írtam, hogy nem sírt ásunk, hanem fundamentumot.
* A közösségi élmények jelentőségére külön felhívta a figyelmet.
– Hatvan évvel ezelőtt én is amatőrként kezdtem a pályámat. A negyvenes évek végén egy kis baranyai faluban, Karancson ismerkedtem először a színjátszással. Ott a falusiak soha nem láttak előadást, mégis néhányan fiatalok összefogtunk és elhatároztuk, hogy előadunk egy halászdrámát. Mivel nem volt művelődési otthon, csak egy nagy kocsma, a sörös hordókra deszkákat tettünk, és így építettünk színpadot. Óriási sikerrel mutattuk be a falubelieknek. Tél volt, rettenetesen hideg, pénzt nem kaptunk, de mégis mindenki ott volt és tette a dolgát. A lelkesedést és akaratot nem lehet elmondani, nem lehet leírni, ami mindnyájunkat mozgatott ebben az ügyben.
* Kinek, kiknek a feladata az, hogy teljes képet kapjunk színházi életünk alakulásáról?
– A két tevékenység, az amatőr és a hivatásos, kiegészíti egymást.
Mindkettő feladata a szellemi értékek felmutatása, továbbadása, az anyanyelv megvigyázása, őrzése. Az nem igaz, hogy poros darabokat játszanak a műkedvelő társulatok, hogy csak népszínművekben gondolkodnak, hiszen sok mai, modern előadást csinálnak. Jó példa erre a Zentán folyó munka. A hivatásos színházak, színészek sokban segítik az amatőr társulatok és színjátszók építkezését, fejlődését. Nagy felelőssége és feladata van a Művelődési Intézetnek is abban, hogy teljes képet nyerjünk erről a témáról. Mert ennek a mozgalomnak az értékeit még nem soroltuk fel, nem vettük leltárba, és enélkül pusztába kiáltott szó marad.
Faragó Árpád naplójából
A színművészt a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki
A hercegszöllősi származású Faragó Árpád színművészünk pályáját a zombori Népszínház magyar társulatánál kezdte 1953-ban, majd Szabadkára szerződött, 1959-től pedig az akkori Újvidéki Rádió színésztársulatának tagja, ami mai napig meghatározó állomása volt pályafutásának – mondta el a vele készített interjúban. Később az Újvidéki Színház igazgatója lett. Nyugdíjasként legemlékezetesebb emlékeit hívja életre. Egy színész naplójából című színházi jellegű írásait az eszéki Magyar Képes Újságban, majd lapunkban is olvashattuk.
Emberek, események címmel kötete jelent meg, amely utolsó, egyben negyedik könyve. A köteten keresztül szeretne üzenni a mai nemzedéknek azokról, akik azokban az időkben is képesek voltak tenni és álmodni. Munkásságát idén Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára az anyaország a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetéssel ismerte el. Ennek kapcsán beszélgettünk a művész úrral..
Színészi pályafutásának mely állomásai voltak a legmeghatározóbbak?
– Színészi pályám legjelentősebb állomását a Rádiószínházban eltöltött 25 esztendő határozta meg. Természetesen az Újvidéki Rádióról van szó. Ott a Rádiószínház akkori neves társulatában eltöltött évek nemcsak megteremtették számomra a folyamatos fejlődés lehetőségét, hanem már az első napoktól kezdve megajándékoztak azzal a megbecsüléssel, amellyel, legalábbis az idáig, nemigen találkoztam. Megtiszteltetés volt számomra, hogy együtt dolgozhattam, együtt lélegezhettem azzal a legendás társulattal, amely befogadott, önzetlenül támogatott.
A teljesség igényével nem tudnám most elmondani mindazt, ami a múltból rám köszönt, és így csak néhány emlékezetes eseményt említek. Például 1963 júniusában Ljubljanában tartották meg a jugoszláviai ráidóállomások hagyományos találkozóját. A díjkiosztásra az egykori kolostorban, a Križankában került sor. Az Újvidéki Rádió Đorđe Lebović Temetni délután szokás című hangjátéka két díjat kapott. A rádiódráma-szövegért járó díjat Đorđe Lebovićnak ítélte oda a bíráló bizottság, míg a legjobb alakításért járó egyik díjat én kaptam Pipl figurájának színészi megformálásáért! Kissé talán részletesen ismertettem az említett eseményt, de ez volt az én első nagy élményem, „sikerem”!
A másik emlékezetes esemény az 1968-as esztendőhöz kötődik, és ennek már nemcsak személyes vonatkozása van. Ugyanis az említett esztendő novemberében a Rádiószínház az akkor felavatott kamaraszínpadán (az M-studió módosításával) bemutatta Karinthy Ferenc Négykezes című két egyfelvonásosát. S ez egyben azt jelentette, hogy a Rádiószínház társulata „kilép” zárt világából, a stúdiók, mikrofonok csendjéből és műsorainak jó részét, ezúttal, közönség előtt, élőben rögzíti szalagra. Jelentős esemény volt ez, nemcsak a Rádiószínházat illetően. Gerold László neves kritikusunk ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Bebizonyosodott, hogy tudunk, és ezzel együtt az is, hogy van jövője egy másik színháznak is!” S az Újvidéki Színházra gondolt. Véleménye szerint a rádió kamaraszínpada annak megalakulását jelezte, sürgette. Négyen álltunk ott akkor a színpadon: Tusnek Ottília, Váradi Hajnalka, Ferenczi Jenő és jómagam.
A Rádiószínház, de nemcsak az, hanem az Újvidéki Rádió egésze, mint egy nagy, összetartó család él emlékezetemben, egy család, amelynek tagjai tisztelik, becsülik egymást. Én ilyennek láttam, ilyennek éreztem a rádiósok közösségét, és továbbra is így őrzöm emléküket.
Nyugdíjasként megidézi a múltat újságban, rádióban, tévében, könyvben. Mit üzen ezekkel az emlékekkel?
– Nyugdíjas éveim alatt színjátszó mozgalmunk (amatőr színjátszásunkról van szó) felé fordultam. Mint a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók találkozójának egyik zsűritagja 10 éven keresztül a magam módján igyekeztem segíteni a mozgalomnak. Számos esemény sokszor megható, elgondolkodtató emlékét őrzöm. Egyet szeretnék most megemlíteni a sok közül. Tizenhét esztendővel ezelőtt először fordult elő, hogy meg kellett szakítani a rendezvényt. Muzslyán történt, március 24-e volt 1999-ben. Zsúfolt nézőtér a kulai amatőr színjátszók előadását kísérte figyelemmel a közönség, melyet a nemrég elhunyt Győrfi Sándor rendezett. Szépen pergett az előadás, amikor a közönség és az előadás szereplői is megtudták, hogy NATO-bombatámadás érte Kúlát, Újvidéket és még egynéhány helységet. Azt gondoltuk, hogy a pánikszerű hangulat megszakítja az előadást, hogy majd mindenki fejveszetten igyekszik haza, hát tévedtünk. A közönség, az a csodálatos, hálás muzslyai közönség nem hagyta ott az előadást. Sőt, szünet után sem távozott! A szereplők tovább játszották az előadást, a nézők pedig a szünet után újra elfoglalták a helyüket a nézőtéren. Egyetlen szék sem maradt üresen.
Igen, ez a mi hűséges közönségünk! Nem hagyták cserbe a színjátszókat. Én ezekről és az ezekhez hasonló kis történetekről írtam és írok ma is. Sok mindent elárulnak, sok mindenre figyelmeztetnek. Számomra ez a szinte megható határozottság egy kis közösség méltóságát, erejét tükrözi a szó igazi értelmében. S ez, az ilyen jellegű magatartás nem egyedi jellegű!
Mi mindent szeretne tovább adni színházi jellegű írásaival?
– Írással az ötvenes évek elején kezdtem foglalkozni. Első írásaim a Horvátországi Magyarok Szövetsége lapjában, a Magyar Néplapban jelentek meg. A későbbi évek során változott a lap elnevezése, és a továbbiakban Magyar Képes Újság elnevezéssel jelent meg. Azokban az években a Magyar Szónak is küldtem néhány kisebb tudósítást. Miután átkerültem Vajdaságba, rendszeresen írtam a Magyar Szónak, később a Hét Napban is „megjelentem”, sőt a Családi Kör is lehetőséget adott egyik-másik írásom publikálására.
Aztán 1993-ban megjelent első könyvem, az Egy színész naplója, 2001-ben az Elfelejtett arcok, emberek című, nyolcvan vajdasági színművész kisportréját tartalmazó kötet. Ezután Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás vázlatos története 2007-ben. S végül az Emberek, események című könyv öt évvel ezelőtt.
Előrebocsátom: Nem vagyok irodalmár, íróember. Egyszerű krónikásként igyekeztem olyan dolgokról szólni, olyan adatokat közölni, amelyekkel legalábbis eddig, nem igen foglalkoztak.
Mit jelent az Ön számára a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetés?
– Sokat jelent, nagyon sokat. Igen jól esett az, hogy nem felejtettek el, hogy számon tartanak. Bevallom, hogy gyakran úgy éreztem, talán már nem is tudják, hogy vagyok. Egyszerűen a feladás süllyesztőjében „felejtettek”?! S most, a mögöttem maradt hosszú út végén csendes, nem titkolt meghatódottsággal veszem át a rangos díjat, szerény munkásságom elismeréseként. Csak megköszönni tudom. Őszintén, szívből. Megköszönni az anyaországomnak és az előterjesztőnek, hogy érdemesnek, méltónak tartottak az említett, rangos díjra.
Hűség a színpadhoz
Faragó Árpád nyugalmazott színművésznek, színházi közírónak a Thália szolgálatában töltött több mint hatvan évet magyar állami kitüntetéssel ismerték el
Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehetett át nemrégiben Faragó Árpád színművész emlékezetes alakításokat magában foglaló, elsőrangú művészi pályája, illetve a vajdasági magyar intézményes és amatőr színházi élet fejlesztését szolgáló odaadó munkája elismeréseként. A kiváló színművésszel, nyugalmazott színházigazgatóval, színházi közíróval, az amatőr színjátszás elkötelezett hívével a rangos kitüntetés kapcsán beszélgettünk.
Életrajzi adataiból tudjuk, hogy a drávaszögi Karancson töltötte a gyermekéveit, Kiskunhalason, Mohácson, Szabadkán járt gimnáziumba. Hogyan, mikor fordult érdeklődése a színészi hivatás felé?
– Szabadkán voltam gimnazista, amikor olyan súlyosan megbetegedtem, hogy az orvosok már lemondtak rólam. Golikra, a híres szlovén tüdőszanatóriumba kerültem, ahol a kitűnő szakembereknek köszönhetően sokat javult az állapotom. Otthon, Karancson lábadoztam, amikor a negyvenes évek végén megismerkedtem az amatőr színjátszással. Akkoriban mintegy 1000 magyar ember élt ebben a faluban, leginkább szőlészettel-borászattal, földműveléssel foglalkozott ez a nagyon dolgos, szorgalmas nép. Művelődési házunk nem volt, a falu egyetlen kocsmájában söröshordókra helyezett deszkák helyettesítették a színpadot. Herman Heijermans holland szerző Remény című drámáját adtuk elő. Karancson és Eszéken, ahol felléptünk ezzel az előadással, nagy sikert arattunk. Már akkor megtanultam igazán becsülni az amatőr színjátszókat, hiszen voltak olyan társaim, akik a gróf államosított birtokán dolgoztak, és habár csak kisebb szerepet kaptak, mégis a napi munka után 4 kilométert gyalogoltak oda és ugyanennyit vissza, hogy részt vehessenek az esti próbákon. A Drávaszögben akkoriban fénykorát élte az amatőr színjátszás. 1953 októberében olvastam a Magyar Szóban, hogy a zombori Népszínház fiatal kezdő színészeket keres, erre a felhívásra jelentkeztem. Öt szerződtetett színész – köztük Heck Paula, Dováth Amália – és 20–30 műkedvelő színjátszóval kezdte meg a munkát ez a színházunk. A második évadban Pataki László is odaszerződött, ő lett a társulat rendezője és művészeti vezetője. Én voltam a társulat egyetlen fiatal férfiszínésze, úgyhogy minden előadásban játszottam. Közép- és Nyugat-Bácskában állandó jelleggel vendégszerepeltünk, sőt a Drávaszögbe is eljutott a társulat. Mindenütt telt ház volt, szerette, megbecsülte a közönség ezt a társulatot.
Amíg 1955-ben a hatalom meg nem szüntette.
– Nem a hatalom szüntette meg, hanem mi magunk, a mi szellemi nagyságaink buktatták meg ezt a színházat, támadva annak műsorpolitikáját, hogy polgári szerzők darabjait játsszuk. A bírálók, akik elverték a port rajtunk, mondván, nem megfelelő a műsorpolitikánk, voltak azok, akik felvetették, hogy ilyen színházra nincs szükség, a hatalom pedig ennek alapján megszüntette. Más színházak – a topolyai, a nagybecskereki – is erre a sorsra jutottak.
1955-ben a szabadkai Népszínházhoz szerződött. Hogyan él az emlékezetében, milyen volt ez a négy év?
– 1955 áprilisában szűnt meg a zombori Népszínház, az utolsó előadás után bejött hozzám az öltözőbe Laták István, a szabadkai Népszínház akkori igazgatója, és Varga István, aki a szabadkai színház első hivatásos rendezője, emellett művészeti vezetője volt, és Pataki javaslatára Heck Paulát, Dováth Amáliát és engem felvettek a szabadkai Népszínházba. Szép szerepeket kaptam Garay Béla, Pataki László… rendezésében. Amire büszke vagyok, Pataki a barátságával is megajándékozott.
1959-ben miért távozott a szabadkai Népszínházból, miért döntött az Újvidéki Rádió drámatársulata mellett?
– Muszáj volt, 1959-ben ugyanis anyagi gondok miatt színészeket kellett elbocsájtani. A fiatal gárdának kellett új munkahely után néznie. Feleségemmel, Bocskovics Rózsával – akivel Szabadkán ismerkedtünk meg, ott is kötöttünk házasságot – Újvidékre kerültünk. Itt az Újvidéki Rádió „láthatatlan színházába”, a drámaegyüttesbe kerültem. Ez volt életem legtartalmasabb, legszebb időszaka. Ott ismerkedtem meg a megbecsüléssel. A rádióban az újságírók és mi, a színészek olyanok voltunk abban az időben, mint egy nagy család.
Mi volt a szépsége és mi a nehézsége ennek a „láthatatlan színháznak”? Mi az, ami mássá, nehezebbé teszi, mint a színpadi szereplést?
– A „láthatatlan színház” egy zárt világ, a stúdiók világa volt. Kezdetben nem is kerültünk közönség elé, ám nagyon hamar megalakult a rádió kamaraszínpada, az M-stúdióban kamaraszínpadot kaptunk, mégpedig olyan formában, hogy a közönség előtt vettük fel az anyagot, amely aztán adásba ment. Gerold László volt az, aki a rádiós társulat munkáját figyelemmel kísérte, és már 1963-ban, 64-ben azt írta, van elég színész Újvidéken ahhoz, hogy színház alakuljon. Tehát már 6-7 évvel a színház tényleges megalakulása előtt harcolt az újság hasábjain azért, hogy teátrum alakulhasson a tartományi székvárosban. A Rádió drámaegyüttese a legkisebb településekre is eljutott, és az ott felvett anyagot aztán a rádióhallgatók is hallhatták. Volt feladatunk bőven: a Lírai tíz perc, különböző felolvasások, hangjátékok. Az anyanyelv tisztelete, a nyelv tisztasága iránti magas fokú igényesség érvényesült. Ágoston Mihály nyelvész ott volt velünk szinte minden próbán, vigyázott minden mondatra, minden hangsúlyra, de Budapestről is érkezetek szakemberek, akik foglalkoztak velünk.
Az Újvidéki Színház megalakulása után ott is gyakran felléptek a rádiós drámatársulat színészei.
– Molnár Ferenc Játék a kastélyban című művének egyik főszerepét alakítottam, 125-ször játszottuk itt, az akkori nagy Jugoszláviában és Magyarországon, az volt életem egyik legnagyobb színházi élménye. Bécsben, az Akademietheaterben állva tapsolt a közönség. Legtöbb szép szerepet ott kaptam, az Újvidéki Színházban.
1985-ben az Újvidéki Színház igazgatójává nevezték ki. Tíz évet töltött az igazgatói poszton, 1995-ig. Erre az időszakra hogyan emlékszik vissza?
– Ennek a kinevezésnek előzménye volt: 1983-ban Versecen tartották meg a Jugoszláv Drámaművészek Szövetségének ülését, amelyen az országos szervezet elnökévé választottak. Ez óriási megtiszteltetés, ugyanakkor komoly feladat, felelősség volt. Rengeteget utaztam, Zágrábtól Pristináig sok helyütt jártam, kialakult egy saját kapcsolatrendszerem. Ez is sokat nyomott a latban, hogy az újvidéki városvezetés úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha én kerülnék a színház élére. Nagyon érdekes tíz év volt, amelybe beletartozik a szankciók, a bezártság időszaka is. Az Újvidéki Színház ebben az időszakban járt először Erdélyben, Kolozsváron, vendégszerepelt a kárpátaljai Ungváron, először látogatott el Kassára, másodszor járt Bécsben. Szoros kapcsolatot ápolt a belgrádi Atelje 212 színházzal. Amikor színházépületüket renoválták, egy évig nálunk próbáltak, sőt bemutatójuk is volt nálunk. De a zágrábi Horvát Nemzeti Színházat is említhetném, ott háromszor léptünk fel. Általában kölcsönösek voltak ezek a vendégszereplések. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházzal is természetesen jó kapcsolatot ápoltunk, a mi közbenjárásunk segítségével vendégszerepeltek a szankciók időszakában Budapesten. A budapesti Nemzeti Színház három alkalommal vendégszerepelt nálunk abban az időben. Amikor a radikálisok kerültek hatalomra Újvidéken, az Újvidéki Színházat át akarták helyezni az Ifjúsági Színház – a Szerb Nemzeti Színház valamikori –, az Újvidéki Rádióval szembeni épületébe. A belgrádi magyar nagykövetség legerélyesebb tiltakozásának, annak, hogy a legmagasabb helyeken is érveltek, meggyőzték a döntéshozókat, hogy ez egy rossz lépés lenne, úgyhogy szerencsére nem lett a költözésből semmi. A Magyar Szó Üveggolyó mellékletében Emlékforgácsok címmel sok részletet felidézek abból az időszakból, hiszen sok említésre méltó történt azokban az években is, például Vidnyánszky Attila, Babarczy László, Székely Gábor és más magyarországi rendezők is állítottak színpadra nálunk darabot. Gerold Lászlónak nagyon hálás vagyok, mert egyik könyvében leírta: az Újvidéki Színház abban az időben azt csinálta, amit kellett. Egyedüli vajdasági magyar színház maradt akkor, amikor a szabadkai Népszínház magyar társulatát több évre eltüntették a színházi palettáról, és ahogy Gerold fogalmazott, mi a színház létét védtük.
1995-ben nyugdíjba vonult, és korábbi figyelme az amatőr színjátszó mozgalom iránt hatványozódott. Ugye, nem tévedek, ha azt mondom, legyen szó hivatásosokról vagy műkedvelőkről, a színház az, amely érdeklődése középpontjában áll?
– 1995-től nagyon élénken bekapcsolódtam zsűritagként az amatőr színjátszó mozgalomba, köszönve Hajnal Jenőnek, Dudás Károlynak. A zsűritag is segít, a jobbító szándékú bírálatával, a tanácsaival. Ennek az ott töltött 15 évnek köszönhetően én ugyanúgy otthon vagyok Kupuszinán, mint Nagybecskereken, vagy Kisoroszon.
Fiatal korától írt. Négy könyve jelent meg, amelyek színjátszásunkról, ennek jeles művelőiről értékes adatokkal szolgálnak. Az amatőr színjátszó mozgalom kincseskönyve például a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot.
– A Vajdaságban, a drávaszögi, szlavóniai szigetmagyarság körében az utóbbi néhány évtizedben több mint 100 magyar amatőr társulat működött, ezek megérdemlik, hogy megörökítsük a történetüket. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy e négy könyvem anyagának 80 százaléka a Magyar Szóban jelent meg első közlésben, és ezek rendre bekerültek a kötetekbe.
Kevesen tudják, hogy az újvidéki Magyar Tanszéken 1969-ban szerzett általános iskolai tanári oklevelet. Gondolom, nem volt könnyű munka mellett tanulni.
– Magyar nyelvből és irodalomból szereztem tanári oklevelet, de sosem tanítottam. Emlékszem, az utolsó vizsgámat Bosnyák Istvánnál tettem le. Nagy tisztelettel emlékezem egykori tanáraimra, akiknek a többsége már sajnos nincs velünk. Munka mellett nem volt könnyű tanulni, de volt bennem igény erre, és például abban az időben még nem létezett egyetemi szintű színészképzés.
Barátokról kérdezném, olyanokról, akiknek büszke a barátságára.
– Már említettem Hajnal Jenőt, aki a VMMI igazgatójaként sokat segített, Dudás Károlyt, a VMMSZ elnökét, aki a Hét Nap főszerkesztőjeként mindig szívesen leközölte azt, amit a Drávaszögről írtam, Gerold Lászlót, aki mindig korrekt volt velem, megbírált, ha valamit rosszul csináltam, de meg is dicsért, ha valamit jól. Írt a könyveimről is. Mondtam neki mindig, nem vagyok újságíró, irodalmár, inkább krónikás.
Van valamilyen hobbija?
– Csak a könyvek. Most már lassan a könyveimet is elosztogatom, eddig 800 kötetet adtam oda az Európa Kollégiumnak, juttattam el Bácsfeketehegyre.
Ilyenkor szokványos a kérdés: hogyan élte meg a kitüntetést?
– Nagyon sokat jelent, mert úgy éreztem, az utóbbi húsz évben – tisztelet a kivételnek – igyekeztek elfelejteni. Amikor átvettem, szinte meg sem tudtam szólalni a meghatottságtól, azt éreztem, odafigyelnek rám, megbecsülnek. Nagyon jólesett, hogy Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója nagyon meleg hangú levélben gratulált nekem a kitüntetéshez.
