Egy kiadvány, amely rólunk szól

Dudás Károly: Nem éltünk Gyöngyszigeten

A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában a közelmúltban megjelent Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvének első és második kötete. Az említett két kötet a szerző válogatott írásait, publicisztikáit tartalmazza, amelyek ezúttal is több évtizedes értékteremtő munkásságát igazolják.

Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy Dudás Károly nemcsak vajdasági publicista és közíró, hanem a Délvidék magyarságának egyik igaz, őszinte elkötelezettje. Természetesen amikor a Délvidéket említem, akkor Vajdaság mellett a Drávaszögre és a kelet-szlavóniai szigetmagyarság kis közösségeire is gondolok. Dudás Károly ugyanis ott is otthon volt, és amikor az ott lévő kis falvak, települések felé vitt útja, akkor ő mindig hazafelé tartott, és amikor ott befejezte dolgát, akkor ugyancsak hazafelé sietett, haza, Vajdaságba.

Nyolcszáz oldal két kötetben. A szerző negyvenöt éves értékteremtő munkájának rendkívül gazdag termése. Nem volt könnyű dolga a szerkesztőnek, Brenner Jánosnak. Nem volt, de dicséretére legyen mondva, kiváló munkát végzett. A szerteágazó anyagot sikerült egybehangolnia, és így az olvasónak sikerült egy átfogó, érdembeli képet kapnia Dudás Károly rendhagyó munkásságáról.

A Nem éltünk gyöngyszigeten című könyv két kötetében Dormán László fotóival találkozunk. Dormán Lászlót régóta ismerjük. Fotóiról mindig csak az elismerés hangján szóltunk, és most is azt tesszük. Az említett könyv két kötetének a lapjairól ránk köszönő fotók ugyanis a mi meggyötört, magára hagyott kis világunkról vallanak valami döbbenetes hitelességgel, szinte fájdalmas jajkiáltással. Egy igazi művészember fotói azok, Dormán Lászlóé.

Nem a teljesség igényével igyekeztem megfogalmazni az említett könyvvel kapcsolatos mondanivalómat. S ez természetes is. A szakmai megítélés a kritikusok dolga. Én arról igyekeztem szólni, hogy miért volt nehéz letennem Dudás Károly könyvét, miért tértem vissza egy-egy részletéhez, fejezetéhez, és hogy a szerző mondanivalóját miért hordtam magamban napokig.

Jóleső érzéssel és nem titkolt büszkeséggel olvastam azokat az interjúkat, amelyeket a szerző nemzetünk nagy, meghatározó egyéniségeivel készített. Szükség volt azokra az interjúkra, mert jó tudni, hogy egy kis nemzet, a magyar nemzet kiválóságait tisztelik, nagyra becsülik a világban. Aztán, nem utolsósorban, az egyszerű magyar emberek önérzetét, önbecsülését, emberi méltóságát is erősíti, visszaadja.

Dudás Károly 45 esztendőn keresztül mélységes elkötelezettséggel járta a Délvidék útjait. Évszázados kis falvak, települések szegényes, szomorúságot sugárzó otthonaiba kopogtatott be. Elbeszélgetett az ott lakókkal, hallgatta azok panaszát, a kilátástalanságban vergődők, a megtört emberek panaszát. S ezt a keserű panaszt, siralmat, amellyel mindenhol találkozott a déli végeken, ezt vitte aztán magával, és a most megjelent könyve ezeket a vallomásokat őrzi. Dudás Károlynak ezek a kis vallomásszerű remekei nem engedték meg, hogy letegyem a szerző könyvét.

A kettős állampolgárság kérdése is helyet kapott a szerző kétkötetes könyvében. Úgy érzem, hogy erre nagyon nagy szükség volt. Szükség volt, mert az utánunk jövő nemzedékeknek tudniuk kell, hogy elődeik életét, közel 100 esztendőn keresztül, az állandó küzdelem, a létükért, megmaradásukért folyó küzdelem határozta meg.

S amikor úgy látszott, hogy szenvedésüknek/szenvedésünknek, a létért való küzdelemnek vége, hogy már nemcsak határon túli magyarok vagyunk, hanem magyarok, akik egy nagy családhoz tartoznak, akkor ért bennünket az a kegyetlen, fájdalmas korbácsütés, amely tudtunkra adta, hogy ott, anyaországunkban nem szívesen látnak bennünket.

Ezzel kapcsolatban Dudás Károlyt idézem: „2004. december 5-én azt hittük, ránk szakad a mennybolt. Nem szakadt ránk, csak ólomszürke lett, beborult felettünk. Talán mindörökre.” A hőn óhajtott kétmillió igen szavazat helyett mindössze másfél millió bebocsátó szép üzenet – írtuk akkor elkeseredetten. A többi néma csend és elutasítás… Halálos ítélet tehát. Trianon él és élni fog?!

Hat évvel később, 2010. május 27-én, a Magyar Szó a következő hírt közölte: Elsöprő, 97 százalékos többséggel, 344 szavazattal fogadta el a Magyar Országgyűlés a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére irányuló törvénymódosítási indítványt.

Ismét Dudás Károlyt idézem, aki a Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében többek között a következőket írta: „Egész itteni életünk, kisebbségi létünk gyötrelme, nyomorúsága, reménytelensége, ugyanakkor elpusztíthatatlan hite, reménykedése, beteljesülő vágya Trianon istentelen, embertelen pillanata óta, kilencven hosszú esztendő óta, abban reménykedik a határon túlra kényszerített magyarság, hogy egyszer csak vége szakad a kitaszítottságnak, a tengernyi megaláztatásnak, a szerteszabdaltság már-már elviselhetetlen állapotának, s ismét összetartozik az, ami ezer esztendeig összetartozott?”

Tamási Áron mondja: Vihar után örvendeni akar a szív és teremni a föld. Dudás Károly mondatai után úgy érzem, hogy nekünk szól Tamási Áron üzenete, nekünk szól, nekünk, akiknek az életét a közel 100 éves pusztító vihar igyekezett darabokra tépni, megsemmisíteni.

A mi Béla bácsink

Kettős jubileumot köszöntünk mélységes tisztelettel, végtelen nagyrabecsüléssel a délvidéki magyarság színművészetét meghatározó nagy egyéniségének, legendás alakjának, Garay Bélának, a születése 125-ik és halálának 35-ik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseménysorozattal.

Béla bácsi, mert mi csak így neveztük, nemcsak ott, szülővárosában, Szabadkán, hanem mindenhol itt a Vajdaságban, sőt a Drávaszögben is a közvetlen, egyszerű nagy művészember, mindannyiunké volt!

Béla bácsi 1913. augusztus 14-én lépett, immáron mint hivatásos színész, a világot jelentő „deszkákra”, a Lila dominó című operettben.

1954 februárjában, a szabadkai Népszínház bemutatta L. Hellmann Kis rókák című színművét, amelyet Béla bácsi rendezett és a férfi főszerepet is ő játszotta el. Béla bácsi ezzel a darabbal ünnepelte színházi működésének 40. évfordulóját, egyben ezzel a darabbal búcsúzott el végleg hűséges közönségétől (de nyugdíjaztatása után is fáradhatatlanul munkálkodott színjátszásunkért).

A kulisszák világában című önéletrajzi kis formátumú kiadványában olvasom az említett bemutató utáni ünnepséggel kapcsolatos néhány soros megjegyzését: „Számomra az ünnepség legmeghatóbb jelenete az volt, amikor nyolcéves unokám, Lacika lépett ki az ünneplők sorfala mögül elém és gyönyörű verses köszöntővel csalta ki könnyeimet.”

És még néhány sort idézek Béla bácsi önéletrajzi kiadványából: „Ötvenhét esztendeje, hogy a szini pályára léptem… Ma is szeretem ezt a pályát, szeretem a munkát, a színházat. Nehéz volt megválni ettől a varázslatos világtól. Édesapám, aki ellenezte, hogy a szini pályára lépjek, most, csaknem hat évtized után, néha megjelenik álmomban, jóságos szemével kutatva rám néz és megszólal:

– Nos, fiam érdemes volt?

Én pedig ma sem tudok neki mást válaszolni, mint ezt:

– Igen, apám, érdemes volt!”

Azonban, ha Béla bácsi azt hitte, vagy legalábbis remélte, hogy nyugodt, békés nyugdíjas napok várnak rá, akkor tévedett. Sajnos tévedett! Ugyanis azokban az esztendőkben jelent meg Szabadkán Ristić „úr” és egyszerre minden megváltozott abban a csendes, büszke városban, Szabadkán. És nemcsak első, akkor 40 éves hivatásos színházunk lassú, de tudatos „lebontása”, megsemmisítése döbbentette meg a színházunk iránt végtelenül ragaszkodó, hűséges szabadkai közönséget, hanem a nagy múltú, a XIX. században épült, és mindenképpen felújításra váró színházépület lerombolása, a földdel való egyenlővé tétele is megdöbbentette őket!

Emlékszem még arra a megrázó, nyílt levélre, amelyet röviddel a halála előtt, a mi Béla bácsink, színjátszásunk nagy öregje intézett a Szabadkai Műemlékvédelmi Intézethez (két évtizeddel a színházépület tényleges lebontása előtt). A levél zárósorait idézem: „A város polgársága, színészei és színházi alkalmazottai nevében kérem Önöket, tegyenek meg mindent, hogy egyesek romboló terve ne sikerüljön és színházépületünkben unokáink, dédunokáink is előadásokban gyönyörködhessenek és hála telt szívvel gondoljanak azokra, akiknek mindezt köszönhetik. Madách Imre gyönyörű szavaival zárom soraimat: Ember küzdj és bízva bízzál!” Igen! Így írt akkor, több mint 35 évvel ezelőtt, Béla bácsi, a görcsös ragaszkodás erejével, hogy figyelmeztessen, hogy felrázzon bennünket, ugyanis az a nyílt levél nekünk is szólt, mindannyiunknak! Ugyanis azt a bizonyos „szakvéleményt”, amely egyszerűen „halálra” ítélte az épületet, hiszen annak teljes lebontását sürgette, megkérdőjelezni nem lehetett. Legalábbis úgy látszott! Pedig Béla bácsi nyílt levelében az is ott volt, hogy: „Ez az alapjában, stílusában monumentális épület egyik kiemelkedő dísze a város egyre szépülő, mindinkább kulturális külső nyerő főterének, amelyre méltán büszke városunk minden polgára. Ennek a klasszikus kort idéző épületnek a lebontása és esetleges stílusát megtörő átalakulása merénylet lenne a tervezett városszépítés ellen.”

Sajnos, Béla bácsink nem érte meg, nem juthatott el hozzá az a hír, amely szerint hamisítvány volt az a bizonyos „szakvélemény”, és hogy a város ismert, jeles szakemberei egyértelműen megállapították, hogy az épület igenis rendbe hozható anélkül, hogy előtte a földdel egyenlővé tegyék.

Nem érhette meg, mivelhogy 35 éve elment Béla bácsi. Elment az az igazi, nagy művészember, aki nemcsak ott, a színpadon élt, hanem annak is élt, egész valójával! És az a nagy művész mindig csak a jót, az igazat kereste.

Bevallom őszintén, hogy jóleső érzéssel veszem tudomásul, hogy vannak még, akik a mi szellemi értékeinket, szellemi életünk gyöngyszemeit nem sietnek a feledés süllyesztőjébe söpörni, hanem érdemben, igaz, őszinte tisztelettel szólnak mindazokról, akiknek szellemi öröksége ezt a mi szürke kis világunkat beragyogja. S ezt ezúttal is igazolják, amikor mélységes tisztelettel, megbecsüléssel fejet hajtunk színművészetünk felejthetetlen, legendás, igaz művészemberének, Garay Bélának, a mi Béla bácsinknak az emléke előtt.

Százéves a szabadkai Népkör színjátszása

Október 16-án bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg a szabadkai Népkör színjátszásának 100. évfordulójáról. Arról a színjátszásról, amely a mögöttünk maradt évek, évtizedek alatt nem a szórakozást, hanem a szülőföldön való megmaradást tűzte ki céljául.

Igen! A Népkör színjátszása abban a remélhetőleg soha többé vissza nem térő időszakban a színpadról a szavak erejével igyekezett a meghasonlott, megfélemlített nemzettársaink hitét megerősíteni, emberi méltóságukat visszaadni.

Amikor 1924-ben a Népkör színjátszóinak vezetését Garay Béla, színházművészetünk meghatározó, nagy egyénisége vette át, egy új, mondhatnánk rendhagyó korszak kezdődött a Népkör színjátszásának életében. Béla bácsi (mert csak így nevezték/neveztük) ugyanis mindenekelőtt a színésznevelésre helyezte a hangsúlyt. Ennek köszönhetően egy nemcsak tehetséges, hanem szakmailag is felkészült színjátszókból álló társulatot sikerült összehoznia. Társulatot, mely nagyon hamar nevet, rangot szerzett magának, és mely ugyancsak nagyon hamar ismertté vált a térségben.

Béla bácsi a repertoárszínházak műsorpolitikáját, a műfaji sokszínűséget választotta, a színvonal szempontjából pedig szellemi életünk kiválóságának, Németh Lászlónak az állítását, mely szerint: „Meg kell tehát teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van: a legmagasabbra törő műkedvelés.” Igen! Ez az állítás volt az, amely messzemenően meghatározta a Népkör színjátszóinak munkáját.

Külön szeretnék szólni a Népkör legendás társulatának mozgósító szerepéről is. Ennek a szerepnek az volt a feladata, hogy a társulat rendszeres színpadi előadásaival, vendégszerepléseivel azokban a válságos években, évtizedekben példát mutatva meggyőzze a félelmükben meghunyászkodott, elhallgatott színjátszó társulatokat, hogy a színpadon a helyük, hogy nem lehet, nem szabad cserbenhagyni a közönséget, közösségünket. Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy a Népkör legendás társulata ezt a szerepet valami csodálatos belső tartással, elkötelezettséggel meg is oldotta.

Viszont nem csak a Népkör előadásai igyekeztek kimozdítani letaglózott állapotukból a megrekedt színjátszó együtteseket. Nem! Garay Béla, a Béla bácsi egyedül járta, kereste fel a vajdasági, a drávaszögi kisfalvakat. A művelődési egyesületek ajtaján kopogtatott be, és igyekezett meggyőzni a vezetőségeket arról, hogy szükség van rájuk, nagyon nagy szükség!

Igen, a szabadkai Népkör a mögöttünk maradt évszázadban a délvidéki magyarság sziklaszilárd fellegvára volt, a szó legszorosabb értelmében. S ezt megkérdőjelezni nem lehet. Nem lehet, mert ha ismerjük, és nagyon szeretném hinni, hogy ismerjük a délvidéki magyarság újjáéledésének csodálatos történetét, akkor tudnunk kell, hogy abban meghatározó szerepe volt a Népkörnek, illetve a legendás színtársulatának. (Aki esetleg kételkedik ebben, javaslom, olvassa el Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című könyvét.)

Most azonban, amikor a szabadkai Népkör százéves színjátszását méltatjuk, semmiképp sem szabad megfeledkezni arról, hogy hetvennégy évvel ezelőtt (1945-ben), az első hivatásos magyar színházunk megalakulásakor a Népkör önzetlen segítsége sem maradt el. Emlékeztetőül: 1945. szeptember 19-én Szabadkán a város illetékesei aláírták az első hivatalos magyar színház megalakulására vonatkozó okiratot. Színház született azon a napon. Magyar színház. Az öröm azonban nem volt teljes. Hiányzott a társulat. Magyarországról akkor nem lehetett színészeket szerződtetni, így felvételi vizsgát kellett szervezni, melyre a legjobb vajdasági amatőr színjátszók jelentkezhettek. A válogatót a Népkör épületében tartották meg. Ezen a felvételin a Népkör legendás társulatának tizenkét tagja — Pataki László, Sántha Sándor, Németh Rudolf, Kunyi Mihály, Szabó János, Balázs Janka, Bujdosó Róza, Kelemen Manci, Járai Ferenc, M. Pálfi Margit, Mamuzsich István és Raczkó Ilus — hivatásos színész lett. A Népkör színjátszóinak színe-java köszönt el a Népkörtől. Ők nemcsak rendkívüli tehetségüket vitték magukkal, hanem azt a jelentős szakmai tudást, ismeretanyagot is, amelyet Garay Béla színésznevelő munkájának köszönhettek. És még valamit: azt a szellemiséget, erkölcsi magatartást, amellyel a Népkör ajándékozta meg őket!

Néhány nappal ezelőtt régi ismerősömmel találkoztam. Beszélgetésünk során nem titkolt lelkesedéssel megemlítettem a szabadkai Népkör bensőséges, szép ünnepét. Népkör? — nézett rám kérdően. — Hát az még megvan? Azt hittem, hogy az idő már rég elmosta, hiszen Szabadkán manapság két magyar színház is van. S ott a gyermekszínház is — tette hozzá félvállról. Meglepődtem. Hirtelenében nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, nem tudom meggyőzni, hogy téved, hogy nincs igaza. Hallgattam. És csak úgy magamban mondogattam, hogy nem értené meg, hogy nincs olyan idő, erő, amely elmoshatná, megfoszthatná a Népkört attól a szellemiségtől, erkölcsi erejétől, amely immáron mintegy százötven esztendeje élteti. Változhatnak a körülmények, az emberek, de ez a mi kis szellemi otthonunk itt, Szabadkán ma is, és holnap is az lesz, ami volt: az itt élő magyarság sziklaszilárd szellemi otthona!

Egy rendhagyó kiadvány

A napokban az Életjel kiadásában megjelent Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című 300 oldalas műve, visszaemlékezése.

A figyelemreméltó és véleményem szerint rendhagyó kiadvány, mely a szabadkai Népkör megalapításának 100. évfordulója alkalmából kerül az olvasó asztalára, a rangos intézmény műkedvelő színjátszásának több mint fél évszázados történetét öleli fel.

Amikor a kiadvány rendhagyó voltát említem, akkor mindenekelőtt az előzményekre gondolok. A szerző, Garay Béla ugyanis a hatvanas évek derekán gyűjtötte össze a színjátszó társulatokkal (az egymást követő társulatokra gondolok) kapcsolatos adatokat, ismereteket, amelyek alapján megírta a Népkör színjátszásának históriáját. Megvolt tehát a kézirat, csak éppen a kiadó hiányzott. Nyilvánvaló a kérdés, hogy tulajdonképpen mi volt az oka annak, hogy Garay Béla kézirata csak most, több mint 40 esztendő után talált kiadóra. Nem könnyű rá válaszolni. Valószínűleg a műkedvelő színjátszás megítélésével volt baj! Sokan úgy gondolták, hogy ennek a mozgalomnak nincs jelentősége, súlya művelődési életünkben, hogy szerepével nem érdemes foglalkozni. S persze az ilyen viszonyulás elriasztotta a kiadókat. A kézirat azonban megmaradt, ,,túlélte' a mögöttünk maradt évtizedeket, hála persze mindenekelőtt Garay Béla örököseinek, különösen a dédunokának, Godányi Csabának. S ugyancsak köszönet illeti Dévaváriné Beszédes Valériát, hogy az Életjel Könyvek sorozatában helyet adott Garay Béla művének, a Magyar műkedvelők az őrhelyen címűnek.

Gyakran hangoztatom, hogy a színjátszó mozgalomnak közösség-összetartó ereje van. S most, hogy átlapoztam a szabadkai Népkör színjátszásának fél évszázadáról szóló kiadványt, úgy vélem, hogy ez több évtizedes tevékenység de még mennyire, hogy igazolja állításomat.

Szerzőnk a népkörbeli tevékenységnek az 1919-től az 1971-ig tartó időszakát dolgozta fel. Az általa összegyűjtött adatok, naplószerű feljegyzések, a korabeli sajtóból átvett idézetek hiteles képet adnak egy szerteágazó, igen színvonalas tevékenységről, melyről csak az elismerés hangján szólhatunk.

Időzzünk el most kicsit az első adatnál, mely az 1919-es esztendőbe visz bennünket vissza: ,,...Síri csend ült a városokon, a falvakon. Idegen melódiákat dúdolt az őszi szél, idegen léptek kopogtak az ereszek alatt. A világot jelentő deszkák már nem jelentettek világot (...) elmentek a színészek és itt nem volt már senki és semmi, csak bánat és szomorúság, és könny!' A kisebbségi sorsba kényszerítettek fájdalmas kiábrándultsága hallik ki ezekből a sorokból, hogy aztán a következő sorokban már ezt olvashassuk: ,,És akkor (...) mint valamikor réges-régen, újra felült az ekhós szekérre néhány fiatalember, néhány fiatal lány, és elindultak, csak azért is virágos kedvvel, virágot ültetni. Így ragyogott fel az első szivárvány a bácskai égen...'! És 1919 húsvéthétfőjén egy lelkes kis csoport Vidám kabaréestet rendezett! A Népkör színpadán, ott, ahonnan száműzték, száműzni szerették volna a magyar szavaknak, az anyanyelvünknek a csodálatos muzsikáját!

Rendkívüli jelentősége volt ennek az eseménynek, dátumnak, 1919 húsvéthétfőjének. Jelképes üzenete, amely nem maradt visszhang nélkül. Mind többen és többen csatlakoztak a csoporthoz, úgyhogy lassan társulattá kovácsolódtak. Garay Béla, aki egyébként 1924-től a Népkör színjátszó társulatát irányította, naplószerű feljegyzéseiben nemcsak puszta adatokat közöl (a bemutatókra vonatkozó címszavakat, a szereplők felsorolását, a rendezőkét, a sajtóvisszhangot), hanem az együttes fokozatos, de igen erőteljes fejlődéséről is szól, megemlítve, hogy azt mindenekelőtt a szakmai ismeretek iránti érdeklődése, befogadóképessége határozta meg. És nem feledkezik meg azokról az igen tehetséges színészekről sem, akik ebben a csapatban kezdték pályafutásukat, és akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy ez a színtársulat nagyon hamar kiérdemelhette volna a hivatásos jelzőt. Hogy kik voltak ezek a tehetséges színészek? Raczkó Ilus, Pataki László, Sántha Sándor, Balázs Janka, Mamuzsich István, Németh Rudolf, Pálfi Margit, hogy csak néhányukat említsem. A későbbiek folyamán, első hivatásos színházunk hőskorában, ezek a színészek meghatározó szerepet játszottak.

Természetesen az így felerősödött, immáron érett társulat, a komolyabb színpadi feladatokra is vállalkozhatott már. Ez pedig módosította a Népkör színjátszóinak a műsorpolitikáját. A főleg könnyű, szórakoztató zenés vígjátékokon és operetteken kívül színművek és drámák is szerepeltek a műsorán. S hogy ez így volt, azt magam is bizonyíthatom. Több mint hatvan évvel ezelőtt alkalmam volt látni a Népkör színjátszó társulatának egyik kiváló előadását, Miroslav Krleža: Haláltusa (Agónia) című ismert drámáját. De én ezt az előadást nem a Népkör színpadán láttam, hanem a Dráva-szögben, Hercegszöllősön, és ez ugyebár azt is jelenti, hogy ez a társulat nemcsak Szabadkáé, a Vajdaságé, hanem a délvidéki magyarságé is volt.

Nehéz, válságos időben tették a dolgukat ezek a színjátszók. S ez az igen jelentős kiadvány (melynek szövegét Molnár Krekity Olga gondozta nagy-nagy hozzáértéssel) olyan piedesztálra emeli a szabadkai Népkör színjátszó társulatát, amilyet már rég megérdemelt volna!

Ünnepre készül az Újvidéki Rádió

Ünnepre készül az Újvidéki Rádió. Magyar nyelvű rádiózásunk hetvenedik évfordulójára. Ugyanis hét évtizeddel ezelőtt, 1949. november 29-én, déli tizenkét órakor az Újvidéki Rádió akkor még kezdetleges stúdiójából, Kovács József bemondó magyarul köszöntötte a rádióhallgatókat.

Igen! Hetven évvel ezelőtt, onnan, abból a kezdetleges stúdióból, anyanyelvünk, a tiszta vizű éltető forrásból feltörő magyar nyelv, az éter hullámaiba kapaszkodva megindult a bácskai, a bánsági, a szerémségi honfitársaink otthona felé. De nemcsak oda. Az éter hullámai vitték a Drávaszög kis falvaiba, a kelet-szlavóniai szigetmagyarság Árpád-kori településeire is.

Elidőztem kissé nyelvünknél. Nem véletlenül. Ugyanis szükségesnek tartom, hogy még írásom elején elmondjam, hangsúlyozzam: Hetven évvel ezelőtt, első bemondónk, Kovács József, irodalmi nyelvünkhöz méltó, egységesen szabályozott, szép magyar kiejtéssel szólalt meg, szólt a rádióhallgatókhoz. Kovács József már akkor tudta, hogy nyelvi kultúránkban kivételes feladat hárul rá.

Most, a rendhagyó jubileum előtt, úgy érzem, hogy szólni kell első bemondónkról. Ismerjük, ugye, Kazinczy mondását, mely szerint: „Mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is: mert a miénk!” Kovács József is ezt vallotta, azzal, hogy, amíg élt (néhány évvel ezelőtt hagyta itt ezt a földi világot), Kovács József nemcsak szerette, hanem valami fanatikus hittel óvta, ápolta anyanyelvünket. Sokáig munkatársa volt a Magyar Szó Nyelvművelő havi mellékletének.

Következtetésképpen tehát elmondhatjuk, hogy rádiózásunkat, már a kezdet kezdetén, egy igen komoly nyelvi igényesség határozta meg. S ez a nyelvi igényesség napjainkban is jelen van magyar nyelvű rádiózásunk életében.

Szimin Bosán Magda, az Újvidéki Rádió egyik meghatározó egyénisége, Megszületett az Újvidéki Rádió című írásában hangsúlyozza: „A Szocialista Szövetség és a Tartományi Főbizottság úgy döntött, hogy a Tájékoztató Iroda rágalomhadjárata ellen a meglévő lapok mellett még egy hathatós propagandaeszközt létesítenek. 1949. november 29-én, mindössze néhány hónapos előkészület után az Újvidéki Rádió meg is kezdte működését.”

Rádiózásunk kezdetének időszakát az elvárások szellemében a hiteles tájékoztatás határozta meg, válaszul az említett rágalomhadjárattal szemben (ellen). S jegyezzük itt meg mindjárt, hogy rádiósainknak az ilyetén való magatartása, a tényeken alapuló igazság felmutatása egy olyan rangot teremtett az Újvidéki Rádiónak, amelyre büszkék lehettünk. S még csak annyit: Ez a rang „túllépett” határainkon és, például, Magyarországon, Romániában és az akkori Csehszlovákiában is igencsak népszerűek voltak az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorai.

Az Újvidéki Rádió fénykorának első fejezeteit tulajdonképpen a tájékoztató műsorok elkötelezettjei fogalmazták meg. Ezután a rádió kulturális és szórakoztató osztályának a megalakulásával az említett fénykor csak gazdagodott. Ehhez az osztályhoz, amely 20 esztendőn keresztül önállóan működött, a rádió színtársulata mellett a következő szerkesztőségek tartoztak: a hangjátékműsor, az irodalmi, a vidám műsorok, a rádióiskola, a gyermek, a gyermek- és az ifjúsági műsorok (ez utóbbi később a tájékoztató osztály szerves része lett).

Miután 1965 decemberében átadták rendeltetésének az M Stúdiót, az Újvidéki Rádió rendkívül jelentős lépést tett a rádióművészet irányában. Ez a lépés még határozottabb, merészebb lett miután 1968 novemberébenKarinthy Ferenc Négykezes című, két egyfelvonásosának a bemutatójával megnyitották a Rádió kamaraszínpadát.

Rádiózásunkról a teljesség igényével szólni, írni egy olyan feladat lenne, amelyre nem mernék vállalkozni. És hiszem, hogy sokan így vannak rádiózásunkkal. Különösen azok, akik életük nem kis részét, a stúdiók, a mikrofonok zárt világában töltötték. A napokban erre az írásra készülődve újra átlapoztam a „Hatvan éve szól a Rádió” című kiadványt, amelyben az egykori rádiósok emlékeznek az ott töltött évekre, évtizedekre. A korán elhunyt B. Foky István néhány sorát idézem: „Megvallom: nekem az Újvidéki Rádió egy örök életű, hús-vér hullámhosszon szóló, emberi tartást és arculatot kölcsönző otthonom volt. Bár magát az épületet s vele a várost egy rideg szobornak éltem meg, de az emberek, akik emberekhez szóltak belőle hallgatóságukhoz, nagyobb részben az Élettől kapott ajándékká lettek számomra, örökbecsű értékké nőttek szememben.”

Sajnos, rádiózásunk 70 éve nem volt felhőtlen. Ezt a ’90-es évek letaglózó döbbenete igencsak igazolta. Ugyanis egy olyan időszak köszöntött ránk, amit nem könnyű elfelejteni. A kilátástalanság napjaival „ajándékozott” meg bennünket. S ebből az „ajándékból” jócskán jutott rádiózásunknak is. A léte került veszélybe. Megszorítások, leépítések igyekeztek rádiózásunk erejét, közvetítő szerepét megtörni. Azonban elhallgattatni a rádiót nem sikerült. Nem sikerült, mert rádiósaink, mint az a mitológiai főnix madár, újjáéledve, újjáteremtve a műsorokat, a helytállás mélységes hitével a legnehezebb időben is éltették és éltetik a magyar nyelvű rádiózásunkat.

Ünnepre készül az Újvidéki Rádió. Magyar nyelvű rádiózásunk hetvenedik évfordulójára. Szerény, bensőséges, méltóságteljes ünnepre, amely mentes lesz a külső harsányságtól, üres show-műsoroktól. S ez az ünnepi műsor a maga módján mindenekelőtt őszinte tisztelettel hajol meg azok emléke előtt, akik rádiózásunkat megálmodták, és természetesen azok előtt is, akik napjainkban magyar nyelvű rádiózásunkat töretlen hittel éltetik.

Egy lexikon, melynek üzenete van

A hetvenéves dr. Lábadi Károlyt, neves néprajzkutatónkat köszöntjük illő tisztelettel, őszinte nagyrabecsüléssel. Lábadi Károly Vajdaságban, Bácsgyulafalván született 1950. február 15-én.

Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Szabadkán fejezte be, 1969-ben érettségizett. Ezután az újvidéki Bölcsészettudományi Kar magyar tanszékének a hallgatója lett 1969 és 1974 között. Tanulmányaival kapcsolatban még néhány mondat idekívánkozik. A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakán oklevelet kapott, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen néprajztudományból summa cum laude minősítéssel PhD doktori fokozatot szerzett 1997-ben. Emellett Zágrábban akadémiai doktori fokozatot (DSc) kapott humán tudományokból és néprajztudományból 2006-ban.

Lábadi Károly csaknem negyvenéves, rendkívül gazdag, értékteremtő munkásságáról a teljesség igényével szólni nem könnyű. Mivel tudjuk, hogy neves néprajzkutatónk fő kutatási területe a Drávaszög, ennek a Duna és a Dráva ölelésében meghúzódó, különös világnak, a Drávaszögnek a vonatkozásában igyekszem szólni róla.

Elsőként Laskót említem, a Drávaszög egykori szellemi központját, 1972-ben ugyanis ott talált otthonra a Lábadi házaspár, Lábadi Károly és Lábadiné Kedves Klára, a Drávaszög két igaz elkötelezettje. Igen, Laskóról, az Árpád-kori településről van szó, melyről Baranyai Júlia, a térség neves krónikása a következőket írta: Kétezer év különböző eszméinek, vallásainak, szellemi áramlatainak, harcainak fellegvára volt a laskói templomdörömb Dél-Baranyában. Itt állandósultak meg új hitek, itt teljesedtek ki az új gondolatok, innen sugároztak szét a vidékre, mielőtt elseperte őket egy még újabb áramlat.

Laskóval kapcsolatban meg szeretném jegyezni, hogy Ács László református lelkipásztor, akit Bellyéről helyeztek át Laskóra, és aki 1821. május 1-jén foglalta el a megüresedett lelkészi hivatalt, magával hozta hétéves fiacskáját, Gedeont, míg a kisebb fiú, Zsigmond már Laskón született. Az Ács fiúk voltak az elsők, akiknek a hírét elvitte Laskóról a szél szerte az egész országba. Ács Gedeon a kossuthi emigrációt írta meg emlékirataiban, Ács Zsigmond pedig országos hírű műfordító lett.

Szükségesnek tartottam ezt elmondani, mert Lábadi Károly a két Ács munkásságának nagy jelentőséget tulajdonított. Így a Horvátországi Magyarok Szövetségének 1984-beli Évkönyvében megjelent Ács Zsigmond, a Műfordító című hosszabb lélegzetű tanulmánya, mely egyértelműen igazolta Ács Zsigmond munkásságának a jelentőségét. Harminc esztendővel később, 2014. október 29-én, a laskói temetőben Ács Zsigmond születésének 190. évfordulóján emléktáblát avattak. Dr. Lábadi Károly, aki természetesen ott volt ezen az eseményen, emlékezetes beszédében a többi közt hangsúlyozta: Páratlan nyelvismeretét arra használta, hogy a világirodalom alkotásait közvetítse a magyar olvasóknak. Fordítói életművében legjelentősebbek a Shakespeare-fordításai voltak. Életvitelével, munkásságával példát mutatott, hogy a világtól elzárt sarkokban, szellemi háttér nélkül is lehet európai értékeket közvetíteni és létrehozni.

1992-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó kiadásában megjelent Lábadi Károly Meg vagyok én búval rakva című könyve, mely Ács Gedeon életéről és feljegyzéseiről szól, melyek a XIX. századi drávaszögi népéletre vonatkoznak. Minden tekintetben rendhagyó kiadványról van szó, Lábadi Károly ugyanis Ács Gedeon csaknem 5000 oldalas feljegyzéseiből, naplójából válogathatott. Dr. Penavin Olga tanárnő az említett mű első kiadásának kéziratáról szólva a többi közt megjegyezte: Nagy kár, hogy nem lehet még most sem közreadni a teljes anyagot. Ács Gedeon feljegyzései megérdemelnék a teljes szövegközlést, de nemcsak az Ács-féle feljegyzéseket kellene közkinccsé tenni, hanem más, vidékeinkre vonatkozó feljegyzéseket, gyűjteményeket is… A legnagyobb örömmel kell üdvözölnünk Lábadi Károly vállalkozását, hogy összeszedi, kommentálja a XIX. századi Drávaszög népének életére vonatkozó, kútfőértékű, ma már szinte felbecsülhetetlen kincsnek számító adatokat.

Dr. Bori Imre is megfogalmazta véleményét az első kiadás kéziratáról: A jugoszláviai magyar irodalom történetében jelentős fejezetet érdemel Ács Gedeon munkássága. Mindezért nagyon jelentősnek tartom Lábadi Károly kezemben lévő kéziratát, amely Meg vagyok én búval rakva címmel méltó módon szolgálja Ács Gedeon életének megismerését, munkásságának felfedezését. Ami az egész feljegyzésanyagot illeti, annak adatgazdagságára, etnográfiai hasznosításának lehetőségeire kell mindenképpen felhívni a figyelmet. Nagy nyeresége lesz a tudománynak, ha ez a kézirat nyomdába kerül, s könyv lesz belőle. A munkát jegyzetek és bibliográfia zárják, melyek Lábadi Károly szorgalmas, körültekintő munkáját dokumentálják.

Bori tanár úrnak a kézirat megjelentetésével kapcsolatos vágya néhány év múlva (1989-ben) teljesült. Könyv lett a kéziratból! Sőt, három évvel ezelőtt, a reformáció 500. évfordulójára és a horvátországi Ács Gedeon-emlékév tiszteletére megjelent Lábadi Károly Ács Gedeon élete és szülőföldképe című műve.

Amikor Lábadi Károly csaknem negyvenéves értékteremtő tevékenységét taglalom, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy számomra ennek a minden tekintetben tiszteletet érdemlő munkásságnak a 2015-ben megjelent Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon a koronája. Állítom ezt mély meggyőződéssel. Ez a lexikon ugyanis egy magára maradt, csaknem ezeréves nemzettöredék létét igazolja. Mert tudják-e az egymást követő nemzedékeink, nemcsak itt Vajdaságban, hanem ott a Drávaszögben, Szlavóniában is — mint azt Baranyai Júlia írja —, hogy itt égtek és éltek egykor az új igazságok, új eszmék élő fáklyái, a haladás, a szabadság megszállottai, a szép szavak szerelmesei?

Nem tudják! Nem tudhatják, mert ez a kegyetlen, nem emberarcú, rohanó világ nem tiszteli a múltat, a tegnap emlékeit, hanem siet őket a feledés süllyesztőjébe söpörni! Lábadi Károly hosszú éveken át csendesen, fanatikus hittel igyekezett a süllyesztőből felszínre hozni és felragyogtatni mindazokat a „halálra” ítélt értékeket, amelyek arról vallottak/vallanak ma is, hogy ott, a déli végeken voltak/vannak, akik évszázadokon keresztül őrizték/őrzik anyanyelvüket, nemzeti hovatartozásukat, hitüket, hagyományaikat. Igen! Ez a lexikon világosan és egyértelműen tudomásunkra adja, nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, hogy a fájdalmas, döbbenetes sorscsapások ellenére is vagyunk/leszünk.

Hiszem, hogy Lábadi Károly hetven esztendő után csak egy erőt gyűjtő állomáshoz érkezett. Mert még van és lesz tennivalója. Továbbra is igény mutatkozik értékteremtő munkásságára. A ’90-es évek döbbenetéből lassan újjáéledő Drávaszögnek és a szlavóniai szigetmagyarságnak szüksége van a segítségre!