Kisebbség, kiadó, kiadványkultúra

Amikor az SZHSZ Királyságba szakadt magyarság kezdett kibontakozni szellemi válságából, mértékadó gondolatként jelent meg a tervek intenzitásában „az önálló vajdasági könyvkiadás”, a kisebbségi kiadványkultúra kiformálása. Irodalmi mellékletek, folyóiratok, almanachok, antológiák, szerzői kötetetek. Jugoszláviai Magyar Könyvtár, Kalangya Könyvtár... A Szenteleky-levelezésből, az önéletrajzi elbeszélésekből, a dokumentum-gyűjteményekből ismert, példátlan erőfeszítések, belső viták, kéziratgondok, értetlenségek, ma már elképzelhetetlen pénzharcok, és elképzelhetetlen heroizmusok – megalázó viszonyok közötti kilincselések állami tisztségviselőknél, ügyészi fellépések, politikai indíttatású repressziók, egyesületi betiltások – tisztelettel ajánlom figyelmükbe a Várady-iratoknak (Kisebbségpolitika és társadalomszervezés) a Forum Könyvkiadó által megjelentetett majdnem ezer oldalát.

Mindeközben politikusi ígéretek hangzanak el: „Én megcsinálom a magyar könyvkiadást”. És írósereglések zajlanak, garden partyk rózsalugasban, helikoni nagy összefogások (zsakettkabátban, buggyos, sávos nyakkendőben, sőt mi több, frakkban), és társasvacsorák – mind a témának szentelve. Amikor 1931-ben a magyar Közművelődési Egyesületben létrejön a Könyvközösség, évente – írd és mondd – négy könyvet tervez kiadni. „Szenteleky halála után a magyar könyvkiadás léket kapott” – írja Majtényi Mihály a Szikra és hamuban, és az intézményes, a szervezett kiadásra gondol. Megint visszatér az önkiadás rendszere: mecénások, előfizetői ívek, szerzői önpénzelés. 1918-tól a negyvenes évekig a Vajdaságban, a könyvészeti adatok szerint (Csáky S. Piroska gyűjtésében), 433 könyv jelent meg. Az arányokat érzékeltetve, a szlovákiai magyar kultúrában, szinte azonos időszakban, mintegy 2000 címszó.

Az új, a korszaknyitó könyvkiadás kezdeteit, amelyre most emlékezünk, 1957-től számítjuk. Felettébb izgalmas megnézni, hogy milyen könyvek felé nyúlnak, milyen irodalompolitikai tervek rajzolódnak ki – és ezek mikor, mennyiben viselik magukon a kor bélyegét. A felvillantott előzmények után fontos, hogy pontosan értékeljük az eredményeket, amelyek a legutóbbi időkben sem csekélyek, s hogy helyesen ítéljük meg a további lehetséges mozdulatokat. A Forum Könyvkiadó (és szélesebb vonzásterülete) mindig is egy fontos intellektuális bázisnak számított, amelynek reprezentatív szerepe van az itteni kiadványkultúrában, és ahol rangot jelent megjelenni. Amit ma jónak látok, hogy bele van kódolva a változás, és állandó alakulásban van a koncepció, hogy működik egyfajta rugalmasság, hogy a változó helyzetekből, az elmozduló kapcsolatokból, a váratlan felismerésekből mindig új meg új formai variációk, értékek válnak láthatóvá. Hogy egy-egy merész gesztussal bekerül akár olyan kiadvány is, amely nem koherens a program egészével. Érdekes és nívós, bár olykor lehet, hogy efemer kísérletek. A marketing munka sohasem lehet elég erőteljes, de fontosnak találom, hogy a kiadói vállalás óriási energiákat fektet az olvasói terek megteremtésébe, értékes kapcsolati hálózatot működtet, szervez, utaztat, eseménykultúrát teremt. Nem merül ki a szerkesztésben, bár a szerkesztés a kiadás alfája és ómegája – s majdnem abszurd, hogy egy ilyen teljesítményű és funkciójú kiadó mindössze két szerkesztővel dolgozik. Rendkívül fontos, hogy fiatal és kiválóan képzett belső munkatársai mindannyian meg tudnak szólalni szakmai-kritikai értelemben a szerzőkről, a könyvekről, színvonalas kommunikációs kultúra birtokában tudnak nyilatkozni, beszélgetéseket vezetni. Ettől függetlenül, jó tudatosítani, hogy nagyban erősíti a gondolkodásbeli együttállást a külső szakmai partnerekben, kutatókban, kritikusokban, ha ők is helyet kapnak a könyvprezentációkban.

A mai olvasmánykereslet kitapintása kiadóvezetőt próbáló feladat. Az irodalmat illetően nem gondolkodhat helyi érdekű minőségben, bár bizonyos irodalompolitikai meggondolásokat mégis működésben kell tartania. A kezdetek kezdete óta alapkérdés, hogy mennyiben és milyen céllal kell óvnunk bizonyos jelentéktelenebb alkotói megnyilvánulásokat. És most nem térek ki elődeink kertészeti metaforáira. Alapvető érdekünk azonban, hogy az alkotások ne csak igazolják a létünket, hanem az értelmét, az igazi értelmét mutassák fel. És a kiadónak ügyelnie kell arra, hogy a vajdasági, az ő könyveit illetően, egyetlen vonatkozásban se legyen provincializmust jelölő jelző. Van viszont egy sor olyan téma, amelyet illetően a helyi érdekűség könyvben való realizálása éppen a mi kiadónk feladata. És úgy látom, tudatában van e feladatának is.

Az itteni könyv tárgyi valójában se lehet silány minőségű. Mindig voltak nagyszerű könyvtervezőink, grafikai szerkesztőink, és ma is vannak. Példának okáért, Hangya András (az első könyvet ő illusztrálta, de borító- és fedőlapokat is tervezett) és Sáfrány Imre is dolgozott a kiadónak, de Kapitány László, Maurits Ferenc, Baráth Ferenc és Csernik Attila is. A mát illetően nem csak a díjakból kell ítélnünk, de azok is fontos jelek. A mai munkatársi gárda a kortárs vajdasági magyar képzőművészekkel együtt éri el, hogy a könyv mint műtárgy, a minőségével és jellegével lépje túl a számszerűség minden fontosságát, és tanúskodjon a kor szemléleti és művészeti változásairól. Ezért örvendetes a sok fiatal művész új és izgalmas vizuális látásmódjának bevonása a könyves szakmába.

A könyv magyarországi eladhatóságára is gondolni kell, s arra, hogy az összmagyar kultúra folyamatosan érzékelje, van mit kínálnunk. Már csak nyomokban érzékeljük a külső érdeklődésben azokat az időket, amikor a budapesti rádió igazgatósága egy Vajdasági Est céljaira „mindenben couleur localet” keresett, „igazi bácskai zamatot és hangulatot”, idevalósi magyar nótát, 15-20 „kótát” kért. És Szenteleky Kornél kénytelen megrendelni munkatársaitól a bácskai zamatot: „Ezért kérem legyen erre figyelemmel... (célzások a szerb uralomra, a Tiszára, Becsére, Belgrádra, stb.” – írja Cziráky Imrének. Szirmai Károlytól kisebbségi novellájának a dramatizálását kéri, háttérben az elhorvátosodott magyar faluval. A legnagyobb baj ugyanis az egyfelvonásosakkal volt, mert senki sem írt „bácskai zamatút”.

Fontosak a közös kiadások, szélesebb kapcsolati hálót, tágasabb piacot nyitnak, de nem csak ezért. A közhelyig ismert, és naponta tapasztaljuk is, hogy a külországi siker visszagyűrűzik az itteni értékrendekbe és a megbecsülési viszonylatokba. Amikor a Kiadó erre a rangadás, az írói presztízsnövelés lehetőségeként tekint, saját érdekeiért is dolgozik. Ezen túl egy kiadónak, különösen a mi helyzetünkben, a sznobok vásárlóerejére is számítania kell. Különben is, tehetséges, eladható alkotókat ne tartsunk a regionális elzártság állapotában. És paradox módon, alapvetően mégis az a Kiadó feladata, hogy megtalálja a hazai alkotók itteni elismertetésének a módját, úgy, hogy mégse a visszagyűrűzések domináljanak. Hiszen ez is része a saját presztízsének. Az is jól látszik, hogy a Kiadó igyekszik befogadni, idekötni olyan külországi könyveket, amelyeknek itteni vonatkozásuk van, és amelyekkel kettős, sőt többes érdeklődésre számíthat.

Lehetnek még célok, olyanok is, hogy a vajdasági könyvekkel a külföldi kultúrák közelébe jutni. És több anyagi ösztönzőerőnek kellene irányulnia az itteni magyar műveknek már csak a szerb közegbe való eljuttatására is. Vannak tervek, egy éppen most is megvalósulóban, mert mindenképpen erősíteni kell a szerb irodalmi kultúrában való könyves jelenlétet, akkor is, ha ez nem kimondottan egy vajdasági magyar kiadóház feladata. Mert nem az. A szerb irodalom fordítására irányuló figyelemnek komoly jelentősége van a Kiadónál. Mindkét viszonylatban a fordítók élő hatóereje (a maguk irodalmában) kell ahhoz, hogy a fordított művek bekapcsolódjanak a célnyelvi vérkeringésbe. Teret és ösztönzést kell adni a fordítónak ahhoz, hogy ne csak a művek kiválasztásában és lefordításában legyen szerepe, hanem teljes fordítói személyiségével is jelen lehessen és hasson. Az a kétirányú érzékelés, amellyel rendelkezik, vezessen oda, hogy a lehető legtermékenyebb csere alakuljon ki. 2018-ban Szerbia lesz a Budapesti Nemzetközi Könyvvásár vendége, a Forumnak ezen a jelentős kulturális eseményen kiemelt szerepe lehetne, új és felújított kiadványokkal is, remélem így lesz, és érzékelek is egy politikai rezonanciát, azt illetően, hogy így lehessen. Mert minden törekvés merőben absztrakt, ha nem nyílnak új perspektívák, ha a Kiadó nem tud kitörni a mai, beszűkülő személyi-pénzügyi kereteiből. Elzárulhatnak a tágabb fejlődés útjai.

Külön kiadói feladat az életmű-gondozás, a hagyatékápolás, meg kell becsülni azokat az alkotókat, akik a kiadó révén váltak hódolatot parancsoló, nagy öregekké, és mint ilyenek, önzetlenül, saját anyagi hasznukra sem gondolva, visszaszármaztattak valamit a hírnevükből a kiadó tekintélyének növelésébe. Örömmel regisztrálom, hogy van a Forumnak újrakiadási koncepciója is, amelyben saját, gazdag múltjából is merít. És új szakkönyvekben is gondolkodni tud, hadd említsem a nyelvtanulási kézikönyv, az igényes képzőművészeti kiadványok, a irodalmi lexikon, vagy éppen a szótár ügyét, ez utóbbit óriási szakmai feladatként. Az az érzésem, és ezt is el kell mondanom, hogy azzal a megfeszítéssel, amellyel a szótár készült, egyszer lehetett dolgozni. És van még egy ígéretes terület, amelyről nem esett szó, a gyermekkönyv-programé, amely továbbgondolásra érdemes.

Egy kiadónak tudnia kell folyamatosan gondoskodni az aktív erő mozgásban tartásáról, a meghiggadt korú alkotók angazsálásáról, és velük együtt figyelni a következő Szenteleky-mondat ma is élő igazságára: „Senki sem látja és érzi, milyen vitális problémákról van itt szó: egy új nemzedéket nevelni, teremteni, öntudathoz és magyar írásművészethez segíteni”. „A tehetség társadalmi kibontakozása ugyanis nem pusztán egyéni-egyedi adottságok kérdése: a tehetség kiképződése és művekben való realizációja mindenkor szociokulturálisan föltételezett” (Lengyel András). Kidolgozatlan, átgondolatlan, pénztelen szociokulturális viszonyok között, folyóiratszerkesztői bizalom, kiadói fogadókészség, valódi foglalkoztatottság nélkül a fiatal nem teljesít saját képességei szerint. Ezért ma egyetlen olyan megoldást sem tudok támogatni, amely nem a fiatalok helyzetbehozását szolgálja. A kiadványkultúra irányítói számára igazi művészet elérni, de el kell érniük, hogy segítsék őket a kész, előbbi generációk által létrehozott keretek, de hogy ne kelljen ezekbe a keretekbe maradéktalanul beilleszkedniük. A Forum Könyvkiadó kereteiben megjelenő Híd a maga jelenével meghatározza, illetve tükrözi az irodalmi, a művészeti kultúra állapotát, a könyvkiadás háttérintézményeként is. Most alkalmuk van a fiatal alkotóknak, hogy a maguk sajátos formái között vigyék tovább a lapot, hogy legyen önálló levegőjük, hogy szabályokat áthágva keressenek új, szokatlan utakat, polemikus szándékkal is.

Tehetség és szemlélet. Az előbbi talán előáll, az utóbbi viszont mélyen a szociokulturális viszonyok, politikai, kultúrpolitikai, intézményi hozzáállások függvénye. Ezért fontos, hogy a Forum és a támogatói környezet, a kulturális-politikai közeg minden szereplője annak tudatában cselekedjen, hogy a vajdasági magyar kultúra, talán a kezdeti időket kivéve, soha még nem nyugodott ennyire fiatal alkotóinak sorsán.

* A Forum könyvkiadó jubileumi ünnepségén elhangzott előadás szerkesztett változat

Stanovnik grada kao čitalac romana

Kornelija Farago
Stanovnik grada, kao čitalac romana, tumara ulicama jednog uzbudljivog, nepoznatog grada, ponekad i zaluta, ali oči drži otvorene i, igrom slučaja, biće učesnik sjajnih susreta.
(Đerđ Konrad)

Značajna je i rečita činjenica da istoriji gradova pristupamo, po pravilu, unutar pojmovnog kruga organskog razvitka. Istoriografska konstatacija glasi: grad kao predmet istoriografskog istraživanja začet je u žanru životopisa, i najvećim delom je i ostao unutar okvira biografskog pristupa. Istoriografske monografije govore o nastanku, razvoju, a ponekad o odumiranju ili pustošenju delova, pa i čitavih gradova. Istorizacija ljudskog bivstvovanja skoro da je i nezamisliva bez istorijskog sagledavanja razvitka gradova. Grad je, zapravo, istorijska dimenzija čoveka. U gradu, kao istorijskom problemu, ili kao značajnom elementu slike nacionalne istorije, dotiču se partikularitet i makroistorija. Ljudsko samospoznavanje i percepciju grada treba posmatrati u jednoj osobenoj simbiozi. U misaonom sistemu biografičnosti (a sledstveno tome i romana) čovek i pojam grada su u veoma bliskoj vezi.

Mada ipak ne u toliko bliskoj, koliko ih blizu može dovesti misaoni sistem tela. Prema mišljenju jednog teoretičara, grad je samo jedan od činilaca u društvenoj strukturi tela. Forma grada, njegova struktura i njegove norme učestvuju u uobličavanju sistema predodžbe telesnosti. Sa tim u vezi, na ovom mestu moramo podsetiti na ostvarenja organičkih predočavanja iz prošlog, dvadesetog veka, na kojima grad (videti, na primer, urbanistički projekat Organički grad Paola Solerija), poprima formu ljudskog tela i stiče značenja živog organizma. Ljudska forma se iscrtava u spoljnim konturama grada, unutrašnji organi, srce, jetra, sistemi creva i krvih sudova odgovaraju razuđenoj mreži gradskih ulica, prolaza, trgova. Prema mišljenju Dejvida Siblija, jedan od osnova spoja tela i grada ogleda se upravo u tome što i prostori tela, i prostori grada, podjednako imaju takve strane, koje se razlikuju po čistoti i nečistoti.

Problem čistote i zagađenosti ugradio se u spoljni omotač tela – piše Sibli – i to se ogleda i u razdvojenosti čistih i zagađenih prostora u veštački izgrađenom okruženju.

Svest vezana za nečistoću, za tuđinštinu, pojačava u nama ideju izdvojenosti. U odnosu na prostore doma, grad je uvek nešto što je izvan, nešto što je manje sigurno, manje bezbedno. Kao što Sibli primećuje, javni prostori su nastanjeni maglovitim stereotipijama koje proizvode strepnju.

Nema sumnje da grad nudi najšire mogućnosti društvenih prostornih odnosa. Grad je, zapravo, prostor Drugog. Kuća je forma izdvojenosti, intime, gradski prostori pak afirmišu značenja odnosa prema Drugome, značenja specifične deobe prostora s Drugim, značenja susreta. Otvorenost prema drugosti nigde i ne može intenzivnije da se ispolji nego u gradu, bez obzira na to što je grad, ujedno, najveći arsenal prostora izopštavanja. Istraživači grada sve češće upozoravaju na značaj proučavanja ekskom unikacijskih prostora. Reč je o takvim prostorima koje urbana politika rado zanemaruje, mada bez njihovog spoznavanja ostaje zatajena prava priroda izgrađene sredine.

Moramo imati u vidu sve ove korelacije i kada govorimo o onom bogatstvu koje nose značenja pojma grada, o tome da jednoj kulturi ništa ne može da obezbedi tako jasno određene i pouzdane okvire kao što to može da pruži grad. Čak ni kad njegov jezik nikad nije jezik tvrdnje, nego jezik upućivanja, ukazivanja na nešto, ili ka nečemu. I kao što znamo, značenja grada su fluidna, u stalnim menama, u stalnim nastajanjima, svako novonastalo značenje se skoro u istom trenutku samo od sebe gasi. Već se i u razmatranjima Georga Zimela kao veoma bitna dimenzija pojavljuje izuzetno jedinstvo mnogovrsnosti grada, jedinstvo koje ne ugrožava napetost između njegovih elemenata, već se baš u tom naponu ispoljava njegova neuporediva snaga.

Zimel piše u jednom od svojih čuvenih eseja o gradovima – a njegova koncepcija priziva u neku ruku harmoničnost elemenata romana – da Rim zbog toga ostavlja tako snažan utisak na posetioca, jer se stilovi, ličnosti, životni sadržaji koji su svi ostavili za sobom određene tragove, međusobno toliko udaljeni kao nigde drugde na svetu, pa ipak uspostavljaju takvo jedinstvo, harmoniju i konvergenciju kao – takođe – nigde drugde na svetu. Zimel govori o tome da se razne tvorevine, uobličene iz raznih ljudskih potreba i s različitim ciljevima, u slikovnosti grada stapaju u jednu novu, nenamernu lepotu. Iz najvećih protivrečnosti, po čijim je linijama obično dolazilo do cepanja istorije više kulture, ovde se uspostavilo puno, organsko jedinstvo utiska. I to na taj način što se efekat grada može porediti s umetničkim delom najvišeg reda. Pitanje je samo, da li nam se pokazuju karakteristike umetničkog dela u gradu čijim ulicama svakodnevno prolazimo.

Kako je Đerđ Konrad napisao: „Rodno selo je za nas najprirodniji poredak prostora.” Najjednostavniji način učenja je koncentrično izviđanje prostora oko sebe. Sobe i terase su povratna, stalna poprišta „porodičnih mitologija”.

Ali, kako su se, uprkos svemu tome, uobličile putujuće kulture? Zašto želimo neprestano da izađemo iz već spoznatih krugova? Zato što postoje stvari koje za nas najprirodniji poredak prostora nije u stanju da protumači. I postoje situacije u kojima nismo u stanju da se nosimo s onom protivrečnošću koju je i Konrad primetio: mesto na kojem smo se zatekli ujedno je i naš krst, i naš poklon.

Postoje stvari koje razumljivima čine grandiozni i očaravajući arhitektonski okviri, dirljivi monumenti, prizori bogato obrađenih, velelepnih zdanja. I postoje opet stvari koje nikad ne bismo mogli razumeti bez iskustva ritma detalja pod dominacijom lepe forme, recimo, u Piranu, ili na nekim drugim mestima nekih drugih simetrija, drugih srazmera, drugih kontrasta. Ali tačke otkrivanja moramo sami da pronađemo. Metaforički rečeno, na ravnicama drugačije senzifikujemo prostorne odnose nego u gradu gde jedne forme, jedni sklopovi prikrivaju druge. I kad putujemo, neprestano tragamo za odgovarajućim odnosima uglova gledanja, ponekad i za uglom iz kojeg bismo imali i pogled na nas same. Ljudsko bivstvo je mesto atopona koje nije u stanju nigde da se skrasi.

Navodim jednu rečenicu Konradovog eseja pod naslovom O našim identičnostima iz sveta doživljaja detinjstva: „Uzvišenje s kojeg smo se zimi spuštali sankama bilo je možda dva metra visoko, i to je bila možda i najviša tačka u tom ravničarskom pejzažu.” I u slučaju kasnijih Konradovih doživljavanja prostora, treba naglasiti, kao značajan momenat uvek se javlja procena visinske tačke osmatranja. „Bolji vidikovac, za ovo pola sata, ne bih našao od balkona te moje amsterdamske ugaone sobe.” Ili, na drugom mestu: „Sa ugaone terase, izvrsne osmatračnice, oseća se čitav grad, njegov damar, jedva hijerarhizovane, samoregulativne anarhije saobraćaja.” Visinske tačke osmatranje obezbeđuju kompleksnost pogleda – navodimo rečenicu iz eseja pod naslovom Grad kao spomenik: „Istovremeno osećamo grad u njegovom horizontalnom prostiranju, grad kao formu u pejsažu i, unutar njega, urbane elemente.” Ali dobra pozicija je neophodna i za pogled iz kafane, odatle se dešavanja mogu držati na oku na jedan sasvim drugačiji način.

I posebno treba govoriti o našim svakodnevnim putevima, o momentima vezanim za puteve, putanje, linije kretanja koje značajno određuju ove misaone krugove. Prema mišljenju Đerđa Konrada naše gradove treba posmatrati kao umetnička dela čiji smo mi, „posredstvom vizuelne komunikacije i svakodnevnog kretanja – suvlasnici”.

Pešačenje u prostoru, šetnja, u Konradovom sistemu doživljaja je meditacija i samoizražavanje, nije reč, dakle, onekakvoj staromodnoj nostalgiji, već o svakodnevnom korišćenju, zaposedanju zajedničkog prostora. „Bogatstvo šetnje ne zavisi od veličine naselja”, piše Konrad, „nego od raznovrsnosti, bogatstva njegovih detalja” i dodaje: „Merilo lepote svake urbane sredine jeste oko pešaka.” Konradov pešak, kao i čitalac romana, ne poistovećuje se na neposredan, stapajući način sa gradom kao drugim, ne gubi sebe u onom drugom koje znači grad. Ali ljudsko samopoimanje i percipiranje grada, ili sela, treba da sagledavamo u jednom specifičnom jedinstvu. Đerđ Konrad je napisao i meni veoma dragu rečenicu: „U detinjstvu sam imao osećaj da je selo nastavak mog tela.”

Pošla sam od toga da u misaonom sistemu biografičnosti, čovek i pojam grada dospevaju u veoma blisku vezu i da je istorizacija ljudskog bivstvovanja skoro nezamisliva bez istorijskog sagledavanja razvitka gradova, odnosno, da je grad, zapravo, istorijska dimenzija čoveka. Nastavila bih time da, čitajući Konradove tekstove, u meni odjekuje i ona misao, da su gradovi takvi prostori koje vreme čini vitalnima i koje vreme uobličava. Ali ujedno su i takvi prostori koje vreme razgrađuje. Kao što čitamo u jednom Konradovom eseju: „Ako bi romanopisac mogao dati savet arhitekti, kojeg inače radije zamišlja kao umetnika finih, dugih prstiju nego kao umišljenog, oholog karijeristu, rekao bi da poštuje nevidljivo vreme koje se ponekad materijalizuje i postaje vidljivo na način na koji nastaje mreža bora na vremešnom licu.”

Čovek u tuđini poštuje ovo nevidljivo vreme koje nije deo njegove unutrašnje svesti o prostoru, koje ne nosi u sebi.

Postoje korelacije značenja koje se pojavljuju u promenljivim interakcijama različitih kultura. Već je opšte mesto da pojedinci imaju neobično viđenje stvari koje proističe iz njihovog kretanja između različitih kultura. Pluralna iskustva prostora jesu način dinamičkog izražavanja kulturalnog znanja. Zbog toga i jesu putopisne proze žanr koji je najviše prijemčiv za najrazličitije sadržaje.

Prostorni sadržaji, prostorna značenja, odnegovano osećanje prostora mogu da učine čoveka sposobnim da shvati do tada nepoznate relacije značenja. Stigavši u jedan nepoznati grad mi se orijentišemo prema građevinama, kućama. Orijentišemo se na osnovu postojećih katedrala, spomenika ili stambenih zdanja koja se realno ukazuju pred nama. Svaka nova sredina zahteva novi način orijentacije, novi način prosuđivanja. Ono što nas orijentiše, to i stoji pred nama, ono je predmet vizuelnog razumevanja. Iskustvo oka. Senzifikovanje nepoznatih mesta naglašava konstrukciju viđenja.

Čim se vratimo kući, u stanju smo da se orijentišemo i prema takvim poprištima koje više ne postoje. Doživljaj gubitka poseduje i jednu takvu, osobenu dimenziju, koja predočava nestanak određenih mesta. Prazni prostori, prostori čistog sećanja su mesta kuće, doma, zavičaja. Kod kuće, sve ono što vidimo, ima i šire značenje, ukazuje i na nešto drugo, na ono što svojim telesnim očima ne možemo da opazimo. U prozi Đerđa Konrada se uobličavaju i ovi prostori.

Opažanje distance, razdaljine, pogled koji istražuje nepoznati pejsaž, drama putovanja i drama prispeća, rešenja privremenih lokalizacija, paradoks da se nikad do tada viđeno učini poznatim, susreti na putovanjima – sve je to u službi pokušaja razumevanja onog što se drugačije ne može interpretirati. Čak i dom ima takve dimenzije koje su u stanju da prepoznaju samo oni koji ih tumače kao stranci ili, recimo, kao povratnici.

Dešava se – može da se desi – međutim, da apstraktni svet grada i život putnika jednostavno nisu kompatibilni. A život gradova se ostvaruje, bez sumnje, u suživotu, u življenju sa njima. Mnogo je reči o našem odnosu prema gradovima, ali malo se govori tome, kako se grad odnosi prema nama. Šandor Marai je zapisao negde ovu rečenicu: „Ovaj grad i danas trpi strance s takvom ravnodušnošću i nadmenošću, kao što ih je trpio nekad.”

I u savremenoj književnosti su srazmerno retki redovi kao ovi, koje možemo pročitati u romanu Metaksa Lasla Garacija, premda iskazuju jedno veoma bitno osećanje. „Polako uviđam da ne mogu izaći na kraj s ovim gradom, prepun je oštrih, neprijateljskih izbočina, ne pripušta me, ne pripušta me blizu sebe, uzalud sva moja lukavstva, uzalud umiljavanja, ne uspevam da ga umilostivim i polako mi nestaje strpljenja...”

Ne pripušta me k sebi, piše Garaci o gradu. Poznat je ovaj sklop osećanja, kod maločas pomenutog Maraija sam pročitala, ovako se obraća Frankfurtu: „Teško si me pripustio k sebi.”

(Preveo s mađarskog: Arpad Vicko)

Faragó Kornélia                                                

Egy Én-Te viszony térjelentései           

(Závada Pál: Jadviga párnája)

Závada Pál regényében, a Jadviga párnájában, a valakihez tartozás az önazonosság konstitutív jegyeként, topológiailag definiálja a személyiség jelenlétét. Az önazonosság fontos dimenziójának személyjellege van, ő maga is viszonyul valahogy a tapasztalat alanyához.[i] Viszonyulásáról írásban beszél, azon kívül, hogy tárgya a tapasztalatnak, az Én-Te viszony Én-jeként is megmutatkozik. Ennek a viszonynak, és a viszony szövegszerűségének szinte minden, a regényben felfedhető jelentése a hely- illetve a térképzetek körében bontakozik ki. Miso voltaképpen paratextuális szólama részben "kívülről" világítja meg a lényegileg kettős rendezettségű, de háromtényezős szövegnek az alakokhoz különös erősséggel köthető poétikumát. Beépítő/önbeépítő technikái segítségével szőhető sűrűbbé (tipográfiailag is) a mű jelentésrendszere. Eleinte a lábjegyzet szekvenciális sávjába szorul - ott működteti a szöveg önértelmező funkcióit is - a zárlat azonban már a paratextus terének expanziv behelyezkedése a regény textuális terébe. Már maga a szövegszervezést fellazító poétikai formaelem (megszakítás) térvonatkozású: az osztásnak, a meg-, fel- és beosztásnak a műveletei a szövegegység feldarabolásának, részekre szakításának értelmében valójában térjelentéseket hordoznak. Az interpolációk elhelyezését, áthelyezését érintő, viszonylagosító megjegyzések ("Eredetileg nem ez következett csak ide lett téve."59); "Ez lehet idevaló vagy nem, de nem találtam neki máshol helyet"105) a beszédszegmentumok hely-telenségéről, hely-nélküliségéről, azonosítható és rögzíthető szöveg-helyének esetlegességéről, azaz a topográfiai struktúra megkérdőjelezettségéről szólnak. A temporális hely kijelölésére való utalás ("Ide tettem időbeni helyére."126) valójában a szöveg-tér kialakításának kronotopikus mozzanataira hívja fel a figyelmet. Azokra a textuális kronotoposzokra, azokra a tér-idő pontokra, amely pontokon a vonalpáros elemei dinamikusan kapcsolódnak egymáshoz, miközben közelednek-távolodnak, metszik, majd elhagyják egymást, újra visszatérnek, közelítenek, újabb metszetet hoznak létre. "A két szöveg közötti viszony az egymáshoz tartozás tragikus, működésképtelen komplementaritásának, tehát mélységének poétikai-egzisztenciális viszonya."[ii] Abban is hangsúlyozódik a kétfajta rendezettség, hogy az írások közül az egyik, a szinkron beállítódású, a delokúció, a valakiről való beszéd, a másik, (paradox módon) a diakrón perspektívájú pedig az interlokúció, a valakihez szólás nyelvszemléletét tükrözi.[iii] Egészen különös nyelvi hatást kelt, ahogyan fejezetszerűen váltják egymást, vagy ahogyan az egyik beszédszólamon belül a már természetesnek tekintett interlokúció hirtelen delokúcióba fordul át (109), vagy éppen e jelenség fordítottja játszódik le, mint a következő példában, amelyben mindkét névmás, az (eltávolitó) ő és a (közelítő) te is Jadvigát jelöli: "S azt hiszi ő, hogy nem merészkednék ennek a szemébe nézni?  Hát ha te tudnád, hogy hány éjszakán át tartottuk mi egymást fogva ezzel a szörnyeteggel..." (347).

Mindennek, amit Ondris/András mond, "van egy *előttje* és egy *utánja* - olyan *margója*, amelyre mások írhatnak."(Stuart Hall) Jadviga beleírási gesztusa úgy emeli ki a napló térszerűségét, hogy a látogatással kerül azonosító kapcsolatba, a be-íródás a szó legszorosabb értelmében be-lépés, a be-írás horizontja a "megszólítás" helyszíne: "Most már ide, a jegyzetkönyvébe jövök el Magához".(57) Ezután az írás tere, a naplókönyv, metaforikusan a férfitest terévé lényegül át, felnyitása - "akár ha mellkasáról vonnék szét egy sokszormosott inget..."(57) - a vetkőztetéshez hasonló, maga az írás pedig már a szeretkezés jelentéskörében mozog, egy, a Másik idejének horizontján túli időben: "Miért csak azután vehettem elő a naplóját a nagydikó aljából, hogy Maga már elment?"(58) Az interlokúció ideje a megszólított nélküli idő, tere a megszolított nélküli tér. A valamikor volt létező, ha megszólítottként jelenlevőnek is tűnne, ("ahogyan énnekem van jelen"377) mint válasz-forrás végérvényesen hiányzik. A naplókönyv feltárulása, a naplókönyvben feltáruló, a Másik idejében a Másik másságához vezető út ("hisz annyiszor segíthetett volna rá minket az egymás felé visszavezető útra"58) irányult térformáját jelenthette volna. Szöveg-nyomként, a viszony kölcsönösségének térségei helyett, a be-írás jelenében már csak a titok, "az abszolút nem-válasz"(Derrida) dimenziójára nyújthat rálátást. Fel nem fedheti azt, mert "a titok szenvtelenül elérhetetlen távolságokban tartózkodik"[iv] Ettől függetlenül a titkosság-szemantika a kommunikáció negatív előjelű szemantikájaként sokrétűen jellemzi a regény egész jelentésszerkezetét. Jadviga a be-írás gesztusát ("Így bocsáthatnék talán fényt, ablakot nyitván, azon rejtelmekre, melyek Maga elől, amint itt gyakran panaszolja is, kifürkészhetetlenül voltak elzárva mindig."240) és az olvasás élményét is a titkosság-szemantika  komponenseként értelmezi: "Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha."(59) Mindebből az következik, hogy az írás az Én, az olvasás a Másik rejtelmeinek metaforikus terére nyílik. Jadviga intellektualizáltabb, reflektáltabb beszédében a megvalósulatlan kölcsönösség-élmény térnyelvi reprezentációja (az ablak, a fény, a zártság-nyitottság, a belső tájak és titokmezők jelentésmozgása) ugyanúgy felismerhető, mint Andráséban. A férfi feljegyzéseinek eseményszintjét poétikailag teljes egészében a belső térközösség értelmében vett "találkozás" bekövetkezésének hiánya jellemzi. Ezért az epikus folyamatban, a szereplői értékelésben-értelmezésben elsősorban a be nem következő jelenik meg és csak ezzel összefüggésben a megtörtént. A be nem következő, természetszerűen a várakozás ("ez a Húsvéti engesztelés minket (...) reménytadó, türelmes várakozással telít"80, "Hogy mostantól várnom kell, még ő maga érint."81) alakzatát, a téries jelstruktúrákra épülő, de az időszférát is bevonó jelentésképzést teszi hangsúlyossá, az eltávolítás, az elodázás, az elhalasztás közbeeső fázisaival. A késés, késleltetés poétikája (mintha minden a folytonos, soha be nem teljesülő eljövetel állapotában lenne), a megvalósulást a jövő létmódjába illesztő irányulás, az igérő közelséget nem egyszer fordítja át eltávolító szembenállássá. Osztatni András identitásának meghatározója a várakozás statikus állapota. A várakozásé, amely a naplófeljegyzések beszédmódjaként létmetaforává teljesedik ki. Identitásában elmozdulást, átrendeződést éppen az idéz elő, hogy visszavonja várakozói hajlandóságait. A regényben a nem-megragadni vágyás (az öngyilkosság visszafordított pótléka - így R. Barhthes) verbalizálása, a várás/várakozás léthelyzetének felszámolását érinti: "Nem várlak, nem hívlak többé..."(366)

"Mintha csak létezne egyfajta Szerelmi Topológia amelynek minden alakzata egy hely (toposz) lenne."[v] E topológia klasszikus alakzatai közé sorolhatnánk a távollét toposzát, az egymástól való messzire-sodródásokét(382) amely a regényben a fizikai, a földrajzi távollét mellett a közelálló távollététében is kirajzolódik: "Nem birja elképzelni sem, miféle állapotba tud kergetni valakit a szerelmesének hiábavaló áhítása. Kivált, ha nem a távolság választja el tőle..."(77) Závada Pál regényfigurái, minthogy "aktívan újraalkotják" Barthes beszélő alanyának világát, közvetett szövegközi kapcsolatot teremtenek azokkal az irodalmi és bölcseleti munkákkal amelyek intertextualis jelentéseiből a Beszédtöredékek... felépült. A szerelemi viszonyrendszer, a férfi-nő kapcsolat  elbeszélésének alakulástörténete, a szövegközi olvasástapasztalat is ezt erősíti meg, tulajdonképpen a távolságdimenziók meghatározó tematikai-poétikai momentummá való avatásának története. Távolságdimenziók kidolgozása, differenciálása, bemérése, árnyalása, a leküzdésükre irányuló törekvés szemantikájának kibontakoztatása, az "elgondolhatatlan közelség keresése".[vi] A regény az egymásköztiséget az eltávolodó és közeledő mozgások, (egymásba való visszatalálások 271) harcának terepévé teszi meg. Ez az Én-Te viszony sokszor a jelenlétet formálja át hiánnyá, a távolságba áttünő jelenlétről szól. Szétírja a fizikai és lélektani közelség egybehangzását, - Lévinas szavaival - a közelálló jelenlétébe beférkőzik, behatol a távollét, ami által a közelség nem egyszerűen együttlét és elnyugvás, hanem maga a meg nem nyugvás, a nyugtalanság. A Jadviga párnája jelentésvilágának összefüggésrendje a közeli/távoli oppozíció távolság-pólusának tükrében bontakozik ki a legteljesebben. A távolsággal való manipuláció egyik regénymondata "Bizony nem volt könnyű távol is tartanom magam, de elérhetőnek is lennem, ha kellek mégis"(176) szinte összecseng a Barthes-i gondolattal: "legyek rugalmas, néha távolodjak el, de mindig maradjak a közelben: egyfelől legyek jelen mint tilalom (ami nélkül mint tudjuk nincs igazi vágy), de ugyanakkor távolodjak is el,..."[vii] A regényszöveg kettősségére első pillantásra mint a női-férfi dichotómiájára tekinthetnénk. Annak a magyarázata, hogy mégis a női/nőies differencia mentén válik értelmezhetővé, a mobilitás szimbolikájából, azaz Barthes következő megállapításából bontakozik ki: "Történelmileg a távollétről mindig a Nő beszél... Ebből következik, hogy minden férfiban, aki a Másik távollétéről beszél, a női jelleg nyilvánul meg: az a férfi aki vár, s aki ettől szenved, furcsa módon nőiessé válik."[viii] A Závada-féle elképzeléshez szervesen tartozik hozzá, hogy a férfi az aki "formát ad" a távollétnek és aki megalkotja a várakozás fikcióját. A várakozás a távollétre utalt, a várakozásban eltöltött élet a távollét hatósugarait fogadja be, benne a jelenlétbe, az énbe beékelődő hiány mutatkozik meg. A fizikai távollét azonban csak a fizikai jelenlét uralmának a megrendítését testesíti meg. A szerelmi szemantikában a Másik távollétét tapasztaló "Én" nem más, mint a jelenlét-dominancia tudati síkra való áthelyeződését többszörösen megtapasztaló létező. Az önmagát eltávolító, az önmagát megvonó (Jadviga) vágyott és várt alakja a gondolat terében, a vágyban és a várakozásban, a vágyakozóban és a várakozóban tesz szert jelenlétre.

A fizikai távollét, a függőség terét megtartani igyekvő szerelmes én-beszédében, mindig a Másik attributuma. Az Én és a Másik relációja itt folytonosan kibomló, tér által megnyilvánuló, egzisztenciális asszimetriát jelöl. Az Én, a rögzítettség terében áll, önjelenlétében a mozdulatlanság terében tartózkodik. Az Én perspektívájából szemlélve, a Másik mindig mozgásban levőként van jelen, létezése az Én számára a távolodásban/közeledésben-levőséget jelenti. Miközben az Én és a Másik relációi a jelenlét/távollét egzisztenciális jellegű, mennyiségtanilag értelmezhető térszekvenciáit meghaladó térbeliség-tapasztalatok. A mozdulatlanság és mozgás, a pontszerű és a lineális locus (Lotman), az Én és a Te ellenvilága. "A Másik folyton utazik vagy indulni készül valahová; ő hajlamánál fogva vándorló, menekülő; én pedig aki szeretek, egy ellentétes hajlamnál fogva otthonülő, mozdulatlan, rendelkezésre álló, várakozó, készenlétben álló, helyhez kötött vagyok..."[ix] Mintha a Másik e leírásának kívánna megfelelni a két naplószöveg között kibontakozó diszkurzus jelentéstelítettségében formálódó Jadviga-alak. "Eljár mellőlem az én feleségem. (...) Szóval, hogy eljár. Itthagyja napokra (s a nyáron megesett, hogy hetekre itthagyta) kisfiát az Ancira és elutazik."(187) Az "eljár mellőlem", a mozgásban lévőt a térben mozdulatlanul állóhoz viszonyítja, a mozgásban lévő a mozdulatlan által kijelölt pont közeléből gyakran eltávolodik. "A szerelmes távollét kizárólag egyirányú, és csakis az itt maradóból indulhat ki - nem pedig abból, aki elmegy: az én, a mindig jelenlevő, csak veled, a szüntelenül távollevővel szemben rajzolódom ki."[x] A szüntelenül távollevő, az itt maradó, a röghöz kötött perspektívájára utalva emlékezhet távolléteire: "Egyre másra elutaztam. Féltékeny volt ezekre az utaimra."(170) A távolodóval/távollevővel szembeni megfogalmazódás jelentései a kétely (a kommunikatív érintkezés helyébe lépő távolság) a gyanakvás álláspontjára helyezkedett Én szövegében követhetők nyomon, miközben eldönthetetlennek érzi, hogy egy már betöltött helyre pályázik-e. Az Osztatni András feljegyzéseiben körvonalazódó Én, a térbejárást a nyomozás, a leskelődés, a meglesés, a "lesből követés"(139) jelentéseivel ruházza fel. Ez a mozgásforma a bahtyini kényszerű térbeli mozgások körébe sorolható: titkosan követni, azt jelenti, hogy az elől járó nyomai által írányítva, az övével megközelítőleg azonos utat bejárni, bizonyos időbeli eltolódással. Az, aki nem láttathatja magát, kényszerűen igazodik a követett térbeli mozgásirányához, haladásának ritmusához, vesztegléseinek tartamához. Alaptörekvéseiben ( mindenáron a távolodó nyomában maradni) téries jelszerkezet a titkos követés, de a haladási ritmus, és a veszteglési tartam, azaz a várakozás jelentései az idő-szférát is működtetik. "Nem volt könnyű eset a titkos követés. Minden kirakat előtt megállt. Izgatottan ugrottam be ezért többször kapualjakba. Betért a drogériába. Körmöm rágva, mint kiskamasz koromban, vacogva vártam..."(137) Ezeket a követő jellegű mozgásokat, megfigyelői térbeli pozíciókat a Jadvigához is köthető rejtett narratívum indokolja, a nyom-jelentések lezárhatóságának reménye ösztönzi. A Jadviga nyomában megnyíló, állandó kibontásban lévő jelentés-horizontok azonban konceptuálisan behatárolhatatlanok, azaz mindörökre nyitottak maradnak. Így a rejtett narratívum az a tényező, amely a közeli-távoli, megközelíthető-megközelíthetetlen elsődleges térbeli-szemantikai oppozíciók mellé a másodlagosak[xi] közül a titokzatos-nyilvánvaló ellentétpárt emeli be az Én-Te viszony megjelenítésébe. A rejtett narratívum a jelentések instabilitásának, egymásba-, egymásraíródásának, új és új alternatívák nyitásának terméke, kiváltképpen Jadviga identitásának esetében. Jadviga állandó transzformációban lévő, értelmező és önértelmező szólamok, szövegimmanens és "külső" olvasatok összjátéka. Alakja egy különös térképzetre, az atoposz kategóriájában megfogalmazódó térképzetre alapozott aktanciális képződmény. "Atopikus lévén (...) megingatja, elbizonytalanítja a nyelvet (...) jellemezhetetlen (ez lenne az atoposz igazi jelentése.)"[xii] Hely-nélküliségében, toposz-nélküliségében, minden ami identitásának jelentését rögzíthetné, túl van a közvetlenül megnevezhetőn, és a titok létformáját idézi.

Az Én-Te viszony megragadásának kiemelkedő topikus elemei az "érintkezés apró területei"(R. Barthes). A regényben a közelségi viszony leírását több ízben a feltételesség, a be nem következés, az érintkezés be nem következésének mozzanata jellemzi: "Téged egyetlen érintésben is meggátol a fáradtság?(118); "És nekem még megérinthető, ölelhető, birtokba vehető is. Volna."(119) Az érintés helyén mintha az ókori látáselméletből ismert tapintó, érintő szem jelentései sejlenének fel: "Már érintésnyire voltunk. De nem érintettük egymást, csak összefontuk lassan tekinteteinket (...) Majd egymás szeme kútjába ereszkedve próbáltunk lelekeinkbe látni, vagy a tükrükbe legalább."(81). A szembe merülés topikus mozzanatában megvalósuló tekintet-nyelvi kommunkációban, egy villanásnyira megjelenik az a "tükrös struktúra", az a tükör-tér, "mely minden megértésnek része, és felfedi azt a tropológikus struktúrát, ami minden megismerésben működik ..."[xiii]  Az érintésközelség, a taktilis megismerés beváltatlan lehetőségeiből, a szemkontaktusban valósul meg valami. "A látás még a tudásnak való alárendeltségben is megőrzi az érintkezést és a közelséget. A látható simogatja a szemet."[xiv] A vonzalom  áttevődésének, áthelyeződésének narratívájában a szem, a  költészeti motivikából jól ismert (két téries jelentésű szimbólumot egyesítő) "szemkúthoz" hasonlóan, befogadó jellegű, helyet-kínáló térformaként mutatkozik meg: "az a beteljesíthetetlen vonzalom, amiben évtizede vergődöm, úgy siklott át egy mindig ismert, de ifjú szempárba, és úgy süt engem már onnan, s húz be önmagába, hogy én észre se vettem, mikor és hogyan került át oda, s miként lehetséges, hogy az éppen a maga szeméből hív már engemet."(377) A közelség és távolság váltakozásának, illetve a távolság növekedésének és csökkenésének ("Mert az igazság az, hogy Jadvigám hol közelebb ereszt, hol pedig eltaszít."(115) a párna terében megvalósuló dinamikája a regény központi metaforikus térjátéka: "Lassan vánkosára próbálom csúsztatni a fejem"(49); "S most megint csak egyre közeledett hozzám. Örültünk az egymásratalálásnak újra (...) Az öleléstől jóllakottan vonta magához a fejemet a párnáján."(350) Jadvigának az Én-Te viszonyt jellemző mondata az átmeneti, az alkalmi, az ideiglenes jelentéseivel egy, az előbbitől élesen elkülönülő szemléletet jelezve - "ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk"(150) - Pilinszky János Életfogytiglan c. kétsorosára utal, enyhítve annak tagadó kizárólagosságán erős fénnyel világít rá a viszony ambivalens jellegére. A párna-közösség egy teljesebb egyesülés jele lenne.[xv] Az ilyen teljességű egyesülés a párna-jelből, s azon túlmenően a hajkoronák homoerotikus konnotációjú téregységének kialakításából ítélve, csupán a Jadviga-Irmus kapcsolatban valósul meg: "De ha közös párnára fekve, összefésültük kibontott hajunkat..."(173). Egy olyan kapcsolatban, amelynek a titkosság-szemantika térszerűsége nyújt rejtekhelyet: "Mi sokkal sűrűbben szőtt titokba bújtunk el a barátnőmmel annál, mint ahogy akárki szeretőt is eltitkolni akarhat az ember."(170) A regény az unifikáció, az egységesülés toposzát, ("A Másik akarok lenni, azt akarom, hogy ő legyen én, mintha eggyé válnánk,..."[xvi]), egy bibliai szöveghely ("S lesznek ketten egy testté.") módosított változatával, szemantikai átformálásával közelíti meg: "Mintha egy test lennék magával, de nem ahogy a Biblia írja..."(382) Az egységesülés virtuális tere nem jön létre, helyette a szeretkezésben, a közös testi percekben is csupán a "legközelebbi közelség"(246) térkonstellációja valósul meg. Dacára a közelségnek és a hangok, szavak, nedvek egymásban való szétáradásának, a beteljesületlenség tere rajzolódik ki, újra és újra. Az olvasásban születő Jadviga-szöveg az Én-Te viszony szexuális vetületeiről is a térbeli igazodás trópusnyelvén beszél: beépíti az aktus/útbejárás megfelelésnek a szerelmi-erotikus szimbolikából ismert jelentéseit. Az erotikus töltésű jelentésekben főként a felfelé mozgás érvényesül, az orom és a csúcs metaforájában a szerelmi együttlétnek a tér vertikális tengelyére vetített élményisége nyer megjelenítést.

Egy nagyarányú, mitizáló térjelentésekből építkező kép, asztrális jelekbe sűrített, természeti térbeliségbe fojtott vágymegjelenítésként, az ókori mitoszra utalva, a Föld és Ég nászára, a két világ kontaktusát valósítja meg. "A lebukó Nap, mint aki ölelésre készül, bíborszínu már, és önmaga háromszorosára dagadt. Megérinti a földet, s most öl nyílik a befúródás helyén. Tekintetemet belemélyítem az izzó nyíladékba, mely pirulást áraszt szét maga körül. A hatalmas nász itt a világ legsimább síkján, egyetlen ráncocskát sem vető ágyán választ helyet ölelkezéshez minden este."(49) A nap férfiasságának mitopoétikus eredetű jelentése, a napsugaraknak a szoláris mitoszokból beemelt fallikus felfogása összecseng a tekintet férfi-principiumként való értelmezésével. Az Ég és az erotikus-archetipikus módon megjelenő Föld(asszony) "egymásiránt-valóságában"(Heidegger), a kozmikus méretű látványba mélyülő tekintetben, az elemi és intenzív módon jelen lévő vágy dimenziója ismerhető fel, a távollevőre irányuló vágyé. A regényben gondos formálás nyomán különül el a távollevőre és a jelenlevőre irányuló vágy érzés- és gondolatvilága.[xvii]  A naplemente, a napnyugta metaforikus jellegű motívuma magában is egy különös tér-idő elemként értelmezhető: a nyugati horizonton (amely "helyig" eljutva a Nap utat jár be) a látómezőből való kimozdulás, a látóhatár mögé való kerülés, a látóhatár mögé való "lebukás" térmozzanatának naponta ismétlődő idői jelenségével, az elmúlásban az újrajelentkezést, a múlandóságban az állandóságot ragadja meg.

Jadviga mint egyensúlyozó identitás, egyidőben többes kötődésű, de egyetlen szereppel sem azonosul teljesen, és az Én-Te viszonyt, így a közelség-távolság dialektikáját is több relációban éli meg: "Akárhányszor visszatértem a Maga közelségébe, azt mindannyiszor a tőle - s vele az ő testétől - való, megmásíthatatlannak szánt elszakadás előzte meg. S megfordítva, az ő oldaláról tekintve ugyanígy."(246) A szerelmi háromszög megjelenítésében, Jadvigát a távolító-közelítő, szétválasztó-összekapcsoló jellegű mozgást jelző igék, a visszatér és az elszakad, ezúttal egyszerre két mozdulatlan térbeli ponthoz viszonyítják. A köztesség/közöttiség fogalmaival megragadható alakja egy alapjában véve dichotomikus viszonyba ékelődik be. A közeledő és távolódó, tehát ellentétes irányú mozgások a két pont között megfordítva is lejátszódnak. Amikor az egyik férfi (az elszakadásban) a mozgás időbeli-térbeli kezdőpontját jelöli, akkor a másik (a visszatérésben) a mozgás végpontja, egy elvontabb jelentésképzésben is. Az éntől való distancia, a pillanatnyi hozzáférhetőség fokát jelölő távköz alapján, olykor mindkettőjük identitása téri tájékozódási kategóriákra redukálódik: "s úgy árulkodok a jelenlevőnek a távollevővel közös testeinkről"; "... azzal a rettegéssel, hogy a jelenlevőé helyett tévesen a távollevőére..."(246). A szűntelen kettős nyitás látszatába helyezett Jadviga, egyik viszony kölcsönösségéből többször "kireflektálja magát", de ugyanakkor a másikban sem kész megnyílni: "hogy nem ő az aki megnyithat bármit is ami énbennem kinyílhatna."(104) Ez a téries képzeteket keltő megnyílás, kinyílás, egymás iránti nyitottság az a mozzanat, amely nélkül hermeneutikai meglátások szerint nincs emberi kapcsolat. Az Én-Te viszonyba való belépés a buberi dialogikus gondolkodásban a másik teljes gazdagságának feltárulását jelenti. Dialogus-tipusai közül is az a hiteles, amelyben megvalósul az elfogadás, a másik felé való megnyílás.

András beszédében is megjelenik ("Kifelé életem is kátyúba jutott, belül is mozdulatlan minden."178), de hangsúlyosan Jadviga fogalmaz meg egy, a személyiség integritását felbontó létélményt: az alak felbontódását belsőre és külsőre ("Kétségtelen, hogy kettéosztva éltem... Belül az óva  titkolt szenvedélyem (...) Kifelé viszont..."104). Jadviga léttapasztalata a koherencia, a benső szféra teljességének, kiteljesültségének  megrendülését testesíti meg. Megfogalmazása szerint a belső én koherenciája roppan szét, a bensőben létező egység helyett kettéhasítottságról beszél, amely egy megosztott élet kontúrjait jeleníti meg. A benső szféra koherenciájának megingása magával vonja a "szubjektum-objektum viszonylat" megrendülését is, hiszen ez a reláció immanens kapcsolatban áll a benső-külső oppozicióval. A megosztottságot, a kettévállást elszenvedő benső számára a külső megszűnik pusztán objektumként funkcionálni. A térbeli-szemantikai oppozíció hatását rendkívüli módon felfokozza, hogy a belső én-t a külső én-től, a dédelgetett érzelmeket a szolgáló kuzin-élet valóságától egy kitágított űr választja el: "... két életem közé nyíló mind táguló űrre ..."(104). E mondatok pátoszát a paratextusnak a térjelentésekre, az űr térviszonyokat jelző fogalmára kihegyezett iróniája semmisíti meg: "De egy férfi szerintem jobb, ha lábújjhegyen lekapja a tökfödőjét, mint a templom küszöbén, hogyha egy női lélekbe néz. Főleg ha az egy kitágított űr."(105)

Az önmagába-tekintés látásélménye a Másikról és a Másikhoz szóló beszédnek is lényeges eleme, hiszen mindkettő az én önértelmező beszédpozíciójából szólal meg, az én-elbeszélés poétikáját érvényesítí. Mindkét idézett szemelvényben egy negatív konnotációjú belső világ képe bontakozik ki, az egyikben mitológiai, archaikus, és bibliai térképzetek összefonódásával, azaz a labirintikus térképzet, a pokol-toposz és a barlang jelentéskörének egyidejű felvillantásával: "Csakugyan azt képzeli, hogy én oda belülre soha nem próbálok nézni? Azt feltételezi, hogy őneki kell, mint egy félős gyereket áttuszkolnia engem azon a kapun? És azt hiszi, hogy a küszöbön túl egyetlen út nyílik, nem pedig labirintus? Hát nem tudja, hogy lelkem barlangoduiban miféle poklot találok?"(347) A világirodalmi tradícióból ismert individuális tudás-metaforák közül, itt a lélekbe való alámerüléshez kapcsolódik a barlang és az összetevőként erősítő hatású odu topikus jelentése. Azzal, hogy a labirintus-képzet összekapcsolódik a barlanggal (a pokol tornácának jelképével) és a pokol-toposszal, felmerül keresztényi értelmezhetőségének lehetősége is. András önmagába-nézésével, befelé irányuló tekintetével, önmagába mint a bűnök, a "kétség, a káosz és a rosszaság"(347) labirintusába száll alá, és a mítosz keresztény jelentésrétegéből való  ördöggel, a "színgonoszan ördögi vadállattal" kerül szembe.

Az interlokúciós hangoltságú (az önmagába forduló, de a Másik felé is kiterjesztett) beszédben az "ábrázolt gyász"(Barthes) mondatai a kozmológiai metaforálás közelébe vezetik a szövegépítést. A benső esős-havas térbeliségének hátterében az évszakszimbolika jelentései állnak. Az ősz és a tél értelmi-érzelmi tartalmai segítik az alak Én-érzetének, személyiségállapotának kifejezését: "Ne értsen félre, én magam is siratom szünet nélkül szinte, hogy patakok erednek szememből, és sírok könnytelenül is befelé. S olyankor is (...) mintha végtelen őszi esők hullanának bennem ebben a verőfényes májusban. Amikor pedig a rémület is hatalmába kerít, ideát, Maga nélkül akkor hó is hull énbennem..."(378)

A gyász-élmény az Én-Te viszony lezárásaként ismét csak a távolság-dimenzió jelentőségét, a közeli és távoli ellentettségének különös játékát hangsúlyozza. "A gyász visszavonja magát mindentől: az Egyre való emlékezésbe. A gyásznak ez a visszagondolása (Andenken) azonban közel marad ahhoz, ("akár ha a karosszékbe képzelem ide Magát"; "ahogyan énnekem van jelen"377), ami elvétetett tőle és ami, úgy látszik távol ("hogy most már örökké egyedül, Magától távol...396) van. A gyász nem süllyed bele abba, nem ragadja magával az, ami pusztán elveszett. ("De az én könnyhullatásom nemcsak a fájdalomé és a veszteségé, hanem azon könnyebbülésből is fakad..."378) A gyász a távolvalót engedi újra meg újra jönni."[xviii] A gyászban fogant képzelgés, emlékezés és álomtapasztalat a távolvaló hollétének megragadásában, a tengerjáró  hajó "eltérő teréhez", ahhoz a sajátos hely nélküli helyhez folyamodik, amelyről Foucault mint "par exellence heterotópiáról"[xix] beszél. "Maga pedig ott áll egyedül a fedélzeten a sós, vízszagú tengerlevegőben (...) Nem tudom, miért álmodok Magával hajót ..."(376); " avagy az Ő mindenható tekintetének tengerén hajózik, ahogy képzelni Magát kiváltképp szeretem."(378) A tenger végtelenjének való kitettségében, a "képzelet eme legkimeríthetetlenebb tárháza",  a távollevő helyét a megragadhatatlan, kijelölhehetlen, identifikálhatatlan locusok körébe utalja. Ehelyütt azt a derridai gondolatot emelném be az elemzésbe, amely a másik halálakor a gyászolóban lejátszódó emlékezést és interiorizációt olyan térfoglaló/térteremtő folyamatként jellemzi, amely a "testben történik, ott nyer teret, vagy inkább nyit teret a testnek, hangnak, pszichének, amelyek - noha a "mieink" - nem léteztek és nem jelentettek semmit, mígnem felmerült a lehetőség, hogy mindig az emlékezéssel kell kezdeni és a nyomot kell követni."[xx] Ezek a gondolattöredékek irányíthatják az értelmezést, amikor a regényszöveg Jadvigát, emlékező és interiorizáló pozícióba állítja: "(De hiszem, hogy amit szólok, írok, azt hallja és olvassa, amiként belül magam is hallom meleg, barna hangját, s látom, akár ha kezevonásain fut a tekintetem, akár ha a karosszékébe képzelem ide Magát.)"(377) A példamondat azt mutatja, hogy a Másiknak az emlékezetben való "benne-levéséről/létéről" szóló én-beszéd éppen a testnek, a hangnak, a pszichének" nyit teret, az interiorizációs folyamat a  bensőbe helyezi, belső tárggyá teszi "a másik életét, gondolatát, testét, hangját, tekintetét", de, s itt kibontakozik a gyászról való derridai gondolkodásból, a másikat önmagában, önmaga által való, látó, halló ("amit, szólok, írok, azt hallja és olvassa"377) létezőként is tételezi.

Az Én-Te viszonyból való kilépés problémaköre a regénynek egy olyan kompozíciós értékű mozzanatsora - radikális megvalósulási formájában (halál-megoldás, a sötét semmibe való beleugrás, 190) a Másikrol való beszéd fonalának megszakadásához vezethetne - amelynek, s felmerülő lehetséges változatainak téries interpretációja megkerülhetetlen. A szerelemfelfogás történetében már a korai századokban zárt körként ábrázolták a szerelemérzést, olyan tökéletes bezártságként "amelyen belül minden momentum kölcsönösen erősíti egymást, és amelyből nincs kiút."[xxi] Niklas Luhmann egy 1658-ból való szövegből idéz: "Minden balszerencséje kört alkot, amelynek minden része összefügg, és egyáltalán nincs kiút". Ezekre a gondolatokra rímel a regénymondat: "Kiút? Nevetséges ez is, kiút a bajokból tán soha nem vezet ... Nincsen kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni."(189)

A kiútkeresés és kiúttalanságérzet összefonódásáról elmélkedve Barthes beszélője a Beszédtöredékek a szerelemről figuráiban több térvonatkozású megoldást említ a szerelmi válságból való kilépést illetően: öngyilkosság, elválás, visszavonulás, elutazás. Az Öngyilkossági gondolatok címűben ez áll: "úgy érzem mintha kelepcébe kerültem volna, mintha lehetetlen helyzetben (vagy helyen) mozdulatlanságra lennék kárhoztatva: csupán két kiút létezik (vagy... vagy...) és mindkettő bezárult előttem: nem tehetek mást, minthogy hallgatok. Az öngyilkosság gondolata ekkor megment, mivel beszélhetek róla ..."[xxii] Ezt a kiútkereső gondolkodási sémát (elvonulni, távolságot teremteni, nem-létbe fordulni), az elodázás, és elbeszélés aktusát is beleértve, Osztatni András teljességében megvalósítja: "Nyugalmat erőltettem magamra és azt terveztem, eldöntöm, hogy a tanyára húzódok ki, vagy valami tartós teendő ürügyén városba menekülök..."(190); Nem mintha nem kívánt volna nem-lenni inkább az ember"(189). A lehetséges kivezető utakról mondja: "Az egyik út mely szemem előtt kelleti magát, az elcsavargásé(178); "Akad egy-két, ha nem is kitaposott, de már járt ösvényem, s ott kínálkozik még sokszor annyi ismeretlen is ... De sokat gondolok mostanában a másik, az ellenkező útra is ... ez úgyanúgy döntések, mozdító lépések sora volna a tovább így nemigen tűrhetőből: Ám befelé."(179) A kívülről befelé vezető út az ágostoni modellben az Istenhez vezető út. Ebben a modellben a benső út megjeleníti a vertikális dimenzióját, illetve a befelé a fölfelé szinonímájává válik és az Alacsonyabbtól a Magasabb felé vezet. A szerelmi létállapot teréből való kioldódás útjai jellegüknél fogva a befelé-kifelé oppozícióba rendeződnek, de a választásnak nincs igazi tétje, mert feltételezett céljukban nem különülnek el.: "De hátha ugyanoda vezet mind a két út?...(180) Az utak esetleges egybefutásának effektusát a kioldódás/feloldódás, (eltávolodás/összeolvadás) ellentétpár jelentései, azaz a hirtelen átforduló, átcsapó elmélkedés (végtelenül bonyolult testi-lelki hangoltságról) árulkodó jelei erősítik fel igen nagy mértékben: "S vajon elképzelhetetlen-e, hogy amint a két út egybefut, bekövetkezik az örök bolyongás és űzött kivetettség átkából való föloldozás ugyanúgy, mint az odabenti megkönyörülés? Lehet-e remélni a kint és bent, az érzéki és az irgalom, a férfi és a nő eggyé olvadását a vezeklés párnáján, a megváltó szerelem imazsámolyán?(180)

Az út metaforikája, a jó és a rossz útnak (106,1o8), a végzet útjának(108) képzete nem távolodik el a mindennapi nyelvhasználat metaforikájától, s így harmonizál a beszélő általános nyelvi meghatározottságával. A Jadvigával "közös út" állandó diszkontinuus mozgásban artikulálódik, szakadások    sorozatából rakható ki. Ez a diszkontinuitás-sor, hézag-szerkezet - hátterében a közelség/távolság, közelítés/távolítás tropologikus rendszerének jelentésköreivel - határozza meg poétikailag a regény eseményszintjét. "Jadvigámmal megtaláltuk végre mindennapjaink hitem szerint jó útra vezető kerékvágását."(111); "A Jadvigával közös út járhatatlansága, egyre mélyebb sár. Én elakadtam rajta - de nem tudni, hogy őneki ez útja-e még egyáltalán."(177); "Egyenlőre (bár merném azt írni végleg! elhalasztottam mind az elcsavargó, mind a sztoikus ösvényekre való készülődést, mert éppen Jadvigával közös utunk fölött kezdett megint kisütni a nap."(181) Az "útközösség" egyes fokozatai más-más hangulatú és dinamikájú szövegszegmentumokat szerveznek maguk köré, tematikus szinezetükben befolyásolják a hasonlítás, az azonosítás, a metaforálás folyamatait. Álljon itt példaként egy vizualizáló metaforikus momentum az útközösség teljes  megkérdőjelezettségének idejéből: "Rémálmaimban szenvedélyem megfagyott hullámainak jégbörtönébe zárva látom Jadvigát."(178)

A legmélyebb válságélményeket a lejtő narratív kifejtettségű metaforája, a nagy hirtelenségű lefelé irányuló, süllyedő mozgás mentális képzete hivatott érzékeltetni: "...zuhanni kezdtem lefelé, de oly agyonkoptatottan sima, mocskos-síkos lejtőn, hogy már szinte gyötrelem nélkül találtam magamat ismét a kitaposott, gyűlölt gödörben."(365) Itt a zuhanás a lét aktuális alapformája, de a mélységi dimenziónak más szöveghelyeken is negatív konnotációi támadnak: "belezuhannánk ismét az idegenek ideges és mindent félresiklató szóváltasába"(380), "belezuhant a vigasztalhatatlan kedélyromlásba"(381). A megélt mélységek távlatából szemlélve, ennek az életfázisnak egyetlen adekvát helyszíne az Isten háza, a menny, a föld s a pokol találkozási pontja (axis mundi), a mindenség jelképi lényegének megtestesítje (imago mundi)[xxiii], az egyetlen megszólítható az Úr. Különös feszültség forrása az a szövegszegmentum, amelyben egy falusi építészeti környezetben szinte radikális viszony alakul ki a mindennapi létezésnek keretet adó földi térségek horizontális vonalai és a magasba szökő, függőleges térelemek között. A testi fölkapaszkodás az egyre meredekebb, az egyre sötétebb lépcsőfeljárókon és a lelki fölfelé való törekvés, a torony vizuális szimbolikája ("Vagy fölnézek a fodros toronypalást mentén oda, ahol Öt sejtem...?"373) összekapcsolódik a mélység vonzásával, az emelkedés-esés ellentétében irány- és mozgásjelentések sürítődnek. Igy az út képzetéhez társuló horizontális megoldási lehetőségekhez kapcsolódóan, a vertikális vonalán, a fölfelé való tájékozódás mellett, a lefelé is megjelenik a halálmomentumot rejtő, lehetséges zuhanó-mozgásban: "mert magával húz a Hlavicska János röpteútja."(373) 

Jegyzetek

1. Lásd: Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp. 1984. 251.l.

2. Balassa Péter: Osztatni, beleíródni. In: Koldustorta. Bp. 1998.

3. "Az aktív filológia (a nyelv erűinek filológiája) szükségszerűen kétféle nyelvszemléletet foglal magába: az interlokúció (másvalakihez beszélni) és a delokúció (valakirűl beszélni) nyelvszemléletét. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrűl. Budapest, 1997. 222.

4. Jacques Derrida: Szenvedések. "Közvetett áldozat". In: Esszé a névrűl. Pécs 1993. 37.

5. Roland Barthes: i.m. 17.

6. Eugen Fink: Osnovni fenomeni ljudskog postojanja. Beograd, 1984. 281.

7. Roland Barthes: i. m. 168

8. Uo. 30.

9. Uo. 29.

10. Uo. 29.

11. Lásd errűl: J. M. Lotman, A szöveg konstrukciós elvei. In: Szöveg - modell - típus. Bp. 1973. 74.

12. A Másik atópiájáról lásd Roland Barthes i.m. 53.

13. Jacques Derrida: Mnémoszüné. Pompeji, 1997. 2/3. 163.

14. Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség. Pécs 1997. 124.

15. Szilasi László: Pilinszky János: Életfogytiglan. In: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét? Budapest, 1994. 90-96.

16. Roland Barthes: i.m. 157.

17. Roland Barthes írja, Marcel Détienne-re hivatkozva: "Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Pothos, amely a távollevűre irányuló vágyat, és égetűbb Himéros, amely a jelenlevűre irányuló vágyat jelöli. R. Barthes: i. m. 31.

18. Martin Heidegger: Magyarázatok Hörderlin költészetéhez. Debrecen, 1998. 60.

19. Michael Foucault: Eltérű terek. In: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999. 155.

20. Jacques Derrida: i.m. 172.

21. Niklas Luhmann: Szerelem-szenvedély. Az intimitás kódolásáról.Bp.1997.63.

22.  Roland Barthes: i. m. 263.

23. S. Nagy Katalin: A templom vizuális szimbolikája. In: "Jelbeszéd az életünk". Bp. 1995. 526.

[i]Lásd: Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp. 1984. 251.l.

[ii] Balassa Péter: Osztatni, beleíródni. In: Koldústorta. Bp. 1998.

[iii]"Az aktív filológia (a nyelv eruinek filológiája) szükségszeruen kétféle nyelvszemléletet foglal magába: az interlokúció (másvalakihez beszélni) és a delokúció (valakirul beszélni) nyelvszemléletét. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrul. Budapest, 1977. 222.

[iv] Jacques Derrida: Szenvedések. "Közvetett áldozat". In: Esszé a névrul. Pécs 1993. 37.

[v] Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrul. Bp. 1997. 17.

[vi] Eugen Fink: Osnovni fenomeni ljudskog postojanja. Beograd, 1984. 281.

[vii] Roland Barthes: i. m. 168 

[viii] Uo. 30.

[ix] Uo. 29.

[x] Uo. 29.

[xi] Lásd errul: J. M. Lotman, A szöveg konstrukciós elvei. In Szöveg - modell - típus. Bp. 1973. 74.

[xii] A Másik atópiájáról lásd Roland Barthes i.m. 53.

[xiii] Jacques Derrida: Mnémoszüné. Pompeji, 1997. 2/3. 163.

[xiv] Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség. Pécs 1997. 124.

[xv] Szilasi László: Pilinszky János: Életfogytiglan. In: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét? Budapest, 1994. 90-96.

[xvi] Roland Barthes: i.m. 157.

[xvii] Roland Barthes írja, Marcel Détienne-re hivatkozva: "Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Pothos, amely a távollevure irányuló vágyat, és égetubb Himéros, amely a jelenlevure irányuló vágyat jelöli. R. Barthes: i. m. 31.

[xviii] Martin Heidegger: Magyarázatok Hörderlin költészetéhez. Debrecen, 1998. 60.

[xix] Michael Foucault: Eltéru terek. In: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999. 155.

[xx] Jacques Derrida : Mnémoszüné. Pompeji, 1997/2-3. 172.

[xxi] Niklas Luhmann: Szerelem-szenvedély. Az intimitás kódolásáról.Bp.1997.63.

[xxii] Roland Barthes: i. m. 263.

[xxiii] S. Nagy Katalin: A templom vizuális szimbolikája. In:      "Jelbeszéd az életünk". Bp. 1995. 526.

Faragó Kornélia:

Minoritárius beszéd és modernitás

Szorosan a témával (Modernitás és kisebbségi irodalmak) jelölt kérdéskörben gondolkodva külön fejezetet érdemelnének az egyes modernitás-koncepciók, a kisebbségfogalmak és identitásdefiníciók, és külön erőfeszítést igényelne a következő feszültségteli relációk vizsgálata is: irodalom és modernitás, kisebbség és modernitás, illetve kisebbség és irodalom. Ezek a viszonylatok természetesen nem írhatók le e dolgozat kereteiben, csupán jelzések történhetnek arra, hogy egyáltalán mely perspektívákból vélem megközelíthetőnek, esetleg beláthatónak is a témát. Igaz, bizonyos honi és külhoni vélekedések ismeretében talán inkább abból a kérdésből kellene kiindulnom, hogy lehetséges-e olyan modern esztétikai koncepció, amely eleget tesz a kisebbségvédelem követelményeinek? Vagy gondolhatok-e esetleg arra is, hogy a kisebbségi, partikuláris világlátás és a modernitás különféle esztétikai stratégiái között netalán kibékíthetetlen ellentmondások feszülnek. Hogy a kérdésfelvetés meghatározott diskurzív térben mozog és latens kritikát implikál? Ebben bizony van némi igazság.

Vegyünk sorra néhány reprezentatív értelmezési lehetőséget, ezúttal nem személyekhez kötötten. Némelyek olyan esztétikai koncepció kidolgozásán fáradoznak, amely nem tagadja, hogy a kisebbségi keretek közé szorult világlátás és a modernitás esztétikai normái között feszültség van. Eszerint a kisebbségi irodalom útkeresései az esztétikai modernitás és a kisebbségi partikularizmus közötti feszültségtérben játszódnak le. Ez az irányulás gyakran applikálja azt a vélekedést, mely szerint a modernitás érvényesülése párban járt a kisebbségi kulturális javak pusztulásával. Ebben a vonatkozásban hatványozott jelentőségű, hogy a posztmodern gondolkodásmód nagyfokú érzékenységet tanúsít a modernitás ambivalenciái és a partikuláris, gyakran kirekesztett kulturális azonosságok iránt. (Ez az érzékenység munkálta ki az irodalomtudományban pl. a feminista kritikát, a különböző etnopoétikai törekvéseket és azokat a posztkoloniális poétikákat is, amelyek néhány alapmodellje — mint a hely—nyelv—én hármasságán alapuló is — paradigmatikussá válhatna a kisebbségi irodalmak leírásában.1

A posztmodernnek a plurális világokra, az azonosságteremtő kulturális dimenziókra, valamint a nyelviségbe ágyazott egzisztenciára vonatkozó fogékonysága ösztönöz arra, hogy szemügyre vegyem vajdasági kisugárzását is. Ugyanis megannyi posztmodern állásfoglalás találja meg forrását abban a gondolatban, amely a kisebbségi entitásokat a modernitás áldozatainak tudja. Mások számára már az esztétikai modernitás és a kisebbségi egzisztencia viszonylatának problémaként való felvetése is veszélyterhes a kisebbségi öneszmélést illetően, hiszen a kisebbségi összpontosítás esélyeit rontja, gyengíti az etnikai szubsztanciát. Külön irányt képvisel az az értelmezés, mely a modernitás roncsolt, eltorzult mivoltát hangsúlyozza régiónkban, eszerint, abból kell kiindulnunk, hogy a kisebbségi egzisztencia és az esztétikai modernitás közötti ambivalenciák a modernitás regionális sajátosságú hozadékaként kerülnek felszínre. Ezen értelmezési lehetőség szerint nem az esztétikai modernitás és a kisebbségi életgyakorlat közötti ellentmondásokra kell figyelnünk, hanem, irodalom és társadalomszociológiai tudásra hagyatkozva, a modernitás torzult formáit kell felismernünk.

Lévén, hogy a modernitás deformált alakzatait tapasztalhatjuk a vajdasági ég alatt, a kisebbségi irodalmi gyakorlat társadalmi hátterét e deformáció lecsapódásai képezik. Ám ha elfogadjuk az utóbbi okfejtést a közép-kelet-európai eltorzult modernitás-koncepciók kapcsán, akkor megkerülhetetlen a kérdés: hogyan határozhatjuk meg az autentikus modernitás kritériumait? Meghatározhatjuk-e egyáltalán az autentikus modernitás normarendszerét? Vagy a modern dinamika eredendő sajátosságához tartozik, hogy mindenütt más módon jut érvényre, azaz, a partikuláris különbözőségek a modernitás velejárói? Hiszen a posztmodern állásfoglalások ismételten hangoztatott részeleme, az említett autenticitás megkérdőjelezése. Bármilyen irányban is tájékozódnánk azonban, ezen elgondolások egy alapkövetelményét semmiképen sem téveszthetjük szem elől: a kisebbségi egzisztencia módozatai, a kisebbségi léttapasztalatok kötelezően jelenjenek meg az irodalmi tematizálás horizontján.

A minoritárius kritika valamennyi vállfaja a kisebbségi tapasztalat elsődlegességét, a világkifejezésnek sajátos, partikularitást biztosító, nyelvi perspektivizmusát hangsúlyozza. Elképzelhető tehát olyan látószög, illetőleg beszédhelyet, amelyből szemlélve a kisebbségi lét élménye egy általános létmegértés gondolati alapjául szolgál. E nyelvileg közvetített látószögből sarjadó beszédben a kisebbségi mivolt nem a jelenben való lét értelemezésének egy vonatkozásaként, hanem e jelenben való lét értelmezéseként jelenik meg. E beszédet minoritárius diskurzusként nevezhetnénk meg. Mielőtt azonban megvizsgálnánk a minoritárius diskurzus irodalmi megformálásának, megjelenésének esélyeit a Vajdaságban, szólnunk kell arról, hogy miben látjuk a kisebbségi lét és az irodalmi artikuláció viszonylatának feszültségeit a modernitás kontextusában. A kisebbség és az irodalmi mű relációja azért válik többek között problematikussá a modernitás kapcsán, mert megjelenik az igény, hogy a mindenkori vajdasági magyar kisebbségi önreflexió kitüntetett helyeként fogjuk fel az irodalmi alkotást.

Ez a követelmény az irodalmi mű létét a kisebbségi egzisztencia feltételeit közepette megoldottnak tudja, lévén, hogy az irodalmi gyakorlat normáit szorosan az irodalomhoz képest externális közegekhez kapcsolja, azaz nem tartja érvényesítendőnek az irodalmi gyakorlat immanens kritériumrendszerét az adott konstellációban. Nem szeretnék belebonyolódni az irodalom autonómiáját illető kérdésekbe, elegendő lesz leszögeznem, hogy az irodalom és a művészet autonómiája az önviszonyuló modernitás vezérlő kritériumának bizonyul, mégpedig abból a megfontolásból kiindulva, hogy a művészet autonómiája a célracionalitással szembeni ellenállásra épül. Ugyanis, éppen akkor, ha tekintetbe vesszük az irodalmi gyakorlat jelenlegi externális kontextusát, tehető fel a kérdés: a kisebbségi egzisztencia megformálásának az irodalmi ábrázolás-e az autentikus közege? Azok, akik az irodalmon kívüli perspektívákból közelítenek a kérdéskörhöz, abból indulnak ki, hogy az irodalom döntő módon formálja a kisebbségi tudatot, hogy olyan szellemi szituációt produkálhat, amely a kisebbségi magyar egzisztencia legfontosabb dimenzióit érinti. Hogy a mű, a kifogadási gyakorlat révén, manipulálja a viselkedést és az életvitelt. Azonban nem mellőzhetjük azokat a változásokat, melyek végbementek a kommunikációs gyakorlatban, hiszen új és új paradigmák sarjadtak az utóbbi évtizedekben, melyek nem hagyták érintetlenül az irodalmi gyakorlatot sem.

Milyen módon nyernek érvényt és egyáltalán érvényesek-e még az esztétika kategóriái? (Gondoljunk egy pillanatra pl. az információs kor új gépi esztétikájára.) Ezenkívül, a tömegkommunikációs hatások a partikuláris, kisebbségi entitások sajátos ízlésmodelljét, beszédhelyzetét és nyelvi egzisztenciáját is átformálják. A modernitás kérdésében gondolkodva milyen értelemben válik ma problematizálhatóvá az a koncepció, amelyet például a Szenteleky-életmű képvisel? Ma, a telematikus kultúra, a hálózati műveltség korában tapasztalási készleteink, világpercepcióink jelentősen módosulnak, hiszen a digitális kód által termelt képek mindenhol (még a Föld túloldalán is) egyidejűleg vannak jelen (V. Flusser), és radikálisan új tér-idő tapasztalatok jelentéseit tanuljuk. A hihetetlen mértékű informatikai jellegű egyetemlegesítő tendenciák élménykörében állva mit jelent a számunkra az espit locale, a miliőhatás, hol van a sorban a fizikai térség, a partikuláris terek meghatározó ereje? "A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni" — írta Szenteleky Kornél.

A mondat rádöbbent megváltozott gondolkodáskörülményeinkre: a határok relativizálódnak a digitális egyneműsítés révén, a talajtalanság mint relativisztikus, fenomenologikus, kibernetikus stb. térkiszorítás2 értelmeződik.

Miért feszültségterhes tehát a modernitás—kisebbség—irodalom reláció? Egyfelől, a kisebbség — ha nem kapcsolódik be tevőlegesen a modernitás univerzalizációs és globalizációs folyamataiba — berekesztődik saját partikularitásába, a provincializálódás helyzetébe kerül. Másfelől, a modernitás tendenciáinak velejárója a viszonylatok egyneműsítése, a hatalmi gócpontokat léteztető univerzalizáció, ahogy erre a posztmodern diszkurzusok rámutattak. Egy lényeges kérdésről ritkán esik szó. Képes-e és milyen módon a kisebbségi kultúra, az irodalmi artikuláción keresztül, bekapcsolódni, tevőlegesen részt venni a modernizáció egyetemlegesítő diskurzusában? Milyen módon participálnak irodalmi megnyilvánulásaink a modernitás közegeiben, a modernitással kapcsolatos feszültségek szomszédságában? Nem a tömegkultúra szintjén tagolódik-e inkább a kisebbségi kultúra, azaz, nem arra kell-e következtetnünk, hogy esetében lényegesen jelentéktelenebb a magaskultúra jelenléte? A modernitás folyamataiba való belépés mindig veszélyforrást jelent a kisebbség önazonosságára nézve. De az lenne-e a megoldás, hogy önvédelmi gesztusként csak a partikulárisba való rögzülést tartsuk érvényesnek? És egy olyan irodalmat, amely az irodalmon kívüli formákra reagálva tud "eredményes" lenni? A kisebbségi irodalom és kultúra esélye, hogy sajátos helyzetével összhangban, közvetíthet a partikularitás és univerzalitás között, hogy hozzájárulhat az egyetemlegesség és a különösség közötti ingamozgás (Heller Ágnes) artikulációjához. De kijelölhetjük-e a feladatát a partikularitás lényegének keresésében, vagy az egyensúlyteremtés kísérleteiben?

A kisebbség szellemi erejétől, kulturális teljesítményeitől, kulturális erőforrásainak felhasználásától függ, hogyan száll fel az ingára és lesz maga is tevékeny résztvevője az örökösen újraformálódó univerzalizációnak. A modernitás tapasztalatrendszeréhez tartozik, hogy az univerzalizmus argumentációja szükségeltetik ahhoz, hogy a meglevő asszimetrikus helyzetet enyhíteni tudjuk, hogy bármikor rá tudjunk kérdezni az adott feltételek, hatalmi viszonylatok igazoltságára. Az irodalmi autonómiához szükséges szabadság legitimációja, például, mindig az egyetemlegesség normáit hívja segítségül. A modernitás reményét abban jelölhetjük meg, hogy a partikularitás (adott esetben: kisebbségi egzisztenciák) feltételeit is az unvierzalitás szintjén tudjuk legitimálni. De az univerzalitás érvényesítése elnyelheti, bekebelezheti az "elkülönítési vágyak" alanyát, a "kis kulturális szigeteket" (Szenteleky). Ebből sarjadt a posztmodern érzékenység. Bízhatunk-e az irodalom feltétel nélküli emancipatórikus hatásában, vagy bizonyos irodalmi gyakorla elszabadító praxisában, ahogy egyes teoretikusok feltételezték? Vagy e reményeket, a kommunikációs minták gyökeres módosulása után, végérvényesen modernista illúzióknak tekinthetjük?

Gondoljuk végig a kérdést másik irányból, a történetiség perspektívájából, azaz a kisebbség történelemérzékelése és a modernitás viszonylatának szempontjából. A kisebbségi egzisztencia percepciós sémái ugyanis történelmi tapasztalat termékei. A kisebbségi létmód, identitás tematizálása — már a kifejezés használata is — történelmi gondolkodásmódot feltételez, mely nyitott a partikuláris entitások történelmi feltételezettségére. Ehelyütt figyelembe kell vennünk egy újabb ellentmondást, mely a modernitás szerkezeteiből fakad. Hayden White érvel úgy, hogy a 20. századi irodalom jó része ellenségesen viselkedik a történeti tudattal szemben. Szerinte "...a kortárs irodalom egyik megkülönböztető vonása az az alapmeggyőződés, hogy a törétneti tudatot ki kell irtani az írónak akkor, ha kellő komolysággal akarja vizsgálni az emberi tapasztalás ama rétegeit, melyek feltárása éppen a modern művészet sajátos célja".3 A fentiekből kiindulva arra kell következtetnünk, hogy a világ modern értelmezésének hozadékai és a történetiség között ambivalenciák állnak fenn. Mindezek tudatában hogyan olvassuk Szenteleky mondatait: "Itt, Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint pl. Erdélyben. [...] egyedül a jelenben élnek, ezért könnyen és messzire repülnek, hiszen semmi se húzza őket a múlthoz és a földhöz. [...]

A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. [...] Tekintetük a messziséget keresi, és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönödéseken. Az általános emberit látják, érzik, hirdetik."4 Mindez újabb kérdéseket vet fel. Egyrészt, érvényes-e Vajdaságban az a gondolat, amely a kisebbségi létpercepció sajátjának tudja az antikvárius szemléletét (Nietzsche), a muzeális jellegű (Zmegac), történelemszenzibilis gondolkodást? Másrészt, Apollinaire ismert mondatára gondolva ("Ám az új szellem most jelentkezik első ízben oly módon, hogy tudatában van önmagának")5 feltehetnénk a kérdést, mennyiben van ez a frissnek nevezhető szellem tudatában önmagának? A modernitás önmagát mindenkor a régiről az újra való átmenet eredményeként értelmezi (Habermas)6, illetve normák és konvenciók világa elleni sajátságosan ritualizált tiltakozásként (Zmegac)7 érvényesíti.

Történeti szemléletmód, tradíció hiányában azonban problematikussá válik az átmenethez szükséges készenlét, elkötelezettség, nem működhet a modern tagadóerő, nincs célpontja a kreatív tagadásnak, a szakadás az elvárás jelentésalakzata legfeljebb hiányként lehet jelen. A modernitás a hagyomány jelentésének átminősítésében is, de a tagadás gesztusában mindenképpen kötődik a "múlthoz és a földhöz". Az az interpretációs vonulat, amely a partikuláris történelmi kötöttségeket hozza szóba, a historizmust, a történelmi tudatosságot megjelenítő tapasztalati sémákat építi be beszédrendjébe. "Irreális lenne azonban azt hinnünk, hogy egyik napról a másikra eltűnhet az alkotók eredetiségre való törekvése, olyan jellemző tulajdonság, amely két évszázad alatt szinte a művészek második természetévé vált. A posztmodern szituációra éppen a rezignatív historizmus és a kreatív kombinatorika összekapcsolása jellemző. Az "azonosnak" historikus "örök visszatérése"... az újítás egykori kényszerével összekapcsolva..."8 — mindez újra felvet néhány kérdést.

Mennyire bír jelenléttel az említett dimenzió, mármint a szakítás tudatossága, a múlttól való eltávolodás, a történetiségbe ágyazottságból sarjadó kritikai distancia, az emlékezés distanciája a vajdasági magyar kultúrában? Mennyire van jelen az a történelmi tudat, amely az emlékezés folytonossága révén képes érvényesíteni olyan partikuláris képleteket, melyek átírják a kisebbségi érzékelési sémákat?

A minoritárius beszéd adekvált alapja a posztmodern idézetkultúrája lehetne, az a radikális pluralitás, amelyben természetes módon érvényesülhetne az intertextuális — interkulturális értelemképzés. A posztmoderntől nem idegen interkulturális törekvések szövegszerű érvényesítésével nemcsak hogy tágulhatna a kisebbségi leszűkítő modell, hanem radikálisan szemléletes lehetne a "kultúrák között lét"9 tapasztalatának fikcióvá lényegítése. A posztmodern nomád gondolkodásmódjában nem fér meg a helyhezkötöttség képzetkörén belüli közösségi érzület. A minoritárius értelemképzési stratégiáknak viszont mindez része, ezért a nomád intenciót az otthontalanság, a metaforikus helynélküliség érzékeltetésében hasznosítja.

A posztmodern diszkurzusban a léttapasztalat kitüntetett sajátossága a nyelvközvetítettség. A nyelvi jelek, a jelentésegységek praxisának értelmezése központi helyet foglal el a posztmodern világlátásban. Ezen irányulás ellentételezi a modern, reprezentacionalista, nyelvelméletek beállítottságát, mely a funkcionalitás szűk határai közé szorította a nyelvi megnyilvánulásokat, eszközlétté redukálta létezésünk nyelvi meghatározottságát. Ezáltal a posztmodern érzékenység, annak ellenére, hogy érvénytelenítette az irodalmi mű emancipatorikus, modern elkötelezettségét, ajtót nyitott az irodalmi gyakorlatban formálódó nyelvi kultúra, nyelvi praxis másfajta értelmezésének. Azzal, hogy megszüntette a nyelviség passzivitásba szorult, tükörlétbe, alárendeltségbe préselt állapotát, a nyelvi kultúra konstitutív, teremtő dimenzióit hangsúlyozta. A nyelvi létmód hangsúlyozása roppant jelentőséggel bír a kisebbségi létérzékelés számára is, hiszen az általam minoritárius diskurzusnak nevezett beállítottságnak szolgáltathat érveket, bár egyúttal módosítja is azt. Ugyanis a nyelvközpontú értelmezés úgy tágítja a minoritárius diskurzust, hogy az irodalmi mű immanens értékeit, az irodalom immanens nyelvi teljesítményeit, a nyelvi kultúra irodalmi praxisát hangsúlyozza és hatálytalanítja azokat az irányulásokat melyek a minoritárius diskurzus lehetőségét kizárólag irodalmon-kívüli közegekből vezették le. Az irodalmi mű autonómiája immáron nem a modernitás vezérelveiből, hanem az immanens nyelvi praxisból vezethető le.

HIVATKOZÁSOK

1. Lásd: Bényei Tamás: A posztkoloniális irodalom. Helikon. 1996. 4. 520—528.

2. V.Flusser: Az írás. 1997. 125.

3. H.White: A történelem terhe. Budapest, 1997. 31.

4. Szenteleky Kornél: A vers Vajdaságban. Ugartörés. I. Újvidék, 1963. 62—63. A probléma általános kontextusát lásd: Bori Imre: Szenteleky Kornél. Újvidék, 1994.

5. Idézi Somlyó György: Philoktétész sebe. Budapest, 1980. 14.

6.J.Habermas: Egy befejezetlen projektum. In: J.Habermas—J.—F.Lyotard—R.Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, 1993. 153.

7. V.Zmegac: A modernség és a posztmodernség diagnózisához. Literatura. 1990. 1. 8.

8. V.Zmogac: I.m.

9. Idézi: Szamosi Gertrúd: A posztkolonialitás. Helikon. 1996. 4, 422.