Faragó Kornélia
Az általános iskolát szülőhelyén, a középiskolát 1975-ben Újvidéken végzi, tanári, fordítói és könyvtárosi oklevelet az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén szerez 1980-ban. Ugyanitt 1985-ben az irodalomtudomány magisztere lesz (A kanonikus novellaszerkezet átalakulásának jelenségei), 2000-ben pedig az irodalomtudomány doktora (A regény mint térémény). 1980-tól mintegy tíz éven át a zágrábi Jugoszláv Lexikográfiai Intézet magyar kiadásának szerkesztője. 1992-től a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének kutató-asszisztense. 1993-tól a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék tanársegédje, 2000-től docense, 2005-től egyetemi rendkívüli tanára, 2010-től egyetemi rendes tanára. Vendégtanárként tanított a belgrádi Filológiai Kar Magyar Tanszékén, valamint az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Médiatudomány Tanszékén is. 1992-től öt éven át a Létünk folyóirat szerkesztője. 2005 és 2008 között a Híd folyóirat főszerkesztő-helyettese, 2009-től 2016-ig főszerkesztője. A Szerb Matica Szerb–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok – Srpsko-mađarske književne i kulturne veze elnevezésű projektjének vezetője. A budapesti Irodalomtudományi Intézet és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia A magyar irodalom modern irányai – Moderni pravci mađarke književnosti elnevezésű közös projektjének vezetője (Kappanyos Andrással). A Szerb Köztársaság Oktatási, Tudományügyi és Technológia-fejlesztési Minisztériuma Diskurs manjinskih jezika, književnosti i kulture u jugoistočnoj i srednjoj Evropi nevű projektjének munkatársa.
Szakterületei: Irodalomelmélet, térpoétika, geokulturális narratológia, irodalomtörténet, kortárs magyar és szerb irodalom, komparatív kutatások, fordításkultúra, recepciótörténet
A TÉRBELIESÍTŐ GONDOLKODÁS ALAKZATAI
FARAGÓ KORNÉLIA: A VISZONYLAGOSSÁG ALAKZATAI
Faragó Kornélia tanulmánykötete egyszerre heterogén és homogén összeállítás. Heterogén, mert szemmel láthatólag az irodalomtörténésznek az utóbbi pár évben megjelent szövegeit közli újra, s „elegyes” tárgyú írásokat vonultat fel: elméleti szempontokat érvényesítő áttekintéseket a szerb, illetve vajdasági irodalomról, teoretikus irányultságú elemzéseket a régióban hajdanán és napjainkban írott regényekről, továbbá a közelmúltbeli és kortárs magyarországi prózáról, végezetül pedig revelatív, sőt, olykor briliáns eszmefuttatásokat klasszikus, vagy olyan, mondjuk így, „agyonelemzett” versekről, amelyek mégis előhívják a más és más szempontú elemzést. Homogén ugyanakkor, mert Faragó Kornélia az utóbbi években vizsgálódásai számára egy olyan, alapvetően filozófiai ihletettségű szempontrendszert dolgozott ki, amely legfőképpen spatiális viszonyokra épít vagy azokra fordít le, azokon modellál akár másképp is interpretálható problémákat. Szinte már a védjegyévé vált ez a térbeliesítő gondolkodás, amelynek meghatározó elemei: a fenomenológia, a hermeneutika és az egzisztencializmus bölcseleti irányzatainak felhasználása, a Bachelard és Foucault elméletein megalapozott térpoétikai alakzatok analízise, az antropológia és a kulturális narratológia eredményeit is felhasználó geokulturális nézőpont bevezetése az irodalomkutatásba, a Jan Assmann-i kulturális emlékezet-fogalom, s főként az ennek egyik fontos elemeként funkcionáló „textuális átfordulás”, vagy másképp, „textuális koherencia” működésének leírása. A kötet nagyfejezeteinek címei összhangban vannak egymással, egyfelé mutatnak, s ez is arra világít rá, hogy a különféle alkalmakra – például az Újvidéki Egyetem és az MTA Irodalomtudományi Intézete együttműködésében megvalósult tematikus konferenciákra, a Fűzfa Balázs által válogatott A tizenkét legszebb magyar verset elemző konferenciákra – készült szövegek mégiscsak egyfajta mélyebb tematikus egységbe szerveződnek: A geokulturális narráció (öt szöveg), A viszonosság alakzatai (nyolc szöveg), Dialogikus várakozások (hat szöveg), Dialogikus illúziók (három szöveg).
A geokulturális elbeszélés változatai című hosszabb tanulmány a térségi gondolkodáshoz való viszony változásait ragadja meg a kilencvenes évek eleje, azaz Jugoszlávia széthullása óta. A jugoszláv geokulturális alapszerkezet írásban való antropológiai újjáépítését mint narratív tettet Faragó Kornélia a Jan Assmann-féle kulturális emlékezet-fogalom egyik jellemző eleme, a rituálisból a textuálisba való átfordulás átmeneti szakaszaként azonosítja, aminek sajátossága az az antropológiai értelemben vett mozaik-módszer, az a sajátos „egész”-képző, összeillesztő gondolkodás, amelynek lényege, hogy „az újbóli létrehozás érdekében az olvasás a különböző perspektívákat egymást kiegészítő szerepkörbe helyezi”. (7.)
Mindennek alapeleme a geokulturális meghatározottság tapasztalata, amelyet viszont nagyon bonyolult rendszerű hálózatként érdemes elképzelnünk, hiszen számos, a nemzeti identitás feletti (vagy ezeket egymásba nyitó) szempontból adódik össze. „Amikor az elemzés az egyes prózapoétikákat geokulturális narratológia keretbe helyezi, a tér, a térség, a tájegység, a territórium, a határ, a peremvidék és a kultúra legkülönbözőbb viszonylataihoz köti az értelmezést, a különböző névmanipulációkhoz, az állandóság helyett a változékonysághoz, a »permanens transzformáció« fogalmához, a dinamikus mintázatokhoz, az átszituálódás és átfunkcionálódás szerkezeteihez, a tárgyjelentésekhez, a másságokban megjelenő azonosságok paradox tapasztalatához. Ezenfelül a távollét, a hiány és az idegenség toposzához, a liminális helyzetekhez” (9.). Ez az olvasásmód – mely egyébként nagy vonalakban a „monarchikus” olvasást eleveníti fel – egy viszonylag kötött geokulturális diszkurzus felbomlása után egyfajta emlékezetkultúraként jelenik meg, s egyúttal mintha újra is gondoltatná az irodalom fikcionalitásának kérdését: az élet és a művészet közötti határvonalat elhomályosítva a fikció „referenciális termelékenységéről” (de Man) ad számot. (Ez a sajátosság máshol, másik aspektusból kotextusként definiálódik, kifelé orientálódó szóként, kifelé forduló szövegaktusként: „a »külső« világ, a közvetlen létezéstapasztalat beáramlása, behatolása, amelyen keresztül behatol az idő is”. (20.)
A geokulturális megközelítést mindazonáltal nem csak az írói, kritikusi, irodalomtörténészi praxis részeként határozza meg Faragó Kornélia, hanem – Heidegger „föld”-fogalmának felhasználásával – egyfajta ontológiai megalapozást is biztosít a számára: a világ alapjaként a föld jelenik meg, s ez a föld („ahová a mű visszaszáll”, a „megjelenőn elrejtő”, a történelmi ember számára a „világban lakozást biztosító”) teljes egészében át is hatja ezt a világot: márpedig a geokulturális jelentésszférákhoz e világ megnyílásában feltűnő térség-kategória vezet el. Mindazonáltal az értelmezéseknek egy erre következő lépésben már el kell távolodniuk az ontológiai szinttől, és hagyniuk kell, hogy földrajzzal és kultúrával ruházódjék fel a mű tere. Ezután a szerző példákkal szolgál erre az interpretációs módozatra, az ezen belül megjelenő szintekre (vagy a másik, a szerzői oldalról szemlélve a dolgot, az ilyesféle motívumokra és alakzatokra): Vasagyi Mária, Bence Erika és Láng Zsolt szövegei kapcsán „a »földi dimenzió« alakváltozatairól”, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Franja Petrinović, Đorđe Pisarev, Laslo Blaśković, Dragan Velikić, Dubravka Ugreśić műveit illetően pedig a muzealizációról (Andreas Huyssen fogalma), olyan, végső soron retorikai alakzatokká váló kultúragyűjtő mozdulatokról ad számot, amelyek jelentős regénypoétikai teljesítményekként könyvelhetők el. Ehhez a mozzanathoz járul a névadási – s főként névbeemelési, névbeiktatási – gesztus is, a márkanevek, vagy például a városnév-deformáció (Tolnai Ottó: „Új-Vidék”, „Neusatz”, „New York”) szimbólumként történő alkalmazása. (A márkanév-hivatkozás szintén a regionális-referenciális ismereten – vagyis az odatartozáson – alapuló interpretációt követeli meg az olvasótól.) A következő fejezetek – pontosabban az ide besorolt, ilyen-olyan alkalmakra megírt, mégis szervesen illeszkedő tanulmányok – voltaképpen ezekre az eljárásokra hoznak példát. Az a szöveg például, amely Aaron Blumm (ifj. Virág Gábor) Csáth kocsit hajt című kötetének novelláit elemzi, azt teszi vizsgálat tárgyává, miként működik az erős név szemantikája, hogyan árad szét, terjed ki az egyszerre irodalomtörténetileg és regionálisan is távlatot hordozó név effektusa a megformáltság minden elemére. Dragan Velikić A Domaszewky-dosszié című regényében Faragó Kornélia a geografikus horizont kiterjesztésének egyik fontos lehetőségét mutatja be, az utazás metaforikájának (az utak és utazások, indulások és érkezések, vonatok, vágányok, peronok és várótermek, továbbá a köztes idők és átmeneti terek élményét nyújtó szállodák, illetve a szintén csak állomásként tételeződő születés és halál metaforikájának) hatását. Ez ugyanis – főként, ha ismerjük az író előző regényeit, azaz az egész narratíva ismerete aktualizálódik olvasatunkban – egyfajta sajátos jelentésvilágot kölcsönöz a szövegnek, s felerősíti a kiszakított, kívülre helyezett, elkülönülő időt (ráadásul az ehhez hasonló terű és metaforarendszerű monarchikus – a Monarchia idején, majd közvetlenül a felbomlása után íródott – alkotásokat idézi). Vagy ott vannak a többnyire a vasúthoz köthető, a tudatba mint egyfajta archívumba beíródó tárgyi emlékek, többek között a vonatfülkék berendezési tárgyai, vagy a regényről regényre változó, mégis Velikićre oly jellemző városképzet, amely egy olyasféle szimfónia-partitúraként olvasható, amelynek az ember csak egy jele. Annál is inkább felfogható zeneiként ez a tér, mert az emlékezet mindenkoron szenzuálisan írja bele elemeit: hangokhoz, ízekhez, tekintetekhez köti ezeket (sokat elárul az is, ahogy a régi helyelnevezések, szavak, szintagmák fónikus kódként őrzik az emlékeket).
Nem igazán értem, miért nem kaptak kiemelt helyet (azaz: miért nem illesztettek a bevezető – elméleti és összegző jellegű – fejezethez) A mitikus logika és a perszonális mítoszteremtés. A mitológia hiánya és szüksége című, illetve a Geoanarchikus tériesség, néma történelem. A textuális újralétesítés traumatikus mozzanatai című tanulmányok, hiszen ez a poszt-Jugoszlávia irodalmára vonatkozó, voltaképpen kétfelől megközelített kérdés Faragó Kornélia interpretációjában is szorosan köthető ahhoz a Jan Assmann kulturális emlékezet-elméletében leírt jelenséghez, amikor a rituális koherencia textuálisba fordul át, s ezáltal kötődik egyfelől a mítoszhoz (még pontosabban, Claudio Magrisnak eredetileg a Habsburg-mítoszra vonatkoztatott modellfogalmát is kölcsönvevő mítoszi modell-fogalomhoz), másfelől a Nagy Forma szerkezeti elemeiként felhasználó, úgynevezett új-konnektív írásművekhez, amelyek az értelmezés és elemzés kohéziós erejét biztosítva az adatolás, dokumentálás, archiválás és muzealizálás poétikáját alkalmazzák. (E két fogalom, sejthetjük, akár egybe is eshet, hiszen hogyan is teremthetnénk meg a valaha volt ország mítoszát, ha nem a fentebb emlegetett prózapoétikai eszközökkel). Ebben az esetben egyrészt a mítosz hiányának, az új mitológia programjának, s ennek gyakorlatilag egyetlen megvalósulási lehetőségeként az emberközpontú mítosz létrejöttének lehetünk tanúi, másrészt láthatjuk, miként körvonalazódik a térhermeneutikai geokultúra, miként tevődnek át textuális formába a „nagy tágasságú” ország mindennapi, mégis rituális jelentésproduktumai, hogyan születnek meg az „így éltünk”-típusú életfikciók: mindez olyan prózapoétikai áttételeket, olyan helyettesítő jellegű szövegkonstrukciókat hív életre, amelyek a liturgikus egykori rend helyébe lépnek. Világos persze, hogy ez – mind a tapasztalati, mind az elvárási, mind a cselekvési tereket figyelembe véve – egyfajta szétmorzsolódással, a mikroszintre való alászállással jár, bár például a háború élménye a közösségi tudat formálódását is magával hozta, s érzelmi jelentésekkel gazdagodott – még ha az így megélt emóció a félelem, s a pusztulás-pusztítás miatti szégyenérzet volt is.
Az ezt követő két nagyfejezetből az előbbi, A viszonosság alakzatai című a poszt-Jugoszlávia területén keletkezett írásokat, míg az utóbbi a huszadik századi (kortárs és nem kortárs) magyar irodalmat elemzi. Noha egyenként is különböző szempontokat érvényesítő, finom elemzési érzékkel megformált tanulmányok ezek, a kisördög talán jogosan motoszkál ott a kritikusban: egészen biztos, hogy a poszt-jugoszláviai prózát csakis geokulturális aspektusból, illetve az én és a Másik distanciára épülő hermeneutikáját figyelembe véve lehet és érdemes vizsgálni? (Az itt szereplő magyarországi alkotások tárgyalása ennél sokkal heterogénebb szempontrendszert követve történik, legfeljebb az vethet fel kérdéseket, hogy az ezeket egybefűző nagyfejezet címe, Dialogikus várakozások egy-két szöveg tematikáját – a Baka István és Ficsku Pál műveiről szólókat – mintha nem fedné le teljesen.) Ha viszont elfogadjuk Faragó Kornélia koncepcióját, miszerint a vajdasági próza legrevelatívabb módon a geokulturális aspektust kiemelve tárgyalható és tárgyalandó, talán mégiscsak szkeptikusan kellene közelítenünk Végel László azon, a Kisebbségi elégiában megfogalmazott megjegyzéséhez, melyet pedig a tanulmányíró – saját logikai rendszerébe kevéssé beilleszthetően – kritika nélkül látszik elfogadni: a „kisebbségi ember valóságában sokkal több a fantazmagórikus elem,” mint annak a világában, „aki életét a többséghez kötözve biztonságban éli le”.
De ha nem akadunk fönn ilyesféle részletkövetkezetlenségeken (nincs sok belőlük), számos olyan meglátással örvendeztet meg a tanulmányok írója, amelyek valóban gazdagíthatják a magyar nyelvű prózáról alkotott képünket. Például megtudhatjuk, hogy a vajdasági magyar esszéirodalom alapvetően az utazás toposzára épít, akár ténylegesen járműbe száll elbeszélő-meditáló hőse, akár nem: már saját lakhelyén maradva is a másik kultúrájában tudatosíthatja saját kettős azonosságát, ha pedig nekiindul, a belső idegenségviszonyokat össze is vetheti a saját társadalmon kívül eső idegenség-tapasztalatával, egyfajta sajátos idegenségközi pozícióra szert téve az út során, melyből nem mellesleg saját énjét is konstruálja. Vagy például táj- és természetfelfogásuk bemutatásával nem csupán Tolnai Ottó és Végel László esszéinek beállítottságát, sőt, erre építve a szerzők énképének sajátosságait próbálja meg megrajzolni, az egyéni különbségek pontos feltárásával (miszerint előbbire „a tiszta természetiségben való megmártózás” jellemző, utóbbinál „a történelmiség, az »igencsak sodró áramlások« érintik, vonják hálóba a testet”) (114.), hanem észrevételeit szimptomatikusnak tekintve voltaképpen arra kíváncsi, „milyen mintázatokban ölt testet a geokulturális kötődés reprezentálása, egy természeti tájhoz köthető identitáskultúra megjelenítése a vajdasági magyar esszékultúrában? Hogyan narrativizálható a geokulturalitás, mint jellegzetes tájtényező?” (110.) De ugyanígy a kultúrák párbeszédének s a Másikkal való megértésnek a lehetőségeit mérlegeli egy térbeli metaforát elemezve Ivo Andrić Híd a Drinán című regényében, amelyben mellesleg – minthogy a híd a mű egyetlen valódi színhelye, itt megy végbe minden cselekvés, itt határoztatik meg és realizálódik a szereplők sorsa, határátkelőként ez alakítja a „kívül-tartás” és az „át-engedés” logikáját, sőt ez ad helyet a hatalmi írásnak is – tényleg nem boszorkányság észrevenni, hogy ez a térelem működteti és tartja játékban a regény világát. De hogy miként, milyen interpretatív nüanszokig, s milyen végkövetkeztetésekig jut el a tanulmányíró, az már valóban saját értelmezői kapacitásának függvénye: márpedig ez esetben joggal tarthat elismerésre számot kifinomult analitikus érzéke, teoretikus eszköztára, a strukturális alkotóelemek és a referenciális viszonyok felmérésének (vagy másképp: a hídmetafora változásainak és a társadalmi-etnikai mozgásdinamika felrajzolásának) összhangba hozása. Talán nem érdektelen észrevenni azt a szinte egyedülállónak mondható poétikai-strukturális sajátosságot Andrić regényében – s ezt egy kicsit hiányolom Faragó Kornélia meglátásai közül –, hogy a híd benne mintegy aktorrá válik, és nem csupán abban az általános értelemben, ahogy például Olga Frejdenberg beszél a színhelyek szereplővé válásáról: itt a tényleges főszereplő maga a híd, s hozzá képest az emberi figurák szolgáltatják az állandóan mozgó, alakuló, változó hátteret.
A magyarországi irodalmi szövegekben mintha erősebb széttartást feltételezne a szerző, vagyis egy flexibilisebb és színesebb szempontrendszert érvényesít az interpretációban. Bár továbbra is egzisztenciális térérzetről, a Másik terének ontológiai érvényű megtapasztalásáról esik szó a várostér különféle regénybeli megjelenítési módozatai kapcsán (vö. többek között Konrád György, Hevesi András, Nádas Péter műveit), de például a Márai Sándor Eszter hagyatéka című regényében vizsgált kérdéskör, az „ellopott levél” a hermeneutikai és ontológiai problémát már inkább a jelentés és funkció viszonyának láttatja. Faragó Kornélia legfőbb kérdése, „vajon elevenen vagy holtan kerül-e elő az ellopott levél huszonkét év után?” Ez a felvetés azt a tétet hordozza a tanulmányíró számára, hogy az élőhalottnak ítélt (mert el nem olvasott, de nagy fontosságra szert tevő) levél hatóereje sokkal erősebb szerkezeti-poétikai szempontból, mint a többi (időben elolvasott, majd a cselekmény idején újraolvasott) levélé, s a regényre amúgy is jellemző elodázott közlések, sőt a mű világát meghatározó, a Másikra vonatkozó kétségek közé, a gyanú hermeneneutikájába íródik bele. Baka István prózájával kapcsolatban a szerző egy olyan összegző típusú vonást rajzol fel – s a tényleges szövegelemzés során elfogadható és elgondolkoztató érveket vonultat fel e vélemény mellett –, miszerint „a múltak mélyén, a kezdetek kezdetén, a mindig-várt, a soha meg-nem-talált jelentéseit variáló alakzat áll, a nagy fesztávú szerkezet másik pontja, az út végén, a labirintus végpontján túl »a világokat szülő vagy még semmibbé váló Semmi«. (158.) Mindehhez a szerzői világon túlra vivő (Rilke, Goethe, a görög mitológia, a Biblia és a romantikus rémregények, sőt a zene felé) és az azon belüli intertextuális átjárások, illetve az ekként szálazódó sűrű jelentésháló és motívumrendszer értő feltérképezése adja meg a támaszt, pontosabban az ezekkel a textusokkal való kapcsolatnak mint az akceptatív és refuzív viszony játékának a fényében történő jelentésadás. A nagyfejezet címét is adja az az új szempontokat felvonultató szöveg címe (Dialogikus várakozások), amely Hajnóczy szövegeiben – radikálisan új megközelítésként – a beszélői pozíciót mint a kívüllévő kérdezőét írja le, a kérdést téve meg az értelmezést megalapozó retorikai alakzatának – ahol is persze minden az egzisztenciális alapkérdésről szól. Mindamellett az elemzés rendkívül körültekintő módon járja körbe a témát, hiszen egyfelől rámutat a kérdés mint poétikai elem teoretikus definiálatlanságára, másfelől az író igencsak heterogén kérdéskonstruáló stratégiájára (a kérdés nála lehet a válasz előképét is sejtető, vagyis a dialógusra valójában nem számító kérdés; sőt, a kérdezés érvényességét dekonstruáló kérdés; lehet a szereplői önkonstrukció része, vagy másképp, önleíró szó; a válaszadás és a válaszadó eleve ellehetetlenítésére törő gesztus; a másként meg nem fogalmazható hiányként, mínusz-eljárásként való kérdés stb.). Garaczi László MetaXa című regényének címét átalakítva Faragó Kornélia a metaxy, a köztesség létállapotának, a pólusok (élet és halál, tökéletesség és tökéletlenség, stb.) feszültsége által meghatározott létnek a milyenségét taglalja – egy olyasféle pozíciónak, amelyet mégsem az antinomikus, hanem az összefüggő, sőt szinte egymást kiegyenlítő ellentétek uralnak, s egy olyan szubjektumnak, amely egyfelől ugyan az Én-Te-Ő aspektusok átmenetiségében tematizálódik, ugyanakkor az ennél komplexebb, sőt dekonstruktívabb állapotában tűnik fel, az összefüggéseket is felszámoló, a pólusokat mintegy fragmentáltan egybevetítő, a létből kivont egységként. Ugyanis a regényben az Én-Te-Ő fejezeteket (állapotokat) az X „című” egység, vagy másképp, a meta-X követi, s e szövegrészek valójában a személyesség négy dimenzióját rajzolják fel: egyfelől a Te és az Ő is az Én valamely részaspektusai, széthelyezett alakzatai, köztességük adja meg az alanyiság ki- és lebonthatóságát, ámde létezik egy olyan drogos, alkoholos, vagy éppen „diliházi” állapot, amikor már a köztesség elvének „valóságossága”, a feszültség pólusainak öszszetartozása is felszámolódik, egy olyan térbe kerül, „amely nincs benne sem az emlékezet, sem a képzelet idejében” (177.). Ficsku Pál regényével (Gyerekgyár) kapcsolatban pedig a szépirodalomba oltott bulvárnak, ennek a valójában szinte oximorikus formának a sajátosságait tárgyalja. Az önreflexív, tehát az önmagáról beszélni tudó, ehhez nyelvvel (nyelvekkel) rendelkező, a voltaképpen mégis esztétikai szférába áttett bulvár (ahol is „a mai mediális közegben megjelenő bulvárminőség poétikai jelentéselemként tör be a személyes azonosságtudat drámai terébe”) egy olyan határterületen mozog, ahonnan sajátos regénybeszédével mégiscsak képesnek mutatkozik arra, hogy a szövegközöttiség útján műfajokat, beszédmódokat, attitűdöket viszonyítva, ironisztikusan-parodikusan kérdésessé tegye saját kapcsolatát a „tisztes irodalommal”, s mintegy Búvár/Bulvár Kundként megfúrja „a magyar irodalom zászlóshajóját”. Itt hozom szóba egy másik csekélyke hiányérzetemet, amely nem csupán ezzel a szöveggel, hanem a kötet második (magyarországi) felének több elemző típusú darabjával kapcsolatban megemlíthető: ezekben mintha az interpretált alkotások magukban állnának, s hacsak a nagyfejezet címe által is tematizált aspektust nem tekintjük (mely – több-kevesebb sikerrel – nyilvánvalóan mégiscsak egymás mellé óhajtja rendezni a szóban forgó műveket), mintha tematikusan-problémacentrikusan semmilyen párhuzamot nem vonhatnánk köztük és más alkotások között. Ez esetben például arra gondolok, hogy manapság a magasművészet és a tömegművészet (ez utóbbin belül is a bulvár) kapcsolatait igen sokan és sokfelől próbálják artikulálni, hogy mást ne említsek, a képzőművészetben Jeff Koons, Magyarországon Nagy Kriszta Tereskova.
Az utolsó egység, a Dialogikus illúziók cím alá illesztett verselemzések is az előbbiekben felsorolt aspektusokból indulnak ki. Petőfi Sándor Szeptember végén című költeményének vizsgálata a fenomenológiai látásesemény, látottság, látványiság és látomás, továbbá a spatiális és temporális viszonyok összefüggéseit mutatja fel, majd ezek alapján értelmezi a vers énjét, amely – természetesen a verszárlatban megjelenő, előre felidézett és dinamikus „halott-én” odaértésével – egyfajta tematikai súlypontként konstruálódik meg, mint egyszerre halandó, de az örök érzésben megörökíthető szubjektum – mely eszerint csak igen sajátos párbeszédet folytathat a feleségként, hitvesként megnevezett Te-vel. Ugyancsak, pontosabban ennél is határozottabban tesz kísérletet a szerző a dialogikusság illúziójának bemutatására Arany János Szondi két apródjának elemzésében: azt teszi megfontolás tárgyává, hogy a versértés hagyományában feltételezett párbeszéd az apródok és a török szolga között nem valódi, hiszen a pasa megbízottjánál kérdéses, hogy a Másikat, az idegent beszéli-e, eldöntetlen marad, hogy egyfajta sajátos meggyőzői taktikát foglalva közelíti-e saját beszédét egy darabig a saját (ti. a magyarok) diskurzusához, vagy Szondi nagyszerű helytállásának tanújaként valamiféle identitásválságot tükröz megszólalásainak variábilis volta. A sugallt verbális térviszonyok ellenére ugyanebbe az irányba, a dialogikusság illuzórikusságának irányába mutat az apródok énekének monolitikussága, szuverenitása, a Másiktól való elzártsága. Pilinszky Apokrifjának azonosíthatatlan, a metaforikus identifikációknak is ellenálló (mégis a vágy tárgyává tett) Te-je (szerető? barát? Isten?) szintén a beszédviszony értelmezhetetlenségét vonja maga után. Ki-léte helyett csak Másik-léte állítható, de oly módon, hogy közben bizonyos pontokon az én egyik beszélő hangja is a szót birtokló Isten hangjává válik, miközben a másik hang mintha nem részesült volna az emberi nyelv adományából. A tanulmányíró által explicitté tett bábeli helyzet hatására összeomlik mind az esetleges nyelvi egymásra találás tornya, mind az anyagi végességen való felülemelkedés illúziója. S bár a Te kiléte az utolsó versszakokban a szemantikus Isten felé hajlik, megnevezése jelentéselhagyásként tételeződik, „a te szélessége az én végső alapjára redukálódik” (221.): „Isten megnevezésében végpontjára ér az én viszonylatisága, ugyanis ez az én visszanézni már nem képes” (222.). Az én Isten által látottsága határozza meg az ént (már csak azért is, mert ez feltételezi egyszermind, hogy az én is látja az Istent): ami viszont az én térnélküliségét involválja, hiszen ez a látottság egyúttal személytelenedést, arcvesztést, előbb árnyék-jellé való változást, majd kő(-jel)be való fordulást is jelent, amelytől már csak egy lévinasi lépés („az emberi arc maga a világ arca”) a teljes apokaliptikus olvasat.
Új kulturális elméletek felvonultatása, a vajdasági irodalom újszerű megközelítése, az újraolvasás „imperativusának” való megfelelés, a kultusz újragondolása – ekképpen ismerteti a kiadó Faragó Kornélia könyvét. Nemcsak ez a sikeres és nagyívű vállalkozás, hanem a szerző eddigi teljes munkássága is jellemezhető ezekkel a kulcsfogalmakkal – s mindez a szerzőnőnél egészen kivételes igényű rendszerré áll össze, logikai, filozófiai, antropológiai, irodalmi értelemben egyaránt. (Forum)
Földes Györgyi
Tértörténés és viszonyító olvasás
FARAGÓ KORNÉLIA: IDŐK, TEREK, INTENZITÁSOK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL
Faragó Kornélia legújabb tanulmánygyűjteményének külön érdekessége, hogy helyet kapnak benne azok a tanulmányok is, amelyek a klasszikus modern irodalom néhány reprezentatív darabjának, köztük versszövegeknek a téma szempontjából rendkívül innovatív megközelítéseit tartalmazzák. A gazdag elméleti repertoár többek között olyan magyar modern költők látványvilágának és téridőszemléletének többirányú módszeres megközelítésére vállalkozik, mint Babits Mihály, Radnóti Miklós és Ady Endre… – LÁBADI ZSOMBOR KRITIKÁJA
FARAGÓ KORNÉLIA:
IDŐK, TEREK, INTENZITÁSOK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL
Faragó Kornélia legújabb tanulmánygyűjteményében a korábbi kötetekhez hasonlóan ezúttal is számos fajsúlyos elméleti szöveg és érdekes szövegértelmezés olvasható. Az írások jelentős része, néhány kivételtől eltekintve, az elmúlt néhány év munkája. A megjelenési lista igencsak terjedelmes, a számos folyóiratban, konferenciakötetben és egyéb szerkesztett kiadványban napvilágot látott írások lelőhelyei közül álljon itt csak néhány fontosabb: Filológiai Közlöny, Iskolakultúra, Hungarológiai Közlemények, Irodalomismeret, Híd, Tiszatáj. A könyv külön érdekessége, hogy helyet kapnak benne azok a tanulmányok is, amelyek a klasszikus modern irodalom néhány reprezentatív darabjának, köztük versszövegeknek a téma szempontjából rendkívül innovatív megközelítéseit tartalmazzák. A gazdag elméleti repertoár többek között olyan magyar modern költők látványvilágának és téridőszemléletének többirányú módszeres megközelítésére vállalkozik, mint Babits Mihály, Radnóti Miklós és Ady Endre. Ezek az írások olyan letisztult értelmezői perspektíváról, a viszonyító olvasás olyan elmélyült gyakorlati alkalmazásáról tanúskodnak, ami fejezetszerű elhelyezésüket indokolja a kötet végén. A helyszínek közötti mozgások, szövegközi és kulturális áthelyeződések, kiútkeresések közvetlen előzményének tekinthető a Fűzfa Balázs szerkesztette A tizenkét legszebb magyar vers című konferencia- és könyvsorozat is, melyben a látványnyílások, különös temporalitások jelenségei köré szerveződő tanulmányok először jelentek meg.
A könyvvé összeállt elméleti írások bölcseleti előzményei a Térirányok, távolságok: Térdinamizmus a regényben és A viszonosság alakzatai: komparatív poétikák, viszonylati jelentéskörök című kötetekben olvashatók. A műértést előkészítő bevezető tanulmányok is annak a teoretikus összefüggésrendszernek, látásmódnak a folytatását ígérik, amely a térszemléletet a társas viszonosság, interszubjektív kölcsönösség jelenségeihez közelíti. Faragó Kornélia szavai szerint „a térviszonylatok olyan jelekként funkcionálnak, melyek nyelvi elemei nem is térkategóriát modellálnak, hanem etikai és szociális fogalomkörökbe tartozó problémákat.” A kirajzolódó elméleti kiindulópontnak megfelelően a tanulmányok a térszervezés több komponenséről is említést tesznek, így az eseményterek dinamikus összetevőit, a másokhoz való cselekvéses viszonyokat, valamint az érzékiség szubjektumon túlmutató együttállásait is. A tanulmányok hangsúlyos pontján kitér a szerző Maurice Merleau-Ponty nyomán a tér fenomenológiájának arra a felfogására, amely a jelenséget mindenestül médiumnak, alakító közegnek tekinti, ami a dolgok elhelyezését mintegy megteremti, lehetővé teszi a világban. A térről való gondolkodás így egyszerre viseli magán a testi és szellemi odatartozás jegyeit, és szolgáltatja ki magát a térbeli mozgások társas mélységét létrehozó Másik jelentéseinek. Faragó Kornélia a térbeliség e többes dimenzióját olyan elméleti síkra helyezi, amelyben a fenomenológiai elméleti ívét a klasszikus modern elbeszélés-elméletekre jellemző kronotopikusság dimenziójával látja el. Az elméleti fejtegetésekben idézett posztmodern megközelítések (Foucault, Fanon, Jameson) olyan összefüggésbe kerülnek, amely nemcsak a tér dominanciájának a kortárs elméletben játszott szerepét emeli ki, hanem arra is számos irodalmi példát nyújt, hogy a térbeli folyamatok értelmezése mögött rendszerint az idegenség bizonyos fokozatai állnak, a félig vagy egészen ismeretlen Másikra/másokra vonatkoztatva.
A kisebbség mint létesülés (Az idő teresülése az impériumváltások értelmezési horizontjában) című tanulmányban éppen e jelenségegyüttes személyközi dimenzióit emeli ki a szerző, miközben a történeti téridő csomópontjait, intenzitásainak kilengéseit vizsgálja. A geokulturális érzékenység egyik sajátossága – meglátása szerint – éppen az, hogy szituációs érdekeltségű. Frantz Fanon posztmodern elméletíró idézetét továbbgondolva Faragó Kornélia arra a megállapításra jut, hogy a kisebbségi létezésnek mindig van egy lényegi térségi-egzisztenciális komponense, ami arra utal, hogy kikkel szemben és milyen módon érezzük magunkat kisebbséginek. E viszonylagosság-tudat beépül például Csuka Zoltán életútjába is, amikor átköltözik Vajdaságba, de a tanulmány részletesen kitér kisebbségi történet másik ellenpontjára is, amit Herceg János Módosulások című regényéből ismerhetünk meg a bácskai magyarsággal való viszonyában. Eltérő módon ugyan, ugyanakkor hasonló érvénnyel fogalmazódik meg a jelenség, kapcsolódva a Faragó Kornéliát tartósan foglalkoztató nyelvi nomádság határtapasztalatának kérdésköréhez. A kisebbségek és distanciák című fejezet erre a problematikára fogalmilag a határszubjektum jelentéseivel reflektál, utalva arra a vágyott állapotra, amely akár az egzisztenciális mintaként elgondolható szellemi határtalanítás, gondolati túloldalra kerülés képzeteivel rokonítható.
Faragó Kornélia kötetének elméleti és praktikus hozadékai szempontjából is különös figyelmet érdemel megítélésem szerint A metamorf alakzat (A vén cigány mint művészeti önreflexió) című szöveg. A tanulmány ugyanis alkalmas lehet arra, hogy radikálisan új irányt adjon egy klasszikus vers, A vén cigány értelmezésének, mivel az egyik legbiztosabbnak hitt elméleti támaszát, az önértelmező vers általános képzetét vitatja. A szöveg azzal tudja leginkább érzékeltetni a versben is jelenlévő nomádság performatív mintázatait, hogy kivezeti a klasszikus magánbeszéd nyelvi sémáiból. Az elemzés mondanivalójának mássága éppen abban mutatkozik meg, hogy benne az önmaga felé nyitottság tartalmi összetevői kiegészülnek a művészi cselekvés ígéretének szituatív közérdekűségével. Faragó Kornélia ezáltal meggyőzően szemlélteti, hogy a panaszcselekvés narratív mintázatai mellett olyan képzetek is megfogalmazódnak a versben, melynek során a remény társas vonzatai is érzékelhetővé válnak.
Ugyanennek a performatív gondolatnak a nyomvonalán halad a másik klasszikus modern költemény, a Kocsi-út az éjszakában értelmezése is. A fragmentaritás kortárs újraértelmezése mellett az elemzés újszerűségét az adja, hogy egyik jellemző vonását a szöveg beszélőjének pluralitásában látja. A verstér multiperspektivikus szerkesztése folytán ugyanis a költemény alanya „kilép az önreflexivitás köréből, és énen túli érvényességre tesz szert.” A vers szcenikáját az ént eltávolító és a közelbe helyező gesztusok egyaránt alakítják, létrehozva ezzel a válaszút többféle lehetőségét. Az útonlét nyitottságának, határtalanságának érzékeltetésével együtt, Faragó Kornélia versértelmezése fenntartja annak a lehetőségét is, hogy az éjszaka közepén falhangzó lárma nem más, mint a többiek hangja, vagyis a szubjektum a látszat ellenére útközben sem marad teljesen magára.
E személyközi dimenziói a térképzeteknek kitörölhetetlenül rétegződnek egymásra Faragó Kornélia írásaiban, gazdagon kiteljesítve a teoretikus igényt, hogy a szimbolikus helyek többes identitást, történetiséget és heterotópiákat kelthetnek életre.
Lábadi Zsombor
Választott hagyomány
Új főszerkesztő a 75 éves Híd folyóirat élén
Fennállásának háromnegyed évszázadát jegyzi idén a Híd irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat. Magyar nyelvterületen a legrégebbiek közé sorolható. A jubileumi évet a folyóirat főszerkesztő-váltással kezdte, Gerold László eddigi főszerkesztő helyett Faragó Kornélia egyetemi tanár vette át a lap irányítását neves elődök: Lévay Endre, Simokovich Rókus, Mayer Ottmár, Laták István, majd a háború utáni nemzedék: Steinfeld Sándor, Olajos Mihály, Ernyes György, Majtényi Mihály, Herceg János, Major Nándor, Pap József, Ács Károly, Bányai János, Bori Imre, valamint Gerold László után. Ez alkalomból kérdeztük.
A Híd folyóirat úgyszólván kezdettől napjainkig elsődleges feladatának tekintette a vajdasági magyar irodalom, kritika és társadalomtudomány felkarolását. Mégis milyen főszerkesztői elvek irányítják majd munkáját? Számíthatunk-e a lap megújulására, a szerkesztéspolitika módosulására? – kérdeztük Faragó Kornélia, új főszerkesztőtől.
– Módosulások és erősebb kimozdulások, váltások is lesznek, sokan vállalták, hogy behozzák az ilyen jellegű elképzeléseiket. De a beszélgetésekből úgy tűnik, hogy választ hagyományt a most formálódó gondolkodásrend abból is, amit a 75 éves Híd a legjobb korszakaiban értékként létrehozott, én különben sem vagyok híve a teljes törlést hirdető újrakezdéseknek. Azt hiszem, hogy mostani viszonyaink között tékozló luxusként hatnának. Az évfordulóra is emlékeztető, új fedőlap a koncepciónak ezt a kétoldali nyitottságát kívánja jelezni.
A vajdasági magyar irodalmi, kulturális vonatkozásokat, az ide kötődő alkotókat, továbbra is centrális hely illeti meg, erőteljes jeléül annak, hogy a Híd hol készül és hol jelenik meg. Változás abban lehet, hogy mindezeknek milyen jellegű és értékű kontextust tudunk teremteni, és milyen dialógusviszonyokat tudunk létrehozni a folyóirat lapjain. Néhány következő számunkban, egyebek mellett, a romániai magyar relációk erősödnek majd fel ilyen értelemben.
Az utóbbi években a Híd a vajdasági és a magyarországi szépirodalmi alkotások mellett szorgalmazza a szerb, horvát, szlovén stb. nyelvű versek, próza, tanulmányok közlését, s időnként Kultúrák és perspektívák címmel egy-egy nemzeti kultúra/irodalom bemutatására vállalkozik. Ezeket a „kitekintéseket" tudtommal az olvasók jó néven vették. Lesz-e folytatásuk?
– Az interkulturális szemléletiség például hangsúlyos része annak a választott hagyománynak, amelyről az imént tettem említést. Egy szlovén esszésorozattal indulunk Mitja Čanderrel a középpontban, de valószínűleg fordítunk majd Žižeket, Dolart is és egy Gal Kirn-esszét, nagyon izgalmas témakörökben. Ez utóbbi például a „partizán művészet” és az emlékezeti politika kérdéskörét érinti posztjugoszláv konstellációban.
A szerb prózairodalom sem kerül ki az érdeklődési körünkből, Srđan Valjarević nevét említhetném elsőként, de lesz új Pisarev-szöveg, Vladimir Pištalo frissen díjazott regényéből részlet, Dragoslav Petković új alkotása egy tematikus blokk részévé szervesül majd és hamarosan megjelennek a palettán a fiatal női írók is: Vesna Korać, Maja Solar stb.
Ha távolabbra tekintünk, eddig cseh, orosz, angol vonatkozásokat villantott fel a Kultúrák és perspektívák c. rovat. Mostani elképzeléseink szerint Yves Charles Zarka került fordításra, készül egy Alain Badiou-esszé és például Rancière-szövegek is szóba kerültek már.
Az idegen nyelvű irodalom megjelenésével a lap körül egy fiatal fordítónemzedék nevelődik. Ez egyfajta fiatalítást jelent, de a fordításirodalom gazdagításását is. E téren milyen tervei vannak?
– A fordítás az én szememben, és ezt sokszor elmondtam már, a kulturális praxis egyik legértékesebb megnyilvánulási formája.
A történet része, hogy miután fordítói oklevelemhez az idők során fordítói, kontroll-szerkesztői, de irodalomértelmezői tapasztalat is társult, mintegy tíz éve műhely-formában segítem az új fordítók színrelépését. Ma is egybevetem az eredetivel és értékelem minden tehetséges pályakezdő mindegyik munkáját. És nagy öröm, hogy a korábban indulók mögött már komoly szakmai teljesítmény áll.
Talán mondanom sem kell, hogy a Híd továbbra is gazdag szellemi közeget, széles érvényesülési teret kínál a fiatal fordítóknak.
A vajdasági sajtó egyik rákfenéje a terjesztés. A Híd esetében ez mit jelent, hogyan jut el az olvasóhoz? Mekkora előnyökkel jár a lap tartalmának internetes közreadása?
– A terjesztés valóban a folyóiratkultúra egyik gondokkal terhelt mozzanata. A Híd terjesztésének alapja, az ország határain belül és kívül, az előfizetéses rendszer, de kapható havi rendszerességgel az újságárusoknál is. Az internetes elérhetőség (PDF Archívum) alapján érkező reagálások számából látszik, hogy nagyon fontos, és fokozott figyelmet igényel ez a terjesztési mód, akkor is, ha sokak szerint a Híd igazi élményét ma is a kézbe vehető példányok jelentik.
Korábban a főszerkesztő-helyettesi teendőket látta el a folyóiratnál Gerold László főszerkesztő mellett. Mekkora a lapszerkesztési tapasztalata, és hogyan fér össze a pedagógusi munkával? A kettő esetleg kiegészíti egymást, vagy...?
– Leplezetlen örömmel mondom, hogy a Híd mostani főmunkatársi köre egybefüggő szellemi közösségként példátlan szerkesztői tapasztalattal rendelkezik. Ezen túl persze mindenképpen segíti majd a munkát az is, bár látszólag eltérő gyakorlat, hogy több mint egy évtizeden át a zágrábi Jugoszláv Lexikográfiai Intézet szerkesztőjeként dolgoztam, és sokat jelentenek az Új Symposion szerkesztőbizottságában eltöltött, fölötébb izgalmas évek is, 1977-től 1983-ig. Ezután öt évig végeztem a Létünk szerkesztői feladatait, ez a Híd társadalomtudományi dimenzióit illetően lehet lényeges. A legértékesebbek természetesen a Hídnál töltött négy esztendő közvetlen tapasztalatai. A felsoroltak mind jól jönnek, ha a szerkesztő közben mégis el tudja kerülni a tapasztalati modellekbe való belemerevedést.
A szerkesztésre mindig is igyekeztem olyan lehetőségként tekinteni, amelyet a színvonalas fiatal alkotók javára fordíthatok, közöttük azokéra is, akikkel tanárként találkozom az egyetemen. Egyébként a folyóiratépítés egy olyan kommunikációs helyzet, amelyben teljesen új viszonylatokban mutatkozik minden korábbi, más vetületű, más perspektívájú együttgondolkodás.
Ami kiteljesít
* Ha jól tudjuk, Faragó Kornélia a pályafutását a Jugoszláv Enciklopédia magyar kiadásának szerkesztőjeként kezdte. Ebből a munkájából arra lehet következtetni, hogy otthonosan mozog az irodalom korszakaiban: legújabb könyvében Petőfitől Máraiig, Szentelekytől Végel Lászlóig megannyi szerzőről tájékozódhat az olvasó. Vannak irodalomtudósok, akik egy-egy íróra összpontosítják a figyelmüket, de ahogyan én látom, Ön inkább egy-egy jelenségre kíváncsi.
- Igen, a zágrábi Lexikográfiai Intézetben végzett munka valóban érzékennyé tett a különleges összefüggések és átfedések iránt. Az idők kereszteződése, a különféle korok és kultúrák ugyanis más-más módon, más oldalról mutatják be a jelenségeket, a fogalmakat. A remény teljesen mást jelent az ókorban és mást a kereszténység korában, vagy hogy közelebbi példával éljek: a nyelviség, a tájhaza vonatkozásait merőben másként éli meg egy kisebbségi és megint másként egy többségi nemzethez tartozó egyén. Meggyőződésem, hogy a gondolkodás rejtettebb perspektívái nyílnak meg előttünk, ha jelenségekre, problémákra, általuk pedig az életművek belső tartalmaira figyelünk.
* Hogyan olvassunk, mit olvassunk? Önnek ugyanis nyilvánvalóan az olvasás a legnagyobb élménye...
- Ha elolvassuk az utóbbi tíz év legjobb vajdasági magyar könyveit, kiteljesítenek, valami módon gazdagabbá tesznek bennünket.
* Amikor erre a beszélgetésre készültem, arra számítottam, hogy a könyve nehéz olvasmány lesz. De tévedtem. Aki egy kicsit is jártas a közművelődésben, az szívesen olvassa végig, nem csukja be azzal, hogy ,,ezek a kritikusok már megint egymásnak írnak'. Sajnos sok olyan munka kerül a kezünkbe, amelynek elvont, követhetetlen az okfejtése. A sokféle irányzat között hogyan tájékozódjon a művelt olvasó? A huszonegyedik század első évtizedében hogyan kell, hogyan lehet tanulmányt írni a regényekről, versekről?
- Örülök, hogy olvashatónak találta a könyvet. Több magyar egyetem oktatási programjában is jelen vannak ezek a szövegek, ezért is lényeges, hogy a nagyközönség számára is elérhetőek legyenek. Ennek a beszédmódnak az alapvető jellemzője, hogy átszövi, átjárja az elméleti-poétikai reflexió és a műalkotáshoz közel hajló értelmezés. E beszédmódok differenciájának kell megalapoznia a hermeneutikai mélységet, mindeközben pedig az érthetőséget, a szemléleti harmóniát is. Ezt a célt nem könnyű megvalósítani, mert nem mondható el minden elméleti meglátás a közérthetőség nyelvén.
* Ha figyelmesen elolvassuk a könyvét, akkor abból az derül ki, hogy az Ön számára a vajdasági írók közül Végel munkái a legemlékezetesebbek. Miért?
- Több szinten is megszólítottak a Végel-művek, mert inspiratív és izgalmas problémakör gyanánt mutatnak rá a történelmi zajlásokra, a bácskai magyar némaság élményére vagy épp Jugoszlávia széthullására. Olyan mivoltukban szemléli őket, mint amelyek - az általam is képviselt geokulturális poétika szintjén - sajátos kölcsönviszonyt létesítenek Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Virág Gábor és bizonyos szempontból például Vasagyi Mária és Deák Ferenc regényeivel, Herceg János és Juhász Erzsébet vagy éppen Dragan Velikić, Dubravka Ugrešić és Igor Marojević prózavilágával.
* Az utóbbi időben gyakori téma, hogy válságban van a vajdasági magyar irodalom. Ön mint a Híd főszerkesztője a beérkezett kéziratok alapján is úgy gondolja, hogy bajok vannak? Mit lehet tenni: az írókat nevelni kell, vagy az íróság is Isten ajándéka?
- Nem szeretem a válsággondolkodást, mert alibit teremt a valódi reflexió fáradságos munkájának az elkerülésére. És közben indokolja a mindenáron való írógyártást is. Tény és való, hogy mindig vannak nagyon jó kézirataink, ezért könnyű szívvel nélkülözhetjük a beözönlő gyenge szövegeket. Akkor lenne igazán nagy a baj, ha engednünk kellene a minőségi követelményekből, hogy elkészülhessen egy-egy szám. Véleményem szerint a Híd legújabb számai érzékeltetik, hogy a folyóirat ösztönző és méltó szellemi közeget teremt minden kiemelkedő alkotónknak, közöttük sok fiatalnak is. Annak a gyökereit pedig, hogy még sincs tájainkon annyi újonnan induló, színvonalas szerző, mint korábban, és hogy gyengült a kultúra, az irodalom pozíciója, mélyebb társadalmi szinten kellene keresni. Erről pedig az apokaliptikus gondolkodás nem mond semmit. Az a dolgunk, hogy olyan lehetőségtereket teremtsünk és támogassunk, amelyek működésbe hozzák, provokálják a valódi tehetséget. Olyan intellektuális közösségeket, amelyek erősítik az alkotókészséget a különféle válsággondolkodások ellenére is, és kiszűrik a gátlástalan szövegtermelőket.
* Ön igen tájékozott a kortárs szerb irodalomban. Könyvének lábjegyzeteiben arra is felfigyeltünk, hogy több értékes alkotást magyar nyelvre is lefordítottak. De én ezeket én nem látom a könyvesboltjainkban. Azért nincsenek itt, mert úgysem venné meg őket senki, és akkor miért porosodjanak a polcokon, vagy a könyvterjesztőink nem tudnak róluk? Ön szerint mit kellene tenni annak érdekében, hogy ezek a kiadványok és a vajdasági magyar könyvek eljussanak az olvasóhoz?
- A magyar fordításkultúra élénken érdeklődik a szerb alkotások iránt. Nagyon fontos könyvekről van szó, ezért feltétlenül el kellene jutniuk az olvasókhoz. A Híd minden száma felhívja egy-egy kortárs szerb alkotó művére az olvasók figyelmét. A könyvek jelenlétét biztosítani kell, a kultúra védnökei nem tehetnek egyebet, mint hogy minden anyagi és szellemi erejüket a közvetítés szolgálatába állítsák.
A Híd igazi értékeket affirmált
Minden korszak kitermelte a maga koncepcionális jellegzetességeit és tematikai hozadékait, vallja Faragó Kornélia, a nyolcvanéves Híd folyóirat főszerkesztője
Mozgalom, kultúraformálás, irodalmi gondolkodás címmel rendez konferenciát a Híd szerkesztősége a folyóirat megjelenésének 80. jubileuma alkalmából. A tanácskozást szombaton 9 órától tartják a Magyar Szó újvidéki székházának negyedik emeleti tanácstermében. Ebből az alkalomból kérdeztük Faragó Kornéliát, a folyóirat főszerkesztőjét.
Vajon a meghirdetett konferencia címében foglaltak jelzik leghívebben és legtömörebben mindazt a törekvést, amit a Híd több nemzedéke az elmúlt nyolc évtizedben szem előtt tartott?
– A címben foglaltak mindenekelőtt a szombati tanácskozás előadásai által kirajzolt gondolati ívet hivatottak érzékeltetni, de ezzel természetesen felvillantanak valamit a folyóirat eddigi működésének jellemzőiből is. Már amennyiben nyolc évtized gazdagságára három szóban utalni lehet.
A kezdetek mozgalmisága többet jelentett a puszta szerkesztéspolitikánál, a lap szerkesztői társadalmi gondolatok, széles eszmekörök jegyében cselekedtek. Voltak gondolataik, vízióik és reményeik, és volt hozzá programjuk, meg elkötelezettségük. Úgy látták, hogy a „lehet feltételeinek előkészítése” a feladatuk és a kötelességük. Ahogyan az egyik cikk fogalmaz, „a kisebbség eredményes szellemi működésének” elősegítése a cél, a szűk horizontok tágítása, a jugoszláviai magyar fiatalok egyetemes szellemi közösségének létrehozása. A szétszórt akarások egybegyűjtése. A konferencia első két előadása erről a korszakról szól. A ’34-ben alapított folyóirat hangsúlyozottan a jugoszláviai új magyar nemzedék társadalmi, irodalmi és kritikai szemléje volt. Már az első évfolyamokban változatos közírói műfajok szólnak a fiatalok súlyos gazdasági és műveltségi helyzetéről, az ifjúság kulturális feladatairól, a vidék műkedveléséről, a lokális kultúrpolitikáról, a kisebbségi tanoncok és a kereskedőifjak helyzetéről, az agrár-tematika területeiről, Börcsök Erzsébet tollából a nők helyzetéről, a kisebbségi oktatás kérdéseiről. Cikk hívja fel a figyelmet például arra, hogy elemi kötelesség a szerb iskolából kikerülő ifjúság magyar irodalmi és történelmi ismereteinek a pótlása. Olvashatunk Hangya András művészetéről, vagy Tóth József tehetségéről, a „délszláviai” magyar irodalom új korszakáról, de megemlékeznek Szenteleky halálának első évfordulójáról is. Helytörténeti sorozat indul, és 1937-ben, megalapozva az itteni faluszociográfiát, közzéteszik A vojvodinai falukutatás munkavázlatá-t és programját, majd beindítják a tényleges akciót is. Érdemes megemlíteni, hogy a Híd korai programja megküzdött az olvasói közönnyel is, már az első évben havi hétszáz példányban kelt el a lap.
A Híd arculatát számos nemzedék alakította, szerkesztők, munkatársak.
– Az első korszak főszerkesztői Lévay Endre és Simokovich Rókus voltak. Mayer Ottmár 1937-től 1940-ig szerkesztette az akkor már „harcos fiatalok” folyóiratát. A Híd munkásmozgalmi múltja tanulságos és igencsak fontos örökség. Amikor a cenzúra beleszól a szerkesztésbe, a lap a közzétett szerkesztői üzenetekben technikai okokra hivatkozva hagyja ki a szövegeket. 1940-ben letartóztatták, majd felakasztották a Híd főszerkesztőjét, búcsúlevelét A Híd-mozgalom képeskönyvében olvashatjuk. A Hidat 1941 januárjában betiltották, a folyóirat innentől számítva Világkép címmel érkezett meg az előfizetőihez, Laták István jóvoltából, míg ezt is be nem tiltották.
A háború után megújuló elképzelések, módosuló külalaki koncepciók és nagy főszerkesztői korszakok váltják egymást. Steinfeld Sándort, Olajos Mihályt és Ernyes Györgyöt követően Majtényi Mihály, Herceg János, Major Nándor, Pap József, Ács Károly, Bányai János, Bori Imre és Gerold László szerkesztette a folyóiratot. A korábbi évek irodalmi hagyománya is eleven, de úgy tartja az folyóirat-történet, hogy a Híd 1950-től, a fiatalok új hangú áprilisi számától kezdődően alakul dominánsan irodalmi lappá. Minden korszaknak megvannak a maga hihetetlenül gazdag munkatársi névsorai. Bori Imre írja, hogy ha felsorakoztatnánk a neveket, akkor tetszene ki egyértelműen, hogy a Híd igazi értékeket affirmált és segített megismerni. Nemcsak az egyetemes magyar irodalomból, hanem a jugoszláv népek irodalmából és a világirodalomból is. És minden korszak kitermelte a maga koncepcionális jellegzetességeit és tematikai hozadékait is: nyitások, akciók, új kezdeményezések. Nagyon fontos, hogy a megújulási készség és képesség sohasem veszett ki a folyóirat történetéből.
Mérhető-e a folyóirat szellemi hatása a Kárpát-medencében?
– A Híd, mint az itteni magyarság rangos folyóirata, mindig is széles kisugárzással működött, szellemileg színvonalas sajtóorgánumnak számított és intézményszerűen hatott. Az ilyen hatásokat, bár sokféle jelzés alapján ki lehet következtetni, nehéz számszerűsíteni. Annyi bizonyos, hogy hatásos cselekvés- és gondolatmintákat dolgozott ki, hogy olyan kultúrafelfogás és irodalomszemlélet, olyan minőségi értékrendszer jellemezte, amely nem maradhatott visszhangtalan. Éppen ezért tudott mindmáig fennmaradni. És éppen ezért tudta folyamatosan a legkiemelkedőbb szerzőket tevékeny részvételre bírni. Már a korai hatvanas évektől azzal, hogy sokkal fogékonyabb volt az irodalmi világáramlatokra, és nyitottabb az aktuális irodalomtudományi vagy bölcseleti gondolatokra, mint az akkori magyarországi folyóiratok. Nagyon széleskörűen tájékozódott, magas szinten művelte a fordításkultúrát, miközben a modernizmusnak egy „eleven és hatékony igénye” jellemezte. Némely korszakaiban pedig egyenesen a Kárpát-medence egyik legmegbecsültebb magyar folyóirata. Mint ahogyan Mészöly Miklós fogalmazott az egyik levelében, „főképp elméleti, és esszé-vonatkozásban talán a legjobb magyar nyelvű folyóirat, igen liberálisan szerkesztik”. A későbbi időkben is mindig voltak olyan dimenziói, amelyek szellemileg izgalmasnak, vonzónak bizonyultak, például az egykori symposionisták számára is.
Hogyan értékeli a Híd napjainkban betöltött szerepét és milyennek képzeli a folyóirat jövőjét?
– A Híd a minőség, a szakmaiság, a nélkülözhetetlen profizmus jegyében viszi tovább a folyóirat hagyományosan értékes törekvéseit, de igyekszik elkerülni a konvencionális reflexek túlzott érvényesülését. Folyamatosan frissíti a hangvételt, a külalaki jellemzőket, bővíti a megnyilatkozási dimenziókat és a munkatársi köröket. Széles együttműködési programokat valósít meg folyóiratokkal, és tekintélyes szakmai körökkel. Mindennek az idén is lesznek látványos eredményei. Erejéhez mérten gazdagítja a Híd Könyvtár sorozatát, egyéni köteteket, antológiákat jelentet meg, pályázatokat ír ki fiatal alkotók számára, rendezvényeket szervez, és jelen van mások kulturális rendezvényein.
Amit feltétlenül hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy a Híd megtartotta ugyan neves szerzői gárdáját, de a generációk közötti párbeszéd jegyében publikációs teret nyújtott a Híd Kör fiatal szerzőiből kiformálódó új nemzedék tagjainak és a velük együttműködő alkotóknak, összességében mintegy félszáz fiatalnak. Azt hiszem, hogy a mi körülményeink között ez nem kis dolog. Ha felsorolhatnám a nevek mindegyikét, akkor válna igazán láthatóvá, hogy közülük sokan, próza- és drámaírók, költők, műfordítók, irodalom- és társadalomkutatók, színikritikusok, képzőművészek, fotósok, máris szép teljesítményt mondhatnak magukénak, és egyre figyelemreméltóbb terveik vannak a jövőt illetően. Új regények és új verseskötetek vannak kilátásban, és elkészült egy szerb regényfordítás, de tanulmánykötetek is megjelennek. A vizuális műfajok fiatal művelői is új, és nagyon izgalmas tervekkel álltak elő. És néztem szerint a folyóirat ezzel teljesíti be igazán a szerepét. Így ünnepel.
Ami a Híd jövőbeni történetét illeti azt hiszem, hogy az továbbra is az alakulások és változások története lesz. Az egyetemes folyóirat-kultúra és az online-viszonyok változása nyomán, a kultúraváltás és médiumváltás következtében, minden bizonnyal változik a Híd pozíciója és szerepe is. Az eljövendő generációk is magukhoz alakítják majd a folyóiratot, és éppen akkor követik a Híd-örökség példáját, ha új mintázatok kidolgozásával fogalmazzák meg a saját szellemi pozíciójukat. És egészen más irányú kérdéseket tesznek fel mint az elődeik. És csak remélni tudom, hogy a nyomtatott folyóiratformát, mint tapasztalati lehetőséget, mint egy fontos dimenzionális értéket tartják majd számon, és ameddig csak lehetséges, megőrzik a vajdasági magyar kultúra számára.
A szombati tanácskozás a jubileum beharangozó eseménye? Hogyan emlékezik meg az év folyamán a szerkesztőség a jeles évfordulóról?
– 1974-ben és 1984-ben is volt tanácskozás a Hídról. Ez utóbbit Szabadkán tartották az ötvenéves évforduló jegyében az első évtizedekről, a Híd-hagyomány időszerűségéről, a lap kritikai tevékenységéről, kapcsolatairól, modernizmusáról, azokról a „kinyomozhatatlan finomságú behatásokról, amelyek a jugoszláviai nagy irodalmi központokból érték. Érdekességénél fogva még az előadások vitája is közlésre került. Az anyag ismeretében, amelybe a kor gondolkodása is beleszövődik, úgy tűnik, időről időre át kell tekintenünk a vajdasági magyar kultúra hagyománytörténéseit. Hogy új értelmezéseknek vethessük alá az eddigi Híd-recepciót.
A mostani tanácskozás szemléleti folyamatokat, főszerkesztői tetteket és korszakokat, jelentős publikációs pillanatokat, irodalmi és képzőművészeti teljesítményeket, fontos interkulturális jelenségeket, kapcsolattörténeti, fordítástörténeti, fordításkritikai mozzanatokat is felmutat. A konferencián sokféle perspektíva érvényesül majd. Megszólalnak a Híd hazai és külföldi, budapesti és bukaresti kutatói, az egykori főszerkesztők és szerkesztők, a Híd mai munkatársai, közöttük a fiatalok is. Lesz az előadók között történész, filozófus, író, irodalomtörténész, néprajzkutató, fordító és fordítástudományi szakember, és jelen lesz a magyar folyóirat-kultúra kutatására létrejött veszprémi Sziveri János Intézet vezetője is.
Egy ilyen nagy múltú, nagy jelentőségű lap történetét azonban lehetetlen egyetlen konferencianapon összegezni, ezért mindenképpen lesz folytatás, persze más formai szinteken. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Hajnal Jenő koordinálásával, befejezte a Híd digitalizációját. Ezért olyan tanulmánykötetet jelentetünk meg korábbi szövegekből és a tanácskozás publikálatlan előadásaiból, amelynek CD-melléklete is lesz a Híd teljes folyamának anyagával. Nem célunk belemerevedni a jubileum jelentéseibe, de minden rendezvényünkön utalunk majd a nyolc évtized legizgalmasabb történéseire. Számos hazai eseményt és több külföldi bemutatkozást is tervezünk, van közöttük igen attraktívnak ígérkező is.
Faragó Kornélia: A jövőbelátás poétikája
Enver Kazaz azt mondja egy helyen, hogy a jugoszláv háborús realitásba való belezuhanás természetszerűen szakította meg az önelégült posztmodern diskurzust, a posztmodern relativizáló játékosságát (az evidenciák igenis legyenek evidenciák), kiiktatta a túlhajtott asszociációs áramlásokat. - Faragó Kornéliával beszélgettünk.
Vannak-e, s ha igen, hol húzhatók meg a vajdasági irodalom elmúlt harminc évében az irodalomtörténeti cezúrák, kijelölhetők-e váltópontok?
Az utóbbi harminc évet figyelembe véve az 1988-tól kezdődő periódusra kellene visszatekinteni. Ez az év az úgynevezett joghurtforradalom éve, és már egyértelműen a délszláv konfliktusok felé mutat. Tökéletes gondolkodási kiindulópont. Ebben az évben mondott le a meglehetősen elvadult tüntetések nyomán a vajdasági tartományi vezetés, és szélesre tárult a kapu a centralizációs folyamatok előtt. Juhász Erzsébet elbeszélőjének szavaival: „1988 volt az utolsó év, ameddig az idő múlása őrzött (...) valamiféle folytonosságot".
Vannak azonban olyan szegmentumai is a történetnek, amelyek idejét már korábbról számítva mintázzák a kisebb és nagyobb léptékű diszkontinuitások. Ekkorra már jól látszik, hogy az Új Symposion 1983-ban kiebrudalt szerkesztői és fontos szerzői nem találnak többé saját fórumra. A '83 novemberétől felettébb gyanús etikai körülmények között újraszerveződő folyóirat nem számíthatott a támogatásukra. A bojkottot áthidaló főszerkesztő '89-ig vitte a lapot, majd a következő években hat újabb főszerkesztő váltotta egymást... (A hetedik ma is szerkeszt, és izgalmas dolgok kerülnek ki a keze alól.) Időközben bekövetkezett a háború, s bár egy villanásnyi időre úgy tűnhetett, végre-valahára összeállt egy ígéretesebb, látszatra stabilabb csapat, eszkalálódott a helyzet, és elsodorta a nagy pillanatot. Lásd erről Virág Gábor szavait, aki az 1996/99-es periódust jegyzi főszerkesztőként: „...a '99-es NATO-bombázások után szétszaladt az a szerkesztőség, amely nagyon fontos volt a számomra, társaimmal '96-ban vettük kezünkbe a lapot (természetesen a Symposionról van szó), és három év után – mi legalábbis úgy éreztük – kezdtünk közeledni ahhoz a célhoz, amit kitűztünk magunknak. A lapnak kezdett jó visszhangja lenni mind magyar, mind szerb részről, szerb nyelven antológia jelent meg az addigi írásokból, és épp a bemutatókat szerveztük, amikor elkezdtek hullani a bombák."
A Bányai János, majd Bori Imre által szerkesztett Híd ez idő tájt alapvetően a korábbi generációk neveivel dolgozott, és a többi között Brasnyó István, Böndör Pál, Danyi Magdolna, Dudás Károly, Gerold László, Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula, Herceg János, Juhász Erzsébet, Jung Károly, Koncz István, Maurits Ferenc, Németh István, Thomka Beáta, Pap József, Tolnai Ottó, Utasi Csaba stb. szövegeiből építkezhetett, de folyamatos a fiatalabb szerzők beléptetése is. Az egykori Sziveri-féle szerkesztőség némely tagjai és munkatársai a 90-es évek elejéig, szórványos jelleggel ugyan, de publikáltak a Hídban. Főként Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Szűgyi Zoltán, Kalapáti Ferenc volt jelen, de a Versek éve című antologikus összeállításokban Sziveri János is előfordult, itt jelent meg '84-ben a Bábjáték, vagy '88-ban a Kóma. A kritikusok, elméleti szerzők közül is feltűntek néhányan. Az országból való távozások nyomán ezek a nevek (Balázs, Fenyvesi, Szűgyi, Mák, Kalapáti, Sebők) nagyobbára kivesztek a lapból. Elmentek mások is, más generációkból, előbb vagy utóbb, de a nagy kiüresedést leginkább 1991-től számíthatjuk. Az érzékletesség kedvéért: még legalább 15–20 olyan személyiség távozott, akinek az itteni kulturális jelenléte különösen fontos lett volna. Voltak, akik maradtak, az erősen összetartozók közül is, valamiféle mélyebb meggondolásból, vagy egészen egyszerűen azért, mert úgy ítélték meg, megint a Határregény elbeszélőjével szólva, hogy „fölösleges viszontagság minden menekülés." Maradtak, és egy leírhatatlanul értékes vákuum-élmény lett a jutalmuk. Mindenesetre akik elmentek, azokban azért, akik maradtak, azokban meg ezért szakadtak meg bizonyos folytonosságok. Akkor is a törések és szakadások érája ez, ha közben sok minden éppen a folytatódásról szólt, itt is, ott is.
Miben mutatkoznak folyamatosságok és miben törések?
Az intézményi működésrend nagyobbára folyamatosnak mondható, de mindenhol érezhető volt, hogy a távozások a rendszer minden egyes komponensét érintették. Hogy egy ilyen kis kultúrát illetően, amilyen a vajdasági magyar, a hasonló érintettségeknek hosszú távú, egzisztenciális tétjei vannak. A helyzet és az aktőrök szembesültek egymással, és lassan idomultak is egymáshoz, lezajlott egyfajta újrastrukturálódás. A korábbi életművek, jobbára paradigmaváltásokkal, de szünet nélkül épültek, a Híd megjelent, valamilyen szinten a könyvkiadás is működött.
Amiben viszont, rákapcsolódási lehetőségek híján (minthogy a középnemzedékek nagyszámú alkotója lépett ki a rendszerből), végzetes törés állt be, az az alkotói, nemzedéki természetes egymásba épülés folytonossága. A 2000-es évek közepére már világosan látszott, hogy kevés az alkotói értelemben kultúraképes fiatal, hogy ilyen irányokba nem mozdul semmi, hogy nincs sajátként értelmezhető, vonzó terepe, szellemi közege a színvonalas kibontakozásnak, hogy nincsenek fiatal írók, ha fel is bukkan valaki, az inkább az ötletszerűségek és a tollforgatói lehetőségek szintjein egzisztál. És tragikusan hiányoznak a fordítók (értsd: nincs egy sem, s ez szinte abszurd tapasztalat ebben a kultúrában), a kritikusok, minden szakmai-művészeti területről, nem látszanak eléggé a fiatal képzőművészek. A nemzedéki cselekvésrend erejére alapozott – ebben a közegben kivételes hagyományú – gondolkodás pedig mintha teljesen kiveszett volna. S egyre valószínűbbnek látszott hogy a felmerülő kérdéseknek nem létezik megfelelő megoldása a virtuális színtereken. Annak a belátására volt szükség, hogy a törés áthidalására, múlhatatlanul szükséges egy olyan, a fiatal energiákat felszabadító, szisztematikus, közös élményi hatásokat kiváltó, szellemi-publikációs erőtér létrehívása, amilyenhez hasonlatosat korábban a nemzedékváltások társadalmi dinamikája természetes közegként működtetett. Ebben a léthelyzetben az volt a legmegrendítőbb, hogy mindeközben ott munkált a wittgensteini gondolat: „Ha valakinek a szellemi vállalkozását senki sem tudja folytatni, akkor nincs is szükség a folytatásra."
A vajdasági irodalom jugoszláviai története és a mostani, a háború utáni, elválik-e élesen egymástól? Patócs László például így vélekedik erről a Literán: Az elmúlt évtizedek akkora változást hoztak a vajdasági magyar irodalmi térben, hogy az összehasonlítás lehetőségének a minimális alapja is szertefoszlott például a symposionista generáció és bármely ma működő vajdasági magyar irodalmi csoportosulás esélyeinek/munkájának/ meglétének párhuzamba állításához. Hogyan árnyalhatók ezek az erőteljes állítások?
Ezt is az általános változások folyamatában kell szemlélni. Való igaz, hogy dinamikus az átalakulás: a politikai és a kulturális tapasztalatok, a művészetek, az irodalom térvesztései kitöröltek bizonyos illúziókat és optimizmusokat, felszámoltak bizonyos eszmei dimenziókat a közösségi, a nemzedéki cselekvést illetően is. Ezeknek a fiataloknak is fontosak a nemzedéki létlehetőségek, de másként használják ezeket. Működnek valamiféle harmóniák és összetartások, de a fizikális együttlétek, a találkozások szellemi konfigurációi elveszítették a korábbi jelentéseinek egy részét. Új módjai vannak a gondolkodásnak – s ezt Patócs László egy fontos fiatal alkotói csoportosulás belső tényezőjeként közvetlenül érzékelheti – a mozgásterek tágulásai, a digitális médiumok előtérbe állítják a kulturális távkapcsolati szerveződéseket, amelyeknek megvannak a kétségtelen előnyei, hozzák a ma már nélkülözhetetlen szélességeket, de kisebbségi helyzetet illető súlyos hátrányai is. Nagyon lényegesek a másutt élők ide irányuló energiái, de leginkább a jelenlét erejével már létrehozott és kidolgozott struktúrákba tudnak érdemlegesen bekapcsolódni. Miközben a távollét minden formája az itteni intézményi leépülés valamiféle tényezője.
Kétségtelen hogy ma kisebb az esélyük az olyan történeteknek, amelyeknek az a fajta összetartozás-érzet, társadalmi tettrekészség és szolidaritás ad erkölcsi keretet, amelyet az egykori symposionisták megtapasztalhattak. Az Ex Symposion legújabb számában Csorba Béla, a kérdésre (a kérdező Kocsis Árpád, az Oktopusz szerzője), hogy lehetségesnek tart-e egy új szellemi műhelyt, amely „nemcsak politikai szerepében és mozgalmi aktivitásában hasonlít az Új Symposionhoz, de hatásaiban is felér hozzá", egyetlen szóval válaszol: „Nem".
Ugyanakkor vannak olyan, a „klasszikushoz" képest post-sympósnak mondható élményeken iskolázott nézőszögek, ahonnan látszanak „az összehasonlítás minimális lehetőségei", felismerhetőek bizonyos átmentett mozzanatok. A „Híd folyóirat körül érzek egy jó csapatot kialakulni, a fiatalokból verbuválódott Híd Kör hangulata részben hasonlít a sympós évek hangulatához, s noha ennek a folyóiratnak is megvannak a maga hagyományai, mindenféleképpen el kell mondani, hogy a Symposion szellemisége itt is tovább él, az előző generációk több képviselője is a lap körül dolgozik" – nyilatkozta Virág Gábor, akinek nélkülözhetetlen szerepe volt az új alkotói közeg kialakításában. Az átformálódó adottságok közepette egyébként sem az volt az elvárás, hogy a régről ismerttel azonos nyelven, azonos tempóban működjenek a dolgok, csupán az, hogy úgy működjenek, hogy képesek legyenek az aktív előmozdításra, a termékeny dialógusra az új léthelyzettel, s közük legyen a jövő újra-felnyílásához.
A háború mint trauma és téma, mekkora jelentőséggel rázta meg ezt az irodalmat? És milyen fokon késztette új nyelv, új formák keresésére az írókat?
Ebben az irodalomban mintha a jövőbelátás poétikája működne, előérzetként már évekkel a bekövetkezése előtt is jelen van a háború fogalmával megnevezhető érzetképződés. Általában Koncz Istvánnak A Tisza partján című versét szokás idézni, amelyben rondószerkezet teszi hangsúlyossá a verssort: „Háború lesz". Az Ellenmáglya (1987) című kötet teljes anyagának a végén, mintegy a jövőre nyitva, ez a sor áll. A forma – fogalmazott Kántor Lajos – „úgy töltődik fel a (...) vészhelyzet és a kegyetlenül racionális következtetések hetvenöt verssorával, hogy ebből az ezredvég magyar lírájának egyik nagy verse születik meg." Az is felettébb érdekes, hogy Jung Károly Leng című kötetében már 1970 tájékán működik az erőszakos történelem, feltűnnek a negatív hangzások, a fegyverzajok, és zsoldosok lépései hallatszanak a vers közérzeti líraiságában. Mindenütt idegenség-jelentések, és már látszanak egy kompakt táj roncsai, miközben pedig leng a szomorúság.
Eldönthetjük, hogy afféle kulturális neurózisok, vagy különleges szeizmográfikus érzékenységek hozzák-e felszínre a várhatóság perspektívájába oltott háborús képzeteket, de emlékeztetnék, hogy Tolnai Ottó által elbeszélt interjúalany is azt írja be elsőként, frissen megkezdett párizsi jegyzetfüzetébe, hogy „háború, háború, háború" – miközben Konczra utal: „ő folyamatosan érezte azt a valamit, ami a mi világunkban kísértett." Amit látnoki erőnek vélhetnénk, a háború előre látása, ennek a valaminek az azonosíthatóságát keresi. Juhász Erzsébet 1988-as szereplői, az intenzitások megnövekedésével, már „iszonyú bizonyossággal" érzik, hogy előbb vagy utóbb, de „elkerülhetetlenül" kitör a háború.
Azt hiszem, szükségtelen további példákra hivatkozni: már ezek alapján is felfoghatjuk úgy a háborút, mint valamiféle beteljesedést, a vészjóslati beigazolódást, valamit, ami a várhatóságok szintjein mindig is jelenléttel bírt. Így nem a háború bekövetkezése, hanem iszonyatos következményi rendszere az, ami sokkolta az irodalmat. A traumatikus szubjektum jugoszláviai önazonosságának alapvető megrendülését tapasztalva mindent megtett, hogy az összeomlást poétikai eszközökkel hárítsa, hogy textuális koherenciát kölcsönözzön a széthulló létkereteknek, a széthulló országnak. Az első reflexe az ex-jugoszláv múltat újrabeszélő alanynak és elbeszélési módjainak a megalkotása volt. A szövegek (az elköltözöttek szövegei is) szinte kivétel nélkül, mindenekelőtt az újbóli létrehozáshoz, a geokulturális újralétesítéshez kerestek érvényes nyelvet, technikát és poétikát. A Nagy Formát visszaállító emlékezetkultúra megszövegezéséhez.
A szocializmus időszakában az egyik legnyitottabb kulturális szcéna jellemezte Jugoszláviát. A nacionalista politikák mennyire tették bezárkózóvá a térséget?
Szeretném remélni, hogy az egymás előtti nemzeti bezárkózási reflexek kemény időszakán túljutottunk. Ennek ellenére a többidentitású, sok vonatkozásban ellentmondásos, de közös jugoszláv kulturális tér, az a fajta egybefűződés, amely az irodalom, a művészetek, a színház, a filmművészet területét jellemezte nem állítható vissza. Utólagosan nézve is banálisnak, mindennaposan normálisnak tűnt a különböző kiadói centrumokból származó könyvek, folyóiratok jelenléte. Napi tapasztalatainkban egy terjedelmes kulturális hálózati terepet értettünk meg egészként. Ma inkább szelektívnek nevezném a közvetlen hozzáférési lehetőségeket. Voltaképpen az egészként való megszólíthatóság feltételei gyengültek meg. A háborút megelőző majdnem másfél évtizedben a zágrábi Jugoszláv Lexikográfia Intézet szerkesztőjeként dolgoztam, sok időt töltve Zágrábban és más köztársasági fővárosokban, az Intézet különböző szerkesztőségeiben, Belgrádban, Szarajevóban, Titográdban, miközben a kötetek a ljubljanai Mladinska knjiga nyomdájában készültek... Személyes egzisztenciális élményként is mélyen érintett, hogy a dramatikus széttagozódás milyen hirtelenséggel ítélte kudarcra az országos projektumokat és intézményeket, milyen radikalitással bontotta meg a szerkezeteket, és vágta el a szálakat...
De ennek ellenére sem lehet úgy értelmezni, hogy az egyszer volt végtelen nyitottságot egy átfogó bezárkózás váltotta fel. Mert nem erről van szó. Lejátszódott a domináns kulturális modell transzformációja a délszláv térségben, az egymás iránti nyitottsági mutatók megváltoztak, nyitottsági fokozati különbségek mutatkoztak, némely érdeklődések ideiglenesen irányt váltottak, áthelyeződtek, a távolabbi kultúrák felé fordultak, de nem minden vonatkozásukban szűntek meg. A fordításkultúra horizontja azóta is lenyűgözően széles, és a hiányosságok sem a bezárkózás számlájára írhatók, sokszor inkább anyagi természetűek. Példának okáért a magyar irodalom iránti kiadói érdeklődés a szóban forgó időszakban, 1980-as évek végétől a 2000-es évek elejéig, olyan impozáns, hogy kedvem lenne részletezni.
Egy meglehetősen rejtett tempóban, de mára újranyíltak az átjárhatóságok a térség korábban egybetartozó kultúrái között is. A korábbi részterületek csak határok átlépésével közelíthetők meg, de egyre többen gondolják azt, hogy működőképesek a régebbi kapcsolati vonalak, illetve újak létesülnek, a többi között a digitális horizontoknak is köszönhetően. Ugyanakkor, az is kifejezést nyer, hogy a projektek, az értékes irodalmi, kulturális kapcsolati megújulások nem állami szintűek, sokszor a politikát figyelmen kívül hagyva, vagy direkt megkerülve jönnek létre, a kultúra sajátos útjain, alternatív kulturális technikák mentén, fontos személyi-szemléleti vonalakon.
A szélesebb európai összefüggésekben úgy látszik, a prózai kísérletezések mérséklődnek, a hagyományosabb elbeszélői alakzatok előtt nyílt meg ismét a tér. Az egykor rendkívül bátor avantgárd észjárásról tanúskodó vajdaságiaknál hogyan merül fel ez a poétikai kérdés?
Mindig vannak műformák, amelyeknek éppen gyengülőben a beszédképességük, az egykor bátor hatású formák is kiürülhetnek. Csökkenhet az érdeklődés a különböző határsértő gesztusok iránt, az idők, a törések felemésztik az avantgárd hatású társadalomkritikai indulatokat. Ahol nagyon erősek az effajta hagyományok, ott különben is megjelenhet az a képzet, hogy az előttünk lévők már mindent megcsináltak, hogy formabontóbbat már nem is lehet létrehozni... Végül a művészetek mindig megtalálják a módját, hogyan pezsdítsék fel a megfakult érzékelési beidegződéseket.
A válságos átmeneti időszakokat, a mélyebb strukturális változásokat követően megnőnek a „tisztánlátásra" irányuló igények, a többé-kevésbé hagyományosnak tekinthető történetmondás eszközeivel való rekonstruálásra, a tényműfajok intenzív újraélesztésére. A különböző dokumentatív alakzatok beszállnak (ennek az iskolapéldája Daša Drndić Sonnenschein című regénye – magyarul Radics Viktória rendkívüli fordításában) a történelmi-narratív játszmákba, különféle muzealizációs poétikákkal és archívumtextúrákkal. Az átéltek újraalkotása, a múlt poétikai újrarendezése egy paradoxont is felszínre dob: tényszerű hatásokra van igény, valóságreferensebb értelmezésekre, de személyes formálásban, szubjektív megvilágításban.
Enver Kazaz azt mondja egy helyen, hogy a jugoszláv háborús realitásba való belezuhanás természetszerűen szakította meg az önelégült posztmodern diskurzust, a posztmodern relativizáló játékosságát (az evidenciák igenis legyenek evidenciák), kiiktatta a túlhajtott asszociációs áramlásokat. Megemelkedett a hagyományosabb alakzatok presztízse, a kritika egyfajta újrealizmusról beszél, és tanúságtevő poétikákról. Van, hogy egyenesen a dermedt realizmus tűnik érvényes beszédmódnak. A térségben az erős érzelmek nyomán mindenütt azonos szenzibilitások jelentek meg, amelyek egy bizonyos idő elteltével már az iróniához, a karnevalizált formákhoz is hozzá mertek nyúlni. A háborús alaptörténethez való fizikai közelségtől függően váltva ki más és más hatásokat az olvasójukból. És közben változott, rétegződött is a hagyományos elbeszélésmódokhoz való viszony, szaporodtak az élesebb hangolású hagyomány(s)értési modellek. A vajdasági kötődésű szövegek (Balázs Attila, Barlog Károly, Bencsik Orsolya, Aaron Blumm, Danyi Zoltán, Lovas Ildikó, Nagy Abonyi Árpád, Sirbik Attila, Szathmári István, Tolnai Ottó, Végel László stb. prózája) folyamatosan mozgattak ex-jugoszláv kódokat. A térség más szövegeiben is máig e kódokat hordozza a „múzeummá vált emlékezet", olyan frappáns mondatpoétikai megoldással, mint például Andrej Nikolaidis Magyar mondat – Mađarska rečenica (Szarajevó, 2016; Belgrád, 2017) című regényében. Nikolaidis itt különböző világterekben, globalizációs jelentéshálózatokban és ironizált konferencia-diskurzusokban értelmezi újjá a saját geokulturális témáit és a menekült-problémát.
Itt kell szót ejteni egy vajdasági, generációs újregényről (T. Kiss Tamás: A tükörtestvér), amelynek fiatal elbeszélője már teljesen kiszakad a jugoszláv emlékezeti kultúrából. A szöveg minden igyekezetével azon van, hogy a geokulturális beállítottságú múltidézés radikálisan kiiktassa. Az alany megképződésének ideje az abszolút jelen: „Soha semmi nem történt a múltban".
És hogyan értelmezhető ez a költészetre nézve?
Eleinte a versbeszéd is az új identitás megalkotásával foglalatoskodik. A mind nyíltabb hangú én-konstrukciókkal a helyzetértés újabb és újabb rétegeit tárja fel. Élnek a szabadvers változatai, de konvenció és innováció úgy simul egybe, hogy az az érzésünk, itt sem a formakísérletek dominálnak. A költészet a formateljességként értett szubjektivitásban találja meg a maga aktuálisan érvényes beszédformáit. A versek is jó személyes archivális terek, lásd Maurits Ferenc köteteit. Verses regiszterben kerül felmutatásra a magánvilágok átható érzékeltetése, a személyes múltak átalakulása, a veszteségek túlélése és a poézissé formált mindennapiság. Az idők elvetemültségét is jellemzi, ahogyan Jung Károly verseinek nyílt alanyisága a költői formatörekvések létesztétikai hiábavalóságát kimondja: „Itt kellett rájönnöm megkésve: hiába írok / Cizellált szonetteket sorban: faszozás mind."
A vers elbeszélés-jellegű felfogása szinte általános, mert vannak a szubjektivitásnak olyan mélységei, amelyek csak így hozhatók felszínre. Harkai Vass Éva kiemelkedő kötetében, az Ami feltárul s ami nem címűben, a lírai napló kíméletlen műfajához (műfaji tradíciójához) fordul, a személyesség legadekvátabb formáit keresve. Böndör Pál erőteljes költői világának (legalább harminc versét kellene kötelezően ismerni) személyes állapotverseit is jelentősen meghatározza a szóban forgó évek szituatívitása (és a kilábalás reménye): „Kétezervalahányban majd – talán – így / beszélnek: – Volt egyszer egy háború." A gyűjteményes kötet utolsó verse a versalany metaforájaként az abszolút jelenre koncentrál: „Ez vagyok én e pillanatban."
Az egyéni lét dimenzióban tűnnek fel közös szervezőerővé váló mozzanatok, kegyetlen tartalmakkal és sok apoétikus gesztussal a fiatalok (Benedek Miklós, Antalovics Péter, Terék Anna, Celler Kiss Tamás, Oláh Tamás, Bíró Tímea) verseiben is. Egymásra mutatnak a mélyen személyes beszéd változatai, „a lírai én körülírásai", a gyermekkor visszakeresése, az emlékek rendezése, a posztjugoszláv helyzet specifikumaival való szembesülés, a hely- és önkeresési gyötrelmek, a versben megszólítható köznapi tartalmak...
A Hídban, aminek hosszú ideig főszerkesztője voltál, konzekvens vonalkövetéssel azt a szemléletet képviselitek, amely szerint a térség kulturálisan változatlanul és sokféleségében egy. Megannyi fordítás, a szomszédos népek irodalmára fényt vető szöveg jelenik meg. Hogyan látod ezeknek az irodalmaknak az összjátékát, hatáskölcsönösségeit?
A fordítás a Híd-hagyomány meghatározó aspektusa, és a Forum Könyvkiadó profilját is jellemzi. A Forum új sorozatát, tranN(S)akció néven, Rajsli Emese szerkeszti (főként fiatal fordítók, Orovec Krisztina, Glavinić Vékás Éva, Bognár Dorottya, Rizsányi Attila stb. munkájára alapozva), azzal a jól kitapintható céllal, hogy magyar nyelven összetartsa ezt a vonzóan tágas és távlatos irodalmi teret.
Ezek az irodalmak érzékelik, olvassák egymást, anélkül hogy nyílt intertextualitásokra kellene gondolnunk. A számos elemében átíródott, közös múlt, bizonyos szögekből egy mozaik részleteiként mutatja a kitermelődő alkotásokat. A szöveges összjátékok többféle, izgalmas kombinációt adnak ki. Mintha egyetlen narratív anyag többszempontú újragondolása zajlana. Ebből az anyagból egy háborús, vagy inkább háborúellenes műnem sarjadt ki versben/prózában. Álljon itt néhány alkotói név is: Faruk Šehić, Miljenko Jergović, Nenad Veličković, Boris Dežulović, Zdenko Lešić, Marko Vešović, Josip Mlakić, Vladimir Arsenijević, Ivica Đikić, Vlada Mrkić, Vladimir Kecmanović stb. Az irodalmak közötti átjárhatóságot tematikai és életérzésbeli rokonságok biztosítják, azok a kötelékek, amelyek nem csupán az egy országban való közös létnek, hanem a közösen elszenvedett országvesztésnek – Dragan Velikić A nyomolvasója (ford: Balázs Éva) például az öröklött földrajz szétbomlásának a regénye – köszönhetőek. És a párhuzamosan megélt poszt-érának: megírni azt, ami már alapvetően nem vagyunk.
Természetesen vannak olyan viszonylatok is, amelyek mára kimerítették a saját lehetőségeiket. Egyre gyakrabban esik meg, hogy az újabb léthelyzetű történetekben a kortárs valóság legjelentősebb vetületei már nem hagyják magukat beszorítani ezekbe a földrajzi konkrétumokba. A félelmi mozzanatok, a hatalmi modellek működésrendjei, az erőszak hagyatékai, a sérült maszkulinitás tapasztalatvilága (olyan erőteljes a prózai megjelenítése, hogy könyvterjedelmű tanulmány vizsgálja), a kirekesztő retorikák, a menekült-témák, a kultúrkritikai gondolatok, az etnikus uralmi igények mai formái már egy olyan kontextusba helyeződnek, amelyek szélesebb lokalizáltságok nyomán jönnek létre.
És milyen átjárásokat látsz a magyarországi és a vajdasági szerzők között?
A helyzet aszimmetrikus, és természeténél fogva az is marad: a vajdasági magyar irodalom érezhetően szélesebben olvassa a magyarországit, mint fordítva. Arányjavítást az olvasásra felkínált, izgalmasan jó szövegeken túl, az erősödő szövegismereti relációk biztosíthatnak. Reménykeltő, hogy az utóbbi időben tágult az érdeklődés az ide kötődő fiatalok művei iránt, a Forum Könyvkiadó, a Híd Kör törekvései nyomán is. Nem egyenértékűek a recepciós hajlandóságok, de megnőtt az alkotásokra tett kritikai, s egyéb reflexiók száma. Mintha szaporodtak volna a kölcsönösségi értésminták, a párbeszédkészségüket kinyilvánító fórumok is. A geokulturális helyzeti jellemzők gyakran elkülönülő utakra terelték az irodalmi gondolkodásokat, de kimutathatók közös tendenciák is. Vannak ide kötődő szerzők, akik ott mozognak a magyarországi kortárs irodalom horizontjában. Némely szövegek kapcsán olykor egészen komolyan beindulnak a sikergeneráló mechanizmusok is, de a valódi beágyazódás még mindig keveseket érint.
Károlyi Csaba egy ÉS-beli szövegében (Balázs Imre József Ezeregy mondat című könyvéről ír) olvastam a minap néhány keményen idevágó gondolatot. Ilyen formában még nem láttam leírva, hogy az anyaországbeli olvasóknak „soha nem valami hamisan értelmezett odafordulás miatt, hanem a saját jól felfogott érdekükben érdemes" figyelniük a külhoniakra, belátva, hogy „mást, máshogyan tudnak, néha többet és jobban". Azt is írja, hogy Magyarországon kívüli látópontokról nézni „az európai kultúrába ágyazott magyar kultúra egészét – értékes, plusz belátásokhoz vezet, nyitottá tesz." Hallatlan mondatok, pedig milyen egyszerűek.
Azért, szerencsére, egyre sűrűbb szövésű az a háló, amelynek a kidolgozói mintha éppen ezt az attitűdöt képviselnék szemléleti alapelvként. Elkötelezett hívei vannak az itteni nézőpontok megismerésének némely egyetemi katedrákon, az MTA Irodalomtudományi Intézetében, a kiadóknál, a Magvető Kiadónál, a Kalligramnál, a folyóiratoknál, a Tiszatájnál, a Forrásnál, az Ex Symposionnál, a közös akciókból ítélve, a fiatal írók szervezeteinél, és mint már korábban is tapasztalhattuk, a Literánál is.
A magyarországi kultúr- és irodalompolitikai viták és indulatok mennyire érnek át a Vajdaságba, és milyen véleményeket váltanak ki?
Az információk szintjén mindenképpen, bár sokszor hiányoznak némely részlettudnivalók, de a hatás mélységének, szélességének tekintetében már mérsékeltebben. Mindenképpen más jellegű összefüggésbe kerülnek ezek az indulatok, más színezetű reakciókat generálnak, mint keletkezési helyükön. A közömbösség sok vonatkozásban már csak azért sem lehet jellemző, mert itteni magyar kulturális intézményi rendszer, a patronázs-hálózat részeként, létszükségleti szinten függ a magyarországi támogatáspolitikától. Amikor közvetlenül összefüggő relációkról van szó, akkor nagyobb a figyelem, sőt kínosan indulatos kitöréseket is tapasztalhattunk már. Ugyanakkor, vannak olyan témák is, amelyek nagyobbára kívül esnek az itteni érdekszférákon, és általánosabb szemléleti tereken érvényesülnek.
Jánossy Lajos
