Skip to main content

Faragó Kornélia

irodalomtörténész
szerkesztő
egyetemi tanár
kritikus

Az általános iskolát szülőhelyén, a középiskolát 1975-ben Újvidéken vég­zi, tanári, fordítói és könyvtárosi okleve­let az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszé­kén szerez 1980-ban. Ugyanitt 1985-ben az irodalomtudomány magisztere lesz (A kanonikus novellaszerkezet átalakulásának jelenségei), 2000-ben pedig az irodalomtudomány doktora (A regény mint térémény). 1980-tól mintegy tíz éven át a zágrábi Jugoszláv Lexikográfiai Intézet magyar kiadásának szerkesztője. 1992-től a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének kutató-asszisztense. 1993-tól a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék tanársegédje, 2000-től docense, 2005-től egyetemi rendkívüli tanára, 2010-től egyetemi rendes tanára. Vendégtanárként tanított a belgrádi Filológiai Kar Magyar Tanszékén, valamint az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Médiatudomány Tanszékén is. 1992-től öt éven át a Létünk folyóirat szerkesztője. 2005 és 2008 között a Híd folyóirat főszerkesztő-helyettese, 2009-től 2016-ig főszerkesztője. A Szerb Matica Szerb–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatokSrpsko-mađarske književne i  kulturne veze elnevezésű projektjének vezetője. A budapesti Irodalomtudományi Intézet és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia  A magyar irodalom modern irányai – Moderni pravci mađarke književnosti elnevezésű közös  projektjének vezetője (Kappanyos Andrással). A Szerb Köztársaság Oktatási, Tudományügyi és Technológia-fejlesztési Minisztériuma Diskurs manjinskih jezika, književnosti i kulture u jugoistočnoj i srednjoj Evropi nevű projektjének munkatársa.

Szakterületei: Irodalomelmélet, térpoétika, geokulturális narratológia, irodalomtörténet, kortárs magyar és szerb irodalom, komparatív kutatások, fordításkultúra, recepciótörténet

További publikációk
Polazeći od nereflektovanog doživljavanja (Lengyel Péter: Rondó). In. Književna reč. 1984. február 10.
Proza potrage za identitetom
(Polja. 1984/330–332., p. 364.)
Elolvasom
Minoritárius beszéd és modernitás
(Korunk. 1998/7. p. 88–93.)

Faragó Kornélia:

 

Minoritárius beszéd és modernitás

Szorosan a témával (Modernitás és kisebbségi irodalmak) jelölt kérdéskörben gondolkodva külön fejezetet érdemelnének az egyes modernitás-koncepciók, a kisebbségfogalmak és identitásdefiníciók, és külön erőfeszítést igényelne a következő feszültségteli relációk vizsgálata is: irodalom és modernitás, kisebbség és modernitás, illetve kisebbség és irodalom. Ezek a viszonylatok természetesen nem írhatók le e dolgozat kereteiben, csupán jelzések történhetnek arra, hogy egyáltalán mely perspektívákból vélem megközelíthetőnek, esetleg beláthatónak is a témát. Igaz, bizonyos honi és külhoni vélekedések ismeretében talán inkább abból a kérdésből kellene kiindulnom, hogy lehetséges-e olyan modern esztétikai koncepció, amely eleget tesz a kisebbségvédelem követelményeinek? Vagy gondolhatok-e esetleg arra is, hogy a kisebbségi, partikuláris világlátás és a modernitás különféle esztétikai stratégiái között netalán kibékíthetetlen ellentmondások feszülnek. Hogy a kérdésfelvetés meghatározott diskurzív térben mozog és latens kritikát implikál? Ebben bizony van némi igazság.

Vegyünk sorra néhány reprezentatív értelmezési lehetőséget, ezúttal nem személyekhez kötötten. Némelyek olyan esztétikai koncepció kidolgozásán fáradoznak, amely nem tagadja, hogy a kisebbségi keretek közé szorult világlátás és a modernitás esztétikai normái között feszültség van. Eszerint a kisebbségi irodalom útkeresései az esztétikai modernitás és a kisebbségi partikularizmus közötti feszültségtérben játszódnak le. Ez az irányulás gyakran applikálja azt a vélekedést, mely szerint a modernitás érvényesülése párban járt a kisebbségi kulturális javak pusztulásával. Ebben a vonatkozásban hatványozott jelentőségű, hogy a posztmodern gondolkodásmód nagyfokú érzékenységet tanúsít a modernitás ambivalenciái és a partikuláris, gyakran kirekesztett kulturális azonosságok iránt. (Ez az érzékenység munkálta ki az irodalomtudományban pl. a feminista kritikát, a különböző etnopoétikai törekvéseket és azokat a posztkoloniális poétikákat is, amelyek néhány alapmodellje — mint a hely—nyelv—én hármasságán alapuló is — paradigmatikussá válhatna a kisebbségi irodalmak leírásában.1

A posztmodernnek a plurális világokra, az azonosságteremtő kulturális dimenziókra, valamint a nyelviségbe ágyazott egzisztenciára vonatkozó fogékonysága ösztönöz arra, hogy szemügyre vegyem vajdasági kisugárzását is. Ugyanis megannyi posztmodern állásfoglalás találja meg forrását abban a gondolatban, amely a kisebbségi entitásokat a modernitás áldozatainak tudja. Mások számára már az esztétikai modernitás és a kisebbségi egzisztencia viszonylatának problémaként való felvetése is veszélyterhes a kisebbségi öneszmélést illetően, hiszen a kisebbségi összpontosítás esélyeit rontja, gyengíti az etnikai szubsztanciát. Külön irányt képvisel az az értelmezés, mely a modernitás roncsolt, eltorzult mivoltát hangsúlyozza régiónkban, eszerint, abból kell kiindulnunk, hogy a kisebbségi egzisztencia és az esztétikai modernitás közötti ambivalenciák a modernitás regionális sajátosságú hozadékaként kerülnek felszínre. Ezen értelmezési lehetőség szerint nem az esztétikai modernitás és a kisebbségi életgyakorlat közötti ellentmondásokra kell figyelnünk, hanem, irodalom és társadalomszociológiai tudásra hagyatkozva, a modernitás torzult formáit kell felismernünk.

Lévén, hogy a modernitás deformált alakzatait tapasztalhatjuk a vajdasági ég alatt, a kisebbségi irodalmi gyakorlat társadalmi hátterét e deformáció lecsapódásai képezik. Ám ha elfogadjuk az utóbbi okfejtést a közép-kelet-európai eltorzult modernitás-koncepciók kapcsán, akkor megkerülhetetlen a kérdés: hogyan határozhatjuk meg az autentikus modernitás kritériumait? Meghatározhatjuk-e egyáltalán az autentikus modernitás normarendszerét? Vagy a modern dinamika eredendő sajátosságához tartozik, hogy mindenütt más módon jut érvényre, azaz, a partikuláris különbözőségek a modernitás velejárói? Hiszen a posztmodern állásfoglalások ismételten hangoztatott részeleme, az említett autenticitás megkérdőjelezése. Bármilyen irányban is tájékozódnánk azonban, ezen elgondolások egy alapkövetelményét semmiképen sem téveszthetjük szem elől: a kisebbségi egzisztencia módozatai, a kisebbségi léttapasztalatok kötelezően jelenjenek meg az irodalmi tematizálás horizontján.

A minoritárius kritika valamennyi vállfaja a kisebbségi tapasztalat elsődlegességét, a világkifejezésnek sajátos, partikularitást biztosító, nyelvi perspektivizmusát hangsúlyozza. Elképzelhető tehát olyan látószög, illetőleg beszédhelyet, amelyből szemlélve a kisebbségi lét élménye egy általános létmegértés gondolati alapjául szolgál. E nyelvileg közvetített látószögből sarjadó beszédben a kisebbségi mivolt nem a jelenben való lét értelemezésének egy vonatkozásaként, hanem e jelenben való lét értelmezéseként jelenik meg. E beszédet minoritárius diskurzusként nevezhetnénk meg. Mielőtt azonban megvizsgálnánk a minoritárius diskurzus irodalmi megformálásának, megjelenésének esélyeit a Vajdaságban, szólnunk kell arról, hogy miben látjuk a kisebbségi lét és az irodalmi artikuláció viszonylatának feszültségeit a modernitás kontextusában. A kisebbség és az irodalmi mű relációja azért válik többek között problematikussá a modernitás kapcsán, mert megjelenik az igény, hogy a mindenkori vajdasági magyar kisebbségi önreflexió kitüntetett helyeként fogjuk fel az irodalmi alkotást.

Ez a követelmény az irodalmi mű létét a kisebbségi egzisztencia feltételeit közepette megoldottnak tudja, lévén, hogy az irodalmi gyakorlat normáit szorosan az irodalomhoz képest externális közegekhez kapcsolja, azaz nem tartja érvényesítendőnek az irodalmi gyakorlat immanens kritériumrendszerét az adott konstellációban. Nem szeretnék belebonyolódni az irodalom autonómiáját illető kérdésekbe, elegendő lesz leszögeznem, hogy az irodalom és a művészet autonómiája az önviszonyuló modernitás vezérlő kritériumának bizonyul, mégpedig abból a megfontolásból kiindulva, hogy a művészet autonómiája a célracionalitással szembeni ellenállásra épül. Ugyanis, éppen akkor, ha tekintetbe vesszük az irodalmi gyakorlat jelenlegi externális kontextusát, tehető fel a kérdés: a kisebbségi egzisztencia megformálásának az irodalmi ábrázolás-e az autentikus közege? Azok, akik az irodalmon kívüli perspektívákból közelítenek a kérdéskörhöz, abból indulnak ki, hogy az irodalom döntő módon formálja a kisebbségi tudatot, hogy olyan szellemi szituációt produkálhat, amely a kisebbségi magyar egzisztencia legfontosabb dimenzióit érinti. Hogy a mű, a kifogadási gyakorlat révén, manipulálja a viselkedést és az életvitelt. Azonban nem mellőzhetjük azokat a változásokat, melyek végbementek a kommunikációs gyakorlatban, hiszen új és új paradigmák sarjadtak az utóbbi évtizedekben, melyek nem hagyták érintetlenül az irodalmi gyakorlatot sem.

Milyen módon nyernek érvényt és egyáltalán érvényesek-e még az esztétika kategóriái? (Gondoljunk egy pillanatra pl. az információs kor új gépi esztétikájára.) Ezenkívül, a tömegkommunikációs hatások a partikuláris, kisebbségi entitások sajátos ízlésmodelljét, beszédhelyzetét és nyelvi egzisztenciáját is átformálják. A modernitás kérdésében gondolkodva milyen értelemben válik ma problematizálhatóvá az a koncepció, amelyet például a Szenteleky-életmű képvisel? Ma, a telematikus kultúra, a hálózati műveltség korában tapasztalási készleteink, világpercepcióink jelentősen módosulnak, hiszen a digitális kód által termelt képek mindenhol (még a Föld túloldalán is) egyidejűleg vannak jelen (V. Flusser), és radikálisan új tér-idő tapasztalatok jelentéseit tanuljuk. A hihetetlen mértékű informatikai jellegű egyetemlegesítő tendenciák élménykörében állva mit jelent a számunkra az espit locale, a miliőhatás, hol van a sorban a fizikai térség, a partikuláris terek meghatározó ereje? "A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni" — írta Szenteleky Kornél.

A mondat rádöbbent megváltozott gondolkodáskörülményeinkre: a határok relativizálódnak a digitális egyneműsítés révén, a talajtalanság mint relativisztikus, fenomenologikus, kibernetikus stb. térkiszorítás2 értelmeződik.

Miért feszültségterhes tehát a modernitás—kisebbség—irodalom reláció? Egyfelől, a kisebbség — ha nem kapcsolódik be tevőlegesen a modernitás univerzalizációs és globalizációs folyamataiba — berekesztődik saját partikularitásába, a provincializálódás helyzetébe kerül. Másfelől, a modernitás tendenciáinak velejárója a viszonylatok egyneműsítése, a hatalmi gócpontokat léteztető univerzalizáció, ahogy erre a posztmodern diszkurzusok rámutattak. Egy lényeges kérdésről ritkán esik szó. Képes-e és milyen módon a kisebbségi kultúra, az irodalmi artikuláción keresztül, bekapcsolódni, tevőlegesen részt venni a modernizáció egyetemlegesítő diskurzusában? Milyen módon participálnak irodalmi megnyilvánulásaink a modernitás közegeiben, a modernitással kapcsolatos feszültségek szomszédságában? Nem a tömegkultúra szintjén tagolódik-e inkább a kisebbségi kultúra, azaz, nem arra kell-e következtetnünk, hogy esetében lényegesen jelentéktelenebb a magaskultúra jelenléte? A modernitás folyamataiba való belépés mindig veszélyforrást jelent a kisebbség önazonosságára nézve. De az lenne-e a megoldás, hogy önvédelmi gesztusként csak a partikulárisba való rögzülést tartsuk érvényesnek? És egy olyan irodalmat, amely az irodalmon kívüli formákra reagálva tud "eredményes" lenni? A kisebbségi irodalom és kultúra esélye, hogy sajátos helyzetével összhangban, közvetíthet a partikularitás és univerzalitás között, hogy hozzájárulhat az egyetemlegesség és a különösség közötti ingamozgás (Heller Ágnes) artikulációjához. De kijelölhetjük-e a feladatát a partikularitás lényegének keresésében, vagy az egyensúlyteremtés kísérleteiben?

A kisebbség szellemi erejétől, kulturális teljesítményeitől, kulturális erőforrásainak felhasználásától függ, hogyan száll fel az ingára és lesz maga is tevékeny résztvevője az örökösen újraformálódó univerzalizációnak. A modernitás tapasztalatrendszeréhez tartozik, hogy az univerzalizmus argumentációja szükségeltetik ahhoz, hogy a meglevő asszimetrikus helyzetet enyhíteni tudjuk, hogy bármikor rá tudjunk kérdezni az adott feltételek, hatalmi viszonylatok igazoltságára. Az irodalmi autonómiához szükséges szabadság legitimációja, például, mindig az egyetemlegesség normáit hívja segítségül. A modernitás reményét abban jelölhetjük meg, hogy a partikularitás (adott esetben: kisebbségi egzisztenciák) feltételeit is az unvierzalitás szintjén tudjuk legitimálni. De az univerzalitás érvényesítése elnyelheti, bekebelezheti az "elkülönítési vágyak" alanyát, a "kis kulturális szigeteket" (Szenteleky). Ebből sarjadt a posztmodern érzékenység. Bízhatunk-e az irodalom feltétel nélküli emancipatórikus hatásában, vagy bizonyos irodalmi gyakorla elszabadító praxisában, ahogy egyes teoretikusok feltételezték? Vagy e reményeket, a kommunikációs minták gyökeres módosulása után, végérvényesen modernista illúzióknak tekinthetjük?

Gondoljuk végig a kérdést másik irányból, a történetiség perspektívájából, azaz a kisebbség történelemérzékelése és a modernitás viszonylatának szempontjából. A kisebbségi egzisztencia percepciós sémái ugyanis történelmi tapasztalat termékei. A kisebbségi létmód, identitás tematizálása — már a kifejezés használata is — történelmi gondolkodásmódot feltételez, mely nyitott a partikuláris entitások történelmi feltételezettségére. Ehelyütt figyelembe kell vennünk egy újabb ellentmondást, mely a modernitás szerkezeteiből fakad. Hayden White érvel úgy, hogy a 20. századi irodalom jó része ellenségesen viselkedik a történeti tudattal szemben. Szerinte "...a kortárs irodalom egyik megkülönböztető vonása az az alapmeggyőződés, hogy a törétneti tudatot ki kell irtani az írónak akkor, ha kellő komolysággal akarja vizsgálni az emberi tapasztalás ama rétegeit, melyek feltárása éppen a modern művészet sajátos célja".3 A fentiekből kiindulva arra kell következtetnünk, hogy a világ modern értelmezésének hozadékai és a történetiség között ambivalenciák állnak fenn. Mindezek tudatában hogyan olvassuk Szenteleky mondatait: "Itt, Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint pl. Erdélyben. [...] egyedül a jelenben élnek, ezért könnyen és messzire repülnek, hiszen semmi se húzza őket a múlthoz és a földhöz. [...]

A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. [...] Tekintetük a messziséget keresi, és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönödéseken. Az általános emberit látják, érzik, hirdetik."4 Mindez újabb kérdéseket vet fel. Egyrészt, érvényes-e Vajdaságban az a gondolat, amely a kisebbségi létpercepció sajátjának tudja az antikvárius szemléletét (Nietzsche), a muzeális jellegű (Zmegac), történelemszenzibilis gondolkodást? Másrészt, Apollinaire ismert mondatára gondolva ("Ám az új szellem most jelentkezik első ízben oly módon, hogy tudatában van önmagának")5 feltehetnénk a kérdést, mennyiben van ez a frissnek nevezhető szellem tudatában önmagának? A modernitás önmagát mindenkor a régiről az újra való átmenet eredményeként értelmezi (Habermas)6, illetve normák és konvenciók világa elleni sajátságosan ritualizált tiltakozásként (Zmegac)7 érvényesíti.

Történeti szemléletmód, tradíció hiányában azonban problematikussá válik az átmenethez szükséges készenlét, elkötelezettség, nem működhet a modern tagadóerő, nincs célpontja a kreatív tagadásnak, a szakadás az elvárás jelentésalakzata legfeljebb hiányként lehet jelen. A modernitás a hagyomány jelentésének átminősítésében is, de a tagadás gesztusában mindenképpen kötődik a "múlthoz és a földhöz". Az az interpretációs vonulat, amely a partikuláris történelmi kötöttségeket hozza szóba, a historizmust, a történelmi tudatosságot megjelenítő tapasztalati sémákat építi be beszédrendjébe. "Irreális lenne azonban azt hinnünk, hogy egyik napról a másikra eltűnhet az alkotók eredetiségre való törekvése, olyan jellemző tulajdonság, amely két évszázad alatt szinte a művészek második természetévé vált. A posztmodern szituációra éppen a rezignatív historizmus és a kreatív kombinatorika összekapcsolása jellemző. Az "azonosnak" historikus "örök visszatérése"... az újítás egykori kényszerével összekapcsolva..."8 — mindez újra felvet néhány kérdést.

Mennyire bír jelenléttel az említett dimenzió, mármint a szakítás tudatossága, a múlttól való eltávolodás, a történetiségbe ágyazottságból sarjadó kritikai distancia, az emlékezés distanciája a vajdasági magyar kultúrában? Mennyire van jelen az a történelmi tudat, amely az emlékezés folytonossága révén képes érvényesíteni olyan partikuláris képleteket, melyek átírják a kisebbségi érzékelési sémákat?

A minoritárius beszéd adekvált alapja a posztmodern idézetkultúrája lehetne, az a radikális pluralitás, amelyben természetes módon érvényesülhetne az intertextuális — interkulturális értelemképzés. A posztmoderntől nem idegen interkulturális törekvések szövegszerű érvényesítésével nemcsak hogy tágulhatna a kisebbségi leszűkítő modell, hanem radikálisan szemléletes lehetne a "kultúrák között lét"9 tapasztalatának fikcióvá lényegítése. A posztmodern nomád gondolkodásmódjában nem fér meg a helyhezkötöttség képzetkörén belüli közösségi érzület. A minoritárius értelemképzési stratégiáknak viszont mindez része, ezért a nomád intenciót az otthontalanság, a metaforikus helynélküliség érzékeltetésében hasznosítja.

A posztmodern diszkurzusban a léttapasztalat kitüntetett sajátossága a nyelvközvetítettség. A nyelvi jelek, a jelentésegységek praxisának értelmezése központi helyet foglal el a posztmodern világlátásban. Ezen irányulás ellentételezi a modern, reprezentacionalista, nyelvelméletek beállítottságát, mely a funkcionalitás szűk határai közé szorította a nyelvi megnyilvánulásokat, eszközlétté redukálta létezésünk nyelvi meghatározottságát. Ezáltal a posztmodern érzékenység, annak ellenére, hogy érvénytelenítette az irodalmi mű emancipatorikus, modern elkötelezettségét, ajtót nyitott az irodalmi gyakorlatban formálódó nyelvi kultúra, nyelvi praxis másfajta értelmezésének. Azzal, hogy megszüntette a nyelviség passzivitásba szorult, tükörlétbe, alárendeltségbe préselt állapotát, a nyelvi kultúra konstitutív, teremtő dimenzióit hangsúlyozta. A nyelvi létmód hangsúlyozása roppant jelentőséggel bír a kisebbségi létérzékelés számára is, hiszen az általam minoritárius diskurzusnak nevezett beállítottságnak szolgáltathat érveket, bár egyúttal módosítja is azt. Ugyanis a nyelvközpontú értelmezés úgy tágítja a minoritárius diskurzust, hogy az irodalmi mű immanens értékeit, az irodalom immanens nyelvi teljesítményeit, a nyelvi kultúra irodalmi praxisát hangsúlyozza és hatálytalanítja azokat az irányulásokat melyek a minoritárius diskurzus lehetőségét kizárólag irodalmon-kívüli közegekből vezették le. Az irodalmi mű autonómiája immáron nem a modernitás vezérelveiből, hanem az immanens nyelvi praxisból vezethető le.

HIVATKOZÁSOK

1. Lásd: Bényei Tamás: A posztkoloniális irodalom. Helikon. 1996. 4. 520—528.

2. V.Flusser: Az írás. 1997. 125.

3. H.White: A történelem terhe. Budapest, 1997. 31.

4. Szenteleky Kornél: A vers Vajdaságban. Ugartörés. I. Újvidék, 1963. 62—63. A probléma általános kontextusát lásd: Bori Imre: Szenteleky Kornél. Újvidék, 1994.

5. Idézi Somlyó György: Philoktétész sebe. Budapest, 1980. 14.

6.J.Habermas: Egy befejezetlen projektum. In: J.Habermas—J.—F.Lyotard—R.Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, 1993. 153.

7. V.Zmegac: A modernség és a posztmodernség diagnózisához. Literatura. 1990. 1. 8.

8. V.Zmogac: I.m.

9. Idézi: Szamosi Gertrúd: A posztkolonialitás. Helikon. 1996. 4, 422.

    Elolvasom
    Egy Én-Te viszony térjelentései
    (Alföld. 2000/3., p. 354–364.)

    Faragó Kornélia                                                

    Egy Én-Te viszony térjelentései           

    (Závada Pál: Jadviga párnája)

    Závada Pál regényében, a Jadviga párnájában, a valakihez tartozás az önazonosság konstitutív jegyeként, topológiailag definiálja a személyiség jelenlétét. Az önazonosság fontos dimenziójának személyjellege van, ő maga is viszonyul valahogy a tapasztalat alanyához.[i] Viszonyulásáról írásban beszél, azon kívül, hogy tárgya a tapasztalatnak, az Én-Te viszony Én-jeként is megmutatkozik. Ennek a viszonynak, és a viszony szövegszerűségének szinte minden, a regényben felfedhető jelentése a hely- illetve a térképzetek körében bontakozik ki. Miso voltaképpen paratextuális szólama részben "kívülről" világítja meg a lényegileg kettős rendezettségű, de háromtényezős szövegnek az alakokhoz különös erősséggel köthető poétikumát. Beépítő/önbeépítő technikái segítségével szőhető sűrűbbé (tipográfiailag is) a mű jelentésrendszere. Eleinte a lábjegyzet szekvenciális sávjába szorul - ott működteti a szöveg önértelmező funkcióit is - a zárlat azonban már a paratextus terének expanziv behelyezkedése a regény textuális terébe. Már maga a szövegszervezést fellazító poétikai formaelem (megszakítás) térvonatkozású: az osztásnak, a meg-, fel- és beosztásnak a műveletei a szövegegység feldarabolásának, részekre szakításának értelmében valójában térjelentéseket hordoznak. Az interpolációk elhelyezését, áthelyezését érintő, viszonylagosító megjegyzések ("Eredetileg nem ez következett csak ide lett téve."59); "Ez lehet idevaló vagy nem, de nem találtam neki máshol helyet"105) a beszédszegmentumok hely-telenségéről, hely-nélküliségéről, azonosítható és rögzíthető szöveg-helyének esetlegességéről, azaz a topográfiai struktúra megkérdőjelezettségéről szólnak. A temporális hely kijelölésére való utalás ("Ide tettem időbeni helyére."126) valójában a szöveg-tér kialakításának kronotopikus mozzanataira hívja fel a figyelmet. Azokra a textuális kronotoposzokra, azokra a tér-idő pontokra, amely pontokon a vonalpáros elemei dinamikusan kapcsolódnak egymáshoz, miközben közelednek-távolodnak, metszik, majd elhagyják egymást, újra visszatérnek, közelítenek, újabb metszetet hoznak létre. "A két szöveg közötti viszony az egymáshoz tartozás tragikus, működésképtelen komplementaritásának, tehát mélységének poétikai-egzisztenciális viszonya."[ii] Abban is hangsúlyozódik a kétfajta rendezettség, hogy az írások közül az egyik, a szinkron beállítódású, a delokúció, a valakiről való beszéd, a másik, (paradox módon) a diakrón perspektívájú pedig az interlokúció, a valakihez szólás nyelvszemléletét tükrözi.[iii] Egészen különös nyelvi hatást kelt, ahogyan fejezetszerűen váltják egymást, vagy ahogyan az egyik beszédszólamon belül a már természetesnek tekintett interlokúció hirtelen delokúcióba fordul át (109), vagy éppen e jelenség fordítottja játszódik le, mint a következő példában, amelyben mindkét névmás, az (eltávolitó) ő és a (közelítő) te is Jadvigát jelöli: "S azt hiszi ő, hogy nem merészkednék ennek a szemébe nézni?  Hát ha te tudnád, hogy hány éjszakán át tartottuk mi egymást fogva ezzel a szörnyeteggel..." (347).

    Mindennek, amit Ondris/András mond, "van egy *előttje* és egy *utánja* - olyan *margója*, amelyre mások írhatnak."(Stuart Hall) Jadviga beleírási gesztusa úgy emeli ki a napló térszerűségét, hogy a látogatással kerül azonosító kapcsolatba, a be-íródás a szó legszorosabb értelmében be-lépés, a be-írás horizontja a "megszólítás" helyszíne: "Most már ide, a jegyzetkönyvébe jövök el Magához".(57) Ezután az írás tere, a naplókönyv, metaforikusan a férfitest terévé lényegül át, felnyitása - "akár ha mellkasáról vonnék szét egy sokszormosott inget..."(57) - a vetkőztetéshez hasonló, maga az írás pedig már a szeretkezés jelentéskörében mozog, egy, a Másik idejének horizontján túli időben: "Miért csak azután vehettem elő a naplóját a nagydikó aljából, hogy Maga már elment?"(58) Az interlokúció ideje a megszólított nélküli idő, tere a megszolított nélküli tér. A valamikor volt létező, ha megszólítottként jelenlevőnek is tűnne, ("ahogyan énnekem van jelen"377) mint válasz-forrás végérvényesen hiányzik. A naplókönyv feltárulása, a naplókönyvben feltáruló, a Másik idejében a Másik másságához vezető út ("hisz annyiszor segíthetett volna rá minket az egymás felé visszavezető útra"58) irányult térformáját jelenthette volna. Szöveg-nyomként, a viszony kölcsönösségének térségei helyett, a be-írás jelenében már csak a titok, "az abszolút nem-válasz"(Derrida) dimenziójára nyújthat rálátást. Fel nem fedheti azt, mert "a titok szenvtelenül elérhetetlen távolságokban tartózkodik"[iv] Ettől függetlenül a titkosság-szemantika a kommunikáció negatív előjelű szemantikájaként sokrétűen jellemzi a regény egész jelentésszerkezetét. Jadviga a be-írás gesztusát ("Így bocsáthatnék talán fényt, ablakot nyitván, azon rejtelmekre, melyek Maga elől, amint itt gyakran panaszolja is, kifürkészhetetlenül voltak elzárva mindig."240) és az olvasás élményét is a titkosság-szemantika  komponenseként értelmezi: "Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha."(59) Mindebből az következik, hogy az írás az Én, az olvasás a Másik rejtelmeinek metaforikus terére nyílik. Jadviga intellektualizáltabb, reflektáltabb beszédében a megvalósulatlan kölcsönösség-élmény térnyelvi reprezentációja (az ablak, a fény, a zártság-nyitottság, a belső tájak és titokmezők jelentésmozgása) ugyanúgy felismerhető, mint Andráséban. A férfi feljegyzéseinek eseményszintjét poétikailag teljes egészében a belső térközösség értelmében vett "találkozás" bekövetkezésének hiánya jellemzi. Ezért az epikus folyamatban, a szereplői értékelésben-értelmezésben elsősorban a be nem következő jelenik meg és csak ezzel összefüggésben a megtörtént. A be nem következő, természetszerűen a várakozás ("ez a Húsvéti engesztelés minket (...) reménytadó, türelmes várakozással telít"80, "Hogy mostantól várnom kell, még ő maga érint."81) alakzatát, a téries jelstruktúrákra épülő, de az időszférát is bevonó jelentésképzést teszi hangsúlyossá, az eltávolítás, az elodázás, az elhalasztás közbeeső fázisaival. A késés, késleltetés poétikája (mintha minden a folytonos, soha be nem teljesülő eljövetel állapotában lenne), a megvalósulást a jövő létmódjába illesztő irányulás, az igérő közelséget nem egyszer fordítja át eltávolító szembenállássá. Osztatni András identitásának meghatározója a várakozás statikus állapota. A várakozásé, amely a naplófeljegyzések beszédmódjaként létmetaforává teljesedik ki. Identitásában elmozdulást, átrendeződést éppen az idéz elő, hogy visszavonja várakozói hajlandóságait. A regényben a nem-megragadni vágyás (az öngyilkosság visszafordított pótléka - így R. Barhthes) verbalizálása, a várás/várakozás léthelyzetének felszámolását érinti: "Nem várlak, nem hívlak többé..."(366)

    "Mintha csak létezne egyfajta Szerelmi Topológia amelynek minden alakzata egy hely (toposz) lenne."[v] E topológia klasszikus alakzatai közé sorolhatnánk a távollét toposzát, az egymástól való messzire-sodródásokét(382) amely a regényben a fizikai, a földrajzi távollét mellett a közelálló távollététében is kirajzolódik: "Nem birja elképzelni sem, miféle állapotba tud kergetni valakit a szerelmesének hiábavaló áhítása. Kivált, ha nem a távolság választja el tőle..."(77) Závada Pál regényfigurái, minthogy "aktívan újraalkotják" Barthes beszélő alanyának világát, közvetett szövegközi kapcsolatot teremtenek azokkal az irodalmi és bölcseleti munkákkal amelyek intertextualis jelentéseiből a Beszédtöredékek... felépült. A szerelemi viszonyrendszer, a férfi-nő kapcsolat  elbeszélésének alakulástörténete, a szövegközi olvasástapasztalat is ezt erősíti meg, tulajdonképpen a távolságdimenziók meghatározó tematikai-poétikai momentummá való avatásának története. Távolságdimenziók kidolgozása, differenciálása, bemérése, árnyalása, a leküzdésükre irányuló törekvés szemantikájának kibontakoztatása, az "elgondolhatatlan közelség keresése".[vi] A regény az egymásköztiséget az eltávolodó és közeledő mozgások, (egymásba való visszatalálások 271) harcának terepévé teszi meg. Ez az Én-Te viszony sokszor a jelenlétet formálja át hiánnyá, a távolságba áttünő jelenlétről szól. Szétírja a fizikai és lélektani közelség egybehangzását, - Lévinas szavaival - a közelálló jelenlétébe beférkőzik, behatol a távollét, ami által a közelség nem egyszerűen együttlét és elnyugvás, hanem maga a meg nem nyugvás, a nyugtalanság. A Jadviga párnája jelentésvilágának összefüggésrendje a közeli/távoli oppozíció távolság-pólusának tükrében bontakozik ki a legteljesebben. A távolsággal való manipuláció egyik regénymondata "Bizony nem volt könnyű távol is tartanom magam, de elérhetőnek is lennem, ha kellek mégis"(176) szinte összecseng a Barthes-i gondolattal: "legyek rugalmas, néha távolodjak el, de mindig maradjak a közelben: egyfelől legyek jelen mint tilalom (ami nélkül mint tudjuk nincs igazi vágy), de ugyanakkor távolodjak is el,..."[vii] A regényszöveg kettősségére első pillantásra mint a női-férfi dichotómiájára tekinthetnénk. Annak a magyarázata, hogy mégis a női/nőies differencia mentén válik értelmezhetővé, a mobilitás szimbolikájából, azaz Barthes következő megállapításából bontakozik ki: "Történelmileg a távollétről mindig a Nő beszél... Ebből következik, hogy minden férfiban, aki a Másik távollétéről beszél, a női jelleg nyilvánul meg: az a férfi aki vár, s aki ettől szenved, furcsa módon nőiessé válik."[viii] A Závada-féle elképzeléshez szervesen tartozik hozzá, hogy a férfi az aki "formát ad" a távollétnek és aki megalkotja a várakozás fikcióját. A várakozás a távollétre utalt, a várakozásban eltöltött élet a távollét hatósugarait fogadja be, benne a jelenlétbe, az énbe beékelődő hiány mutatkozik meg. A fizikai távollét azonban csak a fizikai jelenlét uralmának a megrendítését testesíti meg. A szerelmi szemantikában a Másik távollétét tapasztaló "Én" nem más, mint a jelenlét-dominancia tudati síkra való áthelyeződését többszörösen megtapasztaló létező. Az önmagát eltávolító, az önmagát megvonó (Jadviga) vágyott és várt alakja a gondolat terében, a vágyban és a várakozásban, a vágyakozóban és a várakozóban tesz szert jelenlétre.

    A fizikai távollét, a függőség terét megtartani igyekvő szerelmes én-beszédében, mindig a Másik attributuma. Az Én és a Másik relációja itt folytonosan kibomló, tér által megnyilvánuló, egzisztenciális asszimetriát jelöl. Az Én, a rögzítettség terében áll, önjelenlétében a mozdulatlanság terében tartózkodik. Az Én perspektívájából szemlélve, a Másik mindig mozgásban levőként van jelen, létezése az Én számára a távolodásban/közeledésben-levőséget jelenti. Miközben az Én és a Másik relációi a jelenlét/távollét egzisztenciális jellegű, mennyiségtanilag értelmezhető térszekvenciáit meghaladó térbeliség-tapasztalatok. A mozdulatlanság és mozgás, a pontszerű és a lineális locus (Lotman), az Én és a Te ellenvilága. "A Másik folyton utazik vagy indulni készül valahová; ő hajlamánál fogva vándorló, menekülő; én pedig aki szeretek, egy ellentétes hajlamnál fogva otthonülő, mozdulatlan, rendelkezésre álló, várakozó, készenlétben álló, helyhez kötött vagyok..."[ix] Mintha a Másik e leírásának kívánna megfelelni a két naplószöveg között kibontakozó diszkurzus jelentéstelítettségében formálódó Jadviga-alak. "Eljár mellőlem az én feleségem. (...) Szóval, hogy eljár. Itthagyja napokra (s a nyáron megesett, hogy hetekre itthagyta) kisfiát az Ancira és elutazik."(187) Az "eljár mellőlem", a mozgásban lévőt a térben mozdulatlanul állóhoz viszonyítja, a mozgásban lévő a mozdulatlan által kijelölt pont közeléből gyakran eltávolodik. "A szerelmes távollét kizárólag egyirányú, és csakis az itt maradóból indulhat ki - nem pedig abból, aki elmegy: az én, a mindig jelenlevő, csak veled, a szüntelenül távollevővel szemben rajzolódom ki."[x] A szüntelenül távollevő, az itt maradó, a röghöz kötött perspektívájára utalva emlékezhet távolléteire: "Egyre másra elutaztam. Féltékeny volt ezekre az utaimra."(170) A távolodóval/távollevővel szembeni megfogalmazódás jelentései a kétely (a kommunikatív érintkezés helyébe lépő távolság) a gyanakvás álláspontjára helyezkedett Én szövegében követhetők nyomon, miközben eldönthetetlennek érzi, hogy egy már betöltött helyre pályázik-e. Az Osztatni András feljegyzéseiben körvonalazódó Én, a térbejárást a nyomozás, a leskelődés, a meglesés, a "lesből követés"(139) jelentéseivel ruházza fel. Ez a mozgásforma a bahtyini kényszerű térbeli mozgások körébe sorolható: titkosan követni, azt jelenti, hogy az elől járó nyomai által írányítva, az övével megközelítőleg azonos utat bejárni, bizonyos időbeli eltolódással. Az, aki nem láttathatja magát, kényszerűen igazodik a követett térbeli mozgásirányához, haladásának ritmusához, vesztegléseinek tartamához. Alaptörekvéseiben ( mindenáron a távolodó nyomában maradni) téries jelszerkezet a titkos követés, de a haladási ritmus, és a veszteglési tartam, azaz a várakozás jelentései az idő-szférát is működtetik. "Nem volt könnyű eset a titkos követés. Minden kirakat előtt megállt. Izgatottan ugrottam be ezért többször kapualjakba. Betért a drogériába. Körmöm rágva, mint kiskamasz koromban, vacogva vártam..."(137) Ezeket a követő jellegű mozgásokat, megfigyelői térbeli pozíciókat a Jadvigához is köthető rejtett narratívum indokolja, a nyom-jelentések lezárhatóságának reménye ösztönzi. A Jadviga nyomában megnyíló, állandó kibontásban lévő jelentés-horizontok azonban konceptuálisan behatárolhatatlanok, azaz mindörökre nyitottak maradnak. Így a rejtett narratívum az a tényező, amely a közeli-távoli, megközelíthető-megközelíthetetlen elsődleges térbeli-szemantikai oppozíciók mellé a másodlagosak[xi] közül a titokzatos-nyilvánvaló ellentétpárt emeli be az Én-Te viszony megjelenítésébe. A rejtett narratívum a jelentések instabilitásának, egymásba-, egymásraíródásának, új és új alternatívák nyitásának terméke, kiváltképpen Jadviga identitásának esetében. Jadviga állandó transzformációban lévő, értelmező és önértelmező szólamok, szövegimmanens és "külső" olvasatok összjátéka. Alakja egy különös térképzetre, az atoposz kategóriájában megfogalmazódó térképzetre alapozott aktanciális képződmény. "Atopikus lévén (...) megingatja, elbizonytalanítja a nyelvet (...) jellemezhetetlen (ez lenne az atoposz igazi jelentése.)"[xii] Hely-nélküliségében, toposz-nélküliségében, minden ami identitásának jelentését rögzíthetné, túl van a közvetlenül megnevezhetőn, és a titok létformáját idézi.

    Az Én-Te viszony megragadásának kiemelkedő topikus elemei az "érintkezés apró területei"(R. Barthes). A regényben a közelségi viszony leírását több ízben a feltételesség, a be nem következés, az érintkezés be nem következésének mozzanata jellemzi: "Téged egyetlen érintésben is meggátol a fáradtság?(118); "És nekem még megérinthető, ölelhető, birtokba vehető is. Volna."(119) Az érintés helyén mintha az ókori látáselméletből ismert tapintó, érintő szem jelentései sejlenének fel: "Már érintésnyire voltunk. De nem érintettük egymást, csak összefontuk lassan tekinteteinket (...) Majd egymás szeme kútjába ereszkedve próbáltunk lelekeinkbe látni, vagy a tükrükbe legalább."(81). A szembe merülés topikus mozzanatában megvalósuló tekintet-nyelvi kommunkációban, egy villanásnyira megjelenik az a "tükrös struktúra", az a tükör-tér, "mely minden megértésnek része, és felfedi azt a tropológikus struktúrát, ami minden megismerésben működik ..."[xiii]  Az érintésközelség, a taktilis megismerés beváltatlan lehetőségeiből, a szemkontaktusban valósul meg valami. "A látás még a tudásnak való alárendeltségben is megőrzi az érintkezést és a közelséget. A látható simogatja a szemet."[xiv] A vonzalom  áttevődésének, áthelyeződésének narratívájában a szem, a  költészeti motivikából jól ismert (két téries jelentésű szimbólumot egyesítő) "szemkúthoz" hasonlóan, befogadó jellegű, helyet-kínáló térformaként mutatkozik meg: "az a beteljesíthetetlen vonzalom, amiben évtizede vergődöm, úgy siklott át egy mindig ismert, de ifjú szempárba, és úgy süt engem már onnan, s húz be önmagába, hogy én észre se vettem, mikor és hogyan került át oda, s miként lehetséges, hogy az éppen a maga szeméből hív már engemet."(377) A közelség és távolság váltakozásának, illetve a távolság növekedésének és csökkenésének ("Mert az igazság az, hogy Jadvigám hol közelebb ereszt, hol pedig eltaszít."(115) a párna terében megvalósuló dinamikája a regény központi metaforikus térjátéka: "Lassan vánkosára próbálom csúsztatni a fejem"(49); "S most megint csak egyre közeledett hozzám. Örültünk az egymásratalálásnak újra (...) Az öleléstől jóllakottan vonta magához a fejemet a párnáján."(350) Jadvigának az Én-Te viszonyt jellemző mondata az átmeneti, az alkalmi, az ideiglenes jelentéseivel egy, az előbbitől élesen elkülönülő szemléletet jelezve - "ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk"(150) - Pilinszky János Életfogytiglan c. kétsorosára utal, enyhítve annak tagadó kizárólagosságán erős fénnyel világít rá a viszony ambivalens jellegére. A párna-közösség egy teljesebb egyesülés jele lenne.[xv] Az ilyen teljességű egyesülés a párna-jelből, s azon túlmenően a hajkoronák homoerotikus konnotációjú téregységének kialakításából ítélve, csupán a Jadviga-Irmus kapcsolatban valósul meg: "De ha közös párnára fekve, összefésültük kibontott hajunkat..."(173). Egy olyan kapcsolatban, amelynek a titkosság-szemantika térszerűsége nyújt rejtekhelyet: "Mi sokkal sűrűbben szőtt titokba bújtunk el a barátnőmmel annál, mint ahogy akárki szeretőt is eltitkolni akarhat az ember."(170) A regény az unifikáció, az egységesülés toposzát, ("A Másik akarok lenni, azt akarom, hogy ő legyen én, mintha eggyé válnánk,..."[xvi]), egy bibliai szöveghely ("S lesznek ketten egy testté.") módosított változatával, szemantikai átformálásával közelíti meg: "Mintha egy test lennék magával, de nem ahogy a Biblia írja..."(382) Az egységesülés virtuális tere nem jön létre, helyette a szeretkezésben, a közös testi percekben is csupán a "legközelebbi közelség"(246) térkonstellációja valósul meg. Dacára a közelségnek és a hangok, szavak, nedvek egymásban való szétáradásának, a beteljesületlenség tere rajzolódik ki, újra és újra. Az olvasásban születő Jadviga-szöveg az Én-Te viszony szexuális vetületeiről is a térbeli igazodás trópusnyelvén beszél: beépíti az aktus/útbejárás megfelelésnek a szerelmi-erotikus szimbolikából ismert jelentéseit. Az erotikus töltésű jelentésekben főként a felfelé mozgás érvényesül, az orom és a csúcs metaforájában a szerelmi együttlétnek a tér vertikális tengelyére vetített élményisége nyer megjelenítést.

    Egy nagyarányú, mitizáló térjelentésekből építkező kép, asztrális jelekbe sűrített, természeti térbeliségbe fojtott vágymegjelenítésként, az ókori mitoszra utalva, a Föld és Ég nászára, a két világ kontaktusát valósítja meg. "A lebukó Nap, mint aki ölelésre készül, bíborszínu már, és önmaga háromszorosára dagadt. Megérinti a földet, s most öl nyílik a befúródás helyén. Tekintetemet belemélyítem az izzó nyíladékba, mely pirulást áraszt szét maga körül. A hatalmas nász itt a világ legsimább síkján, egyetlen ráncocskát sem vető ágyán választ helyet ölelkezéshez minden este."(49) A nap férfiasságának mitopoétikus eredetű jelentése, a napsugaraknak a szoláris mitoszokból beemelt fallikus felfogása összecseng a tekintet férfi-principiumként való értelmezésével. Az Ég és az erotikus-archetipikus módon megjelenő Föld(asszony) "egymásiránt-valóságában"(Heidegger), a kozmikus méretű látványba mélyülő tekintetben, az elemi és intenzív módon jelen lévő vágy dimenziója ismerhető fel, a távollevőre irányuló vágyé. A regényben gondos formálás nyomán különül el a távollevőre és a jelenlevőre irányuló vágy érzés- és gondolatvilága.[xvii]  A naplemente, a napnyugta metaforikus jellegű motívuma magában is egy különös tér-idő elemként értelmezhető: a nyugati horizonton (amely "helyig" eljutva a Nap utat jár be) a látómezőből való kimozdulás, a látóhatár mögé való kerülés, a látóhatár mögé való "lebukás" térmozzanatának naponta ismétlődő idői jelenségével, az elmúlásban az újrajelentkezést, a múlandóságban az állandóságot ragadja meg.

    Jadviga mint egyensúlyozó identitás, egyidőben többes kötődésű, de egyetlen szereppel sem azonosul teljesen, és az Én-Te viszonyt, így a közelség-távolság dialektikáját is több relációban éli meg: "Akárhányszor visszatértem a Maga közelségébe, azt mindannyiszor a tőle - s vele az ő testétől - való, megmásíthatatlannak szánt elszakadás előzte meg. S megfordítva, az ő oldaláról tekintve ugyanígy."(246) A szerelmi háromszög megjelenítésében, Jadvigát a távolító-közelítő, szétválasztó-összekapcsoló jellegű mozgást jelző igék, a visszatér és az elszakad, ezúttal egyszerre két mozdulatlan térbeli ponthoz viszonyítják. A köztesség/közöttiség fogalmaival megragadható alakja egy alapjában véve dichotomikus viszonyba ékelődik be. A közeledő és távolódó, tehát ellentétes irányú mozgások a két pont között megfordítva is lejátszódnak. Amikor az egyik férfi (az elszakadásban) a mozgás időbeli-térbeli kezdőpontját jelöli, akkor a másik (a visszatérésben) a mozgás végpontja, egy elvontabb jelentésképzésben is. Az éntől való distancia, a pillanatnyi hozzáférhetőség fokát jelölő távköz alapján, olykor mindkettőjük identitása téri tájékozódási kategóriákra redukálódik: "s úgy árulkodok a jelenlevőnek a távollevővel közös testeinkről"; "... azzal a rettegéssel, hogy a jelenlevőé helyett tévesen a távollevőére..."(246). A szűntelen kettős nyitás látszatába helyezett Jadviga, egyik viszony kölcsönösségéből többször "kireflektálja magát", de ugyanakkor a másikban sem kész megnyílni: "hogy nem ő az aki megnyithat bármit is ami énbennem kinyílhatna."(104) Ez a téries képzeteket keltő megnyílás, kinyílás, egymás iránti nyitottság az a mozzanat, amely nélkül hermeneutikai meglátások szerint nincs emberi kapcsolat. Az Én-Te viszonyba való belépés a buberi dialogikus gondolkodásban a másik teljes gazdagságának feltárulását jelenti. Dialogus-tipusai közül is az a hiteles, amelyben megvalósul az elfogadás, a másik felé való megnyílás.

    András beszédében is megjelenik ("Kifelé életem is kátyúba jutott, belül is mozdulatlan minden."178), de hangsúlyosan Jadviga fogalmaz meg egy, a személyiség integritását felbontó létélményt: az alak felbontódását belsőre és külsőre ("Kétségtelen, hogy kettéosztva éltem... Belül az óva  titkolt szenvedélyem (...) Kifelé viszont..."104). Jadviga léttapasztalata a koherencia, a benső szféra teljességének, kiteljesültségének  megrendülését testesíti meg. Megfogalmazása szerint a belső én koherenciája roppan szét, a bensőben létező egység helyett kettéhasítottságról beszél, amely egy megosztott élet kontúrjait jeleníti meg. A benső szféra koherenciájának megingása magával vonja a "szubjektum-objektum viszonylat" megrendülését is, hiszen ez a reláció immanens kapcsolatban áll a benső-külső oppozicióval. A megosztottságot, a kettévállást elszenvedő benső számára a külső megszűnik pusztán objektumként funkcionálni. A térbeli-szemantikai oppozíció hatását rendkívüli módon felfokozza, hogy a belső én-t a külső én-től, a dédelgetett érzelmeket a szolgáló kuzin-élet valóságától egy kitágított űr választja el: "... két életem közé nyíló mind táguló űrre ..."(104). E mondatok pátoszát a paratextusnak a térjelentésekre, az űr térviszonyokat jelző fogalmára kihegyezett iróniája semmisíti meg: "De egy férfi szerintem jobb, ha lábújjhegyen lekapja a tökfödőjét, mint a templom küszöbén, hogyha egy női lélekbe néz. Főleg ha az egy kitágított űr."(105)

    Az önmagába-tekintés látásélménye a Másikról és a Másikhoz szóló beszédnek is lényeges eleme, hiszen mindkettő az én önértelmező beszédpozíciójából szólal meg, az én-elbeszélés poétikáját érvényesítí. Mindkét idézett szemelvényben egy negatív konnotációjú belső világ képe bontakozik ki, az egyikben mitológiai, archaikus, és bibliai térképzetek összefonódásával, azaz a labirintikus térképzet, a pokol-toposz és a barlang jelentéskörének egyidejű felvillantásával: "Csakugyan azt képzeli, hogy én oda belülre soha nem próbálok nézni? Azt feltételezi, hogy őneki kell, mint egy félős gyereket áttuszkolnia engem azon a kapun? És azt hiszi, hogy a küszöbön túl egyetlen út nyílik, nem pedig labirintus? Hát nem tudja, hogy lelkem barlangoduiban miféle poklot találok?"(347) A világirodalmi tradícióból ismert individuális tudás-metaforák közül, itt a lélekbe való alámerüléshez kapcsolódik a barlang és az összetevőként erősítő hatású odu topikus jelentése. Azzal, hogy a labirintus-képzet összekapcsolódik a barlanggal (a pokol tornácának jelképével) és a pokol-toposszal, felmerül keresztényi értelmezhetőségének lehetősége is. András önmagába-nézésével, befelé irányuló tekintetével, önmagába mint a bűnök, a "kétség, a káosz és a rosszaság"(347) labirintusába száll alá, és a mítosz keresztény jelentésrétegéből való  ördöggel, a "színgonoszan ördögi vadállattal" kerül szembe.

    Az interlokúciós hangoltságú (az önmagába forduló, de a Másik felé is kiterjesztett) beszédben az "ábrázolt gyász"(Barthes) mondatai a kozmológiai metaforálás közelébe vezetik a szövegépítést. A benső esős-havas térbeliségének hátterében az évszakszimbolika jelentései állnak. Az ősz és a tél értelmi-érzelmi tartalmai segítik az alak Én-érzetének, személyiségállapotának kifejezését: "Ne értsen félre, én magam is siratom szünet nélkül szinte, hogy patakok erednek szememből, és sírok könnytelenül is befelé. S olyankor is (...) mintha végtelen őszi esők hullanának bennem ebben a verőfényes májusban. Amikor pedig a rémület is hatalmába kerít, ideát, Maga nélkül akkor hó is hull énbennem..."(378)

    A gyász-élmény az Én-Te viszony lezárásaként ismét csak a távolság-dimenzió jelentőségét, a közeli és távoli ellentettségének különös játékát hangsúlyozza. "A gyász visszavonja magát mindentől: az Egyre való emlékezésbe. A gyásznak ez a visszagondolása (Andenken) azonban közel marad ahhoz, ("akár ha a karosszékbe képzelem ide Magát"; "ahogyan énnekem van jelen"377), ami elvétetett tőle és ami, úgy látszik távol ("hogy most már örökké egyedül, Magától távol...396) van. A gyász nem süllyed bele abba, nem ragadja magával az, ami pusztán elveszett. ("De az én könnyhullatásom nemcsak a fájdalomé és a veszteségé, hanem azon könnyebbülésből is fakad..."378) A gyász a távolvalót engedi újra meg újra jönni."[xviii] A gyászban fogant képzelgés, emlékezés és álomtapasztalat a távolvaló hollétének megragadásában, a tengerjáró  hajó "eltérő teréhez", ahhoz a sajátos hely nélküli helyhez folyamodik, amelyről Foucault mint "par exellence heterotópiáról"[xix] beszél. "Maga pedig ott áll egyedül a fedélzeten a sós, vízszagú tengerlevegőben (...) Nem tudom, miért álmodok Magával hajót ..."(376); " avagy az Ő mindenható tekintetének tengerén hajózik, ahogy képzelni Magát kiváltképp szeretem."(378) A tenger végtelenjének való kitettségében, a "képzelet eme legkimeríthetetlenebb tárháza",  a távollevő helyét a megragadhatatlan, kijelölhehetlen, identifikálhatatlan locusok körébe utalja. Ehelyütt azt a derridai gondolatot emelném be az elemzésbe, amely a másik halálakor a gyászolóban lejátszódó emlékezést és interiorizációt olyan térfoglaló/térteremtő folyamatként jellemzi, amely a "testben történik, ott nyer teret, vagy inkább nyit teret a testnek, hangnak, pszichének, amelyek - noha a "mieink" - nem léteztek és nem jelentettek semmit, mígnem felmerült a lehetőség, hogy mindig az emlékezéssel kell kezdeni és a nyomot kell követni."[xx] Ezek a gondolattöredékek irányíthatják az értelmezést, amikor a regényszöveg Jadvigát, emlékező és interiorizáló pozícióba állítja: "(De hiszem, hogy amit szólok, írok, azt hallja és olvassa, amiként belül magam is hallom meleg, barna hangját, s látom, akár ha kezevonásain fut a tekintetem, akár ha a karosszékébe képzelem ide Magát.)"(377) A példamondat azt mutatja, hogy a Másiknak az emlékezetben való "benne-levéséről/létéről" szóló én-beszéd éppen a testnek, a hangnak, a pszichének" nyit teret, az interiorizációs folyamat a  bensőbe helyezi, belső tárggyá teszi "a másik életét, gondolatát, testét, hangját, tekintetét", de, s itt kibontakozik a gyászról való derridai gondolkodásból, a másikat önmagában, önmaga által való, látó, halló ("amit, szólok, írok, azt hallja és olvassa"377) létezőként is tételezi.

    Az Én-Te viszonyból való kilépés problémaköre a regénynek egy olyan kompozíciós értékű mozzanatsora - radikális megvalósulási formájában (halál-megoldás, a sötét semmibe való beleugrás, 190) a Másikrol való beszéd fonalának megszakadásához vezethetne - amelynek, s felmerülő lehetséges változatainak téries interpretációja megkerülhetetlen. A szerelemfelfogás történetében már a korai századokban zárt körként ábrázolták a szerelemérzést, olyan tökéletes bezártságként "amelyen belül minden momentum kölcsönösen erősíti egymást, és amelyből nincs kiút."[xxi] Niklas Luhmann egy 1658-ból való szövegből idéz: "Minden balszerencséje kört alkot, amelynek minden része összefügg, és egyáltalán nincs kiút". Ezekre a gondolatokra rímel a regénymondat: "Kiút? Nevetséges ez is, kiút a bajokból tán soha nem vezet ... Nincsen kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni."(189)

    A kiútkeresés és kiúttalanságérzet összefonódásáról elmélkedve Barthes beszélője a Beszédtöredékek a szerelemről figuráiban több térvonatkozású megoldást említ a szerelmi válságból való kilépést illetően: öngyilkosság, elválás, visszavonulás, elutazás. Az Öngyilkossági gondolatok címűben ez áll: "úgy érzem mintha kelepcébe kerültem volna, mintha lehetetlen helyzetben (vagy helyen) mozdulatlanságra lennék kárhoztatva: csupán két kiút létezik (vagy... vagy...) és mindkettő bezárult előttem: nem tehetek mást, minthogy hallgatok. Az öngyilkosság gondolata ekkor megment, mivel beszélhetek róla ..."[xxii] Ezt a kiútkereső gondolkodási sémát (elvonulni, távolságot teremteni, nem-létbe fordulni), az elodázás, és elbeszélés aktusát is beleértve, Osztatni András teljességében megvalósítja: "Nyugalmat erőltettem magamra és azt terveztem, eldöntöm, hogy a tanyára húzódok ki, vagy valami tartós teendő ürügyén városba menekülök..."(190); Nem mintha nem kívánt volna nem-lenni inkább az ember"(189). A lehetséges kivezető utakról mondja: "Az egyik út mely szemem előtt kelleti magát, az elcsavargásé(178); "Akad egy-két, ha nem is kitaposott, de már járt ösvényem, s ott kínálkozik még sokszor annyi ismeretlen is ... De sokat gondolok mostanában a másik, az ellenkező útra is ... ez úgyanúgy döntések, mozdító lépések sora volna a tovább így nemigen tűrhetőből: Ám befelé."(179) A kívülről befelé vezető út az ágostoni modellben az Istenhez vezető út. Ebben a modellben a benső út megjeleníti a vertikális dimenzióját, illetve a befelé a fölfelé szinonímájává válik és az Alacsonyabbtól a Magasabb felé vezet. A szerelmi létállapot teréből való kioldódás útjai jellegüknél fogva a befelé-kifelé oppozícióba rendeződnek, de a választásnak nincs igazi tétje, mert feltételezett céljukban nem különülnek el.: "De hátha ugyanoda vezet mind a két út?...(180) Az utak esetleges egybefutásának effektusát a kioldódás/feloldódás, (eltávolodás/összeolvadás) ellentétpár jelentései, azaz a hirtelen átforduló, átcsapó elmélkedés (végtelenül bonyolult testi-lelki hangoltságról) árulkodó jelei erősítik fel igen nagy mértékben: "S vajon elképzelhetetlen-e, hogy amint a két út egybefut, bekövetkezik az örök bolyongás és űzött kivetettség átkából való föloldozás ugyanúgy, mint az odabenti megkönyörülés? Lehet-e remélni a kint és bent, az érzéki és az irgalom, a férfi és a nő eggyé olvadását a vezeklés párnáján, a megváltó szerelem imazsámolyán?(180)

    Az út metaforikája, a jó és a rossz útnak (106,1o8), a végzet útjának(108) képzete nem távolodik el a mindennapi nyelvhasználat metaforikájától, s így harmonizál a beszélő általános nyelvi meghatározottságával. A Jadvigával "közös út" állandó diszkontinuus mozgásban artikulálódik, szakadások    sorozatából rakható ki. Ez a diszkontinuitás-sor, hézag-szerkezet - hátterében a közelség/távolság, közelítés/távolítás tropologikus rendszerének jelentésköreivel - határozza meg poétikailag a regény eseményszintjét. "Jadvigámmal megtaláltuk végre mindennapjaink hitem szerint jó útra vezető kerékvágását."(111); "A Jadvigával közös út járhatatlansága, egyre mélyebb sár. Én elakadtam rajta - de nem tudni, hogy őneki ez útja-e még egyáltalán."(177); "Egyenlőre (bár merném azt írni végleg! elhalasztottam mind az elcsavargó, mind a sztoikus ösvényekre való készülődést, mert éppen Jadvigával közös utunk fölött kezdett megint kisütni a nap."(181) Az "útközösség" egyes fokozatai más-más hangulatú és dinamikájú szövegszegmentumokat szerveznek maguk köré, tematikus szinezetükben befolyásolják a hasonlítás, az azonosítás, a metaforálás folyamatait. Álljon itt példaként egy vizualizáló metaforikus momentum az útközösség teljes  megkérdőjelezettségének idejéből: "Rémálmaimban szenvedélyem megfagyott hullámainak jégbörtönébe zárva látom Jadvigát."(178)

    A legmélyebb válságélményeket a lejtő narratív kifejtettségű metaforája, a nagy hirtelenségű lefelé irányuló, süllyedő mozgás mentális képzete hivatott érzékeltetni: "...zuhanni kezdtem lefelé, de oly agyonkoptatottan sima, mocskos-síkos lejtőn, hogy már szinte gyötrelem nélkül találtam magamat ismét a kitaposott, gyűlölt gödörben."(365) Itt a zuhanás a lét aktuális alapformája, de a mélységi dimenziónak más szöveghelyeken is negatív konnotációi támadnak: "belezuhannánk ismét az idegenek ideges és mindent félresiklató szóváltasába"(380), "belezuhant a vigasztalhatatlan kedélyromlásba"(381). A megélt mélységek távlatából szemlélve, ennek az életfázisnak egyetlen adekvát helyszíne az Isten háza, a menny, a föld s a pokol találkozási pontja (axis mundi), a mindenség jelképi lényegének megtestesítje (imago mundi)[xxiii], az egyetlen megszólítható az Úr. Különös feszültség forrása az a szövegszegmentum, amelyben egy falusi építészeti környezetben szinte radikális viszony alakul ki a mindennapi létezésnek keretet adó földi térségek horizontális vonalai és a magasba szökő, függőleges térelemek között. A testi fölkapaszkodás az egyre meredekebb, az egyre sötétebb lépcsőfeljárókon és a lelki fölfelé való törekvés, a torony vizuális szimbolikája ("Vagy fölnézek a fodros toronypalást mentén oda, ahol Öt sejtem...?"373) összekapcsolódik a mélység vonzásával, az emelkedés-esés ellentétében irány- és mozgásjelentések sürítődnek. Igy az út képzetéhez társuló horizontális megoldási lehetőségekhez kapcsolódóan, a vertikális vonalán, a fölfelé való tájékozódás mellett, a lefelé is megjelenik a halálmomentumot rejtő, lehetséges zuhanó-mozgásban: "mert magával húz a Hlavicska János röpteútja."(373) 

    Jegyzetek

    1. Lásd: Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp. 1984. 251.l.

    2. Balassa Péter: Osztatni, beleíródni. In: Koldustorta. Bp. 1998.

    3. "Az aktív filológia (a nyelv erűinek filológiája) szükségszerűen kétféle nyelvszemléletet foglal magába: az interlokúció (másvalakihez beszélni) és a delokúció (valakirűl beszélni) nyelvszemléletét. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrűl. Budapest, 1997. 222.

    4. Jacques Derrida: Szenvedések. "Közvetett áldozat". In: Esszé a névrűl. Pécs 1993. 37.

    5. Roland Barthes: i.m. 17.

    6. Eugen Fink: Osnovni fenomeni ljudskog postojanja. Beograd, 1984. 281.

    7. Roland Barthes: i. m. 168

    8. Uo. 30.

    9. Uo. 29.

    10. Uo. 29.

    11. Lásd errűl: J. M. Lotman, A szöveg konstrukciós elvei. In: Szöveg - modell - típus. Bp. 1973. 74.

    12. A Másik atópiájáról lásd Roland Barthes i.m. 53.

    13. Jacques Derrida: Mnémoszüné. Pompeji, 1997. 2/3. 163.

    14. Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség. Pécs 1997. 124.

    15. Szilasi László: Pilinszky János: Életfogytiglan. In: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét? Budapest, 1994. 90-96.

    16. Roland Barthes: i.m. 157.

    17. Roland Barthes írja, Marcel Détienne-re hivatkozva: "Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Pothos, amely a távollevűre irányuló vágyat, és égetűbb Himéros, amely a jelenlevűre irányuló vágyat jelöli. R. Barthes: i. m. 31.

    18. Martin Heidegger: Magyarázatok Hörderlin költészetéhez. Debrecen, 1998. 60.

    19. Michael Foucault: Eltérű terek. In: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999. 155.

    20. Jacques Derrida: i.m. 172.

    21. Niklas Luhmann: Szerelem-szenvedély. Az intimitás kódolásáról.Bp.1997.63.

    22.  Roland Barthes: i. m. 263.

    23. S. Nagy Katalin: A templom vizuális szimbolikája. In: "Jelbeszéd az életünk". Bp. 1995. 526.

    [i]Lásd: Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp. 1984. 251.l.

    [ii] Balassa Péter: Osztatni, beleíródni. In: Koldústorta. Bp. 1998.

    [iii]"Az aktív filológia (a nyelv eruinek filológiája) szükségszeruen kétféle nyelvszemléletet foglal magába: az interlokúció (másvalakihez beszélni) és a delokúció (valakirul beszélni) nyelvszemléletét. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrul. Budapest, 1977. 222.

    [iv] Jacques Derrida: Szenvedések. "Közvetett áldozat". In: Esszé a névrul. Pécs 1993. 37.

    [v] Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrul. Bp. 1997. 17.

    [vi] Eugen Fink: Osnovni fenomeni ljudskog postojanja. Beograd, 1984. 281.

    [vii] Roland Barthes: i. m. 168 

    [viii] Uo. 30.

    [ix] Uo. 29.

    [x] Uo. 29.

    [xi] Lásd errul: J. M. Lotman, A szöveg konstrukciós elvei. In Szöveg - modell - típus. Bp. 1973. 74.

    [xii] A Másik atópiájáról lásd Roland Barthes i.m. 53.

    [xiii] Jacques Derrida: Mnémoszüné. Pompeji, 1997. 2/3. 163.

    [xiv] Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség. Pécs 1997. 124.

    [xv] Szilasi László: Pilinszky János: Életfogytiglan. In: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét? Budapest, 1994. 90-96.

    [xvi] Roland Barthes: i.m. 157.

    [xvii] Roland Barthes írja, Marcel Détienne-re hivatkozva: "Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Pothos, amely a távollevure irányuló vágyat, és égetubb Himéros, amely a jelenlevure irányuló vágyat jelöli. R. Barthes: i. m. 31.

    [xviii] Martin Heidegger: Magyarázatok Hörderlin költészetéhez. Debrecen, 1998. 60.

    [xix] Michael Foucault: Eltéru terek. In: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999. 155.

    [xx] Jacques Derrida : Mnémoszüné. Pompeji, 1997/2-3. 172.

    [xxi] Niklas Luhmann: Szerelem-szenvedély. Az intimitás kódolásáról.Bp.1997.63.

    [xxii] Roland Barthes: i. m. 263.

    [xxiii] S. Nagy Katalin: A templom vizuális szimbolikája. In:      "Jelbeszéd az életünk". Bp. 1995. 526.

     
    Emlékvilágtér – emlékvilágidő. In. Korunk. 2000/2., p. 59–63.
    Az újra-feltalált beszéd
    (Bárka. 2000/6., p. 111–114.)
    Megnyilvánulás-formák
    (Bárka. 2001/6., p. 116–119.)
    Ellenjáték. In. Orbis. 2002/1., p. 75.
    Közelség és különállás
    (Forrás. 2002/6., p. 36–42.)
    Bliskost is posebnost. Savremeni mađarski roman iz perspektive sprpskog. In. Polja. 2004/1–2., p. 98–106.
    U stranom kontekstu. Poslednjih deset godina srpske recepcije savremene mađarske književnosti. In. Zlatna greda. 2004. június–július., p. 46–51.
    Bliskost is posebnost. Savremeni mađarski roman iz perspektive sprpskog. I–III. In. Književni magazin. 2004. május–2004. augusztus.
    Váltópont és átfordulás. Köztes szerkezetek a Századvégi történetben
    (Forrás. 2005/3., p. 40–44.)
    Paradoks zatvorene prostranosti. In. Zlatna greda. 2005. december., p. 70–72.
    Recepcija kao događaj značenja. O mađarskoj recepciji dela Aleksandra Tišme. In. Delić, Jovan–Koljević, Svetozar–Negrišovac, Ivan (szerk.): Povratak miru Alekandra Tišme. Zbornik radova. Matica sprska, Ogranak, Újvidék, 2005., p. 231–241.
    Komparativna tropologija stranca u književnosti. In. Stojanović-Pantović, Bojana–Nešić, Staniša (szerk.): Teorijsko-istorijski pregled komparatističke terminologije kod Srba. Književno društvo, „Sveti Sava“, Beograd, 2006., p. 137–147.
    Književna kultura Drugog. In. Vučo, Julijana (szerk.): Savremene tendencije u nastavi jezika i književnosti. Zbornik radova. Ministarstvo za nauku i zaštitu životne sredine, Filološki fakultet Univerziteta, Belgrád, 2007., p. 508–513.
    Poredbeni prostor i komparativni uslovi u optici kulturalne naracije. In. Stojanović-Pantović, Bojana–Nešić, Staniša (szerk.): Teorijsko-istorijski pregled komparatističke terminologije kod Srba. Književno društvo „Sveti Sava”. Beograd, 2007., p. 233–244.
    Az emocionális töltésű terek (Mészöly Miklós); A költészet: az élet kizárólagos centruma (Petri György); Az átlépések immanenciája (Konrád György). In. Vickó Árpád. Az illanékony műfaj. Rádióinterjúk. Forum, Újvidék, 2009., p. 18–21., 34–37., 72–74.
    Hermeneutika distance – zakon jezika i otpor tela. In. Subotić, Ljiljana–Sekeruš-Ivančević, Ivana (szerk.): Peti međunarodni interdisciplinarni simpozijon. Zbornik radova. 2010., p. 1209–1215.
    Medijska reprezentacija kulture. In. Valić Nedeljković, Dubravka–Malović, Stjepan (szerk.): Mesto i značaj medijskih studija za međuregionalnu saradnju. Zbornik radova II. Filozofski fakultet, Újvidék, 2011., p. 105–113.
    Prostori sećanja u geokulturnoj naraciji. In. Dudok, Miroslav (szerk): Diskursi manjinskih jezika, književnosti i kultura u jugoistočnoj i rednjoj Evropi. Zbornik radova. Filozofski fakultet, Újvidék, 2012., p. 53–61.
    Nove kulturne strategije književnosti. In. Živančević-Sekeruš, Ivana–Majstorović, Nebojša (szerk.): Susret kultura. Zbornik radova. Filozofski fakultet, Újvidék, 2014., p. 137–143.
    A hagyományalkotás lehetőségei és dilemmái. In. Bordás Győző (s. a. r.): Szentelekyre emlékezve. Egy művelődéstörténeti rendezvény évtizedei. 2. (1993–2014). Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014., p. 111–113.
    A sziváci találkozástér. In. Bordás Győző (s. a. r.): Szentelekyre emlékezve. Egy művelődéstörténeti rendezvény évtizedei. 2. (1993–2014). Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014., p. 132–133.
    Kulturalna snaga gentleman´s agreementa. Pouke književnih veza Kornela Sentelekija i Mladena Leskovca. In. Faragó Kornélia (szerk.): A szerb–magyar kulturális kapcsolatok történetéből 2. Matica srpska, Újvidék, 2019., p. 23–39.
    Idegen kontextusban. A kortárs magyar irodalom szerb recepciójának utóbbi tíz éve. In. Bernáth Árpád–Bombitz Attila (szerk.): Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban. Grimm, Szeged, 2003., p. 11–24.
    Interpretációs ösvények kereszteződésében. In. Virág Zoltán (szerk.): Végel-symposion. Tanulmányok Végel László műveiről. Kijárat Kiadó, Budapest, 2005., p. 30–39.
    „A perspektíva végén”. Baka István prózaírásáról. In. Bombitz Attila (szerk.): „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről. Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2006., p. 191–199.
    Kulturális interpretáció – nyelvszakadás – átsugárzó jelentéskörök. In. Gyáni Gábor–Láczay Magdolna (szerk.): Generációk a történelemben. Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület, Nyíregyháza, 2008., p. 411–417.
    A szem tapasztalata és a látás üreshorizontja. Petőfi Sándor: Szeptember végén. In. Fűzfa Balázs (szerk.): Szeptember végén. A tizenkét legszebb magyar vers. Savaria University Press, Szombathely, 2008. p. 29–35.
    A geokulturális elbeszélés változatai. Muzealizálási eljárások – posztmonarchikus beszédminták. In. Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, Budapest, 2008., p. 261–276.
    Beszédperspektívák – verbális térviszonyok. (Arany János: Szondi két apródja). In. Fűzfa Balázs (szerk.): Szondi két apródja. A tizenkét legszebb magyar vers 3. Savaria University Press, Szombathely, 2009., p. 107–116.
    Az átléphetetlen határvonal. Vágy és distancia: interkulturális jelentésviszonylatok – Die Unüberschreitbare Grenzlinie. Sehnsucht und Distanz: interkulturelle Bedeutungsrelationen. In. On the Road – Zwischen Kulturen unterwegs. 2009., p. 257–264.
    Az én végső alapja (és a te-ben kifejezhető). Pilinszky János: Apokrif. In. Fűzfa Balázs (szerk.): Apokrif. A tizenkét legszebb magyar vers 2. Savaria University Press, Szombathely, 2008., p. 85–94.
    Dialogikus várakozások. A kérdezésprobléma Hajnóczy Péter prózájában. In. Cserjés Katalin (szerk.): Tudom - De: Tudom-e?. A párbeszéd kiterjesztése – az újraolvasás lehetőségei. Országos Hajnóczy-konferencia. Lectum, Szeged, 2009., p. 24–33.
    A viszonosság alakzatai. Transzkulturális jelentésélmények. In. Horváth Zita (szerk.): Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Philosophica Tomus XV. – Fasciculus 1. Miskolc, 2010., p. 51–59.
    A teoretikus érzékek térideje. Radnóti Miklós: Levél a hitveshez. In. Fűzfa Balázs (szerk.): Levél a hitveshez. Az Abdán és Pannonhalmán, 2009. szeptember 25–27-én rendezett Levél a hitveshez... Savaria University Press, Szombathely, 2010., p. 160–166.
    The questions and perspektives of geocultural narration. The “referencial productivity” of fiction. In. Anachronia. 2010/10., p. 100–113.
    Látványnyílás az időkre. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség. In. Fűzfa Balázs (szerk.): Hajnali részegség. Az Újvidéken, 2010. április 23–25-én rendezett Hajnali részegség-konferencia. Savaria University Press, Szombathely, 2010., p. 260–267.
    A Másképp, mint lenni (A hiányvonatkozások recepciója). In. Boros Oszkár–Érfalvy Lívia–Horváth Kornélia (szerk.): Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában. Ráció Kiadó, Budapest, 2011., p. 238–244.
    A közelítő. Berzsenyi Dániel: A közelítő tél. In. Fűzfa Balázs (szerk.): A közelítő tél. A Szombathelyen, Celldömölkön és Egyházashetyén 2011. szeptember 30. és október 2. között... Savaria University Press, Szombathely, 2012., p. 198–205.
    A metamorf alakzat. A vén cigány mint művészeti önreflexió. In. Fűzfa Balázs (szerk.): A vén cigány. A Székesfehérvárott és Kápolnásnyéken 2011. április 20–22-e között rendezett... Savaria University Press, Szombathely, 2012., p. 75–81.
    Viszonylati terek, cselekvő tériességek. In. Pieldner Judit–Tapodi Zsuzsa (szerk.): A tér értelmezései, az értelmezés terei. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Status Kiadó, Kolozsvár, Csíkszereda, 2012., p. 184–190.
    A különbségek ideje. József Attila: Eszmélet. In. Fűzfa Balázs (szerk.): Eszmélet. A Balatonalmádiban és Balatonszárszón 2012. szeptember 28–30-a között rendezett... Savaria University Press, Szombathely, 2013., p. 259–265.
    A kisebbségiség mint létesülés. In. Balázs Imre József (szerk.): Kortárs magyar kisebbségi irodalmak. Posztkolonializmus, gender studies, littérature mineure. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2013., p. 34–43.
    Értelmező testek – testértelmezések. Az érzéki öntapasztalat és a másik teste. In. Boros Oszkár (szerk.): Test-konceptusok és test-reprezentációk az irodalomban és a kultúrában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2014., p. 11–19.
    Szemléleti terek, helyzeti reprezentációk. A térgondolkodás dominanciájáról. In. Bíró Csilla–Visy Beatrix (szerk.): Tér(v)iszonyok és térkép(zet)ek. Bibliotheca Nationalis Hungariae, Gondolat Kiadó, Budapest, 2014., p. 17–24.
    Emlékezeti formák, élettörténet-stratégiák. A geokulturális jelentések kimozdításának alakzatai. In. Csönge Tamás–Kiss Georgina–Pálfy Eszter (szerk.): Műhelylapok. A Kerényi Károly Szakkollégium... PTE BTK, Kerényi Károly, Pécs, 2014., p. 43–58.
    Interszubjektív mozgások, egymásba hatoló horizontok. Móricz Zsigmond: Erdély. In. Bengi László–Szilágyi Zsófia (szerk.): Móricz a jelenben. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2015., p. 109–118.
    Váltópont és átfordulás. Egy palackposta üzenetei. In. Ménesi Gábor (szerk.): Tanulmányok, esszék, cikkek Sándor Iván műveiről. Kalligram, Pozsony, 2015., p. 108–115.
    Horizontmozgások a térszempontú értelmezésben. A geokulturalis narratologiák részleges érvenyvesztéséről. In. Ádám Anikó–Radvánszky Anikó (szerk.): Térérzékelések – térértelmezések. Kijárat Kiadó, Budapest, 2015., p. 173–183.
    Közelségek és distanciák. A térbeli létérzés határ(talanság)airól. In. Géczi János–András Ferenc (szerk.): Térátlépések. Pannon Egyetem, MFTK Antropológia és Etika Tanszék, 20152015., p. 89–96.
    Átmeneti mozgások, keletkezések, változás-létesülések. (A magas intenzitású idő-terek elbeszélhetőségéről). In. Bányai Éva (szerk.): Átmenetdiskurzusok. Irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok. RHT, EME, Bukar., Sepsiszentgy., Kolozsv., 2015., p. 9–17.
    Átrajzolt hagyományok, komplementer újvilágok. In. Ladányi István–Pintér Viktória (szerk.): Folyamatok, törésvonalak, elmozdulások. Előadások és tanulmányok a magyar... Sziveri János Intézet, Gondolat Kiadó, Veszprém, Budapest, 2015., p. 93–99.
    Idő, tér, narrativitás. A létmegértési horizontok irodalmi tapasztalatáról. In. Puhl Antal–Szalai András–Valastyán Tamás (szerk.): Árkádia. Építészelméleti jegyzet. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2016., p. 13–25.
    Az első világháború a szerb irodalmi kultúrában. Kezdet-alakzatok a két háború közötti regényekben. In. Kappanyos András (szerk.): Emlékezés egy nyár-éjszakára. Interdiszciplináris tanulmányok... MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2015., p. 335–343.
    Áramlások, határpozíciók, transzfer-jelenségek. Az „újvidéki kapcsolat“ érvényességi körei. In. Palkó Gábor–Szilágyi Zsófia Júlia (szerk.): „Határincidens”. Tanulmányok Szilágyi Domokosról. PIM, Budapest, 2016., p. 189–219.
    Változó terek, változó perspektívák, lehetőség-diskurzusok. A vajdasági magyar irodalom bonyolult viszonylatairól. In. Franchi, Cinzia–Sciacovelli, Antonio (szerk.): Letteratura ungherese, letterature ungheresi. Savaria University Press, 2017., p. 81–103.
    Magyar hangok a szerb diskurzusban. Háborús testek, háborús lelkek – az 1915–1916-os szenvedés-narratívák. In. Kappanyos András (szerk.): E nagy tivornyán. Tanulmányok 1916 mikrotörténelméről. MTA BTK, Budapest, 2017., p. 339–347.
    Az Esterházy-szöveg a szerb irodalmi kultúra befogadói horizontjában. In. Lőrincz Csongor–L. Varga Péter–Palkó Gábor (szerk.): „Nincs vége, ez a befejezés.” Tanulmányok Esterházy Péter műveiről. PIM, Prae, Budapest, 2019., p. 284–297.
    Affinitások és koncepciók. Képzőművészeti gondolkodás az Új Symposionban. In. Szilágyi Zsófia Júlia (szerk.): [Szét]tördelt hagyományok. Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2019., p. 76–93.
    Testek térben és időben. Poétikai testhasználat a dokumentumregényben. In. Bányai Éva (szerk.): Valóság és módszer. Test, történelem, elbeszélhetőség. KGRE, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2020., p. 145–154.
    Kanonizációs stratégiák – fordításirodalmi kérdéskörök. A modern jugoszláv próza magyar antologikus reprezentációja. In. Szávai Dorottya–Földes Györgyi (szerk.): Kánon és komparatisztika. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020., p. 100–110.
    Distanciaépítés, ellenmagatartás, rizikóvállalás. Világirodalmi próza az Új Symposionban 1965–1975. In. Fűzfa Balázs–Markó Péter (szerk.): „Szél el ne hordja...” Cicelle-konferenciák, 2012–2019. Savaria University Press, Szombathely, 2020., p. 58–68.
    Távlatok, nézőpontok, korlátok – irodalomtudósi szereplehetőségek Újvidéken. (A tanszéki irodalomkutatás történetéből). In. Tanulmányok, 2020.
    A konzumattitűd verses formája. Böndör Pál: Vásárlási lázgörbe. Verses elbeszélés
    (Alföld. 2020/3., 106–112.)
    Kanonizációs stratégiák – fordításirodalmi kérdéskörök. A modern jugoszláv próza magyar antologikus reprezentációja.
    (Hungarológiai Közlemények. 2019/3., p. 79–82.)
    Megmutatni, eltakarni – mások arcában megfogalmazódni. Maurits Ferenc fotókorrekcióiról.
    (Forrás. 2019/6., p. 79–80.)
    Az erőszak állapota. Sándor Iván legújabb regényéről
    (Forrás. 2019/4., p. 116–119.)
    Modernizacijski obrasci i eksperimenti u mađarskoj književnosti. Anali ogranka SANU u Novom Sadu, 2018/14., p. 141–142.
    Književno suočenje sa zlom. In. Zlatna greda. 2018/202–204., p. 82–84.
    Esterhazi-tekst u horizontu recepcije srpske književne kulture. In. Zlatna greda. 2018/199–201., p. 78–81.
    Következetes stratégiák, variációs nyitottságok. Benes József szerb recepciójához
    (Forrás. 2018/5., p. 9–13.)
    Affinitások és koncepciók. Képzőművészeti gondolkodás az Új Symposionban
    (Tiszatáj. 2018/6., p. 125–134.)
    Az idő revelációja. Tárgyi-emberi vetületek Maurits Ferenc új collage-rajzain
    (Forrás. 2018/4., p. 94–113.)
    Distanciaépítés, ellenmagatartás, rizikóvállalás. Világirodalmi próza az Új Symposionban
    (Filológiai Közlöny. 2018/2., p. 91–100.)
    Kanon i norma. Zlatna greda. 2017/191–192., p. 27–29.
    Janoš Banjai (Bányai János) 1939–2016. In. Anali Ogranka SANU u Novom Sadu za 2016. 2017., p. 186–189.
    Drugačje nego biti. In. Zlatna greda. 2017/179–180., p. 50–52.
    Elolvasom
    Kisebbség, kiadó, kiadványkultúra
    (Magyar Szó. 2017. február 18–19.)

    Kisebbség, kiadó, kiadványkultúra

    Amikor az SZHSZ Királyságba szakadt magyarság kezdett kibontakozni szellemi válságából, mértékadó gondolatként jelent meg a tervek intenzitásában „az önálló vajdasági könyvkiadás”, a kisebbségi kiadványkultúra kiformálása. Irodalmi mellékletek, folyóiratok, almanachok, antológiák, szerzői kötetetek. Jugoszláviai Magyar Könyvtár, Kalangya Könyvtár... A Szenteleky-levelezésből, az önéletrajzi elbeszélésekből, a dokumentum-gyűjteményekből ismert, példátlan erőfeszítések, belső viták, kéziratgondok, értetlenségek, ma már elképzelhetetlen pénzharcok, és elképzelhetetlen heroizmusok – megalázó viszonyok közötti kilincselések állami tisztségviselőknél, ügyészi fellépések, politikai indíttatású repressziók, egyesületi betiltások – tisztelettel ajánlom figyelmükbe a Várady-iratoknak (Kisebbségpolitika és társadalomszervezés) a Forum Könyvkiadó által megjelentetett majdnem ezer oldalát.

    Mindeközben politikusi ígéretek hangzanak el: „Én megcsinálom a magyar könyvkiadást”. És írósereglések zajlanak, garden partyk rózsalugasban, helikoni nagy összefogások (zsakettkabátban, buggyos, sávos nyakkendőben, sőt mi több, frakkban), és társasvacsorák – mind a témának szentelve. Amikor 1931-ben a magyar Közművelődési Egyesületben létrejön a Könyvközösség, évente – írd és mondd – négy könyvet tervez kiadni. „Szenteleky halála után a magyar könyvkiadás léket kapott” – írja Majtényi Mihály a Szikra és hamuban, és az intézményes, a szervezett kiadásra gondol. Megint visszatér az önkiadás rendszere: mecénások, előfizetői ívek, szerzői önpénzelés. 1918-tól a negyvenes évekig a Vajdaságban, a könyvészeti adatok szerint (Csáky S. Piroska gyűjtésében), 433 könyv jelent meg. Az arányokat érzékeltetve, a szlovákiai magyar kultúrában, szinte azonos időszakban, mintegy 2000 címszó.

    Az új, a korszaknyitó könyvkiadás kezdeteit, amelyre most emlékezünk, 1957-től számítjuk. Felettébb izgalmas megnézni, hogy milyen könyvek felé nyúlnak, milyen irodalompolitikai tervek rajzolódnak ki – és ezek mikor, mennyiben viselik magukon a kor bélyegét. A felvillantott előzmények után fontos, hogy pontosan értékeljük az eredményeket, amelyek a legutóbbi időkben sem csekélyek, s hogy helyesen ítéljük meg a további lehetséges mozdulatokat. A Forum Könyvkiadó (és szélesebb vonzásterülete) mindig is egy fontos intellektuális bázisnak számított, amelynek reprezentatív szerepe van az itteni kiadványkultúrában, és ahol rangot jelent megjelenni. Amit ma jónak látok, hogy bele van kódolva a változás, és állandó alakulásban van a koncepció, hogy működik egyfajta rugalmasság, hogy a változó helyzetekből, az elmozduló kapcsolatokból, a váratlan felismerésekből mindig új meg új formai variációk, értékek válnak láthatóvá. Hogy egy-egy merész gesztussal bekerül akár olyan kiadvány is, amely nem koherens a program egészével. Érdekes és nívós, bár olykor lehet, hogy efemer kísérletek. A marketing munka sohasem lehet elég erőteljes, de fontosnak találom, hogy a kiadói vállalás óriási energiákat fektet az olvasói terek megteremtésébe, értékes kapcsolati hálózatot működtet, szervez, utaztat, eseménykultúrát teremt. Nem merül ki a szerkesztésben, bár a szerkesztés a kiadás alfája és ómegája – s majdnem abszurd, hogy egy ilyen teljesítményű és funkciójú kiadó mindössze két szerkesztővel dolgozik. Rendkívül fontos, hogy fiatal és kiválóan képzett belső munkatársai mindannyian meg tudnak szólalni szakmai-kritikai értelemben a szerzőkről, a könyvekről, színvonalas kommunikációs kultúra birtokában tudnak nyilatkozni, beszélgetéseket vezetni. Ettől függetlenül, jó tudatosítani, hogy nagyban erősíti a gondolkodásbeli együttállást a külső szakmai partnerekben, kutatókban, kritikusokban, ha ők is helyet kapnak a könyvprezentációkban.

    A mai olvasmánykereslet kitapintása kiadóvezetőt próbáló feladat. Az irodalmat illetően nem gondolkodhat helyi érdekű minőségben, bár bizonyos irodalompolitikai meggondolásokat mégis működésben kell tartania. A kezdetek kezdete óta alapkérdés, hogy mennyiben és milyen céllal kell óvnunk bizonyos jelentéktelenebb alkotói megnyilvánulásokat. És most nem térek ki elődeink kertészeti metaforáira. Alapvető érdekünk azonban, hogy az alkotások ne csak igazolják a létünket, hanem az értelmét, az igazi értelmét mutassák fel. És a kiadónak ügyelnie kell arra, hogy a vajdasági, az ő könyveit illetően, egyetlen vonatkozásban se legyen provincializmust jelölő jelző. Van viszont egy sor olyan téma, amelyet illetően a helyi érdekűség könyvben való realizálása éppen a mi kiadónk feladata. És úgy látom, tudatában van e feladatának is.

    Az itteni könyv tárgyi valójában se lehet silány minőségű. Mindig voltak nagyszerű könyvtervezőink, grafikai szerkesztőink, és ma is vannak. Példának okáért, Hangya András (az első könyvet ő illusztrálta, de borító- és fedőlapokat is tervezett) és Sáfrány Imre is dolgozott a kiadónak, de Kapitány László, Maurits Ferenc, Baráth Ferenc és Csernik Attila is. A mát illetően nem csak a díjakból kell ítélnünk, de azok is fontos jelek. A mai munkatársi gárda a kortárs vajdasági magyar képzőművészekkel együtt éri el, hogy a könyv mint műtárgy, a minőségével és jellegével lépje túl a számszerűség minden fontosságát, és tanúskodjon a kor szemléleti és művészeti változásairól. Ezért örvendetes a sok fiatal művész új és izgalmas vizuális látásmódjának bevonása a könyves szakmába.

    A könyv magyarországi eladhatóságára is gondolni kell, s arra, hogy az összmagyar kultúra folyamatosan érzékelje, van mit kínálnunk. Már csak nyomokban érzékeljük a külső érdeklődésben azokat az időket, amikor a budapesti rádió igazgatósága egy Vajdasági Est céljaira „mindenben couleur localet” keresett, „igazi bácskai zamatot és hangulatot”, idevalósi magyar nótát, 15-20 „kótát” kért. És Szenteleky Kornél kénytelen megrendelni munkatársaitól a bácskai zamatot: „Ezért kérem legyen erre figyelemmel... (célzások a szerb uralomra, a Tiszára, Becsére, Belgrádra, stb.” – írja Cziráky Imrének. Szirmai Károlytól kisebbségi novellájának a dramatizálását kéri, háttérben az elhorvátosodott magyar faluval. A legnagyobb baj ugyanis az egyfelvonásosakkal volt, mert senki sem írt „bácskai zamatút”.

    Fontosak a közös kiadások, szélesebb kapcsolati hálót, tágasabb piacot nyitnak, de nem csak ezért. A közhelyig ismert, és naponta tapasztaljuk is, hogy a külországi siker visszagyűrűzik az itteni értékrendekbe és a megbecsülési viszonylatokba. Amikor a Kiadó erre a rangadás, az írói presztízsnövelés lehetőségeként tekint, saját érdekeiért is dolgozik. Ezen túl egy kiadónak, különösen a mi helyzetünkben, a sznobok vásárlóerejére is számítania kell. Különben is, tehetséges, eladható alkotókat ne tartsunk a regionális elzártság állapotában. És paradox módon, alapvetően mégis az a Kiadó feladata, hogy megtalálja a hazai alkotók itteni elismertetésének a módját, úgy, hogy mégse a visszagyűrűzések domináljanak. Hiszen ez is része a saját presztízsének. Az is jól látszik, hogy a Kiadó igyekszik befogadni, idekötni olyan külországi könyveket, amelyeknek itteni vonatkozásuk van, és amelyekkel kettős, sőt többes érdeklődésre számíthat.

    Lehetnek még célok, olyanok is, hogy a vajdasági könyvekkel a külföldi kultúrák közelébe jutni. És több anyagi ösztönzőerőnek kellene irányulnia az itteni magyar műveknek már csak a szerb közegbe való eljuttatására is. Vannak tervek, egy éppen most is megvalósulóban, mert mindenképpen erősíteni kell a szerb irodalmi kultúrában való könyves jelenlétet, akkor is, ha ez nem kimondottan egy vajdasági magyar kiadóház feladata. Mert nem az. A szerb irodalom fordítására irányuló figyelemnek komoly jelentősége van a Kiadónál. Mindkét viszonylatban a fordítók élő hatóereje (a maguk irodalmában) kell ahhoz, hogy a fordított művek bekapcsolódjanak a célnyelvi vérkeringésbe. Teret és ösztönzést kell adni a fordítónak ahhoz, hogy ne csak a művek kiválasztásában és lefordításában legyen szerepe, hanem teljes fordítói személyiségével is jelen lehessen és hasson. Az a kétirányú érzékelés, amellyel rendelkezik, vezessen oda, hogy a lehető legtermékenyebb csere alakuljon ki. 2018-ban Szerbia lesz a Budapesti Nemzetközi Könyvvásár vendége, a Forumnak ezen a jelentős kulturális eseményen kiemelt szerepe lehetne, új és felújított kiadványokkal is, remélem így lesz, és érzékelek is egy politikai rezonanciát, azt illetően, hogy így lehessen. Mert minden törekvés merőben absztrakt, ha nem nyílnak új perspektívák, ha a Kiadó nem tud kitörni a mai, beszűkülő személyi-pénzügyi kereteiből. Elzárulhatnak a tágabb fejlődés útjai.

    Külön kiadói feladat az életmű-gondozás, a hagyatékápolás, meg kell becsülni azokat az alkotókat, akik a kiadó révén váltak hódolatot parancsoló, nagy öregekké, és mint ilyenek, önzetlenül, saját anyagi hasznukra sem gondolva, visszaszármaztattak valamit a hírnevükből a kiadó tekintélyének növelésébe. Örömmel regisztrálom, hogy van a Forumnak újrakiadási koncepciója is, amelyben saját, gazdag múltjából is merít. És új szakkönyvekben is gondolkodni tud, hadd említsem a nyelvtanulási kézikönyv, az igényes képzőművészeti kiadványok, a irodalmi lexikon, vagy éppen a szótár ügyét, ez utóbbit óriási szakmai feladatként. Az az érzésem, és ezt is el kell mondanom, hogy azzal a megfeszítéssel, amellyel a szótár készült, egyszer lehetett dolgozni. És van még egy ígéretes terület, amelyről nem esett szó, a gyermekkönyv-programé, amely továbbgondolásra érdemes.

    Egy kiadónak tudnia kell folyamatosan gondoskodni az aktív erő mozgásban tartásáról, a meghiggadt korú alkotók angazsálásáról, és velük együtt figyelni a következő Szenteleky-mondat ma is élő igazságára: „Senki sem látja és érzi, milyen vitális problémákról van itt szó: egy új nemzedéket nevelni, teremteni, öntudathoz és magyar írásművészethez segíteni”. „A tehetség társadalmi kibontakozása ugyanis nem pusztán egyéni-egyedi adottságok kérdése: a tehetség kiképződése és művekben való realizációja mindenkor szociokulturálisan föltételezett” (Lengyel András). Kidolgozatlan, átgondolatlan, pénztelen szociokulturális viszonyok között, folyóiratszerkesztői bizalom, kiadói fogadókészség, valódi foglalkoztatottság nélkül a fiatal nem teljesít saját képességei szerint. Ezért ma egyetlen olyan megoldást sem tudok támogatni, amely nem a fiatalok helyzetbehozását szolgálja. A kiadványkultúra irányítói számára igazi művészet elérni, de el kell érniük, hogy segítsék őket a kész, előbbi generációk által létrehozott keretek, de hogy ne kelljen ezekbe a keretekbe maradéktalanul beilleszkedniük. A Forum Könyvkiadó kereteiben megjelenő Híd a maga jelenével meghatározza, illetve tükrözi az irodalmi, a művészeti kultúra állapotát, a könyvkiadás háttérintézményeként is. Most alkalmuk van a fiatal alkotóknak, hogy a maguk sajátos formái között vigyék tovább a lapot, hogy legyen önálló levegőjük, hogy szabályokat áthágva keressenek új, szokatlan utakat, polemikus szándékkal is.

    Tehetség és szemlélet. Az előbbi talán előáll, az utóbbi viszont mélyen a szociokulturális viszonyok, politikai, kultúrpolitikai, intézményi hozzáállások függvénye. Ezért fontos, hogy a Forum és a támogatói környezet, a kulturális-politikai közeg minden szereplője annak tudatában cselekedjen, hogy a vajdasági magyar kultúra, talán a kezdeti időket kivéve, soha még nem nyugodott ennyire fiatal alkotóinak sorsán.

    * A Forum könyvkiadó jubileumi ünnepségén elhangzott előadás szerkesztett változat

    Janoš Banjai – nekrolog. In. Godišnjak Srpske akademije nauka i umetnosti za 2016. 2017., p. 547–548.
    Fiktivne i realne topografije. In. Anali Ogranka SANU u Novom Sadu. 2017/12., p. 174–175.
    A vágy teste és a vakremény. Benes József Vakrepülés című tárlatának megnyitója. In. Magyar Szó. Kilátó. 2016. szeptember 17–18.
    Közelségek és distanciák. A térbeli létérzés határ(talanság)airól
    (Iskolakultúra. 2016/1., p. 39–46.)
    Esterházy Péter szövegarcai. In. Magyar Szó. Kilátó. 2016. július 16–17.
    Szemléleti terek, helyzeti reprezentációk. A térgondolkodás dominanciájáról
    (Irodalomismeret. 2014/2., p. 49–56.)
    Átrajzolt hagyományok, komplementer újvilágok
    (Iskolakultúra. 2014/3., p. 60–63.)
    Táguló formák, megbontott struktúrák, hasadás-metaforák (A versbeszéd útja a radikális ellenállásig)
    (Tiszaták. 2014/1., p. 96–101.)
    Dinamička koncepcija prostora grada. Prostori zbivanja i egzistencijalna osećanja prostora. In. Sveske. 2015/3., p. 16–23.
    „Másokról” szóló önéletrajzok. Az autobiografikus műfajok szerb változatairól
    (Filológiai Közlöny. 2012/2., p. 150–159.)
    Elolvasom
    Stanovnik grada, kao čitalac romana
    (Gradina. 2011/42–43., p. 145–150.)

    Stanovnik grada kao čitalac romana

    Kornelija Farago
    Stanovnik grada, kao čitalac romana, tumara ulicama jednog uzbudljivog, nepoznatog grada, ponekad i zaluta, ali oči drži otvorene i, igrom slučaja, biće učesnik sjajnih susreta.
    (Đerđ Konrad)

    Značajna je i rečita činjenica da istoriji gradova pristupamo, po pravilu, unutar pojmovnog kruga organskog razvitka. Istoriografska konstatacija glasi: grad kao predmet istoriografskog istraživanja začet je u žanru životopisa, i najvećim delom je i ostao unutar okvira biografskog pristupa. Istoriografske monografije govore o nastanku, razvoju, a ponekad o odumiranju ili pustošenju delova, pa i čitavih gradova. Istorizacija ljudskog bivstvovanja skoro da je i nezamisliva bez istorijskog sagledavanja razvitka gradova. Grad je, zapravo, istorijska dimenzija čoveka. U gradu, kao istorijskom problemu, ili kao značajnom elementu slike nacionalne istorije, dotiču se partikularitet i makroistorija. Ljudsko samospoznavanje i percepciju grada treba posmatrati u jednoj osobenoj simbiozi. U misaonom sistemu biografičnosti (a sledstveno tome i romana) čovek i pojam grada su u veoma bliskoj vezi.

    Mada ipak ne u toliko bliskoj, koliko ih blizu može dovesti misaoni sistem tela. Prema mišljenju jednog teoretičara, grad je samo jedan od činilaca u društvenoj strukturi tela. Forma grada, njegova struktura i njegove norme učestvuju u uobličavanju sistema predodžbe telesnosti. Sa tim u vezi, na ovom mestu moramo podsetiti na ostvarenja organičkih predočavanja iz prošlog, dvadesetog veka, na kojima grad (videti, na primer, urbanistički projekat Organički grad Paola Solerija), poprima formu ljudskog tela i stiče značenja živog organizma. Ljudska forma se iscrtava u spoljnim konturama grada, unutrašnji organi, srce, jetra, sistemi creva i krvih sudova odgovaraju razuđenoj mreži gradskih ulica, prolaza, trgova. Prema mišljenju Dejvida Siblija, jedan od osnova spoja tela i grada ogleda se upravo u tome što i prostori tela, i prostori grada, podjednako imaju takve strane, koje se razlikuju po čistoti i nečistoti.

    Problem čistote i zagađenosti ugradio se u spoljni omotač tela – piše Sibli – i to se ogleda i u razdvojenosti čistih i zagađenih prostora u veštački izgrađenom okruženju.

    Svest vezana za nečistoću, za tuđinštinu, pojačava u nama ideju izdvojenosti. U odnosu na prostore doma, grad je uvek nešto što je izvan, nešto što je manje sigurno, manje bezbedno. Kao što Sibli primećuje, javni prostori su nastanjeni maglovitim stereotipijama koje proizvode strepnju.

    Nema sumnje da grad nudi najšire mogućnosti društvenih prostornih odnosa. Grad je, zapravo, prostor Drugog. Kuća je forma izdvojenosti, intime, gradski prostori pak afirmišu značenja odnosa prema Drugome, značenja specifične deobe prostora s Drugim, značenja susreta. Otvorenost prema drugosti nigde i ne može intenzivnije da se ispolji nego u gradu, bez obzira na to što je grad, ujedno, najveći arsenal prostora izopštavanja. Istraživači grada sve češće upozoravaju na značaj proučavanja ekskom unikacijskih prostora. Reč je o takvim prostorima koje urbana politika rado zanemaruje, mada bez njihovog spoznavanja ostaje zatajena prava priroda izgrađene sredine.

    Moramo imati u vidu sve ove korelacije i kada govorimo o onom bogatstvu koje nose značenja pojma grada, o tome da jednoj kulturi ništa ne može da obezbedi tako jasno određene i pouzdane okvire kao što to može da pruži grad. Čak ni kad njegov jezik nikad nije jezik tvrdnje, nego jezik upućivanja, ukazivanja na nešto, ili ka nečemu. I kao što znamo, značenja grada su fluidna, u stalnim menama, u stalnim nastajanjima, svako novonastalo značenje se skoro u istom trenutku samo od sebe gasi. Već se i u razmatranjima Georga Zimela kao veoma bitna dimenzija pojavljuje izuzetno jedinstvo mnogovrsnosti grada, jedinstvo koje ne ugrožava napetost između njegovih elemenata, već se baš u tom naponu ispoljava njegova neuporediva snaga.

    Zimel piše u jednom od svojih čuvenih eseja o gradovima – a njegova koncepcija priziva u neku ruku harmoničnost elemenata romana – da Rim zbog toga ostavlja tako snažan utisak na posetioca, jer se stilovi, ličnosti, životni sadržaji koji su svi ostavili za sobom određene tragove, međusobno toliko udaljeni kao nigde drugde na svetu, pa ipak uspostavljaju takvo jedinstvo, harmoniju i konvergenciju kao – takođe – nigde drugde na svetu. Zimel govori o tome da se razne tvorevine, uobličene iz raznih ljudskih potreba i s različitim ciljevima, u slikovnosti grada stapaju u jednu novu, nenamernu lepotu. Iz najvećih protivrečnosti, po čijim je linijama obično dolazilo do cepanja istorije više kulture, ovde se uspostavilo puno, organsko jedinstvo utiska. I to na taj način što se efekat grada može porediti s umetničkim delom najvišeg reda. Pitanje je samo, da li nam se pokazuju karakteristike umetničkog dela u gradu čijim ulicama svakodnevno prolazimo.

    Kako je Đerđ Konrad napisao: „Rodno selo je za nas najprirodniji poredak prostora.” Najjednostavniji način učenja je koncentrično izviđanje prostora oko sebe. Sobe i terase su povratna, stalna poprišta „porodičnih mitologija”.

    Ali, kako su se, uprkos svemu tome, uobličile putujuće kulture? Zašto želimo neprestano da izađemo iz već spoznatih krugova? Zato što postoje stvari koje za nas najprirodniji poredak prostora nije u stanju da protumači. I postoje situacije u kojima nismo u stanju da se nosimo s onom protivrečnošću koju je i Konrad primetio: mesto na kojem smo se zatekli ujedno je i naš krst, i naš poklon.

    Postoje stvari koje razumljivima čine grandiozni i očaravajući arhitektonski okviri, dirljivi monumenti, prizori bogato obrađenih, velelepnih zdanja. I postoje opet stvari koje nikad ne bismo mogli razumeti bez iskustva ritma detalja pod dominacijom lepe forme, recimo, u Piranu, ili na nekim drugim mestima nekih drugih simetrija, drugih srazmera, drugih kontrasta. Ali tačke otkrivanja moramo sami da pronađemo. Metaforički rečeno, na ravnicama drugačije senzifikujemo prostorne odnose nego u gradu gde jedne forme, jedni sklopovi prikrivaju druge. I kad putujemo, neprestano tragamo za odgovarajućim odnosima uglova gledanja, ponekad i za uglom iz kojeg bismo imali i pogled na nas same. Ljudsko bivstvo je mesto atopona koje nije u stanju nigde da se skrasi.

    Navodim jednu rečenicu Konradovog eseja pod naslovom O našim identičnostima iz sveta doživljaja detinjstva: „Uzvišenje s kojeg smo se zimi spuštali sankama bilo je možda dva metra visoko, i to je bila možda i najviša tačka u tom ravničarskom pejzažu.” I u slučaju kasnijih Konradovih doživljavanja prostora, treba naglasiti, kao značajan momenat uvek se javlja procena visinske tačke osmatranja. „Bolji vidikovac, za ovo pola sata, ne bih našao od balkona te moje amsterdamske ugaone sobe.” Ili, na drugom mestu: „Sa ugaone terase, izvrsne osmatračnice, oseća se čitav grad, njegov damar, jedva hijerarhizovane, samoregulativne anarhije saobraćaja.” Visinske tačke osmatranje obezbeđuju kompleksnost pogleda – navodimo rečenicu iz eseja pod naslovom Grad kao spomenik: „Istovremeno osećamo grad u njegovom horizontalnom prostiranju, grad kao formu u pejsažu i, unutar njega, urbane elemente.” Ali dobra pozicija je neophodna i za pogled iz kafane, odatle se dešavanja mogu držati na oku na jedan sasvim drugačiji način.

    I posebno treba govoriti o našim svakodnevnim putevima, o momentima vezanim za puteve, putanje, linije kretanja koje značajno određuju ove misaone krugove. Prema mišljenju Đerđa Konrada naše gradove treba posmatrati kao umetnička dela čiji smo mi, „posredstvom vizuelne komunikacije i svakodnevnog kretanja – suvlasnici”.

    Pešačenje u prostoru, šetnja, u Konradovom sistemu doživljaja je meditacija i samoizražavanje, nije reč, dakle, onekakvoj staromodnoj nostalgiji, već o svakodnevnom korišćenju, zaposedanju zajedničkog prostora. „Bogatstvo šetnje ne zavisi od veličine naselja”, piše Konrad, „nego od raznovrsnosti, bogatstva njegovih detalja” i dodaje: „Merilo lepote svake urbane sredine jeste oko pešaka.” Konradov pešak, kao i čitalac romana, ne poistovećuje se na neposredan, stapajući način sa gradom kao drugim, ne gubi sebe u onom drugom koje znači grad. Ali ljudsko samopoimanje i percipiranje grada, ili sela, treba da sagledavamo u jednom specifičnom jedinstvu. Đerđ Konrad je napisao i meni veoma dragu rečenicu: „U detinjstvu sam imao osećaj da je selo nastavak mog tela.”

    Pošla sam od toga da u misaonom sistemu biografičnosti, čovek i pojam grada dospevaju u veoma blisku vezu i da je istorizacija ljudskog bivstvovanja skoro nezamisliva bez istorijskog sagledavanja razvitka gradova, odnosno, da je grad, zapravo, istorijska dimenzija čoveka. Nastavila bih time da, čitajući Konradove tekstove, u meni odjekuje i ona misao, da su gradovi takvi prostori koje vreme čini vitalnima i koje vreme uobličava. Ali ujedno su i takvi prostori koje vreme razgrađuje. Kao što čitamo u jednom Konradovom eseju: „Ako bi romanopisac mogao dati savet arhitekti, kojeg inače radije zamišlja kao umetnika finih, dugih prstiju nego kao umišljenog, oholog karijeristu, rekao bi da poštuje nevidljivo vreme koje se ponekad materijalizuje i postaje vidljivo na način na koji nastaje mreža bora na vremešnom licu.”

    Čovek u tuđini poštuje ovo nevidljivo vreme koje nije deo njegove unutrašnje svesti o prostoru, koje ne nosi u sebi.

    Postoje korelacije značenja koje se pojavljuju u promenljivim interakcijama različitih kultura. Već je opšte mesto da pojedinci imaju neobično viđenje stvari koje proističe iz njihovog kretanja između različitih kultura. Pluralna iskustva prostora jesu način dinamičkog izražavanja kulturalnog znanja. Zbog toga i jesu putopisne proze žanr koji je najviše prijemčiv za najrazličitije sadržaje.

    Prostorni sadržaji, prostorna značenja, odnegovano osećanje prostora mogu da učine čoveka sposobnim da shvati do tada nepoznate relacije značenja. Stigavši u jedan nepoznati grad mi se orijentišemo prema građevinama, kućama. Orijentišemo se na osnovu postojećih katedrala, spomenika ili stambenih zdanja koja se realno ukazuju pred nama. Svaka nova sredina zahteva novi način orijentacije, novi način prosuđivanja. Ono što nas orijentiše, to i stoji pred nama, ono je predmet vizuelnog razumevanja. Iskustvo oka. Senzifikovanje nepoznatih mesta naglašava konstrukciju viđenja.

    Čim se vratimo kući, u stanju smo da se orijentišemo i prema takvim poprištima koje više ne postoje. Doživljaj gubitka poseduje i jednu takvu, osobenu dimenziju, koja predočava nestanak određenih mesta. Prazni prostori, prostori čistog sećanja su mesta kuće, doma, zavičaja. Kod kuće, sve ono što vidimo, ima i šire značenje, ukazuje i na nešto drugo, na ono što svojim telesnim očima ne možemo da opazimo. U prozi Đerđa Konrada se uobličavaju i ovi prostori.

    Opažanje distance, razdaljine, pogled koji istražuje nepoznati pejsaž, drama putovanja i drama prispeća, rešenja privremenih lokalizacija, paradoks da se nikad do tada viđeno učini poznatim, susreti na putovanjima – sve je to u službi pokušaja razumevanja onog što se drugačije ne može interpretirati. Čak i dom ima takve dimenzije koje su u stanju da prepoznaju samo oni koji ih tumače kao stranci ili, recimo, kao povratnici.

    Dešava se – može da se desi – međutim, da apstraktni svet grada i život putnika jednostavno nisu kompatibilni. A život gradova se ostvaruje, bez sumnje, u suživotu, u življenju sa njima. Mnogo je reči o našem odnosu prema gradovima, ali malo se govori tome, kako se grad odnosi prema nama. Šandor Marai je zapisao negde ovu rečenicu: „Ovaj grad i danas trpi strance s takvom ravnodušnošću i nadmenošću, kao što ih je trpio nekad.”

    I u savremenoj književnosti su srazmerno retki redovi kao ovi, koje možemo pročitati u romanu Metaksa Lasla Garacija, premda iskazuju jedno veoma bitno osećanje. „Polako uviđam da ne mogu izaći na kraj s ovim gradom, prepun je oštrih, neprijateljskih izbočina, ne pripušta me, ne pripušta me blizu sebe, uzalud sva moja lukavstva, uzalud umiljavanja, ne uspevam da ga umilostivim i polako mi nestaje strpljenja...”

    Ne pripušta me k sebi, piše Garaci o gradu. Poznat je ovaj sklop osećanja, kod maločas pomenutog Maraija sam pročitala, ovako se obraća Frankfurtu: „Teško si me pripustio k sebi.”

    (Preveo s mađarskog: Arpad Vicko)

    Archívumtextúrák. Narratív híradás az eltűnésről. In. Vár Ucca Műhely. 2011/31., p. 32–35.
    Prazni prostori sećanja: narativni identitet i memoarska istina. In. Godišnjak filozofskog fakulteta u Novom Sadu. 2011., p. 223–228.
    Romanat kato insztitucija na pametta. In. Szlovoto. 2010/8., p. 78–81.
    Variranje etnofikcije u srpskoj prozi. „Starinski trikovi“ u interpretaciji Igora Marojevića. In. Zlatna greda. 2008. július–augusztus.
    Az etnofikció változatai a szerb prózában („Ósdi trükkök” Igor Marojević kivitelezésében)
    (Tiszatáj. 2008/6., p. 142–145.)
    Stanovnik grada kao čitačac romana. In. Politika. Kulturni dodatak. 2008. november 1.
    Prevod kao teorija književnosti. In. Mostovi. 2008/141–142., p. 123–128.
    Prostori naročitog intenziteta Umetničke prostorne forme: povlačenje i brisanje granica. In. Godišnjak filozofskog fakulteta u Novom Sadu. 2007., p. 491–517.
    Poezija preobražena u čitaoca. Nekoliko reči o kulturalnom statusu poezije. In. Zlatna greda. 2007/9., p. 20–21.
    Roman kao institucija memorije. In. Zlatna greda. 2006. szeptember., p. 37–38.
    Geofilozofska interpretacija prostora. In. Ulaznica. 2006/199–200., p. 139–142.
    Poetika promena prostora i kulturalna naracija. Putešestvujušće forme razumevanja. In. Polja. 2006/441., p. 33–41.
    Delta-poetika. (Dragan Velikić: Dosije Domaševski). In. Ulaznica. 2006/199–200., p. 215–217.
    Történő terek és egzisztenciális térérzetek. (A várostér dinamikus koncepciója a regényben)
    (Műhely. 2006/6., p. 26–30.)
    „A perspektíva végén”. Baka István prózaírásáról.
    (Forrás. 2006/5., p. 92–96.)
    Prostornost, kultura, mit. In. Zlatna greda. 2006. április., p. 45–46.
    Kuća tuđih uspomena. Gordana Ćirjanić: Kuća u Puertu. In. Književni magazin. 2006/1–2., p. 30–32.
    Szócikkek. In. Stojanović Pantović, Bojana–Radović, Miodrag–Gvozden, Vladimir (szerk.): Pregledni rečnik komparatističke terminologije u književnosti i kulturi. Akademska knjiga, Újvidék, 2011.
    A térviszonyok nyelve. Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. In. Faragó Kornélia (szerk.): Hosszmetszet. Újvidék–Budapest konferenciasorozat. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2019., p. 212–230.
    A Szirmai-víziók kibomlásának módozatai. In. Szirmai Endre (szerk.): Szirmai Károly művei a kritika tükrében. Megemlékezések, levelek, tanulmányok, kritikák, interjúk. Szirmai Társaság és Archívumok, St. Gallen, Stuttgart, New York, 1977., p. 231–236.
    Biblikus-keresztény jelentéselemek profán élettérben. In. Jankovics József–Nyerges Judit (szerk.): A magyar művelődés és a kereszténység. A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai. NMFT, Scriptum, Budapest, Szeged, 1998., p. 1615–1620.
    A figurális diszlokáció poétikája. In. Jankovics József–Nyerges Judit (szerk.): Hatalom és kultúra. Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2004., p. 406–115.
    Improvizációk gondolatfoszlányokra. In. Varga Virág–Zsávolya Zoltán (szerk.): Esszé – próza – költészet. Írások Fábián László műveiről. Ráció Kiadó, Budapest, 2008., p. 41–43.
    Geo-anarchikus tériesség, néma történelem (A textuális újralétesítés mozzanatai). In. Bányai Éva–Szonda Szabolcs (szerk.): Idő(m)értékek, kontextusok. Írások Molnár Szabolcs 65. születésnapjára. RHT Kiadó, Bukarest Sepsiszentgyörgy, 2008., p. 111–120.
    A kérdés végtelenje. (Babits Mihály: Esti kérdés). In. Fűzfa Balázs (szerk.): Esti kérdés. Az Esztergomban 2009. április 24-25-26-án rendezett Esti kérdés-konferencia szerkesztett és bővített... Savaria University P., Szombathely, 2009., p. 103–111.
    Relational Spaces, Active Spatiality. In. Pieldner Judit–Ajtony Zsuzsanna (szerk.): Discourses of space. Cambridge Scholars Publishing, Kolozsvár, 2013., p. 300–307.
    Književnost i prostornost. In. Mostovi. 2006/115–119., p. 133–136.
    Az újra-feltalált beszéd (Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben)
    (Bárka. 2000/6., p. 111–114.)
    A kísérleti nyúl anatómiája
    (Új Symposion. 1979/165.)
    A név kulturális horizontja
    (Híd. 2005/2.)
    Úttalan utaim
    (Híd. 1998/9.)
    Történetek a történetek történetéről
    (Híd. 1999/9–10.)
    A radikális térteremtés poétikája (Sinkó Ervin: Optimisták). In. Faragó Kornélia: Térirányok, távolságok. Térdinamizmus a regényben. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2001.
    A kezdet-kultusz közösségi térideje. In. Faragó Kornéla: A viszonosság alakzatai. Komparatív poétikák, viszonylati jelentéskörök. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2009.
    A Szirmai-víziók kibomlásának módozatai
    (Új Symposion. 1976/137.)
    Mesekorrekciók és más rövid történetek
    (Új Symposion. 1981/189–190.)
    Interpretációs ösvények kereszteződésében (Végel László: Egy makró emlékirata)
    (Hungarológiai Közlemények. 2000/2.)
    Elolvasom
    Táguló formák, megbontott struktúrák, hasadás-metaforák
    (Tiszatáj. 2014/1.)

    Faragó Kornélia: Táguló formák, megbontott struktúrák, hasadás-metaforák

    Újraolvasva a köteteket kérdésként adódhat, hogy milyen tériességeket létesít az a markáns elképzelés, amelyet Sziveri János már indulásakor körvonalaz? Hogyan, milyen formai jegyekben mutatkoznak a „létezés (az »ittlét«) mindennapi, tehát folyamatos, alig értelmezhető, közvetlenül alig megnevezhető »minőségváltozásai«”? És valóban hiányzik-e a Szabad gyakorlatokból az „élményiség személyessége és szemléletessége.”? […]

    A VERSBESZÉD ÚTJA A RADIKÁLIS ELLENÁLLÁSIG

    Danyi Magdolna emlékének

    (Szétnyíló szeletek, hézag-jelentések)

    Újraolvasva a köteteket kérdésként adódhat, hogy milyen tériességeket létesít az a markáns elképzelés, amelyet Sziveri János már indulásakor körvonalaz? Hogyan, milyen formai jegyekben mutatkoznak a „létezés (az »ittlét«) mindennapi, tehát folyamatos, alig értelmezhető, közvetlenül alig megnevezhető »minőségváltozásai«”[1]? És valóban hiányzik-e a Szabad gyakorlatokból az „élményiség személyessége és szemléletessége.”?[2] Vagy csupán az történik, hogy az alakító körülményekhez, a fennállóhoz való hozzátartozás alapvető struktúrái helyett a hozzá nem tartozást demonstrálja a beszéd („ – Én már más világból vagyok. / Már más világba való vagyok.” – Emberi hang) és a leendés hihetetlen változatossága ezeknek a más világoknak a lehetséges alakzatait formázza. Amely alakzatokat az „e világi” olvasatok nem tudják személyes jelentésekként felismerni. A fennállóhoz viszonyuló, diszkrét én kimondása, az elkülönülő világú beszélő ebbe az irányba tereli az értelmezést. A személyes közvetetten, ebben a másság-előállításban válik meglehetősen elbizonytalanító hatású költészeti tapasztalattá, osztódásokat, dichotóm felosztásokat, szétválasztottságokat, kettémetszettségeket generáló gondolkodássá.

    Sziveri János valóban „módszeresen tudja átáramoltatni magán és szövegein a gondolati disszonanciákat, egymás mellé helyezni, egymáshoz ütköztetni, egymással szembesíteni a léttapasztalatok rész-értelmeit, viszonylatokat létesíteni közöttük, a viszonylagosság (a bizonytalanság) tartalmi dialektikáját idézve meg”.[3] Miközben ezek a versek ütköznek és szembesülnek, ütköztetnek és szembesítenek, kiiktatják a személyesnek azt a formáját, amelynek létmódja a közvetlen önmegmutatás. Az Emberi hang című vers én-je „az ittlét-tagadás tetőfokán” a rajta kívülinek a tapasztalatát nyitja meg, azt a tapasztalatot, amelyből majd a kötet további szövegei felépítik a lehetségesbe törekvő formák valószínűtlenül változékony világát. És ennek a világnak a kiépítésében együttműködnek a kötet leggyengébb darabjai is. Bár helyenként úgy tűnhet, hogy meg-nem-tervezetten kerülnek be ezek a „riadásra” váró hajlatok, burjánzások, rétegződések és torlódások a versekbe.

    A korai versbeszéd e lehetséges világok mozgásainak a végbemenése, olyan alakulások sokasága, amelyeknek nincs befejeződésük, nincsenek megállapodásaik, amelyek állandó ismétlődésekben megújulva törekszenek az „ittlét-tagadás” szerkezeteibe. Sok a kialakultságokat, bevégződéseket nem tűrő gondolkodási vonal, az alakzatok létidejük egy bizonyos pontján apró darabokra törnek vagy kifordulnak önmagukból („Ha lép, / növekszik és kifordul önmagából” – A narancs és a gyengeelméjű gyerekek rajzai). Ha mégis lenne befejeződés, az egybeesik a kiindulással, és megint csak a lehetőségek szemantikáját erősíti.

    Az alakulásoknak teret nyitó verseknek nincs céljuk, ahol befejeződhetnének. A lezárulás üres helyén új perspektívák, illetve végtelenség-jelentések állnak. Ha visszatekintünk a kezdeti korszakra, a narancs változatos metaforikus azonosíthatóságai közül már a „szó végtelensége” felmutat valamit abból a korláttalan felé orientálódó attitűdből, amelyet később majd az értelmek lezárhatatlanságát hordozó bevégződések gondolata erősít fel: „Minden az / újramagyarázás lehetőségeivel fejeződik be” (A narancs sorsa). Az eredeti formától elkülönülő, önálló logika szerint funkcióba lépő „új darab” determinatív mivoltáról is beszélnek a sorok: „Az új, / teljes darab / mintha mindent meghatározna” (A narancs rendszerezése). Másutt az is érzékelhető, hogy a teljes akkor a legteljesebb, ha hiányos, hiszen a hiányt is magában foglalja.

    E költészet kezdetein éppen a másban való gyökerezés, a fennállóhoz való hozzá nem tartozás szerkezetei és a leendés mozgásai teszik lehetővé az irónia horizontjában való lebegését a beszédnek. A törések és szóródások, a robbanások, a szilánkosodások meglehetősen kreatív történései újra és újra felbontják a jelentés már majdnem átláthatónak tűnő viszonyait, s közben különös hasonlatokkal meg szinesztétikus hatású társításokkal dinamizálják a versbeszédet. Az értelmezhetőség szintjein megjelenő születések, újat hozó keletkezések, és bizonyítható átváltozások meglehetősen sokfélék. Feltétlenül ebben a kontextusban értelmezném a narancs metaforikus megközelítésében mutatkozó „várandós pontok”-at is A narancs és a verstelenség című versben. A várandósság a lehetségesség sajátosan emberi vonatkozásai előtt nyitja meg a tárgyi formák világát. Ide, ebbe az értelmezésrendbe kapcsolnék minden kiforduló alakzatot és minden felhasadó, élesen megnyíló felületet is. Mert az külön kérdés, hogy milyen jelentéskonstrukciókkal vesz részt a kifordítottság hermeneutikája, a felületi megnyílások változatossága, a felhasítottságok képzetköre a versgondolkodás feltárási és transzformációs aspektusainak a kiépítésében. A hézag-jelentések, a „nyers rések” és a repedés-történések befogadó jellegű formákat is előállítanak: a Szabad gyakorlatok a létlengések érzékelhetőségét is egy ilyen nyílásban helyezi el:„A lét ingája feszül így a repedésben.”

    („És egyéb tájdarabok”)

    Az olvasásnak mindenekelőtt ahhoz kell közel kerülnie, hogy a megnyílások, a felhasadások, a különféle betüremkedések, az „ijesztően mély” horpadások, a „sötétség-dudor”-ok milyen kiindulópontból köthetők össze a megértéssel, s hogy milyen feladatuk, milyen közös céljuk van a másság-képzés folyamatában. Egy ideig bizonyosnak tűnik, hogy a horpadások, a vájatok, az átfúródások és beszakítódások a mélyítő, a behatoló, a kintről befelé ható képzelet lehetőségeit kutatják, és hogy a szét- és feltördeltségek, az egyenetlen törések és felezési gesztusok élményi-tárgyi meghatározója nem az emberi jel. De amikor már éppen megszilárdulna az az olvasási benyomás, hogy itt az emberin kívüli jelek uralják az értelemképződést, „lassan átragadnak a rezgések és rándulások” az emberi testre, és felvillan a többes alannyal kifejezett személyesség a „magunkbahorpadunk” szemantikájában, vagy az antropomorf tartalmakat hordozó„fájó horpadás” észleleti „bemélyülésében”.A hasadék ebben a versbeszédben mindenképpen egy lehetséges, egy új jelentésteliség tériessége, és a különböző mélységű üregek, a beláthatatlan vájatok is ebben a vonatkozási körben működnek. A hasadó felületek mögötti torlódási pontok valamiféle várakozásnak adnak értelmet. Kérdésként legfeljebb az merül fel, hogy ugyan milyen érzelmi állapotra mutathatnak a durvább szétnyílások, a szétzúzódások, az erőteljes szakadozás-látványok és hasadás-élmények, miközben a közvetlen érzésmegjelölések szinte teljesen hiányoznak a versekből. A nyílások birtokba vétele („Vésőként megperdülni vonásain, vagy / elfoglalni nyílásait, mint az ék” – Szabad gyakorlatok), a nyílásokba való belehelyeződés („Elhelyezkedni a vájatokban” – Szabad gyakorlatok), a rések kitöltődése a kontextualizálás izgalmait, a forma- és anyagtársítások képzetkörének lírai lehetőségeit kísérlik meg kibontani. A nyílások kitöltődésének, kitömésének problémája a további kötetekben is felmerül, több vonatkozásában is módosulva, és az új perspektívák kibomlásának akadályoztatását, a lehetőségek elfojtását lesz majd hivatott színre vinni.

    A változó tárgyiasságok világában fontos jelentés-viszonylatokat kreálnak a személyes időben lejátszódó, a beszélő énjébe integrálódó hasadás-élmények. A hasadásnak az explicit módon kifejezett énre való kiterjedése már a Szabad gyakorlatokban lejátszódik, („tekintetem széthasad”), miközben a szubjektum itt a környezeti alakzati formák egyikeként aposztrofálja önmagát.

    Az új mintázati minőségek előállításának lehetőségeként merülnek fel a különböző társítási megoldások, az egybelátások, a fölhígítások, a megsértett felületek forradásai, a különféle hegek, megközelítően olyan értelemhorizontokat állítva elő, amilyeneket a felületi érintkezések, az anyagi kölcsönhatások, az egymásbafűződések, a súrlódások, az összetapadások, és a nagy hevületű összeizzások is.

    Külön kell szólni az alakváltásokról, illetve az elalaktalanodásokról, a felolvadásokról, a kiömlésekről és szétfolyásokról, de a csomósodásokról és a felduzzadásokról is. Az abszorbeáló képességű tárgyiasságok, a felszívással/felszívódással kialakuló formák is ide tartoznak. Az anyagfelvétel („Ha teleszívja magát, testének felére / növekszik majd egyesül – A narancs megvilágítása) és anyagleadás, a kiszikkadás minőségei. Az idegen anyag felvételével történő változások, a duzzanatos formák, a síkból kibuggyanó felületek, a nyúlványok, a kifelé türemkedő, és az eleve kiálló részek növekményei. Némely szöveghelyek ezekből sorozatosságokat és áttevődéseket generálnak: „Megduzzad és szétrepeszti a pohár / üvegbőrét” (A narancs aszkézise). S vajon milyen létérzetet transzponál versorrá a többes alanyra kiterjesztett dagadás a Szerelvények című versben: „Csak dagadunk a fémszürke televényben”?

    Példaként feltétlenül szeretném még megemlíteni az én-be felszívódó talaj meggátolhatatlanul növekvő jelentéseit (Valami fölszívódott belém a talajból, és mind, mind magasabbra / duzzad. Hiába a gátak, a gondolatok. Tovább dagad, /gyarapodik, mintha tudnám, ismerném eredetét, / mintha látnám.” – Szabó Lőrinc számbavétele), amelyek elvileg nagyon messzire vezethetnék az értelmezést a geokulturális meghatározottság és a reflexív szféra feszültségeinek irányában, egészen az ellenállási törekvések hiábavalóságának belátásáig. A tudati térformákon, a lucidum intervallum terein túl („Formálódik a tér.” – Lucidum intervallum) méretesebb térkoncepciókra utaló jelentések is működnek, és a „térbeszórva” összetételébe a térbevetettség külsődlegessége is beleolvasható. A tér-képzet és a test-képzet összekapcsolása egy eldöntetlen mentális állapot vonatkozásában jön létre, figyelemreméltó az a költészeti pillanat, amikor a „Boldog vagy boldogtalan kezek formálta tér”-ről beszél a vers.

    Sziveri János úgy munkálja ki az első kötetek alapgondolatát, hogy eközben az említett formálási módozatok együttesen fordulnak elő, kombinálódnak egymással, és az egymás viszonyában való mozgások egészen sajátos jelentéseket állítanak elő az eltérések megragadását illetően. Akármilyen különös is, ezek azok az alakváltozások, amelyek majd elvezetnek az ellenvetés, az ellenállás gondolatköréig. A Szabad gyakorlatok idején az ellenállás mozzanata az én számára csupán egy tárgyias látványiság: „Érzékeny, varangyerezetű, / áttetsző, de kemény edény. / Minden rejtett rajta. // Kétrét görnyeszt / hosszas tűnődés után. / Nézem, ahogyan ellenáll.” Ha arra gondolunk, hogy innen kell majd eljutnia a versbeszédnek a radikális ellenállás kiformálásáig, az erőszakos cselekvésre való felszólításig, beláthatatlanul hosszúnak tetszik az út, amelyet majd mégis olyan gyorsan bejár ez a költészet.

    A személyes elementum eleinte csupán egy közösségi beszédprojektum elemeként sejlik fel. A Szabad gyakorlatokban a versbeszéd az általános alanyon keresztül közelít az énhez: „nehezen találunk egymásra, / fáradságos és verítékes munka árán” (Itt találkozunk), „Valamennyien egyazon útvesztőben. Valahányan / ugyanabból a közösségből és ugyanabban a közösségben / Szerte a lehető legtisztább tájban, / a lehető legtisztábban” (És végül, már idejutottunk). Ebből az eleve adott közösségiségből akkor válik ki a szubjektum, amikor a múltba fordulás révén az idő beépül az személyes létbe („Megfordulok: elmélkedem, emlékezem.” – Hasan Mercan után). Az emlékezés-dimenziók feltűnésével az eddig teljesen kizáruló múlt tesz szert lírai jelentőségre, és a „jelenbe rejtett, bár időben mind távolabbi” jelentések is feltűnnek a beszédben. Az új értelemtartomány megnyitása egyidejű az érzelemfogalmak beépülésével, a félelem feltűnésével, a szorongás-jelentés megjelenésével. Innentől már nemcsak a formák kikezdését kell figyelemmel követni, hanem azt is,ahogyan formák kikezdése, feltépése, felhasítása nyomán megjelenik, a kivérzéssel jelzett szervesség gondolata.

    („Meghatározott irányba készülődünk”)

    Sziveri János az üregesség, a hasadékosság és töredékesség átmentésével alakítja ki az első két verseskönyv közötti érintkezési pontokat is, de a Dia-dalok sem mentes a semmivel töltött üregesség vonatkozásaitól. A kötetek egymás ellendarabjai és egyszersmind egymás szerves folytatásai. A Hidegpróba című kötetben a megnyílásra való várakozás és a kitöltődés már kifejtett módon ötvöződik: „Várok hajszálnyi réseket, lesben állva, / mint az ék a szétnyíló kerékagy fölött.” A beszéd alanya itt a résbe illeszkedő ékkel mutat hasonlóságot, de lényeges szempont az összevetésben a réseknek és nyílásoknak az énbe-helyződése is („Mihez kezdjek most már. Mivel töltsem ki / táguló üregeim” – Végtelen torzó), és a mind nyíltabb és erőteljesebb törekvés az időbeli, térbeli tágulás-képzetek kiformálására, a mindenség-barlangok, a mindent elnyelő ürességek megnyitására, a lélek feneketlenségeinek regisztrálására. Az önmaga metaforájaként értett én naggyá növesztésével („Naggyá nőttem, az égitestekig„ –Fagypont alatt) az időben is évszázados jövőt magáénak tudó én létrehozásával, a „Kiteljesedek” (Töredék) kimondásában megmutatkozó énnel már egy akcióképesebb alany létesül. És a nyílások kitöltődése itt már önkitöltéssé változik. Az én felé való erőteljes elmozdulással („Az én kertem az én virágom” – In continuo), a Reményselejtekben az én akár hibás, fölösleges vagy szükségtelen explikálásával („Én ülök. / (Én) körül zöld kék barna szürke. / (Én) bennem szürke.”) a másért, a másokért, a másikért való vétkezéssel, a más bűneiért való vezekléssel, új ismeretlenek, új formaképző lehetőségek merülnek fel, de itt is a felfeslés jelentéseitől övezve: „Felfeslik az ósdi felület, / fölsejlik a nyers. / Más tartalom duzzasztja immár a formát” (Új ismeretlenek). A Hidegpróba című kötet már az önmagára lelő, a groteszk módon önmagává alakuló én verseit gyűjti egybe. A korábban többszörös közvetítettséggel működő jelenlét-fogalom átértelmezésével. Az anyag és az én metaforikus azonosságát elfogadó küzdelem ez a formával, a vers alanyi centrumára való nyílt rákérdezéssel:„ – Magam-e, vagy mások, / esetleg a nagy általános-e a hőse a versnek?” (Miféle anyagok).

    A keletkezés ritmusával szemben azonban több szöveghelyen is a megszűnés ritmusa uralja a gondolkodást. És a befelé irányuló mozgások helyett a kifelé-terjeszkedés a külső erők önkényéhez való viszonyulás kérdése is: „Külső önkénynek hódoljunk-e be?” A historikus tudatú én helykeresése (”találjunk helyet, ami megfelel, / hogy ráöltögessük a történelemre a magunk / történés-foltjait.”), a „történelem-prés” fogalmának beíródása, és annak a megfogalmazódása, hogy a belterjes öntudat-hasadások helyett „A »kül«-ben kell immár folytatódnunk” (A történelem bizonyos pontjai. A”kezdetek”) elválaszthatatlanul összetartozik a szűkülő abroncsok, és a kényszerű zárak élményével. A félelem ismétléssel való hangsúlyozódása az új kifejezési effektusok szintjén is jelen van, de nő a döbbenet és a reménytelenség befolyása is. „Készenlétben a félelem”, és mintha a konok időket vetítené elő a beszéd, „mikor a szólás is nehéz”. Egyre jellemzőbb a létviszonyokat a Másikra is kiterjesztő szemlélet, az én és a te egybevonása: ”Én is. Te is.” (Zárójelben: a Hidegpróba és a Dia-dalok verseiben a Te női alakzatai is jelentős teret foglalnak el a beszédben). A másikra kiterjedő szemléletiség birtokában pedig már könnyebben eljuthat a versbeszéd az akaratközösség feltételeinek a felismeréséig, a terek tervszerű kitöltéséig, az ellenállás kidolgozásáig: „Én, te és ami bennünk szolgamód lerakódott / elférjünk önmagunk terv / szerinti terében –, / ettől függ: leszünk-e akarat-szövedékek,”. A Hidegpróba című kötetben már vannak olyan sorok (Salto mortale), amelyek úgy tudják magukról, hogy „időnek, térnek ellenében íródnak”.

    A kötet záróversének (Hidegpróba) nyíl-képzete az ellenvetés életlogikájával azonosul és a létrejövő alakzat egyértelműen a feltáró metaforák körébe sorolható. A másság-termelő formajátékok helyett itt már a „való” játékai teszik fel a kérdést: hogyan lehetne az ellenállás metaforájává avatni a költészetet? Az ellenvetést életlogikaként beállító gondolkodást a test bemért ellenállása erősíti, amelyet a mindennapi kényszer meg a másként akarás egymásnak feszülése vált ki. A (szívszorító) rések ekkorra már nem a valamire való rányílás ígéretességét, hanem a kilátások szűkösségét jelzik. A kinyílásokban való változások helyett az állandóság és a bezáródás jellemzi a gondolkodást, az elmélyülések pedig a (be)nyalás vonatkozásában ironizálnak a korábbi mélységi, behatolási jelentésekkel. A „(be)tört én-elem” a törés minden változatát megéli („összetörtek szememben a képek” – Was ist das. Tömegdal), míg aztán a szociális helyzet („ameddig a szemem ellát / sorakoznak a kifizetetlen számlák” – Rímlátomás) tükrében megjelenő ököl fenyeget az arc darabokra törésével. Ezek a törés-jelenségek a többes alanyra is átterjednek: „És miért, hogy törnek egyre bennünk a világ hitvány dolgai” (Pannon fateknő). Az Álompolgárok már egyértelműen a „mi” többesének erejével hat: „amit mi tapasztalunk az az igazi tapasztalat.”E tapasztalat részeként működnek az elrejtés és elfojtás kategóriáival megragadható aspektusok, az aláásás, a kiszorítás, a visszautasítás jelentései, de a hallgatási kényszer („jogosan élhetek alhatok / ha hallgatok”) és a hallgatás megelégelése („hallgattunk már épp eleget”) is. A hasadás-képzetek pályafutása akkor teljesedik be, amikor a többes alany nem csak teret ad a hasadásnak, hanem maga válik azzá, és a tényleges közösséggé válás egy metaforikus intenciójú hasadásban demonstrálódik „mert mi mi vagyunk / mert mi vagyunk a hasadás – a tudaton”. A lét közösségi szintű hasadás-jellegét érzékeltető, groteszk identifikáció nélkülözhetetlen ahhoz, hogy A limesek felé című versben hitelesen hasson a radikális ellenállás retorikája: „Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok, dolgozzunk / mindenki ellen. Nyírjuk ki ellenségeinket, / vagy legalábbis rugdossuk jól seggbe őket”.

    A Sziveri János-összeállításunk tanulmányai a „Múlt, alakít, ás” című Sziveri-kon­fe­ren­cia anyagának szerkesztett változatai. (A konferencia főszervezője: SÍN-tér Kultu­rális Egyesület, társszervezője: Fiatal Írók Szövetsége, helyszín: Grand Café, Szeged, 2023. március 6–7., támogató: NKA)

    Megjelent a Tiszatáj 2014/1. számában

    [1] Danyi Magdolna: A módszeresség dicsérete – kérdőjelekkel. Sziveri János Szabadgyakorlatok. = D. M. Értelmezések. Újvidék–Szabadka, 2010. 73.

    [2] I. m. 73.

    [3] I. m. 74

    A „tősgyökeres idegen” (Távlatok Juhász Erzsébet esszéprózájában)
    (Hungarológiai Közlemények. 2003/1.)
    A „tősgyökeres idegen” (Távlatok Juhász Erzsébet esszéprózájában). Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
    Az újra-feltalált beszéd (Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben). In. Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
    Az én kétarcúsága
    (Forrás. 2022/12.)
    Szakirodalom az alkotóról
    Térpoétikai alapozás
    Szerző
    Térpoétikai alapozás. Faragó Kornélia: Térirányok, távolságok... In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
    Szerző
    Kultúrák és narratívák. In. Élet és Irodalom. 2005. október 14.
    A kritikai szemlélet biztonsága
    Szerző
    Kultúra és narratíva. In. Bányai János: A védett vesztes. Kisebbségi magyaróra II. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2006., p. 229–232.
    Szerző
    Kulturális idegenség és az önmegértés vágya
    A köztesség abszolútuma
    Elolvasom
    A térbeliesítő gondolkodás alakzatai

    A TÉRBELIESÍTŐ GONDOLKODÁS ALAKZATAI

    FARAGÓ KORNÉLIA: A VISZONYLAGOSSÁG ALAKZATAI

     

    Faragó Kornélia tanulmánykötete egyszerre heterogén és homogén összeállítás. Heterogén, mert szemmel láthatólag az irodalomtörténésznek az utóbbi pár évben megjelent szövegeit közli újra, s „elegyes” tárgyú írásokat vonultat fel: elméleti szempontokat érvényesítő áttekintéseket a szerb, illetve vajdasági irodalomról, teoretikus irányultságú elemzéseket a régióban hajdanán és napjainkban írott regényekről, továbbá a közelmúltbeli és kortárs magyarországi prózáról, végezetül pedig revelatív, sőt, olykor briliáns eszmefuttatásokat klasszikus, vagy olyan, mondjuk így, „agyonelemzett” versekről, amelyek mégis előhívják a más és más szempontú elemzést. Homogén ugyanakkor, mert Faragó Kornélia az utóbbi években vizsgálódásai számára egy olyan, alapvetően filozófiai ihletettségű szempontrendszert dolgozott ki, amely legfőképpen spatiális viszonyokra épít vagy azokra fordít le, azokon modellál akár másképp is interpretálható problémákat. Szinte már a védjegyévé vált ez a térbeliesítő gondolkodás, amelynek meghatározó elemei: a fenomenológia, a hermeneutika és az egzisztencializmus bölcseleti irányzatainak felhasználása, a Bachelard és Foucault elméletein megalapozott térpoétikai alakzatok analízise, az antropológia és a kulturális narratológia eredményeit is felhasználó geokulturális nézőpont bevezetése az irodalomkutatásba, a Jan Assmann-i kulturális emlékezet-fogalom, s főként az ennek egyik fontos elemeként funkcionáló „textuális átfordulás”, vagy másképp, „textuális koherencia” működésének leírása. A kötet nagyfejezeteinek címei összhangban vannak egymással, egyfelé mutatnak, s ez is arra világít rá, hogy a különféle alkalmakra – például az Újvidéki Egyetem és az MTA Irodalomtudományi Intézete együttműködésében megvalósult tematikus konferenciákra, a Fűzfa Balázs által válogatott A tizenkét legszebb magyar verset elemző konferenciákra – készült szövegek mégiscsak egyfajta mélyebb tematikus egységbe szerveződnek: A geokulturális narráció (öt szöveg), A viszonosság alakzatai (nyolc szöveg), Dialogikus várakozások (hat szöveg), Dialogikus illúziók (három szöveg).

    A geokulturális elbeszélés változatai című hosszabb tanulmány a térségi gondolkodáshoz való viszony változásait ragadja meg a kilencvenes évek eleje, azaz Jugoszlávia széthullása óta. A jugoszláv geokulturális alapszerkezet írásban való antropológiai újjáépítését mint narratív tettet Faragó Kornélia a Jan Assmann-féle kulturális emlékezet-fogalom egyik jellemző eleme, a rituálisból a textuálisba való átfordulás átmeneti szakaszaként azonosítja, aminek sajátossága az az antropológiai értelemben vett mozaik-módszer, az a sajátos „egész”-képző, összeillesztő gondolkodás, amelynek lényege, hogy „az újbóli létrehozás érdekében az olvasás a különböző perspektívákat egymást kiegészítő szerepkörbe helyezi”. (7.)

    Mindennek alapeleme a geokulturális meghatározottság tapasztalata, amelyet viszont nagyon bonyolult rendszerű hálózatként érdemes elképzelnünk, hiszen számos, a nemzeti identitás feletti (vagy ezeket egymásba nyitó) szempontból adódik össze. „Amikor az elemzés az egyes prózapoétikákat geokulturális narratológia keretbe helyezi, a tér, a térség, a tájegység, a territórium, a határ, a peremvidék és a kultúra legkülönbözőbb viszonylataihoz köti az értelmezést, a különböző névmanipulációkhoz, az állandóság helyett a változékonysághoz, a »permanens transzformáció« fogalmához, a dinamikus mintázatokhoz, az átszituálódás és átfunkcionálódás szerkezeteihez, a tárgyjelentésekhez, a másságokban megjelenő azonosságok paradox tapasztalatához. Ezenfelül a távollét, a hiány és az idegenség toposzához, a liminális helyzetekhez” (9.). Ez az olvasásmód – mely egyébként nagy vonalakban a „monarchikus” olvasást eleveníti fel – egy viszonylag kötött geokulturális diszkurzus felbomlása után egyfajta emlékezetkultúraként jelenik meg, s egyúttal mintha újra is gondoltatná az irodalom fikcionalitásának kérdését: az élet és a művészet közötti határvonalat elhomályosítva a fikció „referenciális termelékenységéről” (de Man) ad számot. (Ez a sajátosság máshol, másik aspektusból kotextusként definiálódik, kifelé orientálódó szóként, kifelé forduló szövegaktusként: „a »külső« világ, a közvetlen létezéstapasztalat beáramlása, behatolása, amelyen keresztül behatol az idő is”. (20.)

    A geokulturális megközelítést mindazonáltal nem csak az írói, kritikusi, irodalomtörténészi praxis részeként határozza meg Faragó Kornélia, hanem – Heidegger „föld”-fogalmának  felhasználásával – egyfajta ontológiai megalapozást is biztosít a számára: a világ alapjaként a föld jelenik meg, s ez a föld („ahová a mű visszaszáll”, a „megjelenőn elrejtő”, a történelmi ember számára a „világban lakozást biztosító”) teljes egészében át is hatja ezt a világot: márpedig a geokulturális jelentésszférákhoz e világ megnyílásában feltűnő térség-kategória vezet el. Mindazonáltal az értelmezéseknek egy erre következő lépésben már el kell távolodniuk az ontológiai szinttől, és hagyniuk kell, hogy földrajzzal és kultúrával ruházódjék fel a mű tere. Ezután a szerző példákkal szolgál erre az interpretációs módozatra, az ezen belül megjelenő szintekre (vagy a másik, a szerzői oldalról szemlélve a dolgot, az ilyesféle motívumokra és alakzatokra): Vasagyi Mária, Bence Erika és Láng Zsolt szövegei kapcsán „a »földi dimenzió« alakváltozatairól”, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Franja Petrinović, Đorđe Pisarev, Laslo Blaśković, Dragan Velikić, Dubravka Ugreśić műveit illetően pedig a muzealizációról (Andreas Huyssen fogalma), olyan, végső soron retorikai alakzatokká váló kultúragyűjtő mozdulatokról ad számot, amelyek jelentős regénypoétikai teljesítményekként könyvelhetők el. Ehhez a mozzanathoz járul a névadási – s főként névbeemelési, névbeiktatási – gesztus is, a márkanevek, vagy például a városnév-deformáció (Tolnai Ottó: „Új-Vidék”, „Neusatz”, „New York”) szimbólumként történő alkalmazása. (A márkanév-hivatkozás szintén a regionális-referenciális ismereten – vagyis az odatartozáson – alapuló interpretációt követeli meg az olvasótól.) A következő fejezetek – pontosabban az ide besorolt, ilyen-olyan alkalmakra megírt, mégis szervesen illeszkedő tanulmányok – voltaképpen ezekre az eljárásokra hoznak példát. Az a szöveg például, amely Aaron Blumm (ifj. Virág Gábor) Csáth kocsit hajt című kötetének novelláit elemzi, azt teszi vizsgálat tárgyává, miként működik az erős név szemantikája, hogyan árad szét, terjed ki az egyszerre irodalomtörténetileg és regionálisan is távlatot hordozó név effektusa a megformáltság minden elemére. Dragan Velikić A Domaszewky-dosszié című regényében Faragó Kornélia a geografikus horizont kiterjesztésének egyik fontos lehetőségét mutatja be, az utazás metaforikájának (az utak és utazások, indulások és érkezések, vonatok, vágányok, peronok és várótermek, továbbá a köztes idők és átmeneti terek élményét nyújtó szállodák, illetve a szintén csak állomásként tételeződő születés és halál metaforikájának) hatását. Ez ugyanis – főként, ha ismerjük az író előző regényeit, azaz az egész narratíva ismerete aktualizálódik olvasatunkban – egyfajta sajátos jelentésvilágot kölcsönöz a szövegnek, s felerősíti a kiszakított, kívülre helyezett, elkülönülő időt (ráadásul az ehhez hasonló terű és metaforarendszerű monarchikus – a Monarchia idején, majd közvetlenül a felbomlása után íródott – alkotásokat idézi). Vagy ott vannak a többnyire a vasúthoz köthető, a tudatba mint egyfajta archívumba beíródó tárgyi emlékek, többek között a vonatfülkék berendezési tárgyai, vagy a regényről regényre változó, mégis Velikićre oly jellemző városképzet, amely egy olyasféle szimfónia-partitúraként olvasható, amelynek az ember csak egy jele. Annál is inkább felfogható zeneiként ez a tér, mert az emlékezet mindenkoron szenzuálisan írja bele elemeit: hangokhoz, ízekhez, tekintetekhez köti ezeket (sokat elárul az is, ahogy a régi helyelnevezések, szavak, szintagmák fónikus kódként őrzik az emlékeket).

    Nem igazán értem, miért nem kaptak kiemelt helyet (azaz: miért nem illesztettek a bevezető – elméleti és összegző jellegű – fejezethez) A mitikus logika és a perszonális mítoszteremtés. A mitológia hiánya és szüksége című, illetve a Geoanarchikus tériesség, néma történelem. A textuális újralétesítés traumatikus mozzanatai című tanulmányok, hiszen ez a poszt-Jugoszlávia irodalmára vonatkozó, voltaképpen kétfelől megközelített kérdés Faragó Kornélia interpretációjában is szorosan köthető ahhoz a Jan Assmann kulturális emlékezet-elméletében leírt jelenséghez, amikor a rituális koherencia textuálisba fordul át, s ezáltal kötődik egyfelől a mítoszhoz (még pontosabban, Claudio Magrisnak eredetileg a Habsburg-mítoszra vonatkoztatott modellfogalmát is kölcsönvevő mítoszi modell-fogalomhoz), másfelől a Nagy Forma szerkezeti elemeiként felhasználó, úgynevezett új-konnektív írásművekhez, amelyek az értelmezés és elemzés kohéziós erejét biztosítva az adatolás, dokumentálás, archiválás és muzealizálás poétikáját alkalmazzák. (E két fogalom, sejthetjük, akár egybe is eshet, hiszen hogyan is teremthetnénk meg a valaha volt ország mítoszát, ha nem a fentebb emlegetett prózapoétikai eszközökkel). Ebben az esetben egyrészt a mítosz hiányának, az új mitológia programjának, s ennek gyakorlatilag egyetlen megvalósulási lehetőségeként az emberközpontú mítosz létrejöttének lehetünk tanúi, másrészt láthatjuk, miként körvonalazódik a térhermeneutikai geokultúra, miként tevődnek át textuális formába a „nagy tágasságú” ország mindennapi, mégis rituális jelentésproduktumai, hogyan születnek meg az „így éltünk”-típusú életfikciók: mindez olyan prózapoétikai áttételeket, olyan helyettesítő jellegű szövegkonstrukciókat hív életre, amelyek a liturgikus egykori rend helyébe lépnek. Világos persze, hogy ez – mind a tapasztalati, mind az elvárási, mind a cselekvési tereket figyelembe véve – egyfajta szétmorzsolódással, a mikroszintre való alászállással jár, bár például a háború élménye a közösségi tudat formálódását is magával hozta, s érzelmi jelentésekkel gazdagodott – még ha az így megélt emóció a félelem, s a pusztulás-pusztítás miatti szégyenérzet volt is.

    Az ezt követő két nagyfejezetből az előbbi, A viszonosság alakzatai című a poszt-Jugoszlávia területén keletkezett írásokat, míg az utóbbi a huszadik századi (kortárs és nem kortárs) magyar irodalmat elemzi. Noha egyenként is különböző szempontokat érvényesítő, finom elemzési érzékkel megformált tanulmányok ezek, a kisördög talán jogosan motoszkál ott a kritikusban: egészen biztos, hogy a poszt-jugoszláviai prózát csakis geokulturális aspektusból, illetve az én és a Másik distanciára épülő hermeneutikáját figyelembe véve lehet és érdemes vizsgálni? (Az itt szereplő magyarországi alkotások tárgyalása ennél sokkal heterogénebb szempontrendszert követve történik, legfeljebb az vethet fel kérdéseket, hogy az ezeket egybefűző nagyfejezet címe, Dialogikus várakozások egy-két szöveg tematikáját – a Baka István és Ficsku Pál műveiről szólókat – mintha nem fedné le teljesen.) Ha viszont elfogadjuk Faragó Kornélia koncepcióját, miszerint a vajdasági próza legrevelatívabb módon a geokulturális aspektust kiemelve tárgyalható és tárgyalandó, talán mégiscsak szkeptikusan kellene közelítenünk Végel László azon, a Kisebbségi elégiában megfogalmazott megjegyzéséhez, melyet pedig a tanulmányíró – saját logikai rendszerébe kevéssé beilleszthetően – kritika nélkül látszik elfogadni: a „kisebbségi ember valóságában sokkal több a fantazmagórikus elem,” mint annak a világában, „aki életét a többséghez kötözve biztonságban éli le”.

    De ha nem akadunk fönn ilyesféle részletkövetkezetlenségeken (nincs sok belőlük), számos olyan meglátással örvendeztet meg a tanulmányok írója, amelyek valóban gazdagíthatják a magyar nyelvű prózáról alkotott képünket. Például megtudhatjuk, hogy a vajdasági magyar esszéirodalom alapvetően az utazás toposzára épít, akár ténylegesen járműbe száll elbeszélő-meditáló hőse, akár nem: már saját lakhelyén maradva is a másik kultúrájában tudatosíthatja saját kettős azonosságát, ha pedig nekiindul, a belső idegenségviszonyokat össze is vetheti a saját társadalmon kívül eső idegenség-tapasztalatával, egyfajta sajátos idegenségközi pozícióra szert téve az út során, melyből nem mellesleg saját énjét is konstruálja. Vagy például táj- és természetfelfogásuk bemutatásával nem csupán Tolnai Ottó és Végel László esszéinek beállítottságát, sőt, erre építve a szerzők énképének sajátosságait próbálja meg megrajzolni, az egyéni különbségek pontos feltárásával (miszerint előbbire „a tiszta természetiségben való megmártózás” jellemző, utóbbinál „a történelmiség, az »igencsak sodró áramlások« érintik, vonják hálóba a testet”) (114.), hanem észrevételeit szimptomatikusnak tekintve voltaképpen arra kíváncsi, „milyen mintázatokban ölt testet a geokulturális kötődés reprezentálása, egy természeti tájhoz köthető identitáskultúra megjelenítése a vajdasági magyar esszékultúrában? Hogyan narrativizálható a geokulturalitás, mint jellegzetes tájtényező?” (110.) De ugyanígy a kultúrák párbeszédének s a Másikkal való megértésnek a lehetőségeit mérlegeli egy térbeli metaforát elemezve Ivo Andrić Híd a Drinán című regényében, amelyben mellesleg – minthogy a híd a mű egyetlen valódi színhelye, itt megy végbe minden cselekvés, itt határoztatik meg és realizálódik a szereplők sorsa, határátkelőként ez alakítja a „kívül-tartás” és az „át-engedés” logikáját, sőt ez ad helyet a hatalmi írásnak is – tényleg nem boszorkányság észrevenni, hogy ez a térelem működteti és tartja játékban a regény világát. De hogy miként, milyen interpretatív nüanszokig, s milyen végkövetkeztetésekig jut el a tanulmányíró, az már valóban saját értelmezői kapacitásának függvénye: márpedig ez esetben joggal tarthat elismerésre számot kifinomult analitikus érzéke, teoretikus eszköztára, a strukturális alkotóelemek és a referenciális viszonyok felmérésének (vagy másképp: a hídmetafora változásainak és a társadalmi-etnikai mozgásdinamika felrajzolásának) összhangba hozása. Talán nem érdektelen észrevenni azt a szinte egyedülállónak mondható poétikai-strukturális sajátosságot Andrić regényében – s ezt egy kicsit hiányolom Faragó Kornélia meglátásai közül –, hogy a híd benne mintegy aktorrá válik, és nem csupán abban az általános értelemben, ahogy például Olga Frejdenberg beszél a színhelyek szereplővé válásáról: itt a tényleges főszereplő maga a híd, s hozzá képest az emberi figurák szolgáltatják az állandóan mozgó, alakuló, változó hátteret.

    A magyarországi irodalmi szövegekben mintha erősebb széttartást feltételezne a szerző, vagyis egy flexibilisebb és színesebb szempontrendszert érvényesít az interpretációban. Bár továbbra is egzisztenciális térérzetről, a Másik terének ontológiai érvényű megtapasztalásáról esik szó a várostér különféle regénybeli megjelenítési módozatai kapcsán (vö. többek között Konrád György, Hevesi András, Nádas Péter műveit), de például a Márai Sándor Eszter hagyatéka című regényében vizsgált kérdéskör, az „ellopott levél” a hermeneutikai és ontológiai problémát már inkább a jelentés és funkció viszonyának láttatja. Faragó Kornélia legfőbb kérdése, „vajon elevenen vagy holtan kerül-e elő az ellopott levél huszonkét év után?” Ez a felvetés azt a tétet hordozza a tanulmányíró számára, hogy az élőhalottnak ítélt (mert el nem olvasott, de nagy fontosságra szert tevő) levél hatóereje sokkal erősebb szerkezeti-poétikai szempontból, mint a többi (időben elolvasott, majd a cselekmény idején újraolvasott) levélé, s a regényre amúgy is jellemző elodázott közlések, sőt a mű világát meghatározó, a Másikra vonatkozó kétségek közé, a gyanú hermeneneutikájába íródik bele. Baka István prózájával kapcsolatban a szerző egy olyan összegző típusú vonást rajzol fel – s a tényleges szövegelemzés során elfogadható és elgondolkoztató érveket vonultat fel e vélemény mellett –, miszerint „a múltak mélyén, a kezdetek kezdetén, a mindig-várt, a soha meg-nem-talált jelentéseit variáló alakzat áll, a nagy fesztávú szerkezet másik pontja, az út végén, a labirintus végpontján túl »a világokat szülő vagy még semmibbé váló Semmi«. (158.)  Mindehhez a szerzői világon túlra vivő (Rilke, Goethe, a görög mitológia, a Biblia és a romantikus rémregények, sőt a zene felé) és az azon belüli intertextuális átjárások, illetve az ekként szálazódó sűrű jelentésháló és motívumrendszer értő feltérképezése adja meg a támaszt, pontosabban az ezekkel a textusokkal való kapcsolatnak mint az akceptatív és refuzív viszony játékának a fényében történő jelentésadás. A nagyfejezet címét is adja az az új szempontokat felvonultató szöveg címe (Dialogikus várakozások), amely Hajnóczy szövegeiben – radikálisan új megközelítésként – a beszélői pozíciót mint a kívüllévő kérdezőét írja le, a kérdést téve meg az értelmezést megalapozó retorikai alakzatának – ahol is persze minden az egzisztenciális alapkérdésről szól. Mindamellett az elemzés rendkívül körültekintő módon járja körbe a témát, hiszen egyfelől rámutat a kérdés mint poétikai elem teoretikus definiálatlanságára, másfelől az író igencsak heterogén kérdéskonstruáló stratégiájára (a kérdés nála lehet a válasz előképét is sejtető, vagyis a dialógusra valójában nem számító kérdés; sőt, a kérdezés érvényességét dekonstruáló kérdés; lehet a szereplői önkonstrukció része, vagy másképp, önleíró szó; a válaszadás és a válaszadó eleve ellehetetlenítésére törő gesztus; a másként meg nem fogalmazható hiányként, mínusz-eljárásként való kérdés stb.). Garaczi László MetaXa című regényének címét átalakítva Faragó Kornélia a metaxy, a köztesség létállapotának, a pólusok (élet és halál, tökéletesség és tökéletlenség, stb.) feszültsége által meghatározott létnek a milyenségét taglalja – egy olyasféle pozíciónak, amelyet mégsem az antinomikus, hanem az összefüggő, sőt szinte egymást kiegyenlítő ellentétek uralnak, s egy olyan szubjektumnak, amely egyfelől ugyan az Én-Te-Ő aspektusok átmenetiségében tematizálódik, ugyanakkor az ennél komplexebb, sőt dekonstruktívabb állapotában tűnik fel, az összefüggéseket is felszámoló, a pólusokat mintegy fragmentáltan egybevetítő, a létből kivont egységként. Ugyanis a regényben az Én-Te-Ő fejezeteket (állapotokat) az X „című” egység, vagy másképp, a meta-X követi, s e szövegrészek valójában a személyesség négy dimenzióját rajzolják fel: egyfelől a Te és az Ő is az Én valamely részaspektusai, széthelyezett alakzatai, köztességük adja meg az alanyiság ki- és lebonthatóságát, ámde létezik egy olyan drogos, alkoholos, vagy éppen „diliházi” állapot, amikor már a köztesség elvének „valóságossága”, a feszültség pólusainak öszszetartozása is felszámolódik, egy olyan térbe kerül, „amely nincs benne sem az emlékezet, sem a képzelet idejében” (177.). Ficsku Pál regényével (Gyerekgyár) kapcsolatban pedig a szépirodalomba oltott bulvárnak, ennek a valójában szinte oximorikus formának a sajátosságait tárgyalja. Az önreflexív, tehát az önmagáról beszélni tudó, ehhez nyelvvel (nyelvekkel) rendelkező, a voltaképpen mégis esztétikai szférába áttett bulvár (ahol is „a mai mediális közegben megjelenő bulvárminőség poétikai jelentéselemként tör be a személyes azonosságtudat drámai terébe”) egy olyan határterületen mozog, ahonnan sajátos regénybeszédével mégiscsak képesnek mutatkozik arra, hogy a szövegközöttiség útján műfajokat, beszédmódokat, attitűdöket viszonyítva, ironisztikusan-parodikusan kérdésessé tegye saját kapcsolatát a „tisztes irodalommal”, s mintegy Búvár/Bulvár Kundként megfúrja „a magyar irodalom zászlóshajóját”. Itt hozom szóba egy másik csekélyke hiányérzetemet, amely nem csupán ezzel a szöveggel, hanem a kötet második (magyarországi) felének több elemző típusú darabjával kapcsolatban megemlíthető: ezekben mintha az interpretált alkotások magukban állnának, s hacsak a nagyfejezet címe által is tematizált aspektust nem tekintjük (mely – több-kevesebb sikerrel – nyilvánvalóan mégiscsak egymás mellé óhajtja rendezni a szóban forgó műveket), mintha tematikusan-problémacentrikusan semmilyen párhuzamot nem vonhatnánk köztük és más alkotások között. Ez esetben például arra gondolok, hogy manapság a magasművészet és a tömegművészet (ez utóbbin belül is a bulvár) kapcsolatait igen sokan és sokfelől próbálják artikulálni, hogy mást ne említsek, a képzőművészetben Jeff Koons, Magyarországon Nagy Kriszta Tereskova.

    Az utolsó egység, a Dialogikus illúziók cím alá illesztett verselemzések is az előbbiekben felsorolt aspektusokból indulnak ki. Petőfi Sándor Szeptember végén című költeményének vizsgálata a fenomenológiai látásesemény, látottság, látványiság és látomás, továbbá a spatiális és temporális viszonyok összefüggéseit mutatja fel, majd ezek alapján  értelmezi a vers énjét, amely – természetesen a verszárlatban megjelenő, előre felidézett és dinamikus „halott-én” odaértésével – egyfajta tematikai súlypontként konstruálódik meg, mint egyszerre halandó, de az örök érzésben megörökíthető szubjektum – mely eszerint csak igen sajátos párbeszédet folytathat a feleségként, hitvesként megnevezett Te-vel. Ugyancsak, pontosabban ennél is határozottabban tesz kísérletet a szerző a dialogikusság illúziójának bemutatására Arany János Szondi két apródjának elemzésében: azt teszi megfontolás tárgyává, hogy a versértés hagyományában feltételezett párbeszéd az apródok és a török szolga között nem valódi, hiszen a pasa megbízottjánál kérdéses, hogy a Másikat, az idegent beszéli-e, eldöntetlen marad, hogy egyfajta sajátos meggyőzői taktikát foglalva közelíti-e saját beszédét egy darabig a saját (ti. a magyarok) diskurzusához, vagy Szondi nagyszerű helytállásának tanújaként valamiféle identitásválságot tükröz megszólalásainak variábilis volta. A sugallt verbális térviszonyok ellenére ugyanebbe az irányba, a dialogikusság illuzórikusságának irányába mutat az apródok énekének monolitikussága, szuverenitása, a Másiktól való elzártsága. Pilinszky Apokrifjának azonosíthatatlan, a metaforikus identifikációknak is ellenálló (mégis a vágy tárgyává tett) Te-je (szerető? barát? Isten?) szintén a beszédviszony értelmezhetetlenségét vonja maga után. Ki-léte helyett csak Másik-léte állítható, de oly módon, hogy közben bizonyos pontokon az én egyik beszélő hangja is a szót birtokló Isten hangjává válik, miközben a másik hang mintha nem részesült volna az emberi nyelv adományából. A tanulmányíró által explicitté tett bábeli helyzet hatására összeomlik mind az esetleges nyelvi egymásra találás tornya, mind az anyagi végességen való felülemelkedés illúziója. S bár a Te kiléte az utolsó versszakokban a szemantikus Isten felé hajlik, megnevezése jelentéselhagyásként tételeződik, „a te szélessége az én végső alapjára redukálódik” (221.): „Isten megnevezésében végpontjára ér az én viszonylatisága, ugyanis ez az én visszanézni már nem képes” (222.). Az én Isten által látottsága határozza meg az ént (már csak azért is, mert ez feltételezi egyszermind, hogy az én is látja az Istent): ami viszont az én térnélküliségét involválja, hiszen ez a látottság egyúttal személytelenedést, arcvesztést, előbb árnyék-jellé való változást, majd kő(-jel)be való fordulást is jelent, amelytől már csak egy lévinasi lépés („az emberi arc maga a világ arca”) a teljes apokaliptikus olvasat.

    Új kulturális elméletek felvonultatása, a vajdasági irodalom újszerű megközelítése, az újraolvasás „imperativusának” való megfelelés, a kultusz újragondolása – ekképpen ismerteti a kiadó Faragó Kornélia könyvét. Nemcsak ez a sikeres és nagyívű vállalkozás, hanem a szerző eddigi teljes munkássága is jellemezhető ezekkel a kulcsfogalmakkal – s mindez a szerzőnőnél egészen kivételes igényű rendszerré áll össze, logikai, filozófiai, antropológiai, irodalmi értelemben egyaránt. (Forum)

     

    Földes Györgyi

    A cinkotai kántor és a kisebbségi irodalom fogalma
    Faragó Kornélia: A viszonosság alakzatai
    Szerző
    Kint és bent. Faragó Kornélia: Idők, terek intenzitások
    Szerző
    Elolvasom
    Tértörténés és viszonyító olvasás. Faragó Kornélia Idők, terek intenzitások című könyvéről
    Szerző

    Tértörténés és viszonyító olvasás

    FARAGÓ KORNÉLIA: IDŐK, TEREK, INTENZITÁSOK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL
    Faragó Kornélia legújabb tanulmánygyűjteményének külön érdekessége, hogy helyet kapnak benne azok a tanulmányok is, amelyek a klasszikus modern irodalom néhány reprezentatív darabjának, köztük versszövegeknek a téma szempontjából rendkívül innovatív megközelítéseit tartalmazzák. A gazdag elméleti repertoár többek között olyan magyar modern költők látványvilágának és téridőszemléletének többirányú módszeres megközelítésére vállalkozik, mint Babits Mihály, Radnóti Miklós és Ady Endre… – LÁBADI ZSOMBOR KRITIKÁJA

    FARAGÓ KORNÉLIA:
    IDŐK, TEREK, INTENZITÁSOK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

    Faragó Kornélia legújabb tanulmánygyűjteményében a korábbi kötetekhez hasonlóan ezúttal is számos fajsúlyos elméleti szöveg és érdekes szövegértelmezés olvasható. Az írások jelentős része, néhány kivételtől eltekintve, az elmúlt néhány év munkája. A megjelenési lista igencsak terjedelmes, a számos folyóiratban, konferenciakötetben és egyéb szerkesztett kiadványban napvilágot látott írások lelőhelyei közül álljon itt csak néhány fontosabb: Filológiai Közlöny, Iskolakultúra, Hungarológiai Közlemények, Irodalomismeret, Híd, Tiszatáj. A könyv külön érdekessége, hogy helyet kapnak benne azok a tanulmányok is, amelyek a klasszikus modern irodalom néhány reprezentatív darabjának, köztük versszövegeknek a téma szempontjából rendkívül innovatív megközelítéseit tartalmazzák. A gazdag elméleti repertoár többek között olyan magyar modern költők látványvilágának és téridőszemléletének többirányú módszeres megközelítésére vállalkozik, mint Babits Mihály, Radnóti Miklós és Ady Endre. Ezek az írások olyan letisztult értelmezői perspektíváról, a viszonyító olvasás olyan elmélyült gyakorlati alkalmazásáról tanúskodnak, ami fejezetszerű elhelyezésüket indokolja a kötet végén. A helyszínek közötti mozgások, szövegközi és kulturális áthelyeződések, kiútkeresések közvetlen előzményének tekinthető a Fűzfa Balázs szerkesztette A tizenkét legszebb magyar vers című konferencia- és könyvsorozat is, melyben a látványnyílások, különös temporalitások jelenségei köré szer­veződő tanulmányok először jelentek meg.

    A könyvvé összeállt elméleti írások bölcseleti előzményei a Térirányok, távolságok: Térdinamizmus a regényben és A viszonosság alakzatai: komparatív poétikák, viszonylati jelentéskörök című kötetekben olvashatók. A műértést előkészítő bevezető tanulmányok is annak a teoretikus összefüggésrendszernek, látásmódnak a folytatását ígérik, amely a térszemléletet a társas viszonosság, interszubjektív kölcsönösség jelenségeihez közelíti. Faragó Kornélia szavai szerint „a térviszonylatok olyan jelekként funkcionálnak, melyek nyelvi elemei nem is térkategóriát modellálnak, hanem etikai és szociális fogalomkörökbe tartozó problémákat.” A kirajzolódó elméleti kiindulópontnak megfelelően a tanulmányok a térszervezés több komponenséről is említést tesznek, így az eseményterek dinamikus összetevőit, a másokhoz való cselekvéses viszonyokat, valamint az érzékiség szubjektumon túlmutató együttállásait is. A tanulmányok hangsúlyos pontján kitér a szerző Maurice Merleau-Ponty nyomán a tér fenomenológiájának arra a felfogására, amely a jelenséget mindenestül médiumnak, alakító közegnek tekinti, ami a dolgok elhelyezését mintegy megteremti, lehetővé teszi a világban. A térről való gondolkodás így egyszerre viseli magán a testi és szellemi odatartozás jegyeit, és szolgáltatja ki magát a térbeli mozgások társas mélységét létrehozó Másik jelentéseinek. Faragó Kornélia a térbeliség e többes dimenzióját olyan elméleti síkra helyezi, amelyben a fenomenológiai elméleti ívét a klasszikus modern elbeszélés-elméletekre jellemző kronotopikusság dimenziójával látja el. Az elméleti fejtegetésekben idézett posztmodern megközelítések (Foucault, Fanon, Jameson) olyan összefüggésbe kerülnek, amely nemcsak a tér dominanciájának a kortárs elméletben játszott szerepét emeli ki, hanem arra is számos irodalmi példát nyújt, hogy a térbeli folyamatok értelmezése mögött rendszerint az idegenség bizonyos fokozatai állnak, a félig vagy egészen ismeretlen Másikra/másokra vonatkoztatva.

    A kisebbség mint létesülés (Az idő teresülése az impériumváltások értelmezési horizontjában) című tanulmányban éppen e jelenségegyüttes személyközi dimenzióit emeli ki a szerző, miközben a történeti téridő csomópontjait, intenzitásainak kilengéseit vizsgálja. A geokulturális érzékenység egyik sajátossága – meglátása szerint – éppen az, hogy szituációs érdekeltségű. Frantz Fanon posztmodern elméletíró idézetét továbbgondolva Faragó Kornélia arra a megállapításra jut, hogy a kisebbségi létezésnek mindig van egy lényegi térségi-egzisz­ten­ciális komponense, ami arra utal, hogy kikkel szemben és milyen módon érezzük magunkat kisebbséginek. E viszonylagosság-tudat beépül például Csuka Zoltán életútjába is, amikor átköltözik Vajdaságba, de a tanulmány részletesen kitér kisebbségi történet másik ellenpontjára is, amit Herceg János Módosulások című regényéből ismerhetünk meg a bácskai magyarsággal való viszonyában. Eltérő módon ugyan, ugyanakkor hasonló érvénnyel fogalmazódik meg a jelenség, kapcsolódva a Faragó Kornéliát tartósan foglalkoztató nyelvi nomádság határtapasztalatának kérdésköréhez. A kisebbségek és distanciák című fejezet erre a problematikára fogalmilag a határszubjektum jelentéseivel reflektál, utalva arra a vágyott állapotra, amely akár az egzisztenciális mintaként elgondolható szellemi határtalanítás, gondolati túloldalra kerülés képzeteivel rokonítható.

    Faragó Kornélia kötetének elméleti és praktikus hozadékai szempontjából is különös figyelmet érdemel megítélésem szerint A metamorf alakzat (A vén cigány mint művészeti önreflexió) című szöveg. A tanulmány ugyanis alkalmas lehet arra, hogy radikálisan új irányt adjon egy klasszikus vers, A vén cigány értelmezésének, mivel az egyik legbiztosabbnak hitt elméleti támaszát, az önértelmező vers általános képzetét vitatja. A szöveg azzal tudja leginkább érzékeltetni a versben is jelenlévő nomádság performatív mintázatait, hogy kivezeti a klasszikus magánbeszéd nyelvi sémáiból. Az elemzés mondanivalójának mássága éppen abban mutatkozik meg, hogy benne az önmaga felé nyitottság tartalmi összetevői kiegészülnek a művészi cselekvés ígéretének szituatív közérdekűségével. Faragó Kornélia ezáltal meggyőzően szemlélteti, hogy a panaszcselekvés narratív mintázatai mellett olyan képzetek is megfogalmazódnak a versben, melynek során a remény társas vonzatai is érzékelhetővé válnak.

    Ugyanennek a performatív gondolatnak a nyomvonalán halad a másik klasszikus modern költemény, a Kocsi-út az éjszakában értelmezése is. A fragmentaritás kortárs újraértelmezése mellett az elemzés újszerűségét az adja, hogy egyik jellemző vonását a szöveg beszélőjének pluralitásában látja. A verstér multiperspektivikus szerkesztése folytán ugyanis a költemény alanya „kilép az önreflexivitás köréből, és énen túli érvényességre tesz szert.” A vers szcenikáját az ént eltávolító és a közelbe helyező gesztusok egyaránt alakítják, létrehozva ezzel a válaszút többféle lehetőségét. Az útonlét nyitottságának, határtalanságának érzékeltetésével együtt, Faragó Kornélia versértelmezése fenntartja annak a lehetőségét is, hogy az éjszaka közepén falhangzó lárma nem más, mint a többiek hangja, vagyis a szubjektum a látszat ellenére útközben sem marad teljesen magára.

    E személyközi dimenziói a térképzeteknek kitörölhetetlenül rétegződnek egymásra Faragó Kornélia írásaiban, gazdagon kiteljesítve a teoretikus igényt, hogy a szimbolikus helyek többes identitást, történetiséget és heterotópiákat kelthetnek életre.

    Lábadi Zsombor

    Interjúk
    Odafigyelni a kortársirodalmi jelenségekre
    Elolvasom
    Választott hagyomány. Új főszerkesztő a 75 éves Híd folyóirat élén
    Szerző

    Választott hagyomány

    Új főszerkesztő a 75 éves Híd folyóirat élén

    Fennállásának háromnegyed évszázadát jegyzi idén a Híd irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat. Magyar nyelvterületen a legrégebbiek közé sorolható. A jubileumi évet a folyóirat főszerkesztő-váltással kezdte, Gerold László eddigi főszerkesztő helyett Faragó Kornélia egyetemi tanár vette át a lap irányítását neves elődök: Lévay Endre, Simokovich Rókus, Mayer Ottmár, Laták István, majd a háború utáni nemzedék: Steinfeld Sándor, Olajos Mihály, Ernyes György, Majtényi Mihály, Herceg János, Major Nándor, Pap József, Ács Károly, Bányai János, Bori Imre, valamint Gerold László után. Ez alkalomból kérdeztük.

    A Híd folyóirat úgyszólván kezdettől napjainkig elsődleges feladatának tekintette a vajdasági magyar irodalom, kritika és társadalomtudomány felkarolását. Mégis milyen főszerkesztői elvek irányítják majd munkáját? Számíthatunk-e a lap megújulására, a szerkesztéspolitika módosulására? – kérdeztük Faragó Kornélia, új főszerkesztőtől.

    – Módosulások és erősebb kimozdulások, váltások is lesznek, sokan vállalták, hogy behozzák az ilyen jellegű elképzeléseiket. De a beszélgetésekből úgy tűnik, hogy választ hagyományt a most formálódó gondolkodásrend abból is, amit a 75 éves Híd a legjobb korszakaiban értékként létrehozott, én különben sem vagyok híve a teljes törlést hirdető újrakezdéseknek. Azt hiszem, hogy mostani viszonyaink között tékozló luxusként hatnának. Az évfordulóra is emlékeztető, új fedőlap a koncepciónak ezt a kétoldali nyitottságát kívánja jelezni.

    A vajdasági magyar irodalmi, kulturális vonatkozásokat, az ide kötődő alkotókat, továbbra is centrális hely illeti meg, erőteljes jeléül annak, hogy a Híd hol készül és hol jelenik meg. Változás abban lehet, hogy mindezeknek milyen jellegű és értékű kontextust tudunk teremteni, és milyen dialógusviszonyokat tudunk létrehozni a folyóirat lapjain. Néhány következő számunkban, egyebek mellett, a romániai magyar relációk erősödnek majd fel ilyen értelemben.

    Az utóbbi években a Híd a vajdasági és a magyarországi szépirodalmi alkotások mellett szorgalmazza a szerb, horvát, szlovén stb. nyelvű versek, próza, tanulmányok közlését, s időnként Kultúrák és perspektívák címmel egy-egy nemzeti kultúra/irodalom bemutatására vállalkozik. Ezeket a „kitekintéseket" tudtommal az olvasók jó néven vették. Lesz-e folytatásuk?

    – Az interkulturális szemléletiség például hangsúlyos része annak a választott hagyománynak, amelyről az imént tettem említést. Egy szlovén esszésorozattal indulunk Mitja Čanderrel a középpontban, de valószínűleg fordítunk majd Žižeket, Dolart is és egy Gal Kirn-esszét, nagyon izgalmas témakörökben. Ez utóbbi például a „partizán művészet” és az emlékezeti politika kérdéskörét érinti posztjugoszláv konstellációban.

    A szerb prózairodalom sem kerül ki az érdeklődési körünkből, Srđan Valjarević nevét említhetném elsőként, de lesz új Pisarev-szöveg, Vladimir Pištalo frissen díjazott regényéből részlet, Dragoslav Petković új alkotása egy tematikus blokk részévé szervesül majd és hamarosan megjelennek a palettán a fiatal női írók is: Vesna Korać, Maja Solar stb.

    Ha távolabbra tekintünk, eddig cseh, orosz, angol vonatkozásokat villantott fel a Kultúrák és perspektívák c. rovat. Mostani elképzeléseink szerint Yves Charles Zarka került fordításra, készül egy Alain Badiou-esszé és például Rancière-szövegek is szóba kerültek már.

    Az idegen nyelvű irodalom megjelenésével a lap körül egy fiatal fordítónemzedék nevelődik. Ez egyfajta fiatalítást jelent, de a fordításirodalom gazdagításását is. E téren milyen tervei vannak?

    – A fordítás az én szememben, és ezt sokszor elmondtam már, a kulturális praxis egyik legértékesebb megnyilvánulási formája.

    A történet része, hogy miután fordítói oklevelemhez az idők során fordítói, kontroll-szerkesztői, de irodalomértelmezői tapasztalat is társult, mintegy tíz éve műhely-formában segítem az új fordítók színrelépését. Ma is egybevetem az eredetivel és értékelem minden tehetséges pályakezdő mindegyik munkáját. És nagy öröm, hogy a korábban indulók mögött már komoly szakmai teljesítmény áll.

    Talán mondanom sem kell, hogy a Híd továbbra is gazdag szellemi közeget, széles érvényesülési teret kínál a fiatal fordítóknak.

    A vajdasági sajtó egyik rákfenéje a terjesztés. A Híd esetében ez mit jelent, hogyan jut el az olvasóhoz? Mekkora előnyökkel jár a lap tartalmának internetes közreadása?

    – A terjesztés valóban a folyóiratkultúra egyik gondokkal terhelt mozzanata. A Híd terjesztésének alapja, az ország határain belül és kívül, az előfizetéses rendszer, de kapható havi rendszerességgel az újságárusoknál is. Az internetes elérhetőség (PDF Archívum) alapján érkező reagálások számából látszik, hogy nagyon fontos, és fokozott figyelmet igényel ez a terjesztési mód, akkor is, ha sokak szerint a Híd igazi élményét ma is a kézbe vehető példányok jelentik.

    Korábban a főszerkesztő-helyettesi teendőket látta el a folyóiratnál Gerold László főszerkesztő mellett. Mekkora a lapszerkesztési tapasztalata, és hogyan fér össze a pedagógusi munkával? A kettő esetleg kiegészíti egymást, vagy...?

    – Leplezetlen örömmel mondom, hogy a Híd mostani főmunkatársi köre egybefüggő szellemi közösségként példátlan szerkesztői tapasztalattal rendelkezik. Ezen túl persze mindenképpen segíti majd a munkát az is, bár látszólag eltérő gyakorlat, hogy több mint egy évtizeden át a zágrábi Jugoszláv Lexikográfiai Intézet szerkesztőjeként dolgoztam, és sokat jelentenek az Új Symposion szerkesztőbizottságában eltöltött, fölötébb izgalmas évek is, 1977-től 1983-ig. Ezután öt évig végeztem a Létünk szerkesztői feladatait, ez a Híd társadalomtudományi dimenzióit illetően lehet lényeges. A legértékesebbek természetesen a Hídnál töltött négy esztendő közvetlen tapasztalatai. A felsoroltak mind jól jönnek, ha a szerkesztő közben mégis el tudja kerülni a tapasztalati modellekbe való belemerevedést.

    A szerkesztésre mindig is igyekeztem olyan lehetőségként tekinteni, amelyet a színvonalas fiatal alkotók javára fordíthatok, közöttük azokéra is, akikkel tanárként találkozom az egyetemen. Egyébként a folyóiratépítés egy olyan kommunikációs helyzet, amelyben teljesen új viszonylatokban mutatkozik minden korábbi, más vetületű, más perspektívájú együttgondolkodás.

    Elolvasom
    Heti Interjúnk – Ami kiteljesít

    Ami kiteljesít

    * Ha jól tudjuk, Faragó Kornélia a pályafutását a Jugoszláv Enciklopédia magyar kiadásának szerkesztőjeként kezdte. Ebből a munkájából arra lehet következtetni, hogy otthonosan mozog az irodalom korszakaiban: legújabb könyvében Petőfitől Máraiig, Szentelekytől Végel Lászlóig megannyi szerzőről tájékozódhat az olvasó. Vannak irodalomtudósok, akik egy-egy íróra összpontosítják a figyelmüket, de ahogyan én látom, Ön inkább egy-egy jelenségre kíváncsi.
    - Igen, a zágrábi Lexikográfiai Intézetben végzett munka valóban érzékennyé tett a különleges összefüggések és átfedések iránt. Az idők kereszteződése, a különféle korok és kultúrák ugyanis más-más módon, más oldalról mutatják be a jelenségeket, a fogalmakat. A remény teljesen mást jelent az ókorban és mást a kereszténység korában, vagy hogy közelebbi példával éljek: a nyelviség, a tájhaza vonatkozásait merőben másként éli meg egy kisebbségi és megint másként egy többségi nemzethez tartozó egyén. Meggyőződésem, hogy a gondolkodás rejtettebb perspektívái nyílnak meg előttünk, ha jelenségekre, problémákra, általuk pedig az életművek belső tartalmaira figyelünk.
    * Hogyan olvassunk, mit olvassunk? Önnek ugyanis nyilvánvalóan az olvasás a legnagyobb élménye...
    - Ha elolvassuk az utóbbi tíz év legjobb vajdasági magyar könyveit, kiteljesítenek, valami módon gazdagabbá tesznek bennünket.
    * Amikor erre a beszélgetésre készültem, arra számítottam, hogy a könyve nehéz olvasmány lesz. De tévedtem. Aki egy kicsit is jártas a közművelődésben, az szívesen olvassa végig, nem csukja be azzal, hogy ,,ezek a kritikusok már megint egymásnak írnak'. Sajnos sok olyan munka kerül a kezünkbe, amelynek elvont, követhetetlen az okfejtése. A sokféle irányzat között hogyan tájékozódjon a művelt olvasó? A huszonegyedik század első évtizedében hogyan kell, hogyan lehet tanulmányt írni a regényekről, versekről?
    - Örülök, hogy olvashatónak találta a könyvet. Több magyar egyetem oktatási programjában is jelen vannak ezek a szövegek, ezért is lényeges, hogy a nagyközönség számára is elérhetőek legyenek. Ennek a beszédmódnak az alapvető jellemzője, hogy átszövi, átjárja az elméleti-poétikai reflexió és a műalkotáshoz közel hajló értelmezés. E beszédmódok differenciájának kell megalapoznia a hermeneutikai mélységet, mindeközben pedig az érthetőséget, a szemléleti harmóniát is. Ezt a célt nem könnyű megvalósítani, mert nem mondható el minden elméleti meglátás a közérthetőség nyelvén.
    * Ha figyelmesen elolvassuk a könyvét, akkor abból az derül ki, hogy az Ön számára a vajdasági írók közül Végel munkái a legemlékezetesebbek. Miért?
    - Több szinten is megszólítottak a Végel-művek, mert inspiratív és izgalmas problémakör gyanánt mutatnak rá a történelmi zajlásokra, a bácskai magyar némaság élményére vagy épp Jugoszlávia széthullására. Olyan mivoltukban szemléli őket, mint amelyek - az általam is képviselt geokulturális poétika szintjén - sajátos kölcsönviszonyt létesítenek Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Virág Gábor és bizonyos szempontból például Vasagyi Mária és Deák Ferenc regényeivel, Herceg János és Juhász Erzsébet vagy éppen Dragan Velikić, Dubravka Ugrešić és Igor Marojević prózavilágával.
    * Az utóbbi időben gyakori téma, hogy válságban van a vajdasági magyar irodalom. Ön mint a Híd főszerkesztője a beérkezett kéziratok alapján is úgy gondolja, hogy bajok vannak? Mit lehet tenni: az írókat nevelni kell, vagy az íróság is Isten ajándéka?
    - Nem szeretem a válsággondolkodást, mert alibit teremt a valódi reflexió fáradságos munkájának az elkerülésére. És közben indokolja a mindenáron való írógyártást is. Tény és való, hogy mindig vannak nagyon jó kézirataink, ezért könnyű szívvel nélkülözhetjük a beözönlő gyenge szövegeket. Akkor lenne igazán nagy a baj, ha engednünk kellene a minőségi követelményekből, hogy elkészülhessen egy-egy szám. Véleményem szerint a Híd legújabb számai érzékeltetik, hogy a folyóirat ösztönző és méltó szellemi közeget teremt minden kiemelkedő alkotónknak, közöttük sok fiatalnak is. Annak a gyökereit pedig, hogy még sincs tájainkon annyi újonnan induló, színvonalas szerző, mint korábban, és hogy gyengült a kultúra, az irodalom pozíciója, mélyebb társadalmi szinten kellene keresni. Erről pedig az apokaliptikus gondolkodás nem mond semmit. Az a dolgunk, hogy olyan lehetőségtereket teremtsünk és támogassunk, amelyek működésbe hozzák, provokálják a valódi tehetséget. Olyan intellektuális közösségeket, amelyek erősítik az alkotókészséget a különféle válsággondolkodások ellenére is, és kiszűrik a gátlástalan szövegtermelőket.
    * Ön igen tájékozott a kortárs szerb irodalomban. Könyvének lábjegyzeteiben arra is felfigyeltünk, hogy több értékes alkotást magyar nyelvre is lefordítottak. De én ezeket én nem látom a könyvesboltjainkban. Azért nincsenek itt, mert úgysem venné meg őket senki, és akkor miért porosodjanak a polcokon, vagy a könyvterjesztőink nem tudnak róluk? Ön szerint mit kellene tenni annak érdekében, hogy ezek a kiadványok és a vajdasági magyar könyvek eljussanak az olvasóhoz?
    - A magyar fordításkultúra élénken érdeklődik a szerb alkotások iránt. Nagyon fontos könyvekről van szó, ezért feltétlenül el kellene jutniuk az olvasókhoz. A Híd minden száma felhívja egy-egy kortárs szerb alkotó művére az olvasók figyelmét. A könyvek jelenlétét biztosítani kell, a kultúra védnökei nem tehetnek egyebet, mint hogy minden anyagi és szellemi erejüket a közvetítés szolgálatába állítsák.

    Elolvasom
    A Híd igazi értékeket affirmált
    Szerző

    A Híd igazi értékeket affirmált

    Minden korszak kitermelte a maga koncepcionális jellegzetességeit és tematikai hozadékait, vallja Faragó Kornélia, a nyolcvanéves Híd folyóirat főszerkesztője

    Mozgalom, kultúraformálás, irodalmi gondolkodás címmel rendez konferenciát a Híd szerkesztősége a folyóirat megjelenésének 80. jubileuma alkalmából. A tanácskozást szombaton 9 órától tartják a Magyar Szó újvidéki székházának negyedik emeleti tanácstermében. Ebből az alkalomból kérdeztük Faragó Kornéliát, a folyóirat főszerkesztőjét.

    Vajon a meghirdetett konferencia címében foglaltak jelzik leghívebben és legtömörebben mindazt a törekvést, amit a Híd több nemzedéke az elmúlt nyolc évtizedben szem előtt tartott?

    – A címben foglaltak mindenekelőtt a szombati tanácskozás előadásai által kirajzolt gondolati ívet hivatottak érzékeltetni, de ezzel természetesen felvillantanak valamit a folyóirat eddigi működésének jellemzőiből is. Már amennyiben nyolc évtized gazdagságára három szóban utalni lehet.

    A kezdetek mozgalmisága többet jelentett a puszta szerkesztéspolitikánál, a lap szerkesztői társadalmi gondolatok, széles eszmekörök jegyében cselekedtek. Voltak gondolataik, vízióik és reményeik, és volt hozzá programjuk, meg elkötelezettségük. Úgy látták, hogy a „lehet feltételeinek előkészítése” a feladatuk és a kötelességük. Ahogyan az egyik cikk fogalmaz, „a kisebbség eredményes szellemi működésének” elősegítése a cél, a szűk horizontok tágítása, a jugoszláviai magyar fiatalok egyetemes szellemi közösségének létrehozása. A szétszórt akarások egybegyűjtése. A konferencia első két előadása erről a korszakról szól. A ’34-ben alapított folyóirat hangsúlyozottan a jugoszláviai új magyar nemzedék társadalmi, irodalmi és kritikai szemléje volt. Már az első évfolyamokban változatos közírói műfajok szólnak a fiatalok súlyos gazdasági és műveltségi helyzetéről, az ifjúság kulturális feladatairól, a vidék műkedveléséről, a lokális kultúrpolitikáról, a kisebbségi tanoncok és a kereskedőifjak helyzetéről, az agrár-tematika területeiről, Börcsök Erzsébet tollából a nők helyzetéről, a kisebbségi oktatás kérdéseiről. Cikk hívja fel a figyelmet például arra, hogy elemi kötelesség a szerb iskolából kikerülő ifjúság magyar irodalmi és történelmi ismereteinek a pótlása. Olvashatunk Hangya András művészetéről, vagy Tóth József tehetségéről, a „délszláviai” magyar irodalom új korszakáról, de megemlékeznek Szenteleky halálának első évfordulójáról is. Helytörténeti sorozat indul, és 1937-ben, megalapozva az itteni faluszociográfiát, közzéteszik A vojvodinai falukutatás munkavázlatá-t és programját, majd beindítják a tényleges akciót is. Érdemes megemlíteni, hogy a Híd korai programja megküzdött az olvasói közönnyel is, már az első évben havi hétszáz példányban kelt el a lap.

     

     A Híd arculatát számos nemzedék alakította, szerkesztők, munkatársak.

    – Az első korszak főszerkesztői Lévay Endre és Simokovich Rókus voltak. Mayer Ottmár 1937-től 1940-ig szerkesztette az akkor már „harcos fiatalok” folyóiratát. A Híd munkásmozgalmi múltja tanulságos és igencsak fontos örökség. Amikor a cenzúra beleszól a szerkesztésbe, a lap a közzétett szerkesztői üzenetekben technikai okokra hivatkozva hagyja ki a szövegeket. 1940-ben letartóztatták, majd felakasztották a Híd főszerkesztőjét, búcsúlevelét A Híd-mozgalom képeskönyvében olvashatjuk. A Hidat 1941 januárjában betiltották, a folyóirat innentől számítva Világkép címmel érkezett meg az előfizetőihez, Laták István jóvoltából, míg ezt is be nem tiltották.

    A háború után megújuló elképzelések, módosuló külalaki koncepciók és nagy főszerkesztői korszakok váltják egymást. Steinfeld Sándort, Olajos Mihályt és Ernyes Györgyöt követően Majtényi Mihály, Herceg János, Major Nándor, Pap József, Ács Károly, Bányai János, Bori Imre és Gerold László szerkesztette a folyóiratot. A korábbi évek irodalmi hagyománya is eleven, de úgy tartja az folyóirat-történet, hogy a Híd 1950-től, a fiatalok új hangú áprilisi számától kezdődően alakul dominánsan irodalmi lappá. Minden korszaknak megvannak a maga hihetetlenül gazdag munkatársi névsorai. Bori Imre írja, hogy ha felsorakoztatnánk a neveket, akkor tetszene ki egyértelműen, hogy a Híd igazi értékeket affirmált és segített megismerni. Nemcsak az egyetemes magyar irodalomból, hanem a jugoszláv népek irodalmából és a világirodalomból is. És minden korszak kitermelte a maga koncepcionális jellegzetességeit és tematikai hozadékait is: nyitások, akciók, új kezdeményezések. Nagyon fontos, hogy a megújulási készség és képesség sohasem veszett ki a folyóirat történetéből.

     

     Mérhető-e a folyóirat szellemi hatása a Kárpát-medencében?

    – A Híd, mint az itteni magyarság rangos folyóirata, mindig is széles kisugárzással működött, szellemileg színvonalas sajtóorgánumnak számított és intézményszerűen hatott. Az ilyen hatásokat, bár sokféle jelzés alapján ki lehet következtetni, nehéz számszerűsíteni. Annyi bizonyos, hogy hatásos cselekvés- és gondolatmintákat dolgozott ki, hogy olyan kultúrafelfogás és irodalomszemlélet, olyan minőségi értékrendszer jellemezte, amely nem maradhatott visszhangtalan. Éppen ezért tudott mindmáig fennmaradni. És éppen ezért tudta folyamatosan a legkiemelkedőbb szerzőket tevékeny részvételre bírni. Már a korai hatvanas évektől azzal, hogy sokkal fogékonyabb volt az irodalmi világáramlatokra, és nyitottabb az aktuális irodalomtudományi vagy bölcseleti gondolatokra, mint az akkori magyarországi folyóiratok. Nagyon széleskörűen tájékozódott, magas szinten művelte a fordításkultúrát, miközben a modernizmusnak egy „eleven és hatékony igénye” jellemezte. Némely korszakaiban pedig egyenesen a Kárpát-medence egyik legmegbecsültebb magyar folyóirata. Mint ahogyan Mészöly Miklós fogalmazott az egyik levelében, „főképp elméleti, és esszé-vonatkozásban talán a legjobb magyar nyelvű folyóirat, igen liberálisan szerkesztik”. A későbbi időkben is mindig voltak olyan dimenziói, amelyek szellemileg izgalmasnak, vonzónak bizonyultak, például az egykori symposionisták számára is.

     

     Hogyan értékeli a Híd napjainkban betöltött szerepét és milyennek képzeli a folyóirat jövőjét?

    – A Híd a minőség, a szakmaiság, a nélkülözhetetlen profizmus jegyében viszi tovább a folyóirat hagyományosan értékes törekvéseit, de igyekszik elkerülni a konvencionális reflexek túlzott érvényesülését. Folyamatosan frissíti a hangvételt, a külalaki jellemzőket, bővíti a megnyilatkozási dimenziókat és a munkatársi köröket. Széles együttműködési programokat valósít meg folyóiratokkal, és tekintélyes szakmai körökkel. Mindennek az idén is lesznek látványos eredményei. Erejéhez mérten gazdagítja a Híd Könyvtár sorozatát, egyéni köteteket, antológiákat jelentet meg, pályázatokat ír ki fiatal alkotók számára, rendezvényeket szervez, és jelen van mások kulturális rendezvényein.

    Amit feltétlenül hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy a Híd megtartotta ugyan neves szerzői gárdáját, de a generációk közötti párbeszéd jegyében publikációs teret nyújtott a Híd Kör fiatal szerzőiből kiformálódó új nemzedék tagjainak és a velük együttműködő alkotóknak, összességében mintegy félszáz fiatalnak. Azt hiszem, hogy a mi körülményeink között ez nem kis dolog. Ha felsorolhatnám a nevek mindegyikét, akkor válna igazán láthatóvá, hogy közülük sokan, próza- és drámaírók, költők, műfordítók, irodalom- és társadalomkutatók, színikritikusok, képzőművészek, fotósok, máris szép teljesítményt mondhatnak magukénak, és egyre figyelemreméltóbb terveik vannak a jövőt illetően. Új regények és új verseskötetek vannak kilátásban, és elkészült egy szerb regényfordítás, de tanulmánykötetek is megjelennek. A vizuális műfajok fiatal művelői is új, és nagyon izgalmas tervekkel álltak elő. És néztem szerint a folyóirat ezzel teljesíti be igazán a szerepét. Így ünnepel.

    Ami a Híd jövőbeni történetét illeti azt hiszem, hogy az továbbra is az alakulások és változások története lesz. Az egyetemes folyóirat-kultúra és az online-viszonyok változása nyomán, a kultúraváltás és médiumváltás következtében, minden bizonnyal változik a Híd pozíciója és szerepe is. Az eljövendő generációk is magukhoz alakítják majd a folyóiratot, és éppen akkor követik a Híd-örökség példáját, ha új mintázatok kidolgozásával fogalmazzák meg a saját szellemi pozíciójukat. És egészen más irányú kérdéseket tesznek fel mint az elődeik. És csak remélni tudom, hogy a nyomtatott folyóiratformát, mint tapasztalati lehetőséget, mint egy fontos dimenzionális értéket tartják majd számon, és ameddig csak lehetséges, megőrzik a vajdasági magyar kultúra számára.

     A szombati tanácskozás a jubileum beharangozó eseménye? Hogyan emlékezik meg az év folyamán a szerkesztőség a jeles évfordulóról?

    – 1974-ben és 1984-ben is volt tanácskozás a Hídról. Ez utóbbit Szabadkán tartották az ötvenéves évforduló jegyében az első évtizedekről, a Híd-hagyomány időszerűségéről, a lap kritikai tevékenységéről, kapcsolatairól, modernizmusáról, azokról a „kinyomozhatatlan finomságú behatásokról, amelyek a jugoszláviai nagy irodalmi központokból érték. Érdekességénél fogva még az előadások vitája is közlésre került. Az anyag ismeretében, amelybe a kor gondolkodása is beleszövődik, úgy tűnik, időről időre át kell tekintenünk a vajdasági magyar kultúra hagyománytörténéseit. Hogy új értelmezéseknek vethessük alá az eddigi Híd-recepciót.

    A mostani tanácskozás szemléleti folyamatokat, főszerkesztői tetteket és korszakokat, jelentős publikációs pillanatokat, irodalmi és képzőművészeti teljesítményeket, fontos interkulturális jelenségeket, kapcsolattörténeti, fordítástörténeti, fordításkritikai mozzanatokat is felmutat. A konferencián sokféle perspektíva érvényesül majd. Megszólalnak a Híd hazai és külföldi, budapesti és bukaresti kutatói, az egykori főszerkesztők és szerkesztők, a Híd mai munkatársai, közöttük a fiatalok is. Lesz az előadók között történész, filozófus, író, irodalomtörténész, néprajzkutató, fordító és fordítástudományi szakember, és jelen lesz a magyar folyóirat-kultúra kutatására létrejött veszprémi Sziveri János Intézet vezetője is.

    Egy ilyen nagy múltú, nagy jelentőségű lap történetét azonban lehetetlen egyetlen konferencianapon összegezni, ezért mindenképpen lesz folytatás, persze más formai szinteken. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Hajnal Jenő koordinálásával, befejezte a Híd digitalizációját. Ezért olyan tanulmánykötetet jelentetünk meg korábbi szövegekből és a tanácskozás publikálatlan előadásaiból, amelynek CD-melléklete is lesz a Híd teljes folyamának anyagával. Nem célunk belemerevedni a jubileum jelentéseibe, de minden rendezvényünkön utalunk majd a nyolc évtized legizgalmasabb történéseire. Számos hazai eseményt és több külföldi bemutatkozást is tervezünk, van közöttük igen attraktívnak ígérkező is.

    A Szubjektív vendége Faragó Kornélia
    Elolvasom
    A jövőbelátás poétikája
    Szerző

    Faragó Kornélia: A jövőbelátás poétikája

    Enver Kazaz azt mondja egy helyen, hogy a jugoszláv háborús realitásba való belezuhanás természetszerűen szakította meg az önelégült posztmodern diskurzust, a posztmodern relativizáló játékosságát (az evidenciák igenis legyenek evidenciák), kiiktatta a túlhajtott asszociációs áramlásokat. - Faragó Kornéliával beszélgettünk.

    Vannak-e, s ha igen, hol húzhatók meg a vajdasági irodalom elmúlt harminc évében az irodalomtörténeti cezúrák, kijelölhetők-e váltópontok?

    Az utóbbi harminc évet figyelembe véve az 1988-tól kezdődő periódusra kellene visszatekinteni. Ez az év az úgynevezett joghurtforradalom éve, és már egyértelműen a délszláv konfliktusok felé mutat. Tökéletes gondolkodási kiindulópont. Ebben az évben mondott le a meglehetősen elvadult tüntetések nyomán a vajdasági tartományi vezetés, és szélesre tárult a kapu a centralizációs folyamatok előtt. Juhász Erzsébet elbeszélőjének szavaival: „1988 volt az utolsó év, ameddig az idő múlása őrzött (...) valamiféle folytonosságot".

    Vannak azonban olyan szegmentumai is a történetnek, amelyek idejét már korábbról számítva mintázzák a kisebb és nagyobb léptékű diszkontinuitások. Ekkorra már jól látszik, hogy az Új Symposion 1983-ban kiebrudalt szerkesztői és fontos szerzői nem találnak többé saját fórumra. A '83 novemberétől felettébb gyanús etikai körülmények között újraszerveződő folyóirat nem számíthatott a támogatásukra. A bojkottot áthidaló főszerkesztő '89-ig vitte a lapot, majd a következő években hat újabb főszerkesztő váltotta egymást... (A hetedik ma is szerkeszt, és izgalmas dolgok kerülnek ki a keze alól.) Időközben bekövetkezett a háború, s bár egy villanásnyi időre úgy tűnhetett, végre-valahára összeállt egy ígéretesebb, látszatra stabilabb csapat, eszkalálódott a helyzet, és elsodorta a nagy pillanatot. Lásd erről Virág Gábor szavait, aki az 1996/99-es periódust jegyzi főszerkesztőként: „...a '99-es NATO-bombázások után szétszaladt az a szerkesztőség, amely nagyon fontos volt a számomra, társaimmal '96-ban vettük kezünkbe a lapot (természetesen a Symposionról van szó), és három év után – mi legalábbis úgy éreztük – kezdtünk közeledni ahhoz a célhoz, amit kitűztünk magunknak. A lapnak kezdett jó visszhangja lenni mind magyar, mind szerb részről, szerb nyelven antológia jelent meg az addigi írásokból, és épp a bemutatókat szerveztük, amikor elkezdtek hullani a bombák."

    A Bányai János, majd Bori Imre által szerkesztett Híd ez idő tájt alapvetően a korábbi generációk neveivel dolgozott, és a többi között Brasnyó István, Böndör Pál, Danyi Magdolna, Dudás Károly, Gerold László, Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula, Herceg János, Juhász Erzsébet, Jung Károly, Koncz István, Maurits Ferenc, Németh István, Thomka Beáta, Pap József, Tolnai Ottó, Utasi Csaba stb. szövegeiből építkezhetett, de folyamatos a fiatalabb szerzők beléptetése is. Az egykori Sziveri-féle szerkesztőség némely tagjai és munkatársai a 90-es évek elejéig, szórványos jelleggel ugyan, de publikáltak a Hídban. Főként Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Szűgyi Zoltán, Kalapáti Ferenc volt jelen, de a Versek éve című antologikus összeállításokban Sziveri János is előfordult, itt jelent meg '84-ben a Bábjáték, vagy '88-ban a Kóma. A kritikusok, elméleti szerzők közül is feltűntek néhányan. Az országból való távozások nyomán ezek a nevek (Balázs, Fenyvesi, Szűgyi, Mák, Kalapáti, Sebők) nagyobbára kivesztek a lapból. Elmentek mások is, más generációkból, előbb vagy utóbb, de a nagy kiüresedést leginkább 1991-től számíthatjuk. Az érzékletesség kedvéért: még legalább 15–20 olyan személyiség távozott, akinek az itteni kulturális jelenléte különösen fontos lett volna. Voltak, akik maradtak, az erősen összetartozók közül is, valamiféle mélyebb meggondolásból, vagy egészen egyszerűen azért, mert úgy ítélték meg, megint a Határregény elbeszélőjével szólva, hogy „fölösleges viszontagság minden menekülés." Maradtak, és egy leírhatatlanul értékes vákuum-élmény lett a jutalmuk. Mindenesetre akik elmentek, azokban azért, akik maradtak, azokban meg ezért szakadtak meg bizonyos folytonosságok. Akkor is a törések és szakadások érája ez, ha közben sok minden éppen a folytatódásról szólt, itt is, ott is.

    Miben mutatkoznak folyamatosságok és miben törések?

    Az intézményi működésrend nagyobbára folyamatosnak mondható, de mindenhol érezhető volt, hogy a távozások a rendszer minden egyes komponensét érintették. Hogy egy ilyen kis kultúrát illetően, amilyen a vajdasági magyar, a hasonló érintettségeknek hosszú távú, egzisztenciális tétjei vannak. A helyzet és az aktőrök szembesültek egymással, és lassan idomultak is egymáshoz, lezajlott egyfajta újrastrukturálódás. A korábbi életművek, jobbára paradigmaváltásokkal, de szünet nélkül épültek, a Híd megjelent, valamilyen szinten a könyvkiadás is működött.
    Amiben viszont, rákapcsolódási lehetőségek híján (minthogy a középnemzedékek nagyszámú alkotója lépett ki a rendszerből), végzetes törés állt be, az az alkotói, nemzedéki természetes egymásba épülés folytonossága. A 2000-es évek közepére már világosan látszott, hogy kevés az alkotói értelemben kultúraképes fiatal, hogy ilyen irányokba nem mozdul semmi, hogy nincs sajátként értelmezhető, vonzó terepe, szellemi közege a színvonalas kibontakozásnak, hogy nincsenek fiatal írók, ha fel is bukkan valaki, az inkább az ötletszerűségek és a tollforgatói lehetőségek szintjein egzisztál. És tragikusan hiányoznak a fordítók (értsd: nincs egy sem, s ez szinte abszurd tapasztalat ebben a kultúrában), a kritikusok, minden szakmai-művészeti területről, nem látszanak eléggé a fiatal képzőművészek. A nemzedéki cselekvésrend erejére alapozott – ebben a közegben kivételes hagyományú – gondolkodás pedig mintha teljesen kiveszett volna. S egyre valószínűbbnek látszott hogy a felmerülő kérdéseknek nem létezik megfelelő megoldása a virtuális színtereken. Annak a belátására volt szükség, hogy a törés áthidalására, múlhatatlanul szükséges egy olyan, a fiatal energiákat felszabadító, szisztematikus, közös élményi hatásokat kiváltó, szellemi-publikációs erőtér létrehívása, amilyenhez hasonlatosat korábban a nemzedékváltások társadalmi dinamikája természetes közegként működtetett. Ebben a léthelyzetben az volt a legmegrendítőbb, hogy mindeközben ott munkált a wittgensteini gondolat: „Ha valakinek a szellemi vállalkozását senki sem tudja folytatni, akkor nincs is szükség a folytatásra."

    A vajdasági irodalom jugoszláviai története és a mostani, a háború utáni, elválik-e élesen egymástól? Patócs László például így vélekedik erről a Literán: Az elmúlt évtizedek akkora változást hoztak a vajdasági magyar irodalmi térben, hogy az összehasonlítás lehetőségének a minimális alapja is szertefoszlott például a symposionista generáció és bármely ma működő vajdasági magyar irodalmi csoportosulás esélyeinek/munkájának/ meglétének párhuzamba állításához. Hogyan árnyalhatók ezek az erőteljes állítások?

    Ezt is az általános változások folyamatában kell szemlélni. Való igaz, hogy dinamikus az átalakulás: a politikai és a kulturális tapasztalatok, a művészetek, az irodalom térvesztései kitöröltek bizonyos illúziókat és optimizmusokat, felszámoltak bizonyos eszmei dimenziókat a közösségi, a nemzedéki cselekvést illetően is. Ezeknek a fiataloknak is fontosak a nemzedéki létlehetőségek, de másként használják ezeket. Működnek valamiféle harmóniák és összetartások, de a fizikális együttlétek, a találkozások szellemi konfigurációi elveszítették a korábbi jelentéseinek egy részét. Új módjai vannak a gondolkodásnak – s ezt Patócs László egy fontos fiatal alkotói csoportosulás belső tényezőjeként közvetlenül érzékelheti – a mozgásterek tágulásai, a digitális médiumok előtérbe állítják a kulturális távkapcsolati szerveződéseket, amelyeknek megvannak a kétségtelen előnyei, hozzák a ma már nélkülözhetetlen szélességeket, de kisebbségi helyzetet illető súlyos hátrányai is. Nagyon lényegesek a másutt élők ide irányuló energiái, de leginkább a jelenlét erejével már létrehozott és kidolgozott struktúrákba tudnak érdemlegesen bekapcsolódni. Miközben a távollét minden formája az itteni intézményi leépülés valamiféle tényezője.

    Kétségtelen hogy ma kisebb az esélyük az olyan történeteknek, amelyeknek az a fajta összetartozás-érzet, társadalmi tettrekészség és szolidaritás ad erkölcsi keretet, amelyet az egykori symposionisták megtapasztalhattak. Az Ex Symposion legújabb számában Csorba Béla, a kérdésre (a kérdező Kocsis Árpád, az Oktopusz szerzője), hogy lehetségesnek tart-e egy új szellemi műhelyt, amely „nemcsak politikai szerepében és mozgalmi aktivitásában hasonlít az Új Symposionhoz, de hatásaiban is felér hozzá", egyetlen szóval válaszol: „Nem".

    Ugyanakkor vannak olyan, a „klasszikushoz" képest post-sympósnak mondható élményeken iskolázott nézőszögek, ahonnan látszanak „az összehasonlítás minimális lehetőségei", felismerhetőek bizonyos átmentett mozzanatok. A „Híd folyóirat körül érzek egy jó csapatot kialakulni, a fiatalokból verbuválódott Híd Kör hangulata részben hasonlít a sympós évek hangulatához, s noha ennek a folyóiratnak is megvannak a maga hagyományai, mindenféleképpen el kell mondani, hogy a Symposion szellemisége itt is tovább él, az előző generációk több képviselője is a lap körül dolgozik" – nyilatkozta Virág Gábor, akinek nélkülözhetetlen szerepe volt az új alkotói közeg kialakításában. Az átformálódó adottságok közepette egyébként sem az volt az elvárás, hogy a régről ismerttel azonos nyelven, azonos tempóban működjenek a dolgok, csupán az, hogy úgy működjenek, hogy képesek legyenek az aktív előmozdításra, a termékeny dialógusra az új léthelyzettel, s közük legyen a jövő újra-felnyílásához.

    A háború mint trauma és téma, mekkora jelentőséggel rázta meg ezt az irodalmat? És milyen fokon késztette új nyelv, új formák keresésére az írókat?

    Ebben az irodalomban mintha a jövőbelátás poétikája működne, előérzetként már évekkel a bekövetkezése előtt is jelen van a háború fogalmával megnevezhető érzetképződés. Általában Koncz Istvánnak A Tisza partján című versét szokás idézni, amelyben rondószerkezet teszi hangsúlyossá a verssort: „Háború lesz". Az Ellenmáglya (1987) című kötet teljes anyagának a végén, mintegy a jövőre nyitva, ez a sor áll. A forma – fogalmazott Kántor Lajos – „úgy töltődik fel a (...) vészhelyzet és a kegyetlenül racionális következtetések hetvenöt verssorával, hogy ebből az ezredvég magyar lírájának egyik nagy verse születik meg." Az is felettébb érdekes, hogy Jung Károly Leng című kötetében már 1970 tájékán működik az erőszakos történelem, feltűnnek a negatív hangzások, a fegyverzajok, és zsoldosok lépései hallatszanak a vers közérzeti líraiságában. Mindenütt idegenség-jelentések, és már látszanak egy kompakt táj roncsai, miközben pedig leng a szomorúság.
    Eldönthetjük, hogy afféle kulturális neurózisok, vagy különleges szeizmográfikus érzékenységek hozzák-e felszínre a várhatóság perspektívájába oltott háborús képzeteket, de emlékeztetnék, hogy Tolnai Ottó által elbeszélt interjúalany is azt írja be elsőként, frissen megkezdett párizsi jegyzetfüzetébe, hogy  „háború, háború, háború" – miközben Konczra utal: „ő folyamatosan érezte azt a valamit, ami a mi világunkban kísértett." Amit látnoki erőnek vélhetnénk, a háború előre látása, ennek a valaminek az azonosíthatóságát keresi. Juhász Erzsébet 1988-as szereplői, az intenzitások megnövekedésével, már „iszonyú bizonyossággal" érzik, hogy előbb vagy utóbb, de „elkerülhetetlenül" kitör a háború.

    Azt hiszem, szükségtelen további példákra hivatkozni: már ezek alapján is felfoghatjuk úgy a háborút, mint valamiféle beteljesedést, a vészjóslati beigazolódást, valamit, ami a várhatóságok szintjein mindig is jelenléttel bírt. Így nem a háború bekövetkezése, hanem iszonyatos következményi rendszere az, ami sokkolta az irodalmat. A traumatikus szubjektum jugoszláviai önazonosságának alapvető megrendülését tapasztalva mindent megtett, hogy az összeomlást poétikai eszközökkel hárítsa, hogy textuális koherenciát kölcsönözzön a széthulló létkereteknek, a széthulló országnak. Az első reflexe az ex-jugoszláv múltat újrabeszélő alanynak és elbeszélési módjainak a megalkotása volt. A szövegek (az elköltözöttek szövegei is) szinte kivétel nélkül, mindenekelőtt az újbóli létrehozáshoz, a geokulturális újralétesítéshez kerestek érvényes nyelvet, technikát és poétikát. A Nagy Formát visszaállító emlékezetkultúra megszövegezéséhez.

    A szocializmus időszakában az egyik legnyitottabb kulturális szcéna jellemezte Jugoszláviát. A nacionalista politikák mennyire tették bezárkózóvá a térséget?

    Szeretném remélni, hogy az egymás előtti nemzeti bezárkózási reflexek kemény időszakán túljutottunk. Ennek ellenére a többidentitású, sok vonatkozásban ellentmondásos, de közös jugoszláv kulturális tér, az a fajta egybefűződés, amely az irodalom, a művészetek, a színház, a filmművészet területét jellemezte nem állítható vissza. Utólagosan nézve is banálisnak, mindennaposan normálisnak tűnt a különböző kiadói centrumokból származó könyvek, folyóiratok jelenléte. Napi tapasztalatainkban egy terjedelmes kulturális hálózati terepet értettünk meg egészként. Ma inkább szelektívnek nevezném a közvetlen hozzáférési lehetőségeket. Voltaképpen az egészként való megszólíthatóság feltételei gyengültek meg. A háborút megelőző majdnem másfél évtizedben a zágrábi Jugoszláv Lexikográfia Intézet szerkesztőjeként dolgoztam, sok időt töltve Zágrábban és más köztársasági fővárosokban, az Intézet különböző szerkesztőségeiben, Belgrádban, Szarajevóban, Titográdban, miközben a kötetek a ljubljanai Mladinska knjiga nyomdájában készültek... Személyes egzisztenciális élményként is mélyen érintett, hogy a dramatikus széttagozódás milyen hirtelenséggel ítélte kudarcra az országos projektumokat és intézményeket, milyen radikalitással bontotta meg a szerkezeteket, és vágta el a szálakat...

    De ennek ellenére sem lehet úgy értelmezni, hogy az egyszer volt végtelen nyitottságot egy átfogó bezárkózás váltotta fel. Mert nem erről van szó. Lejátszódott a domináns kulturális modell transzformációja a délszláv térségben, az egymás iránti nyitottsági mutatók megváltoztak, nyitottsági fokozati különbségek mutatkoztak, némely érdeklődések ideiglenesen irányt váltottak, áthelyeződtek, a távolabbi kultúrák felé fordultak, de nem minden vonatkozásukban szűntek meg. A fordításkultúra horizontja azóta is lenyűgözően széles, és a hiányosságok sem a bezárkózás számlájára írhatók, sokszor inkább anyagi természetűek. Példának okáért a magyar irodalom iránti kiadói érdeklődés a szóban forgó időszakban, 1980-as évek végétől a 2000-es évek elejéig, olyan impozáns, hogy kedvem lenne részletezni.

    Egy meglehetősen rejtett tempóban, de mára újranyíltak az átjárhatóságok a térség korábban egybetartozó kultúrái között is. A korábbi részterületek csak határok átlépésével közelíthetők meg, de egyre többen gondolják azt, hogy működőképesek a régebbi kapcsolati vonalak, illetve újak létesülnek, a többi között a digitális horizontoknak is köszönhetően. Ugyanakkor, az is kifejezést nyer, hogy a projektek, az értékes irodalmi, kulturális kapcsolati megújulások nem állami szintűek, sokszor a politikát figyelmen kívül hagyva, vagy direkt megkerülve jönnek létre, a kultúra sajátos útjain, alternatív kulturális technikák mentén, fontos személyi-szemléleti vonalakon.

    A szélesebb európai összefüggésekben úgy látszik, a prózai kísérletezések mérséklődnek, a hagyományosabb elbeszélői alakzatok előtt nyílt meg ismét a tér. Az egykor rendkívül bátor avantgárd észjárásról tanúskodó vajdaságiaknál hogyan merül fel ez a poétikai kérdés?

    Mindig vannak műformák, amelyeknek éppen gyengülőben a beszédképességük, az egykor bátor hatású formák is kiürülhetnek. Csökkenhet az érdeklődés a különböző határsértő gesztusok iránt, az idők, a törések felemésztik az avantgárd hatású társadalomkritikai indulatokat. Ahol nagyon erősek az effajta hagyományok, ott különben is megjelenhet az a képzet, hogy az előttünk lévők már mindent megcsináltak, hogy formabontóbbat már nem is lehet létrehozni... Végül a művészetek mindig megtalálják a módját, hogyan pezsdítsék fel a megfakult érzékelési beidegződéseket.

    A válságos átmeneti időszakokat, a mélyebb strukturális változásokat követően megnőnek a „tisztánlátásra" irányuló igények, a többé-kevésbé hagyományosnak tekinthető történetmondás eszközeivel való rekonstruálásra, a tényműfajok intenzív újraélesztésére. A különböző dokumentatív alakzatok beszállnak (ennek az iskolapéldája Daša Drndić Sonnenschein című regénye – magyarul Radics Viktória rendkívüli fordításában) a történelmi-narratív játszmákba, különféle muzealizációs poétikákkal és archívumtextúrákkal. Az átéltek újraalkotása, a múlt poétikai újrarendezése egy paradoxont is felszínre dob: tényszerű hatásokra van igény, valóságreferensebb értelmezésekre, de személyes formálásban, szubjektív megvilágításban.

    Enver Kazaz azt mondja egy helyen, hogy a jugoszláv háborús realitásba való belezuhanás természetszerűen szakította meg az önelégült posztmodern diskurzust, a posztmodern relativizáló játékosságát (az evidenciák igenis legyenek evidenciák), kiiktatta a túlhajtott asszociációs áramlásokat. Megemelkedett a hagyományosabb alakzatok presztízse, a kritika egyfajta újrealizmusról beszél, és tanúságtevő poétikákról. Van, hogy egyenesen a dermedt realizmus tűnik érvényes beszédmódnak. A térségben az erős érzelmek nyomán mindenütt azonos szenzibilitások jelentek meg, amelyek egy bizonyos idő elteltével már az iróniához, a karnevalizált formákhoz is hozzá mertek nyúlni. A háborús alaptörténethez való fizikai közelségtől függően váltva ki más és más hatásokat az olvasójukból. És közben változott, rétegződött is a hagyományos elbeszélésmódokhoz való viszony, szaporodtak az élesebb hangolású hagyomány(s)értési modellek. A vajdasági kötődésű szövegek (Balázs Attila, Barlog Károly, Bencsik Orsolya, Aaron Blumm, Danyi Zoltán, Lovas Ildikó, Nagy Abonyi Árpád, Sirbik Attila, Szathmári István, Tolnai Ottó, Végel László stb. prózája) folyamatosan mozgattak ex-jugoszláv kódokat. A térség más szövegeiben is máig e kódokat hordozza a „múzeummá vált emlékezet", olyan frappáns mondatpoétikai megoldással, mint például Andrej Nikolaidis Magyar mondat – Mađarska rečenica (Szarajevó, 2016; Belgrád, 2017) című regényében. Nikolaidis itt különböző világterekben, globalizációs jelentéshálózatokban és ironizált konferencia-diskurzusokban értelmezi újjá a saját geokulturális témáit és a menekült-problémát.

    Itt kell szót ejteni egy vajdasági, generációs újregényről (T. Kiss Tamás: A tükörtestvér), amelynek fiatal elbeszélője már teljesen kiszakad a jugoszláv emlékezeti kultúrából. A szöveg minden igyekezetével azon van, hogy a geokulturális beállítottságú múltidézés radikálisan kiiktassa. Az alany megképződésének ideje az abszolút jelen: „Soha semmi nem történt a múltban".

    És hogyan értelmezhető ez a költészetre nézve?

    Eleinte a versbeszéd is az új identitás megalkotásával foglalatoskodik. A mind nyíltabb hangú én-konstrukciókkal a helyzetértés újabb és újabb rétegeit tárja fel. Élnek a szabadvers változatai, de konvenció és innováció úgy simul egybe, hogy az az érzésünk, itt sem a formakísérletek dominálnak. A költészet a formateljességként értett szubjektivitásban találja meg a maga aktuálisan érvényes beszédformáit. A versek is jó személyes archivális terek, lásd Maurits Ferenc köteteit. Verses regiszterben kerül felmutatásra a magánvilágok átható érzékeltetése, a személyes múltak átalakulása, a veszteségek túlélése és a poézissé formált mindennapiság. Az idők elvetemültségét is jellemzi, ahogyan Jung Károly verseinek nyílt alanyisága a költői formatörekvések létesztétikai hiábavalóságát kimondja: „Itt kellett rájönnöm megkésve: hiába írok / Cizellált szonetteket sorban: faszozás mind."

    A vers elbeszélés-jellegű felfogása szinte általános, mert vannak a szubjektivitásnak olyan mélységei, amelyek csak így hozhatók felszínre. Harkai Vass Éva kiemelkedő kötetében, az Ami feltárul s ami nem címűben, a lírai napló kíméletlen műfajához (műfaji tradíciójához) fordul, a személyesség legadekvátabb formáit keresve. Böndör Pál erőteljes költői világának (legalább harminc versét kellene kötelezően ismerni) személyes állapotverseit is jelentősen meghatározza a szóban forgó évek szituatívitása (és a kilábalás reménye): „Kétezervalahányban majd – talán – így / beszélnek: – Volt egyszer egy háború." A gyűjteményes kötet utolsó verse a versalany metaforájaként az abszolút jelenre koncentrál: „Ez vagyok én e pillanatban."

    Az egyéni lét dimenzióban tűnnek fel közös szervezőerővé váló mozzanatok, kegyetlen tartalmakkal és sok apoétikus gesztussal a fiatalok (Benedek Miklós, Antalovics Péter, Terék Anna, Celler Kiss Tamás, Oláh Tamás, Bíró Tímea) verseiben is. Egymásra mutatnak a mélyen személyes beszéd változatai, „a lírai én körülírásai", a gyermekkor visszakeresése, az emlékek rendezése, a posztjugoszláv helyzet specifikumaival való szembesülés, a hely- és önkeresési gyötrelmek, a versben megszólítható köznapi tartalmak...

    A Hídban, aminek hosszú ideig főszerkesztője voltál, konzekvens vonalkövetéssel azt a szemléletet képviselitek, amely szerint a térség kulturálisan változatlanul és sokféleségében egy. Megannyi fordítás, a szomszédos népek irodalmára fényt vető szöveg jelenik meg. Hogyan látod ezeknek az irodalmaknak az összjátékát, hatáskölcsönösségeit?

    A fordítás a Híd-hagyomány meghatározó aspektusa, és a Forum Könyvkiadó profilját is jellemzi. A Forum új sorozatát, tranN(S)akció néven, Rajsli Emese szerkeszti (főként fiatal fordítók, Orovec Krisztina, Glavinić Vékás Éva, Bognár Dorottya, Rizsányi Attila stb. munkájára alapozva), azzal a jól kitapintható céllal, hogy magyar nyelven összetartsa ezt a vonzóan tágas és távlatos irodalmi teret.

    Ezek az irodalmak érzékelik, olvassák egymást, anélkül hogy nyílt intertextualitásokra kellene gondolnunk. A számos elemében átíródott, közös múlt, bizonyos szögekből egy mozaik részleteiként mutatja a kitermelődő alkotásokat. A szöveges összjátékok többféle, izgalmas kombinációt adnak ki. Mintha egyetlen narratív anyag többszempontú újragondolása zajlana. Ebből az anyagból egy háborús, vagy inkább háborúellenes műnem sarjadt ki versben/prózában. Álljon itt néhány alkotói név is: Faruk Šehić, Miljenko Jergović, Nenad Veličković, Boris Dežulović, Zdenko Lešić, Marko Vešović, Josip Mlakić, Vladimir Arsenijević, Ivica Đikić, Vlada Mrkić, Vladimir Kecmanović stb. Az irodalmak közötti átjárhatóságot tematikai és életérzésbeli rokonságok biztosítják, azok a kötelékek, amelyek nem csupán az egy országban való közös létnek, hanem a közösen elszenvedett országvesztésnek – Dragan Velikić A nyomolvasója (ford: Balázs Éva) például az öröklött földrajz szétbomlásának a regénye – köszönhetőek. És a párhuzamosan megélt poszt-érának: megírni azt, ami már alapvetően nem vagyunk.
    Természetesen vannak olyan viszonylatok is, amelyek mára kimerítették a saját lehetőségeiket. Egyre gyakrabban esik meg, hogy az újabb léthelyzetű történetekben a kortárs valóság legjelentősebb vetületei már nem hagyják magukat beszorítani ezekbe a földrajzi konkrétumokba. A félelmi mozzanatok, a hatalmi modellek működésrendjei, az erőszak hagyatékai, a sérült maszkulinitás tapasztalatvilága (olyan erőteljes a prózai megjelenítése, hogy könyvterjedelmű tanulmány vizsgálja), a kirekesztő retorikák, a menekült-témák, a kultúrkritikai gondolatok, az etnikus uralmi igények mai formái már egy olyan kontextusba helyeződnek, amelyek szélesebb lokalizáltságok nyomán jönnek létre.

    És milyen átjárásokat látsz a magyarországi és a vajdasági szerzők között?

    A helyzet aszimmetrikus, és természeténél fogva az is marad: a vajdasági magyar irodalom érezhetően szélesebben olvassa a magyarországit, mint fordítva. Arányjavítást az olvasásra felkínált, izgalmasan jó szövegeken túl, az erősödő szövegismereti relációk biztosíthatnak. Reménykeltő, hogy az utóbbi időben tágult az érdeklődés az ide kötődő fiatalok művei iránt, a Forum Könyvkiadó, a Híd Kör törekvései nyomán is. Nem egyenértékűek a recepciós hajlandóságok, de megnőtt az alkotásokra tett kritikai, s egyéb reflexiók száma. Mintha szaporodtak volna a kölcsönösségi értésminták, a párbeszédkészségüket kinyilvánító fórumok is. A geokulturális helyzeti jellemzők gyakran elkülönülő utakra terelték az irodalmi gondolkodásokat, de kimutathatók közös tendenciák is. Vannak ide kötődő szerzők, akik ott mozognak a magyarországi kortárs irodalom horizontjában. Némely szövegek kapcsán olykor egészen komolyan beindulnak a sikergeneráló mechanizmusok is, de a valódi beágyazódás még mindig keveseket érint.

    Károlyi Csaba egy ÉS-beli szövegében (Balázs Imre József Ezeregy mondat című könyvéről ír) olvastam a minap néhány keményen idevágó gondolatot. Ilyen formában még nem láttam leírva, hogy az anyaországbeli olvasóknak „soha nem valami hamisan értelmezett odafordulás miatt, hanem a saját jól felfogott érdekükben érdemes" figyelniük a külhoniakra, belátva, hogy „mást, máshogyan tudnak, néha többet és jobban". Azt is írja, hogy Magyarországon kívüli látópontokról nézni „az európai kultúrába ágyazott magyar kultúra egészét – értékes, plusz belátásokhoz vezet, nyitottá tesz." Hallatlan mondatok, pedig milyen egyszerűek.

    Azért, szerencsére, egyre sűrűbb szövésű az a háló, amelynek a kidolgozói mintha éppen ezt az attitűdöt képviselnék szemléleti alapelvként. Elkötelezett hívei vannak az itteni nézőpontok megismerésének némely egyetemi katedrákon, az MTA Irodalomtudományi Intézetében, a kiadóknál, a Magvető Kiadónál, a Kalligramnál, a folyóiratoknál, a Tiszatájnál, a Forrásnál, az Ex Symposionnál, a közös akciókból ítélve, a fiatal írók szervezeteinél, és mint már korábban is tapasztalhattuk, a Literánál is.

    A magyarországi kultúr- és irodalompolitikai viták és indulatok mennyire érnek át a Vajdaságba, és milyen véleményeket váltanak ki?

    Az információk szintjén mindenképpen, bár sokszor hiányoznak némely részlettudnivalók, de a hatás mélységének, szélességének tekintetében már mérsékeltebben. Mindenképpen más jellegű összefüggésbe kerülnek ezek az indulatok, más színezetű reakciókat generálnak, mint keletkezési helyükön. A közömbösség sok vonatkozásban már csak azért sem lehet jellemző, mert itteni magyar kulturális intézményi rendszer, a patronázs-hálózat részeként, létszükségleti szinten függ a magyarországi támogatáspolitikától. Amikor közvetlenül összefüggő relációkról van szó, akkor nagyobb a figyelem, sőt kínosan indulatos kitöréseket is tapasztalhattunk már. Ugyanakkor, vannak olyan témák is, amelyek nagyobbára kívül esnek az itteni érdekszférákon, és általánosabb szemléleti tereken érvényesülnek.

    Jánossy Lajos