Farkas Geiza

A próza- és tanulmányíró, a dúsgazdag földbirtokos Budapesten született 1874. január 5-én és ott is hunyt el 1942. szeptember 24-én — Élete második felében a bánsági Eleméren, nem messze Nagybecskerektől, a birtokán húzta meg magát, s végül mindenkitől elfeledve, nagy-nagy magányban halt meg, tengődve, nélkülözések közepette.

Nevét megtaláljuk a Vajdasági magyar írók almanachjában, a Vagyunk című almanachban, A Mi Irodalmunk Almanachjában és az Akácok alatt című almanachban — Munkásságát többen méltatták (Szenteleky Kornél, Kázmér Ernő, Lányai Árpád, Herceg János, Majtényi Mihály, Lőrinc Péter, Várady Tibor, Bori Imre és mások) - A nagybecskereki lapban, a Torontálban, Csuka Zoltán búcsúztatta: „Elkallódott ember volt.... A Kalangyában Majtényi Mihály sorait olvashatjuk: ,,A nagy tervek itt nem tudnak megvalósulni. Legjobbjaink munkája is töredék marad...”

Valamikor régen egy reggelen — amikor még nagy-nagy érdeklődéssel nyúltam minden könyv, minden írás után, amikor szerettem volna kikukucskálni a nagyvilágba, ezért még a versek buzgó olvasásába is belefogtam — édesapám közölte velem: indulunk, a házunk előtt áll már a tehergépkocsi, megyünk Elemérre, Farkas Geiza házához! Ha a bútorait nem tudjuk is megmenteni a barbárok széthúzásától, a padlózatot a felszedéstől, legalább a könyvtárát mentsük meg, a több ezer kötetből álló gyűjteményt. A „gazda” évekkel ezelőtt elhunyt Budapesten, a birtokon az enyészet az úr, de az értékesebbnél értékesebb kötetek megmaradtak. Ha az emlékezetem nem csal, három vagy négy alkalommal fordultunk be a hatalmas teherautóval az eleméri birtok széles udvarára, válogatás, rendszerezés nélkül dobáltuk fel a könyveket a járműre, és irány a nagybecskereki magyar művelődési egyesület, a Petőfi nagyterme! Ezekből a kötetekből állt össze az egyesület könyvállománya, melyet évek multán édesapám gondozott nagy-nagy hűséggel és odaadással, mert tudta, hogy az eleméri birtokon kincsekre, gyöngyszemekre lelt. Én persze mohón kapkodtam May Károly és Verne Gyula regényei után, akkor még William Shakespeare válogatott színművei nem keltették fel az érdeklődésemet.

Csak annyit tudtam akkoriban Farkas Geizáról, amennyit édesapám és az egyesület tagjai meséltek róla rakodás közben. Őtőlük tudtam meg, hogy a próza- és tanulmányíró Budapesten született még a 19. század végén. Anyai ágon Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája volt s az eleméri birtokon gazdálkodott, gyakran látták Nagybecskereken, be-betért egy-egy vendéglőbe, a Koronában volt a törzshelye, néha kártyázott is a barátaival, amúgy halk szavú, zárkózott ember volt. A birtoka 900 holdon terült el.

Farkas Geiza már a kezdet kezdetén megpróbált felsorakozni a századforduló nagy értelmiségi nemzedékéhez, mindenütt megfordult, ahol „hasznos dolog”-ról esett szó, sok minden kötötte le a figyelmét, a világi események iránt is érdeklődött. Jászi Oszkár köréhez csatlakozott, vezető tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak, arra is volt ereje (és tehetsége), hogy elindítsa — többedmagával — a Huszadik Század című folyóiratot.

Nagy jövőt jósoltak neki, messzire eljuthat, ha türelmes s nem tagadja meg azokat a tanokat, amelyek akkor voltak érvényben. Magyarországon több könyv jelent meg akkoriban, s abban a nyomtatványözönben nagyon nehéz volt a tájékozódás, de Farkas Geizának már az első írásai, szárnypróbálgatásai megmaradtak az olvasók emlékezetében. Fényes tudományos pálya előtt állt.

Még huszonhárom éves, amikor 1897-ben első nagyobb munkája, A fényűzés megjelent. Nemsokára következett a többi: A nemzet gazdálkodása (1903), A kisgazda (1912), Az úri rend (1912), Az emberi csoportok lélektana (1916). További könyvei: Veszélyben a haza (ezt a kötetét Nagybecskereken adták ki), Démonok között, A társadalmi lélektan köréből, Mi tetszik és miért? Egy lélektani esztétika kísérlete, Kamaszdráma (Szabadka, 1929), Az önvádló, A fejnélküli ember, Életsugarak. Utolsó regényét, az Életsugarak címűt 1933-ban a szlovákiai Pozsonyban adta ki.

Több lapban, folyóiratban publikált (Huszadik Század, Közgazdasági Szemle, Munkásügyi Szemle, Budapesti Napló stb.) Szociográfiai tanulmányiban leggyakrabban a parasztság és a dzsentri réteg társadalmi helyzetét vizsgálta alapos műgonddal, néha eléggé naiv felfogásban, tolsztojánus, utópisztikus stílusban, ám nagy híve volt a demokratikus eszméknek, mindent a polgári radikalizmus szemszögéből méricskélt és magyarázott.

Az elvesztett háború után nehezen talált magára. Farkas Geizát ugyan Torontál vármegye főispáni székébe helyezték, de amikor Horthy Miklós vette át a hatalmat, Bécsbe szökött, s onnan visszatérve eleméri birtokának csendjében talált már kevésbé lázadozó lelkének nyugalmat és vigaszt.

Szenteleky Kornél hívására részt vett az itteni irodalmi élet mozgásaiban, munkatársa lett a Kalangyának és Vajdasági Írásnak. A Kalangya Könyvtár A fejnélküli emberrel indult, Farkas Geiza regényével. Ő volt akkor a „nagy öreg”, akit mindenki tisztelt, ő volt a Geiza bácsi, aki végül elhallgatott. Gyötrődött. Házassága nem sikerült, megpróbált talpon maradni, sokat utazgatott a nagyvilágban. Jól érezte magát Bécsben és Budapesten.

Életének alkonyán Budatétényben telepedett le. A Kerepesi temetőben temették el. Házigazdája tanácstalan volt, nem tudta, hogy van-e rokonsága, barátja, akit értesíthet a haláláról. Farkas Geiza nem volt szépírói alkat, leginkább a tudományos próza állt hozzá közel. Egy-egy műve azonban ma is érdeklődéssel olvasható...

Felhasznált irodalom - Kalapis Zoltán: Életrajzi lexikon