Fehér Kálmán
A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/3262/kultura_irodalom/158827/A-panaszok-k%C3%B6lt%C5%91je.htm
Az általános iskolát Csókán, a gimnáziumot (1959) Zentán. 1959-től 1963-ig jogot tanul Belgrádban. 1969 és 1975 között politikai tisztségviselő. 1975-től 1982-ig a Forum Könyvkiadó főszerkesztője, 1982-tól 1986-ig a kiadó vezérigazgatója. 1986 és 1990 között Jugoszlávia bangladesi nagykövete. 1991-től 1997-ig a Forum vezérigazgató-helyettese, 1997-től 2001-ig a nyomda igazgatója. A Híd (1964/1–1965/6), az Új Symposion (1965/4–1967/28), a Létünk (1974–1975) szerkesztője. 2000 és 2003 között a Létünk főszerkesztője
Panasz és vallomás
Fehér Kálmán hetvenéves
Éppen Herceg János esszéit olvasgattam, amikor érkezett a felkérés, hogy írjak a hetvenéves Fehér Kálmánról. Gyakran volt alkalmam megtapasztalni, hogy az olvasmányaim és a körülöttem zajló események közötti összefüggés nem feltétlenül véletlen: ezúttal is ez történt. „Tito mellett Petőfi. Együtt élnek azon a falon. Mert igazat mondtam én, testvérek, hogy régen csak a szívek mélyén szólalhatott meg itt Petőfi. Ahhoz, hogy harsogva szólhasson róla a dal és a szó, ahhoz az kellett, hogy Tito képe is ott legyen a falon, hogy Petőfivel együtt ő is élő valósággá legyen a mi napjainkban”, írta az ötvenes években Herceg János, mintegy anticipálva azt a korszellemet, amely meghatározza az ezt követő évtizedeink fátumait, kalandjait, reményeit és csapdáit.
Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben, továbbá közírásban bálványozták Titót, hogy aztán – szinte egyik napról a másikra – megtagadják, hogy gyalázzák, színlelve, mintha nem is ők írták volna a dicsőítő sorokat. Herceg János nem volt szolgalelkű, nem lett volna köpönyegforgató sem, hiszen makacsul kitartott nézetei mellett, s ezzel magyarázható az is, hogy az egész Kárpát-medencében az elsők között tárta fel a kisebbségi létforma (sokszor szellemileg nagyon is gyümölcsöző) kínjait, megelőzve, mondjuk, Kányádi Sándort vagy Sütő Andrást, akiket ma kanonizál az egyetemes magyar irodalmi tudat, ámde sajnálatos módon megfeledkezik a bácskai úttörőről, Herceg Jánosról.
Sokféle kontextusba elhelyezhetők a fenti mondatok. Valahol a szöveg legmélyén, tudva, hogy azok a borzalmak és a tömegsírok kora – melyeknek Herceg János tanúja volt – után íródtak, a görög tragédiák szelleme rejlik. Tehát a többféle, egymást megsemmisítő igazság párviadala játszódik le. Mindenesetre mélységesen mély dráma ez, amelynek első négy felvonását Herceg János átélte, az utolsót, az ötödiket azonban nem. Fehér Kálmán nem élte át az elsőt, viszont átélte a többit, így az ötödiket is. Műveik úgy néznek szembe egymással, mint apa és a fia; kissé értetlenül és idegenül. De hát így szokott ez lenni, nálunk a Vajdaságban, az apák nem értik a fiaikat, a fiúk nem értik az apákat. Cs.Szabó László gondolatával élve, remélhetjük, hogy esetleg majd csak az unokák értik meg a nagyapákat.
Az apa tanúja volt az alapok lefektetésének, a falak felemelésének, a tető felhúzásának; a fiú pedig megtapasztalta az épület összeomlását, miután mi maradt más számára, mint a romok számbavétele. Ami elvégzéséhez szükséges a kolostori csend, a melankolikus önszemlélet, a Szent Ágoston-i töprengés és vallomás. Úgy vélem, a romokat csak akkor takarítjuk el, ha majd a maguk összetettségében és drámai nagyságában, tragikus mivoltukban megértjük azokat az időket, melyek a mi XX. századunk második felét meghatározták. Az apák és a fiúk után jönnek az unokák. De vajon hol vannak ők? Csak akkor jelennek meg a színen, amikor nem élvezik többé a későn születettek kegyét, és a modern meg a posztmodern kesernyés megbékélés után felismerik, hogy az újkor terhe miképp nyomja a vállukat. Ha szembenéznek első kudarcaikkal, akkor felváltja a későn születettek kegyét a korán érkezők büntetése.
@inic = Fehér Kálmán is, úgy tűnik, korán érkezett, mert a Száz panasszal olyan utat nyitott meg, amely nem válhatott költészetünk fő irányvonalává. Valahol a hatvanas és a hetvenes években szívesen írtam írótársaimról, azzal a szándékkal, hogy ekként megnyitom a párbeszéd terét, azokkal az írásokkal, amelyek az írók az írókról címszó alá lett volna sorolható, ami egyébként igen gyakori a magyar, illetve az európai irodalomban. Múltak az évek, a várt párbeszéd kialakulása elmaradt. Tudomásul kellett vennem, hogy csupán monologizálok. Akkor meg mi célból keressem a párbeszédet, tettem fel magamnak a kérdést. Egyébként is, nem ítélkezni, csak beszélgetni akartam; annál is inkább, mivel az irodalmi művek megítélése, elemzése, az értékrend(ek) kialakítása a kritikusok, az irodalomtudósok és az irodalomtörténészek dolga. És mindig jönnek újak, akik új szempontokkal gazdagítva módosítják a tegnapi sorrendet. Vajon miért kontárkodnék bele? Most is úgy vélem, hogy ők tudják legjobban elvégezni a hetvenéves Fehér Kálmán életművének méltatását, helyének meghatározását. Nem kétlem, hogy el is végzik. Ugyanis időközben felnőtt néhány művelt, okos és értelmes kritikusnemzedék. Nem szólnék bele a dolgukba, csupán az időben nagyon távoli, meddőnek bizonyult monológom emlékszilánkjait idézném meg.
Az 1966-ban megjelent Száz panaszt költészetünk nagyon fontos és jelentős könyvének tartottam és tartom – ma is. Őszintén örültem a napvilágot látott kötetnek, számomra is biztatást jelentett. „Verse az igazság szószéke – írtam 1973-ban –, ahonnan prédikátori türelmetlenséggel, káromkodó-káromló jajkiáltással, plebejus faragatlansággal ostromolja a világot.” Dacos, játékos, nyugtalan, visszavonhatatlanul elkötelezett, morális indulatú költőt láttam benne. Kockázatos és meredek útra tért Fehér Kálmán, szinte ár ellen úszva, hiszen röviddel utána, már a hetvenes években kiderült, hogy költészetünk mérsékeltebb hangvételű, szövegközpontú irányt vesz, következésképp a Fehér Kálmán által képviselt hangnem háttérbe szorul. A Fürjvadászattal ő maga is ez irányba sodródott. Előzőleg, mintegy utószóként, avagy mementóként, Domonkos István megírja a Kormányeltörésben című versét, amely egyszerre utal a Száz panaszra és Tolnai Ottó Gerilla-dalaira, amivel költészetünkben mindmáig páratlan szintézist teremtve lezár egy korszakot.
A hetvenes évek, az ólomévek, mondanám, másféle versnyelvet kanonizálnak, artisztikusabb és letisztultabb hangnemben szól az ólomévek „idillje”. A világ baljós jelzésekkel teli, az irodalom pedig sértődötten önmaga felé fordult. Nem oktalanul. A különbéke, avagy a lemondás ideje ez, amit csak a fiatalok, többek között Sziveri János vagy Csorba Béla versei bolygatnak meg, s rebellisebb hangjuk a Száz panaszra utal vissza, ám az apák ekkor már nem értik a fiaikat. Ellenük fordultak.
Ezt ma sem tudom megérteni…
Az utak elváltak, mindmáig végzetes sebeket ejtve szellemi életünkben. Ami addig úttörő gondolat volt, az ólomidőkben marginális lett. Az irodalom egy része ösvényekre szorult.
Fehér Kálmán 1981-ben közreadja a Kantáta a szabadságról című verseskötetét, amelyről úgy véltem, hogy eltávolodott a Száz panasztól, a költő búcsút intett önmagának is. Ezzel a mi útjaink is elváltak. Hogy melyikünk járt a jobbik úton, annak megítélésére nem vagyok hivatott, főleg nem ezekben a zavaros évtizedekben, a kollektív képmutatás korában, amikor semmiféle út nem rajzolódhat ki világosan.
Aztán a romok eltakarták az eget.
Háborúk és korszakváltás! Semmibe veszett az illuzórikus ártatlanság kora. Közösségünk kataklizmát élt át, senki sem maradt a régi, csak egy kérdés maradt, éspedig, hogy hogyan és mi módon változott. A kígyó, mely időnként nem vedli le a bőrét, írta Nietzsche, elpusztul. Az író, aki nem képes újra meg újra – igaz, fájdalmasan, nagy belső kínokkal, mély sebekkel, sebzetten – személyes drámaként átélni korának változásait, kínjait és sebeit, az vagy elnémul, vagy csak fecsegni fog. Voltak, akik könnyedén és könnyelműen, szinte egyik napról a másikra új arcot öltöttek. Ők a tévedhetetlenek. A tévedők fogcsikorgatva hátrálnak a Semmibe, alkotóként fényjeleket/szövegeket hagyva maguk után. Mások a romok alatt teremtik meg saját labirintusukat, alternatív világukat. Megint mások az idővel és a korral dacolva páratlan művészi koncentrációval és eleganciával folytatták azt, amit régen elkezdtek, amiben van elég méltóság is és abszurditás is. Talán hősiesség is.
Sokféle lehetőség nyílt önmagunk és a világunk átértékelésére.
Fehér Kálmán újra a rögös utat választotta. Az elhallgatás és a megszólalás feszültségében önmagával vívódva keresi a régi szavakra emlékeztető újakat. Az öndestrukció útján újra meg kellett találnia önmagát, valamiképpen újraírni a „száz panaszt”, immár más hangnemben, magányba zártan. Úgy megalkotni az új „száz panaszt”, mint „száz vallomást”! Újabb verseit olvasva ezt a hangot ismerem fel a plebejus emlékezetű költő pokoljárásában. Vallomások ezek az elpazarolt bácskai és bánáti nemzedékek kálváriájáról, elvesztett illúzióiról, ezen illúziók szörnyen ellenmondásos mivoltáról.
Isten éltessen, Kálmán! Jó egészséget kívánok Neked, erőt meg alkotói kedvet ahhoz, hogy megírd azt, amit csak Te írhatsz meg.
Egy díjazott könyvről
Péntek reggel van. 2011. szeptember 30-a. Néhány óra múlva adják át Fehér Kálmánnak Száz panasz és más versek című kötetéért a 2010-es Híd Irodalmi Díjat. Az alábbi szöveg ebből az alkalomból készült.
Aki valamelyest is ismeri irodalmunk közelmúltjának alakulását, mondhatnám, történetét, tudja, hogy 1966-ban a jó emlékű Symposion Könyvek kilencedik köteteként jelent meg (szerkesztő: Utasi Csaba) Fehér Kálmán második verseskönyve a Száz panasz. Ennek teljes anyaga olvasható a 2010-ben kiadott kötetben, amelyben a Száz panasz mellett, ahogy a könyv címe utal rá: más versek is helyet kaptak. Kötetenként azok, amelyek a verseket válogató (és az előszót író) Bányai János szerint leginkább reprezentálják a szerző opusát. Ennek megfelelően sajátos válogatásról beszélhetünk, melyben egy teljes kötet mellett versek olvashatók Fehér Kálmán más köteteiből is. Nevezetesen a Száz panasz-t megelőző Akvárium (1964), illetve a későbbi Fürjvadászat (1971) és a Szemkút (1999) című kötetekből, valamint egy fejezet az Új Symposionbeli Petőfi-értelmezésekből (1972–73), kiegészítve mindez Fehér Kálmán kötetbe eddig még nem került legújabb verseivel.
Hogy az ilyen típusú kötetek szerkesztési gyakorlatával szemben a válogatásban ezúttal egy kötet teljes anyaga is helyet kapott, az utal a Száz panasznak Fehér Kálmán életművében kiemelt helyére, de legalább annyira utal arra is, amivel Utasi Csaba kezdi a Kilencvenkilencedik panasz elemzését: „Újabb költészetünk egyik határköve kétségkívül a Száz panasz”. Ugyanakkor, bármennyire is igaz ez a vélemény, az sem hallgatható el, hogy – noha jelentős kritikai visszhang kísérte – irodalmi tudatunkban a Száz panasz nem zárkózott fel az őt megillető helyre, a Kormányeltörésben vagy a Gerilla-dalok mellé, ezért is érdeklődést válthat ki a Száz panasz mostani megjelenése, de egyben óhatatlanul felveti az új kiadás indukálta kérdést: megkopott-e vajon a költő panaszáradatának időszerűsége? Sajnos – nem. S ezt senki se értse félre, a sajnos nem a versek poétikai értékeire vonatkozik, hanem az egyes versekből, de még inkább a kötet egészéből megszólaló panaszokra, melyek évtizedekkel múltán is jogosak. A Száz panasz olyan közéleti költészetet példáz, melynek elkötelezettségét a költő legszubjektívebb gondolatai, érzései, kételyei és vágyai teszik személyessé és közösségivé. Ezeket a verseket olyan belső és külső kettősség jellemzi, amely egyszerre önmaga felé és a társadalom felé is fordul. És – tapasztaltuk a verseket újra olvasva – továbbra is az tartja életben, ami kapcsán, ha szerzőnk költői világáról beszélünk, akkor – Fehér Kálmán szóhasználatával a tanár néptársnak szólított – Bori Imre értelmezése szerint „elsősorban nem irodalomra, hanem életre” kell gondolni. A több mint négy évtizeddel ezelőttire is, és a mostanira is. Ezt az aktualitást ismerte fel és szerette volna a díjjal elismerni és nyomatékosítani Fehér Kálmán válogatott verseinek kötetét ma időszerű, jelen idejű kiadványként olvasó, értelmező Híd-zsüri.
A költő a versek írásakor arról a jelenről szólt, melyben nem érezte jól magát, mi abban a jelenben olvassuk Fehér Kálmán panaszait, melyben nem érezzük jól magunkat.
Hogy Fehér Kálmánt, a költőt mindenekelőtt az ember érdekli, arra nézvést már az Akvárium néhány versében, például a Csókai elégiában kapunk eligazítást, kifejtésére azonban a Száz panaszban kerül sor. A kötetről írt kritikák, miközben a mondandó homogenitását hangsúlyozzák, a versek igazi értékét a kötet egésze adja, megemlítik a szerkezet darabosságát, rapszodikusságát, amiben megítélésem szerint tévednek. Bár a Száz panasz valóban töredékesnek látszik, de nagyon is céltudatosan szerkesztett kötet. A bevezető négysorosokban különböző emberi magatartásformákat vesz jegyzékbe, azt vizsgálja, milyen ember „Az, aki”, majd ezt követően kérdezi önmagától és olvasóitól: „Érdemes-e”, „álmot látni, látomásnak ajtót nyitni, / Végtelenben, képzeletben benn maradni, / Ha előre tudjuk, hogy hurokban vagyunk. / És kételkedni kell, ha hinni akarunk”. Ennek tudatában teszi fel a kérdést: „Érdemes-e panaszkodni, / Lehet-e kimondani, / Hogy értelme is legyen, / És ne okozza vesztünk?”. Nem akármikor, hanem „most”, amikor „olyan az ember, mint aki elveszett, / Se anyja, se mostohája”, amikor „Kiveszett belőle a szembefordulás”, amikor „Rendezett jogtalanság a világ”, melyben bennünket „Belülről kezd ki a rohadás”.
Van tehát ok a panaszra. S következnek is a panaszok, szám szerint száz. Hadd ne soroljam fel, mifélék, Elég talán néhány cikluscímre utalni (Magános panasz, Toujours de l’audace, Szánk vermébe szót adj, Vajdasági testamentum, Mély kutak peremén, Az ember pattanóbogár, Végtelen. Valóság. Apokaliptikus csel stb.) lássék, miféle kérdéskörökben mozog a költő miközben az érdekli, hogy viselkedik az ember, aki társadalmi hatásoknak és saját hajlamának – „mint a kiakasztott paprikafüzérek a szélben” – kiszolgáltatva él, gondolkodik és cselekszik. Míg az említett ciklusok közül társadalmi vonatkozás tekintetében a Vajdasági testamentum alá sorolt versek tartalmazzák a legtöbb releváns információt rólunk, köztük is a Bosnyák István által kiseposznak nevezett Ötvenkettedik panasz, amelyben az itteni emberre leselkedő közösségi veszélyek mellett már a tehetetlenség kiváltotta belenyugvás is hangot kap – igyekszünk „belenyugodni / a megszabott időbe, / a kiszabott szárnyalásba, anélkül, / hogy kiveszne belőlünk utolsó cseppig / a szavak és a jelenések öröme” –, addig másutt kifejezetten magánemberi panaszok jutnak kifejezésre. Többek között, hogy csak ezt a két mozzanatot említsem, a hit és a költészet vonatkozásában. Az előbbiről két tételben a Hatodik panasz szól: „I. Gyanús a mi hitünk // II. Mert gyanús az embereknek / Ha nagyobb / A hitük / Mint az életük”. A költészetről, szintén két tételben, a Harminchatodik panaszban ír: „I. Lassan elhalkul az Ének // II. Az embernek már / Csak akkor kell ha hasznos / Elalvás előtt / Az ablaka előtt / És ha kihajolni nem veszélyes”. De veszélyes, ahogy erre a kötet panaszáradata figyelmeztet. Verset írni is veszélyes, amint ezt Fehér Kálmán a költészetünkben radikális változást hozó Symposion-nemzedék tagjaként tapasztalhatta. Sőt, tapasztalhatja akár ma is, pont félévszázaddal a melléklet megjelenése után, amikor újabb vádakkal támadják a mozgalmat, holott ha valami, akkor éppen Fehér Kálmán versei, elsősorban pedig a Száz panasz lehet a bizonyíték rá, hogy a Symposion-nemzedék nem volt sem gyökértelen, sem érzéketlen arra, ami a mi világunkban történt. Más kérdés, hogy megérte-e vágyakat kergetni, hinni akarni, panaszkodni, becsülettel kételkedni, múltat idézni ezen a „viselős tájon”, ahogy a költő az Újvidéki Színházban színre vitt szabadságról írt folk kantátájában fogalmaz. Mert óhatatlanul is megszólal benne a kétely, amikor már megtérve a csatákból, szíve „lassan fölenged / Mint fagyos földből kifordult / Rög – s azt kérdezi önmagától –: Hova lettem? Hol vagyok?”. Igen: megérte-e? Amikor: „…helyén a kés, a kenyér. / Nem mozdul a pipa, de száll a füstje. / Fekete fakadék a csöndes este. // Bőrödzik a víz, fehér lepel rejti. / Vibrál bennem egy arc: már jég fedi. / Sem Nap, sem Hold nem tudják feloldani”. Vagy, ahogy a Csókai kvartett egyik négysorosának végén a rászakadt magányra utalva fogalmaz: „Kiürült szobában várok. / Ajtót, ablakot csap rám a szél”. Vagy, ahogy a mostani válogatott kötetet megelőzően az 1999-es kiadású Szemkútbeli könyvében, az iménti idézetek is ebből a kötetből valók, a Koncz Istvánt gyászoló versében írja: „És ne vedd zokon […] mert látok és hallok és beszélek – / hogy szavakat írok, kardot nyelt szavakat! / Hiszen ez az ellenség – / nem más! Egyensúlyhiány e tájon: hogy kivérezzen, hogy bevérezzen. / Hogy fájjon, hogy fájjon…”. És ez a vers végén kétszeri ismétléssel nyomatékos „hogy fájjon” jellemzi Fehér Kálmán legújabb verseit, melyek az életmű egészének visszatérő közösségi és privát szféra jegyében szólalnak meg, ahogy A Hősök terén című haikutömb utolsó darabja is tanúsítja: „Otthon és itthon / Ott és itt nélkül a Hon! / Hol volt, hol nem volt”.
Mi mással fejezhetném be illőbben ezt az alkalmi méltatást, mint szegedi irodalmár barátunk soraival, aki Fehér Kálmán kötetének díjazását nagy örömmel és egyetértéssel fogadta, mert: „A Száz panasznak ott a helye Tolnai és Domonkos életműve mellett”. Más szóval: modern költészetünk csúcsán.
Reményeink szerint ezt fejezi ki a Híd-díj is.
Gerold László
Fehér Kálmán halálhírére
A panaszok költője
Fehér Kálmán életében a világot bebarangolta, nyugdíjazása után viszont a csókai szülői házban remeteségbe vonult, mintegy könyveinek világába zárkózva valósítva meg utolsó álmát, dolgozva a Csókai breviárium munkacímet viselő kéziratán. Önkéntes száműzetésbe vonulása óta számtalan balsors érte, de hatalmas szellemi erejében bíztunk mind a minapig. Bíztunk, mert bár verseiben a panasz műfaját teremtette és honosította meg irodalmunkban, munkáját a sikerek jellemezték, optimizmusa és a mindenek fölötti kitartása – mindannyiunk számára, kik vele dolgozhattunk – példamutató volt. Állítom ezt annak alapján is, hogy utódja lehettem mind a Forum Könyvkiadó vezetői, mind pedig az akkor még impozáns nagyságú kiadóház vezérigazgatói posztján. S tapasztalhattam azt a bölcsességéhez párosuló roppant kitartást, céltudatosságot, amellyel irányított. Ma már azt állítom, valami konok elszántság vezérelte mind köznapi, mind irodalmi munkásságában. Vezetői képességéhez sem fért kétség, ezt még ellenségei is elismerték.
Annak idején ösztöndíjazói diplomázása után társadalmi-politikai pályára szántak, de szerencsére úgy alakult pályája, hogy végig az irodalom melegtüzében marad(hatot)t, ott, ahol nyilván jobban is érezte magát. Mert költőként vállalt szövetségi képviselői tisztséget, sőt elnöke volt egy időben az országos interparlamentáris uniónak is, de akkori is kiadó, felelős szerkesztő maradt. A krízises szituációkra is volt alternatív megoldása. Nem is volt betiltott könyv, se folyóirat az ő idejében. Emlékezetes marad: már visszatért bangladesi nagyköveti küldetéséből, és senkit sem akarván kitúrni régi munkahelyéről, elvállalta a nyomda vezetését. Igen ám, de akkor a Forum Nyomda, mondjuk így, indexen volt, mert az ellenzéki sajtót is nyomtatta. Komoly anyagi nehézségbe is kerültünk emiatt. De Kálmán kitartott, s engem is arra kért: ha meg akarják tiltani egy-egy lap nyomtatását, két dologtól kell függővé tenni: ha az ügyészség betiltotta a lapot, illetve az alapító írásba adja, hogy nem engedélyezi egy-egy újság nyomtatását, s fedezi a károkat. S még valamire figyelmeztetett: mindig tudnod kell, ki mondta, nem is annyira, hogy mit. Bár értek, érték fenyegetések, kitartottunk, sőt a magánosítást is elkerültük.
A kiadó munkáját Bangladesből is követte: minden frissen megjelent könyvet hajópostával küldtünk, s arra is ügyelt, sorozataink – amelyek közül az elsőkötetesek Gemma sorozatát ő indította, valamint az Esszék-Tanulmányok, vagy a képzőművészeti kismonográfiákat is – megjelennek-e. Az ő idejében teljesedett ki s izmosodott a Symposion-sorozat, „zöldellt” tovább a Hagyományaink… Külön örült, hogy tető alá hozhatta a Különös ajándék című novella- és a Gyökér és szárny költészeti antológiát. Mindenesetre előkészítette számomra a terepet az olyan összefoglaló művek megjelentetéséhez, mint a több ízben is bővült jugoszláviai magyar irodalomtörténet, vagy az Életrajzi kalauz három kötete, a Vajdasági magyar népdalok többkötetes műve, vagy a honi írói-irodalmi lexikon. Mindezt soha, de soha ki nem sajátította. S mintegy ajándékul kapta hetvenedik születésnapjára a Száz panasz és más versek című impozáns gyűjteményes kötetét, amely, mint objektum is, Kapitány László könyvészeti remekműve, s amely a Szép könyv verseny zsűrijének figyelmét csodálatos módon nem keltette föl.
Egyenes tekintetű, karakán embernek ismertük meg Fehér Kálmánt, s ilyennek marad meg emlékezetünkben; költőnek pedig a történelemre épülő, ám a mának címzett verses panaszai által olyan poétának, aki hangulatiságával ragadja meg olvasóit, mert szinte viviszekció, amit sorai gondolatiságával művel, hogy hatni tudjon. Büszke volt tanítómestere, Bori Imre véleményére is, aki irodalomtörténetében ezt írta róla: „Racionális költő, aki szerepének nem mágikus és éteri vonzásait hangsúlyozza, hanem abból a szabályozott forrongásból táplálja ihletét, amely az Ész és Érelem küzdelmévé avatja a verset, egyúttal költőileg érdekessé teszi az emberi életnek egy kisebb sugarú körét…”
Fehér Kálmán, immáron magunkra maradtunk verses panaszaiddal, de abban a tudatban búcsúzunk tőled, hogy tiszteletet parancsoló életművet hagytál magad mögött.
A gubó és a lepke filozófiája
Csókán, beszélgetésünk idejénÁrad a zöld a Nagyutcán, fű-fa-virággal köszönt a május. Szép nagy csendesség mindenütt. Az akarnokok világa innen csak messzire zakatol. Az egyszerű, kis ház kapuján szögre akasztva a kulcs. Aki barát, bemehet. Tolvaj meg hiába menne. Ellopni innen nincsen mit....
Árad a zöld a Nagyutcán, fű-fa-virággal köszönt a május. Szép nagy csendesség mindenütt. Az akarnokok világa innen csak messzire zakatol. Az egyszerű, kis ház kapuján szögre akasztva a kulcs. Aki barát, bemehet. Tolvaj meg hiába menne. Ellopni innen nincsen mit. Azazhogy mégiscsak van: a házigazda dúsgazdag emléktára, melynek ajtaját csak ritkán nyitja meg. Főként nem a nagy nyilvánosság előtt. Most sem az újságíró, hanem a régi barát előtt tárja ki, s hangsúlyozza: nem ,,interjú”-t ad ő a lapnak, hanem csak beszélget velem -- itt, az apró virágoskertre néző teraszon, miközben a meggyfák koronáját most aranyozza éppen a lenyugvó nap, fényes szőrű cicák ugrálnak puhán pattogó cserebogarak után, valahol a közelben harkály kopogtatja az ágat, a szomszédék libáinak gágogására meg feketerigó felel.
- Hallod a csendet? - sandít rám a pipája mögül.
Boldogan nyugtázom, hogy életerősen virít nála a Pap Jóska költő barátunktól származó zsályák kékeslila foltja. Nem úgy a tőlem kapott lilaakác, kertvárosi kertemnek mostani pompázatos dísze, melynek csodájára jár az utca, s szinte elnyelni készül a világot. Az itteni csenevész kis fácska már évek óta hiába hadakozik a komisz bánáti földdel.
- Hetven lettél... El sem hiszem. S miután bejártad a fél világot, tettél-vettél, igazgattál, szerkesztettél, politizáltál, nagykövet is voltál, az események gyújtópontjában forogtál mindig, egyszer csak eltűntél a világ szeme elől, s itt hallgatod már vagy tíz éve a csendet. Isten éltessen! - emelném vörösboros poharam - ha hagyná. Szelíden maga elé veszi, mondván, hogy nekem még hazáig vezetnem kell. Mit tehetnék? Ráhagyom. Csak beszéljen már végre.
- Abban a házban élek, ahol megszülettem... Látod azt a sajtárt ott a kertben a muskátlival? Az még a nagyanyámé volt. Meg az a tejfölösibrik is a kútnál... Haszontalan kacat - számomra becses emlék. Valahogy az az érzésem, hogy nekem nem is volt soha másom, csak gyermekkorom... Öt kiló húsz dekásan születtem, május 14-én vagy 13-án, ezt már sohasem tudom meg pontosan, a Bika jegyében, s a bábaasszony, a Vuka néni sokáig vert, mígnem fölsírtam. Úgy látszik, a Sors már akkor tudta, hogy engem meg kell verni, hogy hangot adjak. Azt hiszem, ez végigkísérte az életemet. Verést sokat kaptam. Most is viselem a nyomát, kint is, bent is... Kaptam sajnos nemcsak ellenségtől, hanem baráttól, ismerőstől, rokontól is. Csillagász akartam lenni, de csak jogra kaptam ösztöndíjat a falumtól. Az egyetem első évén még aktív kosárlabdázó voltam, az első ligás belgrádi Radničkiban. Játszottam Koraćtyal, Minjával, Katićtyal, Kurcz Ferivel és a többiekkel. Amikor azonban láttam, hogy az egyetem kárára megy, felhagytam a kosarazással, és sorra le is tettem a vizsgáimat.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a Forum meg akarta szerezni az akkoriban már irodalmi tehetségnek számító, iskolázott, jó eszű, magyar munkáscsaládból származó fiatal kádert a csókaiaktól. Végül is vissza kellett fizetni a folyósított ösztöndíját a falunak. Szeli István, Németh P. István és Pap József közvetítésével lényegében megvásárolta őt a kiadóház 1962-ben. Aztán pedig egyfajta ,,muszáj Herkules”-ként kezelték. Mást sem csinált, mondja, mint igazgatott, szerkesztett, politizált, noha ő szíve szerint inkább verset írt volna. Mert már az elemiben, Bori Imre tanár úr keze alatt, még a házi feladatokat is versben írta meg. A hatvanas évek elejétől tartó barátságunk során egyetlen alkalommal sem láttam, hogy a fejébe szállt volna a dicsőség, hogy elragadta volna a magas pozíció szédülete. Ha csak tehette, lent lógott a nyomdában, a mettőröknél, szedőknél, papírból szalonnázott velük, az újságírókkal meg évődött, heccelődött, kártyázott, sakkozott. Együtt ült velünk asztalhoz, ettük mindnyájan az egytálételt, amit vállalati pénzeken kaptunk az ő vezérigazgatóskodása idején. Istenem, micsoda idők voltak azok! Volt munka rogyásig, volt pénz is. Mindenki irigy volt a Forumra akkoriban. Akinek sikerült elhelyezkednie ott vagy a Naftagasban, arra azt mondták: megfogta az isten lábát. Könnyű volt akkor, mondják most sokan, csak úgy dőlt a pénz a Tartományi Művelődési Érdekközösségtől.
- Ha csak arra támaszkodtunk volna - jegyzi meg -, akkor nem jutott volna arra is, hogy a Magyar Szóban mindenki, még az egyedülállók is, lakást kapjanak. Jó közgazdászaink voltak, Piszár Jóskával az élen, s a magyaroktól behozott könyvekért, folyóiratokért úgy fizettünk, hogy nyomdai szolgáltatást nyújtottunk nekik, de nem a Forumban nyomtuk a könyveiket, hanem a Ljubljanai Deloban vagy Zágrábban, illetve a szabadkai Minervában, ami nagyobb hasznot hozott. 12 részlege volt akkor a Forum újság-, könyvkiadó és nyomdaipari vállalatnak, 1750 alkalmazottal, s a Marketprintnek volt a legnagyobb jövedelme: a Ljubavni vikend romani sorozattal meg a képregényekkel hatalmas extrajövedelemre tettünk szert. A Magyar Szó kiemelt jelentőséget élvezett, s visszakapta a személyi jövedelmi adót, amit lapfejlesztésre és -terjesztésre lehetett fordítani, ezért nem véletlen az sem, hogy bármilyen jelentős esemény történt a világban, napilapunk tudósítója ott volt a helyszínen. 86-ban úgy mentem el bangladesi nagykövetnek, hogy kész volt a tervünk az új Forum-ház kiépítésére, már a telek egy részét is megvásároltuk a kiállítási csarnok közelében. Az volt cél, hogy a 14 különböző helyen működő részlegünket egy fedél alá vonjuk. Amikor 91-ben visszajöttem, addigra mindezek a tervek kútba estek. Feltehetőleg az országban uralkodó állapotok miatt. Vagy másért - ezt én sohasem firtattam.
- Kétezerben nyugdíjba mentél, s begubóztál. Azóta kétszer jártál Újvidéken: tanárod - ''a tanár néptárs” - Bori Imre, és jó barátod, Pap Jóska temetésén. Miért?
- Mert a barátaim ,,szelektív amnéziá”-ban szenvednek, és úgy érzem, hogy amit én barátságnak hittem, az nem is volt barátság, hanem csak érdek. És amikor ezt belátja az egyébként naiv ember, akkor inkább vállalja a csókai magányt és a csókai csendet. Meg önmagát. Olyannak, amilyen. - És nagyot szív a pipájából.
- Mivel telnek a napjaid mostanában?
- Próbálom magam hasznossá tenni a rokonság körében, és próbálom megtalálni a belső egyensúlyomat. Arra gondolok, hogy ne sajnáljuk a gubót, ha kiröppen belőle a pille... Ahhoz azonban, hogy az ember megtalálja a belső nyugalmát, kell egy kis India meg egy kis Kína is, ahol sok időt töltöttem, s ahol sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek az ember belső világára és a szellemi értékeire, mint az európai materialista világnézetre. A Jóistent ott csak arra kértem, hogy élve jussak haza, mert Indiában vagy megváltozni lehet, vagy meghalni. Megváltozni pedig annyi, mint elfogadni mindazokat az értékeket, azt az értékrendet, amit az indiai gondolkodásmód, filozófia tartalmaz. Mindenesetre így utólag átgondolva a dolgokat azt hiszem, hogy azok az emberek sokkal boldogabbak, mint az európaiak, attól függetlenül, hogy szegényebbek - néha csak egy marék rizsük van, de annak is tudnak örülni. Mert összhangban élnek a természettel.
Arról olvastam a minap egy ragyogó cikket, mondom neki, Müller Péter tollából, hogy a kommunizmus, ugye, kimúlt, de ideológiájából, a dialektikus materializmusból megmaradt továbbra is a rosszabbik része: a materializmus, nem pedig a szebbik: az egyenlőség, az igazságosabb jövőbe vetett hit. A ''meggyőződéses” párttitkárokból máról holnapra dúsgazdag kapitalisták lettek. Pénzért minden megvehető. ''Ez van! Csak az anyag! Csak a pénz. Minden más álomfalás, illúzió” - írja Müller. - ,,A baj, hogy így nehéz élni. Értelmetlen. És veszélyes.” Mondom Kálmánnak, hogy nála nem látok helikoptert, de még autót sem. Csak az édesapjától örökölt ütött-kopott kerékpárt, amin a faluban közlekedik. Gazdag pályafutása alatt mindössze egy lakást szerzett, 40 évi lefizetésre.
Azt mondja, ha újra kezdhetné, nem csinálna semmit ugyanígy... Először is kitanult volna egy becsületes mesterséget.
Mert: - Látom, hogy az én generációm tagjai, akik itt maradtak Csókán, sokkal normálisabb életet éltek/élnek, mint én, aki nagy utakat tettem meg. Szinte irigylésre méltó a szép rendezett, harmonikus családi életük. Én családközpontú ember voltam mindig, első volt mindig a család. A vállalatra szintén úgy tekintettem, mint egy nagy családra. És próbált az ember segíteni mindenkin. Azért sem vállaltam el végül a Magyar Szó igazgatói posztját, mert nem voltam hajlandó máról holnapra 300-400 embert elbocsátani. Voltak köztük olyanok, akiknek a nagyapját is ismertem, nemcsak az apját. Hol fog munkát találni a telepi, maradéki, temerini magyar? A legkönnyebb elbocsátani. Most látjuk, mennyire volt jó ez a politika, amikor már teljesen leépült a Fórum. Még ha a nyomdát is elengedik...
- Fontos, ugye, a jó csapat.
- Igen. Én mindig olyan emberekkel igyekeztem körülvenni magam, akik bizonyos dolgokban többet tudtak, mint én. Ahogy látom, az új politika meg mintha arra törekedne, hogy minél butábbakkal vegye körül magát. Amikor viszont átadtam a helyemet másnak, arra nem gondoltam, hogy abban az emberben talán nincs meg az, ami bennem megvolt.
- S mi volt meg tebenned?
- Azt hiszem, egy hiúságmentes, közösségnek alárendelt, felelősségteljes mindennapi munka. S nem az számított, hogy én esetleg a 26. vagy a 36. vagyok a fizetési listán. Azok az emberek keresték meg az én fizetésemet is. És tudtam örülni más sikerének. Én például, amíg a könyvkiadó főszerkesztő-igazgatója voltam, egyetlen saját könyvemet sem jelentettem meg. Mert nem tartottam etikusnak.
A kívülálló, gondolom, mindig könnyebbnek látja másnak a munkáját, vagyis a kibicnek semmi sem drága - így vannak egyesek az ő munkájával is. Amikor hazatért Bangladesből, készítettem vele egy beszélgetést a Magyar Szó számára, az volt a címe, hogy A nagykövet, aki juhász akar lenni. Másnap ott volt az asztalomon egy névtelen levél, rajta a következő sorokkal: Mondd meg a Fehér úrnak: papolni könnyű! Temerinben éppen juhászt keresnek, jelentkezzen!
- Én nem papoltam, valóban belekóstoltam a juhászok munkájába. ,,Bojtárkodtam” a rokonomnál. Akkor láttam csak, amikor belülről szemléltem, a saját bőrömön éreztem, milyen kíméletlen egy foglalkozás az. Reggeltől késő estig nincs megállás. Kihajtani, terelni, vigyázni a nyájra, ha megellik a birka, a válladra venni a kisbárányt, és hazáig cipelni... Két évnél nem bírtam tovább. Kívülről minden könnyebbnek látszik. Biztosan az általam végzett feladatok is. Neked mondom el most először, hogy például a kilencvenes évek végén, amikor mi nyomtuk a Forumban az ellenzéki sajtó kilencven százalékát (a Magyar Szón kívül a Nezavisnit, Vremét, Slobodna Vojvodinát, Naša borbát, Danast, Svetlost, Blicet, Naplót, a három Hét Napot), amit mások nem mertek, vagy nem voltak hajlandók nyomni, egy hétvégén, késő este, amikor kiszálltam itt a ház előtt a kocsiból, megállt mellettem egy másik kocsi - Újvidéktől követett -, abból is kilépett néhány tagbaszakadt alak: ,,Koji put vodi za Kikindu?” (Melyik út vezet Kikindára?) - kérdezték. Mire megmondtam volna, eltörték három bordámat. ,,Ti si taj, koji štampaš ono govno od Blica?!” (Te vagy az, aki azt a ganéj Blicet nyomtatod?!”) És záporoztak rám az ütések. Az volt a szerencsém, hogy a közelben levő kocsmából kijöttek az emberek...És lám, a közeli kocsma nemcsak árt, hanem meg is védheti az embert! És azt sem igen tudják, hogy Bangladesben milyen ,,jó” dolgom volt: amikor megáradt a Gangesz, derékig érő vízben jártam naponta a nagyköveti rezidenciától a követségig, hogy leadjam a jelentésemet. Az emberek az első emeletről pícézték a halakat - amelyek a két bambuszrúdra erősített, vízen úszó hullákat ették... Valamilyen amőbákat szedtem össze, 27 kilót fogytam egy hónap alatt, teljesen dehidrálódtam, egy hónapig feküdtem a belgrádi VMA-n, majd visszamentem, és dolgoztam tovább. A többi között megfordítottam, aktívvá tettem az ország kereskedelmi mérlegét... Az amőbák viszont még ma is itt vannak betokosodva a szervezetemben (ezért az átlagosnál mindig magasabb a testhőmérsékletem), ebből soha nem lehet kigyógyulni.
- Boldog mikor voltál?
- Amikor éreztem, hogy valahova tartozom, és megbecsülik a munkámat.
- Mi az, ami bánt?
- Amikor azok az emberek, akiket a barátaimnak gondolok, átvernek, magamra hagynak és hazudnak...
- Kiket becsültél az életed során?
- Mindazokat, akik jól végezték a dolgukat. Szerintem egy szépen felszántott föld is lehet olyan, mint egy jól megírt költemény. Vagy egy jól megvarrt öltöny, kivasalt ing... Mindazokat becsültem, akik tisztelettel, becsületesen, alázattal viszonyultak a munkájukhoz, és nem azt nézték, mennyi hasznuk lesz rajta. És én úgy gondolom, hogy amit énrám szabtak, azt én is tisztességgel elvégeztem. Bizonyára voltak hibáim és bűneim is, mert ha nem lettek volna, akkor angyal lennék, s nem társalognék itt veled...
És itt véget ért a beszélgetés, mert megérkezett Kónya Sándor, a nagyszerű versénekes, és rázendítettünk Fehér Kálmán barátunk egy általa megzenésített ragyogó versére, amely úgy kezdődik, hogy: ''Fényes világ, Szalkszentmárton,/ nem hajt a rügy száraz ágból./ Hogyha nem hajt, ki kell vágni, / tüze mellett lehet látni...” És daloltunk estelig.
Önmagam ellenzéke, bírálója és vitapartnere vagyok
Volt az Új Symposion és a Létünk főszerkesztője, a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője, a Forum vezérigazgatója, a nyomda igazgatója, 1986 és 1991 között bangladesi nagykövet... - felsorolni is nehéz Fehér Kálmán költő, író, műfordító életének jelentősebb pontjait. Jelenleg szülőfalujában, Csókán éli a nyugdíjasok életét, talán túl csendesen is ahhoz képest, hogy korábban milyen tisztségeket töltött be. Önként vállalt száműzetését tavaly a 70. születésnapja alkalmából szervezett ünnepség, majd a Száz panasz és más versek címmel megjelenő kötete, az idén viszont a Híd Irodalmi Díj odaítélése ''zavarta meg”. Az utóbbi kapcsán kértem tőle interjút, de a válasza az volt, én csak adjam meg a kérdéseket, ő pedig majd szépen lassan írásban válaszol rájuk. Mert idegesíti, ha ''odanyomják” elé a magnót... Néhány nap múlva Egy interjú anatómiája címmel át is adott nekem ötoldalnyi sűrűn gépelt szöveget, amely így kezdődik: ''Igen, Csókán születtem, 1940. május 14-én vagy 13-án”, majd egy bekezdéssel lejjebb a következő módon folytatódik: ''Igen, Csókán születtem. De nem ezen a Csókán.” És következik az egykori szülőfalu bemutatása, amit most, a heti interjú terjedelmi korlátjai miatt kénytelen vagyok kihagyni, de hamarosan elolvashatják a Bánáti Újságban. Vallomásából kiderül az is, hogy a 70. születésnapjára szerényebb ünnepséget szeretett volna, a verseskötete körül bábáskodókat pedig arra kérte, ne vegyék számításba a Híd-díj odaítélésekor.
" Miért tért vissza külföldről éppen akkor, 1991-ben, amikor mások már elmentek, vagy a távozás gondolatát fontolgatták?
- Itt többről van szó. Én ugyanis nem is akartam külföldre távozni. Még nagykövetnek sem. Hiszen 1982-ben visszautasítottam a Sri Lanka-i jelölésemet. Ezt tettem 1984-ben a vatikáni nagyköveti tisztséggel is. Ezek után szólhatott bele a Mindenható, és én másfél hónap után tudtam meg, hogy kineveztek Banglades jugoszláviai nagykövetének. Az agremánra már meg is kapták a befogadó ország beleegyezését. Hogy ne szaporítsam a szót, öt évig voltam nagykövet az egyik legszegényebb, de legsűrűbben lakott trópusi országban. Több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy a számra vegyem, de csak kis részben, az ott átélteket. Csak az volt a vágyam, hogy élve kerüljek haza. Elmenni? Soha.
" Nemrégiben azt nyilatkozta, egész életében szerkesztett, igazgatott és politizált, miközben a szíve szerint inkább verseket írt volna. Most, visszavonultan, a ''csókai magány”-ában azt teszi, amit szíve szerint szeretne?
- A ''csókai magány” jobban tetszik, mint az ''önként vállalt száműzetés”. Hiszen az önként vállalás az nem lehet száműzetés, esetleg remeteség. Valamikor olvastam egy könyvet, amely a nevek eredetéről szól. Ott találkoztam a Kálmán régi magyar lehetséges magyarázatával. Nem ilyen formában, de a konklúzió az volt, hogy a remete jelentésének felel meg. Talán ennek is köszönhető, hogy a ''magányom” nem üres egyedüllét. Tele van a volttal, a vannal és az elkerülhetetlen lesszel. A vita és a megbékélés, a kétség és a remény változataival. Mindig szerettem olvasni, most erre is van időm. Több elolvasott könyvet újraolvasok. Szinte meglepődök, hogy mi minden kerülte el a figyelmemet. Az újraolvasás, az újraértékelés nemcsak kint, de bennem is vitatkozik... Önmagamnak vagyok a legnagyobb ellenzéke, bírálója és vitapartnere. Hazudnék, ha azt mondanám, hidegen hagynak a ''kinti” történések, de azzal is tisztában vagyok, hogy ma már más ''frizurák” a menők: sörte haj és összeszorított, mosolytalan arc. Nem az én világom.
" Miért tarja magát távol a közélettől?
- Távol a közélettől? Itt esetleg csak közérdek van, annak is a balkáni változata, hogy a közérték szabad prédája néhány arra érdemesült pártnak. Mindegy, hogy hatalmi vagy ellenzéki! És azoké a parnevü követőiké, akik legálisan gyilkolhatnak, rabolhatnak és osztozkodhatnak. Köszönöm szépen ezt a közéletet! Inkább tekerem az Apámtól rám maradt kerékpáromat, és alszom a Mamám szobájában, ott, ahol régen a gyalupadról fodrozott rám a szépen gyalult forgács.
" Valamikor kosárlabdázott, többek között erről szól az Összjáték című ifjúsági regénye is. Érdekli-e még a sport?
- 1959/60-ban az első ligás belgrádi Radnički játékosa voltam. De egy nap a jogi karon megszólított egy tanársegéd: ,,Kolléga, maga már kétszer hiányzott a gyakorlatokról, ha harmadszor is előfordul, én nem tudok magának aláírást adni, és a vizsgára se mehet ki”. Így lett vége a kosarazói pályafutásomnak, hiszen hatezer dinár ösztöndíjat kaptam akkor, amikor Apámnak a malomban 5150 dinár volt a fizetése. Nem volt más választásom, mint abbahagyni az edzéseket, hiszen akkor még szívvel és fél tábla csokoládéval kosaraztunk. Maradt a jogi kar és a tanulás. Most, ha ritkán bekapcsolom a tévét, annak a legtöbbször a kosárlabda az oka. De azt is úgy nézem, hogy közben ki-be járkálok, mert régi játékosként a látottaktól néha le-föl ugrál a vérnyomásom. Inkább nézem a biliárdosokat.
" Vannak-e olyan témák, amelyeket szívesen megírna, de nem versben, inkább riportban vagy esetleg regényben?
- Igen, vannak. Például megírni a zentai csata bánáti részét, azzal, hogy Thököly kurucaival harcoltam az osztrák zsoldos Savoyai ellen, és Thököly sebesülten nem úszta át a Tiszát, hanem átvitték csónakon stb. Szép lenne megírni, amit Móra Ferenc is csak tervezett, a Kremenyák, vagy Tűzkőhalom neolit kori mindennapjait. Feléleszteni azt a helyet, ahonnan Kulcsár Jóska bácsinak szedtem a kovakövet, ha elfogyott a csiholójához való. De érdekes lenne a Léderer-birtok működésének a felelevenítése is: a virágtermesztés, a 26 kilométeres lórévasút, a csatornahálózat, a majorságok élete, a Korhecz-féle húsfeldolgozó gyár beindítása, termelése. Ami valószínűbb, mert megígértem az itteni barátaimnak, hogy megírok egy könyvet Csókai breviárium címmel.
Itt elfogytak az előre megfogalmazott kérdéseim, de ''beszélgetőtársam” úgy látta jónak, ha hozzáfűz még néhány mondatot:
- Mindezek után az egyszeri hős jut az eszembe: többen is állnak a híd szélén, és nézik, hogy a vízben kapálódzik egy fuldokló. Senki sem ugrik utána. Egyszerre valaki a vízbe huppan, és a hajánál fogva kihúzza a fuldoklót. Mindenki dicséri és veregeti a vállát, de ő megszólal: Csak tudnám, ki lökött bele a vízbe! Engem talán a bábaasszony, aki addig vert, amíg 14-ére virradóra föl nem sírtam erre a világra.
Átgépelte és rövidítette - saját felelősségére, de az interjúalany engedélyével:
Száz panasz és más történetek
Egy délelőtt Fehér Kálmánnal Csókán
A humora kesernyés is, fanyar is. Nyilatkozni és szerepelni nem szeret, s amikor ezt rábeszélés közben megjegyzem, kijavít: – Utálok. Ennek ellenére mostanában több alkalommal rávették az újságírók a szereplésre. Győzködöm, hogy legalább beszélgessünk. – Miről? – kérdez vissza a telefonba. – A költészet már unalmas; a mezőgazdaságról? Az ellen sem tiltakozom, mert ha sorolnám, hogy emellett mégiscsak érdekelne a véleménye a költészetről, mesélhetne folyóirat-szerkesztői és igazgatói szerepvállalásairól, nagyköveti munkájáról, egyetemi oktatói tevékenységéről, juhászkodása mellett csillagászi ambícióiról, kesernyés-fanyar humorának kiváltó okairól, a kiérdemelt díjakról, tehát ha ezt tenném, ismét alkudoznom kellene. Szívélyes vendéglátó ő, csak a hivatalosságot kell levetkeznie a vendégnek.
A DÍJAKRÓL
Hosszú utat tett meg időben és térben Fehér Kálmán, amíg visszatért csókai szülőházába nyugdíjasként. Tudja, persze, hogy látogatásomra ürügyként a Magyar Életfa díj szolgál.
– Mintha a díjakkal is úgy lennél, mint a közszerepléssel – talán azért, mert az előző kiváltja az utóbbit –: enyhén szólva sem hajszolod őket.
– Amikor 1966-ban megjelent a Száz panasz verseskötetem, a Híd-díjat odaítélő bizottság nem tudott dönteni Fehér Feri és az én könyvem között. Kérdezték tőlem, mitévők legyenek. Huszonhat éves voltam, az „ellenfelem” jóval idősebb, ezért azt mondtam, ítéljék neki. Másik alkalommal Domonkos Pistával voltunk együtt ugyanilyen helyzetben. Nem volt állása, és úgy gondoltam, nekem nincs szükségem erre a pénzre, neki meg talán jól jön. Most, amikor 2010-ben megjelent a Száz panasz és más versek, szóltam, hogy ne pályázzanak vele, hetvenéves koromban nekem már ne adjanak díjat, és azután az újságból kiderült, hogy mégsem hallgattak rám. Elfogadni muszáj volt, mert különben az derült volna ki, hogy nem méltányolom Bányai János munkáját, hiszen ő készítette a versválogatást, az ő érdeme a kötet, én csak a verseket írtam.
A Magyar Életfa díj váratlanul ért. Úgy tudom, azoknak szokták adni, akik a kultúrához kötődve sokat tettek a közért, vagy egész életüket annak áldozták. Tehát úgy tekintettem, hogy azért kaptam, amit az életemben tettem az eddigiek során: szerkesztettem, szerveztem, igazgattam, írtam, tanítottam. S ha már szülőfalum művelődési egyesülete kezdeményezte – igaz, tudtom nélkül –, és ezt a művelődési szövetség is elfogadta, egy életpálya szimbolikus elismerését látom benne. Igazán nagy örömet mégis a díj hozadéka szerzett számomra, mivel egy interjúban azt nyilatkoztam: a Forumban és másutt végzett sok munkát valószínűleg megsínylették a gyerekeim. Erre ők azt mondták: egyáltalán nem, hiszen nyelveket tanultak, világot láttak, vagyis jól tettem, ahogyan tettem.
BREHMRŐL ÉS A PALATÁBLÁRÓL
Könyveket lapozgatok, az egyiknek a címe Csillagászattan, 1880-ban adták ki, és a fiumei magyar leánygimnázium pecsétjével van ellátva.
– Életpályád igencsak eltér attól, amit gyerekkorodban elképzeltél, hogy csillagász leszel. Ez a könyv játszott benne főszerepet?
– Igen. A fiumei könyveknek különös történetük van. A tatám, vagyis a nagyapám műasztalosnak tanult Budapesten. Volt egy kanász barátja itt Csókán, aki farigcsált a bicskájával, amíg a jószágot őrizte, és egy alkalommal a tatám vitt ezekből a faragványokból Budapestre. A mesterei, látván a munkákat, azt mondták, azonnal hozza föl a barátját Budapestre. Hajóács lett belőle, ez igen precíz mesterség, például a kajütök kidolgozása. A világjáró hajóács végül Fiumében, a mostani Rijekában telepedett le, és amikor tizenkilencben-húszban jött a váltás, az ottani magyar leánygimnázium könyveit mind kidobták a szemétre, ő pedig összegyűjtötte őket, és később postán, egy általa készített szép ládában időnként küldött nekünk belőlük. Engem nem a citrom, a narancs meg az aszalt füge érdekelt, hanem a láda aljára elhelyezett könyvek. Kezdetben különösen a Brehm-könyvek, mert azokban gyönyörű színes képek voltak, nézegetni is élvezet volt, amikor még iskolába sem jártam. Utána pedig palatáblával elmentem az iskolába, itthon meg a Pallas-lexikon várt.
– Bár egyikünk sem gondolta komolyan, hogy a mezőgazdaság sorsát fogjuk megvitatni, abból sem maradtál ki.
– Sosem féltem a munkától, fiatalon, már gyerekkoromban dolgoztam a földeken. Sőt szerettem is lóval szántani, vetettem, kaszáltam, tizenhét éves sem voltam, amikor cséplőgéphez szegődtem el, három évig ott dolgoztam. Belgrádban egyetemistaként éjjel hordtam szét a tejet, hogy kapjak egy litert a munkámért; vagy amikor albánokat láttam, ahogyan dobálják a szenet a pincébe, akkor megkérdeztem, köll-e segítség. Ha szükség volt rám, odaálltam közéjük, és én is kaptam valamennyi pénzt. Jó az, ha nemcsak a látványból ítél az ember, hanem tapasztalatból is. Amikor befejeztem a nagyköveti pályát, és visszajöttem Bangladesből, az első velem készült interjú címe úgy szólt, hogy A nagykövet, aki juhász akar lenni. Másnap ott találtam az asztalomon egy cetlit azzal a szöveggel, hogy Temerinben juhászt keresnek, jelentkezzen, Fehér Kálmán. Persze én komolyan gondoltam a juhászkodást, és valóban úgy tűnt a vonat vagy az autó ablakából, hogy jól megy a juhász dolga, csak terelgeti nyáját és fújja furulyáját. Nyugdíjasként megpróbáltam ezt a munkát is, mert voltak kiadva birkáim, fölszaporodtak ötvenre, és kiderült, hogy mégsem annyira könnyű munka ez, mint amilyennek az ablakból tűnik. Három év múlva abbahagytam, de akkor is azért, mert a társam unt rá, és eladta a nyáját.
A JÁTSZÓTÁRSAKRÓL
– Csalódott embernek tűnsz, és azt nyilatkoztad, hogyha újrakezdhetnéd, már másként csinálnád.
– Arra gondoltam, hogy biztosan nem olyan naivul fogadnám el a munkát, mint ahogyan tettem korábban. A háborús években, amikor senki nem vállalta a Forumban a nyomda igazgatását, én ráálltam. Mi nyomtattuk az ellenzéki szerb lapok kilencven százalékát, és rengeteg volt a gond. Most már alighanem visszautasítanám az igazgatást. Nem is csak amiatt, mert itt, a házam közelében utolértek a verőlegények, és eltörték három bordámat; rosszabbul is végződhetett volna, de éppen fiatalok nagy lármával jöttek ki a közeli kocsmából, a támadóim pedig gyorsan beültek az autójukba, és elmentek. Ugye, ha közel van a kocsma, nincs mindig szerencséd vele, de most szerencsém volt. Az eset miatt én szégyelltem magam, ha ez jár a közösségtől azért, amit tettem érte. Tudom, nem a közösség a bűnös, hanem egy embercsoport. Jöttek hozzám miniszterek, hogy szép szóval győzzenek meg, hagyjak föl az ellenzéki újságok nyomtatásával, amire azt válaszoltam, hogy tiltsák be a lapokat, vagy fizessék ki a munkát, mert az embereket nem küldhetem haza kereset nélkül. Azt nem merték megtenni, mert mit szól a nemzetközi közösség. A nyomda falára ki volt függesztve, hogy elrendelem a nyomtatást, ezáltal én vállaltam a felelősséget.
Nem fogadtam el a nagyköveti kinevezést Sri Lankára, majd a Vatikánba, erre másfél hónappal később kineveztek Bangladesbe, egy rettenetesen szegény országba. Szoktam emlegetni, hogy az Isten büntetése volt, mert visszautasítottam Vatikánt. Utána lehetett volna jó sorom, válogathattam volna az európai országok között, ha belépek az SPS-be. De mivel nem tettem, visszakerültem a Forumba.
Csalódás? Igen, ha barátok és játszótársak átejtenek, átvernek, nyilván csalódik az ember, ha meg is bocsátja. Nem vágytam díjakra, csupán arra, hogy akikkel dolgoztam, egy gesztussal elismerjék a munkámat. Tudod, amikor Belgrádban első ligás csapatban kosárlabdáztam, megtapasztaltam, hogyha jó labdát adsz, jót is kapsz vissza. Vagy még korábban, a cséplőgépnél kisegítettük egymást, amikor szorult helyzetbe került valaki. Egyik is, másik is csapatmunka. Ennek az összjátéknak a hiányát éreztem később: ha jó labdát adtam, akkor is rosszat kaptam vissza. Amikor a jogi karon összehasonlító lektorátust vezettem, és a százhúsz diákomból legalább hatvanan meghívtak a lakodalmukba, ezt éreztem olyan gesztusnak, amelyért érdemes volt velük dolgozni.
A SZERTEFOSZLOTT ÁLOMRÓL
A legnagyobb csalódás amiatt ért, hogy nem tudtam tető alá hozni a Forum vagy a Magyar Szó sajtópalotáját, hogy a tizenkét helyről oda helyezzük át az összes részleget. Megvolt a placc, jól haladtak az előkészületek, és akkor elküldtek nagykövetnek. Amikor 1991-ben visszajöttem, az 1750 munkásból már 600-nál alig többen voltak. Szinte minden részleg kivált, a marketingtől a külkereskedelmen át a terjesztőhálózatig, amelyek jól jövedelmeztek, és gyorsan hozták a pénzt. Az bántott, hogy amit megálmodtam, kártyavárként összeomlott. Tisztában vagyok azzal, hogy széthullóban volt az ország, de azt hiszem, mégsem ment volna olyan könnyen legalább a Forum széthullása, ha itthon vagyok. Mert 1962-től a Forum volt hol az első, hol a második otthonom, és mindaz, ami fölépült, az ott dolgozók hozzájárulásával épült föl. Nem lett volna szabad elherdálni.
NÉHÁNY SZÓ A KÖLTÉSZETRŐL
Beszélgetésünket igazán a Száz panasszal és a költészettel kezdtük, amikor a költő az alkotásnak a nehezen megmagyarázható folyamatát fejtegette, azt, hogy néha hónapokig vagy akár egész évben sem ír, majd hirtelen minél többet papírra akar vetni.
– Miért? – kérdezi. – Ha önmagadért, akkor szükségtelen, bizonyára azzal a céllal, hogy esetleg az olvasóban is megmozdít érzéseket, és akár cselekvésre is buzdít.
A könyvet elemezgetve eljutunk addig, hogy a külső és belső kohéziója olyan erős, hogy megbonthatatlan, egy-egy vers nem emelhető ki belőle.
– A Száz panaszban legalább még hat könyv van elrejtve – öt éven át készítettem –, de soha senki nem vette a fáradságot, vagy nem érdekelte, hogy ezzel alaposabban foglalkozzon.
– A panaszok világa bonyolult – jegyezte meg Fehér Kálmán.
Versben is, prózában is, az életben is.
FEHÉR KÁLMÁN
A tizenharmadik felkérés után
Láttyátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk.
Por és hamu vagyunk. Előtte s utána:
Élő kenyerünket tapossák a sárba,
Szemeink kilopják, szívünket dézsmálják,
Vesénket kiveszik, jegek közt tárolják,
Cinezett födéllel arcunk eltakarják.
Hogy jutunk elébed?
Így jussunk elébed?!
Mi Atyánk, Úristen, hagyd el a mennyeket!
Add meg magad önként, országod egy legyen!
Nyilatkozz írásban, tanúk előtt szóval,
Kenyeret fogsz kapni, paprikával, sóval!
Legyél a csatlósunk, kergess délibábot,
Állj be közénk te is, terepszín rongyokban
Terelni földet és eget a pokolba!
Így gyere el hozzánk!
Hozzánk lész hasonló!
Mi Atyánk, Úristen, legyél te is gyarló:
Békélj meg, mint mi is, lassú rothadással,
Sírjaink már úgyis megmunkáltan várnak.
Nincs már hova lenni, osszad a mi sorsunk!
Választhatsz közülünk Poncius Pilátust.
Halálnak halálát vér nélkül is tudjuk,
Áldott két kezedben, leszünk, por és hamu.
(Szemkút, 1999)
Szenzibilitás és cselekvési hajlam
Belgrádi egyetemi hallgatóként az akkori első ligás Radnički kosárlabdacsapatban játszott, később az Új Symposion és a Létünk főszerkesztője, az újvidéki Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője, a Forum vezérigazgatója, a nyomda igazgatója, bangladesi nagykövet... Felsorolni is nehéz Fehér Kálmán költő, író, műfordító életének jelentősebb pontjait. Jelenleg szülőfalujában, Csókán éli a nyugdíjasok életét, az idén májusban lesz 75 éves.
Első verseskötete 1964-ben jelent meg Akvárium címmel, a legutóbbi, a Száz panasz és más versek, melyért kiérdemelte a Híd Irodalmi Díjat is, 2010-ben került az olvasókhoz. Élettörténetéről röviden azt mondja, mást sem csinált, mint igazgatott, szerkesztett, politizált, noha ő szíve szerint inkább verset írt volna. A csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület felterjesztésére Magyar Életfa kitüntetésben részesült, de betegsége miatt kénytelen volt távol maradni a díjátadó ünnepségről.
Fehér Kálmánt az otthonában, a nagyszüleitől örökölt házban kerestük fel.
— Ez a díj nagyon fontos nekem, mert annak a közösségnek a javaslatára adták, amelyből származom, és amelybe visszajöttem. Ez is jelzi, mennyire vonzódom ehhez a településhez, ezekhez az emberekhez. Móra Ferenc azt írta róluk, hogy jó emberek, de sajnos azt kell mondanom, hogy manapság olyanokkal találkozom, akik az egykori jó emberek szegény unokái. Idejutottunk, és most már nagyon szeretnénk, ha egy kicsit jobbra fordulna a világ sorsa és a miénk is. Akárhol jártam a nagyvilágban, ha kérdezték, hova valósi vagyok, azt mondtam, csókai. Ha kérdezték, hova megyek, azt válaszoltam, haza. Hol van a haza? Csókán. Mindig ez volt az otthon. Újvidék pedig az itthon. Igaz, hogy legalább negyven évig voltam távol a szülőhelyemtől, mégsem felejtettek el. Habár amikor hazatértem, sokan nem ismertek meg.
Talán azt hitték, csak két gyerek van a családban, a néném és az öcsém, mert ők mindig itt éltek. Korán elkerültem, 1959-ben fejeztem be a gimnáziumot és mentem el az egyetemre, aztán következett Újvidék, közben külföld, 2004-ben települtem vissza.
Köszönöm a Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesületnek, hogy nemcsak engem tett boldoggá, hanem közelebb hozták a családtagjaimat is hozzám, hiszen ők is örültek a díjnak. Én nagyon fontosnak tartom az ilyen szerteágazó tevékenységet végző civil szervezeteket, mint amilyen a Móra, mert ott közösségben lehetnek az emberek, a televízió és a számítógép inkább csak elidegeníti őket egymástól.
De nemcsak erről szeretnék beszélni neked, hanem elsősorban a szenzibilitásról és a cselekvésre való hajlamról. Lehet?
* Igen, szívesen meghallgatom!
— Ha az ember megnézi az életét, mit lát, mivel van kitöltve? Egy alkotónál, költőnél, művészettel foglalkozónál szenzibilitással és cselekvési hajlammal. Pedig ezt a kettőt nagyon nehéz párosítani. Hiszen hogyan is párosíthatnánk az érzékenységet — mely elvisz a fellegekbe — az egyszerű cselekvéssel? Például azáltal, hogy meg kell valamit szervezni, el kell valamit intézni, ki kell valamit könyörögni, valakit meg kell győzni… A szenzibilitás nálam háttérbe szorult, mert amit rám szabott a sors, az mind a cselekvéshez volt közelebb. Én igyekeztem helytállni, de nem mondom, hogy mindig sikerült. A szenzibilitásom és a cselekvésre való hajlamom gyakran ellentétbe került, amit megszenvedtem. Mindig azért kívánkoztam vissza Csókára, mert itt éltem át először ennek a kettőnek az összekapcsolódását, amikor együtt szántottam egy másik emberrel, vagy a cséplőgépnél dolgoztam. Ugyanez történt akkor is, amikor kosárlabdáztam: jó labdákat adtunk egymásnak azért, hogy jó labdákat kapjunk. Ez ugyanígy van az életben is. Ha elvárod, hogy valaki jót tegyen neked, akkor te is igyekszel jót cselekedni. Még mindig azt látom, hogy a csókaiakban van emberiesség. Még mindig tudnak köszönni egymásnak, megállnak az utcán vagy a piacon beszélgetni. Talán éppen azért van ez így, mert a település többnemzetiségű, élnek itt magyarok, szlovákok, ruszinok, lengyelek, szerbek, horvátok, boszniaiak. Most boldog vagyok, mert úgy érzem, nem veszítettem el a Csóka iránt táplált illúziómat.
* Ha az ember a cselekvést részesíti előnyben, akkor gyakran arra kényszerül, hogy vállalja a következményeket is.
— Igen, és ezt akkor éreztem először, amikor visszajöttem a követségről. A pozícióm egy évig függőben volt a külügyminisztériumban, mert rá akartak beszélni egy újabb megbízatásra, de én vissza akartam menni a Forum kiadóhoz. Egy kicsit rászedtek, mert az igazgatóhelyettesi tisztséget jelölték ki számomra, mely abból állt, hogy enyhítettem a feszültséget a vezérigazgató (Maróti Miklós) és a Magyar Szó között.
A cselekvéshajlandóság néha valódi veszéllyel is jár. Amikor a nyomdába kerültem, a Forum jelentette meg az összes szerbiai ellenzéki sajtóterméket. Ez igen nagy kiállást követelt, gyakran a telefonomat is ki kellett kapcsolnom, mert állandóan fenyegettek, és nem akartam, hogy a kislányom hallja. Egyszer meg is vertek. A szolgálati kocsi hazahozott Csókára, indultam be a házba, amikor megállt egy autó, kiszállt belőle két férfi, és megkérdezték, merre kell menni Nagykikindára. Segítő szándékkal odamentem hozzájuk, felemeltem a kezemet, hogy megmutassam az irányt, amikor is oldalba vágtak egy gumibottal, és azonnal elestem. „Te nyomtatod az a sz..t?!” — kiabálták, és megnevezték az egyik ellenzéki lapot. Szerencsémre a közelben lévő kocsmából éppen akkor jött ki jó néhány fiatal, a másik irányból pedig egy kocsi érkezett. A támadóim beültek, és távoztak. Ha nem jönnek ki a fiatalok, nem tudom, mi lett volna velem. Így csak néhány bordám bánta a kalandot.
* Az említett kettősség még mindig megvan?
— Ebben a kettősségben őrlődöm még most is, de remélem, lassan inkább a szenzibilitásom kerül felszínre. Már csak azért is, mert még van néhány tervem. Zentai csata és csókai győzelem címmel egy másik szemszögből szeretném megírni a zentai csata történetét. Thököly Imrét ugyanis átmentették Bánátba, és Titelnél kapcsolódott be a hadseregébe, mert ő valójában a török oldalán harcolt Savoyai ellen. Ezt úgy szeretném feldolgozni, hogy egy kislány, Juliska vagy Julka szemszögéből mutatnám be a történetet, akinek édesapja magyar, az édesanyja pedig szerb. Remélem, lesz rá elég erőm és időm.
Még két könyvet szeretnék befejezni, kiadni. Az egyik Móra Ferenc ásatásaihoz fűződik, aki azt tervezte, megírja a kőkorszaki ember mindennapi életét, de erre sosem került sor. Én már több mint húsz éve gyűjtögetem a témával kapcsolatos anyagot. Egy sci-fiszerű megoldás is lenne a történetben: egy képzeletbeli vándor vetődik ide, és hozza el az első kovakövet. Ha még mindig lesz rá időm, akkor befejezem a Csókai breviáriumot, mely valójában egy verseskötet, egy része már elkészült. A csókai emberekhez, a már temetőben nyugvókhoz, de bennem még élőkhöz és az itt lévőkhöz fűződik.
