Fehér Miklós
Az általános iskolát és a gimnáziumot szülővárosában végzi, ezt követően az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén 2018-ban szerez alapfokozatú, 2020-ban mesterfokozatú diplomát (Posztháborús traumairodalom a vajdasági magyar középiskolai irodalomtanításban). 2017 és 2018 között az Újvidéki Rádió munkatársa, a Takarodó című éjszakai műsor műsorvezetője, 2018-tól a Magyar Szó napilap sportújságírója.
2016 kult ifjúsági könyvei (top 10)
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy 2016 az ifjúsági regények éve volt a magyar irodalomban. Az olyan kiadók, mint a Pagony, a Kolibri, a Tilos az Á, szinte havonta-kéthavonta jelentkeztek újabb és újabb kötetekkel, és különösen az utóbbi törekedett arra, hogy magyar szerzők műveit is megjelentesse.
Az idei könyvtermés rendkívül sokszínű: krimit (a listán szereplőn kívül ebbe a zsánerbe tartozik még Mészáros Dorka Én vagy senkije), disztópiát, novellafüzért vagy műfajilag nehezen besorolható alkotást is találunk (spoiler: ezt természetesen Lakatos István követte el). A legjobb tízbe nem került be, de érdekes és bátor kísérletnek találom például a Móra Könyvkiadó és a József Attila Kör együttműködéseként kiadott Jelen! ifjúsági novellagyűjteményt, amelyben ugyan az írások színvonala nem egyenletes, viszont érdekes azt látni, hogy a tipikus kamaszkori kérdések, problémák hogyan töltik ki vagy esetleg feszítik szét a novella műfaji kereteit.
Legalább ennyire érdekfeszítő Fehér Miklós Fekete normalitás című regénye, amelyet Kincses Endre illusztrált. A könyvet a vajdasági Forum Könyvkiadó jegyzi, az öngyilkossági kísérletet elkövető Fiú pszichiátrián töltött napjairól és az azt követő időszakról szól. A könyvben benne van egy kiváló coming of age történet lehetősége, de a szöveg fésületlen maradt, és ez a kócosság valahogy nem áll jól neki. Azonban nagyon fontosnak tartom, hogy (Nathan Filer A zuhanás sokkja című, hasonló témájú kötete után) egy magyar szerző is írt olyan ifjúsági regényt, amely a pszichiátriai betegségek sűrű erdejébe vezeti az olvasót, így észrevétlenül is empátiára nevel.
Listán kívül kell még megemlítenem az elsőkönyves Hajdú-Antal Zsuzsanna Léggömbök című regényét (Cicero Könyvstúdió), amely a magyar Csillagainkban a hiba is lehetne: két tinédzser egymásra találásáról és a szerelmüket övező titkokról olvashatunk. A szöveg helyenként túlírt és önismétlő, viszont úgy gondolom, érdemes figyelnünk a szerzőre, mert képes úgy fogalmazni, hogy újra átéljük a szalagavatók, az osztálykirándulások, a kosármeccsek, az első szerelem izgalmait. Ha a fent említett narrációs problémákat sikerül kiküszöbölni, Hajdú-Antal Zsuzsanna következő könyve egy igazán remek regény is lehet.
De most következzen 2016 tíz általam legizgalmasabbnak tartott ifjúsági könyve!
10. Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám (Tilos az Á)
„12. fejezet ‒ Melyben doktor Kosztolányi és professzor Karinthy humorsokkal gyógyítanak, majd a két jó barát repülőre száll, csak a harmadik marad le…”
Szereplők: Magányos kamaszlány, neve nincs, bárki lehet. Bátyja, aki a testvéri szeretet álarca mögül folyton átveri. Alkoholista anya és Mostohaapa ‒ előbbi mártírkodik, utóbbi molesztálni próbálja. Tehetetlen nagymama, Jófejnek tűnő, de nemtörődöm édesapa. Macskák: Dezső és Frici. Helyszín: egy gondozatlan lakás apró szobája. Idő: meghatározhatatlan. Rendező: Az Élet… Szabó Borbála regénye az azonos című színdarabja alapján íródott, s a drámai eredet több ponton is rányomja bélyegét az írásra, például a regényekben megszokottaknál több benne a párbeszéd, és a „jelenetek” időnként esetlegesen, megfelelő átkötés nélkül következnek egymásra.
A regény nagy ötlete, hogy tanúi lehetünk két macska metamorfózisának, akik Kosztolányi Dezsővé és Karinthy Frigyessé vedlenek át, ha épp úgy tartja kedvük. Hogy rosszkedvét gyógyítsák, elviszik a lányt a Centrálba, pletykálnak neki nyugatos barátaikról, sőt a Becsületes Városba is eljutnak együtt. Nemcsak a Becsületes Város, hanem a fejezetcímek is megidézik Kosztolányi legismertebb hősét, hiszen az Esti Kornél-kötet mintájára íródtak. A regény kerüli a diszfunkcionális családban élő kamaszokról szóló könyvek kliséit, és abszurd humort csempész egy olyan történetbe, amely sokkal rosszabbul is végződhetne. Épp ez az, ami dilemmát okoz számomra: bár sokszor hasznos lehet szembekacagni a nehézségeket, de vajon ilyen komoly családi problémákat érdemes-e a szőnyeg alá söpörni, súlytalanul ábrázolni s végiggondolásuk helyett (posztmodern) komédiát írni ebből a helyzetből? Nem igazán tudom a választ, csak azt látom, hogy ez sok tekintetben egy rendhagyó könyv, ezért itt a helye a top 10-ben.
9. Lakatos István: A mosómedve, aki ki akarta mosni a világot (Kolibri)
„Gyere mátkám, hadd ölellek / Míg el nem készül a dödölle / szívesebben csókolnálak / de láttam ám, hogy hagymát rágtál. / Ettől a gyalázatos nótától rövid időre a könyv összes szereplőjének elment az életkedve.”
Talán nem is kell több ennél a néhány sornál ahhoz, hogy megértsük, mitől olyan jó az Emma és Tesla sorozat 2. része. A könyvben a váratlan és meghökkentő eseményeket kikacsintások, önreflexív megjegyzések váltogatják, sőt hogy ne maradjunk tanulság nélkül (hiszen „A mese végére kell egy jó tanulság!”), sokszor hasznos jótanácsokat is kapunk az elbeszélőtől. Például ilyeneket: „Gyerekek, ti soha ne szaladgáljatok a virágos réten meztelenül, miközben gonosz földönkívüliek támadják meg a Földet!” Ha az elbeszélő ilyen badarságokat hord össze, mit várjunk a szereplőktől? Tesla például meg akarja menteni a világot, de retteg attól, ha egy kacsa nézi ‒ még akkor is, ha a kacsa történetesen a miniszterelnök. A világ megmentéséhez a Szotyola néni vezetésével összeállt Öreg Nénik Különleges Szuperkommandója lát hozzá, és az alakulat tagjai minden szuperképességüket (kötés, főzés, takarítás) bevetve igyekeznek kiszabadítani a bolygót a Mángorló nevű mosógép-anyahajóból, amivel a gonosz mosómedvék ki akarják mosni a Földet.
Ez a néhány soros ismertetés csak nagyon keveset képes érzékeltetni abból a kreativitásból, mozgalmasságból, ami ezt a könyvet jellemzi. Kevés az olyan alkotás, amiben ennyire együtt él kép és írás, emellett a tipográfia is kiemelt jelentőséggel bír, rendkívül ötletgazdag a betűhasználat. Bár a szöveg meseként hivatkozik magára, és a kiadó is kilenc évtől kezdődően ajánlja a könyvet, mégis úgy vélem, helye lehet ezen a listán Lakatos István kötetének, mert határokat feszeget: egyszerre gyerek- és ifjúsági könyv, egyszerre regény és képeskönyv, egyszerre humoros és ijesztő, egyszerre idegesítő és letehetetlen ‒ éppen ezért azt hiszem, a kamaszok és a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta.
8. Kalapos Éva: Massza (Menő Könyvek)
„Tényleg olyan nehéz észrevenni, hogy beszélni akarok róla? Miközben nem akarok beszélni róla?”
„Mert te ilyen vagy s ők olyanok / és neki az érdeke más / s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás / s mert kint nem tetszik semmi sem / s mert győzni nem lehet a tömegen / s ami szabály, mind nélkülem / született: / ideje volna végre már megszöknöm…” – Szabó Lőrinc Az Egy álmai című verséből vett idézettel indul a regény, és ez a néhány sor előrevetíti, mi fog történni a következő kb. kétszáz oldalon. Ráber Patrik egy átlagos középiskolás fiúnak tűnik, de a többiek szemében kilóg a sorból, hiszen szereti a verseket, és egy amatőr színjátszókörnek is tagja. Osztálytársai, „a tömeg” furcsállja művészi érdeklődését, s a társak közül néhányan az iskolában és online felületeken is zaklatni kezdik. Ideje volna megszökni: a fiú először a színjátszásba menekül, de a fenyegetések, a megalázó szavak, mondatok ismétlődése, a normális étkezés hiánya (támadói elveszik a pénzét és tízóraiját is) miatt testileg-lelkileg elgyengül.
Nem beszélve arról, hogy a színjátszókörben a Frankensteint próbálják, amelyben ő játssza a Lényt – remek megoldás Kalapos Évától a XIX. századi és a kortárs történet egybejátszatása, mely által Patrik jellem(vissza)fejlődésének folyamata is komorabb színezetet kap. Ha a Szabó Lőrinc-idézetet egyfajta kicsinyítő tükörként értelmezzük, akkor talán nem véletlen, hogy hiányzik belőle a mondat utolsó szava („közületek”), hiszen a történet végén is egy olyan nehezen hihető és túl brutális eseménnyel találkozunk, aminek aztán nem ismerjük meg a következményeit, így a regény a lezáratlanság érzetét kelti. Az utolsó oldalakat és a helyenként didaktikussá váló párbeszédeket leszámítva azonban a Massza egy kerek, jól felépített regény, amiről nem tudhatjuk előre, hogyan fog végződni – ugyanez a helyzet a bullyinggal is.
7. Varga Bálint: Amit végleg kitörölnél (Kolibri)
Legjobb első (két) mondat különdíj: „Hárman siettek felfelé a lépcsőházban. Max, Doma meg Doma rossz előérzete.”
Varga Bálint fogta az előző regény, a Váltságdíj nélkül receptjét, és a hozzávalókat rázva, de nem keverve kínálja tálcán az olvasónak. Ez a koktél azonban ütősebb, mint a korábbi. Itt is ugyanaz a négy főhős, Doma, Zsófi, Max és Zoli veszi fel a kesztyűt a rosszfiúk ellen; most is köszönik, de nem kérik a felnőttek segítségét; ez a könyv is tele van filmes és zenei utalásokkal; és persze itt is zseniálisan találó a szlenghasználat. A különbség az, hogy a sztori az előzőeknél is fordulatosabb és izgalmasabb lett, sőt, még a szereplők is viccesebben zrikálják egymást, mint korábban – mintha ebben a könyvben jött volna meg igazán a hangjuk.
Nekem mégsem a fentiek miatt tetszett nagyon ez a kötet, hanem azért, mert olyan különleges, semmivel össze nem hasonlítható atmoszférát alkotott Varga Bálint Budapest köré, amilyet szinte csak egy Kondor Vilmos-krimiben találunk. Persze, a századeleji és a XXI. századi főváros nagyban különbözik egymástól, de az, ahogy ez a két szerző látja, láttatja és szereti az általa megírt várost, abban sok hasonlóságot látok. Kedvem lett bebarangolni azokat a helyeket, amelyeken a könyv szereplői járnak, még akkor is, ha az utcák esőtől áznak, a járdák koszosak, a vakolat pereg, mert szeretem Varga Bálint Budapestjét. (Meg Kondor Vilmosét is. És itt meg kell említenem Szabó Tibor Benjámin borzongatóan rejtélyes Budapestjét is: EPIC 1 – Az első küldetés című, 2014-ben megjelent ifjúsági regénye csak 2016-ban akadt a kezembe, és számtalan új ismeretet szereztem általa a főváros titkos történetéről.)
6. Wéber Anikó: Az osztály vesztese (Pozsonyi Pagony)
„felette, messze a kék végtelenben egy repülő száguldott, rajta sok-sok emberrel. Nőkkel, férfiakkal, kisebb-nagyobb gyerekekkel, akik nem is sejtették, hogy alattuk, az iskola udvarán egy fiú kuporog a bokorban, és leghőbb vágya, hogy soha senki ne találjon rá többé.”
Wéber Anikó könyve nem regény, hanem inkább egymással összefüggő novellák füzére. A rövid írások stílusa friss, olvasmányos, szereplőik egyszerre szimpatikusak és titokzatosak, az elbeszélő pedig mesterien vezet minket félre az egész könyvön végigvonuló rejtély megoldásával. A krimiszerű cselekmény fő kérdése: ki tette fel a Facebookra azt a fotót, amelyen egy 5. osztályos tanuló maszkban, megkötözve ül, s feje fölött „Az osztály vesztese” felirat olvasható? S ki lehet a maszkos áldozat?
A kötet novelláiban egy-egy 5. osztályos diák egy napját követjük végig, s mindegyikük hozzáad valamit a titok megfejtéséhez. A bullying jelenségével többek közt a Massza is foglalkozik, hasonlóan magas színvonalon, ám Wéber Anikó a kiskamasz korosztály viselkedését veszi górcső alá, és rámutat arra, hogy egy közösségben mindenki lehet tettes és áldozat, akár egy személyben is. A kötet a 12+-os korosztálynak ajánlott, de idősebbek is bátran kézbe vehetik, hiszen nemcsak a tettes és az áldozat, hanem a néma cinkosok lélektanáról, viselkedéséről is képet kaphatnak e könyv segítségével. S talán az olvasók legközelebb elgondolkodnak arról is, kiről, milyen képet posztolnak a világhálóra…
5. Guus Kuijer: Polli 1. ‒ Mindörökké együtt, fordította Wekerle Szabolcs és Kemény Zsófi (Pozsonyi Pagony)
„A világ végére akartam menni – súgja –, de előbb meg kellene találnom az elejét.”
Guus Kuijer első magyarul megjelent regénye, A minden dolgok könyve első olvasásra lenyűgözött, s azóta is többször fellapoztam. A holland író rendkívül hiteles karakterábrázolása, lassú, de nem vontatott cselekményszövése, részletgazdag elbeszélésmódja nemcsak az említett könyvre, hanem a Pollira is jellemző. Itt egy olyan kislány mindennapjai elevenednek meg, aki édesapja mintájára költő szeretne lenni ‒ igaz, apja egy verset sem írt még. Annál többet ír Polli: az elbeszélést időnként megszakítják versei, melyekben aktuális érzelmeit, gondolatait fogalmazza meg röviden, olykor humorosan és játékosan.
Az édesapa azért is képtelen verset írni, mert egyre mélyebbre süllyed az alkoholizmusban, de lánya igyekszik neki segíteni, mert rendületlenül hisz benne. Szomorú kérdéskört boncolgat a regény, stílusa és hangulata mégis magával ragadóan bájos, és talán az elmúlt évek legrokonszenvesebb ifjúsági irodalmi főszereplőjével találkozhatunk. Versein és elbeszélésén keresztül egy derűs, kedves kiskamasz lányt ismerünk meg Polli személyében, aki minden problémára igyekszik megoldást találni; az élethez való hozzáállása nemcsak gyerekek, de tinédzserek és felnőttek számára is példamutató lehet.
4. Mészöly Ágnes: Szabadlábon (Tilos az Á)
„És utálom, amikor álszenteskedve azt mondják, hogy a sérültek is ugyanolyanok…
– De hát te ugyanolyan vagy – ellenkezett őszintén elkerekedett szemmel Zsu.
– Cuki vagy, de nem… illetve igen, de… jaj, ez rohadt bonyolult!”
Mészöly Ágnes (akinek az Ez egy ilyen nap című, 2016-os gyerekkönyvét Herczeg-Szép Szilvia is kiemelte a 2016 KULTgyerekkönyveit összegző listájában) egy önmagában is izgalmas alaphelyzettel indítja regényét: megismerkedünk a kerekesszékes Győri Danival, barátaival és édesanyjával, aki „borostyán szülőként” igyekszik minden bajtól megóvni fiát, hiszen úgy gondolja, állapota miatt sokkal több odafigyelésre és gondoskodásra van szüksége, mint egy átlagos kamaszfiúnak. Már a kiindulópont is számos izgalmas kérdésfeltevést tartogat, de Mészöly Ágnes csavar egyet a történeten: főhőse olyan fordulatos, kalandos utat jár be Budapesttől egészen Barcelonáig, ami egy egészséges embernek is becsületére válna.
A könyvvel kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy lebontja a kerekesszékben ülőkkel kapcsolatos ál-PC sztereotípiákat: „Az egésznek az alfája és ómegája az, hogy meglássuk: a mozgássérültség csak egy testi tulajdonság, olyan, mint az, hogy én barna hajú vagyok, ő meg magas.” Azonban úgy gondolom, a regénynek talán nem is ez a legfőbb erénye: abban hoz újat, hogy egy nem szokványos esetet bemutatva érzékelteti, milyen konfliktusok robbannak ki szülő és gyerek között kamaszkorban, és hogyan lehet ezeket megoldani. Sok ifjúsági regény tematizálja ezt a folyamatot, de az elmúlt években megjelent könyvek közül talán a Szabadlábon mutatja be legrétegzettebben, milyen szélsőséges és addig ismeretlen érzelmek szabadulnak elő szülőből és fiatalból egyaránt ebben az időszakban.
3. Molnár T. Eszter: Stand-Up! ‒ Egy majdnem normális család 1. és Most már igazán ‒ Egy majdnem normális család 2. (Tilos az Á)
„Ahogy ma reggel kóvályogtunk a lakásban, elég nehéz lett volna megmondani, ki néz ki a legrosszabbul közülünk. Talán még Misu a legkevésbé nyomorult, mert azt hiszem, neki most nincs semmi baja azon kívül, hogy 14 éves, és a számítógépe az egyetlen barátja. Vera olyan, mint akit hibernáltak, csak akkor élénkül fel, ha rajzol vagy ha engem kell vigasztalni, apa meg szerintem napok óta nem alszik, és egészen biztos vagyok benne, hogy múlt szerda óta nem borotválkozott.”
Nehéz közhelyek nélkül írni a két regény tartalmáról. Sok olyan szereplő és cselekményelem van ugyanis bennük, amit a listánkra került könyvekben is megtalálhatunk: szülői alkoholizmus, testvérek közötti konfliktusok, örök barátságból örök harag, naplószerű elbeszélés, rokonszenves főszereplő-elbeszélő. Molnár T. Eszter művei inkább stílusukkal, hangulatukkal ragadják meg az olvasót, hiszen az elbeszélés rettentő szórakoztató és életszerű, ezáltal a megszokott sémák is frissebbé válnak. A naplót ezúttal a kilencedikes Bakos Virág írja, aki majdnem normális családja zűrös és annál is zűrösebb mindennapjairól, gimis élményeiről, kezdődő barátságairól és szerelmeiről számol be.
Humora intelligens és csípős, ami gyakran a családtagjain csattan, ám szívesen segít bármelyiküknek, ha bajban van, például ha a nővérének egy bűnbandából kell kikeverednie, vagy amikor az apjának párkapcsolati gyorstalpalóra van szüksége. Ha a saját családunk túl normális ahhoz, hogy Bakoséknál otthon érezzük magunkat, a szerző akkor is tesz arról, hogy belakjuk a könyveit, hiszen olyan, akár csak pár sor erejéig felbukkanó karaktereket költöztet be, akiket mindannyian ismerünk: az iskola előtt kéregető hajléktalan nénit (itt Béla néni), a balkonon söprögető és fülelő-figyelő szomszédokat, vagy a mindent jobban tudó rokont (itt nagynéni). Azt hiszem, a magyar ifjúsági irodalom nagyon sokat nyert azzal, hogy Molnár T. Eszter az elsősorban felnőttekhez szóló írások mellett a fiatalabb korosztályt is megszólította ‒ remélem, még sok történet van a tarsolyában!
2. Lousie O’Neill: Örökké a tiéd, fordította Farkas Krisztina (Tilos az Á)
„Beállok a sorba a fotóautomatához. Daria felhúzott orral megy el mellettem, freja pedig megvárja, hogy elé kerüljek, és úgy tesz, mintha a teljes figyelmét a padlócsempék kötnék le. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó fotó készüljön rólam, letompítom a világítást és egy kissé elfordulok, hogy csak a profilom látsszon, de tudom, hogy semmi értelme.”
Ugye, mindenki tetszikelte már valamelyik ismerőse új profilképét? Ugye, írtunk már ilyen kommentet: „nagyon szép vagy!”, „nagyon csinos vagy!”, „jól áll neked ez a ruha!”? És mi lenne, ha ezek a hétköznapi kedves gesztusok pontokat érnének, s akinek több pontja van (= több kommentet és lájkot kap a profilképe alá), valami nagyon értékeset nyer? Bizonyára mindenkit versenyre sarkallna egy ilyen játék, s aki kimaradna belőle, az hamar megbélyegezve érezné magát. Ezzel a gondolattal nemcsak a kiváló Black Mirror sorozat harmadik évadának első része játszik el, hanem Lousie O’Neill Örökké a tiéd című regénye is, amit nagyon ajánlok elolvasásra.
Az elsőkönyves szerző a versenyt csak a női nemre terjeszti ki. Végletekig túlfeszített disztópiájában egy olyan világot fest le, amelyben a nők számára kizárólag háromféle „foglalkozás” érhető el. Attól függően, hogy a valós modellek kisbetűs keresztneveit viselő lányok (megan, kate, isabel stb.) hogyan teljesítenek, vagyis mennyire vékonyak, szépek, stílusosak, de leginkább mennyire kívánatosak, válik valaki házastárssá, ágyassá vagy szűznővérré. A fenti kritériumok szerint legtöbb pontot szerző tíz lányból lesznek a feleségek, akik férjük minden óhaját teljesíteni kötelesek, de a férfiak a házastársukon kívül bármennyi ágyast tarthatnak. A lista alján szereplő nők nevelik a „húspiac” következő áldozatait, ők a szűznővérek. Riasztó, ugye? A könyvben az a nagyszerű, hogy egyszerre ébreszt rá a közösségi oldalakon látottak talmi csillogására és az általuk generált versengésre, a nők kiszolgáltatott helyzetére, a tekintélyelvű rendszerekből való kitörés lehetetlenségére. Fontos volna, hogy az Örökké a tiéd nagyobb figyelmet kapjon, legalább akkora hatású legyen, mint Janne Teller Semmije, bízva benne, hogy sokakat elgondolkodtat és számos párbeszédet generál majd ez a könyv.
1. Jessie Ann Foley: Egyszerű dal, fordította Kleinheincz Csilla (Ciceró)
„Maggie (…) torkig volt azzal, hogy mindent az életében helyet foglaló felnőttek diktálnak, akik viszont csak akkor viselkedtek felnőttként, amikor kedvük szottyant rá.”
Ez a kis könyv valószínűleg nem fog felkerülni az eladási listák élére, nem döntöget tabukat, nem hökkent meg szókimondásával – mégis ez fogott meg legjobban a 2016-ban megjelent és olvasott könyvek közül. Az Egyszerű dal egy egyszerű mű, és ebben rejlik minden nagyszerűsége.
Elbeszélője Maggie, aki húgával és balhés, alkoholista édesanyjával költözik az Ír-tenger partjára, mert anyja ott találta meg az Igazit, Maggie születése óta már sokadjára. A lány imádott nagybátyja, Kevin segítségével tudja elviselni a változásokat, hiszen a Nirvana-rajongó punkzenész olyan, mint egy nagyra nőtt kamasz, így egyszerre tud cinkostársa és bölcs barátja lenni unokahúgának. Az ő hatására szökik Maggie a barátjával, Eoinnal Rómába, hogy megnézzék a Nirvana egyik utolsó koncertjét. A cselekmény ideje tehát a 90-es évek, és ennek a korszaknak a hangulatát kiválóan ragadta meg a szerző, szinte érezzük a kockás ingekből áradó cigiszagot, halljuk, hogyan akad meg a szalag a másolt kazettában. A rendkívül erős atmoszféra mellé kapunk egy szerethető főhőst, egy talpraesett barátot (aki az első szerelem is), egy aranyos lánytestvért, az Ír-tenger zúgását, egy pohár bort Rómában és rengeteg zenét. Kell ennél több? Szerintem nem.
A könyv eredeti címe The Carnival at Bray, aminek nincs sok köze a magyar fordításhoz. És hogy miért zseniális mégis a magyar cím? Hát ezért.
Fekete-fehér normalitás
A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár 2017. évi első könyvbemutatóján a fiatal zentai szerző, Fehér Miklós debütáló kisregényével ismerkedhetett meg a közönség. A Fekete normalitás című mű 2016-ban jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet és a szenttamási Gion Nándor Emlékház gondozásában, miután díjazott lett utóbbi intézmény ifjúságiregényíró-pályázatán.
Az író-olvasó találkozón Náray Éva, a könyvtár igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót a szerzőnek, illetve beszélgetőpartnerének, a Forum igazgatójának, Virág Gábornak. Mint utóbbi bevezetőjében elmondta, a regény igen nagy sikereket ért el, a magyarországi kritika is pozitívan nyilatkozott róla, rajongótábora is alakult, és rövid időn belül megjelent a mű második javított és bővített kiadása. A szerző elmondta, hogy a műben olyan súlyos témák is szerepelnek, amiket sokan tabuként kezelnek, és többen megkeresték, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint a mű főszereplője; éppen ezért Fehér Miklós időnként, ahogy a Magyar Szónak adott interjújában nyilatkozta, konyhapszichológusként tevékenykedik, ami nem áll messze tőle, hisz korábban az is felmerült benne, hogy pszichológiát tanuljon. A beszélgetés során szó esett a szerző munkamódszeréről, és arról is, hogy az írás mennyire terápiás jellegű az ő számára; az író elmondása szerint a munka során nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a világot, és jelenleg is ebben a fázisban van – megfigyeli a járókelőket és jegyzetel, és csak keveset ír, akkor is „boldognovellákat”, ami elüt a Fekete normalitás hangulatától, hisz az egy félresiklott élet leírásával kezdődik. Azonban azzal, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélés a könyv második felére egyes szám első személyűvé válik, mégis pozitív kicsengése van a történetnek, hisz a főhős, a Fiú, az általános névtelenségből kilép, és egyre inkább megismeri önmagát. Természetesen e kötet esetében is felmerült a kérdés, hogy mennyi a valóság és mennyi a fikció a történetben, amire a szerző elmondta, sokan teljes mértékig igaz történetnek fogják fel a művet. A regényben nagy szerepet kap a színekkel való játék, ami már a címoldalon, a szerző nevének és a kötet címének elolvasása után szembetűnik, ugyanakkor a művön belül is megfigyelhető a tisztaság és a sötétség harca. A beszélgetés folytatásában szó esett még a szerző olvasmányélményeiről, arról, hogy a kisregény mely világirodalmi művekkel rokonítható, illetve milyen szerepet töltenek be a műben megjelenő írók. Virág Gábor kérdésére válaszolva Fehér kifejtette, annak ellenére, hogy a műre jellemző egyfajta látomásosság is és a határok átlépése, ő szeret józan lenni.
Végezetül meg kell említenünk a kötet illusztrátorát is, a jelenleg Pécsett tanuló Kincses Endrét, aki odaadó munkájának köszönhetően a kiadvány elnyerte Legszebb Gyermek- és Ifjúsági Könyv díját a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Vajdasági szép magyar könyv 2016 elnevezésű pályázatán.
Jelenünk novellákba foglalva
A karc – Az utolsó ecsetvonás – Gion Nándor Novellapályázat 2015 (Horváth Futó Hargita szerk.)
Mintha egymáshoz csiszolódtak volna a Gion Nándor Novellapályázat 2015-ös antológiájának darabjai – egyenletes minőséget, kiegyensúlyozott hangütést mutatnak, tematikájuk is párbeszédben áll. Egy antológia esetében azt mondhatnánk, a hangsúlyos kompaktság a szerkesztő munkáját dicséri, de ez esetben a szerkesztő, Horváth Futó Hargita kész anyagból dolgozott (őt inkább a pályázat kitalálása és mozgatása kapcsán illeti meg az elismerés), a novellapályázat díjazott és kiemelt írásait tette közzé. Így talán a szakmai zsűri (Fárbás Anikó, Gion Eszter, Kontra Ferenc, dr. Rudas Jutka, Szűcs László) egybehangolt ízlése öltött alakot a gyűjteményben, ám még az sem kizárt, hogy a kötetbe kerültek figyelemmel kísérték a korábbi Gion-pályázatokat, és igyekeztek úgy írni, hogy megüssék a korábbi antológiákban fölismerhető mércét. Puszta feltételezés, a kérdés nyitott marad. Lényegesen csupán Tóth Dániel Sárga esernyő című munkája tér el a többi elbeszéléstől. Szinte a gótikus horrorra hajaz, de külsőségek nélkül, történés van benne, ám jószerével értelmezhetetlen, mondhatnánk üres, vagy kidolgozatlan. Azért véljük így, mert nem látjuk az elkövetett gyilkosság motivációját. És éppen emiatt jó, ettől lesz horrorisztikus, mert nem tárul föl előttünk a bűncselekmény indítéka. A szerző megérdemel egy komoly vállveregetést és hátropogtatást.
A kötet címét is adó első díjas novella, Böjthe Pál munkája is formai visszatérés, nem a gótikus románhoz, hanem a levélregény eszközeihez. A művészet és a szerelem viszonyrendszerét boncoló tárgyilagos elbeszélést levélváltásokkal mozgatja az elbeszélő, ám az előzmények fölfedése érdekében közbeiktat egy szinte mesébe illő szavú narrátort, ami nem a legmeggyőzőbb megoldás, de működik. Szabatos megfogalmazású, kikövetkeztethető zárlatú, jó szöveget alkotott a szerző, amit egy csavarral meg is fejel. A levélnek ugyanis önmagában kellene föltárnia a szubjektum jellemjegyeit, gondolkodását, mivoltát. Itt azonban a levélformát öltő párbeszéd különösen kifejező, ugyanis egyszerre jeleníti meg a közlendőt és a levélíró gondolatait – reflexióit saját közlendőjére – miközben a levelet fogalmazza. És ez is működik.
A kötetben van két szöveg, a második és harmadik díjas, amit szerintem már korábban is olvastam valahol. Vagy annyira jók, hogy egyből magaménak érzem őket? Balogh Gábor írásában, A kutya, aki nyulakról álmodott, az ember, a kutya szemében falkavezér, meg akarja öletni az ebet, hiszen 13 éves, öregecske már. A megáradt patak hídjáról az ember a vízbe zuhan, életét a kutya menti meg. Ennek ellenére lelöveti az állatot. Megrázó elbeszélés, ami a kellő árnyaltsággal oldja a nyomasztó tragikumot.
Miként az előző, a harmadik díjas Két érintés, Tátrai S Miklós szövege is a fátum elkerülhetetlenségét fogalmazza meg. Végtelenül egyszerűnek tűnő történet, apró banalitások sora, ami indokolatlanul rombol szét egy házasságot. A történetvezetés laza, de feszültséget görgető, lélektanilag, magatartás-ismeretileg megalapozott, nyelvileg pallérozott, szerkezetét illetően feszesre fogott, amiben kellő érzékkel adagolja az izgalmakat a szerző. (Bár tudnám, hol olvashattam korábban! Álmomban talán?)
Ezek a szövegek, noha tematikailag nem egységesek, mégis egyenesen vezetnek az önazonosság keresésének szövegbeli leképzéséhez. Pruzsinszky Sándor Labirintus című írásában fizikai trauma okoz emlékezetkiesést, és vezet az elveszített szerelemtől a megtalált szerelemig. Ügyesen összerakott elbeszélés, mintha azt üzenné, hogy semmi nem fordulhat soha jóra, ennek ellenére elérhető a jó, a boldogság – ez is fátum.
A műfaj elvárásait tekintve példaadó Jódal Rózsa Sírhamisítók című szövege. A címválasztás frappáns, figyelemfelkeltő, a szöveg felvezetése ügyes, és a végén ott a csattanó. A tartalom pedig világunk jelenével szemben – kíméletlen, egyben szatirikus.
A csomagküldés érdekes csomósodási pontja az antológiának. Magyar-Nagy Mariann a Keleti Béla szerencséje című írásában annak eshetőségét vetette föl, hogy a rossz jellemvonásait becsomagoló és távoli földrészekre postázó férfi idővel menekülni kényszerül otthonából, mert az elpostázott cinizmusát, borúlátását, szarkazmusát, depresszióját visszaküldik a számára ismeretlen, véletlenül kiválasztott címzettek, és így teljesül ki fátuma. Majdhogynem folytatása is lehetne ennek a postai folyamatnak Balázs Ildikó írása, a Gumibabák. Pszichológiai, ha nem pszichiátriai alapossággal megírt történet egy harmincas informatikusról, aki nem adja föl „jól szabályozott, jól begyakorolt magányát”, cserébe az emberi kapcsolatokért, inkább vásárol két guminőt, egy kurvásat és egy szendét, utóbbit leendő párjaként kezeli, az előzőt nem egészen így. A guminők viszont nem beszélnek. A verbális kommunikáció hiánya vet véget a virtuális és a valós világ átjárhatóságának.
Balogh Gábor Fiúk az osztályból című írása a gyermeki világ tisztaságának illúziójával számol le, a hierarchia bitorlására kihegyezett történet, kevés újdonsággal, nem igazán képes meglepni az olvasót, ellenben kiválóan kezeli a feszültséget.
A vajdasági magyarsággal szemben elkövetett atrocitások emléke két szövegben is megjelenik. Romoda Ferenc A sárga gyertya és Wilhelm József A heg című munkái egyaránt a nagyszülők fiatalkorában megtörtént eseményekre reflektálnak, a nemzedékeken át kimondhatatlan és kimondatlan szörnyűségekre, átható keserűséggel, de tapintatosan, szinte csupán utalva rájuk. Wilhelm írása merengő esszénovellaként indul, a végére marad a konkrét eseményre tett utalás, a szöveg tétje a kérdés, hogyan beszéljük meg önmagunkkal saját életünket. A novella ugyanolyan jó lett volna, ha végig első személyű marad az elbeszélő.
Ehhez a tematikai vonulathoz kapcsolódik Szamos Mariann A bűnösök bűnhődjenek című írása. Apropója a budapesti zsidó pogrom, amit ugyan nem nevez meg, miként az előző kettő se ecseteli a partizánok vérengzését. Nem igazán novella, se nem elbeszélés, inkább esszé, vagy esszénovella, lírai töprengés bűnről és bűnhődésről a holokauszt kapcsán, merengés az egyén és a közösség bűnössége fölött. A szöveg érzelmi töltése annyira hiteles, hogy átsüt rajta a bánat, a szomorúság, az önemésztő bűntudat, és különösen beszédesek a narrátor által elhallgatott, de sejtetett gondolatok. Remekül kidolgozott szöveg, akinek kezébe kerül az antológia, ne kerülje el. Miként Fehér Miklós Tigrislélek című írását se. A történet szerint Katinak – akinek vezetéknevét se tudja az elbeszélő –, van egy repülő tigrise, egy behemót dög, amely/aki almával táplálkozik. Mint egy mesében. Aztán kiderül, nem is olyan ártatlan ez a mesebeli állat – életveszélyes fenyegetés, maga az akaratot maga alá gyűrő szenvedély, akár Heroin is lehetne a neve, de nincs neve. Démon, ami nem csak repül, de lelkekkel, vagyis akarattal táplálkozik.
Ha jól emlékszem, eddig a Gion Nándor Novellapályázat minden antológiáját elolvastam, talán jeleztem is, hogy remek ötlet volt kitalálni ezt a pályázatot. Ha nem írtam volna még, hát most teszem: a pályázat elérte célját, fontos állomásává vált a magyar irodalomnak.
Lassan minden a helyére kerül
Fehér Miklós: Fekete normalitás
Fehér Miklós Fekete normalitás című alkotása a 2015-ös Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázat díjnyertes alkotása. Az ifjúsági irodalom iránti érdeklődésem lecsengett, ebből eredően nem olvastam volna el, ha korábban nem találkozom a szerző prózai munkáival, amelyek kíváncsivá tettek, és érdekelt, hogyan ír egy fiatal alkotó ifjúsági regényt.
Hiszen a regény műfaja már jó régen kinőtte számos korábbi meghatározását, és azt is nehéz lenne egyértelműen megfogalmazni, hogy mit is fed valójában az „ifjúsági” besorolás. Velem még ifjúsági irodalomként olvastatták az iskolában a Robinson Crusoe-t, ami mára mesefilmmé avanzsált, a Tamás bátya kunyhóját, és ifjúsági könyvként olvastam Verne, Karl May, Cooper könyveit, a Gulliver utazásait meg egyebeket, noha a szerzők egyáltalán nem a fiataloknak szánták őket. Vagyis egyfajta átminősülésen mentek keresztül, idővel kerültek csak a fiatalok olvasmányai közé. Ugyanakkor nem egy, a fiataloknak készült írásmű a felnőtt olvasóközönség érdeklődési körébe került, például Tolkien, vagy J. K. Rowling munkái, ezek is a filmes világ hathatós támogatásával.
Az említett átminősülés mellett az irodalmi műfajokon belül működik egyfajta átjárhatósági elv is, ami egyszerre teszi hitelessé az „ifjúsági”, és a „felnőtt” olvasatot. Úgy tűnik, Fehér Miklós munkájában eredményesen valósul meg ez a műfaji besorolások közti határsértő átjárhatóság. A kötethez írt utószavában Hózsa Éva is hangsúlyozza, nem is biztos, hogy Fehér munkájában ifjúsági irodalomról van szó, és zárójelek közt megkérdőjelezi a mű regény mivoltát. Maradjon ez a kétely, se mellette, se ellene nem kell érvelni, mert a szöveg önmagában úgy jó, ahogy van, ha tetszik, bátran olvashatjuk regényként.
A hős a Fiú, akiről harmadik személyben szól az elbeszélő, tizenévesen öngyilkosságot kísérel meg, a kórházban töltött néhány nap során azon tépelődik, miként térhetne vissza a „normalitás” világába, miként kopírozhatná egymásra a benne élő Fiút és önmagát, vagyis választ találjon a „ki vagyok én?” kérdésre. Magyarázatot szeretne találni az emberek közti viszonyokra, azok hatásmechanizmusára. Az idegosztályon megfigyelt színes figurák mellé az egymásra sorjázó szövegrészekben, címmel jelzett fejezetekben megjelennek a szétszóródott család tagjai, a barátok és a szerelmek, a léttér konkrét helyei, végül az elbeszélő évekkel később szemtanúja lesz egy tinédzser öngyilkossági kísérletének, de nem akadályozza meg a cselekedet, hanem szurkol a másik fiúnak, vegye csak be a pirulákat. Mert vannak utak, amelyeket végig kell járni – gondolom én.
A Fiú a kórházba kerülését követően magának se tudta megmagyarázni, miért nem akar élni, miért kíván tizennyolc évesen végérvényesen pontot tenni mindenre. Nem meghalni akart, hanem meg szeretett volna szűnni. Úgy tűnik, nem a fekete, hanem a szürke normalitás elől menekült, amit apja már megtapasztalt, ő viszont nem szeretné. Legalábbis, akár ez is kiolvasható a következő szöveghelyen: „…az életet el lehet bukni, egyetlen rosszul megtervezett lépés, és az egészet dobhatja ki a szemétbe, elvakítja őt a rengeteg lehetőség, de senkinek sincs akkora marka, hogy eleget fogjon, ezért a Fiú kezéből is ki fog csúszni az élet. Egyetlen dolog, egyetlen munkahely, átlagos fizetés, átlagos barátnő és később feleség, jobbik esetben egészséges gyermekek várják majd nap nap után, egészen addig, amíg beleőrül, de akkor már késő lesz…” (68–69.)
A Fiú az öngyilkosságra sarkalló belső gonoszt egy erőltetett maszturbálás során veti ki magából a kórház vécéjében, annak kiürült helyét nyomban valami más kezdi feltölteni, az addigi életét irányító feketeséget megnyugvást nyújtó fehérség váltja föl, jelezvén, hogy a Fiú szembesült önmagával és az életet választotta.
A könyv háromnegyedénél jelentős változás áll be az elbeszélésben: „…ez a történet nem ideális, legfőképpen nem normális, mégis teljesen hétköznapi. A történetek soha nem érnek véget, a halál, az elmúlás, vagy a világvége sem szünteti meg az elbeszélések bonyodalmait. A históriák nem szakadnak félbe, örökös körforgásban folytatódnak, a legrosszabb esetben egy másik nézőpontból…” (84.) Ez történik itt is, az elbeszélő elárulja, hogy valójában ő a Fiú, és innentől már első személyben folytatja a narrációt. Mintha magához engedné a realitást, a korábbi, megnevezetlen személyek és térségek helyét nevükön szólított szereplők töltik be az elbeszélésben, akik Zentán, Újvidéken, Szegeden, a Tisza és a Duna partján mozognak, sőt, a jövőbe helyezett epilógusban a szerző részletes utcatérképet mutat be budapesti mozgásáról. Lassan minden a helyére kerül: „Először érzem úgy, hogy sínen vagyok. Először tudok mindent a nevén nevezni. Elég hosszú ideig voltam egyedül, jó pár évig én voltam saját magam párja, a párkapcsolatokat nem siettem el, megtanultam helyesen és őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én.” (117.)
Kifizetődött a kíváncsiságom, érdemes volt elolvasnom Fehér Miklós regényét, azt kaptam, amire számítottam: szinte neurotikus érzékenységet, vallomásosságot és kontemplációt, dúlt és csillapodó fiatal életérzést, nagyszerű történetvezetést, ötletes szerkesztési megoldásokat, figyelmet fönntartó elbeszélést és példás nyelvi kiforrottságot. Minderre még ráadás Kincses Endre utalásokkal teli címlapterve és remekbe szabott illusztrációnak sora, ami tökéletesen illeszkedik a kötet szövegvilágába.
Fekete normalitás fekete-fehér kontextusban
Fehér Miklós és Kincses Endre volt a 2017. évi Gion Nándor Napok második rendezvényének vendége
A szenttamási Gion Nándor Napok elnevezésű rendezvénysorozatot hagyományosan minden év februárjában rendezik meg. Az idei rendezvény második estjét a minap a Népkönyvtár színültig megtelt olvasótermében tartották, vendége a zentai Fehér Miklós író és Kincses Endre grafikai tervező volt, mindketten egyetemi hallgatók. Bemutatták Fehér Miklós Fekete normalitás című regényét, a Gion Nándor Emlékház ifjúságiregény-pályázatának 2015-ös, díjnyertes alkotását. Kincses Endre grafikai tervező munkája első díjat nyert a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség 2016. évi Legszebb vajdasági magyar könyv pályázatán a gyermek- és ifjúsági kiadványok kategóriában.
Az estet Horváth Futó Hargita, a Gion-pályázatok koordinátora és a kötet szerkesztője nyitotta meg.
A regény keletkezésével kapcsolatban Fehér Miklós elmondta, hogy a sok apró gondolat feljegyzéséből mintegy féléves „szünet” után kovácsolódott össze a könyv.
– Az irodalom felé fordulásom tulajdonképpen novellaírással kezdődött, amiből össze is jött egy nagy halom. Félretettem egy időre az egészet, majd rájöttem, hogy tudnám folytatni, mivel időközben úgy éreztem, sok karakter és történet van még bennem, amit el tudnék mesélni ugyanebben a sorban. Hozzá is fogtam, de közben újra félretettem, és újra elkezdtem novellákat írni. Közben jegyzeteltem. Amikor elém került a Gion Nándor Emlékház regénypályázata, úgy gondoltam, beküldöm a kéziratot. A kiírásban január végi határidő szerepelt, de annyira belemélyültem, hogy már december folyamán összeállt az anyag a könyvhöz. Valahogy nem voltam megelégedve, kibékülve az egésszel, s mivel volt időm, még egyszer átnéztem, és elég sokat javítottam rajta. Miután megtudtam, hogy díjnyertes lett a pályázatom, a zsűritagok és a kiadó által átolvasott kézirat a nyomtatás előtt további átalakításokon és csiszoláson ment keresztül. Ami pedig a könyv illusztrációit illeti, a Vajdasági Szép Magyar Könyv Díj szerintem igazolja, hogy legjobb barátom, Kincses Endre személyében jól választottam – foglalta össze első könyve rövid történetét a fiatal szerző.
Hogy néz ki az, amikor egy fiatal író a legjobb barátját kéri fel illusztrációk készítésére? Kincses Endre elmondta, nagy megtiszteltetés, hogy a kölcsönös baráti bizalom éppen ilyenkor van a tetőfokon, amikor támogatni kell a másik pozitív törekvéseit, és segíteni az elképzelések megvalósításánál. Neki ez megadatott, és nem kis elégedettséggel nyugtázta, hogy a közönség egyből befogadta a kötetet egy egésszé tevő munkáit.
A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának másodéves hallgatójától azt is megtudtuk, leginkább ceruzával dolgozik, ami fehér alapon fekete színt jelent, vagy fordítva. A könyv fedőlapja és a benne lévő illusztrációk pedig olyannyira összefüggnek magával a történettel, hogy tökéletesen elénk tárják a szerző mondanivalójának lényegét.
Fekete normalitás
Kedden délután a Zentai Alkotóházban bemutatták a 2015. évi Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázat díjnyertes alkotását, Fehér Miklós Fekete normalitás című kisregényét. A szerzővel Dancsó Andrea és Szögi Csaba beszélgettek.
Fehér Miklós első kötetének összes példánya a megjelenés után néhány hónap alatt elkelt – nem csoda, hiszen a szerző egyedi, üde hangon szólal meg, tovább gazdagítva a fiatal vajdasági íróknak az utóbbi időben igencsak színes palettáját. Fiatalokról szól (nem kizárólag) fiataloknak, ráadásul olyan témákról – többek között a depresszióról, a kilátástalanságról –, melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, és teszi ezt olyan módon, hogy felvillantja az alagút végén a halványan pislákoló fénysugarat.
Miklós mesélt pályafutásának kezdeteiről, a gimnázium második osztályától a Hét Napban és a Képes Ifjúságban végzett újságírói munkájáról, és arról, hogy a publicisztikai tapasztalat hogyan segítette őt a szépirodalmi tevékenységében, és vice versa. Mivel a kisregény önéletrajzi elemeket is tartalmaz, megtudhattuk, az írás mint terápia hogyan segítette őt át életének egy nehezebbik szakaszán. A Fekete normalitást titokban kezdte írni, először novella kerekedett belőle, de később egyre „hízott” a mű – olyannyira, hogy például a második kiadásban is szerepel egy új fejezet, és a szerző még most sem tartja teljesen lezártnak a munkáját.
A kisregény magában is figyelemreméltó alkotás, ám Kincses Endre illusztrációi még teljesebbé teszik a befogadás élményét – méltán kapta meg hát a kötet a 2016-os év legszebb gyermek- és ifjúsági könyv díját.
Kire mondják, hogy normális?
A Fekete normalitás az Európa Kollégiumban
Az Európa Kollégium irodalmi programjainak keretében szerda este Fehér Miklós Fekete normalitás című kisregényét mutatták be, a szerzővel pedig ezúttal Patyerek Réka, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék hallgatója beszélgetett. A fiatal vajdasági magyar írók követik kortársaik munkásságát, Miklós ugyanis elárulta, Celler Kiss Tamás annyira jónak tartotta a számos kritikával illetett címet, hogy azt monda a szerzőnek, szívesen kisajátítaná abban az esetben, ha ő nem tartja meg. Szóba kerültek az idő közben felmerült címvariációk, melyek között szerepelt a kutyájára utaló Zeusz ereje, valamint a Cseh Tamás dalra reflektáló Jobbik részem, melyeket végül elvetett, mert a Fekete normalitás nem csupán jól hangzik, de körvonalazza azt is, ami a regényben történik. Tematikája miatt könyvét hasonlították már Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényhez, Alekszandr Szolzsenyicin Rákosztály, Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából vagy éppen Paulo Coelho Veronika meg akar halni című műveihez, de mondták már rá azt is, hogy hangulatában néhol grecsós, Miklós azonban elárulta, nem szeretné, ha más történetekhez hasonlítanák a Fekete normalitást. Ahogyan fogalmazott, egy depressziós ember ki van rekesztve a társadalomból, ami számára jó is, meg nem is, ezért szeretne véget vetni ennek a köztes állapotnak, lehetőleg fájdalommentesen. Ismét szó esett a regényben fellelhető önéletrajzi momentumokról, a szereplők megformálásának körülményeiről, továbbá arról, milyen kapcsolat van a pszichiátrián az ápoltak és a „normális” emberek között. Miklós saját tapasztalataira hivatkozva úgy fogalmazott, nem vett észre semmilyen különbséget a kinti és a benti emberek között, benn is teljesen normális személyekkel találkozott, akik olyan kisebb-nagyobb problémákkal küzdenek, amiket egyedül már nem képesek megoldani. A fiatal szerző úgy véli, nehéz meghúzni a határt a menekülés és a stresszlevezetés között: az olyan függőségek, mint a sorozatnézés vagy a megszokottnál gyakoribb testedzés addig nem számítanak problémának, amíg nem zavarják a mindennapi rutint. Amikor megjelennek a függőség jelei, beszorítva érzi magát az ember, tudja, hogy vannak kötelezettségei, amiket mégsem tud elvégezni – fejtette ki Miklós – és Zacher Gáborra utalt, aki könyvet írt a szenvedélybetegségekről, amik egy ideig azt a látszatot keltik, hogy könnyítik a mindennapok nehézségeit, de mivel folyamatosan fokozni kell az alapjukat képező dolog mennyiségét, pozitív hatásuk egy idő után negatívba fordul át. Miklós egyebek mellett beszélt arról, hogyan értelmezi saját főhősének személyiségfejlődését, illetve a kötet végén található utolsó két fekete oldalt, mely által – a Maffiózók című sorozat utolsó részéhez hasonlóan – fizikai formájában véget ér a könyv, de ha szeretetteljes olvasók vagyunk, a történetek és a karakterek itt nem fejezik be az életüket.
„Az írás segítségével fedezem fel a világot”
Interjú Fehér Miklóssal, a Fekete normalitás című regény szerzőjével
A zentai Fehér Miklós saját bevallása szerint olyan, mint bármelyik átlagos egyetemista. Szabadidejében azonban nemcsak focimeccseket néz, hanem (újság)ír, olvas, 2016-ban pedig a Forum Könyvkiadónál megjelent első kisregénye, a Fekete normalitás. Pályakezdésének tapasztalatairól, könyvének második, bővített kiadásáról, valamint terveiről beszélgettünk a fiatal szerzővel.
Hogyan jutottál az első szépirodalmi szövegedtől az első regényedig?
– Valamikor a gimnáziumi éveim közepén kerültem közeli kapcsolatba az írással, erre az időszakra jellemző volt, hogy éjszakai bagolyként funkcionáltam. Egy magányos hajnali órában unaloműzésként kezdtem el írni, az elkövetkező időszakban pedig szokássá vált. Később terápiás jelleggel kiírtam magamból a dolgokat, ezáltal jobban megismertem önmagamat és a körülöttem lévő világot. Ez még ma is megvan, könnyebben átlátom a dolgokat, ha lejegyzem őket, mert a személyes interakciók során a real-time visszajelzésekben gyakran eltévedek, olykor a túl sok inger közül csak a leglényegesebbek jutnak el hozzám, az írással pedig rekonstruálhatóvá válnak a találkozások, egészében elemezhetővé válik egy-egy párbeszéd vagy történés. Mára leginkább az alkotás öröméért írok: egy olyan tudatállapotba kerülök, ahol jól érzem magam, még akkor is, ha lelkileg néha teljesen leépülök a folyamatban.
Ha úgy vesszük, a Fekete normalitás is egy ilyen lelki leépülésről szól – legnagyobb részt egy rehabilitációs intézményben játszódik, ahol tizenéves főhőse öngyilkossági kísérlete után igyekszik visszatalálni a normalitásba. Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával megjegyezted, sokan a könyv elolvasása után sem merik nyíltan megfogalmazni azt, hogy valaki ilyen fiatalon véget akar vetni saját létezésének. Ha jól tudom, személyes tapasztalatokat is felhasználtál az írás során.
– A regény kiindulópontja egy öngyilkossági kísérlet, s nem titkolom, hogy nekem is voltak hasonló tapasztalataim. Az ember nem szívesen beszél ilyesmiről, talán attól fél, hogy ezáltal sebezhetővé válik, a világ pedig ideig-óráig foglalkozik vele, utána könyörtelenül továbbáll, adott esetben eltapossa őt. A Fekete normalitás főhőse, a Fiú belső monológokban gondolkodik az élet nagy kérdésein, fontos erkölcsi dilemmákról elmélkedik, aztán amikor eljut oda, hogy hangosan is ki kellene mondani ezeket, megfutamodik. Szerintem mindannyiunkra jellemző ez a fajta meghátrálás, pedig a legtöbb problémát tautologikus módon csak úgy tudjuk megoldani, ha leülünk, és beszélünk róla. A párbeszéd persze nem jelent azonnali megoldást, de indítója lehet a cselekvésnek, a változásra való hajlam felerősödésének. Legtöbben félünk a változástól, mert ismeretlen, nem látjuk, mit hoz számunkra a következő forduló, de személyiségfejlődésünk szempontjából rendkívül lényeges. A kórházban eltöltött öt nap volt, amiből meríteni tudtam, főleg a közeg hatott rám. Bár a tapasztalatok alapján legtöbben túlbecsülik a regény valóságtartalmát, hiszen nagyobb része fikció, tény, hogy akadtak mozzanatok, karakterjegyek, amelyeket a bent tartózkodó betegekről mintáztam. Néha olyan személyek tartják valóban megtörténtnek a leírtakat, akik ott voltak mellettem a nehéz pillanatokban. Ilyenkor maga a szerző is elbizonytalanodik, akkor ez most tényleg így volt, vagy mégsem. Számtalanszor tettem fel magamnak ezt a kérdést, de azt hiszem, képtelenség ugyanúgy elmesélni a világ történéseit, ahogyan végbemennek. A papírra vetés pillanatában a szubjektum érzésvilága, emlékezete és fantáziája vezeti az alkotó kezét.
A regény kétharmadánál egy éles váltást követően a távolságtartó harmadikból első személyűre vált a narráció, és úgy tűnik, a főszereplő Fiú ettől a ponttól kezdve kísérel meg megbékélni önmagával. Nem érezted kockázatosnak a döntést, hogy fellebbentsd a fátylat az elbeszélő kilétéről?
– Ennek a döntésnek a kockázatosságát most érzem igazán. A szöveg formálásakor teljesen nyilvánvaló volt, hogy a karakterfejlődés szempontjából szükséges ez a váltás, technikailag szinte semmilyen akadályt vagy nehézséget nem jelentett, kényelmesen éreztem magam mindkét szerepben. Szükséges volt ez a lépés, a Fiú önmagával való megbékélése és megismerése érdekében. Tisztában voltam vele, hogy elkerülhetetlen lesz az azonosítás. Egyfajta játék ez az irodalomban, amikor a szereplőket, legtöbbször a főhőst a szerző hasonmásának tekintik, olykor azonban még most is elképedek. Bár szívesen mondanám, hogy a valóság nem olyan groteszk, mint az alkotásé, a világot szemlélve aligha lepődnék meg még bizarrabb események láttán.
A szenttamási Gion Nándor Emlékház és az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet ifjúsági regénypályázatának első helyezettje lett a kéziratod. Egy szerzői szövegedben vallasz arról, amikor értesültél a zsűri döntéséről, elmaradt az ilyen esetekben elvárható katarzis: ugyanúgy érezted magad, mint bármikor máskor. Azóta eltelt közel egy év. Milyenek és hogy érintenek a regényeddel kapcsolatos visszajelzések, azaz változott-e a helyzet: másmilyen most elsőkönyvesnek lenni?
– Röviden és tömören: nem. Két betűvel bővebben már: talán. Ha hosszabb válaszba kezdek, azt kell mondanom, mindenképpen változott a helyzet. Nem azért, mert én másképp érzem magam: ugyanúgy kelek, s fekszem, vannak jobb és rosszabb napjaim, nem viszonyulok eltérően az emberekhez, ők viszont hozzám, nos… Egyesek szerint nem normális az, ha valaki huszonévesen regényt ír, ad ki, de bizonyos szempontból az egész alkotás a normalitás skáláját kérdőjelezi meg. A legszűkebb környezetemben, hála istennek, semmiféle átalakulás nem történt, ha viszont kiszélesítem a megfigyeléseket a tágabb ismeretségi körre, vagy a teljesen ismeretlen emberekre, akkor felfedezhető pár érdekes dolog. Akadtak visszajelzések, melyekben az olvasók hasonló élményekről számoltak be, és köszönetet mondtak, hogy szembesítettem őket önmagukkal. Ez mindenképpen dicséretre méltó, még akkor is, ha csak előttem tárulkoznak ki. Ilyenkor konyhapszichológussá lépek elő, próbálok velük beszélgetésbe elegyedni, meséljék el a saját történetüket.
Örvendetes, hogy tavaly decemberben megjelent a könyved második, átdolgozott kiadása. A könyvtárgy ránézésre változatlan, ám tüzetesebb vizsgálat után feltűnik, hogy egy fejezettel bővült a szöveg. Milyen egyéb változásokkal találkozhatunk?
– Ezúttal is voltak ötletek, Kincses Endrével, a könyv illusztrátorával azt taglaltuk, hogy átfordíthatnánk inverzbe a fedőlapot, de maradtunk az eredetinél, így könnyedén azonosítható maradt a kötet. Az új fejezet egy átkötő szöveg a regényben, valamelyest árnyaltabbá teszi az átmenetet a Fiú életében, érthetővé válik, miért és hogyan köt ki végül ott, ahol. A fejezetek iniciálékkal kezdődnek, melyek a műszaki szerkesztő munkáját dicsérik, valamint oldaltöréseket iktattunk be azoknál a részeknél, ahol idő- vagy térbeli változások történnek.
A mindkét kiadásban változatlan bemutatkozó szöveged egyik figyelemre méltó mondata szerint polihisztor szeretnél lenni egy polihisztormentes világban. Hogy állsz ezzel a törekvéssel, és mit olvashatunk tőled a közeljövőben?
– Meglehetősen keveset írtam az elmúlt két-három hónapban. Folyamatosan jegyzetelek, de a legvégső esetben jutok el addig, hogy időt szánjak rá. A szépírás most nem prioritás. Ha az lenne, találnék rá időt, és ha majd újra az lesz, születni fognak új szövegek. Az újságírás és a tanulmányírás azonban továbbra is jelen van, ezekből eredően egyre több témában van alkalmam elmerülni, újabb ismereteket szerzek, ráadásul a komfortzónámból is kiléphetek. Az írás segítségével fedezem fel a világot, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, ha túl sokat akarok fogni, idővel kicsúsznak a kezeim közül a dolgok. Rengeteg mindenhez nem értek, és sok olyasmi van, amelyhez soha életemben nem is fogok, mert nem érdekelnek. Máshonnan kellene elvennem rájuk az időt, a személyközi viszonyaim viszont túl sokat jelentenek nekem ahhoz, hogy lemondjak róluk. És hogy mit olvashattok tőlem a közeljövőben? A regény írása során bevált a babona, hogy senkinek nem mondtam semmit, azt hiszem, ehhez a furcsa hagyományhoz most már ragaszkodni fogok.
A második út a befutó
Fehér Miklós: A sportújságírás elképzelhetetlen az új kommunikációs csatornák nélkül
Csendes, pontos, megbízható, jól ír és jó humorú – mondanám el annak, akinek be kellene mutatnom Fehér Miklóst, lapunk sportrovatának fiatal újságíróját. Szinte észre sem lehet venni, mikor érkezik meg a szerkesztőségbe, hiszen azonnal munkához lát: számítógéphez ül, kinyitja azokat a sportoldalakat, amelyekről folyamatosan tájékozódik, közben bekapcsolja a tévét, ott meccset követ, gyűjti az információkat és közben azon gondolkodik, ki lehetne a következő interjúalanya, akit ha kell, a világ másik pontján is utolér és szóra bír. Ez az egyik oldala, a sportos fele. A másik énje a szépírói, amely már jóval korábban elkezdett megmutatkozni, hiszen négy évvel ezelőtt, 22 éves korában megjelent regénye Fekete normalitás címmel. Nem véletlen, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete őt tüntette ki az év pályakezdő újságírója díjjal.
Olyan családban nőttél fel, ahol minden a sport körül forgott, hiszen nővéred és bátyád is asztaliteniszező, te magad is fociztál, és a szüleid is sportoltak. Ebben az örök nyüzsgésben hogyan kerültél közel az íráshoz, ehhez a nyugalmat igénylő tevékenységhez, önkifejezési formához?
– A középiskolás éveim alatt depressziót diagnosztizáltak nálam, és abban az időben teljesen átfordultak a napjaim. Éjjel éltem, nappal aludtam. Hajnalban, amikor egyedül voltam és teljes csönd honolt, terápiás jelleggel elkezdtem magamból kiírni a dolgaimat. Ahogy másztam ki ebből a gödörből, és egyre többet írtam, rájöttem, hogy engem tulajdonképpen érdekel maga az írás. Jelentkeztem a Képes Ifjúságban, amelynek akkor a felelős szerkesztője Szögi Csaba volt, aki örömmel fogadta, hogy írni szeretnék, és az első cikkem a Nemzeti sehovatartozás címet kapta, melyben az identitászavarok kerültek felszínre. Ő magyarázta el elsőként, hogyan kell megformázni az írásokat és munkára biztatott. Sporttémákkal kezdtem el foglalkozni, majd az interjúkba is belekóstoltam, és a világ nagy dolgairól kérdezgettem embereket. Érdekes most visszaolvasni ezeket az interjúkat, rácsodálkozom magamra, hogy sokszor milyen csapongó, összefüggéstelen voltam. Az írás aztán tovább erősödött az egyetemi éveim alatt, és kikristályosodott bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, konkrétan a sportújságírással. Sokszor beszéltünk otthon róla, hogy az lenne a legideálisabb, ha a sportot és az írást kombinálhatnám, és ez összejött, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam.
Akkor az egyértelmű volt, hogy gimnázium után a Magyar Tanszéken folytatod a tanulmányaidat és onnan egyenes út vezet az újságírásig?
– Egyáltalán nem. Valahogy mindig a második próbálkozások az eredményesek az életemben. Ez a középiskolával is így volt, mert először angolt akartam tanulni Szabadkán, majd a Zentai gimnáziumban kötöttem ki, aztán meg egyetemre pszichológiára felvételiztem, és nem sikerült állami költségre bejutnom, úgyhogy kihagytam egy évet, majd másodszorra már a Tanszékre felvételiztem, ami, mint kiderült, nagyon jó választás volt. Az egyetemi évek alatt az volt a legnagyobb dilemmám, hogy mikor kezdjek el a tanulmányok mellett dolgozni, mert otthon mindig arra sarkalltak, hogy előbb diplomázzak, és csak utána álljak munkába. Másodéves koromban felajánlották, hogy dolgozzam az Újvidéki Rádiónak, de nem fogadtam el, aztán harmadikban is ugyanez történt, majd az utolsó évben az éjszakai műsor vezetését elvállaltam. Ugyanígy a Magyar Szótól is többször megkerestek az egyetem alatt, és amikor már visszaköltöztem Zentára, és már csak két vizsgám volt a diplomáig, akkor kezdtem el itt dolgozni, szóval a 2018-as labdarúgó-világbajnokságra érkeztem a zentai szerkesztőségbe.
Mennyire érzed teljesnek az életedet így, hogy a sportrovaton dolgozol, és mellette szépirodalommal is foglalkozol?
– Tényleg azt csinálom, amit szeretek. Örömmel jövök a szerkesztőségbe, a sportrovatra, mert ha nem dolgoznék, és nem ez lenne a munkám, akkor is követném a sportot, mert engem ez éltet. Nálam akkor is sport megy a tévében, ha szabadságon vagyok, vagy ha pihenek, szóval kiskorom óta minden a sport körül forog. Sportcsaládban nőttem fel, a bátyám és a nővérem is asztaliteniszezik, a nővérem profi, ő abból él, apukám jó focista volt, azt mondják, tőle örököltem ezt a vonalat, mert én is fociztam, anyukám tartományi bajnok volt szertornában, szóval mindig is a sport körül forgott az életünk. Ennek köszönhetően rögtön otthonosan mozogtam a Magyar Szó sportrovatán, nekem nem kellett, hogy Laták István szerkesztő elmagyarázza, hányan játsszák a focit, a vízilabdát, vagy mik a szabályok teniszben. Semmi ilyen jellegű bevezetőre nem volt szükségem, de amikor megkaptam a VMÚE díját és visszanéztem a 2018 májusában írt híreimet, tudósításaimat, elképedtem, hogy akkoriban még egy programajánlót sem tudtam rendesen megírni. Aztán gyorsan belerázódtam a dolgokba, mert mindig elolvastam a kollégák írásait, figyeltem a megfogalmazásaikat, azok alapján próbáltam logikát találni benne, és így fejlődtem. Most is ezt teszem: figyelek és tanulok.
Mennyire munka akkor ez a napi sportújságírás, és mennyire inkább életforma?
– Erről már beszélgettünk a kollégákkal, hogy ez inkább életforma. A sportban vasárnap mindig dolgozni kell, és a szombat a szabadabb, de nekünk ez nem olyan megterhelő, mert érdekelnek bennünket a történések. A szombat az nálam arról szól, hogy pihenek, figyelem egy kicsit a focit, a pingpongot, meg a többi sportot, vasárnap pedig a reggeli kávé után már a vasárnap délutáni pörgésre hangolódom, mert akkor sok esemény zajlik egyszerre, és fejben nagyon ott kell lenni. Nekem az a normális vasárnap, amikor délután bent vagyunk a szerkesztőségben, nézzük a sportot, és írjuk a másnapi újságot.
A sportújságírásban ma már elképzelhetetlen a munka anélkül, hogy a személyes találkozásokon túl különféle kommunikációs csatornákon tudj kapcsolatot teremteni a sportolókkal, edzőkkel, sportban dolgozó szakemberekkel. Ma már nem az a módi, hogy megszerezzük valaki telefonszámát, hanem egészen más úton lehet az embereket elérni. Te hogyan csinálod?
– Korábban csak a Facebookot használtam, de aztán rájöttem, hogy ez nem elég, mert a nálam is fiatalabb, feltörekvő sportolók, akik a felnőtt kor határán vannak, azok már inkább az Instagramot használják. Bekövetem őket ott, rájuk írok és így elkezdődik egy kommunikáció. Van egy másik oldal is, az a neve, hogy TikTok, és még nem nagyon értem a működését, de látom, hogy pár másodperces videókat töltenek fel, és én is reagálok ott valamikre, így ott is el tudok érni bárkit. Igyekszem figyelni ezekre a dolgokra, mert tartani kell a lépést a trendekkel, és ilyen módon el tudom érni azokat a sportolókat, akikkel érdekes lehet interjút készíteni. Ebben a mai világban bárkit el lehet érni, csak meg kell találni a módját. Sokszor készítettem úgy interjút világszinten is elismert sportolóval, hogy számtalan e-mailt küldtem neki, vagy a sajtóképviselőjének, mire egyáltalán válaszoltak, majd eljutottunk addig, hogy feltehettem a kérdéseimet, aztán visszakérték az írást, hogy megfelelő módon tálaltam-e, és csak utána jelenhetett meg nyomtatásban. Egy ilyen interjú elkészítése hónapokat is igénybe vehet, és szinte virtuálisan zaklatnom kellett az illetékeseket, hogy létrejöhessen. Ez egy soklépcsős folyamat, ami ezeknek az új kommunikációs csatornáknak köszönhetően működik. Igyekszem eligazodni ebben a világban, és ez is egy olyan terület, ahol próbálok otthonosan mozogni.
A kollégák nagyon megkedveltek téged, és az is gyorsan kiderült, hogy nemcsak a sportban, hanem a művelődésben, és egyéb területeken is lehet rád számítani, ezért a Magyar Szó más oldalain is találkozni az írásaiddal. Ezekre a felkérésekre hogyan tekintesz?
– Középiskolásként azt hittem, hogy sok mindenhez értek, és szinte bármit meg tudok írni, és mint kiderült, ez azért nincs így. Közel áll hozzám az irodalom, a színház, a filmművészet, érdekelnek a képregények, aktívan követem a politikát is, és ez kötelessége is egy újságírónak, de ahogy haladok előre az időben, úgy jövök rá, hogy nem tudok mindent olyan magas színvonalon megírni, mint ahogy én azt annak idején elképzeltem. Vannak olyan területei a kultúrának, a politikának és még a sportnak is, amihez nincs elég tapasztalatom, nincs elég tudásom. Semmiképpen sem szeretnék berögződötten csak a sporttal foglalkozni, nem is tudnék, hiszen egyelőre szerteágazó az érdeklődési köröm, mindent figyelek, de a fő tevékenység a sportújságírás, amiben otthon érzem magam. Lehet, hogy később majd az irodalom lesz az, ahová áthelyeződik a fókusz, de egyelőre a sport a legfontosabb.
A Híd Körben is aktív vagy. Mit jelent számodra a közéjük tartozás?
– A sportban és a sportújságírásban a legfontosabb az objektív mérce, az eredmény. Boncolgathatjuk, magyarázhatjuk a történéseket, és az is a feladatunk, hogy rávilágítsunk dolgokra egy-egy sportágban, de akkor is az eredmény a lényeg. Ezzel szemben ott a szépírói kvalitás, ami ennek az ellentéte, és a kettő kiegyenlíti egymást, mert míg a sportújságírásban a földön maradok, addig a szépírásban szárnyalhat a kreativitás és a fantázia. Főleg novellákat írok, jelent már meg versem is, és 2016-ban a regényem, úgyhogy próbálok ezen a téren is tevékenykedni. Manapság kicsit kevesebb idő jut erre. Mostanában csak akkor írtam, ha felkért a Híd, vagy az Előretolt helyőrség, vagy valamelyik magyarországi folyóirat, de amikor majd megint prioritás lesz a szépírás, amikor valami nagyobb volumenűt akarok publikálni, egy újabb prózát, vagy egy újabb kötetet, akkor majd megint arra helyeződik a hangsúly. A Híd Kör olyan szempontból fontos az életemben, hogy amikor Újvidéken éltem, az ő társaságuk nagyon inspiráló közeg volt. Most is kapcsolatban vagyunk és igyekszünk a középiskolásoknak, a fiataloknak olyan foglalkozást találni, mely által ők is értő olvasói lesznek az irodalomnak, vagy más publicisztikai műfajoknak, mert nem az a cél, hogy írókat neveljünk, hanem, hogy az emberek el tudjanak igazodni a világban és az információs rengetegben.
Amikor fókuszban van a szépírói tevékenység, mikor alkotsz?
– Az éjszaka a legtökéletesebb, pont azért, mert csönd van, de tökéletesítettem azt a hozzáállást, hogy a legzajosabb kávézóban is le tudok ülni egy sarokban, és ott megteremtem a saját magam csöndjét. Nem szeretem elművészieskedni ezt a dolgot. Én leülök és írok, nem kell nagy ihlet, de a megteremtett nyugalmam az kell, abban tudok létezni, abban tudok szépírással foglalkozni. Az már más dolog, hogy amikor két hét múlva előveszem az írást, akkor hány mondatot húzok ki belőle, de ez már az alkotói folyamat része. Ez ugyanígy lenne az újságírásnál is, ott is mindig változtatnék, javítanék rajta, ha lenne rá idő. Amikor másnap visszaolvasom a lapban az írásomat, mindig úgy érzem, hogy lehetett volna másképp is írni. Nálam ez így működik. A regényemmel kapcsolatban is úgy volt, hogy már viccelődve azt mondtam, vegyék el tőlem a kéziratot, mert sosem lesz kész. A kiadott példányt aztán sosem olvastam végig, azt hiszem az ötödik oldalig jutottam, és rengeteget belejavítottam, úgyhogy inkább nem is olvastam tovább.
Ha belegondolsz a következő tíz évbe, hol szeretnéd magad látni, és milyen tevékenységben?
– Most a mesterdiplomámat kell megvédenem, de a helyzet miatt azt is elhalasztották, viszont amint lehet, sort kerítünk erre, és utána doktori képzést szeretnék beírni, valószínűleg Újvidéken. Nem tudom, hol leszek tíz év múlva, csak arra törekszem, hogy ha bármikor visszanézek a mostani Fehér Mikire, büszke legyek magamra. Ez előre tekintve is igaz.
Mire ösztönöz a VMÚE pályakezdő újságírója elismerés?
– Tudtam, hogy mikorra várható a díjak kihirdetése, de meglepődtem, amikor itt a szerkesztőségben a kollégák tudatták velem, hogy én nyertem el. Úgy érzem, nem változtat sokat a hozzáállásomon. Mutatja, hogy jó úton, jó pályán járok, de azt nem gondolom, hogy 26 évesen a világ összes tudásával rendelkezem. Nap mint nap tanulok itt a szerkesztőségben a kollégáktól, a szerkesztőktől és saját hibáimból is. Nem fogok változtatni azon, ahogyan dolgoztam, mert úgy érzem, hogy eddig is a képességeimhez mérten és azon felül próbáltam jól végezni a munkámat. Ilyen szempontból a díj nem változtat semmin, de megmutatta, hogy jó irányba tartok, ez az, amivel foglalkoznom kell.
Hobbija a munkája, munkája a hobbija
Nagy megtiszteltetés érte a vajdasági magyar sportújságírók nem túl népes, de annál összetartóbb, gyakran méltatlanul mellőzött családját, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökségének döntése értelmében ugyanis az idén az év pályakezdő újságírójának járó elismerést Fehér Miklós, a Magyar Szó tehetséges sportújságírója kapta meg. A díj kapcsán a sportújságírás mellett szépirodalommal is foglalkozó kollégámmal beszélgettem.
* Hogy fogadtad a hírt, hogy az idén téged részesítenek ebben az elismerésben?
— A Magyar Szó zentai szerkesztőségében leptek meg a kollégák a hírrel — kezdte a beszélgetést Miklós. — A hét eleji gyűlés után bevonultam az irodámba, és dolgozni kezdtem, amikor hívtak, hogy fáradjak át újra a másik helyiségbe. Nem is értettem, miért, és közöltem velük, hogy dolgozom, hagyjanak nyugodtan. Végül átmentem a másik irodába, és a teljes zentai szerkesztőség jelenlétében közölték velem, hogy én vehetem át az év pályakezdő újságírója címet. Meglepődtem, nem számítottam rá. Ez egy szakmai elismerés, melynek örülni kell, és örülök is neki.
* A sportújságírók nagyon ritkán részesülnek bármilyen elismerésben, te pedig sportújságíróként kaptad meg a díjat.
— A sportújságírók gyakran mellékvágányra vannak helyezve, amit néha érzékelünk is. Általában akkor kapják fel a fejüket az emberek, ha valamelyik vajdasági magyar sportoló kiváló eredményt ér el, és egy interjú vagy hosszabb riport készül vele. Nagyon gyakran elfelejtjük, hogy a sportsikerek mögött ott állnak a sportújságírók, akik tudósítanak az eseményekről, hírt adnak róluk, hiszen másképp a nyilvánosság nem szerezne tudomást ezekről az eredményekről. Talán előnyben vagyunk a nyilvánossággal szemben, mivel mi látjuk, hogyan jut el valaki azokig a sikerekig, amelyekre mindenki felkapja a fejét, és azt is tudjuk, hogy a sikerek mögött mennyi munka áll.
* Hogy jött az életedbe az újságírás, a sportújságírás?
— Családon belül gyakran poénkodunk azzal, hogy a sport és az írás ideális párosítás számomra. Sportcsaládban nőttem fel, gyermekkoromtól kezdve sporteseményekkel voltam körülvéve, az írás területén pedig az első fogalmazások megírásától, az általános iskola negyedik osztályától kezdve otthonosan mozgok. Első publikációm egy pályázat által a Hét Napban jelent meg, majd elkezdtem a Képes Ifjúságnak írni. Tiszteletdíjat kaptam, nem kellett a szüleimtől pénzt kérni a hétvégi szórakozásra. Egyetemi éveim vége felé a rádiózásba is belekóstoltam, az Újvidéki Rádió éjszakai műsorát vezettem, majd a Magyar Szó sportrovatához kerültem.
* Sportcsaládban nőttél fel, hiszen szüleid és testvéreid is sportoltak/sportolnak.
— Apukám focizott, regionális szinten egész jó labdarúgó hírében állt, jól látott a pályán, anyukám pedig szertornázott, vajdasági szinten több érmet is szerzett. Nővérem, Gabriella profi asztaliteniszező, Katalóniában egy Barcelona környéki csapatban játszik, a bátyám válogatott szinten asztaliteniszezett. A testvéreim mindig azt mondták, hogy az asztalitenisz a világ legbutább és legidegesítőbb sportja, így inkább a labdarúgást választottam, és egyetemi éveim közepéig fociztam. Zentán kezdtem, majd Csókára kerültem, végül újra sárga-kékben játszottam egészen addig, amíg ezt a tanulmányaim lehetővé tették.
* Leginkább sportújságíróként vagy ismert, viszont 2016-ban Fekete normalitás címmel kiadtál egy regényt.
— Azt mondják, a fiatalok körében — nem tudom, ez melyik korosztályt öleli fel — inkább szépíróként vagyok ismert. Ez valószínűleg a regényemnek köszönhető, mely felméréstörténet, egy, a tinédzser- és a felnőttkor között álló fiatalember történetét meséli el. Szépíróként is tevékenykedek, novellákat, alkalomadtán verseket jelentetek meg. Tarsolyomban lapul néhány nagyobb volumenű próza, melyet majd valamikor publikálni szeretnék. A sportújságírás és a szépírás nálam kiegészítik egymást. A sportban az eredmény számít, az objektív mérce, míg a szépírás azért kell, hogy szabadjára engedhessem a kreativitásom, szárnyalhasson a fantáziám.
* Sportújságíróként melyik esemény volt számodra a „mély víz”?
— A 2018. évi labdarúgó-világbajnokság. A díj átvétele után visszanéztem a vb alatt készített írásaimat, és érdekes dolgokat vettem észre. Bizonyos amatörizmusok, melyeket azóta kiküszöböltem, még fellelhetőek voltak azokban az írásokban, de valószínűleg a mostaniakban is találok hibát, ha néhány év múlva újra elolvasom őket. Bírtam a terhelést, nagyon intenzív tanulófolyamatnak nevezném azt az időszakot. Soha nem hittem volna, hogy nekem egyszer sok lesz a fociból. De bizony a vb végére, miután egyetlen mérkőzést sem hagytam ki, és nemcsak néznem, hanem látnom is kellett a gólok, támadások mögötti mozgatórugókat, okokat, összefüggéseket, bizony elfáradtam. Első hibámat is a világbajnokság alatt, annak is a legvégén követtem el, amikor elrontottam a legjobb kapus nevét. Másnap az olvasók telefonáltak a sportrovatba, én pedig elnézést kértem, és a következő számban már a díjazott kapus neve jelent meg. Ezzel letudtuk a dolgot, hiszen mi is emberek vagyunk.
* Több jelentős sporteseményről tudósítottál, és számos kiváló sportolóval készítettél interjút ilyen rövid idő alatt.
— Ha ki kellene egyet emelnem, akkor a kiváló rendezésű, budapesti asztalitenisz-világbajnokság lenne az. A helyszínen tapasztaltam meg, milyen a terepen levő sportújságíró élete, hiszen reggeltől estig a teremben tartózkodtam, interjúkat, riportokat készítettem, korán érkeztem és későn távoztam a csarnokból. Asztaliteniszező nővéremnek köszönhetően nagyon sok ismerősöm volt már akkor is a sportág világában. Bátorfi Zoltán, a magyar női válogatott szövetségi kapitánya hozzám jött oda először, és én tehettem fel neki elsőként a kérdéseim. Első hivatásos újságíróként eltöltött napomon rendezték meg Zentán a Magyar Szó Kupát, ahol Márton Anita súlylökővel beszélgethettem. Nagy élmény volt számomra, hiszen előtte csak a televízióban láttam a lenyűgöző eredményeket elért dobóatlétát. Ma is gyakran emlegetem, hogy első interjúmat Márton Anitával készíthettem. A későbbiekben alkalmam adódott beszélgetni többek között Pergel Szandrával, Babos Tímeával, Györe Lászlóval, a TSC számos játékosával, az UEFA ügyvezető titkárával…
* Szakma vagy hivatás a sportújságírás?
— Mindkettő. Nem tudnám úgy csinálni, hogy ne legyen a hivatásom is egyúttal. Szabadság alatt gyakran megjegyzik a családban, hogy ne olvassam már a sporthíreket, ne kövessem a sporteseményeket, hiszen szabadságon vagyok. Én erre mindig azt válaszolom, hogy akkor is elolvasnám ezeket a sporthíreket és követném a sporteseményeket, ha nem ez volna a szakmám, hiszen érdekel és szeretem a sportot.
* Köztudomású, hogy a sportújságírók hétvégén is dolgoznak, gyakran reggeltől estig. Hogy viseled a munkával teli szombatokat és vasárnapokat?
— Ezzel a munkával együtt jár, hogy hétvégén is dolgozunk, hozzászoktam már. Vasárnap délután mindenképp sporteseményeket néznék, akár a helyszínen, akár a tv-n. Más területen dolgozó emberek gyakran megkérdezik tőlem, milyen a beosztásom. Nehéz másoknak elmagyarázni, hogy a sportújságírás 24 órás munka, itt mindig figyelni kell. Csak az a bosszantó, amikor a szűkös határidő miatt nem tudunk a helyszínen lenni, hanem a szerkesztőségből kell követni az eseményt, és közben körmölni a látottakat. A kiégés miatt időnként jólesik a pihenő, mert mentálisan elfárad az ember. Előfordult, hogy szabadság alatt megkérdeztem a párom: ilyen egy vasárnap délután, amikor nem dolgozik a sportújságíró?
* Kipróbálnád magad a sportújságírás más válfajában is? Legyen szó akár rádiózásról vagy televíziózásról.
— Biztos nagyon másak ezek a területek, egész más felkészülést igényelnek, mint a nyomtatott sajtóban egy-egy interjú megírása. Nagyon szívesen kipróbálnám a televízióban a kommentátori szerepkört, melyhez igencsak fel kell pörögni, én viszont nem vagyok az a túlpörgős típus, inkább mindent kétszer meggondolok, és alaposan átrágok egy-egy témát. Jól felkészülnék a csapatokból, játékosokból, edzőkből, és úgy hiszem, ebben a válfajban is megállnám a helyem.
