Skip to main content

Az általános iskolát és a gimnáziumot szülővárosában végzi, ezt követően az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén 2018-ban szerez alapfokozatú, 2020-ban mesterfokozatú diplomát (Posztháborús traumairodalom a vajdasági magyar középiskolai irodalomtanításban). 2017 és 2018 között az Újvidéki Rádió munkatársa, a Takarodó című éjszakai műsor műsorvezetője, 2018-tól a Magyar Szó napilap sportújságírója.

További publikációk
A tenger motívuma Sirbik Attila St. Euphemia című regényében. In: Csányi Erzsébet (szerk.): 16. VMTDK-rezümékötet. Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2017.
Menekülő emlékezet (A dögeltakarító groteszksége). In: Csányi Erzsébet (szerk.): 17. VMTDK- Rezümékötet. Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2018.
Létállapotok Orcsik Roland Fantomkommandó című regényében. In: Csányi Erzsébet, Novák Anikó, Grabovac Beáta (szerk.): VMTDK- Rezümékötet. Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2019.
Elolvasom

Az öreg ház

Az öreg ház előtt állok. Remegek. Fázom. Meztelen felsőtestemről esőcseppek csurognak le. Felnézek a magasba, a fátyolos felhőkkel borított égre, és széttárt kezekkel várom a csapást. Most adj jelet! Adj jelet, a rohadt életbe is! Ha tényleg létezel, kérlek… adj jelet! De nem jön semmi. Leeresztem a karomat. Itt állok az öreg ház előtt. Nem merek bemenni. Félek. Ez már nem az a ház. Szépsége megkopott, kapuja berozsdásodott, ablakai semmit sem látnak. Elsápadt, alig él. Egykoron gesztenyebarnára festett falak díszítették, ma fakó és hullafehér.

Soha nem hittem volna, hogy húszévesen búcsút kell mondanom neki. Képtelen vagyok felocsúdni ebből a rémálomból. Ő egész életemet ismerte, én az övéből csak egy szeletnyit kaphattam. Az első lélegzetvételemkor is itt volt velem, hallotta gügyögéseimet, látta miként indulok el világhódító utamra. Együtt örült és bánkódott velem. Segített az iskolában, mikor egyszer régen az irkámon még csak ákombákom díszelgett. Büszkélkedett, alkalomadtán szégyenkezett, megbüntetett, ha rossz jegyet kaptam. Mind miattam. Én pedig észre sem vettem. Futottam a lányok után, a szeme láttára cseréltem egyiket a másikra. Ő csak annyit szólt, okos legyél, nehogy két szék közé essél! Lassacskán eltávolodtam tőle, de hétvégenként mégis hozzá tértem vissza. Tárt karokkal fogadott, puszit erőltetett az arcomra, ám én készakarva ellenálltam. Már bánom. Késő. Figyelmetlen voltam. Idősödött, napról-napra változott. Cserepei megritkultak, elgyöngültek. Volt, amelyik el is tűnt, volt, amelyik csak színt váltott. A padlását keresztespókok hálózták be, kik könyörtelenül zsákmányoltak, folyton csak híztak és híztak. Kívülről még tudta álcázni magát, de belülről már réges-rég elfáradt. Egyre korábban merült álomba, reggel pedig mindig egy kicsivel tovább szunyókált. Majd egyik pillanatról a másikra összeomlott. Jól vagyok, jól vagyok, mondotta ekkor. Nem hittem neki. Persze, hogy nem hittem. A falai repedezni kezdtek, az apró szépséghibák markánsabbá váltak, a szobákat összekötő hálózat erei pedig kidudorodtak.

Az öreg ház előtt állok. Remegek. Fázom. S félek. Rettenetesen félek. Eddig itt volt nekem, holnaptól már nem lesz. Kihez fordulok majd tanácsért? Hiszen Ő mindent tud rólam. Mindig is tudott mindent. Még akkor is, ha hazudtam. Ő nagyon jól tudta, hogy nem mondok igazat. Mégis szótlan maradt, hadd tanuljak magam. Elmélázok.

Jön Apám, átölel. Kézen fog, az eresz alá vezet. Megtöröl, teával kínál, közben megszárítja hajamat. Csöndben ülünk egymással szemben. Nincs mit mondanunk, mindketten tudjuk. Ez a ház már öreg. Itt hagy bennünket. Eredj be hozzá, fiam, közli Apám, látni szeretne. Lehúzom a maradék teámat. Nagyot sóhajtva elindulok. Odaérek az öreg ház legkedvesebb szobájához. Lenyomom a kilincset, jól megszorítom. Még egy utolsó lüktetést érzek, majd az ajtó darabokra hullik. Én pedig tudom.

Egyedül maradtam.

Elolvasom

Észrevétlen

Egyszerre hárman akarnak összejönni velem. Két lány, egy fiú. A lányok szépek, de nem okosak. A fiú okos, de nem szép. A lányokat kedvelem, a fiút szeretem. A lányokat szeretem, a fiúkat nem. A lányokért képes vagyok bármit megtenni. A fiúknál csak a barátaimért. De értük nem bármit, hanem mindent. A lányok unalmasak, a fiú izgalmas. A lányok felizgatnak. A fiú is. A lányokkal tudnék szexelni. A fiúval nem. Lányokkal már próbáltam, fiúval még nem. Egyszerre hárman akarnak összejönni velem. Mégis egy negyedikkel álmodom.

Veled.

Az újév nekem csak egy dátum. Az emberek nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. December utolsó napján és január elsején is ugyanaz vagyok. Nem egy ilyen teljesen átlagos dátumhoz fordulok változásért. Téged sem 2015 első napján kezdtelek el csodálni. A Tiszát lassan felváltotta a Duna, a töltést az egyetem mögötti futópálya. Zentát Újvidék. De téged… senki. Te maradtál. Van, ami változatlan. A kék marad kék, a gránátvörös gránátvörös. Te, szép. Minél többet látlak, annál nehezebb.

Hány túlgondolt pillanat, álmatlan éjszaka, belém fojtott szó, melletted csöndben eltöltött perc. Szeretnék veled lenni. Szeretnék melletted lenni. Szeretnék benned lenni. Szeretnék veled egy lenni. Szeretnék a szádból kilógó szalmaszál lenni, szeretnék csöngő lenni, mit megnyomsz. Szeretnék cigarettacsikk lenni, szeretnék öngyújtó lenni, mely lángra gyújt, szeretnék cigifüst lenni, mely tüdődbe menekül. Szeretnék villanyoszlop lenni, mely sárgás fénnyel világít erkélyedre. Szeretnék a táskádban megbújó életed lenni. De legfőképpen Rubik-kocka szeretnék lenni. Mert Rubik-kocka mindig van nálad.

Tudod milyen érzés téged ismerni? Mint kinyitni Pandora szelencéjét. A világra zúdítani a fáradtságot, a betegséget, az öregséget, a lernéi Hüdrát, a háromfejű Kerberoszt, s minden valaha létezett gonoszt. És ezt még el is viselném. De téged ismerni olyan érzés, mint kinyitni a szelencét, melyben még remény sincs. Mert te soha nem leszel az enyém. Furcsa dolog ez. Mint a falu sarkán ülő pletykáló öreg nénék, akik ma már nem egymással beszélgetnek, hanem Facebookon chatelnek. Aztán nagyritkán felnéznek, ítélkeznek a fiatalok felett, hogy bezzeg az ő idejükben…

Ideges vagyok. Magányos vagyok. Egyszerre hárman írnak rám a Messengeren. Két fiú, egy lány. A fiúk a barátaim. A lány ismerősöm. A fiúkért mindent megtennék. A lány nem érdekel. A fiúk hülyének tartanak. A lány mindenki szerelme. A fiúk rámozdulnának. A lány csak engem akar. Nem jó ez így. Meg van ez a világ bolondulva, föl van fordulva a pereputty a feje tetejére. A fiúk inni hívnak. A lány elköszön. Ő azt írja nekem, szia. Én azt válaszolom, szia. Elköszönök. Nem csak úgy, hanem el. Végleg, örökre. A lány majd rájön. A fiúk már várnak.

De te. Te bezzeg. Még mindig nem veszel észre engem.

Remélem, holnap is bombáznak
(Híd, 2015/7. sz.)
Az utolsó osztályfőnöki óra
(Híd, 2016/9. sz.)
Jelmezbáli (ál)identitások Grecsó Krisztián Jelmezbál című regényében
(Híd, 2017/ 4. sz.)
Elolvasom
Az utca vagányai
(Híd, 2017/5. sz.)

Az utca vagányai

 

Flóra kiabál. Dicsőség, dicsőség, ordítja az utca végéről. Mi a másik sarokról irigykedünk rá. Megcsinálta, újra. A héten ötödször, ami azt jelenti, hogy lesz egy szabad pontja, megússza a játék legrosszabb részét. Én is irigykedek, hiába ő a legjobb barátnőm, versengünk, folyamatosan és mindenben, legyen szó matekról vagy kémiáról, fára mászásról vagy bújócskáról. Hatan sétálunk felé, Tomi mindenkit megtalált, Ákos meg egyébként sem vett részt a „saroktól sarokig” játékban. Ennek az a lényege, hogy elbújás után – ellentétben a hagyományos bújócskával – nem marad egy helyben az ember, hanem, miután kiválasztotta az utca egyik vagy másik sarkát, lassan elkezd mozogni az ellenkező irányba. A cél a dicsőség megszerzése, azaz úgy eljutni a másik félre, hogy azt a hunyó ne vegye észre. Viszonylag egyszerű, ha a számláló úgy dönt, nem arra a sarokra indul, ahova mi elbújtunk. Ilyenkor arra kell ügyelni, hogy a mozgást – legyen az lassú séta vagy óvatos futás – akkor végezzük, amikor a hunyó hátat fordít nekünk. Tanácsos környezetbe olvadó ruhát viselni, úgy nehezebb felfedezni minket. Nekem általában előre kitalált taktikám van, ahhoz igazítom magam. Ha a fűben bújok meg, a zöldes-feketés trénerkámat veszem fel, hogy a levelek és a föld egybeolvadjanak velem, ha pedig inkább az úton és a fal mellett araszolok előre, szürkés árnyalatot öltök magamra. Jó vagyok „saroktól sarokig”-ban, bár igazából Ákos a király, ezen a héten viszont Flórának van jó sorozata. Remekül ismeri fel a környezetét, ráérzett, mikor és hogyan kell megindulnia. Kétszer is sikerült neki úgy véghezvinni a küldetést, hogy a hunyó az ő irányába indult. Flóra meghúzta magát az árokban, vagy az elhagyott ház bedeszkázott ablaka mögött, s amikor megúszta a dolgot, szépen lassan eljutott a másik sarokra. Ez legalább akkora tett, mint elvenni Rafael Nadal adogatását salakpályán. Flóra egy héten belül kétszer csodát művelt, erre még Ákos is ritkán képes.

Az utca felénél, Laciék háza előtt találkozunk, én a fiúkkal vagyok, Flóra pedig vigyorogva dörgöli az orrunk alá a sikerét.

Hát, asszem, én a héten egy körből kimaradok, mondja kissé nagyképűen.

Elegem van a bújócskából, inkább klikkerezzünk, tör ki Tomiból. Látom a fiúkon, hogy nehezen viselik a vereséget, klikkerben sokkal jobbak nálunk.

Mindjárt sötétedik, inkább üljünk le és beszélgessünk, mondom én, s Flóra rögtön mellém áll.

Srácok, nekem még van házim, hazamegyek, és majd holnap folytatjuk, közli kissé szomorúan Lóri.

Ajj, ne már!, válaszolunk kórusban.

De, muszáj megcsinálnom, különben bajba kerülök.

Hát jó, te tudod, amúgy anyukád még nem szólt, hogy menj be, mondom, de Lóri elköszön, és már a kapu csukódását halljuk.

Mi megfogyatkozva beszélgetni kezdünk. Laciék háza előtt van egy hatalmas bokor, beköpik a legyek, de jó meleg van bent, megtartja a hőt, és ilyenkor estefelé, amikor kezd hűvös lenni, itt a legjobb. A fiúk egy letört faággal játszanak, söprögetnek valamit a lábuk előtt, köröket rajzolnak a poros földbe, Flórával egy vastagabb gallynak támaszkodunk.

Nem írta fel magát a falra, említi meg Ádám, aki alig-alig szólalt meg ma.

Húzzunk be neki egy reckát, nem maradhat le az utca vagányai között, feleli Flóra.

A bokorral szemben a ház falába belevéstük a nevünket mind a heten, fölé meg azt írtuk, hogy az utca vagányai. Strigulákat vésünk bele, amikor a szabadban játszunk, így számoljuk, ki hányszor volt kint, ezzel jelezzük, hogy nem felejtjük el egymást, semmi lógás, mert azt zokon vesszük. Ádám jócskán le van maradva, de ő majdnem két hétig nyaralt Horvátországban, így igazolt a hiányzás. Odahúzom a madzagra erősített százas szöget a falhoz, és erősen nyomom, hogy meglátszódjon Lóri ittléte.

Így mindjárt jobb. Amúgy egészen egyformák vagyunk, Tomi vezet eggyel, második Flóra és én, de Lóri és Laci is csak kettővel vannak lemaradva. Ákos és Ádám más tészta.

Csak Ádám szökik meg minden évben, jelenti ki Flóra. Állandóan nyaralgat, hol itt, hol ott, minket soha nem hív meg.

Talán majd jövőre. Az oszi idén is szervezett valamit, arra elmehetnénk így csoportostul, mondja Laci, és mindenki helyeslően bólogat meg igenel, mert jó lenne tengert látni és a homokban játszani a többiekkel.

Elhessegetem a legyeket, közben a fiúk a Dragon Ballról tárgyalnak, hogy Son Gohan átalakult és felülmúlja az apját, nem sima szupercsillagharcos, hanem hiperharcos, villámok cikáznak a sárga aurája körül, biztosan legyőzi a főellenséget. Flórával is nézzük a Dragon Ballt, minden hétvégén felkelünk délelőtt, hogy lássuk az új részt, a többieknek egész gyűjteményük van a szereplőkről. Amikor mi, lányok, kettesben vagyunk, a fiúk verekednek a figurákkal. (Egyszer annyira összevesztek, hogy Vegita vagy Son Goku az erősebb, hogy Tomi szülei szedték szét őket.)

Ádám hirtelen elkezd kiabálni, morog, meg nagyon hülyén áll, megfeszíti az izmait, behajlított térdekkel terpeszben vág komoly képet, és koncentrál. Tomi, Laci meg Ádám hangosan röhögnek, Ákos szinte fetreng az öröm fájdalmától, Flórával nem tudjuk mire vélni az egészet, aztán rájövünk, hogy megint eljutottak addig, hogy azt hiszik, csillagharcosok, és át akarnak alakulni. Hinni a templomban kell, mondanám nekik, ám valójában tetszik ez a hülyéskedés.

Nem megy, nem megy, nem igaz!, mérgelődik Ádám, aztán ő is elröhögi magát. Soha nem fogok ezzel leállni, egyszer elérem az első szintet.

Mosolygok, nézem a falon a véséseket, arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha mind a hatan szupercsillagharcosok lennénk, és megmentenénk a Földet a gonosztól, nem kellene iskolába se járnunk, csak mi heten, együtt, később a családdal meg a csillagharcos gyerekeinkkel. Lányok is lehetnek csillagharcosok, senki nem állítja az ellenkezőjét, az utca vagányai helyett a bolygó megmentői felirat állna Laciék falán. Ebben a sötétben is világítani tudnánk, ránk tört az este, és hirtelen anyukák kiabálását halljuk, befelé, Tomi, befelé, Ádám, úgyhogy mind a ketten lehajtott fejjel veszik kézbe a százas szöget, és húznak maguknak egy csíkot a nap végén.

Holnap?, kérdezi Ádám.

Persze, három körül, feleli Laci.

Mindenki megindul hazafelé, én vagyok az utolsó, aki sorra kerül. Vések a falba. Az utca vagányai, milyen jó!, gondolom, itt mindig sok gyerek játszott, előttünk Flóra idősebb testvérei, meg az elhagyott házban is laktak valakik. Ők elmentek, de maradt még élet, lesz utánunk is. Azért az se lenne rossz, ha az utca vagányai megmaradnának, és a szüleink házát örökölnénk, a mi gyerekeink lennének a következő generáció. Bezárom a kapunkat, a kutyánk a hátsó kertből szalad felém, megsimogatom, és bemegyek a házba. Örülök, jó kedvem van. Az utca vagányai, ismételgetem a fejemben, olyan biztos pontnak tűnnek nekem mindannyian. Lefekvés előtt csöndben megpróbálom elérni a szupercsillagharcos szintet. Sikerül, égnek áll a hajam, fényesség árad belőlem, és bevilágítom az egész szobát. Nagyon kifáradok az erőlködésben, lefekszem aludni. Majd holnap elmesélem a többieknek. Biztos el se fogják hinni.

Elolvasom
Miguel Paquito kalandjai az Élet nevű játékban
(Híd, 2017/8. sz.)

Miguel Paquito kalandjai az Élet nevű játékban

 

Ezek a barackok azért lettek teremtve, hogy pálinka készüljön belőlük, gondolja július közepén Miguel Paquito, miközben a cefréshordóba potyogtatja az érett gyümölcsök legjavát. Itt-ott néhol bekap egy szemet, csakis a kevésbé szép példányokat, hogy a tiszta és minőségi pálinka létét ne veszélyeztesse. Amikor már csak a kézzel és létrával elérhetetlen gyümölcsök maradnak a fán, Miguel Paquito, akit barátai csak Paquinak szólítanak, ügyesen elpakol maga után, minden a helyére kerül, majd a legszebb fa alá teríti a helyenként lyukas ponyvát, s lerázza a fennmaradt termést. A puha és sérült szemeket házi fogyasztásra teszi el, az épek a mennyei cefrébe kerülnek. Paqui az Élet nevű videojátékot játssza. Naponta új küldetések kerülnek elé, ezeket nagyrészt, ha nem is kiválóan, de jól teljesíti. Időnként leragad egy-egy állomáson, mások segítségét, tapasztaltabb játékosok véleményét kéri, majd azok meghallgatása után sutba dobja a tanácsokat, és megy a saját feje után. Paqui ilyen.

Hat évvel ezelőtt az Élet nevű játékban megismerkedett egy segéddel. A kezdeti bizonytalanság után egészen mostanáig kitartott mellette. Kitart most is, amikor épp a kávét főzi neki, Paqui a ponyvát hajtja félbe, majd újra és újra, amíg el nem fér a garázs egyik sarkában. Ami­óta ez a bizonyos segéd és Paqui együtt dolgoznak, különös dolgok történnek. Miguel komoly úrfi lett. Tud kettesével számolni és be tudja kötni a cipőjét, tud mesét olvasni, ő rajzolja a legszebb színes felhőket a világon, és tudja, mikor kell azt mondani, kérem és köszönöm. Rengeteg dolgot tanult, amit eleddig nem tudott, cserébe mindig óvta és vigyázta segédje drága kincseit. Háza kivirágzott, pázsitja a zöld legszebb árnyalatában fénylett a napsütésben. Érdekes módon azonban a saját megszokott dolgai lecserélődtek. A Knjaz Miloš nevű szénsavas ásványvíz helyett Rosa márkájú buborékmentes folyadék került az asztalra; a Zdravo! joghurt helyett a kissé drágább, ám ízben ugyanakkor rosszabb Meggle járt a reggeli túrós burek mellé. Paqui párszor felrótta ezt segédjének, ám fafejűsége és szigorú tekintete ezúttal nem vezetett eredményre. Ma már – amikor egyedül vásárol – ő is ugyanezen termékeket keresi, bár korántsem azért, mert ő kedveli ezeket, hanem, mert segédje kedvencei. Olykor, ha időben kiugrik az ágyból, és munkába menet előtt van ideje, reggelit készít társának, s csak ezután indul útnak.

Paqui, becsületes nevén Miguel Paquito, akit segédje és társa, és csakis ő Pipinek hív, fél éve komolyan tervez valamit. Komolyan és titokban, kínosan ügyelve arra, hogy tervének minden részlete adott helyen és időben menjen végbe. Az Élet nevű játékban eddig piros lakattal lezárt területek válnak elérhetővé számára. Pipi olykor meglepődik, hiszen saját városának rejtett zugait fedezi fel, ilyenkor új embereket ismer meg, kiknek nagy részében csalódik. A csalódások megerősítik titkos elhatározását.

 

Rengeteg mesét olvas, hogy széleskörűen tájékozódjon, és még annál is többet számol kettesével, hiszen titkos céljának beteljesülésében fontos szerepet játszik a matematika. A kávézás közbeni néma csendben ketten hallgatnak a nyári éjszakában. A tücskök zenéje szépíti az elromlott lámpa folyamatos zúgását, miközben Miguel Paquito, Paqui, Pipi, vagy nevezzük akárhogyan, drága segédjét figyeli. Ahogyan előrehajol a székben, tenyerébe veszi bögréjét, és a csillagokat nézi. Közben az jár Miguel fejében, hogy ezúttal nem az Élet nevű játék ad neki új missziót, hanem ő maga jelentkezik küldetésre. A titkos terv lassan a végéhez közeledik, felfedése után új szakasz kezdődik mindkettejük számára. Miguel Paquito csak remélni tudja, hogy amikor Pipiként segédje és társa elé járul, és előveszi a dobozból a drága kincsét, akkor csak annyit hall majd, igen, leszek a feleséged.

Elolvasom
Rólatok sosem
(Híd, 2017/9. sz.)

Rólatok sosem

 

miért mindig az anyák.

rólatok sosem.

itt mindent lehet mert nincs aki figyeljen

megszóljon felpofozzon leordítson.

régóta motoszkál a fejemben valami.

miért vagyok ilyen nyámnyila érzékeny

halott neked.

miért van az hogy a barátok között csak hallgatok

amikor az apákról beszélnek. nekünk nincsenek

káromkodós sztorijaink

közös kocsmázásaink. még a nőkről sem hallottam

a véleményed. azt sem tudom mi fán terem

egy rendes pornókazetta. nem tudok bánni

a pénzzel a labdával sosem tanítottál meg

sem a kártyával sem a csavarhúzóval sem azt

hogyan beszéljek normálisan anyával

mert mindig csak ordibáltál vagy gyáván

hallgattál.

miért van az hogy nekem mindig mindent

egyedül kell csinálnom.

 

Elolvasom
Teherszállító
(Híd, 2017/9. sz.)

Teherszállító

 

amikor a szomszéd részegen ér haza

és a kutyáját veri behunyom a szemem

aludni próbálok. úgy tettetem az egészet

mint ahogy a hazatérések alkalmával csináltam

hogy ne kelljen két lábon sétálnom az ágyamig.

ilyenkor megfogtál a válladra borítottál mint

egy nagy zsákot és cipeltél át az életen.

ezek voltak a kedvenc pillanataim.

hányszor mosolyogtam a hátad mögött

anya szemébe. ő tudta csak

színjáték az egész. betakartál

ő puszit adott én vártam a következő utazást.

ma két lábon sétálok nem lebegek a föld fölött

senki sem cipeli a terhemet.

 

Elolvasom
Mi lesz belőlem
(Híd, 2017/9. sz.)

Mi lesz belőlem

 

részegen jöttél haza a nappaliba

kóvályogtál közben nekimentél

az előszobaajtónak erre ébredtem

fel. aznap este telefonálós részeg voltál.

felhívtad a haverjaidat

anya a másik ágyon feküdt várta hogy

befejezd de te véget nem érően magasztaltad

a gyerekeid kivéve engem.

azt mondtad és most idézlek apa

nem tudom mi lesz ebből a gyerekből semmihez

sem ért. a bátyám titokban belopódzott a szobámba

a fal felé fordultam az ajkaim harapdáltam nem

akartam sírni te röhögtél és motyogtál.

addigra szélütést kaptál elferdült az arcod

úgy aggódtam érted.

látod apa néha én is elveszek

azt sem tudom hol a fejem egyesek

azt állítják nagy ember leszek

szkeptikus vagyok

 

semmihez sem értek.

Elolvasom
A néma város
(Híd, 2017/12. sz.)

A néma város

 

Vajdaság egyenlő Katalónia, feliratok, zászlók, tüntetések, remény, hogy valóban van menekvés. Újvidék utcáit furcsa hangulat lengte be. A szél csendesen süvített a városháza előtti téren, meglobogtatta a kávézók napernyőit, az itt-ott kikandikáló növényeket, finoman csókolgatta a nők dús haját. A város síri csöndben figyelte a szél tevékenységét, az emberek feltett kézzel álltak, és farkasszemet néztek a rendőrökkel. Az ország, amelyet mindannyian ismertek, élet és halál között egyensúlyozott, hevesen dobogva Európa szívében. Az elmúlt egy hétben, amióta hivatalossá vált, hogy Spanyolország északkeleti közössége ezentúl független államként funkcionál, s Barcelonát teszi meg fővárosává, egyetlen árva szó sem hangzott el Újvidéken. Az emberek megnémultak. A napok ugyanúgy teltek, mint eleddig, ámde hangtalanul. Reggeli nyüzsgés, dugók a sugárutakon, sorban állás a bankban és a postán, munka, pihenés, szórakozás. A Laza Telečki zenegépek százával bővült, az elektronikus muzsika teret nyert magának, az alkohol- és drogfogyasztás stagnált, az emberek… részegen is hallgattak.

 

Óriási médiafelhajtás lett a nem mindennapi eseményből, de a tévé- és rádiótársaságok munkáját megnehezítette, hogy a tudósítók és általában minden ember, aki belépett Újvidék területére, egyszerűen megnémult. Az újságokban beszámoltak a történésekről, ám eltelt egy kis idő, mire vizuálisan is meg tudták jeleníteni a fejleményeket. A brit BBC eszmélt rá először a probléma megoldására, amikor az élő kapcsolás során a riporter előre megírt szöveget mutatott fel a kamerának hatalmas kartonlapokon, miközben az operatőr a környéket pásztázta.

Panni, aki vegyes házasságból született, a Teatar kávéház teraszán ült, az előtte lévő papírra épp azt írta, hogy egy kapucsínót és egy Knjaz Milošt kér, valamint a számlát, hogy azonnal tudjon fizetni. Évekkel ezelőtt vette fel ezt a szokást, amit a férjétől tanult a régi Szerbia és Montenegró államában, s most ezen papír átadása után nézte a téren összegyűlt tömeget, amint kígyózó sorokra oszlik, s tüntet a rendőrök ellen. Több ezren tartották fel hatalmas transzparenseiket, akadtak, akik Újvidék és Katalónia zászlaját lengették. Panni a bőrülésbe süppedve azon gondolkodott, mégis mi értelme van az egésznek, miért, s hogyan válna ki Vajdaság az országból. Eszébe jutott, hogy ugyan soha életében nem hagyta el Újvidéket, mégis több országban élt már, mint amit egy átlagos földi halandó el tud mondani magáról, a háborús és politikai döntéseknek köszönhetően. Cseppet sem zavarta a tény, s bár akadt olyan időszak, amikor jómaga sem tudta, éppen hogyan hívják az országot, melyben nap mint nap kenyeret és tejet vásárol, az sem jutott eszébe, hogy éppen a Hej, Sloveni vagy a Bože pravde a hivatalos himnusz. A zászlóról fogalma sem volt, s ha valaki megkérdezte tőle, hogyan lehet így élni, ő azt válaszolta, igenis lehet, fittyet hányva az egészre, teljesen mindegy, ki van hatalmon, hogy hívják az országot, neki akkor is meg kell vennie a napi betevőt. Panniban rég elhalt a vágy, hogy megismerje az embereket és megértse az indítékaikat, eleget kutakodott a szláv népek múltjában, hogy tudja, az első komolyabb próbatétel során meghátrálnak, egymás ellen fordulnak, behódolnak, eladják a lelküket, fennhatóság alá kerülnek. Arra gondolt, Dosztojevszkijnek igaza volt, amikor azt írta, hogy a szláv népek nem szeretik a munkát, a kiskapukat keresgélik, ne adj’ isten, hogy tisztességesen végezzenek el valamit, kétes ügyekbe keverednek, szidják a Nyugatot, mégis mind oda tartanak, eszükbe sem jut Keletre menni, Ukrajnába vagy Oroszországba.

A tömeg gyűlt, Panni közelről látta a tüntetőket, az elszántságot az arcukon, a fiatal naivitást, hogy képesek lesznek kiharcolni valamit a silány kis életükben. Nosztalgiázva méregette őket, a fiúk izmos karját, a lányok karcsú derekát és a határozott szándékot, hogy a szüleikkel és nagyszüleikkel karöltve meg tudják valósítani a függetlenséget. Annyira belefeledkezett az álmodozásba, hogy észre sem vette az időközben hozzá társuló ismerősét. Tamarát az egyetemről ismerte, egy év különbséggel fejezték az újságírói szakot, de mindig jobban vonzódtak egymáshoz, mint saját évfolyamukhoz. A téli filmklubos összejövetel során azonnal egy hullámhosszra kerültek, ezek után nem volt megállás, szükségét érezték egymás társaságának. Az egyetem befejezése után közös lakást béreltek, s egészen Tamara házasságáig együtt éltek, a kezdeti garzonlakást cserélték csak le, hogy kényelmesen elférjenek, ne zavarják egymást. Három-négy havonta, amikor felgyülemlett bennük a stressz, kávéházak sorát látogatták meg a hétvégi napokon, közben szellemi és fiatal értelmiségi voltukat fitogtatták, Goethe költészetéről, Vajdaság politikai helyzetéről és Hegel filozófiájáról tárgyaltak nagy lármával. Gyakran vitatkoztak, ám ez megmaradt a tisztelet szintjén, soha nem használtak trágár kifejezéseket, nem illették egymást csúnya szavakkal, abban azonban mindketten megegyeztek, hogy Hegelt még Hegel maga sem ismerhette igazán, ilyen földi halandók, mint ők, pedig meg sem közelíthetik a német pár százados tudását. Tamara és férje – aki fizikából doktorált – négy évvel ezelőtt külföldre költözött, két éve kislányuk született, akit Zoénak neveztek el. A nők vaskos papírkötegekkel készültek, egymás elé helyezték a teleírt lapokat, és olvasásba kezdtek.

Egymás gondolataiba merültek, Panni néha kortyolt a kávéjából, megrázta a fejét, ezüstszínű irónjával rövid jegyzeteket fűzött az iratok szélére. Leginkább az aggasztotta, hogy Tamara folyamatosan és következetlenül használta a hazánk kifejezést, gyakran nagybetűvel írta azt, HAZÁNK gyermekei, HAZÁNK képviselői, holott Panni számára régen nyilvánvalóvá vált, hogy a haza, amelyet gyermekkorukban ismertek, véglegesen és vissza nem térően megsemmisült. Tamara hamar befejezte Panni beadványának olvasását, ám nyugtalanul mozgolódni kezdett, amikor arra lett figyelmes, hogy jó barátja egyre dühösebben firkál, hosszú bekezdéseket ír, végül elfogy a hely az üres részekről, s a szomszédos asztaltól kér kölcsön papírt. S aztán Panni földhöz vágta írószerszámát. Hevesen mutogatni kezdett, előbb magára, Tamarára, erőteljes mozdulatokat tett, szélesre nyitotta száját, látszott rajta, ordítani szeretne, a tömeg felé fordult, széttárt karjait le és fel mozgatta, mintha repülne. Barátnője értetlenül állt a helyzet előtt, nemcsak a kávézó vendégei, hanem a tüntető tömeg egy része is felfigyelt a szokatlan performance-ra. Panni leült, átölelte a térdét, és sírni kezdett. A jelenet percekkel később is folytatódott, a pincérek eleinte kimérten, majd erélyesebben szerették volna felsegíteni a nőt, hatástalanul. Tamara közben a Panni által írott részeket olvasta.

Eltűnt, hát nem érted, nincs olyan, hogy hazánk, kit érdekel, hagyjuk már ezt abba, az emberiség rég nem erről szól. Mindegy, kinek a zászlaja alatt gyűlünk össze, melyik parancsnok adja az utasítást, szabad időnkben milyen gonoszságot követünk el csak azért, mert unatkozunk és elértük a fejlődésnek azt a fokát, amikor egymás szórakoztatása a cél, miközben egyre hülyébbek és hülyébbek vagyunk, mert minden ötletet, eszmét, ideát az orrunk alá kapunk. Ezek meg itt tüntetnek, hogy szabadok legyenek, még tovább rombolják az általad HAZÁNKnak nevezett akármit, fejetlenséget és zűrzavart okozzanak. Háborút, halált…

Panni egyre pesszimistább hangvételt ütött meg, nem állt meg itt, Szerbiánál, Vajdaságnál, Katalóniánál, arról beszélt némán, hogy a világ kárhozatra van ítélve, s – ahogyan ő írta – mi semmit sem teszünk ellene. Kiszakadt a Teatar kávéházból, utazott Újvidék utcáin, bejárta a Balkán-félszigetet, Európát, a kontinenseket. Tamara arcán könnycseppek jelentek meg. Panni feküdt a földön, tonnasúlyúvá nehezedett, négy-öt férfi sem tudta megmozdítani. A főtéren összegyűlt fiatalok és öregek leengedték transzparenseiket, egyesek elindultak haza, mások az eszméletlen nő köré ültek. Újvidéket ellepték a turisták, akik Pannit látogatták, ezt a hátborzongatóan gyönyörű nőt a néma városban, aki hetek óta mozdulatlanul pihent a hideg köveken. Tudósok, Nobel-díjas orvosok, pszichológusok érkeztek, ám hiába próbálták megfejteni a város furcsa történéseit, minden ötletük csődöt mondott. Újvidék néma maradt, Panni feküdt.

A város évek múltán sem nyerte vissza régi fényét, népessége azonban rohamos növekedésnek indult, egy évtized elteltével, amikor Tamara és férje visszaköltöztek, már Új-Jugoszlávia fővárosaként tartották számon. Az őslakosok szerint mindent kiöltek belőle, ami valaha volt, s kulturális téren naggyá tette. Panninak szobrot állítottak, naponta több ezren virágot szórtak köré, vallást alapítottak a nevében. A világon közel egymilliárdan csatlakoztak a kezdeményezéshez, s örökös némaságot fogadtak. Harminchét évvel később Jugoszlávia két kontinensre kiterjedő békés országgá nőtte ki magát, az újszlávot pedig világnyelvvé nyilvánították. Tamara nyolcvankét évesen, Újvidéken halt meg, s a Futaki úti temetőben helyezték végső nyugalomra.

 

Abban a pillanatban, ahogy az utolsó földdarabot is rádobták, az egykori Teatar kávéház előtt rettenetes dolog történt. Egy percig még néma csend volt. Aztán elszabadult a pokol.

 

Elolvasom
Miminden, a tulipán
(Híd, 2018/9. sz.)

Miminden, a tulipán

 

Miminden egyenes háttal ül a széken. Keze a combján lapul, talpa könnyedén pihen a szőnyegen. Miminden csukott szemmel figyeli az utcáról és a házból hozzá eljutó hangokat, elidőzik egy-egy csattanásnál és durranásnál; megijed, amikor mentőszirénát észlel, és boldogan mosolyog, amikor hallja, ahogyan mások mosolyognak.

Miminden sok dologra tud egyszerre fókuszálni, az ismerősei gyakran mondják neki, ez a te szuperképességed!, úgy megfigyeled az embereket, hogy azok észre se veszik, mennyit tudsz róluk!, s valóban, Miminden a legapróbb részletet is megjegyzi és elraktározza agyában. Természetesen, ez nem feltétlenül jó. Persze, a legtöbb esetben az, hiszen még álmából felriadva is könnyedén felidézi, hogy tizenegyszer tizenegy, azaz tizenegy a négyzeten egyenlő százhuszoneggyel, és ez a hatalmas tudás nagyon jól jön neki a mindennapokban. Az iskolát már kinőtte, de a munkahelyen bármikor tudja alkalmazni fotografikus memóriáját. Amikor Mimindennek rossz napja van – s mostanában sokszor van ilyen –, furcsa emlékek térnek vissza hozzá.

Ott van például rögtön az a cseppet sem kellemes emlék, amikor a szomszéd pálinkafőzésének alkalmával beleesett a forró cefrébe. Nyivákolt ám, mint egy csapdába esett kutya, kiabálta, hogy meghalok!, meghalok!, s ha nincs ott az öreg Ferkó, bizony könnyen ő is a pálinkában köt ki. Csodák csodájára karcolás, horzsolás, égési sérülés nélkül megúszta az incidenst. Egyetlen káros hozadéka ennek az esetnek az lett, hogy amikor meglát egy liter pálinkát, összeesik. Kicsúszik a lába alól a talaj, mintha szánt szándékkal kihúzták volna. Felettébb különös, hogyha kevesebbet vagy többet lát az egyesek által csak élet vizének nevezett folyadékból, semmi sem történik. De ha egyliteres üveg kerül a szeme elé…

Az élmények átélése során Mimindenben felszínre törnek az érzelmek, így ha éppen azok a gondolatok pörögnek a fejében, hogyan gyújtott fel véletlenül egy nádast a réten, félelem uralkodik el rajta; de ha az iskolák közötti focibajnokságon rúgott góljait idézi vissza, mérhetetlen büszkeség önti el. Most azon dolgozik, hogy megtanulja irányítani ezeket a kósza ábrándozásokat. Milyen jó lenne, ha egy stresszes fellépés előtt, amikor szabályos embertenger figyeli a mondandóját, előkapná a nyolcadikban szerzett utolsó találatát, amikor öt (!) játékost cselezett ki, s ráadásul kötényt adott a kapusnak, na, hát igen, akkor felhőtlenül magabiztos volt, úgy érezte, szárnyal, mint a madarak. A felhőtlen magabiztosságot használná fel arra, hogy eladja az eladnivalót, és meggazdagodjon az eladnivalóból befolyt összegből. A nagybetűs Probléma, hogy Miminden eltéved képzeletének hálójában, ez a háló pedig erősebb, mint a pókoké. Úgy bekebelezi őt, annyira szorítja, néha alig kap levegőt. Hevesen dobog a szíve, verejtékezik, a testi változások miatt ő maga idegeskedni kezd, ezért még inkább verejtékezni kezd, egyre több és nagyobb izzadságcseppek jelennek meg rajta, a szíve majd kiugrik, aztán vesz pár nagy levegőt, megnyugszik, és lassan rendben lesz. A Probléma újra jelentkezik, ő újra pánikol, és ez így megy, amióta világ a világ. Még az iskolában történt, hogy éppen egy fontos év végi felelés közben kontrollálhatatlanul elkalandozott, és a tatája kertjében termesztett paradicsomok jutottak eszébe. Utálta ezt a zöldséget, mert a paradicsommal próbálta megtanulni, hogy mi az a pár. Letettek elé nyolc darabot, megkérdezték tőle, hogy akkor ez hány pár, Miminden meg mondta, természetesen nyolc. Nem értette, miért zúg a füle. Kettes csoportokba rendezték előtte a piros golyócskákat, megint arra volt kíváncsi a tatája, hány pár ez. Miminden mondta, hogy ez bizony még mindig nyolc, a következő pillanatban megint zúgott a füle, de most már kicsit jobban. S éppen egy fontos mondandó közben kell neki a paradicsomokon meg a párokon és a tata pofonjain agyalnia. Nem is lett jó vége, úgy elszégyellte magát, hogy meg se tudott mukkanni. Önkéntesen jelentkezett, szeretné a négyest ötösre javítani, de az incidensnek köszönhetően a végén annak örült, hogy egyáltalán hármast kapott.

Miminden szemének redői mögött feketeség honol. Egy furcsa hangtól vezérelve úgy dönt, ő egy tulipán. Tulipánná kell válnia, tulipánként kell viselkednie, teljességgel átadja magát a tulipánlétnek. A feketeségből hirtelen hóvakság kerekedik, s képzelete pihepuha tollként ereszkedik alá egy kertbe, melynek bal oldalán egy különös virág táplálkozik a porhanyós földből. A virág gyökerei gyengék, épphogy kapaszkodik a kukacokkal és gilisztákkal teletűzdelt mélységbe. Burjánzó élet a látható világ alatt, tövek sokaságát látja, gumós növények szomszédságát köszönti a Teremtőnek. Halló, szomszéd, a magáé zöldebb? Nem zöldebb, de vastagabb, jön a válasz; kicsit fújdogál a szél fent, érkezik az időjárás-jelentés az alvilág másik feléből. Miminden egyedül küzd, s bár hallja a kusza összevisszaságot, nem kíván részt venni a társalgásban. Egyedül van, de nem magányos. Még mielőtt tulipánná vált volna, olvasta, hogy az egyedüllétben jól érzi magát az ember; a magány az más, abban rosszul. Miminden elsősorban ember, csak most éppen tulipán. A gyökereitől felfelé utazva hosszú, vékony, világoszöld szár válik felfedezhetővé, jobb oldalán egy a virág közepéig érő levél ékeskedik. A hozzá nem értő személyek – s ilyenből nagyon sok van a Földön – azt állíthatják, hogy a tulipán teljesen egészséges, jó korban van, soha ennél erősebb nem volt, s nem is lesz. A felszín felett szívósnak, bátornak mutatja magát a tulipánnak álcázott Miminden. Hajlítgatja a szél jobbra-balra, koptatja az eső, veri a jég, lohasztja a hó, de bírja a megpróbáltatásokat. Aki a kertet látogatja, gyönyörködik benne. Ilyen szép, ügyes, gyökerére esett tulipánt még nem pipált a város!

Miminden levele és szára sáros. Az elmúlt napokban esett az eső, a barnás föld sártengerré vált. Kényelmes talaj, az ültetéskor biztos és kiegyensúlyozott táplelőhelynek bizonyult, akadtak nehézségek, új növények jöttek a kertbe, érkeztek betolakodók, távoztak jó páran a megszokott arcokból, de Miminden maradt. Múltak az évszakok, a tulipán egyre kényelmetlenebbül fészkelt, szeretett volna kiszakadni a kertből, de gyökerei ehhez a helyhez kötötték. A szirmai váltakozva fehérek és rózsaszínek, különb a többi tulipánnál, tudja ő is, de amikor fellépett a Probléma, elsápadt. Magába fordult, elhullajtotta mutatós darabjait, erős gyökérzete szakadozott. Magasabbra nőtt mint az indokolt lett volna, de a Probléma megtorpantotta világmegváltó terveiben. A szomszéd ricinusmagvakat szórt elé, s Miminden örömmel falta a mérgező tápanyagot, kis híján belehalt. Saját magának kellett rájönnie, hogy őt bizony nem abból a szárból faragták, amely könnyedén megadja magát, jöhet nehézség, akadály, probléma vagy Probléma, küzdeni fog, hogy égig érő tulipán legyen. S bár itt-ott még piszkos, gyökerei örökké gyengék lesznek, Miminden harcol.

Miminden egy furcsa hang kívánságától vezérelve tulipánná változott, de Miminden elsősorban ember, s csak másodsorban virág. Jól érzi magát, kissé zaklatott, nyújtózkodik egy nagyot, háta elválik a szék támlájától, lábát felemeli a szőnyegről, szemét kinyitja. Nem észleli az ablakon túlról beszűrődő mentősziréna riasztó hangját, fülei nem figyelik, ahogyan mások mosolyra fakadnak, de kinyitja szemét. Egy szekrényekkel teli szobában találja magát, háta mögött könyvespolcok, rajtuk nyomtatott betűk milliói, melyek tartalmazzák a következő sort is: az életben adódó problémákat csak úgy oldhatjuk meg, ha megoldjuk őket. Ez a megállapítás talán hülyének és tautologikusnak tetszik, lévén magától értetődő. Mégis, az emberiség túlnyomó többsége nem képes fölfogni. Miminden hamarosan távozik a helyiségből, kilép egy ajtón és egy kapun. Miminden elindul egy úton, hogy megkeresse a Problémát, és szembenézzen vele.

Miminden és Károly csöndje. In: Előretolt Helyőrség, 2018/1. sz.
Elolvasom
Nincs sor a halasbódénál
(2019/1–2. sz.)

Nincs sor a halasbódénál

 

Szereplők

 

ŠEKI, a pincér

RUDI TATA, a kocsma tulajdonosa

SZILVIA, az elárusító

MÓZES, a takarító

PIRI, a takarítónő

ALEX

ÉVA, a halasbódé tulajdonosa

ARANKA és DANA, a piac rongálói

LUPI, a nőstény macska

ALBA, a kandúr

 

Prológus

Helyszín: piac, a halasbódé és környéke. Mózes és Piri egymásnak háttal állva söprögetnek, egyenként szedik fel a földön heverő cigarettacsikkeket.

 

MÓZES (magában) Baszom az anyjukat, hogy mindég szétdobálják! (Hangosan, hogy Piri is hallja, de továbbra is háttal állva neki) Hozd már ide azt a pálcát. Föl kell szúrni ezt a szart!

PIRI (megfordul, Mózes felé) Majd eljössz érte, ha kell.

Tovább söprögetnek, Mózes dünnyög valamit magában.

PIRI (Mózesnek) Mit dünnyögsz, te?!

MÓZES Szétdobálják ezt a szart!

PIRI Hát! Mindig szétdobálják. Nem új dolog ez.

Söprögetnek, a háttérben befut a színre Lupi, kicsit megkésve Alba követi. A bódé előtt rohangálnak, Alba végül elkapja a nőstényt, és nagy nyávogások között elkezdődik a macskanász.

PIRI (Mózeshez) Látod-e, ilyen kéne nekem is!

MÓZES (magában) Ilyen, hát majd még fogdosom a lógó csöcseid, Pirikém! (Pirihez) Inkább hozd ide a létrát!

Piri odaadja neki a létrát.

PIRI A csikkeket fölszedted?

MÓZES Kézzel. Föl. Bírsz segíteni?

PIRI Bírok.

Piri hoz még egy létrát és egy vödröt, mindketten felmásznak a létrára, és elkezdik tisztítani a halasbódé üvegjét. A háttérben lecsillapodni látszik a macskanász. Alba ül és bámészkodik, Lupi a szőrét nyaldossa. Az előtérben Mózes lassan megfogja Piri kezét, miközben mindketten a létrán állnak.

MÓZES (könnyes szemmel) Tudod, hogy én maradok, ugye?

PIRI  (sajnálkozó mosollyal) Tudom, Mózi. Én is.

 

I. jelenet

A kocsmában Šeki a zenegépet ütögeti, Rudi tata a pultnál, Alex és Éva egy asztalnál.

 

RUDI TATA Valami jó národnyákot, Šeki.

ŠEKI Tegnap benne hagytak kétszáz dinárt, van tíz ingyen zene.

RUDI TATA Akkok Zámbó Jimmyt is. Azt szerette a fiam.

Šeki ütögeti a jukeboxot, majd visszamegy a pult mögé.

ALEX Kérek még egy Jelent meg egy rövidet!

ÉVA (Alex felé) De nem lehet ezt így! Szépen mondtam, hogy állj le, tönkreteszed magad teljesen. Nézd meg, hát nem megy már olyan jól a bódé se, alig van ember a piacon, oda is csak inni járnak. Te még fiatal vagy, bírnál dolgozni a gyárban vagy valami, segítek beszer… (Elhalkul, Šeki leteszi az italokat, mindkettőt Alex elé)

ŠEKI Evika, kérsz valamit?

ÉVA Nem kérek, köszönöm. (Šeki elmegy, Éva folytatja) Segítek beszervezni téged, Alex, elkezded a csomagolón, azt bírod. Két váltás. Annyi a dolgod, hogy állsz ott, és csomagolsz. Inni nem szabad, zéró tolerancia van, egyből kivágnak, ha megfognak. Mindennap fújatnak valakit. Aztán két hét eltelik, és feljebb tesznek, ismerem a Máriát, elintézi.

Halkan szól Zámbó Jimmy nótája, Alex némán ül, majd lehúzza a pálinkát.

ALEX (fintorogva) Nem kell semmi, majd lesz valami.

ÉVA Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen vagy. Mit akarsz kezdeni magaddal? (Felháborodva) Itt fogsz megrohadni ebben a piszokban! (Elrohan.)

RUDI TATA (megfordul, Alexhez) Igazad van, gyerek, látod, az én fiam is kiment, most meg már haza se jön többet.

Alex kényelmetlenül fészkelődik, Šeki megköszörüli a torkát, riadt csend, még a zenegép is elnémul.

RUDI TATA (visszafordul a pulthoz) Na, mindegy. Vagyis hát nem az, mert meghalt. Legalább a kocsmám megvan még, igaz-e, Šekikém?

ŠEKI Da, da, Rudi tata. Azt szeretik az emberek. Ide legalább még benéznek.

RUDI TATA Ha bezárunk, el kell menni halért. Pontynak 820 kilója most éppen.

ŠEKI Jól fölment az ára, de hát már pecával se fogsz semmit, jebote.

RUDI TATA Mah, szar az úgy, ahogy van.

ALEX (hangosan) Jah, minden szar, úgy, ahogy van.

A zenegép újra megszólal, elindul Bajaga Moji drugovi című száma.

 

II. jelenet

Szilvia a mobilját böngészi a bódéban, a piacon Aranka és Dana cigiznek.

ARANKA (Danához) Honnan szedted ezt, Dana?

DANA Itt találtam a földön, lehet a múltkori Camelből van, csak nem szívtuk el.

ARANKA Áh, azt biztos nem dobtuk el.

DANA Lehet, kiesett a zsebedből.

ARANKA Lehet. Te, Dana, láttad, hogy Szilvia mostanában semmit se csinál? Csak áll ott bent mint a fasz a lagziban. Néha itt az Éva meg az Alex, esetleg a Šekiék, de amúgy semmi dolga.

DANA Ez a jó munkahely, baszod. (Szív egyet a cigiből, majd kifújja) Ilyen kéne nekünk is, érted, de hát nincsen lófasz se itt, Aranka.

ARANKA (mosolyogva) Az azé van, Danám. Abból lehet találni.

Szilvia leteszi a mobilját a bódéban, majd kiszól a tolóablakon.

SZILVIA Meg ne próbáljátok még egyszer idedobni a csikkeket! Neveletlen kölkök!

DANA (körbe-körbe bámészkodva) Aranka, te hallottál valamit?

ARANKA Valami mintha szólt volna. Zúgott, nem?

DANA De, nyilván én is olyasmit hallottam.

Aranka és Dana jó mélyet szívnak a cigiből, Dana elnyomja csikket a bódé párkányán, majd elpöccinti.

SZILVIA Hát megbaszom én a te jó anyádat!

ARANKA Megint zúg valami, hallod, Dana?

Szilvia elindul kifelé a bódéból, Aranka gyorsan eldobja a cigit, és már futnak is Danával, útközben nagyokat köpködnek.

SZILVIA (már az ajtóban, de még a bódé belsejében) Eriggyetek a faszra! Én ugyan nem szedem föl.

Alba megjelenik a bódé előtt, éhesen nyávog, Szilvia sikít.

SZILVIA Büdös macska, még ez is! (Becsukja az ajtót, a tolóablakból próbálja elzavarni Albát) Sicc, sicc, hess, sssss, mit akarsz, bassza meg!

Szilvia kezébe vesz egy kisebb feldarabolt pontyot, és a kandúr elé dobja.

ALBA Mjáú. (Fogja a halat és elmegy)

Szilvia nagyot fúj, kezébe veszi a telefont, és azt nyomkodja. Kis idő múlva megjelenik Lupi, a nőstény. Lupi körülnéz, szaglászik, nyalogatja magát, aztán kilép a színről.

 

III. jelenet

A kocsmában hangos lökdösődés, Mózes, Piri, Alex, Šeki, Rudi tata.

MÓZES Eressz már el, te ringyó!

PIRI Tönkretetted az életemet, te, te, te…!

MÓZES Engedj már el, Piri! Rudi tata, segítsen már, hát megfojt!

Rudi tata feláll a pulttól, Mózes és Piri tovább fogják egymást. Rudi tata lassan odasétál, nagy tenyerével megfogja Piri hátát, majd szétválasztja a vitatkozó párt. Mózes oldalra köp.

MÓZES Nem százas ez az asszony, én mondom neked, Rudi tata.

Piri magában duzzog.

RUDI TATA  Nekem mindegy, csak ne basszátok szét itt egymást. Šeki, hozz nekik egy-egy sört, a ház ajándéka.

PIRI Nekem Lavot!

Mózes és Piri leülnek egy asztalhoz, az asztal alatt megfogják egymás kezét.

ŠEKI (kihozza a söröket, csúnyán néz a párra, indulatos) Tessék!

MÓZES Hvala, Šeki!

PIRI (halkan) Látod, Mózeskám, ez mindég beválik, mondtam én. Csak egy kis lökdösődés meg ez-az, az öreg egyből ugrik. Legközelebb kicsit jobban szorítsál, de vigyázz a ruhámra, mert ezt szeretem.

MÓZES Jól van, anyukám, majd figyelek, de ilyenkor olyan szarul érzem magam, mindig fog, vagy hogy mondják, az izé... bűntudat, no. Ennek az embernek is érted, volt gyereke, család, minden, elment, oszt látod, ehol e.

PIRI Ennyit ér a pénz, hiába van, Mózi. Kimentek azok is, hogy majd jobb lesz. Hát, jól bebaszott.

MÓZES Be, baszd meg, eléggé bebaszott most. Mindenkinek. Szar itt ez az egész. (Hallgat) Fönt az üvegről le bírtad kaparni azt a rágót?

PIRI Nagy nehezen, de azt nem tudom, melyik idióta ragassza föl azt oda.

Mindketten hallgatnak.

ALEX  Hopp-hopp! (Lehúzza az előtte lévő pálinkát)

ŠEKI  (a pult mögül) Ma’ ne mogu da verujem, Rudi. Megint kezdi.

Rudi tata megfog egy teli üveg pálinkát, odaviszi Alex asztalához, aztán megfogja Pirit és Mózest, és mindenkit egy asztalhoz ültet.

RUDI TATA Hopp-hopp!

Alex és Rudi tata egyből lehúzzák a következő kört, Piri és Mózes értetlenkednek, de ők is isznak.

ALEX (láthatóan ittas állapotban) Hóóóóoo… óoo, várjunk egy kicsit. Nem jó, ha gyorsan kiüt. Nekem… uvek, érted, Šeki, mindig azt mondták, az a legjobb, ha… (Hallgat)

ŠEKI (leül az asztalhoz) Nem tudom, hogy mondták, mit mondtak, de igyunk csak.

MÓZES (bátortalanul) Hopp… hopp?

ALEX  Na, szóval, a legjobb keverni. Sokat meg jót mindennel, inni minél többet. Enni az semmi, akkor… jól berúgsz. Csak a kurva másnap ne lenne, értitek. De próbáltam már pedig mindent, Andol, Bromazepam, Brufen, ilyen… csodagyógyszereket. Másnap az… Hát az mindig volt! A… az egyetlen, ami segített, az az, ha nem ittam. De hát az nem opció!

RUDI TATA Az nem!

Ujjongás, mindenki koccint, majd csönd.

RUDI TATA Emlékszetek? Ott állt sorba a halasbódénál, az Éváéknál. Még nem is a Szilvia dolgozott, hanem az a másik, nem is tudom, hogy hívták. Mindig az Éváékhoz ment, az volt a legjobb hal neki. Szerette. Bassza meg az isten, hogyne szerette volna! (Rávág az asztalra) Ej, baszd meg, fiam!

ALEX Hát, így van. Most meg senki nem áll ott sorba, mindig csak a maga fia volt ott. Azért is mondom én mindég, ide figyeljenek! Minek elmenni, aki elment, annak se jobb semmivel. Mert van egy jobb kocsijuk? Hát fosom én le az egészet, a kocsit is meg mindent, azt is.

Mózes és Piri egyetértően bólogatnak, Šeki felkel és visszamegy a pultba, Rudi tata meg csak sóhajtozik. A kocsma előtt Éva kukucskál befelé, ideges.

ALEX A, jebi se! Hopp-hopp, Rudi tata!

Alex felugrik, lehúz egy rövidet, majd amikor meglátja, hogy Rudi tata nem issza meg a sajátját, az övét is leönti, Éva ekkor lép be.

ÉVA Na, ebből most már tényleg elég! Nem normális, mennyit iszol!

Éva megfogja Alexet, és kirángatja a kocsmából. Visszarohanva gyűrött pénzt dob az asztalra, Rudi tata zsebre teszi.

RUDI TATA Šeki, hány óra van? Lassan bezár a halasbódé.

ŠEKI (értetlenkedve) E, moj Rudi, az már bezárt, nemsokára nyit.

RUDI TATA  Majd kell vennünk halat.

ŠEKI Tudom, főnök, mondta már!

MÓZES (Pirihez) Ne igyál most már annyit, mindjárt mennünk kell!

 

IV. jelenet

Kora reggel, a halasbódé előtt Alba és Lupi egy kidobott csonttal játszadoznak. Lupi pofán vágja Albát, a kandúr mérgesen fúj és visszavág. Lupi nyávog, majd nyaldossa magát. Aranka és Dana a bódé előtt cigiznek.

ARANKA Szerintem ma az Éva nyit. Szilvia még sehol.

DANA Engem az nem érdekel, csak legyen itt a szipirtyó. (Beleszív a cigarettába) A madár se jár erre, de komolyan. Régen akkora sorok voltak itt, meg a piac is zsongott. Bimbinél zöldséget lehetett venni, amott mézet, itt friss halat. Most alig úszkál egy-két ponty a vízben.

ARANKA A macskák azok itt vannak.

Lupi és Alba a bódé melletti sarokban fekszenek, egymásba kuporodva.

DANA Legalább ők. Nézd, jön a Szilvia. Ő nyit akkor mégis. Teszegeti a lábát a rohadék, a legújabb mobil meg lapul a táskájában. Honnan van rá pénze, az egy nagyon jó kérdés.

Aranka és Dana újabb csikkeket dobnak a halasbódé elé, majd lassan elsétálnak, mellettük Mózes és Piri érkeznek éppen.

SZILVIA Megint itt voltak ezek a rohadékok, látják őket?

MÓZES (illuminált állapotban) Kiket?

SZILVIA Hát azokat ott! Most mentek el maguk mellett! Mindig ők dobálják szét a szemetet.

PIRI (szintén ittasan) Nincs itt akkora szemét, drágám.

SZILVIA Maguk is késve jöttek!

MÓZES Mi akkor jövünk, amikor épp a kedvünk tartja!

PIRI Nem késtünk mi sehonnan!

Szilvia bemegy a bódéba, becsukja az ajtót, és a mobiljába bújik.

 

V. jelenet

A halasbódé előtt. Éva magyaráz Szilviának, a távolban Aranka és Dana társalognak. Mózes és Piri a létrán állva tisztítják az üvegeket. A macskák sehol.

ÉVA Na, azt beütöd, hogy kilencszáznyolcvanegy, aztán ezt a zöld gombot megnyomod itt lent, látod? Jól van, látod, beütöd, hogy mennyit kell fizetni, aztán beteszed a kártyát, csak figyelj, hogy jól nyomjad, mert ez még a régebbi fajta, ha elrontod, akkor nem csipog semmit. Beütöd, hogy mennyit, leveszi a számláról a pénzt, kiveszed a kártyát, odaadod a számlával együtt. Nem nehéz. A másikat megtartod, beteszed a kasszába, mert az kell nekünk is. Jó? Alex jön nemsokára, egy-két hétre besegít majd.

SZILVIA Alex?! Az az iszákos?

ÉVA Nem iszik majd. Én felelek érte. Ha iszik, kivágjuk, mint…

SZILVIA Jaj, Évikém, ne emlegesd a macskákat, tudod, hogy nem szeretem azokat a fenevadakat! Az előbb is itt kóvályogtak valahol.

ÉVA (zavartan röhög, saját magát is meglepi a nevetés, hirtelen elkomolyodik) Szilvia, ne idegeskedj, rendbe hozzuk itt a dolgokat!

SZILVIA Én a magam részéről megteszek mindent, engem csak az a két majomparádé zavar ott. (Aranka és Dana felé mutat) De már többször rájuk szóltam, majd szépen elkotródnak innen.

Nagy csattanás, Mózes a földön hever.

PIRI Jaj! Jaj! Mózikám! Éva néni, jöjjön gyorsan, leesett a Mózes!

Éva és Szilvia is kilépnek az ajtón, Mózes már a fejét vakargatva ül a bódé előtt.

MÓZES Megszédültem.

PIRI Mondtam szépen, hogy nem köll annyit inni! (Évához) Ne haragudjon, drága Éva, kocsmázott az éjszaka, kicsit többet ivott a kelleténél. Nem fordul elő, ígérem, csak ne rúgjon ki minket, mert nagyon kell nekünk ez a munka, tudja, hogy van ez, nem sok lehetőség van itten már.

ÉVA Dehogy rúgom ki magukat! Mindig tiszta a bódé környéke, meg amúgy se tudnék kit találni maguk helyett. (Mózeshez) Na, segítsük fel ezt a szegény embert! Jöjjön csak be, ehet is egy pár falatot, az jót tesz majd. (Pirihez) Pirikém, láttam magukat az éjjel, tudom, hogy mik mennek ott a Rudi tatánál.

A mondandó vége már alig hallatszik, a távolból egy csoport részeg üvöltözik és tántorog. Alex, Šeki és Rudi tata is ordít, Zámbó Jimmy-nótákat énekelnek. Kezükben egy-egy üveg ital.

ÉVA (a csoport felé fordulva, teljesen kikelve magából) Alex, a jó édes kurva anyádat! Hát nem megmondtam, hogy ne menj vissza a kocsmába! (Toporzékol, mérgezett egérként járkál fel-alá, a bódéból kifelé és vissza) Megteszek mindent érte, és ez a hála! Ez a rohadt hála! Takarodj innen a szemem elől, semmirekellő!

ALEX Nyugggi, mamika! Egy kis pityóka sose árt! Egy jóóó…

Alex, Šeki és Rudi tata közösen éneklik az Egy jó asszony mindent megbocsát nótát.

ÉVA Én ezt már nem bírom tovább! Szilvia, pakolunk!

SZILVIA Pakolunk?! De hova?

ÉVA  Itt akarsz maradni?!? Ezeknél?!

Éva megfogja Szilviát és kirángatja a bódéból, elviharzanak.

RUDI TATA  No, ez már igen!

ŠEKI Vidiš, Rudi, még fizetni se köll! Melyik hal kell?

ALEX Mind a miénk!

Aranka és Dana a történéseket figyelve egyre inkább úgy érzik, hogy nem itt a helyük, ezért csöndben eltűnnek a helyszínről. Alex belép a nyitott halasbódéba.

ALEX Soha többet nem kell várni, sorba állni!

Alex belenyúl az akváriumba, kivesz egy pontyot, és eldobja.

ŠEKI Baci, baci! Ovde! Tu sam! Daj goool!

RUDI TATA Baszd meg, Šeki, megint berúgtál zárás után.

ŠEKI Rudi, Rudi! Ez az élet!

Közben Rudi tata is dobálja a kezébe kerülő dolgokat. Repülnek a halak, a székek, a terítők. Kiürül a halasbódé, Mózes és Piri ijedtükben elbújnak a bódé mellett, de egy üveg italt magukkal visznek.

ALEX (ordítva) Ovo nije život, nego… Nagy lószar az egész!

Alex leül, lassan elcsöndesedik minden, Rudi tata sír, és a fiát szólítgatja.

RUDI TATA Ej, fiam. Fiam…

Rudi tata a hátára fekszik, így tesz Alex is. Šeki ül, felkap a földről egy ficánkoló halat, és nyersen megrágja.

ŠEKI (csámcsogva dúdolni kezd egy dalt) Moji su drugovi biseri rasuti…

Ekkor a földön fekvő Alex és Rudi tata is csatlakozik az énekléshez.

ALEX, RUDI TATA és ŠEKI (eleinte gyámoltalanul, majd egyre ingerültebben, elérzékenyülve)

…po celom svetu.

I ja sam selica pa ih ponekad sretnem u letu.

Da’l je to sudbina il’ ko zna šta li je,

kad god se sretnemo uvek se zalije,

uvek se završi s nekom od naših pesama…

A színen most már mindhárman fekszenek, Šeki kezéből kiesik a hal, csak a dúdolás marad.

MÓZES (a bódé mellől bátortalanul nézelődve) Ha. Hahó. Hahó. Hahó!

PIRI Elaludtak?

MÓZES El.

PIRI Akkor ihatunk, Mózikám?

MÓZES Mi lesz így velünk?

PIRI Majd mi átvesszük a boltot! Ne törődj te ezzel most, igyál!

MÓZES De Pirikém… Nem tudunk mi semmit erről, mit hogy kell csinálni.

PIRI Majd beletanulunk! Na, add ide! (Elveszi Mózestől az üveget, meghúzza) De szép nóta volt, hallottad-e? (Hallgat) Ezért éri meg, Mózeskám? Ezért maradunk?

MÓZES Én nem tudom. Hogy miért maradunk. (Elveszi Piritől az üveget, meghúzza)

 

Epilógus

A színen mindenhol fetrengő emberek. Šeki nyögdécsel, Piri horkol, a többiek halkan szuszognak, néha-néha megmozdulnak. Alba a helyszínre ér, nyávog. Lupi a másik oldalról közelít, szaglássza az embereket, majd nyaldossa magát. Alba nekiront, lefogja, belefogna a párzásba, de elengedi Lupit. A kandúr és a nőstény egymás mellett ülnek. A földre dobott halakat nézik. Lupi megszagolja a Šeki mellett lévőt, majd elsétál. Alba is követi.

 

Vége

Kupola focizni szeretne. In: Előretolt Helyőrség, 2019/1. sz.
Elolvasom
Alba, a fekete macska
(Híd, 2019/3. sz.)

Alba, a fekete macska

 

A macskám egy zseni. Nem viccelek, ezt teljesen komolyan mondom. Ha meghalok, a következő életemben házi macska szeretnék lenni egy olyan családnál, amely legalább annyira szereti a cicákat, mint az én családom, hogy annyit ehessek és alhassak, amennyit csak akarok. A kandúromat Albának hívják. Részletkérdés ugyan, de az alba szó spanyolul fehéret jelent, az én Albám viszont fekete. Megint csak apró tévedés, de Spanyolországban az Alba egy női név – azaz legfeljebb nőstény macskának adhattam volna ezt a nevet –, az én Albám viszont nagybetűs Férfi. És ezt teljesen komolyan mondom. Alba, a fekete macska a véletlen folytán került az ágyamba. Együtt alszunk. Neki is megvan a helye az ágyon, és nekem is. Ő általában a lábamnál nyújtózkodik, de csak akkor, ha előtte jól beevett és beivott. Amikor szomjas, képes perceken át lefetyelni a vizet. A tejet nem szereti, megy tőle a hasa, Alba meg lusta, és nem szeret a hasa után szaladni. Magát a hasát viszont szereti. Na meg a finom falatokat, és főleg azt, ha az olyannyira nagyon kedvelt hasát az olyannyira nagyon imádott finom falatokkal töltheti meg. Alba rajong az emberi étkekért: a csirkehusiért, a pörköltért, a reggeli tejes müzlimért, szóval minden olyasmiért, amit én is eszek.

Érdekes történet, ahogyan az életem részévé vált, mert igazából egyáltalán nem csipáztam a macskákat. Mindig a kutyákért rajongtam. De egyszer – úgy öt évvel ezelőtt – ott feküdt előttem az úton egy kiscica, és nagyon nyávogott. Megsajnáltam, bevittem. Fájt a lába, és a szeme is csúnya volt. Fogtam hát a kis fáslimat, bekötöttem a sajgó porcikáit, főztem neki kamillateát, majd puha zsebkendővel ápoltam az arcát. Pár nap múlva már egész jó étvágya volt: ropit és szalámit falatozott. A fogai már akkor erősek voltak. Ezt onnan tudom, hogy néha megharapott. Alba tűrhetetlenül rossz, amikor egyszerre éhes és fáradt. (Ebben kicsit hasonlít rám, lám, milyen fontos a nevelés.) Gyorsan felnőtt, feltárta a ház rejtekhelyeit, tört össze tükröt, zavart el vendéget, döntött fel karácsonyfát, szedett szét párnát, sőt, egyszer még a szomszéd rottweilert is elijesztette. Nem viccelek, teljesen komolyan mondom. De ott és akkor még én is megrémültem tőle. Ugyanakkor büszke vagyok rá, mert hát ugye... egy zseni. És még szép is! A minap itt járt a szomszéd, és a kettőnk diskurzusa folyton félbeszakadt, mert Rudi bá’ állandóan azt szajkózta, hogy hát ez a mafka milyen szép!, meg hogy jó’ erőbe’ van! A szomszéd kicsit beszédhibás, de jó ember. Volt egy szlovéniai vendégünk is, akivel először angolul társalogtam, aztán kiderült, hogy szerbül is tud, majd az elköszönésnél rájöttünk, hogy mindketten remekül beszéljük a magyart! Vannak ilyen merő véletlenek az életben. Szóval, ez a szlovéniai kávépartner is el volt ragadtatva Albától. Én pedig – mint büszke apuka – díszelegtem a szerepben.

Persze, bevallom, kicsit elkapattam a kedvenc háziállatomat. Mostanában eléggé pofátlan. Már nem eszi meg a macskakaját, amit neki veszek, csakis emberi ételt zabál. A tálkáját félrelöki, szalvéta és tányér kell neki. Asztalfőn mutatkozik, áldást mond az ebédnél, majd disznóként felfal mindent. Azt nyávogja, kés, villa és kanál a gyengéknek való. Könnyen beszél ő, a foga olyan erős, hogy bármit kettéharap. Néha már azt hiszem, embernek neveltem, újabban pedig azon agyalok, benevezem egy szépségversenyre, mert mindenki a csodájára jár. Egyedül csak attól tartok, az első helyet nem a külsejével, hanem az erejével szerzi meg, mert erős pofonokat ad. Bár a macskám egy zseni – hiszen csak alszik és eszik –, egy nőstény kéne neki. A gyengébbik nem képviselőjének ezúttal adhatnék férfinevet, hogy helyreálljon a feje tetejére állított rend. Ha például sokat nyávogna, a szappanoperák szereplőiről nevezném el a macsekot, és Lupita helyett lehetne Sánchez a lányka hívószava. Alba és Sánchez, az igazi sztárpár, így szerepelnének az újságok címlapjain. De mindezek előtt még megkérdezem Albát, neki mi a véleménye minderről, elvégre egy géniusz mégiscsak jobban tudja a dolgokat. Mintha épp most szólított volna a nevemen emberi nyelven. És nem viccelek.

Idealizált bohémság. In: Előretolt Helyőrség, 2019/3. sz.
Tabudöntögetés az űrben. In: Előretolt Helyőrség, 2019/4. sz.
Minden rendben lesz. In: Előretolt Helyőrség, 2019/11. sz.
A pusztulás és az újjászületés képregénye. In: Előretolt Helyőrség, 2020/1. sz.
Modern egypercesek. In: Előretolt Helyőrség, 2020/2. sz.
Elolvasom
Séta a bölcsőhelyem körül
(Hét Nap, 2013. március 13.)

Séta a bölcsőhelyem körül

Riportpályázatunk különdíjas írása

Univerzum, Tejút, Naprendszer, Föld, Európa, Balkán-félsziget, Szerbia, Vajdaság, Bácska… Zenta. Most, hogy megjelöltük a helyét eme igen gazdag történelmű kisvárosnak, hadd mutassam be! Saját, szubjektív szemszögömből, mivel ez a Tisza menti település nem más, mint az én szülőhazám.
Zenta a Délvidék egyik legrégebbi települése — egész pontosan a Krisztus utáni 1216. évben alapították (köszönet, Wikipédia, a Google a barátom, te pedig a barátnőm vagy!), egy olyan város, melyben a magyar lakosság van többségben. Éppen ezért kulturális központként is beszélhetünk róla. Kisebb számban ugyan, de szerb lakosai is vannak a városnak, és — köszönjük szépen — jól megvagyunk egymás mellett. Semmi gondunk nincs egymással, ugyanabban a közegben élünk, ugyanazokra a szórakozóhelyekre járunk, egyazon iskolában tanulunk. Nem akarom boncolgatni a témát, és távol álljon tőlem önmagunk fényezése, de azt hiszem, elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez példaértékű. És most térjünk vissza egy kicsit arra, miért is tekinthető városunk kulturális központnak. Vizuális típus vagyok, ezért invitállak titeket egy kis turistakörútra. Így könnyebb lesz, nem? Azonkívül így mindent egyszerűen be is tudok mutatni.
Induljunk! A város központjában járunk, az újonnan épült szökőkút közepén, körülöttünk magasba lövellnek a szivárvány színeiben ragyogó vízoszlopok, mintha csak az Old Faithful gejzírt látnánk. Csak éppen annak makettjét képzeljétek el. Szemben velünk a Városháza. A gimiben tanultunk valami szecesszióról... Na, ez az. Még én is felismerem. Nektek is menni fog. Gömbölyded formák, mintegy 50 méter magas, tetején a kilátóval. Kezd unalmas lenni, inkább fáradjunk beljebb! Oké. A kissé kopott, sötétkék színű öreg kapuban állunk, előttünk az Oscar-díj-átadáson látotthoz hasonlatos Vörös Szőnyeg terül el. Folytatjuk utunkat, irány a kanyargós lépcsőház! Már fent is vagyunk az egyik legszebb, egyben legunalmasabb helyiségben. Közgyűlésterem. Itt szokás megtartani a polgári esküvőt, valamint az általános iskolai ballagási műsorokat. Nemcsak én utálom az ilyen nyilvános dolgokat, ugye? Ne is figyeljünk az unalmas jogi szövegre, inkább nézelődjünk. Azta! Hát ez gyönyörű! Kicsit giccses, túldíszített, de azért rendben van. Jéé, ott meg a címerünk. Na, ez tetszik. Szép kerek pajzsban két kulcs kereszt alakban egymásra téve, a város titkainak nyitját jelképezik. Kék-sárga színek, ahogy a zászlón is. Eme zászlót gyakran láthatjátok még sporteseményeken is, beszéljünk akár hétvégi focimeccsről vagy az asztalitenisz-bajnokság országos döntőjéről. Nem akarom hirdetni, de hát mindenki „Gyufija” teljes beleéléssel lengeti minden évben. Tényleg nem tudom, hogy csinálja, de mindig, minden körülmények között mindenhol ott van. Hűű, már ennyit írtam. Rövidre kell fognom, mert kevés a hely és az idő.
Rohanjunk le gyorsan az udvarba, majd a csigalépcsőn fel a kilátóba! Előtte egy falitérképen nézzük meg a török hódoltság alól való felszabadulás egyik sorsfordító csatáját, mert bizony az is itt játszódott, csak éppen egy pár évszázaddal ezelőtt. Amint kiértünk a körteraszra, már gyönyörködhetünk is Zenta és a környék festői látképében. A négyzet alakú kis asztallapokon még egy iránytű is van, amely mutatja, hogy merre van Párizs, Peking, Barcelona stb.… Aztán lehet meresztgetni a szemünket — még távcső segítségével is! Ami egyből feltűnik innen fentről, hogy szinte minden zöld. Igen, észre sem vesszük, de a városban rengeteg fa sorakozik az utak mentén. Ez talán kárpótol minket az évek óta egyre elhatalmasodó erdőirtásért. És akkor megpillantjuk a folyót, mely mindenünket élteti. Gyorsan el is döntjük, hogy sétánk egyik állomása a Tisza-part lesz. A tériszony már fellépett, ideje továbbmenni.
Újra az utcán, el a Trocadero mellett, át a zebrán, majd a sarkon jobbra. Közben vetünk pár pillantást a parkra. Lassan elfog minket egy különös érzés, mely melengető, megnyugtató és egyben pezsdítő is. A Mojo Club előtt állunk, mely nemcsak a város, hanem talán egész Vajdaság szellemi központjának is nevezhető. Több mint húsz éve működik sikeresen, sokan megfordultak már itt. Igazi kulturális olvasztótégely ez a hely. A lakosság minden egyede szeretettel néz be a szőnyegek mögött lévő füstös világba. Megpihenhetünk, frissen csapolt barna sört guríthatunk le a torkunkon, rágyújthatunk egy szál cigire, s közben figyelhetjük a biliárdcsatát. A háttérben halkan szólnak a rézfúvósok, ahogyan egyszer régen Louis Armstrong is a trombitáját fújta. Egyedi hangulat, teljesen magával ragadó. Nemcsak a hétvégi színvonalas koncertekre, hanem a hétköznapok bármelyikén is érdemes ide betérni, ha éppen van egy szabad óránk, vagy lógunk a tanításról. A vidám keddet különösen ajánlom, mert olcsóbb a sör, tényleg vidám! De természetesen nemcsak alkoholizálni lehet, van rá lehetőség, hogy megismerjük az embereket is. Nemrégiben éppen egy könyvbemutató volt a klubban, igen érdekes — pszichológiai — témában. Nem csodálkoznék, ha a következő nemzedék az iskolában azt tanulja majd, hogy számos neves vajdasági író, költő, művész gyakran megfordult itt. Megemlíthetem akár Andruskó Károly grafikust, aki már egy jobb helyről néz le ránk, vagy Szögi Csabát, egy, a fiataloknak készülő hetilap jelenlegi szerkesztőjét, s akár Nagy Abonyi Árpádot is — nemcsak azért, mert négy éve tanít a gimnáziumban, hanem mert írt egy remek könyvet is Budapest, retour címen. Már nem is tudom hányadszor, de ismét csak ajánlani tudom a Mojót az erre járónak.
Miután jól kipihentük magunkat, újult erővel indulhatunk tovább. Sötétedő utcák, a lámpák sárga fénye világítja be utunkat egészen a Tisza-partig. Most jobban szemügyre vesszük a Gimnázium épületét. Kissé öregedő, ütött-kopott, de az értéke a régi. Nemcsak a gimnazisták tanulnak itt, hanem az egészségügyi és a közgazdasági-kereskedelmi középiskola diákjai is. Hirtelen a vastag korlátok mellett találjuk magunkat, ott aztán lassítunk a tempón, és csak bámulunk a semmibe. A nyáron nyüzsgő túlpartra, a susogó fákra, a horgászhelyekre, miközben a hídról az autók zaja hallatszódik. Ha egy idegen látogatna szülővárosomba, biztosan ezt a helyet mutatnám meg neki elsőnek. Nemegyszer indultam már el hajnalok hajnalán egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak azért, hogy végül itt lyukadjak ki. Egyedül lehetsz a gondolataiddal, éppen arra való hely ez, ahol a kicsit introvertáltabb személyek (mint én) elgondolkodhatnak a világ nagy kérdésein. Romantikus séták, idősödő házaspárok, hobbisportoló fiatalok színhelye is a lépcsőkkel teletűzdelt part.
Fáradtan hazaballagunk, a téli estéken pohárnyi forralt bor elkortyolgatása után lassan nyugovóra térünk, mint ahogyan ez a(z) (ál)riport is a végéhez közeledik. Nem tudom, mit hoz számomra a jövő, nem is nagyon szeretek ebbe belegondolni, de valószínűleg hamarosan már jóval kevesebb időt töltök majd bölcsőhelyem körül, tovább kell ugyanis lépnem. Ezért hát engedjétek meg, hogy Pejin Attilának, a zentai Múzeum vezetőjének az ideillő szavaival zárjam a beszámolómat: “Ha el kell menni, akkor nagyon nehéz kitépni a gyökereket, hiszen a Tisza öntözi azokat”. Mert a Tisza igenis bennünk él.

Csendes szimfónia. In: Kilátó, 2015.
Elolvasom

Az óra rabja

Szögi Gábornak

Egyszer azt mondtad, azért nem hordasz órát, mert úgy érzed tőle magad, mint aki felett átveszi az irányítást ez a valami. Nem tudom, miért valamiként hivatkoztál rá, de így mondtad. Szeretném tudatni Veled, hogy igazad volt. Azért jöttem el hozzád, hogy elmondjam mennyire is.

Nálam mindig van óra. Nem rajtam. Az már hazugság lenne. Csalni meg tudod, hogy nem szeretek – még ha nagyon is jó vagyok benne. Szóval, az órák… Remek kis szerkezetek. Akad köztük felhúzható, analóg, digitális. Használhatod őket a konyhában, a nappaliban, az autóban útközben, menetiránnyal szemben, nappal és éjszaka is. Én általában a bal kezemen hordok egyet, de előfordul, hogy a táskámban lapul meg, ám még olyan is megtörtént, hogy a zoknimba dugtam a kis ketyegőt.
A karórámról szeretnék Veled beszélni. Illetve, én majd beszélek, Te csak hallgass meg. Abban úgyis annyira jó vagy. Mondhatni, világbajnok. Az én órám ezüst színű nemesacélból készült, feje kerek, átmérője negyvenkét, vastagsága tizenkét milliméter. Vízállóságát ötven méterig tartja meg. Hivatalos modellszáma Q472-205Y. Egyéves garanciaszerződés járt vele. Soha nem használtam ki. A barátaimtól kaptam, tizennyolcadik születésnapomra. Te nem voltál ott azon a bulin. Nem voltál a barátom. Csupán egy ismerős. Egy a sok közül.

Most huszonegy vagyok. Az órám még megvan. Rengeteg dolgot átéltünk együtt. Akadtak részeges esték, amikor jól meghurcoltam szegényt, aztán meg még ő mentette meg az életem. Elestem a kemény aszfalton, ám mielőtt bevertem volna a fejem, segítségemre sietett és közénk állt. Valamivel kellemesebb élményként éltem meg, hogy az összevissza karcolt fedőlappal ütköztem meg, s nem az útburkolattal találkozott homloklebenyem. Ott volt romantikus találkozásokkor is, elegáns megjelenésem koronázásaként büszkén csillogott karomon. Egy ideig még alváskor sem vettem le, mert szerettem, ahogyan a fülem mellett kattogtak a másodpercek, míg én lassan álomba nem merültem. Várod már, hogy mikor dobbantok egy nagyot, igaz? Ismersz annyira, hogy tudd, nem lesz végig ilyen átlagos a mese. Mindjárt elkezdem, ne aggódj. Csak előbb szétnézek egy kicsit, nehogy valaki más is meghallja. Te is maradj csöndben. Kérlek.

Két hónapja beszorultam a karórámba. Igen, jól hallod. Először azt hittem, egy furcsa álom az egész. Talán rémálom. Fejem felett üvegbura húzódott, alattam feketeség terült el. Próbáltam kiutat keresni, de kísérleteim folyton kudarcba fulladtak. Körkörös határvonal tartott vissza a szabadulástól. Akárhányszor elérkeztem új világom végéhez, kemény falba ütköztem. Nem voltak határfelügyelők, nem kértek tőlem útlevelet. Egy lélekkel sem találkoztam. Fogságba estem. Kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Hatvan másodpercenként ugranom kellett egyet, különben a leghosszabb mutató lefejezett volna. Biztonságban csak a zéróponton, az óra középpontjában érezhettem magam. Ennem és innom azonban muszáj volt. A határ közelében számokat találtam, apró vonalakkal. Ízük, mint a papíré, de a semminél mégiscsak jobb volt. Vizet a világvégéről szereztem. Itt-ott találtam egy kis esőcseppet, ami ebben a különös környezetben hónapokig elegendőnek bizonyult. Lassanként berendezkedtem új otthonomban. Raktárt építettem a zéruson, folyadékot egy árokba gyűjtöttem nem messze a bázisomtól, és a szél által befújt mikroszkopikus pókhálókból még egy kényelmes kis ágyat is összetákoltam. És ekkor kezdtem el gondolkodni. Egyetlen pillanatig sem adtam fel a reményt a szabadulásomat illetően, de előbb mindenképpen fel szerettem volna térképezni a helyet. Nem én irányítottam, hanem a mutatók. A kicsi, a közepes, és a nagy. Fürgeségük fordított arányban állt hosszúságukkal. Egy véletlen folytán aztán rájöttem arra is, hogy mozgathatóságukkal is ugyanaz a helyzet. Nekifeszültem hát a másodpercmutatónak, és elkezdtem visszapörgetni az időt. Könnyedén toltam magam előtt a hosszú rudat, körbe-körbe futkároztam, egészen addig, amíg össze nem estem. Majdnem otthagytam a fogam, de sikerült az utolsó pillanatban lehajtanom a fejem. Rá kellett jönnöm, hogy hiába mozgatom könnyen a másodperceket, jelentős eredményt nem érek el ezzel a módszerrel. Egyből az óra legrövidebb mutatójához rohantam, ám zömöksége miatt mozdítani se tudtam rajta. Edzeni kezdtem hát. Hosszútávfutóvá avanzsáltam, magam előtt pedig folyamatosan a másodpercek mutatóját láttam. Bőven volt időm. Újra én irányítottam. Hamarosan a percmutatót is meg tudtam mozdítani, pár hónap múlva megpróbálkoztam az órák irányításával. Ekkor azonban kételyek lepték el elmémet. Ha visszautazom a múltba, kiszabadulok. Majd egy bizonyos dátumon újra beszorulok ebbe a ketrecbe? És ha már itt a lehetőség, miért ne tekinteném meg a jövőmet?

Nekivetkőztem a feladatnak. Hónapok komoly edzésének köszönhetően szálkás testem minden porcikája csillogott, és már alig várta erejének fitogtatását. Bátortalanul kezdtem neki az óramutató fordításának. Eleinte csak a feladatra fókuszáltam, környezetem változásait figyelmen kívül hagytam. Élveztem az uralmat. Élveztem, hogy végre megint én kovácsolom sorsomat. Nagyon hosszú ideig utaztam előre az időben. Mindent tudni akartam. Mindent látni akartam. Nem gondolkodtam azon, hogy ezzel talán egy újabb idősíkot kreálok, vagy esetleg befolyásolom a jövőbeli cselekedeteimet. A látványra pedig pláne nem voltam felkészülve. Azonnal megbántam ostobaságomat.
Bátyám holtan hevert az autópályán, három barátjával egyetemben. Nővérem idegroncsként tért haza Spanyolországból. Bömbölve ugrott a nyakamba, én pedig nem sírhattam. Nem engedhettem meg, hogy gyengének mutassam magam. Anyám elvesztette legidősebb fiát, aki eltartotta a családot, aki apám helyett apám volt, amikor szükségem volt rá. Borzasztó érzés lehetett neki. Nem hullajtott könnyeket, csupán bámult a messzi távolba, el a mentő- és rendőrautók mellett. A nagy semmibe, Istent keresve. Nem tudom, hogyan történt. Csak az arcokat láttam. A kép egy pillanatig tartott csupán, de örökre beégett fekete szembogaramba. Aztán megjelent apám is. Hazatért Németországból, hogy fiát elbúcsúztassa.
Újabb kép. Temetés. Mindenki feketében, barna koporsó középen. Négyen állunk körötte. Én édesapám mellett. Némán hallgatunk. Összekuszálódott hangok jutnak el fülemhez, a kántor mögött riadt mozgolódás támad. Három rendőr jelenik meg. A tömeg rémülten nyílik szét előttük. Ránézek apámra. Bólint. Tudja. Érte jöttek. A fia temetésén. Nem ellenkezik, csattan a bilincs. Mindenki őt nézi. Rendőri kísérettel hagyja el a temetőt. Vet még egy utolsó pillantást első gyermekének koporsójára, majd lehajtja fejét. Hiba volt hazajönnie. Sikkasztás vádjával el fogják ítélni. És én ekkor kezdek el sírni.

Küzdeni akarok. Küzdeni teljes erőmből. Összerogyásig hajtom vissza az időt. Amikor felébredek, anyám ordítását hallom. A válás előtti időszakig sikerült visszaverekednem magam. Szemrehányások sora, ribancok emlegetése, eltékozolt pénzek egész garnitúrája. Apám csak a fejét fogja. Én kimegyek a konyhába, szó nélkül a hűtőszekrényhez lépek és a tálcára teszem a kajámat. Ugyanilyen csöndben távozom. Folytatják. De tudom, hogy nemsokára vége lesz. A ház a miénk marad, apámat elküldjük, ő a szeretőjéhez költözik, majd a bíróság elől menekülve Németországba költözik. Az új családjával.

Szabadulásra vágyom. Be vagyok rekedve ebbe az órába. Ki akarok jutni! Nem érdekel sem a múltam, sem a jövőm, csak mentsenek ki. Valaki. Akárki.

Rab vagyok. Itt állok a jelenben, a Te sírod előtt. És rab vagyok. Az előbb is ránéztem a bal kezemre. Láttam az idő szüntelen áramló tengerét és tudom, hogy lassan mennem kell. Mert be vagyok szorulva ebbe a valamibe, ahogyan Te hivatkoztál rá. Elindulok. Ki a temetőből, egy percig rád gondolva, majd a múltamra, s végül a jövőmre. Elmélázom a látott képeken.

Hiányzol, Barátom. Rettentően hiányzol.

Elolvasom
A falu varázslója
(Kilátó, 2015/37. sz.)

A falu varázslója

 

Minden vasárnap, amikor az öregek imádkoznak, s a még öregebbek még jobban imádkoznak, a Varázsló eljön a faluba. Haja csapzott, mellénye szűk, nadrágja lyukacsos, nyurga teste mégis egy máguséhoz méltó: körbelengi valami varázslatos.

Reggelente felállítja kioszkját a falu szívében, az ütött-kopott és kiszáradt kút mellé. Mindenféle csecsebecsét és tolldíszt aggat rá, szóval olyan dolgokat, amiket máshol nem tudna megvenni az ember fia. És még mielőtt a Nap láthatatlan fonalán a horizontról csúcspontjára mászna, eltűnik. Nem hiszem, hogy túlságosan kedveli a Napot.

Szeretek a Varázsló közelében lenni, egyik nap, amikor még nem nyelte el a kámfor, magához hívatott.

– Hé, fiacskám, ide tudnál jönni egy pillanatra? – fehér kesztyűvel intett felém.

– Miben segíthetek? – kérdeztem bátortalanul.

– Láttál te már esőt?

Teljesen értetlenül álltam előtte, fogalmam sem volt, miről beszél.

– Biztosan akkor születtél, amikor végleg megszűntek az esőzések, elég nagy a szárazság errefelé, nem igaz? Várj egy picit, adok neked valamit, amire később még szükséged lesz.

A Varázsló közelebb lépett hozzám. Elég közel ahhoz, hogy orromat megérintse a cukorkák szeszélyes illata, valahol ott lapultak a mellényében. Vad matatásba kezdett, zsebéből egy magot és a magnál is kisebb palackokat rántott elő, amiknek belsejében színes folyadékok lézengtek. Hegyes orra alatt bohócos mosoly jelent meg.

– Látod ezt a magot? Ültesd el a kertedben, ezeket a palackozott álmokat pedig szórd rájuk éjszakánként. Gyere vissza minden héten, újratöltöm neked az üvegeket. Tégy így, különben a magból kikelő növény elszárad. És azt nem szeretnénk.

– Palackozott… álmok?

– Szerencsét hoznak, bízz bennem. Szerencsét és esőt.

Úgy tettem, ahogy kérte: kezemmel egy kis lyukat ástam, a friss pázsit közé rejtettem a magot. Apró durranás hallatszódott, ahányszor csak kinyitottam a palackokat és tartalmukat a földre öntöttem. A magvacska éhesen szívta be a szivárványszínű álmokat.

Ezután minden héten elmentem a Varázslóhoz. Ő szó nélkül újratöltötte a parafadugós üvegeket. Néha átlátszó folyadékkal, olykor többárnyalatúval. Megköszönte a fáradozásaimat, én pedig visszaballagtam a kertembe és tovább itattam álmokkal a növényt. Lassanként kiterjesztette birodalmát, a hajtás minden éjszaka nagyobbnak tűnt.

– Az eső az első termés megjelenése után fog beköszönni – mondta a Varázsló.

Egy alkalommal a rutin másképpen alakult a tervezettnél. Meglátogattam a Varázslót, elkaptam tőle az álmokat – ezúttal foszforeszkálós sárgát és ciánkéket –, majd otthonom felé vettem az irányt. De nem értem haza. Megbotlottam egy kődarabban, elestem, és eltörtem a palackokat. Az álmok szerteszét hullottak. Azonnal a kiszáradt szökőkúthoz rohantam, de a Varázsló és a kioszkja ekkor már sehol sem volt. Nem jött többé a héten.

Imádkozni kezdtem, ahogyan az öregek teszik minden nap. Beléptem a kertembe, de a növény hajtásai máris lekonyultak. Teljesen elkeseredtem, a sírást sem tudtam visszatartani. Bőgtem akár egy csecsemő, míg fel nem jött a hold, aztán lefeküdtem a törékeny ágak mellé. Élénk álmom volt: hatalmasra nőtt gombákkal, beszélő virágokkal és repülő plüssállatokkal utaztam egy zöldes világban. Amikor felébredtem, egy törzset szorítottam magamhoz, amikor pedig felálltam, még a fejemet is bevágtam egy jó erőben lévő ágba. Az én kis növényem volt az. A magvacska most hóbortos faként vetett árnyékot a kertre színes leveleivel.

Vasárnap újra meglátogattam a Varázslót. A fáról két érett gyümölcsöt vettem le, a falu szívébe mentem, ahol tarka bódéjánál a legújabb portékákat rendezte különös fizimiskájával. Átadtam neki a fa termését, ő pedig elmosolyodott.

– Látod fiacskám, tudtam én, hogy képes vagy rá. Most már bármelyik pillanatban eleredhet az eső.

Majd rövid szünet után, mikor a szája szegletéből is eltűnt a mosoly, a Varázsló újra megszólalt.

– És mondd, te mit láttál?

Duplastop. In: Kilátó, 2016.
A szoba. In: Kilátó, 2016.
A mesés jobb láb. In: Kilátó, 2016.
Elhalt egy ihlet egy pirulában. In: Kilátó, 2016.
A tükörben lévő arc. In: Kilátó, 2017.
Bossfight. In: Kilátó, 2017.
Elolvasom
Van ez a halál nevű dolog
(Kilátó, 2017. )

Van ez a Halál nevű dolog

 

Tudod, az a fura, hogy igazából nem tudom, miért írok neked. Kisbetűvel karcollak a lapra, jó? Nem haragudnál. Sőt, ragaszkodnál hozzá, nem vagyok én különb senkinél, mondanád, közben köpködnéd a magokat a földre. Közeledik a születésnapom. Arra emlékeztet, hogy egy hét múlva lenne a tied, a huszonkettedik, de nem lesz, nem vagy itt, elmentél, és ebben a pillanatban miattad hiszek valamiben, hogy létezik egy hely, ami csupán csak jó, mert olyan nincs, hogy te ne ott legyél. Soha nem hittem volna, hogy ekkora hatással leszel rám. Ha itt lennél, biztosan nem erről mesélnék neked, de nem vagy itt, kénytelen leszel végighallgatni. Megint. Ki fogok hozzád menni tizenkilencedikén, elszívunk egyet, szomorú leszek, beszámolok mindenről, ami velem történik, aztán hallgatunk nagyokat. Te pedig semmit nem tehetsz az ellen, hogy egy irodalom része leszel, még ha utálnád is a rivaldafényt.

Az utóbbi időben megint sokat jársz a fejemben. Piszkosul unom már, hogy van ez a Halál nevű dolog (Őt nagybetűvel írom, félek tőle.), aki eszembe juttat. Időnként emlékeztet arra, hogy az élet része (élet kisbetű, nem értékelem eléggé, olyan hétköznapi, hogy nem veszem észre, milyen gyönyörű valójában), és hogy ez az a rész, ami mindannyiunkkal megtörténik. Beszélünk róla, könnyedén, nyugtatgatom magam, nem a vég, hanem változás. Csak míg az életben ezt megtanultam kezelni, gyakran kockáztatok, addig a Halállal járó átalakulás továbbra is felfoghatatlan. Dühít. Felbasz, bassza meg, annyira rohadtul romantizáljuk az egészet, holott semmi szép nincs benne.

Ez az év tele van Halállal. Meg Pokémon Go!-val, ami normális esetben kiidegelne, de most azért könyörgök, hogy mindenki Pikachut meg Charmeleont vadásszon a strandon, és esküszöm, nem fog zavarni. Örülni fogok neki. Csak Halál ne legyen. De volt egy Angliában, akadt egy a szomszédban, egy pedig nálunk. Az összes felfoghatatlan, mindegyik fáj. Céltábla vagyok, és késekkel dobál körbe. Nem fog eltalálni, előbb mindenkit kinyír, aki valamit is számít nekem, aztán döf belém.

Amikor elmentem itthonról, még élt. Sütött a nap. Láttam, lélegzett, de azt is tudtam, nem sok van hátra. Felkészültem, megástam a sírt, jó mélyre, hogy le tudjam őt helyezni. Szenvedett. Próbált eltávolodni Haláltól, vonszolta magát, de nem menekülhetett. A konyhában találtam rájuk, Halál mosolygott, odaléptem a test mellé, lecsuktam a szemét, még egyszer utoljára megsimogattam, aztán Halál megtisztelt annyival, hogy kettesben hagyott minket pár percre. Az volt a kívánsága, hogy otthon temessük el, a kertben. Néztem egy darabig, majd megfogtam, felemeltem, és akkor jöttem rá: tényleg halott. Teljesen merev volt. Vártam, hogy a kezemben a teste görbületté hajlik, de csak egy bénult tetem volt előttem. Kivittem az udvarra, a kutyák ott ugráltak körülöttünk, ordítottam, hogy hagyjatok békén!, Hádész erre lesütötte a fejét, tudta, rosszat tett. Csábos tovább csaholt és csóválta a farkát, szagolgatta a halottat, egy idő után ráunt, továbbállt. Beborult az ég. Nem volt elég széles a sírgödör. Beletettem, leengedtem, de nem tudtam a földig ereszteni, megakadt a feje és a lába. Ekkor esett le az első könnycsepp az arcomról. Nedves lett a bőre, zsebkendővel töröltem le róla, ömlött a víz az arcomból, folyt az orromból a takony, minden rázúdult, álltam felette, aztán erőteljesen belevágtam egyet. Hallottam, ahogyan eltörnek a csontjai. Kettétörtem a lábát, kitekertem a nyakát, nyögött egy hangosat. Az öregek erre mondják, hogy kilehelte a lelkét, édes fiam. Életben volt, és én öltem meg. Három kupac földet dobtam rá a lapáttal, elegyengettem, hogy úgy tűnjön, semmi sem történt, mert Halállal így viselkedünk. Feltakarítunk utána, nehogy beköltözzön, rendetlenséget hagyjon az otthonunkban.

Hiába ismétlem magamnak, hogy folyamatos változásban van a világ, hogy te sem lehetsz itt, ez így van rendjén, attól még fáj. A saját halálomat elviselném, de ha a közvetlen közelemben csapna le valakire, tönkretenne. Fogalmam sincs, mihez kezdenék. Felveszem az órámat. Szereztem egy újat. Digitális, multifunkciós, a boltban azt mondták, ebbe nem bírok beleszorulni, beleszorulás-gátlóval rendelkezik. Hát, hittem nekik, azóta nem volt gond, megszokásból van rajtam. Amikor néhanapján ránézek, te jutsz eszembe, és hogy mit mondtál az órákról. Nem szeretem őket, fogva tart az idő. Leengedem a karomat, majdnem a térdemig ér, megyek a dolgomra, csinálom, nem pazarlom a perceket. Kattog, pörög, számlálja a korszakokat a csuklómon, egyik a másik után suhan el. Sajnálom, hogy nem vagy itt. Annyi mindenről kellene mesélnem. Annyi mindenkiről. Épp itt fekszik mellettem, már szunyókál. Hangosan szuszog, nem horkol, csak ez az éjszakát felzaklató lélegzés állandó, de annyira édesen csinálja, hogy nem hogy nem zavar, nyugtatólag hat. Jókat vitatkoznátok, szeretnéd. Most biztosan arra számítasz, hogy az imént beborult égből potyogni kezdjenek az esőcseppek, az hozzám illő lenne. Ha egy pisztoly megjelenik a színpadon, az előbb-utóbb el is sül. De az eső még várat magára, nem döntöttem el, hogy most, vagy később szabadulunk meg a világfájdalomtól, addig jó ez a szürke felhőkkel fenntartott borongós fokozott feszültség. Közben lehet, hogy mégis elered, fájdalmat hoz magával. Vagy éppen örömöt, a kettő egyvelegét, semmi sem fekete-fehér. Talán csöpögni fog. Az is előfordulhat, hogy nyári záporként letarolja a gyümölcsöket, zivatarként tombol, esetleg más halmazállapotban csöndesen hulldogál fehér karácsonyt teremtve. Centis jégdarabokkal okoz maradandó károkat. Ha nem bírom tovább, újra megjelenek, eljövök hozzád, elszívunk egyet, szomorú leszek, beszámolok mindenről, ami velem és másokkal történik, aztán hallgatunk nagyokat. Én pedig semmit nem tehetek az ellen, hogy holt szivacsként magadba szívod a gyötrelmeket, és végre boldog leszek. Még ha nehéz is annak lenni.

Elolvasom
Zavickyék lánya és anyám kolbászos paprikása
(SZIFONline, 2017. április 17.)

Zavickyék lánya és anyám kolbászos paprikása

 

A falunapi ünnepségsorozat idején lépett be az életembe. Futott utánam. Szó szerint. (Futnak utánam a nők... Persze, ez ebben a formában nem igaz, ferdítés, hazugság. Csak ő futott, előtte senki.) Zavicky Sarolta virágmintás pulóvert és fekete nadrágot viselt. Festett barna haja copfba kötve ugrált, verdeste hátát. Odaugrott mellém, szinte orra bukott, csuklott egyet, köszönt. Szia. Édes hang, emlékszem, ez volt az első gondolatom. A második, hogy a lehető legrosszabb pillanatban küldte őt hozzám a Jóisten, a helyzet pikantériáját fokozta, hogy a falu kijelöletlen, ámde szótlan megbeszélés során mégiscsak többszörösen megjelölt bokra felé vettem az irányt. Pisálni mentem. Mit kellett volna mondanom? Bocs, Sári, épp összehugyozom magam, nem tudnál két perc múlva visszajönni? Ha elküldöm, soha többé nem látom. Vagy esetleg: ha már úgyis erre jártál, segítesz fogni?

 

Utóbbira esett a választásom. Megfogta. Na, nem azt, hanem a kabátomat. Szorította, magára vette. Megkerestem a falu legszebb bokrát, kifolyt belőlem minden, amit aznap este ittam (vizet), józan szerettem volna lenni. Részegen felfoghatatlan a varázs, ahogyan leszakad az ég, zuhog az eső, mindenki megbolondul, rohannak haza, a koncert félbeszakad, lebontják a színpadot, Zaviczky Sári meg ott áll, mint fasz a lakodalomban, és fogja a kabátomat. Senki nem tud úgy bármit is tartani, mint az öreg Zavicky lánya. Kint laknak a tanyán, a Pintér Janiéknál kell hozzájuk befordulni, menni tovább, sokáig, egyenesen a Csiga Józsiék farmjáig, azzal szemben van a birtokuk. Terebélyes porta, istállókkal, vendégházzal. Sári abban a házban szokta fogadni a barátait, egyszer engem is elhívott, kártyáztunk és társasjátékot játszottunk. Utolsóként mentem el, kaptam tőle egy puszit. Olyan igazit, hogy az ember belepirul. A tanyán tanult meg ilyen jól fogni dolgokat. Kötelet, sámlit, kantárt, birkalábat. (Birkanyíráskor mindig ő tartotta legédesebben azokat a csúnya, vaskos patákat, erősebben, ne engedd el!, ordították neki, jól rászorított, meg se mozdult az állat utána.) Gyakorlottan nyúlt hozzá bármihez, még most is, ebben az esőben. Zuhogott az átkozottja, féltem, nehogy őneki is elege legyen, szaladjon kiféle az életemből, belőlem, holott az imént botlott bele. Szaladtam volna vele, elkísértem volna a drágáját, ha évekig fut, akkor is. Maratont már teljesítettem, mit nekem pár év futás, ha a Zavickyék lánya mellettem van. Szerencsére nem ment ő semerre, nézett, visszaadta a kabátomat, ujjait összekulcsolta az enyémmel. Mint a puzzle darabkái, úgy álltak össze. Lekísértem a tóhoz, a dokknál leültünk, ráterítettem a felsőmet, bebújtunk a kapucni alá, ne ázzunk tovább. Egész közel feküdt hozzám a teste, majdnem összeértünk, képtelen voltam gondolkodni, ökögtem-makogtam, pedig azért szerettem volna józan maradni, hogy tudjam követni a fejben előre elkészített forgatókönyvet. De ott volt mellettem Zavicky Sarolta keze, lába, a Jóisten se segíthetett. Kuncogott, kivillantotta fogait, ő se beszélt sokat, bár részeg volt, úgy talán könnyebb. Cselekedni kellett, ha már a beszéd nem ment, csókolózni kellett, smárolni, ahogy a faluban mondják a fiatalok. Szívesen adtam meg magam a kísértésnek, összefonódott a nyelvünk, gusztustalanul, de jólesően, hogy kiérezzem belőle a tanyasi világ ízeit, illatait, mert a falu központjában lakva különcnek, kirekesztettnek éreztem magam. Én úgy tanultam, hogy a rendes ember tanyán él, nem házban, udvarral; bográcsosban főzi a kolbászos paprikást, nem edényben, mint anyám. És ahogy a Zavicky-lány szájüregében matattam, örömhullámok leptek el, éreztem a tanyát, az ottani tájat, lelki szemeim előtt vetítették a filmet, orrlyukaimon keresztül szívtam magamba a romantikus levegőjét. A mamát is láttam, pucolta a csirkét a vörös lábosban, tépkedte a tollakat mesterien, a tata állt, botjára támaszkodva figyelte a birkanyájat, képiesen lefestve, mintha odacövekelték volna, mellette a Patyi, mindenki Patyija, igazi juhászkutya, büszkén hallgatott, ezúttal nem kellett csaholnia. Aztán az örömhullámok hirtelen eltűntek, pedig Zavicky Sarolta bújt hozzám, mintha nem létezne a holnap, én meg a bográcsos kolbászos paprikásra gondoltam, mégsem olyan jó az, anyámét meg sem közelíti, nem úgy fortyog a pattogó tűz felett, mint a gázrezsón. Lehet, hogy a tanyának vannak hibái, a falu sem tökéletes, csak anyám paprikása az. Városba kellene költöznünk Sárival, mert vele akarom tölteni a hátralévő életemet, mielőtt hetvenegy évesen Tokióba nem kerülök, ott pedig elüt egy busz, de addig vele akarok lenni, józanon vagy részegen, vasárnap reggel pálinkát kortyolgatva. Csak maradjon mellettem a Csiga Józsiék szomszédja. És egy életnyi élet után elmondhatom neki, miután a városból visszaköltöztünk a tanyára, hogy Sári, jobban szeretlek téged, mint anyám kolbászos paprikását, viccesen még matematikailag is kifejezném, így: Sári > anyu kolbászos paprikása. Ő meg csak mosolyog majd, hogy istenem, milyen hülye vagy, bazmeg!, hát ez nem igaz, anyád kolbászos paprikásánál semmi sem jobb. Igazat adok neki, megcsókolom a homlokát, legbelül pedig tudom, hogy dehogynem..., dehogynem kedves Sári, te még a paprikásnál is finomabb vagy.

Reinerék világa. In: Műút, 2018. április 25.
Szakirodalom az alkotóról
Elolvasom
Jelenünk novellákba foglalva

Jelenünk novellákba foglalva

A karc – Az utolsó ecsetvonás – Gion Nándor Novellapályázat 2015 (Horváth Futó Hargita szerk.)

 

Mintha egymáshoz csiszolódtak volna a Gion Nándor Novellapályázat 2015-ös antológiájának darabjai – egyenletes minőséget, kiegyensúlyozott hangütést mutatnak, tematikájuk is párbeszédben áll. Egy antológia esetében azt mondhatnánk, a hangsúlyos kompaktság a szerkesztő munkáját dicséri, de ez esetben a szerkesztő, Horváth Futó Hargita kész anyagból dolgozott (őt inkább a pályázat kitalálása és mozgatása kapcsán illeti meg az elismerés), a novellapályázat díjazott és kiemelt írásait tette közzé. Így talán a szakmai zsűri (Fárbás Anikó, Gion Eszter, Kontra Ferenc, dr. Rudas Jutka, Szűcs László) egybehangolt ízlése öltött alakot a gyűjteményben, ám még az sem kizárt, hogy a kötetbe kerültek figyelemmel kísérték a korábbi Gion-pályázatokat, és igyekeztek úgy írni, hogy megüssék a korábbi antológiákban fölismerhető mércét. Puszta feltételezés, a kérdés nyitott marad. Lényegesen csupán Tóth Dániel Sárga esernyő című munkája tér el a többi elbeszéléstől. Szinte a gótikus horrorra hajaz, de külsőségek nélkül, történés van benne, ám jószerével értelmezhetetlen, mondhatnánk üres, vagy kidolgozatlan. Azért véljük így, mert nem látjuk az elkövetett gyilkosság motivációját. És éppen emiatt jó, ettől lesz horrorisztikus, mert nem tárul föl előttünk a bűncselekmény indítéka. A szerző megérdemel egy komoly vállveregetést és hátropogtatást.

A kötet címét is adó első díjas novella, Böjthe Pál munkája is formai visszatérés, nem a gótikus románhoz, hanem a levélregény eszközeihez. A művészet és a szerelem viszonyrendszerét boncoló tárgyilagos elbeszélést levélváltásokkal mozgatja az elbeszélő, ám az előzmények fölfedése érdekében közbeiktat egy szinte mesébe illő szavú narrátort, ami nem a legmeggyőzőbb megoldás, de működik. Szabatos megfogalmazású, kikövetkeztethető zárlatú, jó szöveget alkotott a szerző, amit egy csavarral meg is fejel. A levélnek ugyanis önmagában kellene föltárnia a szubjektum jellemjegyeit, gondolkodását, mivoltát. Itt azonban a levélformát öltő párbeszéd különösen kifejező, ugyanis egyszerre jeleníti meg a közlendőt és a levélíró gondolatait – reflexióit saját közlendőjére – miközben a levelet fogalmazza. És ez is működik.

A kötetben van két szöveg, a második és harmadik díjas, amit szerintem már korábban is olvastam valahol. Vagy annyira jók, hogy egyből magaménak érzem őket? Balogh Gábor írásában, A kutya, aki nyulakról álmodott, az ember, a kutya szemében falkavezér, meg akarja öletni az ebet, hiszen 13 éves, öregecske már. A megáradt patak hídjáról az ember a vízbe zuhan, életét a kutya menti meg. Ennek ellenére lelöveti az állatot. Megrázó elbeszélés, ami a kellő árnyaltsággal oldja a nyomasztó tragikumot.

 

Miként az előző, a harmadik díjas Két érintés, Tátrai S Miklós szövege is a fátum elkerülhetetlenségét fogalmazza meg. Végtelenül egyszerűnek tűnő történet, apró banalitások sora, ami indokolatlanul rombol szét egy házasságot. A történetvezetés laza, de feszültséget görgető, lélektanilag, magatartás-ismeretileg megalapozott, nyelvileg pallérozott, szerkezetét illetően feszesre fogott, amiben kellő érzékkel adagolja az izgalmakat a szerző. (Bár tudnám, hol olvashattam korábban! Álmomban talán?)

Ezek a szövegek, noha tematikailag nem egységesek, mégis egyenesen vezetnek az önazonosság keresésének szövegbeli leképzéséhez. Pruzsinszky Sándor Labirintus című írásában fizikai trauma okoz emlékezetkiesést, és vezet az elveszített szerelemtől a megtalált szerelemig. Ügyesen összerakott elbeszélés, mintha azt üzenné, hogy semmi nem fordulhat soha jóra, ennek ellenére elérhető a jó, a boldogság – ez is fátum.

A műfaj elvárásait tekintve példaadó Jódal Rózsa Sírhamisítók című szövege. A címválasztás frappáns, figyelemfelkeltő, a szöveg felvezetése ügyes, és a végén ott a csattanó. A tartalom pedig világunk jelenével szemben – kíméletlen, egyben szatirikus.

A csomagküldés érdekes csomósodási pontja az antológiának. Magyar-Nagy Mariann a Keleti Béla szerencséje című írásában annak eshetőségét vetette föl, hogy a rossz jellemvonásait becsomagoló és távoli földrészekre postázó férfi idővel menekülni kényszerül otthonából, mert az elpostázott cinizmusát, borúlátását, szarkazmusát, depresszióját visszaküldik a számára ismeretlen, véletlenül kiválasztott címzettek, és így teljesül ki fátuma. Majdhogynem folytatása is lehetne ennek a postai folyamatnak Balázs Ildikó írása, a Gumibabák. Pszichológiai, ha nem pszichiátriai alapossággal megírt történet egy harmincas informatikusról, aki nem adja föl „jól szabályozott, jól begyakorolt magányát”, cserébe az emberi kapcsolatokért, inkább vásárol két guminőt, egy kurvásat és egy szendét, utóbbit leendő párjaként kezeli, az előzőt nem egészen így. A guminők viszont nem beszélnek. A verbális kommunikáció hiánya vet véget a virtuális és a valós világ átjárhatóságának.

Balogh Gábor Fiúk az osztályból című írása a gyermeki világ tisztaságának illúziójával számol le, a hierarchia bitorlására kihegyezett történet, kevés újdonsággal, nem igazán képes meglepni az olvasót, ellenben kiválóan kezeli a feszültséget.

A vajdasági magyarsággal szemben elkövetett atrocitások emléke két szövegben is megjelenik. Romoda Ferenc A sárga gyertya és Wilhelm József A heg című munkái egyaránt a nagyszülők fiatalkorában megtörtént eseményekre reflektálnak, a nemzedékeken át kimondhatatlan és kimondatlan szörnyűségekre, átható keserűséggel, de tapintatosan, szinte csupán utalva rájuk. Wilhelm írása merengő esszénovellaként indul, a végére marad a konkrét eseményre tett utalás, a szöveg tétje a kérdés, hogyan beszéljük meg önmagunkkal saját életünket. A novella ugyanolyan jó lett volna, ha végig első személyű marad az elbeszélő.

Ehhez a tematikai vonulathoz kapcsolódik Szamos Mariann A bűnösök bűnhődjenek című írása. Apropója a budapesti zsidó pogrom, amit ugyan nem nevez meg, miként az előző kettő se ecseteli a partizánok vérengzését. Nem igazán novella, se nem elbeszélés, inkább esszé, vagy esszénovella, lírai töprengés bűnről és bűnhődésről a holokauszt kapcsán, merengés az egyén és a közösség bűnössége fölött. A szöveg érzelmi töltése annyira hiteles, hogy átsüt rajta a bánat, a szomorúság, az önemésztő bűntudat, és különösen beszédesek a narrátor által elhallgatott, de sejtetett gondolatok. Remekül kidolgozott szöveg, akinek kezébe kerül az antológia, ne kerülje el. Miként Fehér Miklós Tigrislélek című írását se. A történet szerint Katinak – akinek vezetéknevét se tudja az elbeszélő –, van egy repülő tigrise, egy behemót dög, amely/aki almával táplálkozik. Mint egy mesében. Aztán kiderül, nem is olyan ártatlan ez a mesebeli állat – életveszélyes fenyegetés, maga az akaratot maga alá gyűrő szenvedély, akár Heroin is lehetne a neve, de nincs neve. Démon, ami nem csak repül, de lelkekkel, vagyis akarattal táplálkozik.

Ha jól emlékszem, eddig a Gion Nándor Novellapályázat minden antológiáját elolvastam, talán jeleztem is, hogy remek ötlet volt kitalálni ezt a pályázatot. Ha nem írtam volna még, hát most teszem: a pályázat elérte célját, fontos állomásává vált a magyar irodalomnak.

Elolvasom
Fekete-fehér normalitás
Szerző

Fekete-fehér normalitás

A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár 2017. évi első könyvbemutatóján a fiatal zentai szerző, Fehér Miklós debütáló kisregényével ismerkedhetett meg a közönség. A Fekete normalitás című mű 2016-ban jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet és a szenttamási Gion Nándor Emlékház gondozásában, miután díjazott lett utóbbi intézmény ifjúságiregényíró-pályázatán.

Az író-olvasó találkozón Náray Éva, a könyvtár igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót a szerzőnek, illetve beszélgetőpartnerének, a Forum igazgatójának, Virág Gábornak. Mint utóbbi bevezetőjében elmondta, a regény igen nagy sikereket ért el, a magyarországi kritika is pozitívan nyilatkozott róla, rajongótábora is alakult, és rövid időn belül megjelent a mű második javított és bővített kiadása. A szerző elmondta, hogy a műben olyan súlyos témák is szerepelnek, amiket sokan tabuként kezelnek, és többen megkeresték, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint a mű főszereplője; éppen ezért Fehér Miklós időnként, ahogy a Magyar Szónak adott interjújában nyilatkozta, konyhapszichológusként tevékenykedik, ami nem áll messze tőle, hisz korábban az is felmerült benne, hogy pszichológiát tanuljon. A beszélgetés során szó esett a szerző munkamódszeréről, és arról is, hogy az írás mennyire terápiás jellegű az ő számára; az író elmondása szerint a munka során nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a világot, és jelenleg is ebben a fázisban van – megfigyeli a járókelőket és jegyzetel, és csak keveset ír, akkor is „boldognovellákat”, ami elüt a Fekete normalitás hangulatától, hisz az egy félresiklott élet leírásával kezdődik. Azonban azzal, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélés a könyv második felére egyes szám első személyűvé válik, mégis pozitív kicsengése van a történetnek, hisz a főhős, a Fiú, az általános névtelenségből kilép, és egyre inkább megismeri önmagát. Természetesen e kötet esetében is felmerült a kérdés, hogy mennyi a valóság és mennyi a fikció a történetben, amire a szerző elmondta, sokan teljes mértékig igaz történetnek fogják fel a művet. A regényben nagy szerepet kap a színekkel való játék, ami már a címoldalon, a szerző nevének és a kötet címének elolvasása után szembetűnik, ugyanakkor a művön belül is megfigyelhető a tisztaság és a sötétség harca. A beszélgetés folytatásában szó esett még a szerző olvasmányélményeiről, arról, hogy a kisregény mely világirodalmi művekkel rokonítható, illetve milyen szerepet töltenek be a műben megjelenő írók. Virág Gábor kérdésére válaszolva Fehér kifejtette, annak ellenére, hogy a műre jellemző egyfajta látomásosság is és a határok átlépése, ő szeret józan lenni.

Végezetül meg kell említenünk a kötet illusztrátorát is, a jelenleg Pécsett tanuló Kincses Endrét, aki odaadó munkájának köszönhetően a kiadvány elnyerte Legszebb Gyermek- és Ifjúsági Könyv díját a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Vajdasági szép magyar könyv 2016 elnevezésű pályázatán.

Elolvasom
Lassan minden a helyére kerül

Lassan minden a helyére kerül

Fehér Miklós: Fekete normalitás

 

Fehér Miklós Fekete normalitás című alkotása a 2015-ös Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázat díjnyertes alkotása. Az ifjúsági irodalom iránti érdeklődésem lecsengett, ebből eredően nem olvastam volna el, ha korábban nem találkozom a szerző prózai munkáival, amelyek kíváncsivá tettek, és érdekelt, hogyan ír egy fiatal alkotó ifjúsági regényt.

Hiszen a regény műfaja már jó régen kinőtte számos korábbi meghatározását, és azt is nehéz lenne egyértelműen megfogalmazni, hogy mit is fed valójában az „ifjúsági” besorolás. Velem még ifjúsági irodalomként olvastatták az iskolában a Robinson Crusoe-t, ami mára mesefilmmé avanzsált, a Tamás bátya kunyhóját, és ifjúsági könyvként olvastam Verne, Karl May, Cooper könyveit, a Gulliver utazásait meg egyebeket, noha a szerzők egyáltalán nem a fiataloknak szánták őket. Vagyis egyfajta átminősülésen mentek keresztül, idővel kerültek csak a fiatalok olvasmányai közé. Ugyanakkor nem egy, a fiataloknak készült írásmű a felnőtt olvasóközönség érdeklődési körébe került, például Tolkien, vagy J. K. Rowling munkái, ezek is a filmes világ hathatós támogatásával.
Az említett átminősülés mellett az irodalmi műfajokon belül működik egyfajta átjárhatósági elv is, ami egyszerre teszi hitelessé az „ifjúsági”, és a „felnőtt” olvasatot. Úgy tűnik, Fehér Miklós munkájában eredményesen valósul meg ez a műfaji besorolások közti határsértő átjárhatóság. A kötethez írt utószavában Hózsa Éva is hangsúlyozza, nem is biztos, hogy Fehér munkájában ifjúsági irodalomról van szó, és zárójelek közt megkérdőjelezi a mű regény mivoltát. Maradjon ez a kétely, se mellette, se ellene nem kell érvelni, mert a szöveg önmagában úgy jó, ahogy van, ha tetszik, bátran olvashatjuk regényként.
A hős a Fiú, akiről harmadik személyben szól az elbeszélő, tizenévesen öngyilkosságot kísérel meg, a kórházban töltött néhány nap során azon tépelődik, miként térhetne vissza a „normalitás” világába, miként kopírozhatná egymásra a benne élő Fiút és önmagát, vagyis választ találjon a „ki vagyok én?” kérdésre. Magyarázatot szeretne találni az emberek közti viszonyokra, azok hatásmechanizmusára. Az idegosztályon megfigyelt színes figurák mellé az egymásra sorjázó szövegrészekben, címmel jelzett fejezetekben megjelennek a szétszóródott család tagjai, a barátok és a szerelmek, a léttér konkrét helyei, végül az elbeszélő évekkel később szemtanúja lesz egy tinédzser öngyilkossági kísérletének, de nem akadályozza meg a cselekedet, hanem szurkol a másik fiúnak, vegye csak be a pirulákat. Mert vannak utak, amelyeket végig kell járni – gondolom én.
A Fiú a kórházba kerülését követően magának se tudta megmagyarázni, miért nem akar élni, miért kíván tizennyolc évesen végérvényesen pontot tenni mindenre. Nem meghalni akart, hanem meg szeretett volna szűnni. Úgy tűnik, nem a fekete, hanem a szürke normalitás elől menekült, amit apja már megtapasztalt, ő viszont nem szeretné. Legalábbis, akár ez is kiolvasható a következő szöveghelyen: „…az életet el lehet bukni, egyetlen rosszul megtervezett lépés, és az egészet dobhatja ki a szemétbe, elvakítja őt a rengeteg lehetőség, de senkinek sincs akkora marka, hogy eleget fogjon, ezért a Fiú kezéből is ki fog csúszni az élet. Egyetlen dolog, egyetlen munkahely, átlagos fizetés, átlagos barátnő és később feleség, jobbik esetben egészséges gyermekek várják majd nap nap után, egészen addig, amíg beleőrül, de akkor már késő lesz…” (68–69.)
A Fiú az öngyilkosságra sarkalló belső gonoszt egy erőltetett maszturbálás során veti ki magából a kórház vécéjében, annak kiürült helyét nyomban valami más kezdi feltölteni, az addigi életét irányító feketeséget megnyugvást nyújtó fehérség váltja föl, jelezvén, hogy a Fiú szembesült önmagával és az életet választotta.
A könyv háromnegyedénél jelentős változás áll be az elbeszélésben: „…ez a történet nem ideális, legfőképpen nem normális, mégis teljesen hétköznapi. A történetek soha nem érnek véget, a halál, az elmúlás, vagy a világvége sem szünteti meg az elbeszélések bonyodalmait. A históriák nem szakadnak félbe, örökös körforgásban folytatódnak, a legrosszabb esetben egy másik nézőpontból…” (84.) Ez történik itt is, az elbeszélő elárulja, hogy valójában ő a Fiú, és innentől már első személyben folytatja a narrációt. Mintha magához engedné a realitást, a korábbi, megnevezetlen személyek és térségek helyét nevükön szólított szereplők töltik be az elbeszélésben, akik Zentán, Újvidéken, Szegeden, a Tisza és a Duna partján mozognak, sőt, a jövőbe helyezett epilógusban a szerző részletes utcatérképet mutat be budapesti mozgásáról. Lassan minden a helyére kerül: „Először érzem úgy, hogy sínen vagyok. Először tudok mindent a nevén nevezni. Elég hosszú ideig voltam egyedül, jó pár évig én voltam saját magam párja, a párkapcsolatokat nem siettem el, megtanultam helyesen és őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én.” (117.)
Kifizetődött a kíváncsiságom, érdemes volt elolvasnom Fehér Miklós regényét, azt kaptam, amire számítottam: szinte neurotikus érzékenységet, vallomásosságot és kontemplációt, dúlt és csillapodó fiatal életérzést, nagyszerű történetvezetést, ötletes szerkesztési megoldásokat, figyelmet fönntartó elbeszélést és példás nyelvi kiforrottságot. Minderre még ráadás Kincses Endre utalásokkal teli címlapterve és remekbe szabott illusztrációnak sora, ami tökéletesen illeszkedik a kötet szövegvilágába.

Elolvasom
Fekete normalitás fekete-fehér kontextusban

Fekete normalitás fekete-fehér kontextusban

Fehér Miklós és Kincses Endre volt a 2017. évi Gion Nándor Napok második rendezvényének vendége

 

A szenttamási Gion Nándor Napok elnevezésű rendezvénysorozatot hagyományosan minden év februárjában rendezik meg. Az idei rendezvény második estjét a minap a Népkönyvtár színültig megtelt olvasótermében tartották, vendége a zentai Fehér Miklós író és Kincses Endre grafikai tervező volt, mindketten egyetemi hallgatók. Bemutatták Fehér Miklós Fekete normalitás című regényét, a Gion Nándor Emlékház ifjúságiregény-pályázatának 2015-ös, díjnyertes alkotását. Kincses Endre grafikai tervező munkája első díjat nyert a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség 2016. évi Legszebb vajdasági magyar könyv pályázatán a gyermek- és ifjúsági kiadványok kategóriában.

Az estet Horváth Futó Hargita, a Gion-pályázatok koordinátora és a kötet szerkesztője nyitotta meg.

A regény keletkezésével kapcsolatban Fehér Miklós elmondta, hogy a sok apró gondolat feljegyzéséből mintegy féléves „szünet” után kovácsolódott össze a könyv.

– Az irodalom felé fordulásom tulajdonképpen novellaírással kezdődött, amiből össze is jött egy nagy halom. Félretettem egy időre az egészet, majd rájöttem, hogy tudnám folytatni, mivel időközben úgy éreztem, sok karakter és történet van még bennem, amit el tudnék mesélni ugyanebben a sorban. Hozzá is fogtam, de közben újra félretettem, és újra elkezdtem novellákat írni. Közben jegyzeteltem. Amikor elém került a Gion Nándor Emlékház regénypályázata, úgy gondoltam, beküldöm a kéziratot. A kiírásban január végi határidő szerepelt, de annyira belemélyültem, hogy már december folyamán összeállt az anyag a könyvhöz. Valahogy nem voltam megelégedve, kibékülve az egésszel, s mivel volt időm, még egyszer átnéztem, és elég sokat javítottam rajta. Miután megtudtam, hogy díjnyertes lett a pályázatom, a zsűritagok és a kiadó által átolvasott kézirat a nyomtatás előtt további átalakításokon és csiszoláson ment keresztül. Ami pedig a könyv illusztrációit illeti, a Vajdasági Szép Magyar Könyv Díj szerintem igazolja, hogy legjobb barátom, Kincses Endre személyében jól választottam – foglalta össze első könyve rövid történetét a fiatal szerző.

Hogy néz ki az, amikor egy fiatal író a legjobb barátját kéri fel illusztrációk készítésére? Kincses Endre elmondta, nagy megtiszteltetés, hogy a kölcsönös baráti bizalom éppen ilyenkor van a tetőfokon, amikor támogatni kell a másik pozitív törekvéseit, és segíteni az elképzelések megvalósításánál. Neki ez megadatott, és nem kis elégedettséggel nyugtázta, hogy a közönség egyből befogadta a kötetet egy egésszé tevő munkáit.

A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának másodéves hallgatójától azt is megtudtuk, leginkább ceruzával dolgozik, ami fehér alapon fekete színt jelent, vagy fordítva. A könyv fedőlapja és a benne lévő illusztrációk pedig olyannyira összefüggnek magával a történettel, hogy tökéletesen elénk tárják a szerző mondanivalójának lényegét.

 

Elolvasom
Fekete normalitás
Szerző

Fekete normalitás

 

Kedden délután a Zentai Alkotóházban bemutatták a 2015. évi Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázat díjnyertes alkotását, Fehér Miklós Fekete normalitás című kisregényét. A szerzővel Dancsó Andrea és Szögi Csaba beszélgettek.

Fehér Miklós első kötetének összes példánya a megjelenés után néhány hónap alatt elkelt – nem csoda, hiszen a szerző egyedi, üde hangon szólal meg, tovább gazdagítva a fiatal vajdasági íróknak az utóbbi időben igencsak színes palettáját. Fiatalokról szól (nem kizárólag) fiataloknak, ráadásul olyan témákról – többek között a depresszióról, a kilátástalanságról –, melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, és teszi ezt olyan módon, hogy felvillantja az alagút végén a halványan pislákoló fénysugarat.

Miklós mesélt pályafutásának kezdeteiről, a gimnázium második osztályától a Hét Napban és a Képes Ifjúságban végzett újságírói munkájáról, és arról, hogy a publicisztikai tapasztalat hogyan segítette őt a szépirodalmi tevékenységében, és vice versa. Mivel a kisregény önéletrajzi elemeket is tartalmaz, megtudhattuk, az írás mint terápia hogyan segítette őt át életének egy nehezebbik szakaszán. A Fekete normalitást titokban kezdte írni, először novella kerekedett belőle, de később egyre „hízott” a mű – olyannyira, hogy például a második kiadásban is szerepel egy új fejezet, és a szerző még most sem tartja teljesen lezártnak a munkáját.

A kisregény magában is figyelemreméltó alkotás, ám Kincses Endre illusztrációi még teljesebbé teszik a befogadás élményét – méltán kapta meg hát a kötet a 2016-os év legszebb gyermek- és ifjúsági könyv díját.

Elolvasom
Kire mondják, hogy normális?
Szerző

Kire mondják, hogy normális?

A Fekete normalitás az Európa Kollégiumban

 

Az Európa Kollégium irodalmi programjainak keretében szerda este Fehér Miklós Fekete normalitás című kisregényét mutatták be, a szerzővel pedig ezúttal Patyerek Réka, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék hallgatója beszélgetett. A fiatal vajdasági magyar írók követik kortársaik munkásságát, Miklós ugyanis elárulta, Celler Kiss Tamás annyira jónak tartotta a számos kritikával illetett címet, hogy azt monda a szerzőnek, szívesen kisajátítaná abban az esetben, ha ő nem tartja meg. Szóba kerültek az idő közben felmerült címvariációk, melyek között szerepelt a kutyájára utaló Zeusz ereje, valamint a Cseh Tamás dalra reflektáló Jobbik részem, melyeket végül elvetett, mert a Fekete normalitás nem csupán jól hangzik, de körvonalazza azt is, ami a regényben történik. Tematikája miatt könyvét hasonlították már Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényhez, Alekszandr Szolzsenyicin Rákosztály, Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából vagy éppen Paulo Coelho Veronika meg akar halni című műveihez, de mondták már rá azt is, hogy hangulatában néhol grecsós, Miklós azonban elárulta, nem szeretné, ha más történetekhez hasonlítanák a Fekete normalitást. Ahogyan fogalmazott, egy depressziós ember ki van rekesztve a társadalomból, ami számára jó is, meg nem is, ezért szeretne véget vetni ennek a köztes állapotnak, lehetőleg fájdalommentesen. Ismét szó esett a regényben fellelhető önéletrajzi momentumokról, a szereplők megformálásának körülményeiről, továbbá arról, milyen kapcsolat van a pszichiátrián az ápoltak és a „normális” emberek között. Miklós saját tapasztalataira hivatkozva úgy fogalmazott, nem vett észre semmilyen különbséget a kinti és a benti emberek között, benn is teljesen normális személyekkel találkozott, akik olyan kisebb-nagyobb problémákkal küzdenek, amiket egyedül már nem képesek megoldani. A fiatal szerző úgy véli, nehéz meghúzni a határt a menekülés és a stresszlevezetés között: az olyan függőségek, mint a sorozatnézés vagy a megszokottnál gyakoribb testedzés addig nem számítanak problémának, amíg nem zavarják a mindennapi rutint. Amikor megjelennek a függőség jelei, beszorítva érzi magát az ember, tudja, hogy vannak kötelezettségei, amiket mégsem tud elvégezni – fejtette ki Miklós – és Zacher Gáborra utalt, aki könyvet írt a szenvedélybetegségekről, amik egy ideig azt a látszatot keltik, hogy könnyítik a mindennapok nehézségeit, de mivel folyamatosan fokozni kell az alapjukat képező dolog mennyiségét, pozitív hatásuk egy idő után negatívba fordul át. Miklós egyebek mellett beszélt arról, hogyan értelmezi saját főhősének személyiségfejlődését, illetve a kötet végén található utolsó két fekete oldalt, mely által – a Maffiózók című sorozat utolsó részéhez hasonlóan – fizikai formájában véget ér a könyv, de ha szeretetteljes olvasók vagyunk, a történetek és a karakterek itt nem fejezik be az életüket.

 

Elolvasom
2016 kult ifjúsági könyvei (top 10)

2016 kult ifjúsági könyvei (top 10)

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy 2016 az ifjúsági regények éve volt a magyar irodalomban. Az olyan kiadók, mint a Pagony, a Kolibri, a Tilos az Á, szinte havonta-kéthavonta jelentkeztek újabb és újabb kötetekkel, és különösen az utóbbi törekedett arra, hogy magyar szerzők műveit is megjelentesse.

Az idei könyvtermés rendkívül sokszínű: krimit (a listán szereplőn kívül ebbe a zsánerbe tartozik még Mészáros Dorka Én vagy senkije), disztópiát, novellafüzért vagy műfajilag nehezen besorolható alkotást is találunk (spoiler: ezt természetesen Lakatos István követte el). A legjobb tízbe nem került be, de érdekes és bátor kísérletnek találom például a Móra Könyvkiadó és a József Attila Kör együttműködéseként kiadott Jelen! ifjúsági novellagyűjteményt, amelyben ugyan az írások színvonala nem egyenletes, viszont érdekes azt látni, hogy a tipikus kamaszkori kérdések, problémák hogyan töltik ki vagy esetleg feszítik szét a novella műfaji kereteit.

 

Legalább ennyire érdekfeszítő Fehér Miklós Fekete normalitás című regénye, amelyet Kincses Endre illusztrált. A könyvet a vajdasági Forum Könyvkiadó jegyzi, az öngyilkossági kísérletet elkövető Fiú pszichiátrián töltött napjairól és az azt követő időszakról szól. A könyvben benne van egy kiváló coming of age történet lehetősége, de a szöveg fésületlen maradt, és ez a kócosság valahogy nem áll jól neki. Azonban nagyon fontosnak tartom, hogy (Nathan Filer A zuhanás sokkja című, hasonló témájú kötete után) egy magyar szerző is írt olyan ifjúsági regényt, amely a pszichiátriai betegségek sűrű erdejébe vezeti az olvasót, így észrevétlenül is empátiára nevel.

Listán kívül kell még megemlítenem az elsőkönyves Hajdú-Antal Zsuzsanna Léggömbök című regényét (Cicero Könyvstúdió), amely a magyar Csillagainkban a hiba is lehetne: két tinédzser egymásra találásáról és a szerelmüket övező titkokról olvashatunk. A szöveg helyenként túlírt és önismétlő, viszont úgy gondolom, érdemes figyelnünk a szerzőre, mert képes úgy fogalmazni, hogy újra átéljük a szalagavatók, az osztálykirándulások, a kosármeccsek, az első szerelem izgalmait. Ha a fent említett narrációs problémákat sikerül kiküszöbölni, Hajdú-Antal Zsuzsanna következő könyve egy igazán remek regény is lehet.

De most következzen 2016 tíz általam legizgalmasabbnak tartott ifjúsági könyve!

 

10. Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám (Tilos az Á)

„12. fejezet ‒ Melyben doktor Kosztolányi és professzor Karinthy humorsokkal gyógyítanak, majd a két jó barát repülőre száll, csak a harmadik marad le…”

Szereplők: Magányos kamaszlány, neve nincs, bárki lehet. Bátyja, aki a testvéri szeretet álarca mögül folyton átveri. Alkoholista anya és Mostohaapa ‒ előbbi mártírkodik, utóbbi molesztálni próbálja. Tehetetlen nagymama, Jófejnek tűnő, de nemtörődöm édesapa. Macskák: Dezső és Frici. Helyszín: egy gondozatlan lakás apró szobája. Idő: meghatározhatatlan. Rendező: Az Élet… Szabó Borbála regénye az azonos című színdarabja alapján íródott, s a drámai eredet több ponton is rányomja bélyegét az írásra, például a regényekben megszokottaknál több benne a párbeszéd, és a „jelenetek” időnként esetlegesen, megfelelő átkötés nélkül következnek egymásra.

 

A regény nagy ötlete, hogy tanúi lehetünk két macska metamorfózisának, akik Kosztolányi Dezsővé és Karinthy Frigyessé vedlenek át, ha épp úgy tartja kedvük. Hogy rosszkedvét gyógyítsák, elviszik a lányt a Centrálba, pletykálnak neki nyugatos barátaikról, sőt a Becsületes Városba is eljutnak együtt. Nemcsak a Becsületes Város, hanem a fejezetcímek is megidézik Kosztolányi legismertebb hősét, hiszen az Esti Kornél-kötet mintájára íródtak. A regény kerüli a diszfunkcionális családban élő kamaszokról szóló könyvek kliséit, és abszurd humort csempész egy olyan történetbe, amely sokkal rosszabbul is végződhetne. Épp ez az, ami dilemmát okoz számomra: bár sokszor hasznos lehet szembekacagni a nehézségeket, de vajon ilyen komoly családi problémákat érdemes-e a szőnyeg alá söpörni, súlytalanul ábrázolni s végiggondolásuk helyett (posztmodern) komédiát írni ebből a helyzetből? Nem igazán tudom a választ, csak azt látom, hogy ez sok tekintetben egy rendhagyó könyv, ezért itt a helye a top 10-ben.

9. Lakatos István: A mosómedve, aki ki akarta mosni a világot (Kolibri)

„Gyere mátkám, hadd ölellek / Míg el nem készül a dödölle / szívesebben csókolnálak / de láttam ám, hogy hagymát rágtál. / Ettől a gyalázatos nótától rövid időre a könyv összes szereplőjének elment az életkedve.”

Talán nem is kell több ennél a néhány sornál ahhoz, hogy megértsük, mitől olyan jó az Emma és Tesla sorozat 2. része. A könyvben a váratlan és meghökkentő eseményeket kikacsintások, önreflexív megjegyzések váltogatják, sőt hogy ne maradjunk tanulság nélkül (hiszen „A mese végére kell egy jó tanulság!”), sokszor hasznos jótanácsokat is kapunk az elbeszélőtől. Például ilyeneket: „Gyerekek, ti soha ne szaladgáljatok a virágos réten meztelenül, miközben gonosz földönkívüliek támadják meg a Földet!” Ha az elbeszélő ilyen badarságokat hord össze, mit várjunk a szereplőktől? Tesla például meg akarja menteni a világot, de retteg attól, ha egy kacsa nézi ‒ még akkor is, ha a kacsa történetesen a miniszterelnök. A világ megmentéséhez a Szotyola néni vezetésével összeállt Öreg Nénik Különleges Szuperkommandója lát hozzá, és az alakulat tagjai minden szuperképességüket (kötés, főzés, takarítás) bevetve igyekeznek kiszabadítani a bolygót a Mángorló nevű mosógép-anyahajóból, amivel a gonosz mosómedvék ki akarják mosni a Földet.

 

Ez a néhány soros ismertetés csak nagyon keveset képes érzékeltetni abból a kreativitásból, mozgalmasságból, ami ezt a könyvet jellemzi. Kevés az olyan alkotás, amiben ennyire együtt él kép és írás, emellett a tipográfia is kiemelt jelentőséggel bír, rendkívül ötletgazdag a betűhasználat. Bár a szöveg meseként hivatkozik magára, és a kiadó is kilenc évtől kezdődően ajánlja a könyvet, mégis úgy vélem, helye lehet ezen a listán Lakatos István kötetének, mert határokat feszeget: egyszerre gyerek- és ifjúsági könyv, egyszerre regény és képeskönyv, egyszerre humoros és ijesztő, egyszerre idegesítő és letehetetlen ‒ éppen ezért azt hiszem, a kamaszok és a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta.

8. Kalapos Éva: Massza (Menő Könyvek)

„Tényleg olyan nehéz észrevenni, hogy beszélni akarok róla? Miközben nem akarok beszélni róla?”

„Mert te ilyen vagy s ők olyanok / és neki az érdeke más / s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás / s mert kint nem tetszik semmi sem / s mert győzni nem lehet a tömegen / s ami szabály, mind nélkülem / született: / ideje volna végre már megszöknöm…” – Szabó Lőrinc Az Egy álmai című verséből vett idézettel indul a regény, és ez a néhány sor előrevetíti, mi fog történni a következő kb. kétszáz oldalon. Ráber Patrik egy átlagos középiskolás fiúnak tűnik, de a többiek szemében kilóg a sorból, hiszen szereti a verseket, és egy amatőr színjátszókörnek is tagja. Osztálytársai, „a tömeg” furcsállja művészi érdeklődését, s a társak közül néhányan az iskolában és online felületeken is zaklatni kezdik. Ideje volna megszökni: a fiú először a színjátszásba menekül, de a fenyegetések, a megalázó szavak, mondatok ismétlődése, a normális étkezés hiánya (támadói elveszik a pénzét és tízóraiját is) miatt testileg-lelkileg elgyengül.

 

Nem beszélve arról, hogy a színjátszókörben a Frankensteint próbálják, amelyben ő játssza a Lényt – remek megoldás Kalapos Évától a XIX. századi és a kortárs történet egybejátszatása, mely által Patrik jellem(vissza)fejlődésének folyamata is komorabb színezetet kap. Ha a Szabó Lőrinc-idézetet egyfajta kicsinyítő tükörként értelmezzük, akkor talán nem véletlen, hogy hiányzik belőle a mondat utolsó szava („közületek”), hiszen a történet végén is egy olyan nehezen hihető és túl brutális eseménnyel találkozunk, aminek aztán nem ismerjük meg a következményeit, így a regény a lezáratlanság érzetét kelti. Az utolsó oldalakat és a helyenként didaktikussá váló párbeszédeket leszámítva azonban a Massza egy kerek, jól felépített regény, amiről nem tudhatjuk előre, hogyan fog végződni – ugyanez a helyzet a bullyinggal is.

7. Varga Bálint: Amit végleg kitörölnél (Kolibri)

Legjobb első (két) mondat különdíj: „Hárman siettek felfelé a lépcsőházban. Max, Doma meg Doma rossz előérzete.”

Varga Bálint fogta az előző regény, a Váltságdíj nélkül receptjét, és a hozzávalókat rázva, de nem keverve kínálja tálcán az olvasónak. Ez a koktél azonban ütősebb, mint a korábbi. Itt is ugyanaz a négy főhős, Doma, Zsófi, Max és Zoli veszi fel a kesztyűt a rosszfiúk ellen; most is köszönik, de nem kérik a felnőttek segítségét; ez a könyv is tele van filmes és zenei utalásokkal; és persze itt is zseniálisan találó a szlenghasználat. A különbség az, hogy a sztori az előzőeknél is fordulatosabb és izgalmasabb lett, sőt, még a szereplők is viccesebben zrikálják egymást, mint korábban – mintha ebben a könyvben jött volna meg igazán a hangjuk.

 

Nekem mégsem a fentiek miatt tetszett nagyon ez a kötet, hanem azért, mert olyan különleges, semmivel össze nem hasonlítható atmoszférát alkotott Varga Bálint Budapest köré, amilyet szinte csak egy Kondor Vilmos-krimiben találunk. Persze, a századeleji és a XXI. századi főváros nagyban különbözik egymástól, de az, ahogy ez a két szerző látja, láttatja és szereti az általa megírt várost, abban sok hasonlóságot látok. Kedvem lett bebarangolni azokat a helyeket, amelyeken a könyv szereplői járnak, még akkor is, ha az utcák esőtől áznak, a járdák koszosak, a vakolat pereg, mert szeretem Varga Bálint Budapestjét. (Meg Kondor Vilmosét is. És itt meg kell említenem Szabó Tibor Benjámin borzongatóan rejtélyes Budapestjét is: EPIC 1 – Az első küldetés című, 2014-ben megjelent ifjúsági regénye csak 2016-ban akadt a kezembe, és számtalan új ismeretet szereztem általa a főváros titkos történetéről.)

6. Wéber Anikó: Az osztály vesztese (Pozsonyi Pagony)

„felette, messze a kék végtelenben egy repülő száguldott, rajta sok-sok emberrel. Nőkkel, férfiakkal, kisebb-nagyobb gyerekekkel, akik nem is sejtették, hogy alattuk, az iskola udvarán egy fiú kuporog a bokorban, és leghőbb vágya, hogy soha senki ne találjon rá többé.”

Wéber Anikó könyve nem regény, hanem inkább egymással összefüggő novellák füzére. A rövid írások stílusa friss, olvasmányos, szereplőik egyszerre szimpatikusak és titokzatosak, az elbeszélő pedig mesterien vezet minket félre az egész könyvön végigvonuló rejtély megoldásával. A krimiszerű cselekmény fő kérdése: ki tette fel a Facebookra azt a fotót, amelyen egy 5. osztályos tanuló maszkban, megkötözve ül, s feje fölött „Az osztály vesztese” felirat olvasható? S ki lehet a maszkos áldozat?

 

A kötet novelláiban egy-egy 5. osztályos diák egy napját követjük végig, s mindegyikük hozzáad valamit a titok megfejtéséhez. A bullying jelenségével többek közt a Massza is foglalkozik, hasonlóan magas színvonalon, ám Wéber Anikó a kiskamasz korosztály viselkedését veszi górcső alá, és rámutat arra, hogy egy közösségben mindenki lehet tettes és áldozat, akár egy személyben is. A kötet a 12+-os korosztálynak ajánlott, de idősebbek is bátran kézbe vehetik, hiszen nemcsak a tettes és az áldozat, hanem a néma cinkosok lélektanáról, viselkedéséről is képet kaphatnak e könyv segítségével. S talán az olvasók legközelebb elgondolkodnak arról is, kiről, milyen képet posztolnak a világhálóra…

5. Guus Kuijer: Polli 1. ‒ Mindörökké együtt, fordította Wekerle Szabolcs és Kemény Zsófi (Pozsonyi Pagony)

„A világ végére akartam menni – súgja –, de előbb meg kellene találnom az elejét.”

Guus Kuijer első magyarul megjelent regénye, A minden dolgok könyve első olvasásra lenyűgözött, s azóta is többször fellapoztam. A holland író rendkívül hiteles karakterábrázolása, lassú, de nem vontatott cselekményszövése, részletgazdag elbeszélésmódja nemcsak az említett könyvre, hanem a Pollira is jellemző. Itt egy olyan kislány mindennapjai elevenednek meg, aki édesapja mintájára költő szeretne lenni ‒ igaz, apja egy verset sem írt még. Annál többet ír Polli: az elbeszélést időnként megszakítják versei, melyekben aktuális érzelmeit, gondolatait fogalmazza meg röviden, olykor humorosan és játékosan.

 

Az édesapa azért is képtelen verset írni, mert egyre mélyebbre süllyed az alkoholizmusban, de lánya igyekszik neki segíteni, mert rendületlenül hisz benne. Szomorú kérdéskört boncolgat a regény, stílusa és hangulata mégis magával ragadóan bájos, és talán az elmúlt évek legrokonszenvesebb ifjúsági irodalmi főszereplőjével találkozhatunk. Versein és elbeszélésén keresztül egy derűs, kedves kiskamasz lányt ismerünk meg Polli személyében, aki minden problémára igyekszik megoldást találni; az élethez való hozzáállása nemcsak gyerekek, de tinédzserek és felnőttek számára is példamutató lehet.

4. Mészöly Ágnes: Szabadlábon (Tilos az Á)

„És utálom, amikor álszenteskedve azt mondják, hogy a sérültek is ugyanolyanok…

– De hát te ugyanolyan vagy – ellenkezett őszintén elkerekedett szemmel Zsu.

– Cuki vagy, de nem… illetve igen, de… jaj, ez rohadt bonyolult!”

Mészöly Ágnes (akinek az Ez egy ilyen nap című, 2016-os gyerekkönyvét Herczeg-Szép Szilvia is kiemelte a 2016 KULTgyerekkönyveit összegző listájában) egy önmagában is izgalmas alaphelyzettel indítja regényét: megismerkedünk a kerekesszékes Győri Danival, barátaival és édesanyjával, aki „borostyán szülőként” igyekszik minden bajtól megóvni fiát, hiszen úgy gondolja, állapota miatt sokkal több odafigyelésre és gondoskodásra van szüksége, mint egy átlagos kamaszfiúnak. Már a kiindulópont is számos izgalmas kérdésfeltevést tartogat, de Mészöly Ágnes csavar egyet a történeten: főhőse olyan fordulatos, kalandos utat jár be Budapesttől egészen Barcelonáig, ami egy egészséges embernek is becsületére válna.

 

A könyvvel kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy lebontja a kerekesszékben ülőkkel kapcsolatos ál-PC sztereotípiákat: „Az egésznek az alfája és ómegája az, hogy meglássuk: a mozgássérültség csak egy testi tulajdonság, olyan, mint az, hogy én barna hajú vagyok, ő meg magas.” Azonban úgy gondolom, a regénynek talán nem is ez a legfőbb erénye: abban hoz újat, hogy egy nem szokványos esetet bemutatva érzékelteti, milyen konfliktusok robbannak ki szülő és gyerek között kamaszkorban, és hogyan lehet ezeket megoldani. Sok ifjúsági regény tematizálja ezt a folyamatot, de az elmúlt években megjelent könyvek közül talán a Szabadlábon mutatja be legrétegzettebben, milyen szélsőséges és addig ismeretlen érzelmek szabadulnak elő szülőből és fiatalból egyaránt ebben az időszakban.

3. Molnár T. Eszter: Stand-Up! ‒ Egy majdnem normális család 1. és Most már igazán ‒ Egy majdnem normális család 2. (Tilos az Á)

„Ahogy ma reggel kóvályogtunk a lakásban, elég nehéz lett volna megmondani, ki néz ki a legrosszabbul közülünk. Talán még Misu a legkevésbé nyomorult, mert azt hiszem, neki most nincs semmi baja azon kívül, hogy 14 éves, és a számítógépe az egyetlen barátja. Vera olyan, mint akit hibernáltak, csak akkor élénkül fel, ha rajzol vagy ha engem kell vigasztalni, apa meg szerintem napok óta nem alszik, és egészen biztos vagyok benne, hogy múlt szerda óta nem borotválkozott.”

 

Nehéz közhelyek nélkül írni a két regény tartalmáról. Sok olyan szereplő és cselekményelem van ugyanis bennük, amit a listánkra került könyvekben is megtalálhatunk: szülői alkoholizmus, testvérek közötti konfliktusok, örök barátságból örök harag, naplószerű elbeszélés, rokonszenves főszereplő-elbeszélő. Molnár T. Eszter művei inkább stílusukkal, hangulatukkal ragadják meg az olvasót, hiszen az elbeszélés rettentő szórakoztató és életszerű, ezáltal a megszokott sémák is frissebbé válnak. A naplót ezúttal a kilencedikes Bakos Virág írja, aki majdnem normális családja zűrös és annál is zűrösebb mindennapjairól, gimis élményeiről, kezdődő barátságairól és szerelmeiről számol be.

 

Humora intelligens és csípős, ami gyakran a családtagjain csattan, ám szívesen segít bármelyiküknek, ha bajban van, például ha a nővérének egy bűnbandából kell kikeverednie, vagy amikor az apjának párkapcsolati gyorstalpalóra van szüksége. Ha a saját családunk túl normális ahhoz, hogy Bakoséknál otthon érezzük magunkat, a szerző akkor is tesz arról, hogy belakjuk a könyveit, hiszen olyan, akár csak pár sor erejéig felbukkanó karaktereket költöztet be, akiket mindannyian ismerünk: az iskola előtt kéregető hajléktalan nénit (itt Béla néni), a balkonon söprögető és fülelő-figyelő szomszédokat, vagy a mindent jobban tudó rokont (itt nagynéni). Azt hiszem, a magyar ifjúsági irodalom nagyon sokat nyert azzal, hogy Molnár T. Eszter az elsősorban felnőttekhez szóló írások mellett a fiatalabb korosztályt is megszólította ‒ remélem, még sok történet van a tarsolyában!

2. Lousie O’Neill: Örökké a tiéd, fordította Farkas Krisztina (Tilos az Á)

„Beállok a sorba a fotóautomatához. Daria felhúzott orral megy el mellettem, freja pedig megvárja, hogy elé kerüljek, és úgy tesz, mintha a teljes figyelmét a padlócsempék kötnék le. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó fotó készüljön rólam, letompítom a világítást és egy kissé elfordulok, hogy csak a profilom látsszon, de tudom, hogy semmi értelme.”

Ugye, mindenki tetszikelte már valamelyik ismerőse új profilképét? Ugye, írtunk már ilyen kommentet: „nagyon szép vagy!”, „nagyon csinos vagy!”, „jól áll neked ez a ruha!”? És mi lenne, ha ezek a hétköznapi kedves gesztusok pontokat érnének, s akinek több pontja van (= több kommentet és lájkot kap a profilképe alá), valami nagyon értékeset nyer? Bizonyára mindenkit versenyre sarkallna egy ilyen játék, s aki kimaradna belőle, az hamar megbélyegezve érezné magát. Ezzel a gondolattal nemcsak a kiváló Black Mirror sorozat harmadik évadának első része játszik el, hanem Lousie O’Neill Örökké a tiéd című regénye is, amit nagyon ajánlok elolvasásra.

 

Az elsőkönyves szerző a versenyt csak a női nemre terjeszti ki. Végletekig túlfeszített disztópiájában egy olyan világot fest le, amelyben a nők számára kizárólag háromféle „foglalkozás” érhető el. Attól függően, hogy a valós modellek kisbetűs keresztneveit viselő lányok (megan, kate, isabel stb.) hogyan teljesítenek, vagyis mennyire vékonyak, szépek, stílusosak, de leginkább mennyire kívánatosak, válik valaki házastárssá, ágyassá vagy szűznővérré. A fenti kritériumok szerint legtöbb pontot szerző tíz lányból lesznek a feleségek, akik férjük minden óhaját teljesíteni kötelesek, de a férfiak a házastársukon kívül bármennyi ágyast tarthatnak. A lista alján szereplő nők nevelik a „húspiac” következő áldozatait, ők a szűznővérek. Riasztó, ugye? A könyvben az a nagyszerű, hogy egyszerre ébreszt rá a közösségi oldalakon látottak talmi csillogására és az általuk generált versengésre, a nők kiszolgáltatott helyzetére, a tekintélyelvű rendszerekből való kitörés lehetetlenségére. Fontos volna, hogy az Örökké a tiéd nagyobb figyelmet kapjon, legalább akkora hatású legyen, mint Janne Teller Semmije, bízva benne, hogy sokakat elgondolkodtat és számos párbeszédet generál majd ez a könyv.

1. Jessie Ann Foley: Egyszerű dal, fordította Kleinheincz Csilla (Ciceró)

„Maggie (…) torkig volt azzal, hogy mindent az életében helyet foglaló felnőttek diktálnak, akik viszont csak akkor viselkedtek felnőttként, amikor kedvük szottyant rá.”

Ez a kis könyv valószínűleg nem fog felkerülni az eladási listák élére, nem döntöget tabukat, nem hökkent meg szókimondásával – mégis ez fogott meg legjobban a 2016-ban megjelent és olvasott könyvek közül. Az Egyszerű dal egy egyszerű mű, és ebben rejlik minden nagyszerűsége.

 

Elbeszélője Maggie, aki húgával és balhés, alkoholista édesanyjával költözik az Ír-tenger partjára, mert anyja ott találta meg az Igazit, Maggie születése óta már sokadjára. A lány imádott nagybátyja, Kevin segítségével tudja elviselni a változásokat, hiszen a Nirvana-rajongó punkzenész olyan, mint egy nagyra nőtt kamasz, így egyszerre tud cinkostársa és bölcs barátja lenni unokahúgának. Az ő hatására szökik Maggie a barátjával, Eoinnal Rómába, hogy megnézzék a Nirvana egyik utolsó koncertjét. A cselekmény ideje tehát a 90-es évek, és ennek a korszaknak a hangulatát kiválóan ragadta meg a szerző, szinte érezzük a kockás ingekből áradó cigiszagot, halljuk, hogyan akad meg a szalag a másolt kazettában. A rendkívül erős atmoszféra mellé kapunk egy szerethető főhőst, egy talpraesett barátot (aki az első szerelem is), egy aranyos lánytestvért, az Ír-tenger zúgását, egy pohár bort Rómában és rengeteg zenét. Kell ennél több? Szerintem nem.

 

A könyv eredeti címe The Carnival at Bray, aminek nincs sok köze a magyar fordításhoz. És hogy miért zseniális mégis a magyar cím? Hát ezért.