Illyés Gyula: Tengerzúgás
Fekete Lajos versei

Az itt-ott megcsillanó szerencsés sorok után a testes kötet harmincötödik oldalán tűnik fel az első üdítő vers. Aztán újra kietlenség, köd, kopár tájék, amelyben nyugtalanul tévelyeg az ember, míg végre az ötvenedik oldal után újra egy kitartóan remélt tisztás. Aztán újra egy, majd seregestől friss pihentetők, eleven völgy, tiszta kilátás, hogy az ember szinte felkiáltana, ej, de szerencsés utazás! Sajnos, a könyv vége ismét szikes pusztaságba vész, csak itt-ott bókol benne egy virágzó bokor, de azt is beszállja a környezet pora.

Hatvannégy vers, melyeknek legtöbbje kettőt is elfoglal a nagyformátumú, nyolc ívnyi sűrűn telenyomott oldalakból. Kevesebb több lett volna. Ha szerző szigorúbb szelekciót alkalmaz versei megválogatásánál, az olvasó zavartalanabb élvezettel teszi le könyvét.

A válogatás, az önbírálat hiánya különben az egyes verseken belül is meglátszik. Fekete Lajos azok közé a költők közé tartozik, akik gondtalanul rábízzák magukat azokra a homályos érzésekre, alaktalan kis gondolatokra, melyeket a közönség ihlet néven foglal össze. Fekete Lajos is láthatólag elengedi magát, bízik jószerencséjében, a szavak sodrában. És a szavak jönnek is, ömlenek mint az ár, néha jó irányban is kanyarodnak. De még ilyenkor is mi minden fölösleges anyagot hoznak magukkal! Fekete Lajos legtöbb költői érzését, legtöbb versét tönkre teszik a szavak. Szerencsés versei akkor születnek, mikor alkotásukban a szerző észrevehető tisztább célkitűzéssel vesz részt, amikor a vers indulási irányát nem engedi széttöredezni, de a vers menetének irányt szab, mederbe, mondjuk ki: formába szorítja. Ilyen az itt közölt verseknek körülbelül egyharmada.

Ezekben a versekben tán ritkábban villannak elénk szép hasonlatok, magukban tündöklő szép kifejezések, de a versek a maguk egészükben kerekebbek, csiszoltabbak, - és így van ez jól. A versből itt nem egyes sorok nyúlnak ki csápszerűen és bizonytalanul, hanem az egész vers mozdul meg, kanyarodik vagy siklik fürgén távoli célja felé. S így van ez jól: nem a testet kell nekünk látnunk, hanem a mozgást! Nem kijelentésekre vagyunk ki kíváncsiak, de az érzés, a gondolat útjára; ha megáll, csak így hisszük el, hogy meg is érkezett!

A verseknek e különös, belső mozgatása szempontjából is különbséget tehetünk Fekete Lajos alkotásai között s ez a megkülönböztetés is igazolni fogja az előbbi szempontot a jó és rossz elválasztásában.

Kész fogalmakat vet fel, készen kapott élményeket: a vers üres marad. A szerencsés sorok, melyek méltó helyen revelatív fénnyel sziporkáznának, itt hideg tűzzel égnek el, szinte sajnáljuk őket. Ez vonatkozik Fekete Lajos csaknem minden istenes, kurucos és a városi élet ellen írt versére. Erős hangú, de micsoda visszhangtalan pukkanások sorozata például a «Szent írtózattal köszöntelek, város» című vers (már a címében is). És ugyanaz a hang igaz, eleven tüdőkből hangzik a «Téli estéken unokáknak» címűben!

Ugyanez áll leíró, nevezzük így: vidékies verseire. Kezdetben mintha felülről szállna a leírandó tájra, patétikus. És mintha valami furcsa duplicitás folytán önmagát is látná, az egész táj a saját lépteinek, gesztusainak, sőt gondolatainak leírása szerint alakul, persze valószínűtlenül, díszletszerűen. Ha egy vers azzal kezdődik, hogy «Ünneplő szavak hímporát letörlöm», bizonyos vagyok, hogy az a vers csak ünnepélyes lehet; ha nem dagályos. De mikor valaki minden attitüd nélkül, eszmélve se arra, hogy költő, lépésről-lépésre halad az élménnyel, akkor lélekzetvisszafojtva figyelek... Itt most egy darabka sors bomolhat ki, akaratlanul is.

Amikor Fekete Lajos nem állítja be a környezetet és a környezetbe önmagát, hanem csak egy sejtésre figyelve megindul, elkap egy fonalat és azon át fejteni kezdi azt, amit még maga sem ismerhet, akkor a vers percenként új fényt vet, kiszínesedik, megelevenül, vers lesz. Itt aztán az előbb kongó mondanivalók is személyes, tehát igaz véleménynek, ha kell ítéletnek hatnak. Ilyen az «Erdély felé a fiammal» című verse. Így születhetett könyvének legkiemelkedőbb része, a Szilágy című ciklus és az ezt követő költemények, amelyek egytől egyig valóban igazi tehetség bélyegét viselik: az «Éjjeli szállás», «Békák nyáresti balladája», a «Vadaknál félelmesebb» címűek, sőt még a leheletnyi kis «Csak vers» című is. Ezekben világos, helyes ösztönű költővel ismerkedtünk meg, aki az eddigiekben kifogásolt hibákon egyetlen lépéssel túlemelkedik; itt találtuk azokat az elég nagy kiterjedésű magas tisztásokat, honnan bizakodva tekintettünk költőnk jövője felé.

Van azonban Fekete Lajosnak még egy ösvénye, amely figyelmet érdemel. Ahogyan vidéki verseiben egy ösztönszerű fonál útján bontja ki az emlékezetből a költészetet, úgy több versében a testbe kevert lelket kutatja ilyen tapogatódzással. Elindul a hús, az érzékszervek fölfogta érzéseken és mélyül, halad affelé, ami ezek mögött él. Ez még bonyolultabb vidék, mint az előbbi, könnyen eltévedhet a költő. De egypár versében (így a «Magdolna» s tán a «Fájdalom nyilaival» címűekben) itt is elérkezik oda, ahova csak vers vethet fényt. Ez lesz Fekete Lajos következő útja? Érdeklődéssel, bizalommal kísérhetjük pályafutását.

Forgács Antal: VASSAL ÉS FOHÁSSZAL
Fekete Lajos versei

Fekete Lajos költői fejlődésében nincsen semmi ugrás. Óvatosan, körültekintve haladt előre, minden részleteredményért keményen megdolgozott, s mint bányász a tárnába, úgy fúrta magát egyre mélyebbre költészete rejtélyes anyagába. Béklyózott erők feltámadása és a Szent grimasz című kötetében még csak az utat készítette magának, Tengerzúgás című kötete indulást, sőt magabiztos előretörést jelentett ezen az úton, ez a legújabb könyve pedig nemesszépségű tájakig vezet.

E könyv első versében a bújkáló tavaszról ír, és a kazlakról, amelyek, «mint delelő bivalyok» sötéten hevernek az udvar végében. Néhány sor csak, és az ember érzi, hogy itt vérre és idegekre megy minden, költővel áll szemben, aki életét a költészetre tette fel. Verseiben nincsenek tündöklő hasonlatok, különösen szép képek, kiemelkedő részletek, s a maguk egészükben mégis csillognak és hatnak ezek a versek. A költő élményeinek melege áttüzesíti a sorokat, a vers kiszínesedik, megelevenül s biztos, szép siklással siet célja felé. A mozgás könnyed és nyugodt, s az ember mégis érzi azt az óriási erőfeszítést, amellyel a költő ilyenné formálta. E költészet már erőkifejtése miatt is lenyűgöző. Ez a költő a zsákhordó munkáshoz hasonlítható leginkább, aki szenved emberfölötti terhe alatt, de a vállalt munkát mégis elvégzi becsülettel.

Fekete nem akar, de nem is tud megmerevedni, s egy pontosan körülhatárolható forma keretei közé illeszkedni. Állandóan harcot vív a formával. Versei úgy hatnak, mintha költőjük ott írná őket az olvasó előtt. A vers elkezdődik, s mi izgatottan figyeljük azt a megdöbbentő tusát, amely ott folyik előttünk, s amelyből mindig a költő kerül ki győztesen, A formaproblémák minden változata érdekli. Könyvében találunk ősi, magyaros ritmusokat, jambikus lejtésű sorokat és szélesívelésű szabadverseket. Ez utóbbiak kötetének legkevésbé sikerült darabjai. Kötött formájú verseiben távol áll minden eredetieskedéstől. A kétesértékű újdonságoknál jobban kedveli a kipróbált, hagyományos eszközöket. Nem ijed meg attól sem, ha valami konvenciós, mert mint minden igazi költő a konvenciósat is újként tudja felmutatni. Minden ami régi és elavúlt, felfrissül költészete üdítő sugarától.

Eleven, dinamikus költői nyelv a Feketéé. Szókapcsolásai, összetételei frissek, s még azokat is, amelyeken bizonyos fokig érzik a csináltság (galyzörgető-ősz, verébsúlynyi teher) megmenti az a nemes pátosz, amely állandó izzásban tartja verseit.

Versei egy részében gyermekkori emlékekről, a szörényi hegyek vidékén, s kis oláh hegyi falvakban, Valeapaiban, Zsidovinban eltöltött napokról beszél, ahol «olyan ínség van, hogy gyufára, petróleumra nem jut pénz». Ezek a gyermekkori évek vitték közel a természethez, amelyhez még ma, városlakó korában is szoros kapcsolatok fűzik. A természetben keres kárpótlást a társadalmi igazságtalanságokért, s vígasztalást elromlott életéért:

«Szeplőtlen az ég, s rajta nem uszkál sem
felhőfoszlány, sem a madarak.
Ilyen szeplőtlen kék égre, nyárra
várok harmincnégy borus éven át,
hogy példázódhassam neked: no nézd,
ilyen szeplőtlen legyen a világ.»

Érdekes megfigyelni, mint vetíti ki Fekete pesszimizmusát a természetre. Csak a sötét, vihart sejtető, pusztulást és elmúlást jósló jelenségek ragadják meg a figyelmét. Tölgyfacsonkról, gyom-világról, dudva-földről ír, viharról, «mely élesre fent baltás szelekkel jár-kel», «robajos» felhőkről, «akik felfuvalkodott haragjukban verik a mennyei dobot.»

Ahol a költő szándéktalan, ahol nem erőlteti magára a «szerepet-vállalás» pózát, hanem nyugodtan sodortatja magát líraisága bősodrú vizével, ott verse a legtisztábban csillog. Sajnos azonban, ezt a hatásos, de kétesértékű pózt gyakran ölti fel a költő. Ilyenkor aztán csak tételeket és véleményeket hallat, amelyek a legnagyobbrészt igazak ugyan, de nincsenek szoros kapcsolatban a vers anyagával, s éppen ezért nem hatnak meggyőzően.

Nyugtalan és nyugtalanító költő Fekete. Lázadó, aki hol önmaga, hol a környező világ ellen lázad, s aki nem tisztel mást, csak a költészet örök törvényeit.

Weöres Sándor: Delelő nap
Fekete Lajos válogatott költeményei. Láthatár kiadás.

Fekete Lajos válogatott versgyüjteménye bizonnyal a szép magyar versfűzérek közé tartozik. A Fekete-verseken el lehet ringatózni, mint valami csónakon, vagy mint a kukoricafosztáskor mesélgető parasztember szavain. Elsősorban mesélő költő - és mint ilyen, egyedül áll a magyar költészetben. Legsikerültebb költeményei azok, melyekben egyszerűen, szeliden, emlékképeken-átderengő érzelmességgel mesélget krassószörényi oláh falvakról, a Pojána Ruszkáról és a szegény Gregorról - vagy a barackmagot eddegélő gyerekekről:

Ó barackmag, én láttam a csodát,
hogy két kisfiú magot vacsorált.
A víz fölött már csillag ragyogott,
de ők csak törték a szennyes magot...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
A szemétből lesz férfikar, izom,
vágy, ölelés és ős szerelmi szomj?

Kevésbbé szerencsés, mikor a hangja szenvedélyessé válik - pedig akárcsak a nyugodt mesélgetése, a szenvedélyessége is teljesen őszinte, nincs benne semmi szándékos hadonászás. Érezhető, hogy fölháborodásának heve szívből, nem pedig elhatározásból fakad; és mégsem érint bennünket igazán. Figyeljük csak pl. «Egy megcenzurázott versem fölött» című költeményének elejét:

Hol az az anya, aki szebben sírna
a harcba küldött szép fia fölött,
mint én most, ahogy a fehér papírra
nézek és látom hős sebesülését
szép versemnek és ékes soraimnak.

Ó, csonka vers! Hát ezért álmodott
ritmust beléd s harmóniát a szív,
hogy vörös ceruzás, kemény, konok
kezek a gyűlölet tüzes árkait
szántsák végig szép, büszke arcodon?

Szépek és érdekesek Fekete Lajos metaforái. «Toporzékolva jött az alkony: - nagy szérűskertünk végén a deszka-pajta szinte lángolt...» És néha még a képekbe is mesét, történést visz:

Bogárdöngéses, kis pitvarunkon
végigloholt s a tűzbe nyalt a szél,
de mert érezte, hogy tüzes veszély
felzaklatni a béke parazsát,
hát megszökött a nyílt kéményen át.

A kötethez Schöpflin Aladár írt előszót. Tömören, találóan jellemzi a költőt: «Nem az az ember ő, aki a személyét érdekessé, vagy feltűnővé igyekezne tenni s messzire látható gesztusokkal, nagy hanggal tudna magának olvasókat verbuválni. A hangja halk, fínom fülek számára való, lírájának van nemes ragyogása; őszintesége nem fitogtatás, de megérezni belőle, hogy számára lelki kényszer a megnyilatkozás... - Költő szól: hallgassátok meg.»