BOHÁR ANDRÁS

Ahogy megmutatkozik a poézis

Fenyvesi Ottó, Tandori Dezső, Zalán Tibor,
Géczi János képversköteteiről

(egy-két-há-négy: majdnem tiszteletkör) Mivel négy kötetről szól jelenlegi át-tekintésem ezért négy különböző előzmény felidézése helyettesíti tiszteletköreimet
     Az első a műfajhoz kötődik. Nem igen bővelkedünk honi és magyar alkotók vizuális költészetét magába fogó könyvekkel. Leszámítva a Magyar Műhely köteteit (Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Székely Ákos, Petőcz András, Géczi János Hegedűs Mária, Bari Károly, Mészáros István, L. Simon László, az Új Symposion köréhez kötődő költők munkáit (Szombathy Bálint, Csernik Attila, Slavko Matkovic), s néhány elszórt kötetet, válogatást, orgánumot a poétika határterületeiről (Galántai György-Szkárosi Endre, Ver(s)ziók, Médium Art, Vizuállásjelentés, Árnyékkötők). Ha ehhez a képzeletbeli összképhez illesztjük a négy könyvet, akkor a paletta bővülést vehetjük számba.
     A második, ehhez kapcsolódóan, a tradíció hiátusait vehetné számba. Ellenvetésképpen sorolhatnánk Kassák és Tamkó Sirató kezdeményezéseit vagy a hatvanas-hetvenes évek hazai neo-avantgárdjának prominens képviselőit (Erdély, Szentjóby, Tót Endre, Tóth Gábor), plusz még az első pontban sorolt két kül-honi mű-hely szerepét, ami igaz. Csak egy dolog mégis kérdéses.
     És ez már a harmadik pont: a recepció. A magyar irodalom történetébe alig-alig férnek bele a jelzett alkotó, műhelyek és komplex életprogramok, miként természetszerűleg a képzőmű- vészet határterületeinek számbavételekor is csak a peremvidék jellegzetességeiként veszik számba a munkákat, elsősorban a primer vizualitás irányaira figyelve. Bár meg kell jegyezni, hogy művészettörténészek még így is jóval többször és hatékonyabban merészkednek erre a majdnem ingoványos határterületre. Ha ezt vesszük számba, akkor örülhetek a lehetőségnek, hogy néhány sorban gyarapítom a lehetséges "olvasatokat" a vizuális költészetről.
     S végül a negyedik pont a véletlen és szükségszerű egybeját- szásáról szól. A négy könyv négy különböző verbális-vizuális világértelmezést reprezentál, így módot ad a recenzensnek, s talán az olvasó-néző, befogadó-újraalkotó közönségnek is, hogy maga is át-tekinthesse az előző három pontot.
     Most következhetnek a konkretizációk.

(a művek ideje) A montázs és kollázs mindenkori aktualitása, lehetősége, s a 70-es 80-as évek honi vizuális költészetében is közkedvelt változatai kapcsolódhatnak emlékeinkhez Fenyvesi Ottó Buzz off! kötete kapcsán. A jelzett keletkezési hely és időintervallum (Újvidék 1984 - Veszprém 1994) első olvasatban utal arra a mindennapi-kulturális idő-jelre, ahol és amikor a felfokozott üzenetrögzítés megtörtént. És a montázs erdélyi alapkívánalmainak eleget is tesz lenyomat-montírozónk:" A montázs rendelkezzen a rémület gyorsaságával, mintha az utolsó számbavétel lenne, a fölismerő tudat kapkodása, végtelen számvetés. A szétdarabolt valóság legyen ráilleszthető az asszociáció rekeszes futószalagjára, illeszthetősége folytán alapos, közvetlenül ható, és nemcsak foltokban tapadó hasonlatosság., a pszichikum természetét kövesse, ne az eseményekét“ Ehhez adódik még a jelen valóságszegmenseinek egymásra ragasztása, a folyamatos üzenettovábbítási kényszer és a zavar egyidejű felismerése, mint azt a kábel-bábel első ciklusa is érzékelteti. A könyv többi fejezetei azoknak a szimbólumok- nak az egymásra vetített és kihangosított változatait érzékeltetik, amelyek korunk modern társadalmainak vég-jeleiként, is kódolhatóak (szex, pornó, autó, sebesség). A jelenidejűséghez azt is hozzátehetjük, hogy a kollázstechnika különböző információrétegekkel dolgozó változatai az idősíkok egymásra épülését is szemléletessé teszik (Indul a Zeppelin, Újvidéki lidércnyomás), s miként az elődöknél (Kassák, Bálint Endre) itt is fennáll a klasszicizálódás és aktualizálódás mindenkori esélye.
     Tandori Dezső Rajzok és képversek kötete a pillanat időtlenné, végtelen idővé stilizálását tárja elénk. Elég, ha csak a Barlangváros I-IV. vagy Az örökláng, A vándormadár lenyomataira, vázlataira utalunk. Olyan valóságot, jelegyüttesek által megmutatható örök-létet vet papírra Tandori, amely a gesztust helyezi, a látás középpontjába. A rendbe szervezés Tandori-féle megoldásai időtlenek, mert a kezdet egymásba alakuló fázisait éppúgy érzékletessé teszik (egy tojásdad vonal alatt két kérdés: A madár? A tojás?), mint az önmagát felszámoló teleologikumot (A szüszifoszi kő).
     A kéznél lévő médium formaproblémája felől is megközelít- hető Zalán Tibor Átszivárgások kötete. Az érzéki-verbalitás vizuális konstrukcióival kísérletez poétánk: miképpen közvetíthető mindez a számítógéppel. Zalán csak a számítógép elsődleges lehetőségeit használja ki (betűnagyság variációk, síkban elhelyezett nem-lineáris írás, tipográfiai játékok). Minimálisan utal a toposzintaxis többféle értelmezést előhívó lehetőségére, de alapvetően nem ez a fontos számára. Sokkal inkább a jelen-létből (Létezik), a pillanatból elinduló, "számítógépes firkálgatás", a "vesztes zuhanás" megmutatása, és a cinkos visszakacsintás: köszönöm jól vagyok A föld idejéhez, zenéihez kapcsolódó avantgarde, az alulfinanszírozott reneszánsz, a szalag, amelyet begyűr a múlt nagy magnója, a múltunk, jelenünk, jövőnk kiemelése és a múltunk jelenünk és javunk áthúzással értelmezett útmutatása egy-értelművé teszi a pillanatokhoz kötődő mű felelősségét. 
     Géczi János a Képversek jelen anyagában konkrét bemozdu- lások, mozzanatok rögzítésére koncentrál: a fénymásoló gép segítségével megjeleníthető csúsztatással, hasított Róma konstrukcióival illetve talált-tépett plakátrészleteinek kinagyítá- sával. Géczi betűcsúsztatásai (Hasítás) a kinagyított graféma vizuális szerkezetének dinamizálását, az esztétikai érzéki szféra kinagyítását hozzák közelbe. Az eljárás különösebb újdonsággal nem rendelkezik, hisz számtalan hasonlót láthattunk már. Inkább a kezdet idejére utaló “a" betű asszociációs lehetőségei hozhatják mozgásba fantáziánkat. A csúsztatás időpillanat változásai, a betűk játéka, ahogy lapról lapra, hol fönn, hol lenn találkozunk velük más és más formában? utalhatnak a bármikor folytatható játékcselekvés lényegiségére. S ezek kép-sorok mintegy előkészítik a Róma-konstrukciók hasításait és az élet-közeliséget demonstráló plakáttépések rendbe szervezését.

(a művészet helye) Amikor arra kérdezünk rá a kötettek kapcsán, hogy milyen művészetfogalom keretében értelmezhetőek az egyes munkák, akkor kiindulópontként választhatjuk Jan Patocka azon meglátást, hogy a művészet nem jelentheti a rituális, mágikus aktus módszerét, alkotórészét, nem lehet vallási jelenség, sokkal inkább stílusként, formális és egyúttal konkrét nyelvként fogható fel: az emberi teremtőerő kifejeződéseként, mely a létet létezésben tartja Szerzőnk hite szerint a művészet eme funkciójának megmutatása és gyakorlása bizakodással tölthet el bennünket a matematikai modellre épülő modern világ projektumainak sodrásában, mert ennek segítségével a végességről való tudás és ennek a tudásnak nem absztrakt, hanem egzisztenciális jellegzetességként történő megélése lehetőségként áll előttünk.
     Fenyvesi polarizációja és az azt követő hely-kijelölés annak a gyorsuló akcionizmusnak térkoordinátáit érzékelteti, ahol helye van az átlagon felüli szexszimbólumnak, a globális világfalu reális utópiájának és Sztalker meditatív transzcendens irányultságának. Ezek a poétikai terek azonban mindig érzékeltetik az elfedett Föld és a megnyíló Ég kapcsolatának jelentőségét (Crevene brigade). Az egymásra dobált alternatív-kellékek és az autó feje tetejére állított szimbolikája, majd alkatrészekre hullása (Autoinferno, Honky Tonic) együttesen érzékeltetik, hogy csak a gyorsuló jelenségfolyam ötletszerűen kiválasztott felmutatására van időnk, s ez a művészet lehetséges helye és szerepe korunkban.
     Máskép fest, azaz rajzoltatik Tandori keze nyomán a tér. Jellegzetes munkák a kastély-vázlatok, városrészletek (Castle Islands I. II., Limerick, Samtown), mert itt annak az elemi létezési módnak a közvetíthetőségével szembesülhetünk, ami otthonossá tesz minden egyes létezőt, megmutatja önnönmagában megjelenő valóságában. És ez a művészet tere, aminek egzisztáló, lélegző, éneklő elemei vannak (lovak, madarak, lények). És ezek a dolog-lények, lény-dolgok azonosságukban különbözőek, mint azt láttatja velünk Az év madara címért rajza is, ahol a három majdnem egyforma veréb gubbaszt és a végső eldönthetetlenség mindenkori igézetében versenyeznek önmagukkal, a másik kettővel a körülöttük lévő világban elfoglalható helyért. De ez a verseny végül is olyannyira fikció, hogy nem tudhatjuk sem azt, hogy elkezdődött-e, sem azt, hogy folyamatban van éppen, s egy külső bíráló pásztázza végig a versenyzőket avagy már véget ért, s mindhárman vesztesként hagyták el küzdőteret. Éppen ennek a nem tudásnak, a dolgok pontos koordinátáinak, a rögzítési lehetetlenségnek van nagy szerepe Tandori egyedi gesztusmotívumaiban, rajz- verseiben.
     A művészet terét, lehetőségét Zalán "átszivárgásai", az egyén által meglátott és meglátható valósággal léptetik érintkezésbe. Összeadódnak a percepciós elemek (van+hallgat+vanhallgat), egymást követik a történeti struktúrák kijelölései (Kanttól Herbert mester átveszi Pestalozzi), hogy adott pillanatban a hétköznapi létmód játéklehetőségét beúsztatva (praxisunk jaj nem perdül a rokka) alapkérdéseknek adjon hangot (az orvos csak gyógyít ám, a betegséget még nem ismeri, a szenvedést miféle szabályosság a tudáshiányban). Az értelemvesztéssel még nem zuhanunk alá az értelmetlen nélküliségbe - mondja Ricoeur, mivel ebben a veszteségben rátalálhatunk az útra az értelem minősége felé. S valóban mintha arra akarna rájátszani Zalán, hogy a művészet érzéki szó-kirakó-játékainak és a kép, a piktogram, a jelek applikációjának, azaz a rendre, folyamatosan pulzáló átszivárgásainknak magunk adjunk értelmet. Ő keretekkel, kiemelésekkel sokszor jelez egyfajta virtuális értelmet, amely saját tudatfolyamába illesztve valószínűsíthetően egésszé áll össze. Ő mégsem a teljes képet, a térkoordiniták pontos hálózatát vetíti ki, csak foszlányokat, szavakat, mondattöredékeket.
     Géczi csúsztatásai, hasításai és tépései éppúgy a bizonytalan cselekvési beállítódáshoz, kötődnek, mint azt Zalánnál is láthattuk. Azzal a döntő különbséggel, hogy itt a kiinduló pozíció minden esetben világos. A graféma a fehér papíron, a Róma-kép kombináció gyűrt papírja, betűpöttyei vagy az utca plakátrétegei. A művészet terét a mozgás dinamikája határozza meg Géczinél. És ez egyben a tér bejárásának programját, a művészet biztos formájának az érzését is megadja a maga szisztematizáltságában

(az egzisztencia megjeleníthetősége) Végül is mikor az időiségre kérdezünk rá az alkotásokkal kapcsolatban, akkor utalunk a művészet szerepére is, és azt is láthattuk, hogy a művészet helykijelölő funkciójának körbejárása szinte elválaszthatatlan a mű-alkotások megjelenésétől és a megjelenítéshez kötődő alkotói egzisztencialitástól.
     Ha a jelenvalólét értelme a Buzz off! (elkotródásban, elszelelésben, elillanásban) felkiáltásában van, akkor ez a mindenkori aktuális felismerését és pillanatokat alatt történő elhagyását egyszerre jelentheti (Punk's not Dead, Rímtelen margináliák). S ehhez kapcsolódik a Jégkorszak ciklus valószínűsíthetően kettős szimbolikája, amely magába fogja az egyetemes világvesztés előérzetét (szétesett Kalevala) és a saját egzisztencialitásra utaló drasztikus reflexiót (Lejárt a kazetta). Egy másik világ "keletkezésének", felfedezésének lehetünk tanúi, immáron más képi jelekkel, más jel-képekkel, mint a Buzz off! ciklusban. Egy dolog azonban azonos mindkét jel-kép sorban: a dolgok egymásra rétegződésének és kapcsolódásának hipergyors rögzítési kényszere, s ezáltal a megsokszorozott és önreflexív egzisztenciaértelmezéseken történő túllépés folyamatának megjelenítése: azaz mégiscsak Buzz off!
     Tandori alapvetően a hiány meghatározásából indul ki. Nála egy hiányjelből fokozatos át-alakulás során egy pipajel, azaz a meg-lét, a jól-lét, a hiánytalanság jele lesz, miként maga is rögzíti a felfelé menő jelsor értelmét (Sic itur ada astra), amely jelsor fölött még a forgást, a napot, a változásra utaló forgó is feltűnik. Ez a végül is anti-wittgensteiniánus beállítódás(a Tractatus Witt- genstein-je éppen a leírhatóság, az elemi tények kapcsolatának felfedésére korlátozta volna a megmutatgató filozófiáját).
     Érzékelteti azt a vonzódást és taszítást, azt a természetes és folyamatos változtatási kényszert és tehetetlenséget, amely mindannyiunkat jellemezhet sajátmagunkhoz, világunkhoz fűződő kapcsolataink számbavételekor. Mert természetszerűleg a szubjektum és a világ azonosítása (majdnem szolipszizmus) magától értetődően vonzza az azonosság folyamatos eltörlését (Wittgenstein kitolja a határt, Wittgenstein temetője - "Ki voltam? Hol volt a határ?) S mindezt teljesen egyszerű szemléltető vázlatok közvetítésével oldja meg Tandori. Talán nincs is többről szó, minthogy vázlatos helyszínrajzott készítsünk vásárlás előtt lakásunkról, hogy magunk elé tudjuk idézni, milyen bútor illeszthető be adott világunkba. S azt is hozzátehetjük, hogy talán tényleg ez a legfontosabb.
     Zalán nemcsak a szójelek és egyéb jelek érzéki kapcsolódására játszik rá (comb, comb - mindez v alakban papírra vetve), de az önmagát megmutató értelemkeresés automatizmusaira is épít. Tehát, ami egyfelől, mint már megállapíthattuk, az értelemvesztés megnyilvánulásaként kódolható, az más szemszögből a világ asszociatív feltérképezéshez járul hozzá. A kiinduló kisbetűsszöveg (egyszerűen beszállok egy liftbe) hirtelen megnő és nagyobbodik (beülök egy köztéri buzi villamos), majd megint kisebb lesz és megdől (a nyolcvanhatos busz bepárásodott), majd a következő szójel ismét a legnagyobb betűnagysággal (ablaka) végül három sor következik ismét kisebb méretben, középen valamivel nagyobb betűkkel (tűzliliomot okádunk az éjszakában szűz tüzek/liliomot tart kezében sápadt arca/tűliliomot okádok az éjszakában szűz tüzek) Az egzisztenciaértelmezés fokozatos változását érzékelteti a tiográfia, valamint a kontextus átminősülését, robbanásszerű megváltozásának lehetőségét. Amely magába olvasztja a poétikai hagyomány újraformálását (Juhász Ferenc motívum) és az új konstrukció kimunkálásának esélyét. Zalán nem csak megmutatni akarja szemlélt világot, hanem saját cselekvéseivel, kivetítéseivel átformálását átstrukturálását is elengedhetetlennek tartja. Az átszivárgások versfolyama így egy új és tiszta költői világértelmezés komplex lehetősége felé mutat.
     Géczi könyve is magába rejti a jelenre való folytonos utalás és elhagyás kettősségét, a hiány megtalálásának bizonyosságát és a világalakítás érzéki-poétikai formáinak kivetítését, mint azt az előző kötetek során láthattuk. Csak nála mindehhez egyfajta konceptualizálás társul minden esetben. Az előző vizuális költészeti munkákat bemutató gyűjteménye (Képversek - Róma 1995) is tartalmaz a római ikonográfiához és a természetes környezethez kapcsolódó sorozatot. De jelen könyv most ezek hasított változatát mutatja be, s a "háttér", ami megjeleníti a tulajdonképpeni képet: ez is más formában mutatkozik meg. Az apró jeltöredékek, betűfoszlányok, a gyűrt papírlapra másolt Róma-hasítások még inkább a természetes közegbe ágyazottság szemlélése, megélése felé irányítják tekintetünket. A csúsztatás tiszta fehér háttere, a hasítás természetes háttér-imitációja és végül a csak háttérként felfogható plakáttépések szintén egy folyamatot reprezentálnak. Mégpedig az idea érzékiségének, tisztaságának felmutatását, a szimbolikus és metaforikus struktúrák - természet-művészet-individuum - egymásra rétegzettségét, szervesülését, és végül a világban-való-létünk "kaotikus-meghatározottságát". Ez a végső paradoxitás alapvetően jellemzi Géczi következetes konceptualizmusát. A dolgokat, a folyamatokat reflexivitásunk minőségét időről időre számba kell vennünk, hogy lehetséges egzisztenciaértelmezéseink ne csak számban gyarapodjanak, de a minőségi elemek is megmutathatóvá váljanak.

És a blues lebegett a vizek felett

- Fenyvesi Ottó régi és új versei -

"A teremtés első fontos gesztusa mindig a káosz" - idézi Joyce-ot Fenyvesi Ottó improvizációinak egyikében. A szombaton bemutatott Blues az óceán felett című könyv, mely főképp a költő már megjelent köteteinek anyagát tartalmazza, ezt a gondolatot tükrözi. Fenyvesi versei olyanok, mintha valaki lapáttal dobálta volna össze a félmondatokat, szószerkezeteket, idézeteket és utalásokat - leképezve "ennek a kurva világnak" a középpont-nélküliségét.

A kollázsszerű szövegeket a mi civilizációnk elemei alkotják, s ugyanezekből épülünk fel mi is. A "grill-koncepciós Mohamed"-ekből, "sado capitalist"-okból és "krizantém konzerv"-ekből talán sikerülhet összeraknunk valamit vagy valakit, ha a hetedik napon nem is lehet elégedetten hátradőlni.

Fenyvesi Ottó Dantétól a Dallasig terjedő skálán idézi meg a kultúra reprezentatív szövegeit. Egy-egy olyan kifejezés, mint a "gladiátormagány", a "fogytán ama dinnye héja" vagy a "cipeljük a zongorát, a nagy feketét" valamiféle közös tudással operál. Jellemző módszere a helységnevek, személynevek hívószóként való alkalmazása: Fenyvesi nem magyaráz, hanem bedob egy-egy McLuhant, Charlie Mingust, Marilyn Monroe-t, Batsányit, Amerikát vagy Poloniát, s így tágítja ki költeményei világát. Ezek a "vendégek" a versekben jó ismerőseink, nevük hallatán poétikák, történelmek, életérzések idéződnek fel - súlyos vendégek nagy puttonnyal. Így dagadnak könyvtárnyivá a rövid sorok.

Az egyetemes kultúra nem az egyetlen bázisa a verseknek, hanem igen erős (jobb híján nevezzük így:) provincialitás is jellemző rájuk. Vannak nevek és helyek – pl. Tapolca, Topolya, Toronto, Arany János utca, Nagyapáti Kukac Péter -, melyek a lírai én életútjának emblematikus pontjai. Fenyvesi ezeket is ugyanazzal a gátlástalansággal használja, mint a kulturális idézeteket, de míg az azzal a jóleső örömmel tölt el, hogy a versek beszélgetnek velem, hiszen számomra ismerős dolgokat hoznak elő, az utóbbi inkább arról tudósít, hogy a költő nagyívben tesz arra, hogy én nem tudom, kik, hol és mit jelentenek.

Arra kell hát rájönnöm, hogy Fenyvesi montázsszerű versszerkezeteivel, az avantgarde-ot idéző képeivel nem akar üzenni, tanítani. Nem akar helyettem kimondani valamit, sőt még hozzám se nagyon szól: verseiben nyoma sincs költői szereptudatnak. Nagyfokú olvasói aktivitásra van tehát szükség, hogy megérthessük a bluest - az óceán felett.

CSATORNA TÖLTELÉK - 2004/15

A végén megint személyes kedvencemnél, a Filmmúzeumnál fogok kikötni, de oda még rögös und hosszú út vezet, mivel eltértem szokásomtól, és televíziós kritikaírásra televízió nézésével készültem (bohóctréfa), és tényleg nagyon, de nagyon köszönöm a tapsot.

Az zavarhatott meg, hogy egy magazinban szembesültem a ténnyel: a szerkesztők szerint Szabó Sipos Barnabás George Clooney kiköpött mása, úgyhogy azonnal kivezettem a szobából az ott fellelhető gyermekeket, és behúztam a sötétítőt, nehogy kiszivárogjon a titok, majd csöndes sírdogálással töltöttem a nap hátralévő részét. Este pedig megtekintettem a Duna televízión Nastassja Kinski egy méltán elfeledett alkotását, melyben minden neszre összerezzen, és azonnal levetkőzik, hogy párzás után párduccá változzon.

Párzás - jó szó, amikor a húsok vadul összemásznak.

Megjegyezném, Nastassja Kinski bizonyos szögből meglepően hasonlít a fiatal Szabó Magdára, valamint egy emlékezetes csokinyúlra, amit a prepubertás delelőjén locsoltam össze a lakótelepen.

Kevés választott el attól, hogy visszavonuljak, bezárkózzam kertembe a nemrégiben vásárolt 1947-es Rendőrségi Közlönnyel, és filozofikus értekezéseket gyártsak az élet nagy és kevésbé nagy kérdéseiről, de szerencsére a begubózás előtt kinyitottam a postaládát, ahonnan elém hullott Fenyvesi Ottó új kötete, a Blues az óceán felett.

"Maximum rock and roll!" - írta a szerző a könyv elejére, és én figyelmeztetésnek, feddésnek vettem ezt az ajánlást. Szándékával ellentétben, arra gondoltam: bizonyos kényszerítő erők hatására (meg a kor, a rohadt kor!) méltatlanul és gyáván lettem negyven éves koromra józan paraszt, ami csak felszínes adalék, de lent a mélyben, ott ahol a libidó és düh székel, ott sincs valami rendben, onnan is kiszól néha a hiány, és Fenyvesi Ottó, a láthatatlan barát tízezer kilométerről, vagy csak százról, észreveszi ezt.

Maximum rock and roll tehát, üsd az öreget! - ahogy Buzatti volt szíves eligazítani a tévelygő ifjúságot valamikor, valamikor. A Hajtóvadászat öregekre című darabból (és társaiból) egyébként tévéfilm is készült, emlékszem, döbbenten ültem a fekete-fehér készülék előtt, és figyeltem az öregek lemészárlását, majd a főhős megöregedését (vadászból vad - a szokásos morális tam-tam), arra gondolva: a magyar tévé aranykorát élem.

Az ismétlésből aztán gondos kezek kicsippentették az inkriminált részt, ilyeténképpen meglehetős káoszt teremtve, mivel az összefoglaló cím - Hajtóvadászat öregekre - megmaradt, és én végignéztem megint, majd megnyugodtam, maradtam otthon; Magyarország, biztos sok volt a telefon. Persze, ez még az előző szisztémában, amikor Kádár él, és a televízió is a létező szocializmus érdekeit szolgálja.

Maximum rock and roll, totális költészet, totális tévé.

Egy másik ember (foglalkozása: másik ember) arról énekel, hogy meglehet még az, ami elveszett, nem a tévében, persze, nem, de mégis olyan, mintha, mintha a tévében ülnék, és énekelné nekem.

Minden egy irányba mutat. Odakint a parabolaantennát cibálja a változás szele. A reklám után hosszú szünet, forradalom készül, vagy színházi közvetítés. Nem sok lehetőségem maradt. Fogom magam, és felrobbantok körülöttem mindent, vagy leülök a nyolcórás Tour de France-közvetítés elé, és végigkísérek minden szökést. Nézem, ahogy mások szöknek. Szöknek, aztán beérik őket hatvan méterrel a cél előtt. Mintha értelmetlen lenne minden szökési kísérlet, mintha mindig azoknak jönne be a számítás, akik a hajtóvadászat hajtói oldalán menetelnek, tekernek, futnak, vannak. Azért csak gyerünk, magyarok, gyerünk a tévé elé, a Tour nagyon jó, szellemes és fanyar közvetítés, tájak, emberek, városok. Jövőre talán, mert mire ez az írás megjelenik, már vége, de akkor is.

X-akták, Vidám vasárnap, Copa America.

A rádióban Büntető mozidélután, a Büntető mozidélutánban Prokopp Dóra, a Filmmúzeum főnénije. Mentik, ami menthető, a hőskor filmjeit, a videókorszak előtti felvételeket, amikor még ünnep volt egy-egy megörökített pillanata, és nem uralták el a mozgóképipart a vállalkozók gyermekeinek ballagási felvételei. Csörög a telefon (nem a rádióban, hanem nálam). Megyek a Delelőbe, mert jópofa vagyok, és kell a következő könyvnek a reklám. Megyek tévét nézni. A maximum rock and roll pillanatnyilag elmarad, marad a cincogó blues az óceán felett.

Magyar, amerikai, magyar

Fenyvesi Ottó: Blues az óceán felett

Hogy ők heten: Lorenzo, Ariosto, Michelangelo, Dante, Leonardo, Raffaello, Aretino versre fakasztják az utókort, inkább természetes, mint meglepő. De nem érdekes-e, hogy épp Gregory Corso állítja őket egymás mellé, történetesen a Botticelli “Tavasz”-a című versében? Vagy az uomo unico válogatottjával való szembesülés végett a Beat Generation képviselőjének nem is igen kellett kiszöknie szerepéből? Végtére a reneszánsz körüli mecénáshoz és mesterekhez hasonlóan maga szintén a frissességet és a légcserét, az egyén dicsét vitte saját kora és nemzete irodalmába.

Nos, a Botticelli “Tavasz”-a hódolat, némi irigységgel vegyítve. De hát ki ne irigyelné a csoda használóját, akiben a művészet valami ősi, túlról eredő energia. Titkos mélyekből hozott isteni őserő, amely képes átteremteni a valót: “Jele sincs a tavasznak! Nincs jele! / De műterme ajtaját Botticelli kinyitja.” És a varázsos officina ajtaja azóta is bezáratlan, mi több: utód is kerül megint, egy magyar költő, Fenyvesi Ottó személyében, kinek a beatnik héjázás alól – micsoda véletlen – ugyancsak a kezdet évszakát festő reneszánsz piktoron akad meg a tekintete. (Még mondja valaki, hogy a költészet nem mozdíthatatlan magaslat!) Ám az egyező alkalom egész más érzéseket szül Fenyvesinél. “Botticelli tavaszát századok esztergálják: / kipréselek magamból egy gondolatjelet, / az idő röhög magában, egy citromkerék / alatt a plébános alumínium kanalakban lépeget. / A tavasz idézőjelbe vonul illőn, / beleveti magát a városi kanalizációba. / Orfeusz feldarabolva” (Idézőjelben).

Amilyen megejtő lehetett hajdanán a Corsók, McClure-ok, Ginsbergek vagányos mozgalma, annyira gyorsan vált idő rágta irányzattá. A költészetben azonban nincs az az egyszer elvetett mag, amely ne szökhetne szárba újra. “Összeégett szavak kattognak, / és csak várjuk a nyarat” – írja Fenyvesi Ottó, de nem ő írja-e ugyanott, hogy “Újrakezdésre / vetkőzünk, öltözünk, készülődünk, / szeretkezünk. Újból és újból, naponta / többször” (Proletárdal). Az, hogy Fenyvesiben élénken dolgozik bizonyos belső készség az ütős, szabad szájú avantgardista versbeszéd restaurálására (ha tetszik: újrakezdésére és folytatására), egészen nyilvánvaló; persze neki a tengerentúli hozomány – a többi lelki indíték fölé helyezve is – csak példa; egy óceánon túli precedens, amiből ő nem húzódozik levonni bizonyos európai nézőpontú következtetéseket. Mintha azért venné át, amit átvesz, hogy nyomban megkülönböztesse a forrástól. De ehhez a fölülíráshoz Fenyvesinek előbb meg kell éreznie magában a Kolumbusz-vért: előbb el kell mennie Amerikába. “még nem volt benzin rock and roll és / a televízió sem villózott / az urániumfák is békén hullatták lombjukat / amikor a skalpolt italiano vespucci / a földrajzos keresztapa átvezette európa nyomorgó / csavargóit és kurváit az óperencián túli vulvába” – szól a nyers és keresetlen Poetica licentia; szól egyúttal a mars: lássuk, mivé érdemesült az Újvilág. (A vers első sora egyéni értelmet nyer, ha a benzin szóról eszünkbe jut, hogy ilyen címen – Gasoline – jelent meg Corso egyik korai kötete.)

Úgy van: Fenyvesi Ottó valóságosan és jelképes értelemben egyaránt megjárja Amerikát; azért, hogy a végtelen prérik, a végtelen városok, a végtelen lehetőségek – és a végtelen csalódások szimbólummá gyúrt Amerikáját magyar szellemmel keresztezze. Mert ez a költő hosszú-hosszú verseinek megállíthatatlan mellérendeléseiben, végeérhetetlen felsorolásaiban, szavai zuhatagában sokkal inkább, sőt okvetlenül magyarabb, mintsem azt whitmani vagy beatnikes reminiszcenciái elsőre sejtetik. Ahogy a lélekszámra kicsiny, nyelvileg zárt nemzetek fiainál általában lenni szokott: csupa monumentalitásra törő akarat és öngúnnyal takart szorongás.

Csábító volna a Blues az óceán felett című kötetet az amerikai kultúrára utaló motívumok aranymezejének látni, ha e mező ragyogását nem tompítaná némiképp az olcsóság. No persze, Charlie Parker, Marylin Monroe, Ginsberg, Bob Dylan, a Led Zeppelin, Rambo, a Coca Cola vagy az LSD polca annyiféle magasság, ahány ház. Amint részben az is egyéni gusztus kérdése: jót tesz-e Fenyvesi verseinek a nem kevés angol nyelvű szövegbetoldás.

Bárhogy van is, az amerikaiság emblémái s a hozzájuk fűződő utalások, a nyelvi import kellékei csak kiadnak valamit. Szépen összeáll belőlük, ha egyéb nem, legalább az a kevert elemekkel és kevert fényekkel teli szcenéria, amely különös keretül szolgál Fenyvesi törzsfogalmai számára. Ne tévedjünk e törzsfogalmakat illetően. Van Gogh és Hrabal, József Attila és Batsányi, Breughel és Kassák vagy Hamlet meg a Duna, Baláca, Bakony, Bácska, Balkán s a többi (a temérdek amerikai nomen kontrasztjaként) versbe vett személy- és földrajzi név már messziről jelzi, hogy az önazonosság apróbb-nagyobb drámáit végigérző költő – európaiságában és magyarságában – miféle kezek és kapaszkodók után nyúl. Fenyvesi egy irányban hűséges, de mint számkivetettet a hon: vonzzák őt az ellentétek. Szeretet és szeretetnélküliség, szabadság és lekötöttség, otthonosság és otthontalanság, volt és elveszett illúziók – ezek az ő igazi törzsfogalmai. S noha versében ezek a törzsfogalmak vérig átélt élményként jelentkeznek, költészete a legtávolabb áll attól az esztétikai mártíriumtól, amely nem ismeri vagy nehezen fogadja el a kifejezés önfeledt játékát, s amely annyi közép-európai verselő sorsára jellemző. A Blues az óceán felett a temérdekség ünnepe. Itt mindenből sokat talál az olvasó; itt az írás csupa csorduló élet, csupa zengés és nyers szatíra, komplikált kép, tömény líra és végletes próza. Itt a költő, ha csak módot talál rá, valóságos seregszemléjét rendezi a végleteknek; mint a címével is opponáló Roll over T@polcában: “Oh, Barbarella! / Most őt veszi a kamera, / ahogy a fekete zongorán / hanyatt dőlve Batsányi- / hasonlatokat súgok a fülébe.”

De pazarság ide vagy oda, a Blues az óceán felett költőjét nem a hetyke szókimondás, nem a betű farsangja, nem az örökség látszólagos szélnek engedése teszi eredetivé. Hanem az, ami őt mindegyre visszaköti magyarságába: a próbának alávetett hűség. “Tőle jövök” – mondta e sajátos magyar ethoszról nem akármilyen daccal és bánattal egy másik lírikus: “Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva / E kerek földön senkire, / Csak fajából kinőtt magyarra.” Igen, Fenyvesi is, mint Ady, azért nő ki, szakad el dacosan minden magyar ugaros kicsiségtől, minden provinciális nyűgtől, hogy működése értelmét a hűségben találja meg. Ironizálhat hiteken, cáfolhat, kikacaghat eszményeket, de semmilyen másra vágyás nem tépheti el attól, ami önmagának része. “Édesanyám, / nem tudok elszakadni az ólomnehéz tradíciótól.” Az Anyám a vigíliában című verset nem lehet elérteni. “Édesanya, / városok szunnyadnak benned, / kukoricatáblák, mesterdalnokok, / faluvégek, kendergyárak, egy kisvasút, / nyári illatok, patakok, ligetek” – írja Fenyvesi, hazához címzett invokációvá növesztve a költemény anyaképét. “Líra iszkol az eltűnt idő nyomában” – folytatódik a vers. Nem baj: hadd iszkoljon. Hiszen sosem volt másképp; embernek és teremtményének egyformán el kell iramodnia – különben hogyan térhetnének vissza újként.

KELEMEN LAJOS

ORCSIK ROLAND

istenem emlékszel-e valamire
Fenyvesi Ottó: Commando dance című versének
horvát irodalmi vonatkozásai

Belépés

Fenyvesi Ottó az Új Symposion folyóirat köré tömörülő alkotók második nemzedékéhez tartozik (1975-83.). A Symposion-szellemiség radikálisan fellépett nemcsak az irodalmi, hanem az őt körülvevő társadalmi környezet ellen is. Ám a kritika nem merült ki a környezet bírálatában, az alkotó önmagához, így az olvasóhoz (és a befogadás módjaihoz) is kritikusan viszonyult. Végel László, Tolnai Ottó, Domokos István műveiben az önreflexivitással rendelkező irodalmi nyelv, a regionalizmussal, a Radomir Konstantinović-i értelemben vett sárfészek szellemiségével szembeni fellépés jelentkezik markáns módon. Megújul a költészeti nyelv, a prózában a JP-os (jeans proze – farmernadrágos próza [Alexander Flaker]) sajátosságokkal találkozunk. Ebből a talajból nő ki a második nemzedék szellemisége (Balázs Attila, Danyi Magdolna, Csorba Béla, Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár, Sziveri János). De nemcsak az Új Symposion körüli alkotók hatnak egymásra, hanem az ex-Jugoszlávia különböző „békés, békétlen” nemzeteinek radikális művészeti megnyilvánulásai, a különböző nyelvek (szerb, horvát, szlovén, macedón) szintén hatnak a symposionisták alkotói világára. Emellett ott van a sok lefordított kortárs irodalmi, bölcseleti könyv, a legújabb amerikai, európai filmek, beat, rock, pop, punk zenék. Az akkori kelet-európai államokhoz képest magas szintű az informáltság. Fenyvesi a következőképpen jellemzi ezt a világot: „Az egykori Jugoszláviában valamivel emberségesebb, szabadabb szellemű szocializmust próbáltak építeni (bár mi magyarok azért másodrendű állampolgárok voltunk). Svéd modellt meg önigazgatást emlegették, szajkózták napról-napra, s ez a kultúra rengeteg nyugati-keleti értéket befogadott, s ezeket szinte egyidőben a megjelenésükkel eljuttatták a nagyközönséghez is – szerbül, horvátul, szlovénul. Mi pedig nem tudtunk betelni a szellemi táplálékokkal. Fiatalok voltunk, ragaszkodtunk a fiatalságnak ahhoz az előjogához, hogy az ismereteket begyűjtse, és a belülről fakadó nyugtalanság közreműködésével valamiféle új rendszert, új világot alakíthasson ki belőle.”1  Ennek ellenére a vajdasági magyar alkotók helyzete mégsem nevezhető felhőtlennek. A cenzorok lépten-nyomon felbukkannak a hátuk mögött, lecsukások, kihallgatások, „száműzések” követik a pályafutásukat. Így történhetett például az, hogy Fenyvesi Orgia Mechanica című verse miatt 1981-ben le kellett állítani a Sympo szedését2  (ugyanakkor ezt a verset a belgrádi szerb lap, a Književna reč is közölte, és semmilyen betiltás nem követte). De nemcsak a magyar, hanem a többi délszláv nemzetek rebellis magatartású figurái is gyakran „látogatták” a börtönöket. Tehát a délszláv kulturális térséget mindvégig ez a feszültség jellemezte: nyitottság és tiltás. Ugyanakkor Fenyvesi költői világára nemcsak a kortárs irodalom, művészet hatott. Költeményeiben gyakran utal elődeire: Walt Whitman, Kassák Lajos. De említhetjük T. S. Eliot, Ezra Pound költészetét is, a modernség motívumaival folytatott átértékelő „párbeszédet”, variálást.
 

Commando dance

A káosz angyala c. kötet 1993-ban jelent meg. Ez Fenyvesi első Magyarországon megjelent könyve. Benne található az 1985-ös Commando dance3  című nagy lélegzetű szabadverse, amely eredetileg a második, az 1988-as Kollapszus4  kötetében látott volna napvilágot, csak az akkori kiadó „túl keménynek” találta ezt a szöveget, ezért kihagyta a könyvből. Az egész költeményre jellemző az intertextuális építkezés és az intermediális, a különböző médiákból származó idézetekkel való játék. Értelmezésemben már maga a cím több szintű utalásokkal rendelkezik. Egyfelől a haláltánc motívumát juttatja az eszünkbe, a memento mori! költészetet, azt a gondolatot, hogy függetlenül a rangtól, a származástól a halál mindenkivel eltáncolja „az utolsó tangót”. Ugyanakkor a kommandó szó a háborút idézi, a fizetett, profi katonát, akinek rendszerint nincsenek ideológiai elkötelezettségei, csak egy célja van: bérért harcolni. Emellett a háború a megszervezett káosz gondolatába szintúgy belefér, s ebben a kollázs, illetve a vers metaforájaként is kezelhető. Amennyiben a háború metaforáját az egész versre alkalmazzuk, akkor azt kapjuk, hogy a háború mindenütt jelen van, minden mondatban, képben, képzavarban. Ez összecseng Paul Virilio azon gondolatával, miszerint: „az elrettentésen alapuló totális béke nem egyéb, mint más eszközökkel folytatott totális háború”5 , illetve a következő megállapításával: „Valamennyien civil katonák vagyunk már, anélkül, hogy tudnánk.[…] Az emberek nem ismerik fel identitásuk, tudatuk militarizált részét”6 . A költemény alcíme („sűrű ritka tempó videóra és jukeboxra”) ugyanakkor tágítja a kontextust, egyrészt alátámasztja a kommandó tánc, illetve dance (a diszkós tánc értelmében) ironikus hangvételét, másrészt a technikai eszközök felelevenítésével a technológiai sokszorosítás mozzanatát juttatja eszünkbe, a szimulációk világát. Jean Baudrillard a terrorizmusról nyilatkozva azt írja, hogy: „A mi hipermodern korunk szülte erőszak: a terror. Szimulákrum-erőszak, nem szenvedélyből fakad, hanem sokkal inkább a képernyőből tör elő, ugyanolyan a természete, mint a képeknek. Az erőszak lehetőségként a képernyő üres terében van, azzal, hogy lyukat üt a szellemi világba. Annyira, hogy jobb nem tartózkodni olyan nyilvános helyen, ahol a televízió jelen van, mert nagy a valószínűsége annak, hogy puszta jelenléte erőszakos eseményt vált ki.” Az idézetből kitűnik az a felfogás, hogy a technológia, a technika milyen mértékben uralja az ember cselekvését. A versben ezek a videó képek apokaliptikus jellegűek, már az első sorokban találkozni velük: „beteg a föld / láza van: gyomra ráng8  / agonizál / tán’ darabokra fog hullani / mexikó már romokban / mindenki hülyül és barmul / a popocatepetl önkívületben / akcióban a világméretű rossz lelkiismeret”9 . A versbeszédet szokatlan megnyilatkozás jellemzi, gyakoriak a képzavarok, a szürreális asszociációk, az avantgarde szövegalkotásban meghonosodott automatikus beszédre hasonlító mondattöredékek/ fraktálok.10 A versben többször előfordulnak a filmekből ismert jelenetek, Francis Ford Copolla Apokalipszis mostja szószerint beidéződik („de most apokalipszis és hiba / van a tengerben a napban”11 ), a pornó jelenetek szintén előbukkannak („te meg álmodban szétvetett lábakkal / az ölembe ülsz / szorongatod a rúddá fagyott kolbászt / derékba mellbe combba ágyba robbantások / csípőből aus auááá fantastisch”12). Majd találkozunk ironikus leszámolással a regionalis irodalmi begubózással szemben („túlcsorduló falloszom feldolgozhatják / egy yu-magyar szalámigyár kézikönyvében […] egyszer majd butikot nyitok a magyar irodalomban / kiárusítom a szaros gatyákat”13).
     Amennyiben a versbeszélő szubjektumot kívánjuk meghatározni, akkor nehéz a dolgunk, mert az általa használt beszédmód szembeszáll a költészet logocentrikus hagyományával, szétszórja az egységes, romantikus „lírai alanyt”. Ha elméletileg akarjuk megragadni ezt a szubjektumot, akkor talán a már idézett Virilio értelmezése a filmről, az öntudatról és töredékességről segíthet: „A film megmutatja nekünk, hogy mi is a tudatunk. Öntudatunk montázs eredménye. Nincs folyamatos öntudat, csak öntudatok kompozíciói léteznek. Ezek a kompozíciók önkéntesek vagy önkéntelenek. […] Egy kollázzsal van dolgunk. Csak kollázs, vágás és összeillesztés létezik. Ez kellő magyarázattal szolgál arra, amit Jean François Lyotard a »nagy elbeszélések« (grand récits) eltűnésének nevez. […] A töredék visszakapja autonómiáját, azonosságát a közvetlen tudat szintjén, ahogy Bergson mondaná.”14 Virilio megállapítása azért is érdekes, mert mint már az elején említettem, Fenyvesi kollázsokat szintúgy alkot, a második kötetétől kezdve ezek helyet kapnak a könyveiben (leszámítva az Amerikai improvizációkat, itt a vizuális anyagot Felhősi István festményei biztosítják). Magát a tárgyalandó verset, a Commando dance-t két kollázs fogja közre, az egész kötet költeményeire jellemző a kollázsszerű építkezés15. Dubravka Oraić Tolić szerint a kollázst az idézetek felől kell értelmezni: „Az idézet nyújtja azt a perspektívát, ahonnan a kollázs még nem volt szisztematikusabban tanulmányozva, s amely már az első pillantásra logikusan felkínálja az új felismeréseket.”16  Felfogásában a kollázs transzszemiotikus idézeteket tartalmaz (ebben az esetben az idézetek a szó legtágabb értelmében mind művészeti, mind nem-művészeti médiákból származnak). Fenyvesi versében különböző interállapotok/viszonyok jelentkeznek, megszólalnak a zenei, irodalmi, filművészeti stb. „szub- és magas kultúrák”. Most elsősorban a horvát irodalmi vonatkozásokra, s ezen belül Branko Maleš költészetével kapcsolatos intertextusokra vetek nagyobb hangsúlyt. Ám kérdés az, hogy ezeket a szövegelemeket mennyiben tekinthetjük közvetlen idézeteknek, hiszen nem eredeti horvát nyelvükön, hanem magyar nyelvre fordítva kerülnek az új szövegkörnyezetbe. A fordítás helyett talán helyesebb lenne az átköltés szót használni, mivel mint azt látni fogjuk, az „eredeti” idézetek gyakran tartalmilag is módosulnak.
 

Metszéspontok

Branko Maleš pályája a 70-es években indult, abban az időben, amikor a „posztmodern állapot” elméletei helyet kaptak a kortárs délszláv folyóiratokban, könyvekben. Nemzedéktársai: Branimir Bošnjak, Ivan Rogić Nehajev, Milko Valent, Milorad Stojević, Slavko Jendričko, Zvonko Maković stb. Első kötetére (Tekst, 1978) erőteljes metatextuális/nyelvi megnyilatkozás jellemző, mint azt már a kötet címe jelzi, a versek többségének a barthes-i értelemben vett szöveg (plurális jelentés szemben az egyjelentésű művel) a témája, a versbeszélője a szövegalkotás problémáival foglalkozik, megmozgatja a szöveg strukturális felosztását (első – középső – utolsó rész). A második kötetére (Praksa laži, 1986) viszont az „új textualitás” (Goran Rem meghatározása) jellemző: a szöveg úgy mutatkozik meg mint a másik szöveg folytatása. Problematikus a szöveg „kezdete”, az intermediális/textuális alakzatokban minden téma lesz. Rem szerint szövegeinek szubjektuma: „Ludisztikus (játékos) felvevő „én” […] E szövegek fantasztikus, felszabadított szubjektuma a saját intermediális (kon)textusának produktív olvasójaként-írójaként jelentkezik”17 Ebből az idézetből is kitűnik az avantgarde ludizmus (a jelekkel való játék értelmében) gyökereihez való kötődés.
     Fenyvesi tárgyalt költeményében lépten-nyomon találkozunk Maleš idézeteinek átköltött formáival. Ezek többsége a „This is not a love song”18  és a U voćarni, u Draškovićevoj c. versekből származnak (mindkét Maleš szöveg az 1986-os Praksa laži c. kötetben található19). Fenyvesi Commando dance című versében már az első „versszak” végén találkozunk Maleš verstöredékeinek átköltésével: „biccentettem és úgy éreztem / mintha drapp pulóverbe öltöztem volna / fel voltam készülve sötétkék holland trikómba / azonkívül és belül mindenre / csókra kalandra interjúra” (Fenyvesi, 11.) – „biccentettem és éreztem hangosan / hullik rám a púder / most a zágrábi banki, dragica jurkovićhoz hasonlóan / fel voltam készülve mindenre: csókra, interjúra stb.”20  (U voćarni, u Draškovićevoj).
     Ami ezeknél az idézeteknél azonnal kiderül, az az, hogy egyiknél sincs kitéve az idézőjel. Ezt a poétikát Goran Rem a törölt idézőjelek poétikájának nevezi. Fenyvesinél szintén „hiányoznak” az idézőjelek.  E szempontból szövegénél a fordítás problematizálásával találkozhatunk. Költeményében az előszöveg mondatai, fragmentumai tovább roncsolódnak, variálódnak, azzal pedig, hogy nem horvát nyelven jelennek meg, kérdésessé válik az eredetük, inkább az eredeti szöveg szimulakrumának értelmezhetők. Amiben mindkét költői attitűd hasonlít, az a fragmentált versbeszéd, a logocentrikus egyjelentésű értelmezés kijátszása, az elemek variációja, ismétlése. A Commando dance szempontjából az ismétlés fogalma a fordítás kapcsán is felvetődik, mert amennyiben a fordítást, mint az eredeti szöveg más nyelvben való megismétléseként fogjuk fel, akkor Fenyvesi költeménye mintha azt sugallná, hogy a fordítás az ismétlés értelmében lehetetlen művelet. Gyakran találkozunk olyan átköltéssel, amely személyes hangvételt, kontextust ad a felhasznált elemnek. Ilyen pl. Maleš „This is not a love song” verséből a következő rész: „emlékszik maričić asszonyom? / hát arra, amikor kezemet bedugtam a meggyújtott / „jasna” tévébe? kivörösödött, miközben / visongott! / rémlik még fehér pénztárosnőm, mikor /  csupa üvegből voltál s rajtam lovagoltál karlovácig / az új autóúton? / emlékeznek még arra elnöklő uraim, / mikor kilenc évvel ezelőtt megtámadtam kínát, mongóliát, japánt? / istenem [isten], emlékszik [emlékszel] még maga valamire?”21, Fenyvesinél ez a következőképpen alakul át: „emlékszik-e kedves tanárnő / amikor még kilencévesen / megtámadtam a tájfun szigeteket / istenem emlékszel-e valamire / neked aztán hiába beszél az ember / hiába darál / úgysem érdekel az emberiség”. Ez a példa szemléletesen mutatja az előszöveg átvariálását, átköltését. Mindkét írás ismételten megkérdőjelezi az emlékezést. Amennyiben az emlékezést és az ismétlést Soren Kierkegaard22  filozófiája alapján értelmezzük („Hasonlóan ahhoz a tanításhoz, amely azt vallja, hogy minden megismerés emlékezés, az újabb filozófia azt fogja hirdetni, hogy az egész élet ismétlés. […] Az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik az volt, s ezt visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékszik”23), akkor azt találjuk, hogy ezek a versek mind a két fogalomban kételkednek. Ha nincs emlékezés vagy ismétlés, akkor személyes szinten az egész kultúrát, civilizációt újra kell kezdeni, elölről, ahogy ezt A káosz angyala kötet más darabja felveti: „Elölről kezdeni az egészet? […] Keresed a megtanulhatatlant. / Újrarendezed a homályt. […] Előállítod magad magadból. / Vagy ki tudja honnan. […] Elölről kezdeni mindent. / Ultraröviden.”24  (Finis Bohemiae). Az emlékezés/ismétlés gondolatával az előző kötetében is találkozhatunk, ahol, mint azt említettem, eredetileg meg kellett volna jelennie a Commando dance-nek: „Nehezebben mint bármikor. / Az új szövegek. / Nem úgy, mint sírjukban halottaink. Nem, / ahogy a futómester a célba. / Nehezebb változatában. Mindig / újra. A kezdethez, a rajtvonalhoz / vonzódva. A résztől az egészig. Az egésztől / visszafelé. Legyen ez egészen más.”25 Az újrakezdés már nem visz ahhoz, ami régen volt, valami egészen más alakul ki. Az újrateremtéshez viszont le kell rombolni az elavult formákat. Ez a Commando dance-nél a költészet szintjén realizálódik, ahol a fragmentált versbeszélő szembenáll a kultúrával, a civilizációval, önmagával mint egységes szubjektummal26  („a szubjektivitás magányos institúció / ideje lelépni”27 ), világából a deista felfogáshoz hasonlóan kivonult a teremtő, az Isten („istenem emlékszel-e valamire / neked aztán hiába beszél az ember / hiába darál / úgysem érdekel az emberiség”28), ezért a teremtés csak rombolással kezdődhet, ezt a szerepet a káosz angyala tölti be. Ezért értelmezhetjük a kötet verseinek lírai alanyát metaforikusan a káosz angyalának. Isten megteremtette a világot, s Kierkegaard nyomán ennek a műveletnek a megismétlése időben lehetetlen, csak az örökkévalóságban lehetséges: „Csak a szellem ismétlése lehetséges, az időbeliben ez sohasem lesz olyan tökéletes, mint az örökkévalóságban, mely az igazi ismétlést jelenti.”29 A dán bölcselő szerint erre a költői egzisztencia képtelen, inkább átmenetet képez ahhoz a létmódhoz, amely realizálni tudja a hit feladatát, amit rendszerében a vallási egzisztencia tölt be, mely: „képes arra, hogy az »etikait teológiai értelemben felfüggessze«, s önmaga és Isten között személyes viszonyt teremtsen, mégha eközben a lelkét »félelem és reszketés« tölti el. Személyes kapcsolat, személyes istenség (schellingi értelemben »persönliche Gottheit«), aki az egzisztenciában él, létezik és hat, abban az egzisztenciában, amely a gondolkodás potenciáljától elszakad, s létezését mint »igaz létező« (das wahrhaft Seiende) állítja szembe a »puszta«, vagy »látszat-létező«-vel”30  – Értelmezi Gyenge Zoltán a kierkegaardi kategóriákat. Az Istennel való személyes kapcsolatot Fenyvesi versében a megszólítás formája árulja el, többször előfordul az „istenem” kifejezés – Maleš költeményében nem ennyire világos ez a viszony, mert ott az isten (bože) szót nem követi a birtokot kifejező segédszócska (moj), Fenyvesi szövege tehát egyértelműbben jelöli ezt –, mintegy nekirugaszkodva, nekifeszülve annak a pillanatnak, amikor „kimondhatja” a megszólított (az ontológiai és a textuális középpont értelmében) távollétét, hiányát, talán ezzel magyarázható a vers széttöredezett, szétforgácsolt struktúrája, hiszen a Biblia szerint Isten teremtése tökéletes, olyannyira, hogy még az ellentétje is helyet kap benne. A két költő verseiben a tökéletesség, mint hiány jelentkezik, a bibliai teremtéshez képest itt fordított a helyzet, a tökéletes diszharmónia, a megszervezett káosz (tudat)állapotai uralkodnak (mint a görög mitológiai kezdetben). Tehát se az egyik, se a másik költemény nem támasztja alá a kierkegaardi vallási egzisztenciát, inkább a Jack Kerouac-i útonlevést parafrazálja, az Isten nélküli örök bolyongás metaforáját jeleníti meg. Ugyanakkor Fenyvesi versében ez az utazás spirituális jelleget ölt: „álmomban egyszer meghaltam egy autóbuszban / azóta úton vagyok / most már tán mindörökre utazni fogok / utazni szárnyalni”31 , majd a végén is megismétli ezt a gondolatot. Maleš szövegében kevésbé van jelen ez a spirituális szál: „egyszer meghaltam egy autóbuszban, mert életem végéig / utazni akartam”32 . Fenyvesi verse úgy költi át Maleš utazás metaforáját, hogy spirituális irányt ad neki (ezt támasztják alá az „örökké” és a „szárnyalni” szavak), felvillantva ezzel a misztikus út, a belső, lelki utazás szimbolikáját. Malešnél ez a spirituális szövegkörnyezet nincs explicite jelen, csupán ha a versbeszélő pozícióját nézzük, akkor találjuk azt, hogy ő a halált „túlélve”, mintegy a halhatatlanságból visszaemlékszik arra, hogy egyszer meghalt egy buszon, de az ironikus kontextussal, s az utazás földi dimenziókra való korlátozásával nemcsak megkérdőjelezi, hanem ki is fricskázza ezt az értelmezést. Az autóbusz motívum ugyanakkor felfogható Jim Morisson (a The Doors nevű amerikai zenekar énekese, költője) The End című dalszövegéből származó idézetnek: „the blue bus is calling as […] driver where you taking us?”33. Itt egy olyan jelenség áll előttünk, amely egyszerre intertextualitásnak és intermedialitásnak is értelmezhető. Ehhez tartozik a már említett P. I. L. („This is not a love song”) dalcím, amely mindkét költő művében előfordul. Továbbá ott van Fenyvesi kötetének a borítóján a NEUE SLOWENISCHE KUNST szlovéniai művészeti csoport képzőművészeti alkotásának (amely a csoport zenekarának, a Laibach Opus Dei c. LP borítóján is látható) a manipulált változata. Ezeknek a zenei szubkultúráknak az említése a művészethez, az alkotáshoz való hozzáállás szempontjából fontos, mert az említett zenekarok nem feltétlenül szokványos zenei megoldásokkal éltek (pl. Laibach zenei, művészeti megközelítését egy olyan reprodukciós eljárásnak is értelmezhetjük, ahol a zenei – s a különböző kulturális – idézeteknek hatalmi ideológiákat leleplező funkciója van), dalszövegviláguk gondolatilag is tartalmas. A magyar irodalomban ez a fajta költői beszédmód szinte teljességgel hiányzik, egyedüli képviselője éppen a tárgyalt Fenyvesi Ottó, meg elődei, Domonkos István és Tolnai Ottó (újabban pedig az újvidéki Jódal Kálmán). Fenyvesiről nem véletlenül állítja egyik kritikusa, hogy: „ez a kiváló költő, a »farmernadrágos próza« (Aleksandar Flaker) leszármazási vonalának nyolcvanas évtizedbeli költészeti ikertöredékeként, egyedül teremtette meg a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcholíráját a magyar irodalomban.”34
 

Epilógus

A fenti elemzésben láthattuk, hogy a magyar irodalomban még marginálisnak számító, ám rendkívül izgalmas költői megynyilvánulás hogyan tematizálja nemcsak a költői előd, hanem egyben a kultúrák közötti érintkezés, kommunikáció vagy diszkommunikáció formáit is. Fenyvesi Ottó és Branko Maleš számára ez nemcsak intellektuális, elképzelt játékként tör be a műveikbe, hanem a multikulturális miliő valóságos élettapasztalataként, amelyet költészetükben átértékelnek, dekonstruálnak. Amennyiben az újrakezdés motívumait a plurális jelentésdimenziók felől értelmezzük, akkor ezzel lökést kapunk a több ezer éves kulturális „hordalék”, a „homo sapiens”  újragondolására, de nem az egyközéppontképzés irányába, hanem a többnézőpontúság, a másik relatív világának elfogadása felé haladva. Számomra a két költő szövegei ezt az inspiratív közeget, értelmezési lehetőséget kínálják fel az iróniával „fűszerezett”, palimpszepsztusos szöveteikben.
 

Jegyzetek

1Új zajszint, új óverdózis Fenyvesi Ottóval Virág Zoltán beszélget, Fosszília, 2000/3-4., 64. 
2 Többek között ezt a történetet dolgozza fel az utolsó előtti kötetében (Amerikai improvizációk, Vár Ucca Tizenhét Könyvek 26., Veszprém 1999.) megjelent, Roll over T@polca c. költeménye.
3 Fenyvesi Ottó: A káosz angyala, Framo publishing, Chicago, M-Szivárvány Alapítvány, Budapest, 1993, 11-18.
4 Első kötete 1978-ban jelent meg Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon címmel.
5 Paul Virilio-Sylvere Lotringer: Tiszta háború, Ford.: Bánki Dezső, Balassa Kiadó – BAE Tartóshullám, Bp., 1993, 25.
6 Vírilio: i.m. 20.
7 Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája, Ford.: Klimó Ágnes, Balassi Ki-adó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Bp., 1997, 68.
8 Ez az első két sor, amely a versben visszatérő refrénként jelentkezik, értel-mezhető József Attila Nem én kiáltok c. versének átirataként: „Nem én kiáll-tok, a föld dübörög, / vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán” (József Attila összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, 128.).
9 Fenyvesi: i.m. 11.
10 Ugyanakkor az izmusok szempontjából a versbeszélőhöz inkább a besorolha-tatlanság áll közel: „a dél-alföldön bablevesből / és töltött káposztából lett költészet / a tradíció ellen / az avantgarde ellen” (Fenyvesi: i.m 13.) 
11 Fenyvesi: i. m. 16.
12 Fenyvesi: i. m. 16.
13 Fenyvesi: i. m. 12.
14 Virilio: i.m. 35.
15 Egy verset leszámítva, az Élve vagy halvá-t, amelyet a vers lírai alanya Sziveri Jánosnak ajánl. Az említett kötetben ez a költemény áll legközelebb a nem fragmentált, klasszikus versbeszédhez.
16 „Perspektivu iz koje se kolaž dosad nije sustavnije proučavao, a koja se već na prvi pogled logično nameće obećavajući nove spoznaje, pruža – načelo citatnosti.” I.m. 110.
17 „Ludistički snimatelj „ja” […] Fantastizacijski oslobođeni subjekt tih tekstova iskazuje se kao produktivan čitalac - pisac svoga intermedijskog (kon)teksta.”,  In: Goran Rem: Zadovoljština u tekstu, Biblioteka Quorum, Zagreb, 1989, 101.
18 Maleš ezt a címet az angol John Lydon (ex-Sex Pistols punk együttes énekese) P. I. L.  (Public Image Limited) posztpunk zenekarának 1983-as azonos című dalából kölcsönzi (This is not a love song EP, 1983). Tehát már a cím is egy intermediális idézet, amely a Commando dance-ben szintén megtalálható.
19 Branko Maleš válogatott versei megjelentek könyv alakban magyarul, az említett két verset többek között Fenyvesi fordításában is olvashatjuk (Branko Maleš: Valóság elleni gyakorlatok, Ford.: Fenyvesi Ottó, Orcsik Roland, Fia-tal Szegedi Írók Köre – Bábelpress Bt, Szeged – Veszprém, 2005) 
20 „klimnuo sam glavom i osjetio kako me glasno / obasipa puder / sada sam bio, kao dragica jurković iz zagrebačke banke, / spreman na sve: na poljubac, intervju, i tsl.”, Branko Maleš: u voćarni, u draškovićevoj, In: B. M.: Sjajno ništa, Lunapark, Zagreb, 2002., 89. 
21 „sjećate li se gospođo maričić? / sjećaš li se kad sam ruku gurnuo u zapaljenu televiziju „jasna”? pocrvenjela je i počela / mijaukati! / sjećaš li se blagajnico kad si bila sva / od stakla i kad si na meni jahala novim autoputom / do karlovca? / sjećate li se gospodo predsjednici kad sam s / devet godina napao kinu, mongoliju i japan? / bože, sjećate li se vi uopće ičega?”, Maleš: i.m. 66. 
22 Fenyvesi utal is versében a dán gondolkodóra: „a bendő – kierkegaardul szól-va – titkos kínoktól szenved”
23 In: S?ren Aabye Kierkegaard: Az ismétlés, Ford.: Gyenge Zoltán, Ictus Kiadó Bt., 1993, 7.
24 Fenyvesi: i.m. 5.
25 Fenyvesi Ottó: Kollapszus, Forum, Újvidék, 1988, 9.
26 Talán ezért lehetséges a versben az, hogy az önéletrajzi elem csak mint frag-mentum, s nem mint egész szerepel. Értelmezésemben ezzel az élettörténet, s a történelem elmondhatatlanságát sugallja.
27 Fenyvesi: i. m. 16.
28 Fenyvesi: i.m. 17.
29 Kierkegaard: i.m. 102.
30 Gyenge Zoltán: Utószó, Kierkegaard: i.m. 131
31 Fenyvesi: i.m. 13.
32 „umro sam jednom u jednom autobusu, jer sam se toliko / želio voziti do kraja života; […]”, Maleš: i.m. 88.
33 „szólít a kék busz […] vezető merre viszel mineket?”, Jim Morrison: The American night, Penguin Books, London, 1991, 112. 
34 Virág Zoltán: (Sub)cultura interrupta, Fenyvesi Ottó költészetéről, In: (Sub)cultura interrupta / Töredékek a nagy buli után – kritikák, tanulmányok Fenyvesi Ottó költészetéről, Vár Ucca Tizenhét könyvek 22., Veszprém, 1997., 110. 

A lélektelen virágzás emlékei

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Első könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2009. 168 [5] p.; Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2017. 233 [5] p.

Nekem rengeteg, az idő múlásával egyre több gondom van a halott vajdaságiakkal, úgy érzem, valamennyien dolgavégezetlenül távoztak, s magunkra hagytak bennünket ebben az egyre kuszább, egyre fenyegetőbb világban. Hányszor, de hányszor kérdezném meg Szirmai Károlytól, hogyan győzte le a fojtogató köd nyirkos szorítását, megkérdezném Herceg Jánostól: soha nem esett kétségbe a léptei előtt összezáródó, keskeny utcák szorításától, Kek Zsiga bácsitól, mégis hogyan lehet vörös csillagot tűzni az oltalmazó kegyelem palástjára? Leülnék Szenteleky sziváci háza kertjének asztalához, s a langyos délután tétován elnyúló árnyékaiba takarózva megkérdezném tőle, ő nem rémült meg attól a hagyománytalanságtól, amit egykor a múltunkban vizionált, s vajon tényleg elhitte-e, hogy elődeink eltékozolták a történelmi örökségünket? Meg azt is megkérdezném az irodalom ösvényén éppen szembe jövő alaktól: latin költők nyomán látott-e már a mi vidékünkön örömtől megrészegült méhecskét hintázni a boglárka levelén? És biztos kérdeznék ezernyi kisebb-nagyobb dolgokat, ha az idők során nem hagytak volna a gondjaimmal magamra. Mint ahogyan kifogyhatatlan a kérdések sorából Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című, megindítóan szép versesköteteiben is.

Irodalom és történelem egymást föltételező és meghatározó együttlétezése számomra régtől adott. A megszületésének pontos körülményeire is emlékezem. A betűvetést én valaha – szépreményű ifjúként – a Tisza-parti Mohol hármas iskolájának egyetlen, olajozott padlójú tantermében tanultam, s ma is emlékszem, határtalan lelkesedéssel rajzoltam az ákombákomokat a vonalas füzetem lapjaira, s ügyességemért Magó tanító nénitől kaptam is elegendő dicséretet, olyannyira, hogy csöngetéskor boldogan futhattam a megszolgált uzsonnáért. Reggel tízkor ugyanis a Máriás pék habzó kötényével és hófehér süvegével a fején ott állt a bejárati lépcsők előtt, s a nyakába akasztott, irgalmatlan pocakjára támasztott, hatalmas vesszőkosarából kedvünkre válogathattunk a kiflik és a sósperecek rengetegéből. Gyerekszemmel módfelett szépnek és egyszerűnek tűnt minden. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor anyám sírva jött haza az első – majd azt követően, az év során minden egyes – szülőértekezletről. Elszorult a szívem: boldogan belefeledkezve a betűk titokzatos világába, vajon mi rosszat tehettem? Miért jött anyám haza minden egyes alkalommal sírva az iskolámból? Vajon mi rosszat hallhatott rólam, amiről én nem tudok, s ami oly határtalan fájdalmat okozott néki?

Fenyvesi Ottó a 2017-ben megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című, a költő meghatározása szerint verseket, átköltéseket, másolatokat tartalmazó versgyűjteményének második kötetében a padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról olvasom: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák.” Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a foglyokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasom Fenyvesi Ottó Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Idővel azután bennem is összeállt a történet: az ötszáz kivégzett fogoly között volt anyai nagyapán, Lakatos József is, s utólag már nem nehéz összekötni a betűvetés és az írás szolgálatának ethoszát nagyapán padlóra kiomlott vérének soha el nem tűnő tragédiájával. Anyám, aki a kivégzés előtti napon még ételt vitt az apjának, élete során soha nem tudott szabadulni a rettenetes emléktől. Ahogyan én haladtam előre a betűvetés tudományában, úgy patakzottak anyám arcán a könnyek. Erről, s az ehhez hasonló valóságtöredékekről is szólnia kellene a délvidéki magyar irodalom hiteles történetének.

Fenyvesi Ottó említett két kötetében a „Torontál felől a szörényi havasokból” szivárgó homálytól (Keszég Károly) a drávaszögi „kopár, kifosztott táj felett” elzúgó történelem sötét árnyékáig húzódó területen (Baranyai Júlia) a délvidéki magyar irodalom végre az élet valóságos, igazi dimenzióiban jelenik meg: az elhalálozás sorrendjét követve Csáth Gézától (1919) Penavin Olgáig (2001) ötvenöt költői-írói portréban bomlik ki az írói megszólalás lehetőségeinek és körülményeinek rettenetes, történelmi súlyt nyert emléke.

Radó Imre hódító idegenek által fosztogatott „rozsdamarta puszták”-at látott maga előtt, Csépe Imre alakjainak lába alól kiveszett a föld, miközben körülöttük „megkeseredett a levegő”, „elkallódott a tapló, a parázs. Az esztendők”. S a veszendő világban, a komor égbolt alatt a Bácska misztériumának mélyén „csak a kőangyalok maradtak” néma szemtanúnak (Herceg János). Szenteleky Kornél tündökletesnek álmodott élete „beleveszett a kósza hexameterbe”, miközben sziváci magányában maga is megtapasztalhatta, „Bácska hallgatag lakói / nem beszélnek a fájdalmakról”, s ha olykor mégis mélyen a lelkükbe néznek, a szülőföldet benőtt disznóparéj fölött egyszerre álmodnak pokolról és hazáról. Munk Artúr megkísérelte ugyan maga köré fölépíteni a Hinterlandot, de hamar látnia kellett, hogy a hozzá hasonló bátrakat, a tájban ideiglenesen otthont teremtőket, „a vég nélküli szenvedés dicstelen poklában / csak nyomorúság és halál várta”. B. Szabó György emlékül maradt szomorkásan tűnődő mosolya „lefokozott örömök”-ről árulkodik, miközben Sinkó Ervin a szarajevói vasútállomás peronján állva várta a vonatot, „mely majd elviszi őket / a következő háborúba”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében ugyan megpróbálta elmondani, hogy „titkok és fájdalmak nehezednek a házra”, de a szorongás valahol ott maradt mondatai szövedékében, mint ahogyan Szirmai Károly – a Szirti Sasnak csúfolt polgár – is tudta, amikor lidércek és víziók kísérik az életet, és „a görcsös eperfákon fennakadnak / a köd foszlányai”, az író egyetlen lehetséges feladata szavakba „koporsózni” az emberi sorsokat. Majtényi Mihály – megszenvedve a Császár csatornája című regényének őszinteségét – örökös rejtőzködésre kényszerült, a pályatárs, Gál László pedig már mindent megvetett és kigúnyolt, ami e szomorú világban magyar tőről sarjazott. Ahogyan e látvány felett Fenyvesi Ottó fogalmazott:

Átok lebeg a táj felett. Valaki az ablakot zörgeti,

egy lólábú ember, kezéből kóc lóg, kender.

Tűfogú farkas jár nyomában,

fekete holló száll felette. (Keszég Károly)

Világháborúk lövészárkainak borzalma, fogolytáborok minden képzeletet fölülmúló szenvedése, idegen hadseregek könyörtelen különítményeinek kegyetlensége, a szülőföldet vasfüggönnyel körülzárt határok nyomán született halálfélelem, partizánterror és hivatalnoki önkény, pártszolgálat és deportálás, titkosrendőri zaklatás és száműzetés élménye teremtett az elmúlt száz év során magyar irodalmat a Délvidéken. Mindezekről a történetekről az elmúlt évek során, az osztályharcos időkben katedrák magaslatain hitelt érdemlő módon szólni nem lehet. Ezért volt mindmáig suta, félszeg és hiányos minden, a bácskai, bánsági és drávaszögi magyar irodalom fölötti számvetés: lehet értekezni – árulkodó módon –, zengő szavakba szőtt hazaszeretetről, lehet méltatni idegen diktátorok kegyes odahajolását, amíg táborlakó marad az ember a saját szülőföldjén, nem lesz őszinte és fölszabadult lírájának egyetlen verssora, elbeszélő irodalmának egyetlen békét hazudó novellája sem. Fenyvesi Ottó az elmúlt évtizedek során úgy olvasott vajdasági magyar irodalmat, hogy a verslábakon, az elillanó szabad ötleteken túl az írói pálya titkait fürkészve meglátta az élet valódi, történelem meghatározta dimenzióit is. Köteteinek verseiben számba vette a leírható társadalmi valóság úgyszólván minden lehetséges változatát, és Sinkó Ervin nyomán ő is fölismerte: „Vannak dolgok, / melyek annyira abszurdak / és ellentmondásosak, / hogy csak versben / lehet őket kifejezni.” Mindezeket szem előtt tartva Fenyvesi Ottó délvidéki életet és irodalmat idéző köteteiben a megrendítő történetek mellett két eposzt is olvastam: az egyik, a múltat összegző Szirmai Károlyról, a másik, a személyes élményeket megmutató Sziveri Jánosról szól.

 Mégis, a megidézett valóság könyörtelen látomása mellett a költői tisztánlátás bölcsessége adott némi bukolikát is az elmúlt száz év rettenetének. Juhász Erzsébetre emlékezve Fenyvesi Ottó egy sírkert kapujában állva, mintha irodalmunk színes történetét tartaná a kezében, megjegyezte: „Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” Minden bizonnyal az Árkádia-közelség élménye ez. Valahol az alkonyzónában „Késő van már mindenre. / Nézem a lélektelen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást.” Ottó, miért érzem úgy, ekkora szorongással, ilyen súlyos teherrel a szívünkben még nem lehet, még nem szabad csatlakozni az elvonulók, az ügyünket korán feladók seregéhez?

P. NAGY ISTVÁN

ÉLETNYOMOK

(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. zEtna – Basiliscus, Zenta, 2009)
 

„Halott vajdasági költőket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életművüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni őket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de időközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Feri, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezetővers már kész” – írja a vajdasági születésű Fenyvesi Ottó 1995. április 5-i keltezésű naplójegyzetében. (http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/sziveri/fenyvesi/szoveg.htm) A szóban forgó versciklus felvezető verse a Halott vajdaságiakat olvasva, az azonos című könyv pedig hosszú érlelődés után, majd másfél évtizeddel később, azaz az idén jelent meg a zentai zEtna kiadásában.

       Fenyvesi Ottó a Vajdaságból települt át Magyarországra 1991-ben. Közvetlenül az áttelepülése után írja a már idézett internetes naplójában: „1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a »diplomáciai viszonyomat« azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket. Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön.” A frissen áttelepült költő első magyarországi naplóbejegyzésében nemcsak a mozgásszabadság korlátozását és az esztelen nacionalizmust nevezi meg távozásra kényszerítő okként, hanem – közvetve – az írás, az alkotómunka ellehetetlenülését is, hisz – olvassuk – „most aztán lehet írni”. Hogy miről? Világról, Istenről, földi dolgainkról. Nagy tehát a tét, hisz az írás aktusa végső, metafizikai kérdéseket is érint, ekként az írás mint cselekvés értelemadó.  Mert az értelmiségi élethez bizonyos – minimális – szabadságfok szükséges. A költő számára a nyelv, a nyelvben létezés evidencia, maga a létezés. (E sorok írója eleven emlékei között őrzi az egykori könyvkiadói kollégájával, a neves költő és műfordító Ács Károllyal történő utolsó találkozását 1994-ben, egy évvel az áttelepülése után. A pesti könyvheti találkozás váratlan és örömteli volt, a szokásos „hogy vagy”-ok után közvetlenül következő kérdése mégiscsak jellemzőnek nevezhető: „Na, és most könnyebben megy az írás?...”)

          Sokan és sokat írtak a kisebbségi írókról, közérzetjelentések sorát idézhetnénk az idegen országokba kivándorolt, majd életük végéig kényszerből ott ragadt magyar művészektől, mint ahogy a környező országokból az anyaországba áttelepült alkotók is interjúk sokaságában vallanak tapasztalataikról (jellemző az erdélyi származású, Szolnokon hosszú éveken át élő Molnár H. Lajos tárcakötetének címe: Levelek a hazából a honba), de arról ritkán beszélnek, hogy miként élik meg az irodalmi-kulturális környezet, a műveiket értő-értelmező közeg megváltozását. Fenyvesi Ottó az újvidéki Új Symposion irodalmi-művészeti folyóirat neoavantgárd-korai posztmodern örökségét vitte magával Veszprémbe, mellyel jól megfért, amelyet kiegészített képzőművészeti (kollázsai, installációi, képzőművészeti kritikái jelentősek), zenei érdeklődése (egy vajdasági hetilap és az újvidéki rádió műsor- és rockzenei rovatvezetője). Ismeri és fordítja a hasonlóan gondolkodó akkori jugoszláviai szerb költők verseit, műveit áthatja a multikulturalizmus; a világra, környezetére nyitott, a legújabb művészeti fejleményekkel együttrezonáló alkotó. A keményen radikális symposionisták averzióval, sőt gyakran nem leplezett megvetéssel viszonyultak az avittas, a népies, konzervatív irodalom iránt, hogy aztán a kilencvenes években – jól látja ezt Orcsik Roland – ez a viszony megváltozzon, „már nem tagadáson, inkább egy intertextuális viszonyon és továbbgondoláson alapul”. (http://209.85.129.132/search?q=cache:W2IsKDKrgcIJ:www.helikon.ro) Ebből a szempontból sokatmondónak tűnik, hogy Fenyvesi Ottó magyarországi második kötetét, az Amerikai improvizációkat egy hányatott sorsú vajdasági képzőművészről, Nagyapáti Kukac Péterről írt hosszúverssel indítja, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy idén megjelent verseskötete egy sajátos „holtak enciklopédiája”.

          Fenyvesi Ottó A Halott vajdaságiakat olvasva kötetében az evokatív olvasással egyszersmind mintegy újramondja, újrafogalmazza a „világirodalom legszebb közhelyeit” is (ezúttal már nem negatív, inkább megbocsátóan ironikus minősítés), kiiktatva vagy legalábbis minimalizálva a verstérben való személyes jelenlétet, hisz vallatni és nem vallani akar, „lerombolom önmagam, / hogy általatok létezzem”. Elveszejti személyiségét, hogy személytelenné válva beépülhessen a megidézett-vizionált szellemalakokba. Teszi ezt akkor, amikor „szarnak a versre, válságban a líra” (idézetek a kötetnyitó címadó versből).

          A konfesszionális jellegű bevezető szövegen kívül a kötet egyik darabjában sincs hangsúlyosan jelen a beszélő versalanyként, egy-egy grammatikai formában sejthető csupán a jelenléte, helyét átadja a megidézett költőknek, íróknak (ezek, sorrendben: Csáth Géza, Mikes Flóris, Milkó Izidor, Kosztolányi Dezső, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, Radó Imre, Dettre János, György Mátyás, Bencz Boldizsár, Thurzó Lajos, Laták István, Csépe Imre, Tamás István, Debreczeni József, Sáfrány Imre, Löbl Árpád, Komáromi József Sándor, Utasi Mária, Podolszki József, Herceg János, Juhász Erzsébet). A származáson túl persze nehéz közös nevezőre hozni a „versalkotó személyiség”-et és a megidézett írókat, nincsenek közvetlen tapasztalati összefüggések, de azért a széttartó szálakat egybeszövi, a beépített és a felvezető életrajzi összefoglalók által is hitelesített testes valóságdarabokat, a motívumok által egymáshoz egyébként is lazán kapcsolódó vendégszövegeket egységes hangulati tömbbé szervezi a közösséghiányból eredő magányérzet, a gyakran elégikusra hangolt beszédmodalitás.

          Fenyvesi ebben a kötetében is működteti a régebbi kötetei (különösen A kollapszus és A káosz angyala) hosszúverseire jellemző versalakító eljárásokat, fontos hatóanyaga ezúttal is a montázs, az asszociáció, a metafora, a lírai minimalizálás. Igazat kell adnom a kötetet méltató Gerold Lászlónak, hogy néha átlépi a műnem határait, és szövegei – a versszerűség kritériumait megengedően értelmezve is – nem illeszthetőek a hagyományosabb értelemben vett lírai keretek közé. („Én nem minden verset érzek versnek, amely megérint”, írja Gerold László. http://www.vajma.info/cikk.php?ar=porteka&id=20). Ám nem hiszem, hogy a költőnek feltétlenül oly módon kell megnyilatkoznia, ahogyan azt a kötet méltatója sugallja: „Verseskötet, amelynek sajátossága, hogy minden darabjának két személyről kell szólnia, a költőről és a versben idézett elhunytról. Nem mindig szól.” Nem szól, a közvetlen vallomás hangján semmiképp, legfeljebb a szoros „talányfejtő olvasással” akadunk életnyomaira. (Pl. ennek a két szép verssornak grammatikai formájában: „Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket.” – Csépe Imre; „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.” – Laták István.) Igaz az is, hogy Fenyvesi kötete nem korokat, műfajokat összefogó kis magán-irodalomtörténet. Akik ezzel az elvárással látnak a könyv olvasásához, minden bizonnyal csalódni fognak. Ez igaz akkor is, ha e sajátos verseknek kétségtelenül vannak referenciális vonatkozásai (gondoljunk Csáthra, a morfinistára, akinek bizarr és pikáns bejegyzésekben gazdag naplóját sokan ismerik; Kosztolányi érettségi anyag, a „Fecskelány” nemcsak a szabadkai Dér Zoltán életrajzi regényét olvasóknak tűnhet ismerősnek; Debreczeni Hideg krematóriumát is emlegetjük magyarórákon, különösen azóta, hogy egy másik holokausztregény, a Sorstalanág írója Nobel-díjat kapott). Zavarba lehetnek azok is, akik még csak hallomásból sem ismerik a megidézett vajdaságiakat, az ő olvasatuk mindenképpen különbözni fog pl. az enyémtől, aki jól ismertem Podolszki Józsefet, hosszú, meghitt beszélgetéseket folytattam Herceg Jánossal, Juhász Erzsébettel.

          Nyilvánvaló, különösebb bizonyítást nem igényel: a Halott vajdaságiakat olvasva mindenekelőtt, elsődlegesen verseskönyv (méghozzá a legjavából), nem olvasónapló, még csak nem is stílusimitációk sora, de ha valaki a kronológiához igazított ciklusrendet (azaz magát a kompozíciót) követve szeretné kezdeni az ismerkedést a régebbi és a közelmúlt délvidéki magyar irodalmával, annak számára maga a szerző és legújabb kötete is jó nyomjelzőnek bizonyulhat! 

BOLDOG ZOLTÁN: A KÖZÖS NYUGHELYRE OLVASÁS - (FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA)

Szimpatikus szellemidézés Fenyvesi Ottóé, aki Halott vajdaságiakat olvasva (versek, átköltések, másolatok) című verseskötetével egy antológiát nyújt át az olvasónak, melyben lírai olvasmányélményeibe sűríti a Délvidék nagyjainak irodalomtörténeti arcvonásait és szövegdarabjait, szigorúan átszűrve mindazt a lírai én újraértelmező játékán. Az automatikus írást idéző szabad versszerkezetek a spontán olvasnónapló megjegyzésszerű jegyzeteihez közelítik az egyes ciklusokat, melyek szabad alkotásmódját maga a kötet könnyen követhető felépítése ellensúlyozza.

A közös nyughelyre olvasás

Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verseskötetéről (zEtna, Basiliscus, 2009)

„Nyaljátok ki a szívem!”
(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)

Az egy-egy vajdasági író nevét viselő ciklus elején rövid irodalomtörténeti kapaszkodók segítik a vajdasági irodalomban kevésbé otthonosan mozgót, melyek viszont enciklopédiává alakítják a kötetet. Vékony, könnyen olvasható enciklopédiává, mely az adatok után meggyőzően bizonyítja, hogy miért jelentős a ciklussá bővülő szócikk, amely a több mint egy évtizede reneszánszát élő Csáth Géza szövegeinek újraolvasásától Juhász Erzsébetig terjed, és összesen 22 délvidéki sorsot idéz meg.

Ahogy a fenti mottó kiragadott mondata is mutatja („Nyaljátok ki a szívem!”) a kötet író olvasója provokatív párbeszédre készül egy olyan korszakban, amikor „szarnak a versre, válságban a líra”. A szellemidézés így akár feleslegesnek is tűnhet („Késő van már mindenre.”), de éppen a líra válságán túllépő gesztus teszi Fenyvesi olvasónaplóját az egyszerű párbeszédnél jelentősebbé: a trenddel szembe menő tiszteletadássá, amely vállalja a személyességet.

A szubjektivitáshoz tartozik az a felvállalt aránytalanság, amely az egyes szerzőknél sértődésre adhatna okot, ha éppen élnének, de a lírai én nem próbálkozik feljebb tornászni a karakterszámot, hogy Dettre Jánosnak ne csak két oldal jusson Csáth Géza tizenegyével szemben. A megidézett vajdaságiak egyébként is megbonthatatlan családként élnek a lírai énben. Dettre János megidézi a rákkal küszködő Kosztolányit, míg György Mátyásnál ő tűnik föl ismét, amint „altatót kevert a levesbe”. Így válnak a rövid irodalomtörténeti bevezetők, a ciklusba sűrített sorsmozzanatok egy összvajdasági sors építőelemévé, melyek néha láncszerűen kapcsolódnak egymásba (öngyilkosság öngyilkosságba), vagy éppen egymáshoz való viszonyukban válnak átértékelhetővé („Dettre altatót kevert a levesbe, ő nem [György Mátyás – B.Z.], ő elment a lágerbe.”

A halott vajdaságiak szövegeivel, az olvasás keltette benyomásokkal foglalkozó verselő egyre erőteljesebben figyel a szerzőre, a szerző mögött megbúvó emberre, akit néha a szövegtől elszakadva is próbál újraalkotni: „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.”. Az olvasás több ponton emlékezéssé alakul, és főleg ilyenkor érezhető, hogy egy költő lírai naplóját lapozgatjuk, amihez helyenként talán semmi közünk. Bepillantunk olyan emlékek közé, belehallgatunk olyan párbeszédekbe, amely a lírai én magánügye. Nagy szavakkal még azt is mondhatnánk: Fenyvesi Ottó felnyitja a vajdaságiak közös kriptáját, miközben éppen a szemünk láttára alkot nekik méltó nyughelyet a kötet terében.

A halottak közti séta néha eldönthetetlenné teszi, hogy ki beszél valójában egy szövegben: a lírai én hangja kommentálja az emlékeket, vagy esetleg médiumként maga a halott író szavai elevenednek meg? Így kerül feszültségbe egymással a Kázmér Ernő nevéhez kapcsolt ciklus néhány sora („úgy elhúznám a csíkot innen / úgy elfelednék mindent / semmivé nyilvánítanálak benneteket / nem vállalok semmi közösséget ezzel a tájjal”) és a kötetet teremtő gesztus: a tájhoz kapcsolt írói sorsközösség. Mind a lírai én, mind a megidézett író mondhatná az idézett sorokat, mint ahogy Tamás István amerikanizálódott érzékelése is lehet mindkét nézőpont sajátja. Máshol, például Kosztolányinál, pedig az azonosulás helyett a közvetlen párbeszéd jelei fedezhetők fel: „Beírtak téged mindenféle könyvbe.”. (Igen, mint ebbe, itt.) A változatos narrációs technikák, a megszólaló körüli bizonytalanság jól megfér azzal az emlékezés szabadságához tartozó rendszertelenséggel, amely egy szövegen belül is variálja a különböző megoldásokat (leírás, párbeszéd a halottal, szabad függő beszéd). Ennek jegyében a kötet a lírához sem ragaszkodik feltétlenül. A prózavers már Tamás István, Sáfrány Imre ciklusában erősebb epikai köntöst ölt magára, majd Juhász Erzsébettel következetes prózai szerkezet és hang zárja a versfüzérek sorát. Így mintha abban a korban, ahol „szarnak a versre”, valóban érdemes lenne kivezetni a kötetet a lírából. Bele a próza megnyerőbb világába.

Bármennyire is keressük a kapcsolatot a megidézett írók művei, életútja között, a legtöbb közös vonást mégis az a rituálé hordozza magában, melynek során Fenyvesi Ottó közös nyughelyre olvassa a halottakat. Helyre teszi topográfiailag Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt és Dettre Jánost – jelezve ezzel, hogy neki ők vajdaságiak, földik  maradnak. Névjegyével, a kötet utolsó irodalomtörténeti címszavával önmaga is felsorakozik mögéjük, mint olvasójuk és mint földi társuk. Kérdés azonban, hogy a lírai ismeretbővítésen, kánonfeszegetésen és a topográfiai újrakategorizáláson kívül mit nyer a kötettel egy olyan olvasó, aki az összefonódó vajdasági kapcsolathálón kívül arra kíváncsi: mi a valódi tétje az antológiának egy nem vajdasági számára. Mi az, ami a lírai én önkényes szellemidézésén kívül összeköti a vajdaságiakat? Létezik-e közös vajdasági sors? Mennyiben más az, mint a magyar sors? Mennyiben más az, mint egyes vajdaságiak magyar sorsa? A kérdések sora is mutatja, hogy sokrétűen zavarkeltő a kötet. Főleg azoknak, akik nem szarnak a versre. Mert tulajdonképpen nekik szól ez a kötet, és megtanítja őket Fenyvesi lírai szívtérképét olvasni. Remélhetőleg nem fognak vele nagyon eltévedni.

Boldog Zoltán

Staklenici od reči

Protekla godina srpske poezije upućuje na to da je „poezija margine” ili „poezija neprilagođenosti” – ona koja, samo uslovno, nije magistralna – postala relevantna u širem okvirusavremenog srpskog pesničkog kanona. Objavljene zbirke pesama Ljubomira Simovića Planeta Dunav (Stubovi kulture), Matije Bećkovića Put kojeg nema (SKZ), Radmile Lazić Magnolija nam cveta itd (Matična biblioteka „Svetozar Marković”), Milovana Danojlića Crno ispod noktiju (Plato), Slobodana Zubanovića Soneti sa sela (Zavod za udžbenike), Bratislava R. Milanovića Pisma iz prastare budućnosti (Zavod za udžbenike) i Živorada Nedeljkovića Ovaj svet (Arhipelag), svakako su vredne kritičkih tekstova, ali ovog puta tekst će biti upućen naslovima koji konstatuju jedno novo osećanje savremenosti u srpskoj poeziji, prisutno poslednjih desetak godina.

Zvonko Karanović je ovu godinu obeležio dvojako; dovršio je svoju proznu trilogiju Dnevnik dezertera i dodatno obradovao knjigom sabranih pesama Box set (Lom). Neko bi rekao da je prerano za sabiranje pesama, što ne znači da takvih sabiranja neće biti još, ali u slučaju Zvonka Karanovića to je bio pun pogodak jer pokazuje prave domete njegove poezije. Pesme koje su naslonjene na tradiciju bitničke poezije i poetiku pop-kulture, niške atmosfere zagledane u nedostižnu njujoršku; pesme dosledne redukcije izraza, upečatljivih i fluidnih intimnih slika, zaodenute oreolom buntovništva i otvorenom antiratnom doslednošću, svrstavaju Zvonka Karanovića u pesnike koji su, bez patetike i isprazne mnogoglagoljivosti, doprineli da se sputavani glas jedne čitave generacije, bar u poeziji, ne može nadglasati. „Jer ja ću umesto vas da podižem staklenike od reči / ja ću umesto vas da zaokružim DA / za budućnost / koju smo ostavili da čeka na slepom koloseku”, kaže Karanović u, bez sumnje, sada već, kultnoj i antologijskoj pesmi-poemi „Veliki umor” (Tamna magistrala, 2001). Zasigurno, Karanovićev korpus pesama zaslužuje jednu adekvatniju i podrobniju analizu.

Pojava koja u srpskoj poeziji, sasvim neopravdano, i dalje stoji po strani, kao znak pored puta, jeste Miodrag Raičević. Kritičarski običaj koji nalaže da se Raičevićeva poezija vezuje za smehotvorno vinaverovsko uporište, mora promeniti ustaljeni red vožnje nakon njegove nove zbirke pesama Dlan i lopata (Kulturni centar Novi Sad). Raičević se u ovoj knjizi, sasvim sigurno, kreće u jednom tonu koji je sve samo ne smehotresan, naprotiv. Pesme eksplicitnog socijalnog angažmana podeljene u dva bloka, na ciganske i crnačke, uramljuju jednu prilično sivu sliku svakodnevice u kojoj se, kroz lelujave zvuke bluza i truba, oglašava pesnikova suptilna i, do sada, od kritike neprimećena melanholija lišena svake poze i patetike. Unutrašnji beati puls njegovih poraženih i poniženih junaka su u dosluhu sa intimom, obojenim prigušenim humorom, a bez nametljivosti i suvišnosti metaforike (na primer, „Round midnight again” ili „First time again blues”). Sugestivne fotografije Dušana Mitića Cara, koje idu naporedo sa pesmama, otkrivaju ciganski i crnački svet koji živi na ivici egzistencije. Naravno, Raičević ne odstupa od svoje prepoznatljive narativne strukture pesme koja se obično završava blagom ironijskom dosetkom, kao ni od već oprobane igre rodnih identiteta. U sumi, Dlan i lopata je dostignuće koje još jednom apostrofira samosvojan i inventivan rukopis ovog pesnika i pisca, tako retkog u novijoj srpskoj književnosti (setimo se samo Sviranja Malaparteu ili Rečnika afrodizijaka).

Antologija Radmile Lazić Zvezde su lepe, ali nemam kad da ih gledam (Antologija srpske urbane poezije) u izdanju Samizdata B92 daje mi za pravo da konstatujem da su najbolje i najuticajnije antologije u srpskoj poeziji one koje prirede sami pesnici. Od Pavlovićeve Antologije, Pantićevog i Pavkovićevog Šuma Vavilona, na koju se ova antologija u određenoj meri i naslanja, do Božovićeve Antologije novije srpske poezije. Lazićeva napominje da „ova antologija hoće da predstavi središnji deo srpske pesničke prakse”, tačnije, poeziju „narativne lirike, čija je tradicija modernizam i postmodernizam”. U tome je Lazićeva nesumnjivo uspela; zastupljeni pesnici i pesnikinje (njih petnaest, rođenih šezdesetih i sedamdesetih godina), svojim pesničkim jezikom markirali su jedan novi duh srpske poezije na fonu urbanog i savremenog, lirskog i narativnog, angažovanog i marginalnog, multimedijalnog i supkulturnog; od Miloša Komadine, jednog od najuticajnijih pesnika nove lirske urbanosti, Živančevićeve i Vukićevićeve, preko Marije Knežević i Zvonka Karanovića, Đedovića i Valjarevića, Nenada Miloševića i Horvata, Vojnovićeve i Žižovićeve, do Ane Ristović, Milene Marković i Dragane Mladenović, tri pesnikinje čija je poezija najbliža senzibilitetu ovog kritičara. Na kraju, antologije i postoje da bi srušile ili uspostavile neki novi poredak, a koncept žanrovsko određene antologije, kao što je ova, može predstavljati uputstvo i za buduće priređivače.

Na tragu svoje prethodne zbirke Crna kašika (2007) Milena Marković se u svom novom ostvarenju Ptičje oko na tarabi (Lom) opredelila za intimističko razigravanje i razbrajanje, njoj svojstvenih, „porodičnih” tema dominantnog minimalističkog izraza koje, pokatkad, dobijaju i duhovit prizvuk („baba pomagaj”). Pesme oslobođene pretenzija, običnih, ali živopisnih slika, Markovićevu nesumnjivo povezuju sa svojom generacijom a njena specifična sinergija lične frustracije sa kolektivnom traumom posleratne Srbije, koja je „loše mesto” i gde se stalno čeka da počne život, donosi jednu od najpotresnijih pesama novije srpske poezije („Mali”). Izgubljeno detinjstvo, sivilo tranzicije, neprihvatanje starenja, odlazak u emigraciju, konfigurisanje filmskih tema na poetski način (na primer, film Sutra ujutru za koji je pisala scenario priziva uporednu analizu), samo su neki od motiva koji opisuju poeziju „nove privatnosti” Milene Marković.

Upućivanje na mlađu ili mladu srpsku poeziju smatram veoma značajnim, jer utvrđuje vitalizam i široko polje nadolazeće generacije; za ovu priliku, spomenuću neka od imena. Petar Matović, Nikola Živanović, Maja Solar, Dejan Matić, Jasmina Topić, Dejan Čančarević, Milosav Gudović, dakako, nagoveštavaju zanimljive opuse. Sa više ili manje uspeha.

Izdvajam dva autora. Druga zbirka pesama Petra Matovića Koferi Džima Džarmuša (Narodna biblioteka „Stefan Prvovenčani”) donosi autentičan i brižljiv rukopis sa namerom obuhvatanja lirskog i tehnološkog, starinskog i urbanog, ubedljivih slika, sa sadržajima oneobičenog svakodnevnog iskustva. Primetan je Matovićev hirurški precizan izraz i potreba da se svim bićem uroni u poeziju, što ovog pesnika promoviše u sasvim osobenog i modernog liričara čije pesme mogu poslužiti kao parafraza „nepodnošljive lakoće postojanja”.

Nakon desetogodišnje pauze, Nikola Živanović objavljuje Astapovo (Narodna biblioteka „Stefan Prvovenčani”) ispisujući neposrednu i komunikativnu poeziju kojoj su posvećenost („... / mojim pisanjem upravlja / Jedino disciplina – tri sata u radnom kabinetu”) osavremenjivanje rima, mistifikacija i opsesija gradom, naslanjanje na helderlinovsku tradiciju, sukob sa odrastanjem i neprilagođenošću sredini, glavne poetičke vrline ovog talentovanog autora.

Ovom malom brevijaru ovogodišnje pesničke produkcije dodajem i dva prevoda, sa poljskog i mađarskog. Najpoznatija poljska pesnikinja Eva Lipska je kao ovogodišnja dobitnica „Zlatnog ključa Smedereva” dobila izbor (dvojezičan) iz njene poezije Pažnja: stepenik, u prevodu Biserke Rajčić. Za razliku od većine pesnika Novog talasa i njene generacije čiji se pesnički izraz formulisao kroz „ideološko” i „publicističko”, Lipska se okrenula apsolutnom „poetskom”. Konzistentna naracija u građenju pesme i ogoljenost forme, ako smem da primetim, nisu uvek na visini jednog „živog klasika”, ali ono što bi svakako trebalo istaći jeste doslednost nadrealističkih asocijacija koje i čine najbolji deo njene poezije.

Dugo očekivani prevod, jednog od najvažnijih mađarskih i istočnoevropskih pesnika, Ota Fenjvešija Američke improvizacije (Arhipelag) u prevodu Arpada Vicka, zaokuplja svojim krajnjim asketizmom izraza, antipoetskom i ogoljenom formom. Pesme nastale na proputovanju severnoameričkim tlom umrežene u košmarnu viziju tržišnog haosa gde je „čitav svet improvizacija”; hiljadama kilometara daleka, slika poratnog Sarajeva, nad kojim se „nadvila bolesna veštica” u kojoj je „sve samo tonik i džin” i „Holiday Inn”, predstavlja uverljiv opis lakiranog i virtuelnog multietničkog raja za početnike.

Još nešto. Nije uputno porediti ovaj tekst sa uobičajenim godišnjim top-listama, a za sve loše procene i eventualna preterivanja autor preuzima odgovornost.

A KOLLÁZS ANGYALA – KRITIKA FENYVESI OTTÓ: NÉMELY RÉSZLETEK CÍMŰ KÖTETÉRŐL (UNIVERSITAS SZEGED KIADÓ, 2009.)

A megszólalás helye a periféria. A margón levés nála tudatos választás: „Marginalizálódtam, én az első bácskai vulkanikus villanytelep. A margó a kedvencem. A periféria, a vidék. A couleur lokál. Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához.” A társadalmon kívüliséghez kritikus, lázadó hangnem társul. Ehhez felhasználja a könnyűzenét, ezen belül is a punk kultúra áll nagyon közel hozzá. – Torma Orsolya kritikája

A kollázs angyala

Kritika Fenyvesi Ottó: Némely részletek című kötetéről

(Universitas Szeged Kiadó, 2009.)
 

Mikor Fenyvesi Ottó (Koko Kommando, Rudi Radiator, költő-képzőművész) művészetével szembetalálja magát az ember, jobb, ha nem feledkezik meg egy pillanatra sem Jankovics Marcell Küzdők című rövidfilmjéről.

A filmben az alkotó és alkotás kölcsönös küzdelmét láthatjuk és azt, ahogy alkotás végül maga alá gyűri alkotóját. Fenyvesi Ottó munkái is küzdelemre hívják a befogadót, a különbség csak az, hogy a ráfordított energia megtérül.

Fenyvesi Ottó Némely részletek című kötete, ahogy az alcímben is olvasható, feljegyzéseket, cédulákat, bemásolásokat, vizuális fragmentumokat tartalmaz. A kötet egy része a nyomtatás előtt már online olvasható volt Naplórészletek címen. A naplórészletek mellé kollázsok, fényképek, filmajánlók és rövidebb esszék kerültek.

A filmajánló blokk a Tizennyolc éven aluliaknak címet viseli, amely háromszor is visszatér, egyfajta ritmust adva a könyvnek. Egy-egy részletet a Hagakuréból (Szamurájok kódexe) vett idézetek választják el egymástól.  A kötetre végig a vallomásos, személyes hangnem a jellemző, de olyan speciális módon, ahogy ez Fenyvesi költészetében és képzőművészetében már korábban is megmutatkozott.

Először is pár szóban a Vajdaságból hazánkba települt író, Fenyvesi Ottó művészetének sajátosságairól. Végel László tanulmányában a költő egyik verse kapcsán a következő Fenyvesi-jellegzetességekre hívja fel a figyelmet: „a beatversek hullámzásával építkezve szódarálót teremt, amelyben a hagyományos kultúra életérzésrendje őrlődik." (1)  Egy másik nagyon fontos szövegsajátosság, hogy a „kollázs technika elvei alapján épülnek fel a versek. Közismert nyelvi kliséket, jelmondatokat szerel szét, alakít át, vagy új kontextusba helyezi őket.” (2) A versekre jellemző a szövegvilágban fellelhető eszközbőség, a technika vívmányai sorjáznak megállíthatatlanul egymás után az alkotásokban. Fenyvesi Ottó életművében, mind az irodalomban, mind a képzőművészetben a művészit és a hétköznapit rendezi egységbe, ehhez használja a kollázs technikát.

A napló 1991-ben kezdődik, mikor a költő szülőföldjéről Veszprémbe kényszerül, és 2007-ben ér véget. A központi motívumok: mit jelent margón lenni, káosz, nomádság, barbárság, játék, jelen-múlt folyamatos szembeállítása, elvágyódás a valóságból, kérdések, amiket önmagunknak kell feltennünk. Ezek a motívumok segítenek a Fenyvesi művészetében való eligazodásban.

A megszólalás helye a periféria. A margón levés nála tudatos választás: „Marginalizálódtam, én az első bácskai vulkanikus villanytelep. A margó a kedvencem. A periféria, a vidék. A couleur lokál. Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához.” A társadalmon kívüliséghez kritikus, lázadó hangnem társul. Ehhez felhasználja a könnyűzenét, ezen belül is a punk kultúra áll nagyon közel hozzá. (Emellett a Fenyvesi-alkotásokban nagyon fontos szerepet játszik a jazz improvizációs technikája miatt, továbbá a beatzene is jelentős hatást gyakorolt rá.) Írásában a jelen és múlt szembeállításával rámutat, hogy mennyire megváltozott a művészet státusza a kultúrában, és mennyire megváltozott az ember helyzete a civilizációban. A hangnem is idomul ehhez a marginalizálódott pozícióhoz.

A „Fenyvesi-művészet” jellegzetessége az úgynevezett barbárság. A Némely részletek segítségül hív egy Sziveri János-idézetet, és a következőképpen magyarázza ezt: „A magyar irodalom túlságosan lágy és puhány,  kifinomult és álszent; nem szereti a forrásvizek barbárságát. «Az a barbárság amiről én beszélek, nemcsak a táj barbársága, hanem az én barbárságom is. Nem minden szempontból negatív előjelű nálam ez a fogalom. Sőt…[…] célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó rokokóval […] csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával.(Sziveri János)»”.

Ehhez kapcsolható a nomádság fogalma. A nomád, aki képes alternatívát találni, aki nem vergődik a hatalom hálójában, aki a rendszer kritikusa. Fenyvesinél egyszerre van jelen tehát a hagyomány tisztelete és a lázadó hangon mindig újítani akaró szándék.

A könyvben meghatározó szerep jut a történelemnek is, a részletekből kirajzolódik a vajdasági szellemi élet, ami táptalaj, ösztönző erő lehetett a szerzőnek is. Lehetőséget nyújtott a több kultúrával való érintkezésre; kreatív erő, ami a fejlődést nagyban segíthette. Emberek, sorsok, történetek, háborúk szövik át a könyvet, ezzel egyfajta történelmi kollázst hozva létre.

A személyesség a naplóforma miatt egyértelmű. Egy speciális együttható alakul ki így: a vallomásosság, emlékezés, a dokumentációs pontosság, szubkulturális/kulturális utalások kerülnek egymás mellé. A személyesség montázsának egységességét kollázsszerű kilépésekkel töri meg.

Mindezt tovább fokozzák a Fenyvesi-féle szövegkezelési technikák. Ezek a sötét tónusú képek a kimunkálttól a nyersesség felé mozdulnak el, a rendezettebbtől a káosz irányába. A könyv szerkezetét vizsgálva rögtön azt a megállapítást tehetjük, hogy különböző szubkultúrákból ragad ki részleteket, ezen kívül hangsúlyos helyen szerepelnek a technika vívmányai és a civilizáció. Ezeknek az alkotásoknak fontos összetevője még a mindennapi élet. Újságkivágások tömkelegét találhatjuk a képekben, így a populáris kultúra szerves részét képezi kollázsainak. De nem egyszerűen csak arról van szó, hogy rámutat a világban történt eseményekre, a technika beiramlására, a civilizáció fájdalmas, bizarr, nevetséges következményeire. És nem is csak arról, hogy az események végtelen számú kombinációjával végtelen számú értelmezés jöhet létre. Kollázsainak és egyben a Némely részletek kötetének jelentőségét Csányi Erzsébetre támaszkodva a következőkben látom: „Emlékezni annyi, mint tudni, helyre rakni, eligazodni. Öntudatra ébredni, önazonosságra lelni, létre kelni a semmiből, eszmélkedni, mondhatnánk: úszni az archetípusok felé.” (3) Tehát a „Fenyvesi-művészet” nem pusztán a világ dolgainak a megismétlése, hanem önmaga felépítése is emlékek által, ismétlés által, úgy mint a nyugati kultúrának, a bácskai világnak (ezzel együtt a délvidéki kultúrának), a populáris regiszternek, a könnyűzenének (azon belül is a punknak), a technikának, a civilizáció és a történelem különböző mozzanatainak folytonos visszatérése.

Ennek a személyességnek a hangneme azonban időnként tanító, bölcselkedő lesz. Így a naplórészletek általános igazságok kimondására is alkalmassá válnak: „Az ember össze van zárva kérdéseivel, dilemmáival. Korának, fajtájának, környezetének a gyermeke, de ez csak olyan feltételes változó, mint a körülötte változó szobák, mert a feltétlen változó az a néhány kérdés, amellyel az ember élethossziglan bajlódik, amit Istenhez, a csendhez vagy önnön tanácstalanságához intéz. Kérdések, dilemmák, melyek nem tudnak igazán megszabadulni attól a földrajzi középponttól sem, amely a szerző lakcímeivel azonos.”

A Némely részletek című kötetben egy nagyon sokszínű világ bontakozik ki előttünk, és eközben a fülszöveg „kapirgáló angyala” minden kincset előás, ami életében, művészetében megtalálható.

Torma Orsolya

Jegyzetek:

1. Végel László: Szövegleltár és közérzetnyitás, Fenyvesi Ottó Poetica licentia című verséről, in: (Sub)cultura interrupta, Töredékek a nagy buli után, Vár Ucca Tizenhét könyvek, Veszprém, 1997, szerkesztette: Géczi János 18 – 19.

2. Utasi Csaba: Túl a naivitáson, in: (Sub)cultura interrupta, 22.

 3. Csányi Erzsébet: Az emlékezet selyemszála, (Karcolat Fenyvesi Ottó költészetéről), in: Üzenet, 2002/tavasz, XXXII. évfolyam, 218.

Meniszkusz, avagy a rock and roll vége

Fenyvesi Ottó: Némely részletek, Universitas Szeged Kiadó, 2009

Azt hiszem, ezt a kötetet egészen más szemmel olvassa egy messziről jött ember. Aki nem őslakosként él valamely városban. Aki nem itt született, mint Fenyvesi Ottó, sohasem fogja megtudni, milyen érzés, ahogy az ember az évek során egyszerre veszprémi lesz, veszprémivé válik. Ahogyan lassan ki- és megismeri, illetve megszereti ezt a várost. Ahogy először alig néhány ismerőst tudhat maga mellett, aztán idővel megszilárdulnak a kapcsolatok, viszonyok szövődnek, barátok teremnek. Ezt a szorongató érzést, a kezdeti bizonytalanságot és átmeneti elveszettséget, az első lépéseket és az otthonteremtés fázisait, ahogyan Veszprém és általában egy barátságos kisváros befogadja a távolról érkezőt, csak az ismerheti, aki nem itt született.

Persze Fenyvesi Ottónak egyszerre volt könnyebb és nehezebb. Részben könnyebb, hiszen költői pályája nyomán szinte azonnal befogadó közegre lelt. De valójában sokkal nehezebb, hiszen az ő vajdasági otthonát a délszláv háború szétrombolta. Az ember egyik legelemibb traumája, az otthon elvesztése vezette őt ide. Nem önszántából érkezett, hanem új otthont keresett önmagának és családjának. A Némely részletek című könyvéből az is kiderül, hogy megtalálta. Talán nem is találhatott volna szebb régiót hazánkban. Veszprém és a Balaton-felvidék valóban olyan hely, ahol minden művész és gondolkodó ember megfelelő otthonra lelhet.

Ha futólag, egy felszínes pillantással mérjük fel ezt a kötetet, talán most azzal folytathatnánk, hogy túlságosan eklektikus és esetleges. Látszólag ésszerűtlenül váltakoznak benne különféle műfajok és szövegtípusok. Megtalálható benne az áttelepülés megrázó krónikája, aztán más naplódarabok, feljegyzések, képek, illusztrációk, olvasmányélmények, kritikák, sőt még egy különös filmtár is, rövid szinopszisokkal. Ahogy az alcím is mondja: Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok. Vagy ahogy a fülszöveg említi találóan: kollázskönyv. Egymáshoz illesztett részletek, melyeket csak a szamurájok kódexéből, a Hagakuréből vett bölcsességek tagolnak.

Néha úgy tűnt, míg olvastam, hogy átgondolatlanul túlterhelt. Nem kerek, nem tiszta, hanem zavarba ejtően fésületlen és szabálytalan. Aztán a kötet derekánál rádöbbentem, hogy téves irányt követtem. Hiszen más szövegekhez hasonlítva talán valóban egy rendezetlen matéria benyomását keltheti, de Fenyvesi Ottó művészete sohasem volt szabályos, kiszámítható és lekerekített. Ahonnan és amiről ő ír, az nem én meg a világ megnyugtató egységét mondja el, hanem éppen ellenkezőleg: a sérülékeny szubjektum és a törékeny létezés ellentmondásos, megfoghatatlan, a szépet és a rosszat, csodát és tragikumot egyszerre felmutató, szertelenül érzékelhető totalitását ábrázolja. Ezt a lírai sokszínűséget pedig támogatja az a körülmény is, hogy a szerző az irodalmon kívül ugyanolyan természetességgel mozog a képzőművészet, a film és a zene területén. Számára ezek a társművészetek magától értetődő módon ötvözhetők, szabadon átjárhatóak, sőt lényegében csak együtt, egymás kontextusában képesek jelentést adni sajátos világának. Ezzel pedig azt a tradíciót követi, amely mindig is a vajdasági magyar avantgárd meghatározó jellemzője volt, egy olyan kulturális hagyomány örököse és folytatója, aki az anyaországba is magával hozta a délvidéki szellemiség levegőjét.

Minderről és elsősorban önmagáról vall új könyvében. Mert a Némely részletek vallomásos kötet. Aki a szerzőt a művészetéről, eddigi munkái, kulturális tevékenysége alapján ismerte, ezúttal olyan személyességre lelhet, amelyből egy érzékeny, a világra és önmagára intenzíven, izgalmasan reflektáló szerző portréja bontakozik ki az olvasó előtt. Megismerhetjük a múltját, emberi és szellemi kötődéseit, és megtudhatjuk milyen problémák foglalkoztatják.

Ugyanakkor Fenyvesi Ottó kötete a kifejezés abszolút pozitív értelmében anakronisztikus és korszerűtlen. A Némely részletek vezető szólama, legbelső, oldalról oldalra visszatérő hangja és mondandója ugyanis, hogy a rock and roll véget ért, elveszett. Mindaz, ami valaha szellem és lázadás, ellenkultúra és egyéniség volt, mára alapjaiban átalakult vagy eltűnt. Ez már nem az a világ, ahol a Stones vagy a Ramones játszott. Ez az idő már valóban sokkal sekélyesebb. Fenyvesi Ottó egy olyan nemzedék rezignációját örökíti meg, amely még hitt abban, hogy a rock és a költészet a világ megváltoztatásához szükséges, nélkülözhetetlen létállapot. Ezek az idők véget értek, és aki elolvassa ezt könyvet, őszintén osztozni fog a szerző szomorúságában.

Még szerencse, hogy a keserédes hangnem nem nélkülözi a humort sem. Azt írja például egy helyütt, a focival kapcsolatban, hogy a hetvenes években a holland labdarúgásban volt egy kedvence, bizonyos Hullshoff, aki egy meniszkusz nevű sérülés miatt kimaradt a holland válogatottból. Amikor ezt a szót akkoriban hallotta, barátaival közösen a futballpályán való lazsálásra és általában a gyenge játékra ezt a kifejezést használták: „meniszkuszunk van.”

Azt hiszem, fél évszázaddal a rock and roll megszületése után kijelenthető, hogy elrontották a játékunkat. Az új évezrednek egyelőre súlyos meniszkusza van.

Fenyvesi Ottó: Némely részletek

Pécsi Györgyi

2010. július

„Ex Turcia nulla redemptio”, Törökországból nincs visszatérés, üzente a kapitányos császárnő, Mária Terézia az elmagányosodott bujdosónak, Mikes Kelemennek 1741-ben. Törökországból nem volt lehetséges a visszatérés, talán hogy a csillapíthatatlan honvágy a magyar irodalom legszebb leveleit rendesen kigyöngyözze. „Már annyira megszerettem Rodostót, hogy soha el nem feledhetem Zágont” – honvágy, honfibú, gondoltuk, ezt a fogalmat már kinőttük, modernek lettünk, de lám, ha a fogalmat anakronisztikusnak véljük is, a tartalom, az érzület nagyjából hasonló mostanság is. (Bár inkább elbizonytalanodó identitást mondunk, vagy ilyesfélét.) Az Új Symposion-nemzedékhez tartozó Fenyvesi Ottó is efféle démonnal küzd – nem egyedül persze, huszadik századi történelmünk bőséges alapot szolgáltatott –: született, élt valahol, nyelvben, családban, iskolákban, társaságban, próbálgatta magát, aztán közbelépett az abszurd háború, pedig, azt is gondoltuk, Európában több nem lesz, itt a közelben pláne nem, és sokadmagával 1991-ben elmenekült szülőföldjéről, mert nem akart „meghalni úgyis téves csatatéren” (Domonkos István). És azóta is a megszakított folytonosság tudatának földolgozásával tusakodik, a töredezett múlttudatot pedig az emlékezés folyamatával próbálja helyreállítani – legalábbis két utóbbi kötete szerint. A Halott vajdaságiakat olvasva könyvben a kollektív irodalmi emlékezet, a Némely részletek című elegyes műfajú kötetben pedig a személyes emlékezet földolgozásával. A két könyv kiegészíti egymást, hiszen a személyes emlékezet olyan múltra irányul, amelynek közösségi háttere (a délvidéki, jugoszláviai magyar népközösség kulturális hagyománya) töredékessé vált, kiapadt, elfelejtődött – ezért a Halott vajdaságiakban újraírja, illetve megteremti az irodalmi emlékezetet, a Némely részletekben pedig személyes emlékeinek mozgósításával próbálja meg újrakötni az elszakított folytonosság szálait.

A Némely részletek a mai olvasó számára rokonszenvesen, egy régi sympóshoz pedig illően, szokatlan, saját műfajú kompozíció. Ahogy az alcím (Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok) is jelzi és sejteti, sokféle szöveg és kép együttese, különböző szövegrészek, fragmentumok képezik a töredezett emlékezetet, amelyből – a könyv végére – remélhetőleg összeáll, láthatóvá válik, és ismét folyamatossá tétetik a háború és az országváltás következtében megcsorbult egész.

A kötetben személyes napló, esszéisztikus futamok és az író – s nemzedéke – számára fontos filmek leltára váltja, követi egymást, melyeket szövegközi fényképek, dokumentummásolatok illusztrálnak. A sok hangon megszólaló kötet fő szólamát s egyúttal a szövegek, illusztrációk keretét is az író személyes naplója képezi. Ebben Fenyvesi Ottó 1991-es szökésétől (katonaszökvény) veszprémi megtelepedésén át máig jegyzi életét. Datálva rögzíti, mi történik személyes sorsában, hogyan foglalja el, lakja be lassacskán új helyét, s persze, amennyire lehet, figyelemmel kíséri az otthon maradottak életét, és különös figyelmet kapnak azok a barátok, ismerős írók, művészek is, akik szintén a Vajdaságból menekültek/települtek át. A naplóírás közben mindegyre fölidéződik a múlt, újramesélődik egy-egy részlet – főleg nemzedékének, az Új Symposion-nemzedéknek a történetét idézi föl az író, s azt a légkört, amelyben megpróbálta megtalálni és megfogalmazni önmagát ez a radikális fiatal csoport. A hetvenes–nyolcvanas évekre irányul az emlékezés, s mert személyes, így Fenyvesi Ottó két hobbiját is erősen tematizálja, a focit és a rock and rollt. A hetvenes–nyolcvanas évekbeli vajdasági élet, az Új Symposion, a foci és a rock and roll – körülbelül ezekből építi föl az író otthagyott múltjának személyes magánmitológiáját, de a napló nem a nosztalgikus emlékezés könyve, mert a megidézett (és újraértelmezett) múlt a jelennel dialogikus kapcsolatban áll – a naplóíró nem lezárja a múlt történeteit, hanem a jelenben is követi az egyes emberi sorsokat, a korabeli eseményeket, az írói, művészi eredményeket pedig – az értelmezéssel – a jelen szellemi történéseinek folyamatába illeszti be.

Ezt a kronologikus naplót akasztják meg azok a hosszabb-rövidebb esszéisztikus reflexiók, amelyekben egy-egy számára fontos személyre, eseményre, jelenségre emlékezik. Személyes emlékeit is mozgósítva kisportrészerű méltatásban idézi föl a veszprémi közkönyvtár állományából törölt könyvű Fehér Ferencet (Állományból törölve), a Hamvast fordító Sava Babi´ot, a tragikus sorsú, bohém képzőművészt, Nagy László Cimbát, aztán a 2000-es borkalauzt olvasgatva édesapja és barátai borivászatának szokásait, egykor volt focizó gyerekkorát (3 korner = 1 tizenegyes), sorkatonáskodását (Vojna pošta). Naplójában, szövegrészleteiben újra és újra visszatér a „Sympo” szellemi epicentrumához, a stílusteremtő és fájdalmasan korán halt nagyszerű költőhöz és baráthoz, Sziveri Jánoshoz, hogy Az eltűnt barát nyomában című „részletben” megrendülten meséljen és valljon barátságukról. „Vidékről jöttünk, Jancsi a messzi Bánságból, a Nagybecskerek melletti Muzsláról, én pedig a Bácskából, Topolyáról… A hetvenes években még azt képzeltük, miénk a világ. Fiatalok voltunk, alig tizennyolc évesek, és még mindenben hinni lehetett, a művészet erejében, önmagunkban, a lehetetlenben.”

A Némely részletek harmadik típusú szövegét a Tizennyolc éven aluliaknak I–III. fejezetek szövegei képezik. Ezekben a szerző katartikus mozifilmek leltárát vagy katalógusát adja; röviden jelzi a filmek történetét, illetve megadja legfontosabb adataikat (elkészülésük éve, magyar és eredeti címük, a rendező és a főbb szereplők neve).

Ez a három szövegtípus nem jelölt, de mégis mintha laza fejezeteket képez(ne), ezeket négy fekete lapoldal tagolja, illetve választja el, melyeken fehér betűkkel a Hagakuréből vett idézetek szerepelnek mottószerűen. A busidó alapirodalmának szerzője – a könyvben nincs jelezve –, Jamamoto Cunetomo előbb szamuráj volt, majd ura halála után visszavonult a harcokból, szerzetesként fejezte be az életét, s a Hagakuréban foglalta össze epikuroszi tanításait, mely szerint élete második felében már jobb, ha az ember értő szemlélője, mint alakítója az életnek. A Némely részletek írójának hasonló az attitűdje: vége a nagy harcoknak, a symposionos csata is véget ért, maga is egyfajta szerzetesi életet él, már nem cselekvő alakítója, inkább csak értelmező szemlélője az életnek: „Az ember egész élete pillanatok sorozata. Ha valaki teljes mértékben megérti a jelen pillanatot, semmi más tennivalója nem lesz, és semmi mással nem kell foglalkoznia.”

Minden együtt van tehát, hogy ez a kollázsszerű technikával megszerkesztett könyv izgalmasan és érzékletesen, elkerülve az emlékezés anakronisztikus csapdáit, az író személyes emlékezetének megépítésével fölrajzolja a Sympo-nemzedék kulturális emlékezetét is, s megfogalmazzon egy korszerű szülőföld–haza–nemzet-képet. A remek ötlet és kompozíció azonban igen egyenetlen nyelvi és gondolati szinten valósul meg. A legzavaróbbak a Tizennyolc éven aluliaknak I–III. című fejezetek katalógusai. A hatvannyolcas, az utolsó lázadó nemzedék kultuszfilmjéről, a Nagyításról mindössze ezt írja Fenyvesi Ottó: „Thomas, a fotográfus, egy londoni parkban szerelmi jelenetről készít egy fényképsorozatot. A képek nagyítása során mintha egy gyilkosság nyomaira bukkant volna. Vajon tényleg gyilkosság történt a parkban?”; az Andrej Rubljovról még ennyit se: „A 15. századi ikonfestő életének és munkásságának elemeiből készült költői szépségű összeállítás.” Ezek a szikár, tartalmi rögzítések magánföljegyzések, nem értelmezések és emlékezések, csak privát emlékeztetések, holott az lenne érdekes, miért volt fontos az író Fenyvesi Ottó számára mondjuk a Nagyítás vagy az Andrej Rubljov akkor, és hogyan látja most. Nem tudjuk meg.

A napló és az esszészerű részletek nyelve is zavaróan egyenetlen. Az író egyrészt – helyesen – elhatárolódik az emlékezés konvencionális nyelvétől és látásától. Személyes marad, vállalja és megvallja érzelmeit, kötéseit, olykor finom pátosszal, de sosem patetikusan; nem kíván irodalmi normának, elvárásnak megfelelni, ragaszkodik az élőnyelvhez közel álló nyelvhez, így indulatai, érzelmei, gondolatai természetes mederben formálódhatnak (e tekintetben tehát formabontó) – és amikor ezt a természetes hangot tartani tudja, meggyőző és jó. De mintha mégsem tudná eldönteni, saját magának vagy az utókornak írja-e naplóját meg följegyzéseit, mert egy másmilyen konvenció viszont igen sokszor kísérti. A fociról például ilyesmit is ír: „A játék természeti jelenség, amely kezdettől irányította a világ folyását: az anyag kialakulását, élő struktúrákká szerveződését, valamint az ember társadalmi magatartását”; a mindennapi életről: „A fogyasztás túlzott s egyre fokozódó mértéke nemcsak belső, lelki egészségünket, de külső, fizikai környezetünket is veszélyezteti. Ritkán beszélünk a tényről, melynek fontosságát alig lehet eltúlozni: a környezetvédelmi problémák túlnyomó többségének végső oka fogyasztásunk mennyiségében és tartalmában keresendő”; a sorkatonaságban szerzett „multikulti” élményéről: „A sorból csak az albánok lógtak ki. Minden szabad időt kihasználtak, hogy csoportba verődjenek, és megbeszéljék a dolgaikat. Nagyon erős kollektív identitással rendelkeztek.” A legendás Sympót pedig ekként vezeti föl: „A hatvanas és a hetvenes évek során egy sor fiatal, friss ember került a vajdasági magyar irodalom, művészet színterére, akik elég alaposan felkészültek az egyetemen. Ezek nemcsak öncélú kísérletek voltak, hanem mindenkinek volt mondanivalója. A tapasztalatlanságunknak köszönhetően, és mert erős volt bennünk az ellenérzés az addig érvényes klisékkel szemben, érdekesen, újszerűen mondtuk el, amit akartunk.” Sajnos, ezek a „részletek” inkább a zsurnalisztika szabatos – és enyhén közhelyes – nyelvén íródtak, s nem a formabontó, radikálisan új formát, új nyelvet kereső sympós íróén, vagy egyáltalán az íróén. Kár.

Fenyvesi Ottó: Némely részletek, Univ Kiadó, 2009

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva

Sándor Zoltán

2010. július

Huszonkét vajdasági magyar alkotó sorsának versbe foglalásával Fenyvesi Ottó mindenekelőtt a vajdasági magyar lét sajátos lenyomatát tárja elénk új kötetében. A költő aktuálpolitikai felhangoktól mentesen, következetes egyszerűséggel igyekszik szólni a mindenkori vajdasági magyar emberről. Különböző személyek élettörténeteinek taglalása, műveik megidézése és a társadalmi légkör érzékeltetése által eleveníti meg olvasója előtt a délvidéki ember küzdelmét és kálváriáját, nem tévesztve eközben szem elől azt sem, hogy a közösségi élmény és a közösséghez való tartozásból eredő viszontagságok mellett minden egyén külön világ, s egyben a nagy emberiség része is.

Fenyvesi Ottó ügyesen hangolódik rá a feldolgozott sors meghatározó jellegzetességeire, amelyeket saját magán átszűrve, egyéni költői hangján szólaltat meg. Ezzel a kettősséggel egyrészt hitelesen festi meg az adott életrajzot, másrészt pedig megteremti a versciklus egységességét, amelynek darabjai szüntelen párbeszédet folytatva egymással immár egy teljesség részecskéit képezik. Akárcsak minden emberi sors és valamennyi közösség története, szövevényes és többrétű teljesség ez, amely egyaránt táplálkozik a történelmi megpróbáltatásokból, a kisebbségi lét kihívásaiból, a vajdasági táj ábrázolásából és a helyi ízek felelevenítéséből, akárcsak egy mindent átlengő, irracionális nosztalgiaérzetből, a mindenkori költészet állapotfelméréséből és nem utolsósorban az önmagunkkal való számvetésből. „Hinni kellene valamiben. Nagyon” – írja a kötetet bevezető versben, s a következő szavakkal szólaltatja meg halott pályatársait: „Bevezettetek az irodalomba, / én meg kivezetlek benneteket. / A válságból, a lírából. / A szponzorokat úgysem érdekli / az új érzékenység és a rock and roll. / A világraszóló nagy maszatolósdi közepette / szarnak a versre.” (Halott vajdaságiakat olvasva)

Az egyéni tragédiák felelevenítésével Fenyvesi átfogó képet nyújt egy, a közösségen végigvonult századról. A feleségét megölő Csáth Gézát a kisebbségi „trip” előhírnökének nevezi, ezerkilencszázhúszat egyszerűen a majom éveként határozza meg, hogy még ugyanabban a versben leszögezze: „A magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi.” (Milkó Izidor) A trianoni trauma több szerzőről írt versben is visszaköszön, így közvetett módon egy másik, nem kevésbé tragikus eseménysor balladaszerű felidézésekor is: „KE 1941-ben belgrád bombázásakor / elindult megkeresni a családját / 1941. április 9-én korom tibor / a bánáti debellácson találkozott vele / egy kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel / hogy mi lett vele / senki sem tudja / eltűnt a háború viharában / emlékét csak a vajdasági magyar irodalom őrzi / (…) a vajdasági magyar irodalom / amit végig tagadott” (Kázmér Ernő). Nem véletlenül említi meg az adott problémát, hiszen a vajdasági magyar irodalom önálló létének, valamint a centrummal való viszonyának kérdése Trianon óta eldöntetlen vita tárgya. A kommunista ideológia bezártságát lehámozva magunkról ma már sokkal elfogadottabb magyar irodalomról beszélni a Vajdaságban, mintsem vajdasági magyar irodalmat emlegetni, ugyanakkor elvitathatatlan tény, hogy az itt született irodalom számos olyan attitűdöt mutathat fel, ami sajátossá teszi őt a magyar irodalmon belül.

A költő nem foglal állást, inkább versel, verssorokba szedi a közösséget meghatározó eseményeket: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást. / Ácsingózik a hónunk alatt / hurcolt sok lidérc. / Már azt sem tudom, minek / nevezzelek benneteket. / Halott délvidékiek. / Mártír negyvennégyesek. / Még hideg a Duna Szerémség messzi partjainál.” (Halott vajdaságiakat olvasva) Az önnön létezésünk hiábavalóságára való ráébredés és a második világháború szörnyűségei egymásba fonódva elevenednek fel a koncentrációs táborban eltűnt Radó Imréről szóló versben, a fasizmus áldozataként végző György Mátyás sorsát feldolgozó költeményben, valamint a topolyai gyűjtőtáborban önmagát megmérgező Dettre János tragédiáját megörökítő elégiában. „Vagonba gyűjtött a történelem” – írja a költő a háborút túlélő Debreczeni Józsefről, míg a Komáromi József Sándorról szóló versében már a háború végén a közösséget ért borzalmakat sejteti: „Kérlek szépen, egy / nő sikolya, az orosz katona sáros csizmája”, mintha csak számvetést készítene a nagy világégés szörnyűségeiről, aminek elmúltával sem köszöntött rá a boldog idő a vajdasági magyar emberre, ami leginkább a Thurzó Lajos rövid életének meghatározó mozzanatait felcsillantó versben érződik: „Szeptember volt, kora ősz, a leveleket / épphogy megcsípte a dér. / Valahol kutya ugatott. / Feje tetejére állt a világ – gondolta –, / méltánytalan az új hatalom.”

A háború és a nagy történelmi események kegyetlenségeihez hasonló drámaisággal elevenedik fel a kötetben a hétköznapok egyhangúsága, s ennek többrétű érzékeltetésével Fenyvesi a vajdasági magyar ember lassú elmorzsolódását előlegzi: „Falióra ketyeg a falon. / Időzítve vagyon. Ketyeg, / de nem hallom. Szüntelenül / alkonyul a déli végeken.” (Sáfrány Imre) A néhai polgári lét eltűnését idézi a monarchiabeli Zombor után sóvárgó verssor: „Rímekbe veszett egy mesebeli vármegye” (Herceg János), míg a bocskoros parasztköltőnek nevezett Csépe Imrét megidéző költeményben Fenyvesi a vajdasági falusi miliőt ragadja meg annak sokszínűségében: „Egy bögre tej. Mellette bicska. Éles, szalonnavágó. / Retek. Néhány szem morzsa. Ide-oda röpködő legyek. / Némán figyelnek a falak. Némák a nagy hagymafejek. / Bevezetés a nyomorba. / A bokáig érő porban egy roskatag talyigakerék. / Birkák mélabús kolompszóval. / Sűrűvérű, belső-bácskai emberek. / Ballagó gatyás parasztok, béresek, napszámosok. / Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket” – hogy a vers folytatásában immár egy remekbe szabott költői hasonlattal érzékeltesse az adott közösség lepusztulását és lassú elmúlását: „A harang szava odafagyott / a templom körüli fákra.”

A kisebbségi lét sajátos voltából fakadó érzések széles spektruma a teljes kötetet áthatja, a taglalt szerző habitusától függően néhol az elhagyatottság melankóliájával szólalva meg: „Nincs még egy ilyen elhagyatott, / emberlakta szegény táj errefelé. / Félbetört, kisemmizett vidéki élet. / Magára hagyott kisebbség” (Laták István), máskor a sorscsapások szülte keserű közömbösségről adva tanúvallomást: „semmi sem rebben, a táj / kifosztva, megerőszakolva” (Löbl Árpád), olykor pedig az adott helyzet ellen indulatos dübörgés közepette lázadva: „feketicsen nincs relativitás / itt minden fekete / fekete a föld, fekete a kávé / fekete a lábunk nyoma / és feketék a magyarok” (Podolszki József). A Délvidékre szorult vagy erre a helyre és ebbe az állapotba beleszületett szerzőhősök állandó latens elvágyódása mellett – mint amilyen az Afrikában riportozó Bencz Boldizsáré is – külön figyelmet érdemel az innen elszármazottak Fenyvesi által megidézett honvágya, ami a tapasztalt nehézségek ellenére rózsaszín ködfelhőben eleveníti fel a közösségből kikerült lelki szemei előtt az itteni életet, közvetett módon utalva annak szépségeire. „Nincs keservesebb öröm, / mint viszontlátni a régi templomot, / a kedves, barna öreg házakat” – írja Ambrus Balázsról szóló versében, de a jelenséget kellő érzékenységgel tükrözik az Amerikába vándorolt s az ottani filmszakmában dolgozó Tamás István vélt szavai is: „szalonnán pirítani a hagymát, / és pirospaprikával berántani, / hogy érdemes legyen beleharapni. / nem érdekel a lóerő és az elfújta a szél.”

Podolszki Józsefről szóló költeményében Fenyvesi többek között azt mondja: „írni szeretett volna egy hosszú verset / karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot”, amit vershőse helyett bizonyos módon ő maga tett meg kötete Első könyvének megírásakor. Az önreflexiótól sem mentes költő tisztában van azzal, hogy az utóbbi két évtizedben gyökeresen megváltozott a világ, s ez a folyamat a költészetet sem kerülte el. „Szarnak a versre, válságban a líra” – állapítja meg bevezető versében. Ugyanakkor éppen ez a vélt érdektelenség bátorítja fel arra, hogy mindenféle előítélettől eltekintve közelítse meg jeles vajdaságiak életrajzát, és emelje be őket hosszúversébe. A gondolatok és hasonlatok intenzitása mellett a (neo)beat szellemében fogant versciklus legnagyobb erőssége éppen közvetlen egyszerűsége, a versekre egyaránt jellemző a költő korábbi műveit is meghatározó rockeres lendület, a fanyar humor és a patikamérlegen adagolt „beszólás”, ami feloldja a legtöbb esetben a sorok közt megbúvó kor- és helymeghatározó melankóliát, bár ez utóbbihoz azonnal hozzá kell tenni, hogy néhol éppen a szplínes búskomorság az, ami a legmagávalragadóbb a versben: „A kemence szájában rím reszket. / Bolygó szobornémaság.” (Utasi Mária)

A posztmodernül őszülő Fenyvesi Ottó verseiben, átköltéseiben és másolataiban a posztmodern gyümölcsöző technikáitól sem ódzkodik, lévén, mert tudja, hogy alapjában véve minden csak kompiláció, ahogyan a Kosztolányi Dezsőről szóló versében írja is: „Montázs minden – mondaná majd / az Édes Anna második felvonásának / végén Szentkuthy Miklós.” Ugyanabban a műben azonnal ellent is mond a lehetetlennek, amikor a Kosztolányiról szóló versben egymás mellé helyezi Csáthot és Munk Artúrt a Beatlesszel: „Egy nehéz nap éjszakáján / Brenner doktor alászállt / a sárga tengeralattjárón, / majd Munkkal elrepült Vucsidolba / ihletet cserélni” – de a verbálisan elblúzosított Seress Rezső-örökzöld is a szabadon szárnyaló költői fantázia határtalanságáról tesz tanúvallomást: „Kámán, máj dog, Bodri!” (Mikes Flóris), akárcsak a főhősök életrajzi adatai és művei mellett számos más megemlített és felidézett irodalmi, zenei és filmművészeti adalék.

Az elmúlás poétikája lengi át a halott vajdaságiakról szóló költeményeket, amelyeket olvasva az emberben felsejlik valamiféle fájó nosztalgia egy letűnt kor után, amely időbelileg talán sohasem létezett, csupán kiváló egyéniségek időn átívelő szellemi közössége éltette gondolatban és képzeletben, hogy elviselhetőek legyenek a világbavetettség szülte sikolyok a lelkekben, ahogyan a költő is mondja: „És mégis kell lenni valahol egy tájnak, / ahová egyetlen út se vezet, / ahová csak lélekben lehet megérkezni.” (Sáfrány Imre)

Számvetés Fenyvesi Ottó jelen kötete: a költő számvetése a sors- és kortársakkal, egykori barátaival és a nagy elődökkel, a mindenkori költészettel és az élettel, önmagával és a vajdasági magyar emberrel, s mintha csak összegezni szeretné e szellemi és kisebbségi létbe szorult közösség sorsát, a Juhász Erzsébetet megszólító kötetzáró prózaversében leszögezi: „elkallódunk majd, mint a bitang jószág”. Igen, elkallódunk mind, és „magára marad küszöbünkön a délután”.

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva, zEtna–Basiliscus, 2009

Szamurájerkölcs és rock and roll

Fenyvesi Ottó újabb szövegeit egy mély ellentmondás miatt érdemes olvasni […]

FENYVESI OTTÓ: NÉMELY RÉSZLETEK. FELJEGYZÉSEK, CÉDULÁK, BEMÁSOLÁSOK, VIZUÁLIS FRAGMENTUMOK

Fenyvesi Ottó újabb szövegeit egy mély ellentmondás miatt érdemes olvasni: egyfelől szembetűnik az Új Symposion egykori szerkesztőjének ízlésbeli avantgárdizmusa és a konvenciók elleni bátor lázadások iránt felvállalt szimpátiája, amely leglátványosabban a rockzene és a punk iránti rajongásában ölt testet; másfelől azonban nem mehetünk el a mellett a jelenség mellett, hogy Fenyvesi költeményeit és prózáját az utóbbi másfél-két évtizedben az emlékezés, a gyökerekhez való visszatalálás, a nosztalgia és nemritkán a gyász érzésének feldolgozása határozza meg. Fenyvesit nem csupán merész képalkotású szabad versek alkotójaként ismerhettük meg, hiszen az elektronikus szórakoztatóipar és média vizuális elemeiben tobzódó kollázsok is az ő munkáját dicsérik; műfordítóként pedig olyan szerzőket ültet át magyarra, akiknek szövegei a hazai irodalmi világban megszokottól gyökeresen eltérő művészi értékrendet képviselnek, s akik talán még ma is képesek intenzív támadást indítani mindenféle végleteken edződött ízlésünk ellen. (Gondolhatunk itt a horvát Branko Malešre vagy az amerikai Charles Bukows­kira, akik vagy meghökkentő képeikkel, vagy elképesztő durvaságukkal, nyersességükkel hatnak ránk.) Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy Fenyvesi Ottó egyre gyakrabban üt meg olyan hangot, amelyet az elégikusság és az érzelmek visszafogott, férfias felvállalása jellemez. Ismerve a Jugoszlávia szétesésekor a balkáni harcok elől Magyarországon menedéket kereső vajdasági művészek útkereséseit, nem is meglepő, ha a szülőföldtől és az egykori inspiráló sokkultúrájú közegtől való elszakadás, a barátok elvesztése (pl. az ikonikus jelentőségű költő, Sziveri János halála) állandó motívuma Fenyvesi írásainak.

Egyik oldalon tehát ott van az elméleti igényű számvetés a ma és a jövő technikai, mediális lehetőségeivel és mindenfajta hamis konzervativizmus meg nem alkuvó tagadásával; másik oldalon viszont ott van a múlt felé fordulás. Mintha már-már elválnának a személyes, önként választott esztétikai preferenciák a körülmények által az emberre kényszerített tematikától. Hogy miért is vett ilyen irányt Fenyvesi alkotóereje, arra több megoldást is kínál a költő naplórészleteit, feljegyzéseit és esszéit tömörítő új, Némely részletek című kötet.

Az első lehetséges magyarázat egyrészt a lázadás, a nonkonformizmus belső törvényszerűségeiből, másrészt a hazát váltó, az áttelepülést megszenvedő individuum sajátos léthelyzetéből adódik. Utóbbi azzal kénytelen szembesülni, hogy az új kondíciók között a kánon, amelynek értékválasztásaival addig azonosulni tudott, nem érvényes többé. Más minősül centrumnak, mást tartanak a fősodornak. Ellenben „[…] ez az én világom, az outsidereké, a leírtaké, a kirúgottaké, a kitagadottaké, a kiselejtezetteké” – írja Fenyvesi egy felszámolt könyvtár állományáról, amelyben vajdasági költők köteteit is megtalálja (80). A kitaszítottak iránti vonzódás és a bevett konvenciók, művészi értékítéletek felbolygatása, úgy tűnik, egymásnak hasznos szövetségesei lehetnek; mindez szükségképpen elvezeti a szerzőt a globális tendenciákat szem előtt tartó avantgárdtól a peremhelyzetű lokális tradíciókhoz. Egy ilyen újrakanonizálási kísérlet költői végrehajtása a Halott vajdaságiakat olvasva c. verseskönyv (zEtna, 2009), s ezt folytatja a Némely részletek is. Bár bőségesen sorolhatnánk a kötetben előbukkanó neveket a költő Fehér Ferenctől a képzőművész Benes Józsefig, a legmarkánsabban talán a bácskai táj és a földrajzilag is sokszínű Jugoszlávia megidézésében jelentkezik az a törekvés, amely – a már említett nosztalgikus húrokat pengetve – újra kívánja szervezni az olvasó kulturális orientációját. Ezért kapnak helyet a könyvben az Adriával (Dagály előtt) és a jugoszláviai sorkatonasággal (Vojna Pošta) kapcsolatos emlékek. Ezek az írások is mutatják, hogy a perspektívanyitogatás a Némely részletekben mindig egy múltat lezáró gesztussal is társul; ilyenek a Vojislav Despotov és Sziveri János életével és költészetével foglalkozó esszék is (Húsz deka lélek és Az eltűnt barát nyomában), amelyek az újdonság bemutatásának igényét összekapcsolják a megemlékezés és a halottbúcsúztatás gyakorlatával. Már csak tragikusan megkésve fedezhetjük fel az egykori, húzóerőnek számító alkotókat, s így az avantgárd, a nagy előretörés, a jövőért való harc már csak múltként beszélhető el – sugallják ezek a szövegek.

Ezzel a paradoxonnal szembenézve ismeri fel Fenyvesi az alternatív útkereséseket ellehetetlenítő erőket, amelyek globalizálódó, a transznacionális gazdasági érdekek és a média uralta világunkban jelentkeznek. A kötet egyik legfontosabb írásában, amely eredetileg a Fosszília c. folyóirat egyik számában jelent meg, s a rockról szól, arról ír a szerző, hogyan lesz a lázadás és a művészi kifejezés radikálisan új formájaként értelmezhető rock and rollból szórakoztató zene, amely az üzleti kívánalmaknak megfelelően bizonyos konvenciókhoz igazodik. A lázadás, a társadalomkritika üres látszattá válik, kommercializálódik. „Vajon mire jutott az avantgárd? Kellenek-e még a lázadók? Mi lett vajon a Makróval?” – hangzik el a kérdés Végel László farmernadrágos prózájával, az Egy makró emlékiratai c. regénnyel kapcsolatban (98). Fenyvesi – manapság szinte egyedülálló módon – tudatosan felvállalja az avantgárd társadalomkritikai célkitűzését, ugyanakkor pontosan látja, hogy a huszadik század nonkonformista mozgalmai által gerjesztett folyamatok már számos területen eredményt hoztak, még ha nem is mindig túl szívderítőek ezek a változások, amelyek sokszor azt példázzák, hogyan számolják fel önmagukat – pl. az elektronikus zene meghonosodásában és árucikké válásában – a társadalmi és kulturális forradalmak. A remény, hogy az „igazi rock and roll mindig ki fog bújni a piac ellenőrzése alól” (205), így kap elégikus pátoszt, egy olyan, talán sosem volt korba való visszavágyódás formájában, amikor ezek az ellentmondások még nem látszottak ennyire nyilvánvalóan, hanem csak az alkotó energiák léteztek a maguk tisztaságában.

A múlt felé fordulást végül a létösszegzés igénye is magyarázza. A kötet írásait a Ha­ga­kuréból, a híres szamurájkönyvből vett mottók tagolják nagyobb egységekre; az idézett mű az érett, komoly férfi bölcsességéről szól, és a világból egyre inkább kivesző hagyomány mellett foglal állást egy olyan korban, amelyben a szamuráj jellegzetes magatartása és életvitele, a látszat szerint legalábbis, éppen elveszti aktualitását, akárcsak a titokzatos bérgyilkos régimódi becsülettel és tisztelettel társult kemény fellépése a kötetben szintén megidézett Szellemkutya c. Jim Jarmusch-filmben.

A kötet egyik ilyen mottója a maga egyszerűségében így hangzik: „Legjobb, ha az ember negyvenéves koráig erőt gyűjt. Helyes, ha ötvenéves korára megállapodik.” (63) Nehéz nem észrevenni a szerző életkorára történő utalást. A könyv Fenyvesi Ottó „megállapodásának” nem megszakítások nélküli, de megvalósult történetére tekint vissza; a Veszprémbe költözés, az új fizikai és kulturális otthonra találás folyamata rajzolódik ki a közölt naplóbejegyzésekből, amelyekben néhány finom utalás révén a gyermeknevelés és a családféltés gondjai is felsejlenek a családi ház építésétől a gyerekek kiröppenéséig. Persze itt is a legizgalmasabbak azok a megjegyzések, amelyek a szerzőnek a kulturális életbe való betagozódására utalnak. Többek között az EX Symposion folyóirat szerkesztéséről, a pár éve meghalt Szilágyi László veszprémi punk festőművészről, tárlatokról olvashatunk hosszabb-rövidebb, mindig személyes hangú szövegeket.

Az írásokat bölcs, szelíd tónus jellemzi. Ennek ellenére felsejlik Fenyvesi alapélménye, a káosz és az – elektromos gitár hangjától és tévéhíradóból minket bombázó képektől kísért – apokalipszis. A kultúrában végbement gyökeres átalakulás ösztönzi Fenyvesit arra, hogy létrehozzon egyfajta szellemi palackpostát, amelyben a fontosnak ítélt értékeket kívánja átörökíteni. Így kerül a kötetbe egy összeállítás Fenyvesi Ottó kedvenc filmjeiről. Ennek a blokknak a funkciója a legkérdésesebb és a leginkább zavarba ejtő ebben a könyvben. A filmekről szóló rövid bekezdések ugyanis nem nyújtanak többet, mint a tévé- és moziújságokban olvasható ismertetések, sőt a szerző nyilvánvalóan filmes honlapok ismertetéseit veszi át gyűjteményéhez. Ami viszont ezekhez képest többletet jelent, az a válogatás korántsem mindig magától értetődő módja. Legelőször is maga a tény, hogy Fenyvesi éppen filmeket mutat be: hiszen költőként beszélhetne könyvekről, az Újvidéki Rádió egykori lemezlovasaként pedig rocklemezekről. A legmeghatározóbbnak mégis a vizuális kultúra termékeit értékelte; s ezért válogatása bátor szembenézésnek is tekinthető a végtelennek tűnő filmes dömpinggel: bátornak, mert a filmipar által termelt értékek legjavát választja; bátornak, mert olyan filmeket – pl. a Terminátort – is felvesz listájára, amelyeket egy kényes esztéta nem is említene, pedig meghatározó szerepük és jelentőségük kultúránkban tagadhatatlan. A skála Antonionitól Tarantinóig, Jarmuschtól James Cameronig, Tarkovszkij klasszikusaitól az amerikai gengszterfilmekig terjed. Tanulságban bővelkedő oldalak ezek; mégis sajnálhatjuk, hogy Fenyvesi néhány ismertetését nem bővítette esszévé.

A könyvet, amely fragmentumokból építkező önéletrajzként is befogadható, gazdagon illusztrálja a sok fotó, könyvborító, kéziratos dokumentum. A képanyag legértékesebb része minden bizonnyal Fenyvesi kollázsainak reprodukciói, amelyek alkotójuk sokszor a dadáig merészkedő avantgardizmusát képviselik az ezúttal hagyományosabbnak mutatkozó próza mellett. A legújabb magyar irodalom története iránt érdeklődők élvezettel lapozgathatják a Sziveri János kézírását, a régi Új Symposion-címlapokat is felvonultató kis kötetet; néha azonban csak bélyegnagyságú képeket találni a lap alján, s néhány jó megoldás ellenére nem látszik a könyvön, hogy tipográfusai és grafikai szerkesztői arra törekedtek volna, hogy méltók legyenek az Új Symposion vagy a kollázskészítő Fenyvesi invenciózusságához. Pedig ezúttal igenis fontos lett volna ez, mert magának a patchwork-szerűen összeszedett szövegnek nincs akkora teherbírása, hogy önmagában könyvtárggyá avassa az új kötetet.

Leghelyesebb, ha afféle segédkönyvként olvassuk a Némely részleteket Fenyvesi Ottó költészete mellé. Ezt a meglehetősen vegyes kötetet a koherensebb, markánsabb versvilág nélkül valószínűleg nehéz lenne a maga értéke szerint kezelni, de – hála a fontos személyeket és helyszíneket megidéző írásoknak, valamint a nem mindig tetszetősen tálalt, de jól kiválasztott illusztrációknak – ennek a könyvnek is van „világa”, amely magába szippant, és a Fenyvesi-jelenség megismerésére csábít.

(Universitas Szeged Kiadó,  Szeged, 2009. 220 oldal, 2490 Ft)

Förköli Gábor

Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött

Régi utazók járta ösvényekre hívott meg a barát, Fenyvesi Ottó két utolsó könyvével, a Tele van a memória (2012), és a Halott vajdaságiakat olvasva (2009) című versesköteteivel. A költő nem tesz egyebet, mint Csáth Gézától és Kosztolányi Dezsőtől kezdve Milkó Izidoron, és a pécsi emigránsok, majd az őket követő új nemzedék tagjainak, Bencz Boldizsárnak, Csépe Imrének, Debreczeni Józsefnek és Löbl Árpádnak a művein át egészen Herceg Jánosig bezáróan végigjárja azokat az ösvényeket, melyeket ők valaha a lépteikkel fölmértek. Jól ismert, otthoni tájakra követem hát őt, és közben azt érzem, hogy soha nem látott dimenziói nyílnak meg a vidéknek, amerre útjaink vezetnek. Halott írók és költők nyomában járunk, de az elevenekhez szól a számadás: Németh Istvánnak Újvidékre címzett Trombita harsant vala című versében Fenyvesi így rajzolta meg a belátható pusztaságot: „Aracs, hektárnyi paradicsom, / a pusztába egy templomnak romja, / szentélyében őseink szelleme / néhanap összegyűlik. Képzeletbeli tornyából / olykor ellátni Bizáncig. Látni a Kárpátok / büszke bérceit, látni a Bánságot és Torontált, / a Tisza torkolatát, Tordát és Elemért, / hol Kiss Ernő vértanú nyugodna. / Aranynak, mirhának itt már semmi nyoma.” Ha jól számolom ez így együtt kilenc évszázad krónikája kilenc verssorba sűrítve. A kötet címadó költeménye, a Tele van a memória szerint fajunk mellett avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének és szlávok pátosza, lírája, bánata és fegyelmezett jambikus éneke lebeg a táj fölött, ahol bizony nem egyszer nekivadult hordák törték össze az álmokat. Onnan, a Tisza partjáról még hallani az elvonuló lovak dobogását, látni az utánuk maradt torzót és töredéket, a kacattá tépett reményeket, a szögesdrótokon pedig átszűrődnek a bácskai falvak harangjainak mélabús zúgása, melyek száz éven át kísérték útjukra a folyton menekülő „tintalelkű, bús írókat”.

Kísérte a harangszó Csáth Gézának, a kisebbségi magyar sors első áldozatának paréjjal letakart holttestét, amint az új gránicról a szabadkai kocsma elé behozták, és kísérte a harangszó Milkó Izidor lépteit is, amint az alkonyatban a szabadkai gesztenyék alatt megtett sétái során az árnyékos homályból éppen Cholnoky Viktort látta szembejönni: „a magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi”. Ambrus Balázs örömmel üdvözölte a harangkondulást, Kázmér Ernő pedig a „vajdasági” irodalommal együtt tagadta meg, hogy idővel mégis csak egyedül ez a vidék tekintse őt a saját halottjának. „Kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel” – mint mindenkinek, akik fegyverek elől menekültek ide, és akiket fegyverekkel vittek innen el. Volt ilyen-olyan rózsás forradalom, és vérpiros terror, volt reneszánsz hajnal és futurista halál. Thurzós Lajos kapával a vállán kereste Musztafa seregét, „Látni akarta a vizet, a partot, / ahol kétszázötven éve a csata lezajlott”, miközben centivel mérte a maradék életet. Vele szemben Latáknak csak a bádoglavór spleenje jutott, és ráadásként a föltépett, kisemmizett vidéki élet. Csépe a pipáját tömte, miközben „a harang szava odafagyott / a templom körüli fákra”, hogy Debreczeni krematóriumának szörnyű hidegét terítse szét a rémült táj fölött. Herceg János körül is csak a kőangyalok maradtak, miközben Bácska szent folyója, a Mosztonga fölött „rímekbe veszett egy mesebeli vármegye”.

Fenyvesi Ottó köteteiben kiszélesedett a látóhatár, és az Üllői úti fáktól a szabadkai homokbuckákon, a Ferenc-csatorna beláthatatlan nádrengetegén, és a macedón lépvilágon át egészen Abbáziáig terjed az a vidék, amely fölött hol otthonosan, hol űzötten szárnyalt a délvidéki magyar író lelke, ahol öröméből és fájdalmából elhintett valamit, ami örökségünkké avatja e széles horizontot. Boldog ölelés, hangtalan rejtőzködés, ujjongó rácsodálkozás, szorongó menekülés, vagy csak magasba röppentett álom jelzi, hogy közülünk valaki odaadta a szívét annak a vidéknek, és a kései utód most hatalmas eposzban énekelte meg a sorsát. Mert egyébként: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást”, és a lidércet, amint az elvonulók nyomába szegődik. Fenyvesi lírájában több, tágasabb, szélesebb és mélyebb lett a táj, amely a történelem tragikus pillanataiban akár egy bőröndben is elfér. S most arra gondoltam: azt is végig kellene egyszer olvasni, amit az elmúlt száz esztendő során valamilyen oknál fogva kipontoztak a művekből. Valahol ezek a sorok is benne rejlenek Fenyvesi Ottó verseiben.

A rock and roll az nem egy tánc!

FENYVESI OTTÓ: A SZABADSÁG FOGLYAI
Nem egy tánc, hanem egy életforma. Lázadás, ellenszegülés, szabadság. Tudás és sebezhetőség, és még egyszer szabadság. Akkor is, ha nyomasztó és ostoba a világ, ha mindenki lapul és igazodik, ha önelégült párttitkárok osztják az észt. Ha a bornírt, a giccses, a középszerű tetszeleg magának a piedesztálon, ha turbófolk szól a rádióban […]

FENYVESI OTTÓ:
A SZABADSÁG FOGLYAI

Nem egy tánc, hanem egy életforma. Lázadás, ellenszegülés, szabadság. Tudás és sebezhetőség, és még egyszer szabadság. Akkor is, ha nyomasztó és ostoba a világ, ha mindenki lapul és igazodik, ha önelégült párttitkárok osztják az észt. Ha a bornírt, a giccses, a középszerű tetszeleg magának a piedesztálon, ha turbófolk szól a rádióban.

Nem (csak) tánc, hanem élet. Olyan élet, amilyen a trianoni döntés következtében Jugoszláviához csatolt Vajdaságban lehetett. Szűkös keretek között, megregulázva, betiltva, ám mégis a szabadság enyhe mámorában – erről az életről mesél Fenyvesi Ottó esszékötete.

Persze, amikor a kötet műfaji illetősége felmerül, érdemes figyelembe venni a szerző által adott meghatározást is, amit az alcímben olvashatunk: Esszék, képek, toldalékok, törlések. Hogy mi az esszé, azzal többé-kevésbé tisztában vagyunk. A „képek” szó sem szorul különösebb magyarázatra, kiváltképp a szerző költői életművének fényében – örömmel jelentem, a könyv gazdagon illusztrált, ki-ki megtalálja benne, ami a szívének kedves: pucér nőt, jó pasit, Tito elvtársat Che Guevarástul, borítókat, íróportrékat satöbbi. Na, de hogy mik azok a bizonyos „toldalékok, törlések”? Úgy gondolom, kevésbé formai, mint inkább olyan tartalmi sajátosságokra utalnak, melyek magának a szerzőnek a személyes attitűdjéből erednek; arra nevezetesen, hogy ő milyen történeteket érez toldaléknak, törlésnek – és persze az is kérdés, hogy mihez képest.

„Volt egyszer egy Jugoszlávia” – ahogyan a kötet közepe táján olvashatjuk. Volt egyszer egy ország, egy életvilág, mely­ben pár évtizedig viszonylagos békességben megfért egymás mellett szerb, magyar, szlovén, horvát, albán, bosnyák, macedón, montenegrói és még számos egyéb kisebbség. A népek közti feszültségeket a diktatúra próbálta meg kordában tartani, mint ahogyan a lázongó ifjúságot is. Aztán egy idő után egyik sem sikerült.

Mégis, ez volt az az időszak, amikor minden zaklatás, betiltás és diktatúra ellenére élénk irodalmi élet zajlott a Vajdaságban. Amikor a vajdasági szellemi életben megjelent egy olyan nemzedék, mely tagjainak korabeli irodalmi-művészeti-filozófiai munkássága mára már legendává lett, s akik közül sokan a mai napig a magyar szellemi élet megkerülhetetlen szerzői. Fenyvesi Ottó erre emlékezik; a barátokra, bulikra, irodalomra, művészekre, zenészekre, a régi időkre.

A kötetnek körülbelül a közepén olvasható Volt egyszer egy Jugoszlávia című szöveg az egykori sok nemzetiségű népköztársaságot idézi meg, néhány töredéken keresztül. Ha jól tudom, „jugónosztalgia” az itt megfigyelhető tünetegyüttes hivatalos neve, ahogyan ezt Dub­ravka Ugrešić is megírta kiváló regényében, a Félelem minisztériumában. S kétségtelen, Fenyvesi írásában is tetten érhető a nosztalgia, méghozzá nem csak itt, hanem máshol is. Igaz, jelen esetben ezt valamelyest opponálja egy, mai fejjel már-már elképzelhetetlen „tipikus jugoszláv történet” leírása: az el nem kötelezett országok konferenciájáé, amikor a világ legszegényebb országainak a vezetői és diktátorai ellátogattak Belgrádba. Az illusztris vendégek között szerepelt például Moammer al-Kadhafi is, akit nemrég kergettek el és öltek meg, és aki a mértéktelenül szedett Viagra hatásának köszönhetően erőszakolt meg nőket és férfiakat egyaránt. Kollégái sem különböztek tőle nagyon, a korabeli rezsim pedig lelkesen és büszkén parolázott a világ alfelébe tartozó diktátorokkal. S persze – ahogyan olvashatjuk – a hatalom nem csak köztereken tolakodott bele a jugoszláv állampolgár életébe, hanem árgus szemekkel figyelte, mik jelennek meg irodalmi lapokban, s olykor egészen blőd szempontok alapján engedélyeztek vagy tiltottak be műveket. Fenyvesi leírja például azt az esetet, amikor azt a versét, amit magyarul nem engedtek megjelenni, minden gond nélkül közöltek szerbre fordítva.

A dolog másik oldala viszont az, hogy nem kellett mindig elviselni ezt a bornírt és mindenféle gyüttment zsarnokkal szóba álló országvezetést, hiszen számos egyéb dolgot is kínált a korabeli Jugoszlávia, melyek sokkal közelebb álltak szerzőnk szívéhez. Csak pár oldalt lapozunk, és máris – minő fertő! – fedetlen női keblek garmadáját láthatja a jámbor olvasó, akik becses tulajdonosait a szerbiai mozikban csodálhatta az egyszeri költő. De a helyi lányok is „miniszoknyában és forrónadrágban jártak, és nem hordtak melltartót. Ettől nagyon boldogok voltunk, és nem nagyon törődtünk az el nem kötelezett országok mozgalmával” (95).

De nem csak a film, a lányok, hanem a zene is életre meghatározó élmény volt a szerző számára, aki évekig az újvidéki rádió munkatársaként szerkesztett rockzenei műsorokat. A kötet címét is adó esszé pedig nem csak afféle szubjektív seregszemle a rock and roll nagyjairól, hanem afféle „tudományos” leírással, meghatározással és klasszifikációval is kísérletezik. Fenyvesi érezhető nosztalgiával gondol a rock and roll hőskorára is, amit még nem fertőzött meg annyira a show business, mint korunk zenei életét. S ebben az esszében futunk bele kor- és kultúrkritikai észrevételekbe, melyek a „mai fiatalokat” bírálják. Ezek a kicsit rossz ízű szólamok úgy írják le a „mai fiatalokat”, mint akiket kilóra megvett a szórakoztatóipar, és már nem lázadnak semmi ellen. E ponton vitatkoznék vele, mert abban ugyan igaza van, hogy manapság teljes a zenei, ideológiai, öltözködési, stb. katyvasz, és mára már a main­stream részévé vált az a zene, divat vagy viselkedés, ami évtizedekkel ezelőtt még szubkulturális jelenség volt, és amitől a derék kispolgárt felváltva törte ki a sikítófrász és a mélységes megbotránkozás. De a szerző pozícióját meg éppen, hogy az évszázadok óta makacsul felhangzó „mai fiatalok” szólam emeli be a mainstraimbe. Én sem vagyok már „mai fiatal”, de talán nem csak valamilyen naiv optimizmus mondatja velem, hogy minden generáció megtalálja a maga lehetőségét a lázadásra – csak talán más módokon, fórumokon, mint megszoktuk.

A kötet legerőteljesebb vonulatát viszont irodalomról, és az irodalomhoz köthető barátságokról, intézményekről, táborokról szóló „esszék, képek, toldalékok, töredékek” alkotják. A könyv első felében voltaképpen afféle erősen szubjektív szerzőportrékat olvashatunk, melyekben persze nagyon erősen érezhető a kor és a helyszín atmoszférája. Afféle szubjektív vallomások, megemlékezések ezek a vajdasági magyar irodalom hőskorának nagy alakjairól: Tolnai Ottóról, Ladik Katalinról, Végel Lászlóról, Fehér Ferencről, Penavin Olgáról, Várady Tiborról, Nagy László Cimbáról, Sziveri Jánosról és a magyarországi barátról, Zalán Tiborról. De mindezek mellett néhány írásnak a korabeli jugoszláv irodalmi élet egy-egy alakja a főszereplője, ráerősítve a kötet egészét jellemző multikulturális hangulatra.

Az esszék fő gravitációs pontja persze az Új Symposion, melynek harmadik nemzedékébe tartozott Fenyvesi is; „nekünk létformánk volt az Új Symposion. Egyet jelentett a fiatalságunkkal, a barátsággal, a kiteljesedéssel. Valamiféle féktelen életigenlés és az akkori diktatórikus rendszerrel való szembenállás vezérelt bennünket” (136). A folyóiratot többször betiltották, de ez már a legenda része. A legenda pedig ebben a kötetben is él tovább, avagy the song remains the same.

Fontos korszakról, fontos vidékről és főleg nagyon fontos emberekről kapunk egészen személyes, sőt, szenvedélyes szövegeket ebben a kötetben. Afféle személyes zene- és irodalomtörténeti skiccek ezek, melyekben mind az irodalom mind pedig a zene „létformát” jelent.

Deczki Sarolta

A szabadság foglyai

Fenyvesi Ottó: A szabadság foglyai. Művészetek Háza, Veszprém, 2014

Esszék, képek, toldalékok, törlések. Ezek az alcím szavai. Jelzik, hogy ez egy nagyon komplex könyv. Persze ez Fenyvesi Ottótól nem szokatlan, hogy csak 2009-es, Némely részletek c. kötetére emlékeztessek. Ott pl. a naplónak volt különleges szerepe. Itt és most inkább az esszének, de ezen kívül akad benne jócskán más műfajú írás is. Miniportrék éppúgy, mint a publicisztika legjobb jegyeit is fölmutató kísérletek.

Az összetettség természetesen a testvérmúzsákat is jelzi. Hiszen szerzőnk nemcsak író és költő (ez év tavasza óta József Attila-díjjal elismerve), hanem képzőművész (lásd kollázsai) és a zenében, főleg a rock and rollban, valamint a punkban járatos „elmélet- és gyakorlatíró” is. Így lesz teljessé alkotói személyisége, eddigi életműve. És élete is, amit meghatároztak a történelmi tények. A délvidéki származás, Tito Jugoszláviájának bonyolult, a kultúra szabadságát is viszonylagosan biztosító, soknemzetiségű világa, majd a szörnyű háború kitörésekor az áttelepülés Veszprémbe. És talán a legfontosabb: a vajdasági és az összmagyar irodalmi életben kivételes értéket jelentő, hajdani folyóiratban, az Új Symposionban betöltött szerepe.

„Fenyvesi Ottó könyve a múlt tapasztalatainak összegzése, ugyanis az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.” – olvassuk a fülszövegben. Ha ez így van, akkor valóban fontosak azok a tettek, amelyek jellemzik szerzőnket. S e tapasztalatok a művészettel, a közgondolkozással épp úgy kapcsolatosak, mint a politikával és a történelemmel. És persze a hajdanvolt ifjúság lendületével, az avantgárd mindent elsöprő energiájával. Ám, ahogy Orcsik Rolandnak adott, kötetzáró interjújában mondja: „A társadalmi gyakorlat szempontjából ma már inkább konzervatív vagyok, bár szellemi-művészi síkon anarchista maradtam.” Ellentmondás lenne ez? Aligha. Inkább nevezném normális hozzáállásnak.

Tapasztalat, emlék pedig van elég. És írónk az eltűnt idő nyomába ered lépésről-lépésre. Sőt, van úgy, hogy az eltűnt barát, jelesül Sziveri János nyomába… Közben alapfogalma a szabadság. Amit meglelhetett még a diktatúra keretein belül is, hiszen Jugoszlávia mégiscsak egyfajta sziget lehetett ebben a tekintetben is a szocialista világban. Természetesen a keretek között, hiszen pl. a fent jelzett folyóiratnak azért megvolt a baja a rendszerrel. (Miként mifelénk is, mondjuk a Tiszatájnak, a régi Mozgó Világnak vagy éppen az Új Forrásnak.) A megidézett kortársak és barátok is hasonló eszmények szerint éltek vagy élnek: Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Végel László, Sziveri János, Zalán Tibor, Fehér Ferenc és mások. Rangos névsor, csupa jeles, korszakalkotó szerző. A műfajok sajátosságaiból következik, hogy Fenyvesi hangja szubjektív, érthetően elfogult. Ám mindez nem gátolja értékítéletét és elemzőkészségét. Van benne némi nosztalgia is, hiszen a letűnt korszak irodalma, zenéje és képzőművészete egy életre meghatározta létezését.

Igencsak meggyőző az a vallomás, ami Tolnai Ottóról szól. Többek között ilyen mondatokkal: „Nehéz róla írni. Műveinek olvasása különös élvezet, mint az úszás, a búvárkodás vagy az ejtőernyőzés. Izgalom, reszketés, lúdbőrzés. Jó és hálás nyersanyag.” Egyértelmű és világos mondatok. Mögöttük ott húzódik meg a szeretet. Az sem mellékes, hogy a hagyomány és az újítás együttes erejét hangsúlyozza, különös tekintettel az avantgárd frissítő erejére. Másutt arról is olvashatunk, hogy ez a megújulási törekvés a vajdaságiak körében meghatározóbb, mint az anyaországiak esetében. Ez utóbbira jellemző az „újholdas” finomság, amíg a délvidéken a nyersebb, szókimondóbb hangnem.

A meghökkentésben, a formabontásban, a polgárpukkasztásban jeleskedő Ladik Katalint is fontos írás idézi meg Elindulnak a buldózerek címmel. Tömör műelemzésekre is futja erejéből, miközben fölvázolja a kivételes jelenséget. „Ars poeticájának szerves része volt a női princípium, a művészet női aspektusa. Igazi áttörést jelentett ez számára művészi pályája kezdetén „egy eldudvásodott térség” közepette” –írja. Itt jegyzem meg, hogy a kötet gazdagságához tartoznak a jól megválogatott fotók, melyek között portrékat épp úgy találunk, mint dokumentumokat a megidézett társakról, vagy éppen a jelenséget vizuálisan érzékeltető képeket. Néhol a meztelenség szépségével…

Olvashatunk a hajdan pezsgő jugoszláv szellemi életről, a 70-es, 80-as évek idejéről. Ám az Új Symposion 1983-as szétverése is része a történetnek. És a kiemelkedő szerzők közül méltán szól Fehér Ferencről, aki egykoron a vajdasági irodalom egyik legolvasottabb költője volt. Az eltűnt barát nyomában pedig Sziveri Jánost állítja a középpontba. Közben felidézi az egyik 70-es évekbeli mártélyi művésztábort, a dorbézolást, az ivást és a diskurálást. A tevékeny és világmegváltó szándék körítéseit. És közben leír egy nagyon fontos mondatot: „…a barátságnál nincs megrendítőbb, mélyebb emberi kapcsolat.” És nemcsak a barátság megrendítő, de ez a szép emlékezés is – tehetjük hozzá. Ezek a baráti kapcsolatok a 83-as betiltás után tovább erősödtek.

A Néhány akvarell eleven, izgalmas írás a korabeli délvidéki viszonyokról, az áttelepülésről, a jugoszláv háborúról, és közben főleg Zalán Tiborról. Aki „…fenegyerek volt, az irodalomban, költőként és szerkesztőként egyaránt. A nők bálványa, ugyanakkor kiváló családapa.” Van persze ebben némi keser-édes jelleg is, bár ez inkább a Volt egyszer egy Jugoszlávia c. írást, elemzést jellemzi. Keser, mert tudjuk: az un. el-nem-kötelezett jellegnek igencsak megvolt az ára Tito birodalmában. Szörnyű tetteket végrehajtó afrikai dikátorok díszes társaságában. De az is tény, hogy más szempontból a térség országai közül itt mégiscsak más viszonyok között éltek az emberek. Mesterséges jellege aztán lelepleződött a szétszabdaltság bekövetkeztekor. Édes persze az emlékezés azért is, mert szól az ifjúságról és a művészi szabadságról. Szó esik a kamaszkor legszebb melleiről és a kortárs szerb és magyar irodalom jellegzetességeiről.

A kötetcímadó írás pedig fontos eszmefuttatást tartalmaz a rock and roll és a punk történetéről, a szubkultúra jelentőségéről. Fenyvesi Ottó tájékozottsága és szenvedélye lenyűgözi az olvasót. A személyes vonzódás, a sok értő és tömör értékelés hitelesíti művét. A vendégszövegek szervesen épülnek be szövegébe, és korrekt a felhasznált folyóiratok megjelölése is. Szorosan kapcsolódik mindehhez az az írása, amelyben megismerhetjük a Ramones nevű híres punk-együttest, és legfőképpen a magyar származású, Erdélyi Tamásként megszületett zenészt és társait. Beleélhetjük magunkat ebbe a sajátos, lázadó világba, a megalkuvásokat nem ismerő, és gyakran önpusztító szellemiségbe.

Fenyvesi Ottó szellemisége, élettörténete, kultúrája, emberi magatartása pedig a már említett Orcsik-interjú 24 kérdéséből és az arra adott válaszokból, már-már a teljesség igényével áll elénk. Az alaposan felkészült kérdező jól készítette elő a gondolatok folyamát, és sokat segített alanyának. Értékes befejező mondatai így szólnak: „Érdekelnek a sajátos emberi sorsok, de a hétköznapok fragmentumai is. Figyelemmel kísérem a „szép, új világ” alakulását, különösen a szubkultúrák, az értelem kicsi szigetei, a szépirodalom lehetőségei és a Tisza-virágzás érdekelnek.” Bizony, igaz, hogy csak a mi Tiszánk virágzik…

Irodalmunk, és benne Fenyvesi Ottó életműve azonban egyáltalán nem kérészéletű!

Boldog Zoltán

„VADNAK SZÜLETTÜNK”

Fenyvesi Ottó a kortárs költészet lemezlovasa, aki könnyedén mixeli a rockot a lírával, a disznóvágást az irodalommal, és közben hidat épít a kultúra távolinak látszó szigetei között. A MINIMUM Rock & Roll című kötetet értékeltük.

Néhány éve, amikor fellángolt a vita a politikai költészetről, sokan viccesen megjegyezték: a közéleti líra szerepét már korábban átvette a könnyűzene. Egyesek az Alvin és a Mókusokra hivatkoztak, mások Koncz Zsuzsával, Bródy Jánossal (pl. Ha én rózsa volnék) vagy egy-egy alternatív együttes (pl. Kontroll Csoport) néhány számával érveltek. Az irodalmárok többsége azonban hangsúlyozta, ne keverjük a lírát a popzenével, teljesen más műfaj a kettő.  

Mindezek fényében különösen zavarba ejtő a hamvaiból feléledt Tiszatáj Könyvek sorozat új darabja, Fenyvesi Ottó MINIMUM Rock & Roll című kötete. A borítón egymásra rétegződő falfirkák láthatók, a könyvben minden „vers” címe &. Aki ismeri az 1954-es születésű, vajdasági származású költőt, ezen talán nem lepődik meg különösebben. Fenyvesi Ottó régóta készít kollázsokat, életének bizonyos szakaszában elmerült a rádiózásban, az újságszerkesztésben és a lemezlovasságban. A kortárs magyar költészetben azonban ritka, hogy valaki egyszerre ennyire pop és irodalmi, egyszerre ennyire retro és aktuális, egyszerre ennyire punk és akadémikus legyen.  

Könnyen mondhatnánk az egyes darabokra, hogy nem is versek. Hol maradnak a rímek? Hol található bennük a ritmus? Dalszövegeknek rövidek és szabálytalanok, naplóbejegyzéseknek túl líraiak. A formájuk alapján megállapíthatjuk: nem prózáról van szó. Néhány kivételtől eltekintve nem érnek margótól margóig a sorok. Az egy oldal terjedelmet soha el nem érő részekben időnként feltűnik egy-egy történetfoszlány. A nyelvezet hol szakszavakat tartalmaz, hol disznószart (szó szerint), hol lírai, hol köznyelvi. Az egyes ciklusokat a magyar kártya négy ásza, egyben a négy évszak tagolja: a tavasztól eljutunk a télig. Ha ezt metaforikusan olvassuk, akkor a napló műfaja juthat eszünkbe, vagy akár egy létösszegzés kísérlete is. Ez utóbbit erősítik a kezdő versek, amelyek egy személyes teremtéstörténet egy-egy elemét mutatják meg. A zárlatban pedig kultikus lemezek sorakoznak a padlón, és egy embert visznek ki lábujjhegyen a szobából.

Láthatjuk, komoly gondot okoz, ha Fenyvesi Ottó kötetén a tiszta, könnyen elhatárolható műfajokat, hangnemeket kérjük számon. A MINIMUM Rock & Roll képes elszökni az irodalom határáig, képes alternatívnak maradni az igen szerteágazó kortárs magyar literatúrában, ahol a slam poetry és az intellektuális költészet között hatalmas űr tátong. A Fenyvesi-szövegek pedig olyan függőhidat képeznek a Vajdaság és Magyarország, a pop- és a könyvkultúra között, amely egy elképzelt drótkerítést átívelve biztosítja a szellemi javak szabad mozgását. Ebben az értelemben a szerző vérbeli kultúrcsempész, hiszen nem titkolhatja el, hogy azokhoz beszél, akik A szürke ötven árnyalatán kívül ismerik a magyarság százötven árnyalatát, és az érettségi után legalább tíz évvel sem undorodtak meg az irodalomtól. Fenyvesi Ottó kötetéhez kell szellemi muníció, és az sem titkolható, hogy az összeállítás főleg az értelmiségiek látásmódját tágítja a pop, a Balkán és önmaga irányába.

A szövegek báját az a vidékiség adja, amely groteszk módon keveredik a klasszikus műveltséggel: „Manchesternek hívták a kecskét. / Mozartnak a kutyát. / A hirtelen megalvadt csendben nevettünk a kiscsibéken.” Néha azonban a falusi idill torz tükör nélkül jelenik meg, és a sorok közül kiszüremkedő hitvallásból azt hihetjük, igazi költészet csak vidéken teremhet:

„Elmondom néked röviden:

a kertben kotlóstyúk kapirgál.

A fák közt csupa idill, metrum,

Parnasszusi permetek.

Jambusok bukdácsolnak a lépcsőn felfelé.

Szavak csörgedeznek lágyan.

Valahonnan középvidám,

boldog költészet szivárog.”

Ha létösszegzésként tekintünk Fenyvesi kötetére, akkor szaggatott memoárként is megközelíthetjük. Sokszor találkozunk egy-egy középpontba kerülő emlékkel, amely a megszólaló jelenbeli helyzetét is meghatározza. Ilyen a hithez és a valláshoz való viszony:

„Azt mondta a plébános úr,

mondjak el öt miatyánkot,

illetve három hiszekegyet,

és bánjam meg bűneimet.

Az Úr látja lelkemet.

Hiszek egy, kettő, három.

Nem tehetek róla:

hogy leesett a radírom, és

megpillantottam a tanárnő

(háztartástant oktatott)

keresztbe tett pucér lábait.

Megbántam,

azokat a gyönyörű combokat

és a radírgumikat.”

Ami azonban nagyon zavarja a versek megszólalóit, az a bölcsészettudomány. A láthatóan művelt akadémiai titkár (merthogy ez is egyik arca Fenyvesinek) gyakran belerúg az irodalomtudományba, és a rock and roll vadvirágaként inkább könnyűzenei műveltségét fitogtatja. Olykor azonban nem tudja türtőztetni magát, és a disznók elé veti az irányzatokat: „Pácban a hermeneutika! / Véletlenül bedobtam a moslékba. / A disznók majd jól bekajálják. / De az is lehet, valamit / nagyon félreértettem.” Ez akár komoly sértésként is lecsapódhatna egy-egy elszánt bölcsésznél, ha az olvasottak alapján nem jönne át: Fenyvesi öniróniával mélyen átitatott disznótoros házipálinkát rejtett el verseiben, amelyhez kell egy nagy adag értelmezői nyitottság. Az is beszédes azonban, hogy a bölcsészdumával már a „tavasz” című első ciklusban leszámol Fenyvesi kötete:

„Különben figyussz,

ha még egyszer olyat szólol,

hogy paradigmaváltás, vagy valami hasonló,

úgy rúgok alád, hogy visszaszállol az anyádba!

Az édes anyanyelvedbe, hallod-e?

Te posztmodern köcsög!”

Fenyvesi gyakran nyúl a nyelvrontás eszközéhez is, és ezzel felépít magának egy igen különös szerepet. „Töröm az angolt” – többször ismételt vallomása ez a kötetnek, és mégis folyton angol nyelvű számok címeivel találkozunk. Majd később kiderül, a megszólaló olykor szándékosan töri a magyart, Domonkos István Kormányeltörésben című verséhez hasonlóan:

„Okozni szomszéd.

Neked sok fejtörés.

Enyém telefon, te hívod.

Kell kis urán, ébredni reggel vidám.

Lenni tied urán.”

De idézhetünk más helyről is:

„Helló, kedves,

Hogy van ma, remélem, a nap csodálatos volt,

Ha igen, hála Istennek mindenható ámen.

Nevem kisasszony Brenda,

Vagyok az egyetlen paradigma,

Úgy döntöttem, hogy írok neked, mert azt követően,

hogy jó barát a legjobb csinálni az életben…”

A kultúra határvidékét nem a popzene jelenti, nem is a falfirkák, hanem egyszerűen nyelvi korlátai vannak. Fenyvesi Ottó kötete tehát befogadói oldalról jelöli ki a kultúra határait, és Domonkos Istvánhoz hasonlóan még abból is képes költészetet teremteni, amikor a magyar nyelv majdhogynem csődöt mond működés közben. A MINIMUM Rock & Roll lehajol a nyelvi romlás virágaiért, hogy egy Rimbaud-kötet és egy Monk album között verssé préselje a szirmait.

A kötet néhány darabja a publicisztikát is lírává alakítja, ilyenkor korunk látleleteként szalagcímekből születik meg a szöveg. Ugyanígy figyel a versek megszólalója az utcai párbeszédekre, és a kölcsönvett „kalózszövegeket” is rákendrollosítja. Fenyvesi kiemeli ezeket a foszlányokat a szemétből, pillanatnyilag megmenti őket az enyészettől, mint ahogy a könyv folyton visszatérő technikájához tartozik az is, ahogy mások által fontosnak vélt gondolatokat idéz egy-egy műből. „Sorokat találtam benne aláhúzva” – olvashatjuk időnként, és ilyenkor érthetjük meg igazán, hogy Fenyvesi beszélgetni szeretne velünk kultúrélményeiről, mint ahogy vele is beszélgetnek az aláhúzott sorok ismeretlen szerzői egy-egy pillanatra. Így az egész kötet kérdése az is lehetne: lehetséges-e ma a kultúráról beszélni? Hol vannak annak határai? Hiszen a Minimum Rock & Roll túlnő a könnyűzene keretein, és felbukkan a szövegekben többek között Fásy Ádám, az Alkonyattól pirkadatig és Tarkovszkij is. A kötet vége felé haladva egy hosszú idézet lehetséges magyarázattal szolgál arra, miért problémás ma bármilyen alkotás befogadása a nyelvi és a mediális tényezőkön kívül:

„A hírműsorról átváltok egy thrillerre, és hogyha van egy pillanat, akkor megnézem, mi is van a világban, vagy belenézek a Coolon valami másba. És az az igazság, hogy néha keveredik bennem az a film, amit látok, azzal, amit közben néztem egy másik csatornán.”

A szaggatottság, a folyamatos kulturális ingázás Fenyvesi kötetében akár ezt a jelenséget, a multitaskingra épülő olvasási stratégiát is modellezheti. Így kerülhet egymás mellé egy groteszk névmágia keretében Conchita Wurst és Ludwig Wittgenstein neve (Conchita Wittgenstein), és így férhet meg egymás mellett a digitális és a nyomtatott szövegekkel való játék is. A kultúra töredezett, egymásra rétegződő és egymással keveredő jelenléte határozza meg az egész kötetet. Nem véletlen, hogy könyv egy töredezettség-mentesítéssel ér véget.

Néhány éve, amikor fellángolt a vita a közéleti költészet és a könnyűzene viszonyáról, valószínűleg egy Fenyvesi-féle válasz rendet tehetett volna. A könnyűzene és a vers is lehet költészet – hangozhatott volna a felelet. Mindkettő akkor jut el az emberekhez, ha van benne spiritusz, ha van benne rock & roll. Fenyvesi írásainak alaptézise, hogy „vadnak születtünk”, tehát megvan bennünk a hajlam a nyitottságra, a ránk szabott keretek feszegetésére. Fenyvesi Ottó tudatmódosítója sajnos kevesekhez jut el, pedig disznóvágásokon, egyetemi bulikban, kopott albérletekben és irodalmi esteken jó helyen lennének ezek a „versek és kalózszövegek”, ahogy önmagukat definiálják az írások. Ezekből kiderül: a szerző a kortárs irodalom meghatározó lemezlovasa, ki egyelőre a bölcsészeknek keveri régi és új idők zenéjét, hogy különleges dolgok történjenek velük, és megtanulják összeegyeztetni az újat a régivel.

Fenyvesi Ottó: MINIMUM Rock & Roll. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2015.

Apokalipsa Unplugged

Kod nas više nema kanibala – zvuči gotovo kao naslov pamfleta u kojemu se ironično i s gorčinom pristupa problemu sveprisutne neljudskosti. Pa ipak, riječ je o antologiji pjesama Otta Fenyvesija, mađarsko-vojvođanskog autora, koju su priredili urednik Delimir Rešicki i izdavač Fraktura. 

Ovaj pomno osmišljeni izbor poezije sastavljen je iz šest pjesničkih zbirki i podijeljen u cikluse: Minimum rock & roll, @meričke improvizacije, Anđeo kaosa i Kolaps. Knjiga je to koja problematizira destruktivnost i opstanak našega društva te pomoću književnosti i glazbe prati linearni tijek povijesti. Autor povezuje tri vremena: prošlo, sadašnje i buduće te stvara jedinstven ritam, preludij u propast planete. Od jasne melodije, preko suzvučja različitih glasova i posvemašnje buke svijeta, dolazimo na koncu do bijeloga šuma.

Povijest kakvu poznajemo premrežena je događajima koji još uvijek djeluju na svijet i pojedinca u njemu. A kada kažemo povijest, prvo na što pomislimo jest Velika povijest čovječanstva i ratovanja. Na drugoj razini shvaćamo je kao razvojni proces umjetnosti, sporta, industrije i uopće svih vidova jedinstvenoga ljudskog djelovanja u nekome području. Tek na koncu dolazimo do osobne povijesti, do individue čiji se život zatekao u određenomu vremenu i prostoru.

Čitajući izbor iz Fenyvesijeve poezije, nemoguće je ne uočiti čvrsto ispreplitanje svih navedenih razina. Bez obzira na vrijeme nastanka, sve sabrane pjesme, stihovane i one u prozi, obilježene su trima povijesnim slojevima koji se sabiru i prelamaju u subjektima. Već nam prva pjesma kojom se otvara knjiga, Helter Skelter, posve jasno predočuje tročlanu historijsku koncepciju, i to na nekoliko mjesta od kojih izdvajam samo ona koja su nužna za ocrtavanje rečenoga: 

"Rođeni smo divlji, zaokruženi, cjeloviti, / gledali smo zavjesu, željeznu, / vidjeli veliki zid, barikade / vidjeli plakat Maa i Guevare // Rekli smo život, rekli smo smrt/ rekli smo jagode i krv, revolucija/ dođi kraljevstvo tvoje, oh yeah! / rekli smo Helter Skelter / [...] // Slušali smo zvuke tišine / vidjeli slike patnje, oh yeah! / svi su se vojnici islama već opremili/ čekala ih je Velika Jabuka, Manhattan"

Ravnamo li se po gornjem obrascu, možemo zaključiti da motivi velikoga zida i plakata pripadaju Velikoj povijesti, Helter Skelter povijesti glazbe i kultu Beatlesa, a 'mi' shvaćen kao jedinstveni subjekt - individualnoj povijesti. U cjelini, pjesma gradacijski niže motive i funkcionira kao vremenska lenta, na kojoj se od DDR-a i Sovjetskoga Saveza preko ratova u Kambodži i Vijetnamu dolazi do recentne povijesti i sadašnjice.

No, nije samo historičnost ono što obilježava ovu knjigu; u navedenom primjeru, komprimiranoga, moguće je vidjeti čitavoga Fenyvesija. Pa tako u stihu dođi kraljevstvo tvoje, oh yeah! vidimo prvu naznaku intertekstualnosti koja često funkcionira u ironijskome ključu. Budući da je zanosna molitva stavljena uz bok smrti, krvi, revoluciji i još k tome tadašnjem glazbenom poletu, mogli bismo reći da je riječ o vrhunskoj groteski, mladosti koja pod vječnim galgama sluša i svira rock. 

Intertekstualno, posebno su zanimljive pjesme Minimum rock & roll i @meričke improvizacije u kojima citatnost funkcionira kao stara i rijetka, upravo nađena mudrost. Primjerice: 

"Našao sam retke podcrtane: / ‘Prva važna gesta stvaranja uvijek je / kaos.’// James Joyce" 

Ili: "Našao sam retke podcrtane: ‘Svako društvo koje sprečava razvitak ljubavi dugoročno mora propasti zbog toga što je u proturječju s temeljnim potrebama ljudske prirode.’// Erich Fromm"

Osim intertekstualnosti, česta je i metatekstualnost, svijest autora o onome što stvara i o vremenu u kojemu stvara, kao i isticanje pojedinih književnika te njihovo apostrofiranje. Sve navedeno sadržano je u pjesmi Čitajući mrtve Vojvođane:

"Ne znam više u što i u koga vjerovati. / Sere im se za pjesme, lirika je u krizi. / Pregazile su nas sve desetine / i odredi stoljeća [...] Više ne znam kojim da vas / zovem imenom. / Mrtvi Vojvođani. / Mučenici četrdeset četvrte. / Dunav je još hladan kod dalekih srijemskih obala. / Valjalo bi u nešto vjerovati. / Snažno. / Ili umrijeti mlad ili malo poslije. / Jedva korišten. / Kao Csáth i Sziveri."

Moramo imati na umu da je Fenyvesijeva poezija upravo postmodernistički inkluzivna, ona izjednačuje visoko i nisko i iz obaju polja uzima što joj je potrebno. I sama je knjiga hibridna, dopunjena autorskim kolažima, pa tako ono što je iskazano riječima Fenyvesi iznova, kao supriređivač knjige, nudi u vizualnome obliku. To nipošto ne čini kako bi dopunio pjesme i proglasio ih krnjima, već kako bi pokazao mogućnost pomicanja poetičkih granica preko ruba nazovi čiste, isključive umjetnosti (one hermetički zatvorene kutije u koju ne ulazi nimalo svježega zraka) i tako tematski i stilski sjedinio sliku, riječ i glazbu. 

Pa ako uz knjigu i ne dolazi longplejka, muzikalnost se, osim u provodnim motivima, očituje u specifičnosti pulsirajućeg ritma. Fenyvesi ne miruje, niže slike, uzvike, lajtmotive i refrene, čitatelju poručuje kako ga je nemoguće zaustaviti. Njegove su pjesme svojevrsni perpetuum mobile koji neprestano proizvodi estetsku energiju. Upravo su ritam i buntovni jezični registar kontrapunkt ideji bolesnoga svijeta koji se, gotovo derviški, vrti do iscrpljenja.

U izboru svakako je najposebniji i najzanimljiviji drugi ciklus – @meričke improvizacije. U njemu nalazimo tri pjesme koje imaju refren (možemo ga nazvati i mantrom) koji se ponavlja nekoliko puta, i to uvijek na početku nove stihovne cjeline. U pjesmi Roll over T@polca ponavlja se stih "Između svega i ničega", u pjesmi Blues iznad oceana varira se i gradira stih "Život lijepo polako ide dalje". Isti je slučaj u Majčinoj vigiliji, a refren se javlja kada se glas subjekta zamijeni majčinim: "Sine moj, ne treba se uzbuđivati / ne treba, / ne treba"

Refren na poseban način zaustavlja pjesmu u jednome trenutku i apsorbira u sebe sve što je prije rečeno, riječ je o postupku koji djeluje kao revizija nakon koje ostaje prisutno samo ono što je uistinu bitno, a to je refren sam. On je nositelj ideje, ali i tona, atmosfere u pjesmi. Upravo se po tome ove pjesme razlikuju od svih ostalih autorovih uradaka. Naime, ove su tri pjesme upravo melankolične, ravnomjernoga ritma koji umiruje, one su stilski i sadržajno oslonjene na stoičku filozofiju života, iako je jasno vidljivo da je njihov subjekt nipošto ne može predstavljati:

"Na međi života i smrti / to su nam bili posljednji trenuci / a sada smo samo pritisak tipke / na nekom boljem kompjuteru. / U zidu čavli i sunčev sjaj od stotinu ljeta. / Oko nas tužna zbrka, / tvoja ruka katkad na mome koljenu. / Još ne stojimo loše."

Međutim, tu je i četvrta pjesma koja je ciklusu dala naslov. Sastoji se od niza lirskih fragmenata koji se mogu čitati i povezano i odvojeno. Ona je posljednja u ciklusu i svojim se ritmom razlikuje od prethodnih, a njezin se ton neprestano mijenja. Subjekt je obilježen i melankolijom, i letargijom, i ekstazom – nalazi se u rascjepu emocija i možemo ga definirati jedino kao nestabilna.

Nestabilnost subjekta uvodi nas u intenzivnije tematiziranje nestabilnosti i samoga svijeta u ciklusima Anđeo kaosa i Kolaps. Čitatelj tako ima dojam da je ovaj izbor složen upravo kako bi se postigao efekt protoka vremena i neizbježnosti svršetka svijeta. Pa tako nalazimo stihove "ovom prokletom svijetu ponestaje benzina" ili "taloži se na nas jedna supernova". Mnogobrojne su i bolne slike alijenacije društva koja se postepeno razvijala i došla do klimaksa, kontakt postaje nemoguć ili pak apsurdan. Fenyvesi je upravo na tim mjestima najoštriji u svojoj kritici, promotrimo pjesmu Hardcore Punk Blues:

"Ja sam 104-781 / Nosim plamenocrvene cipele s visokim potpeticama / Udari me u leđa, ništa mi neće biti / Izvrći me, cijedi me, gurni u provaliju / U ovim cipelama vatrenih potpetica potpuno sam tvoj / Razoružala si me / Ritual poznaješ, i ja sam tvoj [...]" 

Subjekt sebe definira kao broj, on gubi svoj identitet i postaje zamjenjiv bilo kojim drugim brojem, njegova je sudbina definirana vanjštinom, visokim crvenim cipelama, motivom koji ga izdvaja, karakterizira i katalogizira te čini ranjivim. Problem identiteta uočljiv je i u pjesmi Nosi me glava: "idem ja / ja kao ja-ti-on-mi-vi-oni / prvo lice jednine u izjavnom obliku / izazvao sam sudbinu na sjenovitoj strani ulice / klateći crnu torbu od svinjske kože / kad je pored mene projurila tableta / LSD-a posisana u obliku polumjeseca [...] "

Svakako, vrhunac svega navedenog jest pjesma Neandertalska šetnja koja je pisana u obliku stihovanog telegrama iz budućnosti u kojoj robotizacija preuzima sve sfere ljudskoga djelovanja i postaje sve autonomnija, gotovo imuna na čovječanstvo. Ipak, Fenyvesi nije pjesnik-prorok koji anticipira buduće događaje, već pjesnik-promatrač koji uviđa ono što trenutno jest i ono što je bilo te racionalno, ali ne i ravnodušno, donosi zaključak o onomu što će biti.

Kod nas više nema kanibala izvrsno je koncipiran izbor Fenyvesijevih tekstova, a naslov-stih sve je samo ne istinit. On je tek čežnja za utopijom, civilizacijom koja neće jesti svoju djecu. U mogućnost njezinoga ostvarenja pojedinac će povjerovati ili ne. Do tada, "između velikih metafora menstrualnih / ciklusa civilizacije", ostaje nam tješiti se poezijom.

Blues a bácskai táj felett

FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA I–II.
Fenyvesi Ottó költészetéről írva nehéz megkerülni a rockzene, a beatkultúra és a punk inspirációját. Manapság az alacsonyabb regiszterbe sorolt szubkultúrák és a szépirodalom kapcsolata olyan magától értetődő, talán észre sem vesszük, és Térey János olvasói sem szégyenlik, hogy értik a szerző Rammstein-referenciáit. Talán még a trashkultúra használatba vétele miatt kényszerül némi magyarázkodásra Bartók Imre vagy Nemes Z. Márió, de ezek már csak részletkérdések… – FÖRKÖLI GÁBOR KRITIKÁJA

FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA I–II.

Fenyvesi Ottó költészetéről írva nehéz megkerülni a rockzene, a beatkultúra és a punk inspirációját. Manapság az alacsonyabb regiszterbe sorolt szubkultúrák és a szépirodalom kapcsolata olyan magától értetődő, talán észre sem vesszük, és Térey János olvasói sem szégyenlik, hogy értik a szerző Rammstein-referenciáit. Talán még a trashkultúra használatba vétele miatt kényszerül némi magyarázkodásra Bartók Imre vagy Nemes Z. Márió, de ezek már csak részletkérdések. Az Újvidéki Rádió lemezlovasaként és könnyűzenei szakíróként Fenyvesi Ottó azonban még szembesült az értetlenséggel, a finnyás távolságtartással, a beatkultúra és a magas művészet közötti szakadékkal és általában véve azzal, hogy az irodalom, a művészet számára a popkultúra nem természetes adottság. És miközben érdeklődése és személyes ízlése a dübörgő rock irányába húzta, értelmiségiként rálátott a kultúra átalakulásával kapcsolatos fenntartásokra, és maga is kritikusan, érzékenyen tudott reagálni a könnyűzenén alapuló kultúra belső ellentmondásaira.

Ezt azért is ki kell emelni, mivel ezek a feszültségek már kezdettől fogva költészetét is jellemezték. Éppen ezért, noha az őt ihlető kulturális jelenségek nem egyszer az ösztönök felszabadítását, a pszichedelikus élményekre való nyitottságot, a kulturális-társadalmi-nyelvi normákkal való szakítást hirdették, Fenyvesi szövegeiben mindig is intellektuális volt. Lelkesedése sosem volt naiv. A költő már az elejétől fogva tépelődő szentimentális volt. A töprengések tárgyául szolgáló ellentmondások a beatkultúra alapvető társadalmi attitűdjéből, a lá­­zadás természetéből fakadnak. A beatkultúrában a lázadás kudarca különösen látványos. A populáris zenét a könnyű befogadhatóság a terjesztést szédületes sebességben lehetővé tevő médiumokkal együtt szinte azonnal áruvá tette. Undergroundból pillanatok alatt mainstream lesz a könnyűzene; ez ellen tudatosan küzdeni kell, és mindig újabb és radikálisabb művészi eszközökkel kell biztosítani, hogy az adott produktum ne csupán eladható termék legyen. Azonban – és itt mutatkozik meg a küzdelem hiábavalósága – a rockzene lényegéhez tartozik az az igény, hogy integratív legyen, és hogy ne csak az elithez szóljon. Az áruvá válás mellett a lázadás másik problematikus velejárója az utólagos nosztalgia. Nosztalgia egy olyan ideális, kitüntetett korszakkal kapcsolatban, amikor ez a lázadás még tiszta, autentikus, romlatlan volt. Mint minden nosztalgia, ez az alaktalan visszavágyódás is megbízhatatlan, hiszen abban sem lehetünk biztosak, hogy tárgya valaha is létezett-e olyan formában, ahogy arra emlékezni szeretünk. Fenyvesi Ottó költészete ezekről a dilemmákról lelkiismeretesen számot adott, de közben meg tudta őrizni mélységesen romantikus lelkesültségét és érdeklődését is.

A Halott vajdaságiakat olvasva című, most már két kötetnyire duzzadt versciklus látszólag éles tematikus váltást jelent a „farmernadrágos” irodalomhoz, a beatköltészethez képest. Az első kötet 2009-ben, a második 2017-ben jelent meg. Szerzőjük arra vállalkozik bennük, hogy vajdasági szerzőket olvasson újra, lefedve a teljes huszadik századot, és olvasatáról költői formában adjon számot. Törekvéseikben, stílusukban és magatartásukban meglehetősen sokszínű a Fenyvesi által felsorakoztatott társaság, és semmiképpen sem mondhatnánk, hogy sok hozzá hasonló alkatú költő akadna köztük. A fiatalon elhunyt Sziveri János, a harsány, a végletes kijelentésektől vagy a váteszköltői szereptől sem visszariadó nemzedéktárs az egyetlen feltűnő kivétel, nem csoda, hogy a szerzői hang éppen vele osztja meg azt a szomorú felismerését, hogy a Lennonra támadó Chapman pisztolylövésével „véget ért a beat-korszak”. Önmagában egyébként a két kötet címében jelzett tevékenység, vagyis az olvasás is csendes, magányos tevékenységet sejtet, az írás médiumának a kizárólagosságát, amely megint csak távolabb visz Fenyvesi költészetének alapvető zenei ihletettségétől. Azonban majd látni fogjuk, hogy ez a kizárólagosság csak látszólagos.

Összességében a szerzőt ebben a versciklusban is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint avantgárdabb ihletésű műveiben: Mi a kultúra? Mi az értelme az egyéniségnek, az invenciónak az alkotás szempontjából? Mi az írás és az olvasás jövője, értelme? És végül mi haszna van emlékezetünkkel életben tartani elmúlt vagy múlófélben lévő korok életműveit? A ciklus újabb kötetében olvasható Marcus Aurelius-idézet keserűen provokatív: „Arasznyi az ember élete, arasznyi az a földzug, ahol él, arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is. Hiszen ezt a hírnevet gyorsan pusztuló emberférgek egymást felváltó nemzedékei hordozzák, ezek pedig még önmagukat sem ismerik, nemhogy arról tudnának, aki már régen meghalt.” Mintha más témája sem lenne Fenyvesinek, mint a hírnév mulandóságának a rezignált tudomásulvétele. A helyzet szerencsére nem ilyen reménytelen. Marcus Aurelius még a modernség előtti, antik vagy antikizáló hírnév fogalmáról beszélt, amelyet egyesek afféle alternatív földi – az utókor emlékezetében fellelhető – mennyországként, a halál utáni élet szekuláris változataként képzeltek el; ez különösen jellemző volt a reneszánszra. Mások ezt az optimista felfogást radikálisan elutasították. A sztoicizmus és a kereszténység teljesen negligálta az evilági dicsőség értékét. A modernség előtt a hírnévről mindent vagy semmit alapon beszéltek. A modern felfogás azonban már nem abszolútumokban gondolkodik az emlékezet kapcsán. Ahogy Nietzsche is már észrevette, a kultúra az emlékezés és a felejtés dinamikus viszonyából áll elő, egészséges működéséhez mindkettő szükséges.

A Halott vajdaságiakat olvasva pontosan erről a kétirányú folyamatról szól. Afféle alternatív irodalmi kánont próbál összeállítani, ismert és kevésbé ismert vajdasági szerzőkből. A versekben lecsapódó reflexiók újraolvasás termékei, azonban a költő- és íróportrék felidézésében nincs kizárólagos szerepe az irodalmi, költői szövegek olvasásának. Fenyvesi ugyanis – ellentétben mondjuk Tőzsér Árpád Tanulmányok költőportrékhoz c. kötetével – nem igazán törekszik arra, hogy a tárgyalt életműveket stílusutánzatok, pastiche-ok segítségével ragadja meg. Még motivikus, intertextuális utalásai is igen visszafogottak. Az egyes versek nála a leggyakrabban az életrajz és életmű együttes újragondolását jelentik. Komoly szerep jut ebben az életutak tragikumának, sőt időnként a történelmi szenzációnak is: az újabb kötetben megjelenik például Munk Artúr, aki a Carpathia orvosa volt, amely hajó elsőként sietett a süllyedő Titanic segítségére. (A verseket egyébként életrajzi jegyzetek vezetik be, amelyek gyakran tényleg keveset vagy semmit sem mondanak az életműről, ami viszont zavaró tud lenni.) Ahogy haladunk előre az időben, úgy válnak egyre fontosabbakká Fenyvesi személyes emlékei. Talán itt a legéletbevágóbb, hogy a szöveg a nosztalgia csapdái ellen védőoltást nyújtson. Az emlékezés önkényességére, a mítoszgyártás felemás igazságára szép példa a Sziveri haldoklásáról szóló részlet. A költőt az Uzsoki Utcai Kórházban kezelték, és ez az a része Zuglónak, ahol több vajdasági városról elnevezett utca is van, és így puszta szavak válnak az egykori élmények pótlékává, ahogy azt a szöveg is tudatosítja: „Utolsó sétánk Zuglóban, / a Handzsár utcától a kórházig: / Újvilág, Szenttamás, Titel, Csantavér, / Bácska utca. Újvidék sétány és tér. / Számba vettük életterünket, ahol élnünk adatott.”

A két kötet nagy erénye a vajdasági író fogalmának átgondolása. Kötetébe olyanok is bekerülnek szülőhelyük vagy egyéb életrajzi eseményük okán, akikre nem elsősorban vajdasági szerzőkként gondolunk. Ilyen Herczeg Ferenc vagy Moholy-Nagy László. Csáth Gézáról és Kosztolányi Dezsőről természetesen tudjuk, hogy Szabadkán születtek, és magunkban be is azonosítjuk az Aranysárkány Sárszegjét Szabadkával, de – nagyon helyesen egyébként – nem préseljük bele őket a határon túli, kisebbségi író dobozába, és nem csak azért, mert őket az egyetemes magyar irodalom élvonalában illik számon tartani, hanem mert egyébként sem éltek és alkottak határon túli magyarként vagy kisebbségi élethelyzetben. De néha rá kell mutatni, hogy számtalan kötődésük közül a Délvidék is szóba jöhet. Megint másik élethelyzet az anyaországban született, de később a Vajdaságba települt íróké. Mondani sem kell, Fenyvesi Ottó a kanonikus és a marginális szerző, a centrum és a periféria ellentétét is újragondolja, és kötete rámutat az irodalmi térben kialakuló szerepkonfliktusok problémájára is. Szenteleky Kornél neve például alighanem a Kalangya c. vajdasági folyóirat alapító szerkesztőjeként több irodalmár számára is ismerősen cseng, azonban olvasni bizonyára csak kevesen olvassák. Ráadásul eredeti hivatását tekintve orvos volt – a művelt, a kultúrát nélkülözni képtelen orvosírók közé tartozott –, praktizált is, és mint Fenyvesi Ottó verse is szépen bemutatja, egy egész közösség testi és szellemi jólétének felelőseként próbált helytállni, amely közösség – a vers pontosan érzékelteti – hol az ósziváci rendelő látogatóira korlátozódott, hol az egészen Budapestig érő magyar irodalmi életig tágította határait. Fenyvesi újrakanonizálási kísérlete az irodalom fogalmát sem szűkíti le a tiszta szépirodalom mezsgyéi közé. Helyet kap a könyvben a nyelvész, nyelvjáráskutató Penavin Olga és a képzőművész és művészeti szakíró Moholy-Nagy László is. Utóbbi esetében Fenyvesi kivételesen elhagyja homogén, minimalista stílusát, és Moholy-Nagy kísérleti filmjeinek villódzását, burjánzó képi metaforáit teszi át versbe: „néger fiú egy áruház üvegfolyamában / tempó, tempó, tempó / tömeg a nagyvárosi utcán / alulnézet, felülnézet, harántnézet / villamosok, autók, biciklik, konflisok, buszok / minden elsüllyed a mélybe / világítótorony / a felvevőgép felbillen”. De a médiumváltás nem az egyetlen kísérlet, ahol a magyar irodalom átlépi a nyelvi határokat. Fenyvesi a magyar irodalom fogalmát nagylelkűen kiterjeszti a nem magyarul író, de a magyar kultúrát ismerő és szerető, a szerbhorvát és magyar irodalmak párbeszédéhez nagyban hozzájáruló vajdasági szerzőkre is: a montenegrói anyától és magyar apától származó Danilo Kiš, a délvidéki magyar költők verseit szerbre fordító Judita Šalgo és a többek között Ladik Katalinnal és Szombathy Bálinttal is együtt alkotó képzőművész, Slavko Matković sem marad ki.

Fenyvesi köteteinek címe hiába ígért újraolvasást – és talán a befogadóval való közös olvasást is –, a versciklus nem visz közelebb a szóba jövő életművek szövegtestéhez, és pláne nem válthatja ki azok végigolvasását. A Halott vajdaságiakat olvasva c. köteteket lapozgatva azonban megnyílnak azok a rejtekutak, amelyeken rálelhetünk a vajdasági magyar irodalom tágabb vonatkozásaira, pontosabban a tágan értett magyar irodalom vajdasági vonatkozásaira. Nem véletlen, hogy Fenyvesi legtöbb szóképe valamilyen módon a megidézett életutak helyszíneiben gyökerezik. A bácskai táj, az újvidéki és szabadkai utcák alapvető fontosságúak, ők tartják egyben a százévnyi irodalomtörténet sokféle hőséből összeálló, heterogén képletet: „Bácska: homok, homok és fekete föld, / akác és nyárfa, szalonna, bab és kenyér. / Végtelen sík a mi világunk, / hegyek és költők alig lakják. Innen szökni kell, és sírva visszajönni” (Gál László) – Fenyvesi költészete szinte közhelyességig koptatja a táj által sugallt reménytelenséget, ám miközben a vajdasági miliő kapcsán olyan gyakran emlegetett couleur locale-t Sziveri hasonló című versére utalva sokszor csak couleur lokálnak írja, szelíd iróniával idézi fel mind a nagy reményeket, mind a végletesen borús hangulatokat. Szóljon akár a dübörgő rock, akár valamelyik szorgalmas kismester halkabb éneke a Délvidék tája felett, Fenyvesi szűkszavú bölcsessége segít észrevenni minden emberi és művészi gyarlóság, dugába dőlt terv mögött a reményt.

Förköli Gábor

FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA. MÁSODIK KÖNYV

BENCE ERIKA

2019 // 01

Beteljesíti a 2009-ben megjelent első könyv – alcíme révén is nyomatékosított – ígéretét, miszerint a versek, átköltések és másolatok révén újraírt, általunk virtuálisnak nevezett vajdasági magyar iro­dalomtörténetnek lesz második és további kötete. A Halott vajdaságiakat olvasva második könyve azonban jelentős elmozdulásokat is mutat ahhoz a hagyományhoz, elsősorban a Bori-iskola által képviselt, kanonizált irodalomtörténethez képest, amelyre az első könyv ráíródott. Hozzávetőlegesen követi ugyanA jugoszláviai magyar irodalom [rövid] története [ Az irodalom élete] címeken napvilágot látott szintézis, illetve a Gerold László jegyezte Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon (2001, 2016) alakulástörténeti koncepcióját, ugyanakkor az irodalomról szóló gondolkodást kultúratörténeti elképzelések felé tágítja, amikor „vajdaságiakat” olvasva beemeli a versfolyamba a Moholy-Nagy László, Danilo Kiš, Slavko Matković, Keszég Károly, Judita Šalgo vagy a Penavin Olga opusáról írottakat.

A „halott vajdaságiak” olvasása mint poétikai eljárás messze túlmutat elsődleges jelentésén, miszerint lezárt [magyar] irodalmi opusok újraolvasásáról és verses újraírásukról (átköltésükről és másolatukról) van szó. A második könyvben nem kizárólagosan (szép)irodalmi életművek alkotják a líriko-epikai érdeklődés tárgyát, miáltal magát a vállalt hagyományt is felülírja. Ilyen értelemben a második könyv átfogó értelemben is palimpszeszt, A vajdasági magyar irodalom történetének törlése és újraalkotása, ugyanakkor az első koncepcionális újragondolása. A kulturális értelemben vett tér és gondolkodás kitágítását pedig a nyelviségüket tekintve nem magyar írói életművek beágyazása mutatja.

A vajdasági magyar irodalom kanonizált történetének egyik legneuralgikusabb pontja az 1918-as kezdetről, illetve a magányos nagyság, Szenteleky Kornél („Vajdaság Kazinczyja”) teremtette irodalmi kurzusról szóló elképzelés. A Halott vajdaságiakat olvasva mindkét kötete – a maga áttételes, azaz poétizált módján– reflektál a kérdésre. Az első könyv címadó, a „Szenteleky-gondolatot” tematizáló költeményben, amelynek lírai beszélője a költészet mindenkori válságának helyzetéből („Szarnak a versre, válságban a líra. / Végigvonult rajtunk a század / összes raja és alegysége.”) tekint vissza az évszázados nagytörténetre, sorra meg-, illetve felidézi az alakulásfolyamat emblematikus alkotóit, helyeit és toposzait: Csáthot, Kosztolányit, Szentelekyt, Csukát, Sziverit, Szabadkát és Szivácot, Duna menti Hollywoodot, port, sarat, barázdát, fekete majálist, vicinálist és halálvonatot. Csáth és Kosztolányi beemelésével (éppúgy, mint a második kötetben Herczeg Ferenc bevonásával), az „újraolvasás poétikájával” bont le merevvé vált kanonikus határokat, hiszen a Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik kiadása sem tartja a vajdaságinak nevezett kisebbségi irodalmi reprezentáció szerves részének a Csáth-, a Kosztolányi- és a Herczeg-opust sem, míg a Bori-féle irodalomtörténet ezeket az „előtörténetbe” sorolja. Hogy a Fenyvesi-versciklus nem elsősorban ezekre a diskurzusokra, hanem egy tágabb, kultúratörténeti hagyományra épül, az első kötet központi metaforájává emelt „sár”-képzet és a könyvnek a Renaissance folyóirat beköszöntőjéből vett, ugyanezt a metaforát variáló mottója hívja fel a figyelmet. A „sár” mint a vajdasági magyar irodalom egyik leghatásosabb önreflexiója ugyanis – egyébként a vajdasági magyar irodalom atyja („nagyapánk” – Juhász Erzsébet Műkedvelők című regényében, 1985), Szenteleky Kornél által elmarasztalt – Papp Dániel novellisztikájából, a „Bácska–Tündérlak–Magyarhon”-asszociációból kelt életre.

A második könyvben nincs mottó és nyitó vers sem, viszont a kötetkezdő palimpszeszt a Szen­teleky-opus újraolvasását jelenti, amelynek beszédmódja nagyon erőteljesen kötődik az első kötet hitvallásversének lírai attitűdjéhez és poétikájához; a lírai beszélő mintegy megvalósítja, hangot ad annak a „programnak”, amely a Halott vajdaságiakat olvasva című költeményben nyer kifejezést. Miként az ars poetica, a ciklus sem csak újabb Szenteleky-vers a vajdasági irodalmi diskurzusban, hanem egy fontos és jól kivehető hagyományba (pl. Wilhelm-dalok, árvacsáth ) illeszkedő, jelentős költői teljesítmény. A Halott vajdaságiakat olvasva – legalábbis e sorok írójának értékelése szerint, s legyen bár túlzás! – aMi volt kérded a legszebb Dániában (Tolnai Ottó), sőt a Kormányeltörésben (Domonkos István) szomszédságában foglal helyet ama virtuális versfolyamban. Egyéni olvasói tájékozódás és szubjektív élményrögzítések határozzák meg persze, hogy hova helyezünk egy-egy költeményt a magyar irodalom alakulástörténetében; nyilván a forma és beszédmód (ha egyáltalán le szabad írni ilyen régies fogalmakat egy könyvismertetőben!) az, ami Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből versét is eszünkbe juttatja.

Az első könyvből – a sokat emlegetett programversen kívül – a Dettre-, a Herceg- és a Juhász-verset emelhetjük ki mint különösen megkapó, megrendítő vagy megszólító költeményeket, míg a második könyv legjelentőseb palimp­szeszt­jeinek (a Szenteleky-újraírás mellett) a Szirmai- és a Fekete-opusra ráíródó (próza)verstermést tartom. Lehet, hogy az sem véletlen, hogy a Fenyvesi-féle versdiskurzus kiemelkedő teljesítményei, azaz a megszólításnak/megszólítottságnak ezek az intenzív változatai épp az adott opusokhoz kötődnek, hiszen ők a mai értelemben vett vajdasági magyar irodalom „alapítói”, iskola- és műfajteremtő alkotói, akik más szempontból mégis outsiderek (miként az első könyvről szóló kritikámban neveztem őket): magányos teremtők egy kulturálisan „rideg” világban – gondoljunk Szenteleky Kornél Bácskai éjjel című, a Fenyvesi-versekben is „továbbíródó” költeményére: „Bácskai éjjel az Olimposz alatt” (Halott vajdaságiakat olvasva); „[…] errefelé, / a műkedvelők vidéki virágoskertjében / is teremget irodalom, még nem untunk rá / a megnevezhetetlen sötét anyagra, / s megtoldjuk a végtelen látomások sorát, / újabb pillangókkal, tiszavirágokkal” (Szenteleky Kornél).

Különösen eksztatikus élmény az idős Szirmai Károly magányát, az esztétikum fontosságáért folytatott s az aktuális ideológiák világában perifériára vetett küzdelmét megjelenítő versciklus. Feszültségét az író/szerkesztő képviselte magasabb rendű etikai világ és a dehonesztáló valóság ellentmondásának megragadása teremti meg. „A kockás, nagy füzetben / esztendők óta / vonat vesztegel. / Nincs, aki beindítása, / néha megkondul / egy fáradt, / meggyötört harangszó. / A rozsdamarta pusztában / még messzi a tél, / minden csendes. / A kockás nagy füzetben. / A messzeség muzsikál, / halak surrannak némán, és / olykor a homályban / feldereng egy kis költészet.” (Mint Orbán Ottó versében látjuk Berzsenyit: „[…] még nincsben telnek a férfiévek / az idő tó melyben hiába csapkod / az üstökös nyomor csóvája / csak az eszme rázza az oszlopot…”)

A Halott vajdaságiakat olvasva első könyvének kritikai recepciója felvetett egy olyan gondolatot, miszerint a lírai beszélő értékítéletet is mond azzal, hogy mennyi figyelmet, milyen hosszú verset, ciklust szentel valamely életműnek. Ezt a véleményt akkor is, most is elutasítom, hiszen a terjedelmi kritériumot felülírja a költemények esztétikai kifejezőereje, gondoljunk csak a Dettre János öngyilkosságát tematizáló, meglehetősen rövid, de annál hatásosabb versre az első kötetből vagy pedig a másodikban a Fekete Lajost megszólaltató versbeszéd remekbe szabott képi telítettségére. Mi több, a (verses) irodalomtörténet (olvasónapló) írásának, létrehozásának alapelve is felismerhető törekvésében, amikor (mint egy objektív szintézis) szamba vesz, (újra)értelmez, olvas – nagy jelen­tőségű és kismestereket, sőt műkedvelőket is –, miközben nem a kihagyásról, a szelektálásról, s kevésbé az értékminősítésről, mint inkább a megőrzésről és az újraalkotásról szól ez a líra, pontosabban liriko-epika, hiszen az egymást követő ciklusok, versek jelölése és elrendezettsége mögött, a lírai versbeszéden túl felismerhető egyfajta epikai szál, a történet (a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetének) „elbeszélése”.

Sokféle megjelölés eszünkbe juthat, ha szükségét érezzük annak, hogy a képzőművészet kifejezőeszközeit is felhasználó (az egyes ciklusok, különálló fejezetek címlapjain a költő saját rajzai szerepelnek, míg a fedőlapokon ismert vajdasági művészek, Hangya András és B. Szabó György alkotásai) könyv műfaját – azon túl, hogy „verseskötet” – pontosítani szeretnénk. Verses olvasónapló, „olvasmányregény”. Az első könyvről néhány évvel ezelőtt Virtuális irodalomtörténet címmel értekeztem. Ezt a címet adtam később a jelzett dolgozatot is magában foglaló, 2015-ben megjelent tanulmánykötetemnek is. (zEtna – Basilicus, Zenta, 2017)

FENYEGETÉS

A fecsegő potyautas 74.

A Trianon az, hogy magad is befelé figyelsz, nem nézel át a kerítésen, a dróton, a falon, hagyod. Passzé, kisfiam. A Trianon nem nagymatrica, hanem érdektelenség. Közöny. Közömbösség. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Elfogultság, elragadtatás, szelíd, fájdalmas mámor. Ezek a szavaim. De láttam például a minap, milyen nehézség az úgynevezett kánon fölépítése, kialakítása, hogy az micsoda türelem, mennyi pénz, mennyi csilingelés. Nagy István életművét lehet megtekinteni még néhány napig a Kieselbach Galériában, Jászai Mari tér, Bp., tessék szépen odafáradni, képileg Bartók, eseményileg a minden.

Azonban én most Fenyvesi Ottót jöttem dicsérni és magasztalni, nincs öltöny, sem nyakkendő, sem VIP kártyabelépő, a tárca portáján leadtam a két pisztolyt, a baltákat, a késeket és a savas flakont. Milyen kevesen tudják, hogy Domonkos István megírta a Kormányeltörésben című versét, szerintem benne van legfelső top tízben, lalala. Menj végig az imbolygó versolvasó soron, Tolnai Ottó, Sziveri neve mit mond. Balázs Attila, Hász Róbert, Kontra mint komoly írók. Pardon, de Sziveri 36 évesen ment el, rémületes fájdalmakkal meggyötörve, nagyon nagy költő volt, kutya se tud róla, anyukám, jó, legalább díja van, a szakma ismeri.

Kedvenc állatom azóta a rinocérosz.

Szóval hogy a Trianon nem az, hogy elvettek hegyet, völgyet, iskolanevet, történelmet, sufnit, íróasztalt. Csillagom, hiába kapod vissza a hegyet, és mászol föl rá sminkelt himnuszolva, akkor se látszol. Maradsz annak, amekkora vagy. Nem az hallik, aki ordít, vagy akit hangszóróba gyömöszölnek. Ilia Mihályt mikor és ki hallotta kiabálni?! A Trianon az, hogy magad is befelé figyelsz, nem nézel át a kerítésen, a dróton, a falon, hagyod. Passzé, kisfiam. A Trianon nem nagymatrica, hanem érdektelenség. Közöny. Közömbösség. Szarházi irigység. Düh, aminek nem tudod az aprómenetét. A Trianon falépítés. És részt veszel benne, mint tavaszban az aranyeső, mint őszben a rozsda. A Trianon az, hogy átjön a kikericses mezsgyén, és lebosszul. Oké, oké, értem, van rá lelki indok, sokat, ja, de nagyon sokat szenvedtem, míg te hűs, hazai madártejjel öntözgetted a háborgó, verset író öled, hát most szépen, módszeresen lealázlak, kifosztalak, megmutatom neked a homályos nemzeti sarkot, satöbbi, de különben olyan akarok lenni, mint te. Úgy fésülöm én is, pont úgy félre, nem?! Jól áll? Mondd, már, hogy jól áll, bazmeg!

Béla adta oda a két, buborékos borítékos könyvet. Ő a gondnokunk. Szoktunk tőle karácsonyi üdvözletet kapni, Boldog karácsonyt, a gondnok. Pincsije van, és én elég jó embernek tartom, ha ez számít valamit. Valamikor egyszer beszaladt a pincsi, nem tudtam miért, aztán kiszaladt. Addig beszéltünk valamit kint. Hát hagyott egy tócsát a szoba közepén.

Na, de elég is hozzá, hogy Fenyvesi Ottó verses köteteit küldte el nekem maga a szerző, Béla őket hozta el, mert már régen látom, hogy miféle kincsek ezek, viszont a könyvekhez nehezen lehet hozzá jutni. Vagyis nem lehet.

Halott vajdaságiakat olvasva.

Szarnak a versre, válságban a líra

„Végigvonult rajtunk a század

összes raja és alegysége.

voltak divatos nyavalyák,

fekélyek, allergiák infarktusok,

kankók, náthák és vírusok…”

Ezek a versek, melyeknek újkori példányait pl. föl lehet lelni a magvetős Szép versekben, a nyár legszebb eseményei voltak nekem. Metszetek. Kivonatok. Egy mondatba sűríti az életet, vagy az élettörténés novellisztikus, parabolaszerű mikéntjét, efféle mondatokat sorakoztat szépen, szellősen egymás után, ilyen mondatokkal mintegy kibéleli, levegősíti a versteret, és mire egy-egy költemény végére érek, meghalok, legalábbis sírok. Emberi életek a dunsztos üvegben, nesztek. Ötvenöt írói/költői nevet számoltam, meg még az ujjak. Ezek az emberek nekünk mind testvéreink, a véreink voltak. Erről ennyit.

Nagyon finom.

A nosztalgia eperből van. Édes, és vérzik is és fáj is. Látom, hogy éltél, mit tudtál, mi volt a pasziánsz, a reneszánsz, szürreál, a szoszoszocc, mi az új truváj. Mentünk a múltkor Újvidékre Pistivel meg Kingával, nem volt az egész Vajdaságban az egész mezőn egy kibaszott fa. Pfú, anyukám, milyen finom volt a semmi (kukorica, búza, rozs) elterülése.

Befejezésként pedig szeretném fölkérni a magyar kiadókat, hogy mihamarabb adják ki, valaki tegyen érte, hogy Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasok c. nagyciklusa egy köteteben, szép kiadásban jelenjen meg. Most még csak egyszer szóltam, és halkan írtam, de. Nem fenyegetőzöm, viszont le fogom bosszulni, ha nem teszitek meg.

Egy szép kiállítású, díszes könyv, ott lenne a helye a nagyban.

Finom lenne.

Hanem mire befejeztem ezt a szövegelést itt, a tárca ruhatára bezárt. Egy hét múlva nyitás, viszont továbbra is halkan mondom, nem kettő, de három csütörtöki pisztolyom volt.

Szerző: Darvasi László

Az égbolt Bácska és Paloznak fölött

Fenyvesi Ottó, a Délvidéken született költő harminchét évesen hagyta el a háborús Jugoszláviát, ahová gyermekkora, otthonérzete és sikerélményekben nem is szegényes pályája kötötte. 1974-től – ameddig be nem tiltották az orgánumot – az Új Symposion szerkesztői és szerzői gárdájához tartozott. Ez az időszaka egybeesett dunántúli kamaszkorommal, s így történhetett, hogy az újvidéki rádió könnyűzenei slágerlistáját nekem éppen Fenyvesi Ottó ismertette, játszotta le a középhullámon.  Közös anyanyelvünk mellé kaptunk még egyet tehát az évtizedtől: a rock and roll-t. Mára e könnyűzenének is komoly súlya lett, nem túlzás – hagyományt teremtett.

Fenyvesi Ottó egy színmagyar bácskai faluban, Gunarason született, Topolyán járt általános iskolába és gimnáziumba, az egyetemet Újvidéken végezte. (Katonai szolgálata vagy éppen a képzőművészetért megtett tanulmányútjai révén neve még több földrajzi névhez is köthető a régi Jugoszlávia területén.) Személyes életét, egyben irodalmi pályaívét a szerb‒horvát háború kitörésétől (1991-től) magyar helységnevek rajzolják meg; a groningeni kitérőt Veszprém, Tapolca és a Balaton-felvidéki Lovas és Paloznak követték.

Veszprémben 2002-től – Arany János szavával élve – énekesből énektanár lett, az MTA Regionális Központjának munkatársa. Főszerkeszti ma is a Vár Ucca Műhelyt, de ugyanúgy, itt, e megyeszékhelyen jelent meg újra – közreműködésével – szülőföldje periodikája, Ex Symposion címmel. 2009-ben a zETNA Kiadó gondozásában jelent meg a Halott vajdaságiakat olvasva című verseskönyvének első kötete. A már veszprémi költő kötete a határon túli Zentán látott napvilágot. Lám, a határon túli régi és a határon inneni új otthon – mint haza a magasban – a lírában együtt létezhet. A címadó költeményből hadd idézzek Fenyvesitől két délvidéki alkotóról, Csuka Zoltánról és Szenteleky Kornélról:

Új barázdát szel a lézer.

Verseitekkel kelek és fekszem…

[…]

Ránk férne egy kis boldogság. Csuka Zoltán!

Ránk férne a régi versek halk üteme.

Itt jártatok.

Nem vagytok már. Eljött értetek

a Vajdaságba a halál.

Mikes Flóris, Szenteleky…

Bácskai éjjel az Olümposz alatt.

Szenteleky szíváci biciklije.

Fényük hunyt házak…

(Halott vajdasági költőket olvasva, 8‒10.)

Csuka Zoltán a szabadkai gimnázium diákja volt, de családjuk 1915-ben Pécsre költözött, ahonnan fiatal költőként és folyóirat-szerkesztőként ment vissza Újvidékre. Két országban is fáradozott irodalmi műveltségével, költői és műfordítói mesterségével. Fenyvesi Ottó számára – látnivaló – tanulságos és rokonszenves életet élt. Csuka Zoltán idősebb korában nem csupán ellátogatott Tapolcára, ahol majd két évtized múlva Fenyvesi Ottó a helyi televízió és újság főszerkesztője lesz – de verseket is írt környékünkön. Csuka 1971-ben megjelent Ellentmondás a halálnak című könyvében (Magvető Kiadó) több olyan opuszra találtam, amelyeket szülőföldem, e táj szépsége ihletett. A költő szívében Újvidék, Pécs és Érdliget kincseivel ballagott le a tapolcai barlangba a több mint hetven lépcsőn. Ivo Andrič és Miroslav Krleẑa fordítójaként elismert alkotónak számított már, amikor versbe fogta a Tapolca alatti geológiai és hidrológiai csodát: „A tó mély zöldje vaknyugalmat őriz, / szellő nem éri, sodra, fodra nincs, / s hogy egykor forrott, tajtékzott a hőviz, / sziklákad oldott, míg e labirint / kirajzolódott itt a föld ölében, / arról csupán a töbrök vallanak, / melyek kivésték lassan s régesrégen / a boltívet s az öblös falakat” (A tapolcai Tavasbarlangban. In: Uő.: Ellentmondás a halálnak. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 99.)

Ilyen és hasonló régi versek halk üteme érinthette meg Fenyvesi Ottót, aki már csak azért sem írhatott hasonlókat, mert a modernizmusban – úgymond – az egyre kevesebb olvasók szarnak a versre. És válságban a líra. Csuka Zoltán barátja, Szenteleky Kornél, ahogyan nevezték és becsülték, a Vajdaság Kazinczyja Pécsett született, Zomborban érettségizett, Pesten szerzett orvosi diplomát, és – szomorú – fiatalon, 40 évesen Ószivácon hunyt el tüdőbajban. Az 1920-as évektől a jugoszláviai magyar irodalom szervezője. Csuka és Szenteleky 1928 – a Kéve című antológia megjelenése – után dolgoztak együtt. (Csuka Zoltán és Szenteleky a délvidéki magyar irodalom iránti felelősség kérdésében találkozott, Csuka a mozgatórugó, Szenteleky a tudatosabb tervező.) Küzdelmük azonban gyakran megcsuklott. A Vajdasági Írás megjelenésének második évében összeroppant a cenzúra, a közöny, a pénztelenség súlya alatt, de Csuka Zoltán hite, töretlen akarása, szorgalma nem csökkent. Alighogy megszűnik a Képes Vasárnap, belépett az újvidéki Reggeli Újság szerkesztőségébe, itt is hamarosan irodalmi mellékletet indított, a Mi Irodalmunk címűt. Szerkesztésére Szentelekyt kérték fel. Ennek a lapnak a halódásakor a mindig energikus, optimista, minden újrakezdésre hajlandó Csuka a már nagybeteg Szentelekyt egy új, önálló laptervvel kereste fel. Az 1932-ben induló periodika címe a Kalangya lett. (A cím szimbolikus, az embléma egy kalangyát – vagyis boglyát – összerakó magyar parasztot ábrázolt. Az ezerkilencszázhúszas és -harmincas években jó szándékkal, fiatalkori izgalommal vetették bele magukat az elszakított országrészben addig nem is létezett irodalmi élet szervezésébe. Fenyvesi Ottóék nemzedéke hasonló bizakodással, lendülettel indult Újvidéken. Az ezerkilencszázhetvenes évek vajdasági magyar költőire Szentelekyék csak azt hagyhatták, hogy ha nem élnek a hagyományok, akkor újra fel kell fedezni azokat, ha arra sincsen mód: teremteni kell újakat. Csuka Zoltán első expresszionista stílusú verseivel meg is tette ezt.

Fenyvesi Ottó legújabb verses könyvének (a Paloznak overdrive-nak) befogadását – hiszem – nagyban segíti, ha a Halott vajdaságiakat olvasva című verséből Szenteleky Kornél gondolatait is fölidézem a vajdasági sorsról. Szenteleky 1927-es írásában úgy látta és vélte, hogy például a Dunántúllal ellentétben „Itt a Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint például Erdélyben […] Itt nincs tradíció, nem kötelez a nemesség, nálunk nincs lokálpatriotizmus […] Ezen a lomha, lompos, tespedt tájon még kunyhója sincs a szépségnek. Ízléstelen, álmos kisvárosok, önző, mogorva falvak, hasznot ígérő kukoricások és – nincs tovább. Csúf és unalmas minden táj, egyiknek sincs lelke, íze, mesemondó kedve”. (Szenteleky Kornél: Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalom”-ról. In: Uő.: Ugartörés. Szenteleky Kornél válogatott írásai, II. kötet. Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Újvidék, 1963, 51‒55.)

1928-ban Szenteleky mintha Fenyvesi Ottó emberi és költői sorsának alakulását is előre látta volna. A vers a Vajdaságban című tanulmányában ugyanarról a jelenségről beszél, mint amiről Fenyvesi sokkalta drasztikusabban írt versében (lásd: szarnak a versre): „Szinte divatos dologgá vált az utóbbi időben a líra válságáról károgni, és megjósolni, hogy a következő évtizedek embereit nem fogja érdekelni a magános ember lelkisége…” (Szenteleky Kornél: A vers a Vajdaságban. In: Uő.: Ugartörés. Szenteleky Kornél válogatott írásai, II. kötet. Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Újvidék, 1963, 56‒64.)

Szenteleky Kornél gondolatmenetében a következő stáció a hagyományok kérdése. A mai kor embere a modern értelemben vett partikularitás és globalitás nem végletes, de mégiscsak ellentétpárjára ismer: „A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. Tekintetük a messziséget keresi, és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönüléseken. Az általános emberit látják, érzik, hirdetik. Látókörük széles, de persze nem oly éles, mintha szűk szögbe szorítanák, egy pontra szegeznék tekintetüket. A messzi horizont mindig elmosódottabb, mint a faluvégi erdő távlata.” (Uo.)

Kockázatos kijelentés lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy a fenti bekezdésben Szenteleky már akkor megrajzolta Fenyvesi Ottó portréját, akitől időben évtizedek választják el, sőt, háborúk. Annyiban mégis igazat kell adnom Szentelekynek, hogy Fenyvesi Ottó gesztusai, személyes döntései vagy éppen versbeszédei őszintén progresszívek voltak. Világképében neki is nyomot hagyott a kozmikus megrendülés, hogy Auschwitz után nem lehet, vagyis másképpen kell verset írni, s traumaként kellett emberként, művészként egyaránt  megérnie, hogy annak a világnak véget vetett a két nép egymás elleni háborúja, amelyben  – egy interjúban vallotta Fenyvesi Ottó  –  személy szerint jól kijött „egy másik ország multikulturális valóságával.” (Erről részletesen lásd: Blues és óceán. Fenyvesi Ottóval Prágai Tamás beszélget. Szépirodalmi Figyelő. 2005. 4., 67‒73., itt: 68.)

Tőle tudom, hogy a ’vonat’ megnevezésére külön szerb (’voz’) s külön horvát (’vlak’) szó van, s ettől egy valahai kalauz akár igazat is adhatott Danilo Kisnek, aki szerint Jugoszláviát úgy rakták össze, mint Frankenstein doktor a szörnyét. (A kétnyelvűségről a Dunántúlon komisz élményei Kalász Mártonnak is voltak, amikor magányos vonatútja során nem a váltókon, hanem a német és a magyar szavak között rázkódott vele a vagon. Engem a Balaton közelében zavarba ejt az a jelentéstani kérdés is, hogy a ’délvidéki’ és a ’vajdasági’ meghatározások egymás szinonimái vagy éppen hiponímiák?)

Fenyvesi Ottó osztozott Mészöly Miklós reményében, hogy a délvidéki társadalom keretei között van remény a magyarság helyzetének komoly javulására. Vagyis – Szentelekyék véleményével szemben – a Vajdaság nagyban befolyásolta Fenyvesi költői lelkületét. Mindent, ami fontos, amiért élni érdemes, magával onnan hozott. Amikor átjött gépkocsijával a határon, az őr megkérdezte, mivel van tele a járműve? Megkapva a választ legyintett csak a hivatalos közeg, tán még nevetett is, hogy a költő vigye csak a magyar nyelvű könyveket. Háta mögött maradt Kosztolányi és Csáth Bácskája, amelynek tájai Herceg János szerint „nem bővelkednek költői színekben. A mérsékelt éghajlat, a síkság, az erdőben szegény föld elszórt eperfával, satnya akácaival, a barákba terelt vadvizek nem mutathatnak romantikus képet.” (Herceg János: Bácska, mint irodalmi nevelő. Kalangya 1938/8-9., 363.)

Az olvasó innen igazán átérezheti annak a lehetetlen színnek a szomorúságát, amit Fenyvesi Ottó akkor festett versébe, amikor már jóval átért a határon, s új életszakaszának elején levesét kanalazta. Harmadik kötetében, A Káosz angyalában  (M-Szivárvány Alapítvány, Budapest, 1993) leltem e meghökkentő kolorizmusra. Visszaszámlálás az episztola címe, Lódi Gábort szólítja meg:

Tulajdonképpen kanalazgatom a citromsárga

levest, miközben átrohan a konyhán egy terepszínű teve…

Én Veszprémben, te

Groningenben. Mint valami koszos, molyos szakállú

Cholnoky-legendák csapdosunk, szálldosunk az alko-

nyatban. A Bakonyról néha alászáll némi intellektuális

rebbenés, mozgás az Óceánról, akárhonnan. Szajkó

Lókútjáról.

Előttem testmeleg víz. Citromsárga. Tulajdonkép-

pen ez nyugtalanít, ez a tétova kanalászsás, a szürcsölés, a

lassú felszívódás.

(A kiemelések tőlem, NIP.)

A citromsárga leves, a citromsárga testmeleg víz nem természetes megvilágításban jelennek meg a versben. Művi fény esik rájuk, ahogyan az ezerkilencszázkilencvenes évek első felében a videoklipekben láthattuk, hogyan alakul a modern kép egy adott színtartományának színezete, telítettsége és világossága? (Ne feledjük, a költő filmszeretetét, s hogy képzőművészeti tevékenysége, például a kollázs műfajában szintén jelentős!) A Herceg János által színszegény („beteg, borús, bús, lomha”) Bácska költője, Fenyvesi Ottó élete felén, két ország korszakhatárán a következőképpen láttatta a főszíneket:

az aszfalton sikoltozó szavak ezrei

tojáshéj, szemkápráztató orchideák, kaktuszok

hermafrodita szilvakékek, pirosak, aranyszínűek

szellőztetjük tüdőnket

nézzük az úszó felhőket, a piszkos műszálas eget

hontalan lelkek állatkertjét

dől az ózon

Ablakhoz vonz egy hidrogénszőke…

(Egy hidrogénszőkéhez, a kiemelések tőlem, NIP.)

A főszínekből a színtan szerint a többi színt ki lehet keverni. Fenyvesi ebben a versében sem természetes színt, hanem művit vesz észre. Apollinaire még vörösesszőke női frizurát emel költészetébe, a Délvidékről Veszprémbe érkezett költőnek egy valószerűtlenül világosra kiszőkített hajú nő tűnt föl. A hangsúly a ’nem természetessel’ rokon értelmű ’valószerűtlen’-en van! Hagyományok híján alakította ki ezt az új versbeli kolorizmust Fenyvesi, amihez szükséges volt, hogy a kortárs vizuális kultúra eszköztárárából is merítsen. Mindez – kicsit másképpen, de – igaz a legújabb könyv versire is. Az Amerikai graffiti című versben a költő sorra veszi a tengerentúli élményeit, amikor a falfirkákat tanulmányozta. Chicago huzatos utcái oly módon kapcsolódnak össze az újvidékiekkel, hogy Fenyvesi Ottó Georges Lucas 1973-ban bemutatott filmjét még a vajdasági városban látta. S nem csupán a filmélmény kísértett abban a metropoliszban, de az egész bácskai színszegénység is:

Nem győztem lábjegyzetelni,

mentem a szürke betonpoklon keresztül.

bele a kollázs-létbe, mentem a műkoszba,

bele az entertainment iparba,

graffitik (a lázadás jelei) után kutattam…

falakra fújtam ezt-azt, mint Ljubljanában

(jóval a Laibach Kunts előtt);

nyárégette színeket kerestem,

a sárga, a kék, a zöld és

a vörös tökéletes árnyalatait,

aztán semmi…

(A kiemelések tőlem, NIP.)

Ady Endre hagyta a költőkre azt az intelmet, hogy ne legyenek a szürkék hegedősei. Fenyvesi Ottó tett a Mózsi Ferencnek ajánlott amerikai versében egy lázadó mozdulatot. Nyilván azért, hogy még komolyabb üzenetté azáltal változtathassa, hogy versbe is írja, dél-közép-kelet-européerként költői dikcióvá transzponálta tényleges akcióját a Chicago Cubs baseball-stadionjánál:

Fújtam tageket a betonfalakra,

a láthatatlan magyar Banksy.

Soha nem értettem a baseball lényegét,

csak annyit fogtam fel, ütni kell a labdát,

és ha eltalálod, akkor futás. Punktum.

Mint a graffitisek: kicsit fújnak,

aztán futnak, a rendészek elől.

(Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti. Hommage à Mózsi Ferenc, 28.)

Tagek, graffitik, mangák, képregények… Kép és írás elválaszthatatlanok egymástól Fenyvesi Ottó költészetében. Természetesen nem a stíluseszközök egyik legfontosabb fajtájára, a költői képre gondolok itt, tehát nem a metaforára, nem a hasonlatra, nem a megszemélyesítésre, hanem a KÉP-re, az imago-ra, a festményre, a filmkockákra… Mondják ‒ az 1990-es évektől napjainkig terjedő időben ‒ a kép le fogja győzni a betűt, legalábbis ezt jósolta Marshall McLuhan, akinek Fenyvesi Ottó állt torontói házánál, vagyis a Gutenberg-galaxis végéről szóló teória bölcsőjénél. Az új könyvében szavakkal dolgozó Fenyvesi Ottó a láthatatlan magyar Banksynek titulálta magát, s bizony, olvasói azon köréhez tartozom, akiknek a világháló segítségére van szükségük ahhoz, hogy még pontosabban pozícionálni tudják Fenyvesi legutóbbi önarcképét. Banksy, eredeti nevén Robin Gunningham 1974-ben született, angol graffiti-művész – őt tartja testvérmúzsájának a szerző Paloznak overdrive 28. oldalán. Az ókori Róma falaira költők és művelt polgárok firkantottak epigrammákat, császárelleneseket is, ahogyan a 20-21. században a lázadó fiatalok spray-jel tageket (azaz jeleket, falfirkákat, rajzokat, festményeket vagy epigrammákat) rögtönöztek. Weöres Sándor szívesen mesélt arról, hogy hajdanán a települések oszlopain a vándorok rejtélyes krikszkrakszokat és rajzos, ám titkos üzeneteket hagytak hátra a későbbi arra járóknak, arról például, hogy ki fogadta barátsággal őket? – vagy ellenkezőleg, melyik háznál nem számíthattak semmire. Meg hasonló kéz- és rejtjeleket. Amelyeknek jelentéséről és jelentőségéről Domokos Mátyás Weöres Sándorról szóló könyvében olvashattunk. Előbbi így ír erről: „…valamikor, az elmúlt időkben (Weöres Sándor gyerekkorában például) a vándorló koldusok, a bujkáló szegénylegények, a hol itt, hol ott tábort ütő, majd váratlanul elillanó cigányok mindenütt, amerre jártak és megfordultak, a kerítéseket, a falakat, a porták bejáratait telerajzolták titokzatos jeleikkel, amelyekkel sorstársaik értésére adták: mikor, hol, mit várhatnak, mit remélhetnek, s mitől ajánlatos óvakodniok. Hol van harapós kutya, vagy harapós gazda, aki rögtön vasvilla után nyúl? Hol adnak egy tányér meleg levest a könyörületes szívű háziak?” (Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Nap Kiadó, Budapest, 2002, 166.) Ezen ősi jelek és a modern világ, a kis- és nagyvárosok piktogramjai, például a KRESZ-táblák közé helyezendők azok a graffitik, amelyeknek Fenyvesi Ottó művészi értéket is tulajdonít.

Végül ennyi sem marad utánuk, az esők is elmossák, az évek levásítják ábráikat, furcsa betűiket, miután kódjukat már nem fejti meg senki. (Weöres Sándor költői sorsot is belelátott e történetbe.)

Fenyvesi Ottó verseiben az amerikai popkultúra és a hagyományos, klasszikus műveltség jól megférnek egymással. Gondoljunk csak első olvasmányélményeinek világára. A gyermekkor mikrokozmoszában fantáziájának határain a képregények tágítottak, a világról akár mesei, akár valós ismereteket onnan szerezhetett. E műfaj Amerikában született, a 19. században.

A magyar származású sajtómágnás, Pulitzer József fedezte fel, s indította világhódító útjára a comic stripet.  Az oldalak jellegzetes szerkesztése, az egyes képek s a hozzájuk tartozó szöveg a maga buborékában Európában is hamar divatba jött. Sőt – a 20. század Franciaországában a hagyományos könyvolvasók táborából jelentős tömegeket csábított a több kép, kevesebb szöveg fogyasztására. Ám ne rójuk föl a képregény műfajnak ezt! Sőt, jusson eszünkbe, hogy a középkor Biblia pauperumai is tulajdonképpen míves képregények voltak. Aki a magyar vizuális költészettel ismerkedne, elsőként nézzen csak utána Kilián István professzor tanulmányaiban, hogy mennyi körcikk-, négyzet- vagy éppen virág-alakú képverse van hét-nyolc évszázados költészetünknek. A vizuális költészetet, a graffitit és a képregényt sem a modern 19-20. század találta fel. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a hagyományokat mindenütt és mindenben megleljük, ha keressük. Elfeledhetik vagy betilthatják ezeket, aztán egyszer csak, akár a búvópatakok, újra felbukkannak. Például 1957-ben Újvidéken a Buksi című hetilapban. Az anyaországban ugyanekkor a Pajtás című – úttörők számára kiadott – periodikában Cs. Horváth Tibor és Zórád Ernő kezdte közölni folytatásokban a Winnetou-t. 1977-ben a Mozgó Világ hasábjain Banga Ferenc és Esterházy Péter jelentetett meg képregényt Amíg a ló farka ki nem nő címmel. Fenyvesi Ottó a Paloznak overdrive első költeményében így ír:

Elbűvölten néztük a rajzokat, silabizáltuk

a képregények buborékjait, felhőcskéit,

mohón faltuk a szavakat, mondatokat,

kézen és fejen állva ismételgettük,

mit mondtak a szereplők.

(Chlorophylle és Minimum, 8.)

A képregény magyarországi történetének volt egy virágzó korszaka, de a műfaj, mint olyan, az ezerkilencszázkilencvenes évektől kezdődően egyszerűen és csöndben jobb létre szenderült. Talán azért, mert a képregényrajzolók még mindig nagy becsben tartották a szöveget egy nem olvasó világban?  (A képregények történetéről lásd Kiss Ferenc tanulmányát: A képregény születése és halála Magyarországon. Beszélő, 2005/1.) A képregény-műfaj elsiratása és a Buksi című folyóirat sorsát nosztalgiával felidéző Fenyvesi-vers hangoltsága szinte azonos. A versből megtudjuk, hogy a határokon túli „magyar képregényvilág”-gal viszont radikálisan végeztek:

A Buksit állítólag a Jugoszláv Harcos Szövetség

szüntette meg, mert a fiatalokat nem nevelte

kommunista hazafiságra…

…Valiant herceg elfelejtett magyarul.

Szerbhorvátul minden mehetett tovább

faltam a képregényeket:

uuuh! Moja draga puši na lomači…

[A szerelmem rágyújtott a máglyán…] 

(Chlorophylle és Minimum, 10.)

A tűz nem csak a képregények képén, metaforikusan, hanem a vers által tükrözött valóságban is égett már:

Apám egyszer úgy berúgott,

hogy bosszúból elégette az összes Buksimat.

Gyermekkorom egy szempillantás alatt ellobbant.

(Chlorophylle és Minimum, 11.)

Fenyvesi Ottó itt egymásba játszotta álmait a konkrétumokból tágított látomásokkal, s nem a zsurnalisztika szabatos nyelvét használta, sokkalta inkább a filmes áttűnésekét és legesleginkább költői versbeszédét. Szembeötlő vonzalma a filmvilág iránt nem hagyomány nélküli a magyar irodalomban. Mándy Iván és Mészöly Miklós éltek a filmtechnikai eszközökkel szépprózáik szövegalakításai során. A filmes váltások által keltett művészi hatás lehetőségeivel is szívesen él. A Chlorophylle és Minimum című versében például a forgómozgást végző tárgyak és a körszerűséget asszociáló elvont fogalmak képsorai tűnnek egymásba, de korántsem önkényesen, hanem szigorú kompozíciós elv szerint. Az apa erős keze alatt az egyenes vas éppen úgy hajlani kezd, ahogyan a fény az űrben,  s miképpen a Singer-varrógépnek van kézi kereke, úgy az időnek is, sőt az emlékek harmadszor lóduló hullámával az a Bill Haley-nóta érkezik a versbe, amelyben a rock és a kronométer (az elforgó óramutatókkal!) egyszerre és igen pontosan kelti az eltűnt idők utáni nosztalgia vágyát. Marcel Proustot időutazására egy teába mártott sütemény íze indította el, Fenyvesi Ottót a Zágrábban készült étvágyfokozó Vitacitrol:

Vitacitrolt ittunk kávéskanálból.

Mufurcnak és Bobinak hívtuk a kutyánkat,

apám vasat hajlított, anyám

meg egy Singeren varrt rendületlenül.

Az idő kerek volt, tiktakolt és

vadul forgott körbe-körbe.

Még nem volt tévé,

csak rádió, de az szólt rendesen:

híradó, szívküldi, faluműsor,

szombat esti vidámest,

zenés találka, slágerparti,

Rock Around The Clock.

(Chlorophylle és Minimum, 9.)

A költő kis regisztert is illesztett Vizuális paradicsom című versébe, ahol meghatározó filmélményei közül többet is megnevezett:

csak loholtunk

Bécsbe, Párizsba, mentünk Londonba,

az utolsó tangó helyszíneit kutattuk,

egyszer csak megérkezett a Taxisofőr,

Tarkovszkij Sztalkerje, Fellini Amarcordja,

A keselyű három napja, az Űrodüsszeia,

akkor még olyan művészi volt a világ,

vég nélkül készültek a művészfilmek… (24.)

Fenyvesi Ottó egy művészfilmet különösen gyakran megidéz épülő életművében, amelynek hősében – mi másért fordulna ehhez az alkotáshoz – bizonyosan egyik alteregójára is ismert. Andrej Tarkovszkij Nosztalgia című remekére gondolok. A hazájából eljönni kényszerült filmbéli költő, Gorcsakov (Tarkovszkij aleteregója), Itáliában gyűjt anyagot készülő könyvéhez, s az egyetemes kultúrát jelentő templomi falak közt rádöbben, hogy amit az emberiség a ’nosztalgia’ szóval illetett, az nem más, mint az eleven múlt, amely a jelenben sem ér véget, s ennek teljességéből nem lehet nem részesedni a művészlét egyetlen pillanatában sem. Még akkor sem, ha az effajta gazdagító kiszolgáltatottság melankóliával sújtja a végessége tudatát el nem felejtő alkotót.

A nosztalgia megélése során már nem vagyunk otthon a gyermekkorunkban, elveszítjük a fiatalságunk legtöbb álmát, nincsen meg az innenső part, ahonnan elrúgtuk magunkat, ugyanakkor még nem rendezkedhettünk be az újabb világba, amit a régi helyett nyertünk, mert a túlsó partra meg sem érkezhetünk. Gorcsakov háta mögött a spirituális Kelet, előtte az érzéki Nyugat.  Gorcsakov két világ közt áll, s egyikben sincs még s már otthon, s – szimbolikus – a medencében, sejtelmesen kavargó gőzben faltól falig viszi gyertyalángját. Ott sikerül átvinnie azt. Moholgunaras és a Balaton-felvidék között éppen ugyanerről vagy hasonló érzésekről tudósítanak e Fenyvesi-versek, Kosztolányi Dezső szavával élve: „dél és nyugat között csapong az én lelkem”. A tapolcai Malom-tó hévize állandó hőmérsékletű, nem fagy be télen sem, csak párája a fagyosabb időben gőzölög. Ez a természeti jelenség Tapolcán Fenyvesi Ottót Tarkovszkij filmjének titokzatos képsorára emlékeztette. A kisváros tavához Tolnai Ottóval is elkirándult. A Tarkovszkijban s hősében, Gorcsakovban feszülő, kibékíthetetlennek tetsző ellentéteket jól ismeri Fenyvesi, íme az ezekről valló verssorai:

Gyűszűnyivé zsugorítani a melankóliát,

az elmúlás terét, mint Tarkovszkij

filmjének hőse a medencében,

a Nosztalgia medencéjében,

csak járkálni egy szál gyertyával,

az egyik parttól a másikig,

csak őrizni a lángot,

járkálni a fénnyel ide-oda…

(Vizuális paradicsom, 24.)

Az infinitivus mindig érthető, értelmezhető felszólításnak is. Így egyféle ars poeticaként is felfogható ez a potenciálisan önmegszólító strófa. Nem tudhatjuk, mi volt a gyermekkor paradicsomi létállapota előtt, nem tudjuk, mi lesz ezután, de ettől még az életet jelképező gyertyalánggal ingázni kell két part között. Ez a költői tartás Fenyvesi Ottó új verseskötéből engem inkább Camus humanizmusára emlékeztet, aki az egzisztencialista korszak cinizmusát meghaladva azonosult Sziszüphosz kínjaival is, és pillanatra sem vált – Hamvas Béla kifejezésével élve – szituácionistává. A barátságok, a számon tartott nevek, a megőrzött arcok a versekben mind-mind arra bizonyítékok, hogy Fenyvesi a szubkultúra prófétája, lázadó, modern, ugyanakkor akár régimódi poétának is joggal nevezhető, miután az avantgárd a szemünk láttára klasszicizálódott. A barátok közül legelőször Sziveri János volt, aki korai haláláig formabontó költészetében újraélesztette a zártabb formák és a legigényesebb összecsengések igényét. A barátok ‒ élők és holtak ‒ népesítik be a költemények tereit. Megférnek békésen, mint a temerini Kutyalyukhoz címzett kocsmában – balkáni idill – rácok és magyarok. Szívbéli és erkölcsi parancs, hogy Sziveri Jánost holtában is szólítani kell: „Időnként kérdőre vonlak! / Jobb-e odaát?” (Appendix – Sziveri János nyomában, [54.]) A kötet egyik legmegrázóbb verse a Folyamatos jelen című opusz. Fogarassy Miklós temetéséről és a ravatalához vivő vonatútról szól első jelentésrétegében. De az az út sem csak a térben tart, hanem az időben is, hiszen Fenyvesi Ottó fia már megtette egyszer ugyanezt:

Tíz évvel előbb, 2003-ban Miklós és Áron

megbeszélték, a BAH-csomópontnál

találkoznak, és együtt mennek

a Farkasrétre, Balassa Péter temetésére

(Fogarassy és Balassa volt Áron mentora). (35.)

Hát nem történhet más az újabb generációkkal sem, mint hogy az apák útjait ismétlik? Az új idők errefelé, a Dunántúlon, ahogyan Sziveri is nevezte még: Pannóniában sem váltják olyan magától értetődőn a régit, mint Bob Dylan dalában? A Fenyvesi-vers konnotációja legalábbis ezt üzeni:

Kismoszkvában veszteglünk,

egy graffitikkel telefestett tehervonat mellett.

Kietlen rengeteg, mintha Szibériában.

A szomszéd kupéban pánikba estek,

azt hitték, örökre Hajmáskéren maradtunk.

A reményből oly kevés van… (Uo.)

A rendszerváltás előtti szovjet laktanya kísértetvárossá lett napjainkban, azóta csupán az enyészet formálta. Szörnyű háttér lehet egy transzformátor-állomásba csapott villám miatt veszteglő vonat ablakából, az olvasónak befogadóként meg sem kell erőltetnie a fantáziáját. Élők idéztek valahai élőket: a könyvtáros írót, akit aznap búcsúztattak, a külsővati ikerpárt (az egyiknek Krúdy volt a kedvenc írója, a másiknak Móricz), Mészöly Miklóst, Tandori Dezsőt, Gion Nándort, Herceg Jánost, Esterházy Pétert… Fájdalmas olvasmány, amikor 2021-ben a halott Fogarassy szavai az 1976-ban elhunyt dunántúli novellistát, a fiúcska-Dosztojevszkijt idézik:

Fogarassy telefonhívásai, a kánonon túlról,

kiszámíthatatlan időközökben, nem túl gyakran,

de körültekintő figyelemmel és részletességgel,

mondta a monológját, a cserszegtomaji

Szabó Istvánról… (38‒39.)

A barátok közül az egyik testvérmúzsa Európa-hírű fotográfus volt, akinek családja Pozsonyban élt, majd édesapja a budapesti Bölcsészkaron lett neves irodalomtörténész. Apát és fiát Kovács Endrének hívták. A fotóművész alkotásai Párizsban is megbecsülést vívtak ki, de alkotójuk hazajött, Alsóörsön telepedett le. Fenyvesi Ottó a barát alakját s nevét két kötetbéli versébe is beleírta:

Ami még szép volt az idei nyárban:

szállt a blues Paloznak felől,

Zsigmonddal – mint az indiánok – táncoltunk

J. J. Cale Call Me the Breeze című dalára,

Gabival és Ágival Káptalantóti felé autózva

Lucinda Williamst hallgattunk,

Kovács Bandival pedig David Bowie-t…

(Tolnaival a Riviérán, 46.)

Mielőtt mindent felednék, mondom:

olykor sétálni megyek a hegyre, a római útra,

vagy Kovács Bandi alsóörsi  kertjében

turbolyával díszített sonkából lakmározunk;

a Balaton vizében sügérek úsznak,

durbincsok és keszegek, kárászok…

(Appendix, 54.)

Ám nem csupán halott írók (költők, novellisták) s – oly nagy számban – néhai képzőművészek (festők, grafikusok, fotográfusok, filmrendezők, festékszóróval vagy csomagolással híres akciózók) panoptikuma a könyv, de a költő számon tartja régi és új környezetének ismerős arcait, a felvillanó emlékekből előlépőket, sőt – dunántúli idillben – a közelállókat, köztük Tolnai Ottóékat:

Ültünk a szeptemberi foszladozó napsütésben

lovasi házunk udvarán: Tolnai Ottó, Jutka, Ria és én,

Gabi csak délután ért haza,

képzeletünk úszott az Adriában, úsztunk az azúrban,

ültünk és vártuk a dunántúli naplementét… (44.)

Egyszerűen, ennek a dolgozatnak a keretei között fölsorolni is lehetetlen mindenkit, ám álljon itt egy rögtönzött regiszter róluk, akikkel a személyes együttlét már a Balaton-felvidékhez köti, Berzsenyi Dániel tájaihoz – tán sorsszerűen – Fenyvesi Ottót:

Nemes Pista hódsági származású festőművész,

kedvenc témája a madárvilág;

szót ejtettünk még Boszniáról, Szarajevóról is,

oda majd egyszer Hegyi Zolival kellene elmenni,

és Gáspár Gáborral a višegrádi hídhoz,

Héthelyi Réka azt mondja, a Híd a Drinán-t olvassa,

a szerbhorvát Nobel-díjas író, Ivo Andrić regényét… (46.)

Szabadkán egy Zsolnay-porcelánnal borított szökőkút majd a könyvtár páncélszekrénye előtt készített a veszprémiekről a költő egy versbeli gyorsfényképet:

Arany Zsuzsi, Kilián Laci, én

Varga Ricsi, valamint Horváth Zoli,

akinek precizitása a veszprémi Művészetek

Háza környékén és messze földön híres…

(Örökzöld Szabadka, 68.)

Az olvasó reménykedhet, a haza a határon innen majd megépülhet, s az elhagyott egyhangú régi vidékhez képest meg is szépül, és szellemi és spirituális szempontból a gazdagodás vár rá. Az elmúlt évek veszteségei azonban cáfolat gyanánt érkeztek és suhantak tova Fenyvesi Ottó költő szeme láttára. Az egyik legfájóbb búcsút Nagy László és Szécsi Margit fiától, a grafikus Nagy Andrástól kellett vennie (Andreas ante portas – Nagy András tiszteletére):

Hosszú, reményteli életre készültünk,

amibe sok minden belefér, egyedi színek

és különös hangok. Az idő hamut havazott,

hátunk mögül valami hiányzott. Még egyszer:

Andreas ante portas. András szenet karcolt

a rajzlapra, aszályt, ínséget, kolerát és

egy keresztet, melyre a pléhkrisztusokat

olykor az út mentén kiszögezik. (61.)

A közös haza ugyan létezik a magasban, de itt lenn még nem jött létre. A havazás színe nem fehér, hanem szürke(!), éppen olyan, amilyen a metropoliszok beton-rengetege vagy a bácskai falvaké… A költő választott lakhelyén, a Balaton partján, Pannóniában járhatja életfogytiglan kerékpárútját. Legyen könnyű neki e táv Lovas és Paloznak között.

Fenyvesi Ottónak hálával tartozom; verséből értettem meg annakidején az ’overdrive’ jelentését, azt, hogy túlzást, túlhajszoltságot jelent. Mind a régi, mind az új vers additív technikával íródott, s ugyanúgy a hajszolt alkotói lélekállapotokra vall.

Roll over Szent György-hegy.

Németh Pisti biciklijén lázban égve.

(Roll over Tapolca, lásd Fenyvesi Ottó: Amerikai improvizációk. Vár Ucca Tizenhét Könyvek 26. Veszprém, 1999, [10.])

A ’roll over’ jelenségről egy Zorán-dal tudósított eszmélkedésem során. Bizony, a régi Jugoszlávia tengerpartjáról énekelt sláger nem tompa, nem szürke, hanem lehetetlen színekről szólt, amelyekről mindenki tudta, hogy nem valóságosak. Sztevanovity Zorán a Romantika című dalában a következőket hallottam bakelit lemezről a kunbajai építőtábor falai közt kiskatonaként 1978-ban:

Ott délidőn nem mozdul más, csak a megkötött csónakok,

s egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.

Űzöttségünkben sem tudtunk másról mesélni, csak arról, amit a megéltekről, a múltról vallattak a kerekek, arról az utak alatti több évezredes rétegekről, amikből a modern költészet szép darabjai még évről évre akár el is dalolhatók:

Brigetio, Aquincum, Baláca,

Savaria, mind elveszett.

A romok felett utópiák, illúziók,

sánta metaforák, himnuszok.

És hiába mocorognak a régi jók.

Minden ismétli önmagát.

Végtagok repülnek az ég felé.

Új idő, új rend közelít.

Gonosz, kapzsi és hódító.

jönnek, kikmindent elfelejtenek.

Mobil csörög, ismerős dallamok.

A hívó némán szemléli

a leigázott provinciákat…

(A Római úton, 90.)

Nemzedéki élményünk volt a fővárosban, hogy bár Peter Fonda – a képvásznon, az ekránon – eldobta karóráját, attól még nem állt meg az idő.  Fenyvesi Ottó a Vajdaságból érkezett a Balaton északi partjára, magam pedig itt éltem s élek azóta is, ahol megszülettem. Szívből kívánom olvasójaként: defektek nélküli jövő várja e tájon!

A költészet biciklije

Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive

„And youth, oh youth, are being seduced
by the greedy hands of politics & half truths.”

(The The: The Beat(en) Generation)

Vagány címet adott új kötetének Fenyvesi Ottó, a „bőrdzsekis anarcho-líra” (Virág Zoltán) magyar trubadúrja. A kétszavas cím mindkét eleme idegenül cseng a kortárs magyar költészet kontextusában. A Paloznak déli szláv eredetű szó, egy észak-balatoni falu neve, eredetileg ’szőlők alatt’ lehetett a jelentése, utalván a falu borászati gazdálkodására. Az „overdrive” a túlhajszoltság, a túlpörgetés, az agyonhasználtság konnotációit tartalmazza, ami a neoliberális kapitalizmus, a globális civilizációnk kifulladásának metaforájaként is értelmezhető (a költő egyik alapmotívuma, gondoljunk a Kollapszus (1988), illetve A káosz angyala (1993) kötetcímekre). Ugyanakkor Fenyvesi műveinek beat világában az „overdrive” a gitárpedálra is vonatkozik: a koszosabb, nyersebb vershangzásra, a free-jazzt idéző, improvizatív ritmusokra, a torzított dallamroncsokra. Ez Fenyvesi költészetének inspirációs hálózatait is megidézi: a déli szláv (jugoszláv), a magyar, illetve az angolszász underground és popkultúra frekvenciáit. A Paloznak overdrive nem alkalmazkodik a jólfésült, eladható kötetcímekhez, provokatív esztétikailag, ideológiailag egyaránt. Az egymástól kulturálisan, tartalmilag távol eső szavak összeragasztása kollázsként működik. Ritka az ilyen merész, autonóm költői világot jelző címválasztás a kortárs magyar lírában (elsőre Nemes Z. Márió: Barokk femina, illetve Sopotnik Zoltán: Saját perzsa kötetcímei jutnak az eszembe).

A kollázs az avantgárd egyik ellenművészeti kifejezésmódja. Szemben a hagyományos festészeti eszközökkel, az alkotó hulladékból kreál művészetet. A művészet ebben az esetben az intézményesült, a kanonizált formák, a hagyomány megkérdőjelezése, bírálata a „mindennapok átesztétizálása” utópiájának jegyében.

Fenyvesi lírájában a hulladék kollázsszerű felhasználása az intézményesült szimulációgépezet „árufetisizmusának” leleplezése. A burroughs-i cut up eredménye: all mixed up. Fenyvesi ugyanakkor nem egy idejétmúlt avantgárd költő, akinek műveiről le kell söpörni a múzeumi port: „Sorakoznak a kérdőjelek, / divatjamúltak már az avantgárdok, / sorakoznak a zárójelek, a parketten / félájult ifjak táncolnak, vereséget / szenved az értelem. A részeket / egésszé szerveznénk már, de tudjuk: / az ellentétekre épített kompozíció / célja az önkény kiküszöbölése.” (Fragmentumok tükröződése, 79.)

Az avantgárd, a neoavantgárd, a posztavantgárd mellett a beat, illetve a posztmodern művészet is nyomott hagyott a szerző munkáin. Ez adja a verseinek eklektikusságát, hibrid poétikáját, besorolhatatlanságát. Emiatt nem felelt meg a ’90-es éveket meghatározó posztújholdas költészeti kánon elvárásainak (ne is keresd az akkori mainstream beszédmódban). A századfordulós szimbolizmus finomított, higított, depolitizált, szelíden ironikus változata helyett Fenyvesi a diszharmóniákkal, a hasadásokkal, a groteszk egybefonódásokkal tette egyénivé és egyben idegenné a művészetét a „magyarországi magyar” (tudom, abszurd kategória, értsd úgy, ahogy akarod) irodalmi kánonban.

Tévedés lenne azt hinni, hogy Fenyvesi számomra jobb mindannál, amit a magyarországi magyar költészetben olvastam és olvasok. Nem több, ám nem is kevesebb, és rendkívül zavar a felületesség, amikor a formakultuszt, a klasszikus mondatkompozíciót kérik számon rajta. Én a magyar irodalmat plurális jelenségnek tartom, éppen a több fajta poétika együttes jelenléte teszi számomra gazadaggá, dinamikussá és szerethetővé. Kétségtelen azonban, hogy a jugoszláv költészetben otthonosabb Fenyvesi lírája, azzal, hogy ott meg a magyar hagyomány jelenléte hat szokatlannak, idegennek. Ugyanakkor Jugoszlávia a kukába került, így vetődik Fenyvesi élete és költészete a senki földjére, ami egyben a forráspontja is. Egyszerre van jelen több, párhuzamos hagyományban.

Játékos iróniával tálalt ars poetica: „A bal félteke ismétli önmagát.” (Andreas ante portas, 58.) Az ismétlés e líra egyik alapvető eszköze, az emlékezetet, a múlt értelmezését meghatározó működésmód. Azzal, hogy az ugyanaz az ismétlés által sohasem lesz maradéktalanul önazonos, ahogyan a kollázsban új kontextust nyer a kulturális hulladék, az idézet. Ezek persze több száz éves bölcseleti evidenciák, Fenyvesi ezt azzal toldja meg, hogy a saját életét világítja meg a folyamatos változás, a „folyamatos jelen” gondolata jegyében. Költészetében a ’99-es Amerikai improvizációk című kötete óta felerősödött a nosztalgikus hangvétel, az érett pátosz, egyre intenzívebb a korábban ritkábban előforduló személyes élmények versbe emelése. A Paloznak overdrive ezt a vonalat folytatja, ugyanakkor melankolikus iróniával számol le a nosztalgia árufetisizmusával: „Gyalulom, savanyítom / a káposztát, gyalulom, / temetem a nosztalgiát.” (Folyamatos jelen, 40.)

A kötet íve a képregényes gyerekkor megidézéstől, a ’68-as, lázadó kamaszkoron, majd a felnőttkor kiábrándulásain át az úton levés filozófiájában csúcsosodik ki. Az út a világ megismerésének vágya, majd a manipulált megismerés illúziójával való szembesülés, végül a belső útkeresés jelképe. Virág Zoltán találóan „a margó vándorai” metaforával jellemezte az újvidéki Új Symposion folyóirat (1965–1992) szerzőit, köztük Fenyvesit is. Ehhez kapcsolhatjuk még Baudelaire, illetve Walter Benjamin urbánus flâneurját, a magyar avantgárdból Déry és Kassák, továbbá az amerikai beat irodalom, a jugoszláv „farmernadrágos próza” csavargó figuráit (amelyek nemcsak Fenyvesire, hanem Domonkos Istvánra, Gionra, Tolnaira, Végel Lászlóra is hatottak), az út filozófiai hagyományát (taoizmus, Heidegger stb.)

Az úton levés képzetéhez kötődnek a kötet borítóján és a belső oldalakon látható Szajkó István festményei, a festő egyik álomjelenetével: a bicikli motívumával. A bicikli igen fontos metafora a művészetben, gondoljunk csak a Fenyvesi szempontjából is releváns Domenico biciklizésére Tarkovszkij: Nosztalgia című filmjében, vagy Jacques Tati, illetve Chaplin biciklis filmjeleneteire. Bicikliút mint látomás, mint álom, mint konkrétum; nem véletlen, hogy a kötet alcíme és egyben műfajkijelölése a dőlten szedett szavakra épül. Az út metaforájára épül a Paloznak overdrive című vers is: „Az alkonyatban út tekereg. / Tolom a biciklit. / Durrdefekt.” (87.) A banálisnak tűnő hétköznapi helyzetkép azonban átcsap globális útvesztésbe, káosz-metaforába: „A hátsó gumiban nincs levegő. / Mindenki el van ájulva, / oxigén után kapkod.” (87.)

A kötetben több hommagé-vers kapott helyet, ám ezek valójában ellen-hommagé-ok, holtaknak és élőknek ajánlott önértelmező darabok (Benes József, Fogarassy Miklós, Mózsi Ferenc, Péterfy Gizella, Sziveri János, Tandori, Tolnai stb.) Paradox módon az ellen-hommagé-ok által nem a megidézett személyek, hanem Fenyvesi önéletírása válik láthatóbbá a versekben. Persze, ez idézőjeles önéletírás, miután az „ön”, vagyis a szubjektum kulturális konstrukció, csupa intermediális idézettel. Nem szubjektív, hanem radikálisan személyes líra ez!

Fenyvesire jellemző a groteszk látásmód, az ironikus látomás: „marha-és báránycombok úsznak reneszánsz szószban” (Appendix, 54.) A groteszk látomás kiterjed a világpolitikai szcénára is: „Kicsit valóság ez, kicsit álom. / Reméli, az idillt nem bassza el / sem Putyin, sem Pompeo.” (Appendix, 55.) A magyar közállapotok sincsenek szó nélkül hagyva: „Felhők rongya a szó: / rehabilitáció, radírozás, / valami abszurd minisztérium. / Nem jelent már semmit: sem toldalék, sem függelék.” (Appendix, 56.) Kapitalista közönnyel és cinizmussal fűszerezett klímakatasztrófa: „ha nem is látjuk, de konstatáljuk: / északon és délen a jéghegyek olvadnak, / a vízszint rendületlenül emelkedik.” (Appendix, 55.) Ha valaki most ezen a ponton legyint, mondván, na tessék, Fenyvesi is beállt az apokaliptikus klíma-divatdiktátorok, a kapitalizmus gyorséttermi kritikusai közé, ki kell, hogy ábrándítsam. Elég föllapozni a szerző első kötetét, majd utána a többit. Kóstolónak beidézem A káosz angyala (1993) könyv címadó költeményének első versszakát: „ennek a kurva világnak fogytán a benzinje, / fogytán a dunsztja, egyáltalán és általában / fogytán az értelme, fogytán az élet, a kurva / fogytán a szféra, az energia, fogytán a bio”

Mielőtt a szórakoztatóipar kizsákmányolta volna, ellenkultúrának számított a blues, a rock, a jazz, a punk, a reggae, a metál, a hip-hop stb. És ma is annak számítanak azok a zenekarok, amelyek nem feltétlenül a rádióbarát hangzásukra ügyelnek. Fenyvesi a lázadó attitűdhöz kapcsolódik, tagadja az ellenkultúra szimulációit, a kapitalista nyálgép termékeit: „A hegyoldalból zene szól, / dől a lármaörvény. / Azt mondják: jazz, / szerintem semmi köze hozzá. / (az más műfaj: vér és verejték).” (Paloznak overdrive, 87.) Ugyanakkor Fenyvesi nem pusztán a nyers beat szókimondás költője. Számos olyan sora van, amely épp a szépségével ragad meg: „Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe, / és ha a jambus el is verte a termést, / a magtárban maradt még elegendő szem, / melyből olykor versbe szökkent a szó.” (Amerikai graffiti, 32.) Az egész kötetet áthatja a költészet klasszikus toposza, az elmúlás melankóliája, ám giccs-és közhelymentes formában: „Szép volt az irodalom, megszépültek a bankók, / szép volt még, ahogy Zsigmond mutatta, / hogy úszik a víz alatt az uszodában – bajnoknak készül, / mutatta, hogy vesz mély levegőt, / és hogy úszik, a konyha padlóján hason fekve, / mint a delfinek.” (Tolnaival a riviérán, 47.)

 Amikor hallottam a hírét, hogy megjelent az új Fenyvesi-kötet, lázba jöttem, ami csak fokozódott a szép kiállítású könyv kézbevételekor. Eddig még nem olvastál Fenyvesitől semmit? Itt az alkalom. Ha zavarba hoznak a versei, nem tudod melyik polcra tenni őket, örülj, mert a szubverzív költészet a lázadó imaginációdat, intuíciódat gerjeszti. Miért is várnánk el a költőtől, hogy szokványos, sablonos mintákban szólaljon meg? Kitörni ebből: a líra forradalma. Avagy torzító pedállal olvasni annyi, mint közel hozni a távoli, paloznaki galaxist. 

Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive, Scolar, Bp., 2021.    

Egymásba kapcsolódó dolgok

Paloznak overdrive címmel jelent meg Fenyvesi Ottó legújabb verskötete, amelyből sokat megtudhatunk a szerzőről, a vajdasági magyarokról és szerbekről, a művészetről és a szabadságról, múltról és jelenről, Amerikáról és a Balatonról, de saját magunkról is.

Előbb azonban nézzük, hogyan ajánlja a Scolar Kiadó ezt a kötetet: „A délvidéki származású, József Attila-díjas költő egyike a legkülönösebb vonzódású kortárs magyar alkotóknak. Az Újvidéki Rádió egykori lemezlovasa mindig is a rock and roll közelében élt, ennek vonzásában és hatása alatt alkotta meg egyedüliként »a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcho-líráját a magyar szépirodalomban« (Virág Zoltán). Fenyvesi eldobta a szokásos irodalmias kánonokat, nyelvi sztereotípiákat, és szemét egyetlen pontra, a hétköznapi élet centrumára szegezte, ennek köszönhetően talált magának szavakat, sajátos, mindenkitől különböző költői beszédet. Mostani kötete érzékenyen és szenvedélyesen tudósít a közelmúltról, vallomás egy nemzedék életérzéséről és sorsáról. Mintha egy lemezlovas beszélne, aki a dallamok fölött mesél, mondja a mondandóját, mert fél, ha abbahagyná, örökre elnémulna. Versbeszédének »posztginsbergi« , rock and rollos vonzása, íve, feszültsége mintha ötezer wattal dübörögne a fejünkben – muszáj elolvasni.”

Rendkívül hatásos mézesmadzag, le a kalappal! Mostanában ugyanis egyre erősebb igény mutatkozik a rock and roll és a költészet összeboronálására – ez utoljára a hatvanas évek második felében volt így, lásd az említett Ginsberget és társait, vagy a folk-rockerek ténykedését, élükön (az immár irodalmi Nobel-díjas) Bob Dylannel. Ám ez a kötet jóval több egy ex-lemezlovas dallamtapadásainak verbalizálásánál, és szerencsére nem is felturbózott dalszövegekről van szó. Már csak azért sem, mert rímeket alig találunk a kötetben. Ritmust annál inkább.

Lüktet, hullámzik a szöveg, vagy csavarog a térben, máskor meg olyan a mozgása, mint a hulló levélnek, amely hintázva közeledik a földhöz – a külső íveken lelassul, középtájt begyorsul. Az alkotó nem siet sehová, van ideje (hosszúak a versek), és egyáltalán nem érdekli őt az olvasó tempója, az a rövid befogadási időintervallum, amely alatt egy-egy versen át szoktunk suhanni.

Általában saját magáról ír, szinte naplószerűen, ilyenkor mások is felbukkannak mellette: barátok művészkollégák, inspiráló emberek, magyarok, szerbek vegyesen. Érezhető, hogy fontos számára a szerb kultúra, hogy sorsközösséget vállal az ottani alkotókkal, felnéz rájuk, sőt természetes élőhelye volt a kétnyelvű közeg, mielőtt (1991-ben) Veszprémbe költözött. Csak úgy záporoznak a nevek, Fenyvesi szinte kényszerít minket arra, hogy „kiguglizzuk” azokat, akiket nem ismerünk. A tizenhét vers közül tízet ismerősöknek, barátoknak ajánlott a szerző, többnyire olyanoknak, akik már nincsenek az élők sorában. Ezek tele vannak közösen átélt dolgokra való utalásokkal, így a szerzőről legalább annyit megtudhatunk, mint az illetőről.

A versek személyesek, de a mondanivaló univerzálissá tágul – nem tolakodó módon, nagy igazságokat kinyilatkoztatva, hanem inkább „lassan, tűnődve”. És az a bizonyos rock and roll-életérzés sem telepszik rájuk, nem főszereplő, csupán imitt-amott kap kisebb epizódszerepet, hiába lovagolt Fenyvesi a lemezeken több mint tizenöt éven át. Rokonlelkek vagyunk egyébként, nekem elég annyit mondania, hogy Chicago környékén autózva a Led Zeppe- lintől a Your Time is Gonna Come-ot hallgatták, vagy hogy kamaszként a House of the Rising Sun-ra táncolt Sz. Rózsikával, máris megvan az atmoszféra. A kötet címét látva azonnal a Bachman-Turner Overdrive, ez a méltatlanul elfeledett zenekar ugrott be nekem. Szégyenkezve hessegettem el a párhuzamot, hiszen a borítón az áll, hogy Paloznak overdrive, és hát az egy Veszprém melletti falu, nyilván ott játszódnak a történetek. Kiderült, hogy nem, illetve hogy „egymásba kapcsolódnak a dolgok” (25. oldal). Az utolsó előtti, címadó versben pedig ott a Bachman-Turner Overdrive. És ezzel Fenyvesi Ottó megvett engem kilóra.

Mielőtt azonban odaérnénk a Paloznakról Lovasra vezető régi római útra, megtudhatjuk, hogyan fociztak a délvidéki srácok, hogyan falta a kis Ottó a képregényeket és a Buksi magazint, mennyire fontosak az indiánok, mire tanította őt az élet, vagy éppen Tolnai Ottó, Tandori Dezső, Sziveri János, Benes József. Költők, írók, képzőművészek, zenészek, beszélgetések és együtt hallgatások, tépelődések irodalomról és szabadságról, emlékek, visszacsatolások és folyamatos jelen, körkörös szerkezet, élmények lenyomatai a lélekben, amelyek emberré formálnak. Újvidékről indulunk és Paloznakra érünk, Fenyvesi Ottó személye köti össze ezt a két pontot a térképen, köztük hullámzik a világ. Legalábbis mindaz, ami befogadható belőle. És a restauratív nosztalgia mellett ott bujkál a versekben a dokumentálás, a mentés szándéka is, hogy fennmaradjanak ezek a nevek, a történetek, az érzések, tapasztalatok. Hogy fontos legyen a művészet, a szabadság, az átörökíthető hagyományok és a kritikus gondolkodás. E tekintetben a szerző ugyan nem túl optimista, de innen üzenem neki, hogy máris sikerült tennie valamit egy nemzedék életérzésének autentikus megjelenítése érdekében.

Hekkelni a rendszert és tolni a biciklit – Fenyvesi Ottó Paloznak Overdrive című kötetéről

„Furulyázgattam. … Zsugáztam a srácokkal, a régi piszkos pakli nálam. … Nyertem is, fújtam is rá egy okarinadalt az utazó tengerészeknek. Ijesztő hosszú út. Öt nap, öt éjszaka, csak hogy téged láthassalak…” (Jack Kerouac: Úton)

Hát hol van az a Paloznak? És hol van az a Lovas? És hol van Baláca? És a római út? Nem a Káli-medence katedrálisában és évről évre megismétlődő templomi (zsib)vásárában, ami ugyanúgy kipukkadt, ahogyan a jazznek keresztelt, de annak nem nevezhető fesztivál – „az más műfaj: vér és verejték”(1) –, vagy a kerékpár gumija a címadó Paloznak Overdrive című versben.

Hol van Paloznak és Lovas? A neveikben sincs benne, hogy „Balaton”, vagy „fürdő”, hogy odavonzza a turisták ezreit. De ott van. A Balatonnál. Vidéki fiúként volt egy játékom: amikor Budapestről az M7-en jöttem a busszal haza hétvégente, és megláttam a „Fejér megye” táblát, mindig azt mondtam magamban: „Éljen! Éljen! Éljen!”. Így. Háromszor. Mert megkönnyebbültem, mert engedett a szorítás, amiről addig nem is tudatosult, hogy van. Hazaértem.

És most itt van Fenyvesi Ottó. Megérkezett, letámasztja a lyukas kerekű biciklit, egy kicsit leül, és elmeséli nekünk az útját, mielőtt megy tovább. Ijesztő hosszú az út, de ő csak jött, hogy velünk találkozzon, és eljátsszon a gitárján nekünk pár dalt. Ez a Paloznak Overdrive.

Hiába a túlhajtottság, az overdrive Fenyvesi Ottó a paloznaki lehajtónál érzi, hogy lassan hazaér. Van ebben a gyönyörű, augusztus végi, szeptember eleji napfényben egy csöpp Indian Summer of a Fenyvesi, ahogy Fenyvesi Ottó a lovasi ház teraszán ül, írnám, de ez csak részigazság lenne, hiszen a kötet szerkesztőjének kiváló munkája is mást mutat. Patak Márta a verseket válogatva egy lendületes ívvel rajzolja meg az eddigi életpályát: a gyermekkort és a képregényeket megidéző versektől (Chlorophylle és Minimum) egészen a jelenkorig. Ha filmet forgatnék a kötetből – mert lehetne és kellene –, a címadó Paloznak Overdrive című versnél Willie Nelson hangját hallanánk ahogy csak úgy mellékesen beledünnyögi a mikrofonba: on the road again… A kötetet záró vers, „A római úton” is az útonlevést, a folyamatosság érzését erősíti az olvasóban. A szabadvers is mintha feloldódna és Fenyvesi ösztönösen gyönyörű ritmust dobol: „ismétlem a részeg lódarazsaknak. / mondom a szarvval ékes bogaraknak.”

A tekintet a lovasi ház teraszáról a láthatatlan, de mégis érzékelhetően jelen lévő Balaton víztükrébe tekint,(2) ahol megjelennek egy kalandos, tartalmas élet fontos szereplői és állomásai. Ott a víz hullámot vet… egy csöpp Rock and Roll, amott is fodrozódik, talán egy ragadozó hal rabol, vagy a punk életérzés, a mindenkori kereteket feszegető indulatok emléke az. A Balaton felett pára, talán Isten lelke lebeg, fények, formák lággyá, színessé és elmosódottá válnak, mint egy Egry József-festményen. Fenyvesi ír. Fenyvesi költ. Fenyvesi dalolgat és dudorászik. Fütyörészve, zsebre dugott kézzel ballag egy ősz suhanc, vagy talán tolja a kipukkadt kerekű biciklit, de közben a hosszúkörmű tündérek selyembugyija jár az eszében.(3) Szolgálja múzsáját menvén az ég alatt, s szerelmet nem álmodott még hej, senki szebben(4)…

Félreértés ne essék, ez nem bukolikus, idilli pásztor-költészet. Nosztalgia van benne, az igaz, itt-ott a tartalom miatt lehetne elégikus a hangulat, de ezek elektromos gitáron játszott, vad, nyers dallamok maradnak akkor is. Fenyvesi Ottó – egy gitáros Dionüszosz – az overdrive, a gitártorzító pedáljára lép, és úgy játszik nekünk, velünk. Játszik ismerős dallamokat a gyermekkorból, a kamaszkorból recsegve, torzítva, elnyújtva, hogy az ember indián táncot járna rá, éppúgy, ahogyan ő teszi unokájával. A felnőtt is táncolna fájdalmasan és röhögve, önmagát is kigúnyolva, néha az őrületig hajszolva magát, majd lerogyna csapzottan, lihegve.

A lexémák kezelése, a visszatérő szókapcsolatok szerkesztése a teljes köteten át ad egyfajta epikus, majdnem azt írtam homéroszi jelleget a szövegnek: az egyes kifejezések ismétlődnek, verssorok átnyúlva kapcsolódnak egymáshoz, visszautalnak, mint az Odüsszeia sorai, vagy refrénként ismétlődnek. A Chlorophylle és Minimum legalább három ilyen fontos visszatérő motívumot tartalmaz: azt, hogy Antracit – aki a gonosz patkány a gyermekkori képregényben és Chlorophylle ősellensége – életfogytig tartó büntetését tölti egy ócska teáskannában. A másik ilyen lexéma: „végre béke honolt az egész vidéken”, és végül a mindent megmagyarázó „képregény volt az élet”. A betűket még nem ismerő kisfiúnak édesanyja olvassa fel csütörtökönként a képregényeket: az egész világ ebben a biztonságban és a képregények történésein át szűrődik le. Boldog aranykor, mondhatnánk, mert „a rémálmok az őket megillető helyre kerültek”, talán egy ócska teáskannába, és Antracittal együtt ott töltik életfogytig tartó büntetésüket. S amikor édesapja elégeti Fenyvesi képregényeit, gyermekkora is ellobban: Fenyvesi is bezárkózik egy ócska teáskannába. A vers nemzedékeken át üzen. Csak próbaképpen felolvastam egy részét négyéves fiamnak. Eleinte furcsán nézett rám, aztán az egyik sornál hirtelen felvidult az arca: „A Dalton-fivérek?” – és már vette is ki a kezemből a kötetet, hátha Lucky Luke is benne van. Fenyvesi Ottó szerintem legnagyobb értéke az, hogy kortalan. Meg tudja szólítani az embert, bármilyen korosztályhoz tartozzon is, és biztosítja magának a helyet a következő nemzedékek könyvtárában is.

Az 1968 már a kamaszkor ideje. Amíg olvastam, Bryan Adams zenéje dübörgött a fülemben – The Summer of 69, ami dátumra talán egy évvel később volt, de életérzésre ugyanott. „Csak élni akartunk, focizni, barátkozni, női keblekről álmodni.” Azt hiszem minden benne van, amit egy kamasz fiú akar. Ennyi, sem több, sem kevesebb. Foglyul ejti az embert a szabadság, és egyszerre akar fedetlen melleket látni és indián lenni a szabad prérin. És Fenyvesi egy dallamot dúdol a fülünkbe: Jimmy Hendrix és a Hey Joe dallamát, és mindjárt mellé Illést, szintén 1968-ból, amikor még kissrác volt és nem tudott úszni. Fenyvesi Sz. Rózsikával biciklizik hazafelé, érdekes párhuzam, ahogy majd a „Paloznak Overdrive”-ban a kipukkadt biciklit tolja a névtelen, de selyembugyis tündérek mellett. De 1968 nyarán az „édeni tudatlanságból” származó boldogság lassan kezd véget érni. A görögös életérzés megjelenik az izzadó tenyerű Fenyvesi Ottónál, aki a tánc közben Afrodité derekát szorítja, miközben annak keblei időnként átdöfik a fiatal fiú szívét. Véget ér a gyermekkor, az aranykor, hogy jöjjön a tomboló, lázadó ifjúkor: a „Vizuális paradicsom”, a performance és happening korszaka. Az önirónia – egyik – csúcsa, a képzőművészeti csoport, aminek „talán ha volt” egy közös kiállítása. Fenyvesi Ottó bemutatja Muzslát, a bánáti Barbizont, ahol Courbet és Paál helyett ők maguk kísérleteznek a plein air erejével. És mint az Ezeregyéjszaka meséin belül létező önálló történeteket, megidézi az Amarcordot, ami maga is a gyermekkorra emlékezés, Fellini emlékszik vissza a saját gyermekkorára, és Fenyvesi az ifjúkorában látott filmre, én pedig arra, hogy „enyém a Vegyevigye jobb melle” – pedig csak gyermekkoromban, suttyomban néztem, de mégis megmaradt. Akkor még nem értettem, hogy miért ugrálnak ülve a kocsi hátsó ülésén a kamaszok, de már akkor is éreztem valahogy, hogy a női mell valami megfoghatatlan (misztérium) – a szó átvitt és legszorosabb értelmében is. Vagy Robert Redford „A keselyű három napja” filmkockáin szánt a tekintet, ahogy elszántan, okosan és elegánsan fejti meg lépésről lépésre, mi történt, amíg ő ebédért ment, annak a nőnek a segítségével, akit véletlenül, ösztönösen választ ki. És újra Redford, ahogy elcsigázva táncol, partnere a vállára hajtja a fejét, míg a tengerész szívrohamot kap a parketten, hiszen „a lovakat is mind lelőtték”.

„Láttam az óceánt”(5) – „Hallom Amerika hangját”.(6) Fenyvesi látja az óceánt és hallja Amerika hangját. És belecsempész egy kis intellektuális humort: a mcluhani mondat elferdítve jelenik meg: a médium itt nem maga üzenet, hanem a masszázs.(7) Keresi a színek tökéletes árnyalatait, a graffitiket, az „igazi” amerikai népművészetet. Nincsenek már indiántáborok, csak egy elidegenedett világ tekint vissza ránk, ahol a felhőkarcolók résein látszik csak a Nap, perzsel az aszfalt, és csak a műfényben, klímában, a plázák atombunkerében élhető túl az apokalipszis. Szilárd Leó és Enrico Fermi anekdotáját megidézve Torontóban találkozik a negyven év migráció után is csak magyarul beszélő ufóval, Marosán Gyulával. Aztán Fenyvesi Ottó elindul és tovább keresi a színeket, a nyárégette és tökéletes színeket, majd elautózik Csíkhágóból.

Megérkezünk a „Folyamatos jelen” – úgy is mint present continuous – világába: Veszprém, Hajmáskér, Budapest. Indul a bakterház, mert villám vágott bele, és ott mindig lassít a vonat, de az időmilliomos nem bosszankodik. A lovasi háznál a költő és barátai vesztegelnek derűben – „úsztunk a boldogságban, mint a pöttyös hátú delfinek”(8) – és felidézik a Brigitte Bardot bájairól szóló rigmust (a költő itt nem ad fordítást, de a pičke szó a szláv nyelvekben kevésbé járatosakat is hellyel-közel eligazíthatja). Az I’m going home dallama a hazaérkezést, a megérkezés érzését hozza el: Fenyvesi így lehet otthon, ha a balatoni házban a régi barátokkal idézi fel a vajdasági időket. Kieresztenek a megfeszült idegek, most minden rendben van. Azaz majdnem, „majdnem jól vagyunk; / nyáron benépesül a falu, kinyit a romkocsma, a dohánybolt, és az Öreg-hegyen újból érik a szőlő”(9)… és már tesszük is hozzá: „hajlik a vessző”, csak hogy egy pillanatra se maradjunk zene nélkül, ha Fenyvesi szól hozzánk. De mi ez a majdnem? Fenyvesi erre is megadja a választ, amikor Niklát és Berzsenyit, a Niklai Remetét említi. Az egyetlen sor a szellemi elsivatagosodásra, a sivárságra utal, arra, hogy egyre ritkább Magyarországon az a fajta pezsdítő szellemi közeg, amiben Fenyvesi felnőtté érett. Barcsról elszármazott nagyapám kedves könyve, a „Híd a Drinán” is említésre kerül a versben, s ezzel még közelebb kerül hozzám ez az egész balkáni és ízig-vérig magyar atmoszféra: pécsi éveim jutnak eszembe, a nagyapám által mindig emlegetett tambura, a Dráva, a Vörös-part – „melyekhez volt némi közöm”.(10) Már én is elkalandozom – „folyton elkalandozom, egyik valóságból a másikba zuhanok”(11) – és Tuzla, Szarajevó, Brčko jut eszembe, úgy is mint szép čičkék, valamint egyebek. Aztán Fenyvesi táncra perdül az unokájával, mint az indiánok, és letüdőzi a friss lovasi/balatoni levegőt. A vers legcsodálatosabb jelenete az, ahogy gyönyörködik a kisfiú padlón bemutatott úszótudományában.

Az „Ahogy Tandori” az abszolút érték (úgy is, mint abszolútérték) verse, ahol hiába hirdetnek mindent úgy, hogy a legjobb a maga műfajában, mégis, egy plusz nem feltétlenül lesz egyenlő egy mínusszal. „Most, hogy ezt írom / a tetőket elönti a ködsárga neonfény” – írja Fenyvesi, és ellentétpárként rá rímel a Vörösmarty-vers kezdő két sora: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég / zöld ág virított a tető ormain”. Összeér Pilinszky és a 4 Non Blondes, Karamazov Aljosa – Dosztojevszkij Aljosája, és az, ami Pilinszkynél lett belőle – és a Christie’s árverése, és persze – ha már Tandori, a lóversenyek, azért, hogy az egzisztencializmus és létkérdés alapgondolatának, az életben maradásnak a camus-i vetületeket feszegető problémájával záruljon a vers. „Életben maradni élőink holta után / ez az, ami minden kérdésen túl van. / Egyebek maradnak”.(12) Sziszüphosz tovább görgeti a terhét felfelé, de mégis, lehetnek pillanatok, amikor boldog.

Az „Appendix” ugyanezt, a lét-nemlét kérdését viszi tovább: „íme, indulok vissza a semmibe”(13). Halványan beköszön a Fenyvesire annyira nem, inkább Tolnai Ottóra jellemző aktuálpolitikai vonal is, ha nem is közvetlenül Fenyvesi szájából: „Reméli az idillt nem bassza el sem Putyin sem Pompeo”. Majd Radnótit és a „Képzelt riport” dalait idéző sorok jönnek: „az égen vasmadarak húznak délre” – írja Fenyvesi azt, ami Radnótinál, Zagubica felett a hegyekben úgy hangzik: „bombázórajok húznak el felettem”(14), Adamis Annánál pedig így: „madarak jönnek, madarak mennek, halálesőt permeteznek”.(15)

Fenyvesinek nem kell félnie, ha – mint Karinthy – találkozik azzal a fiatalemberrel, aki 17-18 éves korában volt. Nyugodtan belenevethet a szemébe, vagy inkább vele nevethet. Valószínűleg ezt is tenné, és elrángatná egy koncertre. Fenyvesi verseinek olvasása azonban „magányos, hallgatag hangverseny”(16) is a szó legszorosabb értelmében. Míg Brecht az elidegenítés, a Verfremdungseffekt minél tökéletesebb elérése érdekében többek között dalbetéteket (song) helyez el a színművekben, addig Fenyvesinél éppen ellenkezőleg, a versszövegbe ritmikusan beágyazott dalbetétekre történő utalások a bensőségesség és komplexitás élményét erősítik. Fontos megjegyezni, hogy Fenyvesi itt is csak jelez. Mint a tusfestő, gyors, határozott mozdulatokkal húzza a vonalakat, és így teremt értelmezhető világot. Az ismert zenészekre, dalokra történő utalások –Hey Joe, House of the Rising Sun(17) – az olvasó belső hallása révén azonnal érzékelhetővé, hallhatóvá teszik magát a zenét is a vers olvasása közben. Fenyvesi itt is varázsol: észrevétlenül egy fejhallgatót csempész az olvasóra, a zenéket pedig, mint valami megszállott DJ, ő keveri saját verse alá, jelen esetben saját versébe.

Kormányos Ákos Fenyvesi Ottóval kapcsolatban így fogalmaz: „Egy laza, vagány költő, olyan témákkal, amik elmondhatatlanul érdeklik a középiskolásokat. Zene, italok, fesztivál, szexualitás. Mindez egyszerre kendőzetlenül, de mégis finoman.”(18) És csak mellékesen jegyzem meg, az OverDrive egyébként így, két nagybetűvel digitális elérhetőséget biztosít könyvekhez, elsősorban diákoknak. Ez is, az is kicsit hekkeli – jól átsütve, hogy a szálkája ropogjon – a rendszert, hogy az is hozzáférjen, akinek könyvre nem telik. Kicsit mindig lázad, és nem fogadja el a magát megkérdőjelezhetetlennek feltűntetni kívánó autoritást. Ez a punk. Vagy ez is. Elképzelem, ahogy Fenyvesi kicsit már kopott, színét hagyó fekete ruhában lazán ül a Balaton partján, kézzel hekkeli a hekket és a rendszert, mellette a biciklije, körülötte vajdasági haverok.

Összegzés? Számvetés? Leltár? Felsorolás? Igen, mindenképpen az. Mérföldkő. De nem az utolsó. Csak az egyik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötet 2021-es megjelenését követően nemrégiben közreadott Hamvazószerda című vers.(19) Mert hiába lett „túl gyors a világ”, hiába, hogy „rosszul alakulnak a dolgok”, a hatvanas, hetvenes éveiket taposó punkok akkor is az „esőt várják: hogy essen, majd elálljon”, és hiába a „posztkonceptualista üresség” visszatérnek a gyökerekhez, a „csillogó, taknyos élethez”, akkor is, ha tudjuk, hogy „úgyis mind meghalunk egyszer”.(20)

„Már megváltottam a jegyemet, amikor egy aranyos kis mexikói csajt láttam meg feszes nadrágban.”(21) Overdrive. Túlhajszoltság, zenékkel, történetekkel, barátokkal és csajokkal, akárcsak az Úton történetében. De akkor is tolni kell azt a biciklit, még ha kipukkadt, és leeresztett a kereke, tolni kell, ha jazz helyett csak „vidámkodó funky” szól (soul) „sznoboknak”(22), tolni kell a biciklit nem el, hanem tovább, mert az úton mellettünk selyembugyis angyalok tipegnek.

Hivatkozások

1 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. In: Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdirve. Scolar Kiadó, 2021. 86.o

2 Fenyvesi Ottó: Tolnaival a Riviérán. In: Fenyvesi, op.cit., 41. o.

3 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. In: Fenyvesi, op.cit., 86. o.

4 Arthur Rimbaud: Kóborlásaim

5 Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti. In: Fenyvesi, op.cit., 25. o.

6 Walt Whitman: Hallom Amerika hangját

7 Marshall Mcluhan: Understanding Media: The Extensions of Man. McGraw Hill, New York, 1964. (McLuhnannél: „the medium is the message”, Fenyvesinél: the Medium is the Massage)

8 Fenyvesi, supra note 2

9 ibid

10 Fenyvesi: Amerikai, supra note 5

11 ibid

12 Fenyvesi Ottó: Ahogy Tandori. In. Fenyvesi, op.cit., 49. o.

13 Fenyvesi Ottó: Appendix. In: Fenyvesi, op.cit., p. 54. o.

14 Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

15 Adamis Anna: Valaki mondja meg

16 Stéphane Mallarmé; idézi: Dániel Mónika – Sándor Katalin: Intermedialitás. In: Média- és kultúratudomány. Kézikönyv. Ráció Kiadó, 2018, Budapest, 283. o.

17 Fenyvesi Ottó: 1968. In: Fenyvesi, op.cit., 13. o.

18 Kormányos Ákos: Fenyvesi Ottót a középiskolákba! In: Híd, 2020. augusztus-szeptember, 35-37. o. http://www.hid.rs/archivum.php?page=1554

19 Jelenkor, 2022. 65. évfolyam, 4. szám. 393. o.

20 ibid

21 Jack Kerouac: Úton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 65. o. https://terebess.hu/keletkultinfo/kerouac.pdf

22 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. supra note 1