
Fenyvesi Ottó
Az általános iskolát és a gimnáziumot (1963) Topolyán végzi, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékére iratkozik, oklevelet a Nyugat-magyarországi Egyetem Kommunikáció és médiatudomány szakán (2013) szerez. Az Újvidéki Rádiónál több ízben, több szerepkörben dolgozik: 1975 és 1991 között zenei szerkesztő, lemezlovas, ezzel egyidejűleg 1987 és 1991 között az irodalmi műsorok szerkesztője is. 1977-ben rendezőasszisztens az Újvidéki Televízióban, 1980-ban ugyanott újságíróként tevékenykedik. 1991-től Magyarországon él, ahol előbb (1992–1993) a veszprémi Új Hírek tervezőszerkesztője, majd a Tapolcai Városi Televízió igazgató-főszerkesztője (1993–1995). Ezt követően hét éven át (1995–2002) a Veszprémi 7 nap, 2000-től a Vár Ucca Műhely irodalmi folyóirat főszerkesztője. 2002-től kezdődően az MTA veszprémi területi bizottságának szervezőtitkára.
BOHÁR ANDRÁS
Ahogy megmutatkozik a poézis
Fenyvesi Ottó, Tandori Dezső, Zalán Tibor,
Géczi János képversköteteiről
(egy-két-há-négy: majdnem tiszteletkör) Mivel négy kötetről szól jelenlegi át-tekintésem ezért négy különböző előzmény felidézése helyettesíti tiszteletköreimet
Az első a műfajhoz kötődik. Nem igen bővelkedünk honi és magyar alkotók vizuális költészetét magába fogó könyvekkel. Leszámítva a Magyar Műhely köteteit (Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Székely Ákos, Petőcz András, Géczi János Hegedűs Mária, Bari Károly, Mészáros István, L. Simon László, az Új Symposion köréhez kötődő költők munkáit (Szombathy Bálint, Csernik Attila, Slavko Matkovic), s néhány elszórt kötetet, válogatást, orgánumot a poétika határterületeiről (Galántai György-Szkárosi Endre, Ver(s)ziók, Médium Art, Vizuállásjelentés, Árnyékkötők). Ha ehhez a képzeletbeli összképhez illesztjük a négy könyvet, akkor a paletta bővülést vehetjük számba.
A második, ehhez kapcsolódóan, a tradíció hiátusait vehetné számba. Ellenvetésképpen sorolhatnánk Kassák és Tamkó Sirató kezdeményezéseit vagy a hatvanas-hetvenes évek hazai neo-avantgárdjának prominens képviselőit (Erdély, Szentjóby, Tót Endre, Tóth Gábor), plusz még az első pontban sorolt két kül-honi mű-hely szerepét, ami igaz. Csak egy dolog mégis kérdéses.
És ez már a harmadik pont: a recepció. A magyar irodalom történetébe alig-alig férnek bele a jelzett alkotó, műhelyek és komplex életprogramok, miként természetszerűleg a képzőmű- vészet határterületeinek számbavételekor is csak a peremvidék jellegzetességeiként veszik számba a munkákat, elsősorban a primer vizualitás irányaira figyelve. Bár meg kell jegyezni, hogy művészettörténészek még így is jóval többször és hatékonyabban merészkednek erre a majdnem ingoványos határterületre. Ha ezt vesszük számba, akkor örülhetek a lehetőségnek, hogy néhány sorban gyarapítom a lehetséges "olvasatokat" a vizuális költészetről.
S végül a negyedik pont a véletlen és szükségszerű egybeját- szásáról szól. A négy könyv négy különböző verbális-vizuális világértelmezést reprezentál, így módot ad a recenzensnek, s talán az olvasó-néző, befogadó-újraalkotó közönségnek is, hogy maga is át-tekinthesse az előző három pontot.
Most következhetnek a konkretizációk.
(a művek ideje) A montázs és kollázs mindenkori aktualitása, lehetősége, s a 70-es 80-as évek honi vizuális költészetében is közkedvelt változatai kapcsolódhatnak emlékeinkhez Fenyvesi Ottó Buzz off! kötete kapcsán. A jelzett keletkezési hely és időintervallum (Újvidék 1984 - Veszprém 1994) első olvasatban utal arra a mindennapi-kulturális idő-jelre, ahol és amikor a felfokozott üzenetrögzítés megtörtént. És a montázs erdélyi alapkívánalmainak eleget is tesz lenyomat-montírozónk:" A montázs rendelkezzen a rémület gyorsaságával, mintha az utolsó számbavétel lenne, a fölismerő tudat kapkodása, végtelen számvetés. A szétdarabolt valóság legyen ráilleszthető az asszociáció rekeszes futószalagjára, illeszthetősége folytán alapos, közvetlenül ható, és nemcsak foltokban tapadó hasonlatosság., a pszichikum természetét kövesse, ne az eseményekét Ehhez adódik még a jelen valóságszegmenseinek egymásra ragasztása, a folyamatos üzenettovábbítási kényszer és a zavar egyidejű felismerése, mint azt a kábel-bábel első ciklusa is érzékelteti. A könyv többi fejezetei azoknak a szimbólumok- nak az egymásra vetített és kihangosított változatait érzékeltetik, amelyek korunk modern társadalmainak vég-jeleiként, is kódolhatóak (szex, pornó, autó, sebesség). A jelenidejűséghez azt is hozzátehetjük, hogy a kollázstechnika különböző információrétegekkel dolgozó változatai az idősíkok egymásra épülését is szemléletessé teszik (Indul a Zeppelin, Újvidéki lidércnyomás), s miként az elődöknél (Kassák, Bálint Endre) itt is fennáll a klasszicizálódás és aktualizálódás mindenkori esélye.
Tandori Dezső Rajzok és képversek kötete a pillanat időtlenné, végtelen idővé stilizálását tárja elénk. Elég, ha csak a Barlangváros I-IV. vagy Az örökláng, A vándormadár lenyomataira, vázlataira utalunk. Olyan valóságot, jelegyüttesek által megmutatható örök-létet vet papírra Tandori, amely a gesztust helyezi, a látás középpontjába. A rendbe szervezés Tandori-féle megoldásai időtlenek, mert a kezdet egymásba alakuló fázisait éppúgy érzékletessé teszik (egy tojásdad vonal alatt két kérdés: A madár? A tojás?), mint az önmagát felszámoló teleologikumot (A szüszifoszi kő).
A kéznél lévő médium formaproblémája felől is megközelít- hető Zalán Tibor Átszivárgások kötete. Az érzéki-verbalitás vizuális konstrukcióival kísérletez poétánk: miképpen közvetíthető mindez a számítógéppel. Zalán csak a számítógép elsődleges lehetőségeit használja ki (betűnagyság variációk, síkban elhelyezett nem-lineáris írás, tipográfiai játékok). Minimálisan utal a toposzintaxis többféle értelmezést előhívó lehetőségére, de alapvetően nem ez a fontos számára. Sokkal inkább a jelen-létből (Létezik), a pillanatból elinduló, "számítógépes firkálgatás", a "vesztes zuhanás" megmutatása, és a cinkos visszakacsintás: köszönöm jól vagyok A föld idejéhez, zenéihez kapcsolódó avantgarde, az alulfinanszírozott reneszánsz, a szalag, amelyet begyűr a múlt nagy magnója, a múltunk, jelenünk, jövőnk kiemelése és a múltunk jelenünk és javunk áthúzással értelmezett útmutatása egy-értelművé teszi a pillanatokhoz kötődő mű felelősségét.
Géczi János a Képversek jelen anyagában konkrét bemozdu- lások, mozzanatok rögzítésére koncentrál: a fénymásoló gép segítségével megjeleníthető csúsztatással, hasított Róma konstrukcióival illetve talált-tépett plakátrészleteinek kinagyítá- sával. Géczi betűcsúsztatásai (Hasítás) a kinagyított graféma vizuális szerkezetének dinamizálását, az esztétikai érzéki szféra kinagyítását hozzák közelbe. Az eljárás különösebb újdonsággal nem rendelkezik, hisz számtalan hasonlót láthattunk már. Inkább a kezdet idejére utaló a" betű asszociációs lehetőségei hozhatják mozgásba fantáziánkat. A csúsztatás időpillanat változásai, a betűk játéka, ahogy lapról lapra, hol fönn, hol lenn találkozunk velük más és más formában? utalhatnak a bármikor folytatható játékcselekvés lényegiségére. S ezek kép-sorok mintegy előkészítik a Róma-konstrukciók hasításait és az élet-közeliséget demonstráló plakáttépések rendbe szervezését.
(a művészet helye) Amikor arra kérdezünk rá a kötettek kapcsán, hogy milyen művészetfogalom keretében értelmezhetőek az egyes munkák, akkor kiindulópontként választhatjuk Jan Patocka azon meglátást, hogy a művészet nem jelentheti a rituális, mágikus aktus módszerét, alkotórészét, nem lehet vallási jelenség, sokkal inkább stílusként, formális és egyúttal konkrét nyelvként fogható fel: az emberi teremtőerő kifejeződéseként, mely a létet létezésben tartja Szerzőnk hite szerint a művészet eme funkciójának megmutatása és gyakorlása bizakodással tölthet el bennünket a matematikai modellre épülő modern világ projektumainak sodrásában, mert ennek segítségével a végességről való tudás és ennek a tudásnak nem absztrakt, hanem egzisztenciális jellegzetességként történő megélése lehetőségként áll előttünk.
Fenyvesi polarizációja és az azt követő hely-kijelölés annak a gyorsuló akcionizmusnak térkoordinátáit érzékelteti, ahol helye van az átlagon felüli szexszimbólumnak, a globális világfalu reális utópiájának és Sztalker meditatív transzcendens irányultságának. Ezek a poétikai terek azonban mindig érzékeltetik az elfedett Föld és a megnyíló Ég kapcsolatának jelentőségét (Crevene brigade). Az egymásra dobált alternatív-kellékek és az autó feje tetejére állított szimbolikája, majd alkatrészekre hullása (Autoinferno, Honky Tonic) együttesen érzékeltetik, hogy csak a gyorsuló jelenségfolyam ötletszerűen kiválasztott felmutatására van időnk, s ez a művészet lehetséges helye és szerepe korunkban.
Máskép fest, azaz rajzoltatik Tandori keze nyomán a tér. Jellegzetes munkák a kastély-vázlatok, városrészletek (Castle Islands I. II., Limerick, Samtown), mert itt annak az elemi létezési módnak a közvetíthetőségével szembesülhetünk, ami otthonossá tesz minden egyes létezőt, megmutatja önnönmagában megjelenő valóságában. És ez a művészet tere, aminek egzisztáló, lélegző, éneklő elemei vannak (lovak, madarak, lények). És ezek a dolog-lények, lény-dolgok azonosságukban különbözőek, mint azt láttatja velünk Az év madara címért rajza is, ahol a három majdnem egyforma veréb gubbaszt és a végső eldönthetetlenség mindenkori igézetében versenyeznek önmagukkal, a másik kettővel a körülöttük lévő világban elfoglalható helyért. De ez a verseny végül is olyannyira fikció, hogy nem tudhatjuk sem azt, hogy elkezdődött-e, sem azt, hogy folyamatban van éppen, s egy külső bíráló pásztázza végig a versenyzőket avagy már véget ért, s mindhárman vesztesként hagyták el küzdőteret. Éppen ennek a nem tudásnak, a dolgok pontos koordinátáinak, a rögzítési lehetetlenségnek van nagy szerepe Tandori egyedi gesztusmotívumaiban, rajz- verseiben.
A művészet terét, lehetőségét Zalán "átszivárgásai", az egyén által meglátott és meglátható valósággal léptetik érintkezésbe. Összeadódnak a percepciós elemek (van+hallgat+vanhallgat), egymást követik a történeti struktúrák kijelölései (Kanttól Herbert mester átveszi Pestalozzi), hogy adott pillanatban a hétköznapi létmód játéklehetőségét beúsztatva (praxisunk jaj nem perdül a rokka) alapkérdéseknek adjon hangot (az orvos csak gyógyít ám, a betegséget még nem ismeri, a szenvedést miféle szabályosság a tudáshiányban). Az értelemvesztéssel még nem zuhanunk alá az értelmetlen nélküliségbe - mondja Ricoeur, mivel ebben a veszteségben rátalálhatunk az útra az értelem minősége felé. S valóban mintha arra akarna rájátszani Zalán, hogy a művészet érzéki szó-kirakó-játékainak és a kép, a piktogram, a jelek applikációjának, azaz a rendre, folyamatosan pulzáló átszivárgásainknak magunk adjunk értelmet. Ő keretekkel, kiemelésekkel sokszor jelez egyfajta virtuális értelmet, amely saját tudatfolyamába illesztve valószínűsíthetően egésszé áll össze. Ő mégsem a teljes képet, a térkoordiniták pontos hálózatát vetíti ki, csak foszlányokat, szavakat, mondattöredékeket.
Géczi csúsztatásai, hasításai és tépései éppúgy a bizonytalan cselekvési beállítódáshoz, kötődnek, mint azt Zalánnál is láthattuk. Azzal a döntő különbséggel, hogy itt a kiinduló pozíció minden esetben világos. A graféma a fehér papíron, a Róma-kép kombináció gyűrt papírja, betűpöttyei vagy az utca plakátrétegei. A művészet terét a mozgás dinamikája határozza meg Géczinél. És ez egyben a tér bejárásának programját, a művészet biztos formájának az érzését is megadja a maga szisztematizáltságában
(az egzisztencia megjeleníthetősége) Végül is mikor az időiségre kérdezünk rá az alkotásokkal kapcsolatban, akkor utalunk a művészet szerepére is, és azt is láthattuk, hogy a művészet helykijelölő funkciójának körbejárása szinte elválaszthatatlan a mű-alkotások megjelenésétől és a megjelenítéshez kötődő alkotói egzisztencialitástól.
Ha a jelenvalólét értelme a Buzz off! (elkotródásban, elszelelésben, elillanásban) felkiáltásában van, akkor ez a mindenkori aktuális felismerését és pillanatokat alatt történő elhagyását egyszerre jelentheti (Punk's not Dead, Rímtelen margináliák). S ehhez kapcsolódik a Jégkorszak ciklus valószínűsíthetően kettős szimbolikája, amely magába fogja az egyetemes világvesztés előérzetét (szétesett Kalevala) és a saját egzisztencialitásra utaló drasztikus reflexiót (Lejárt a kazetta). Egy másik világ "keletkezésének", felfedezésének lehetünk tanúi, immáron más képi jelekkel, más jel-képekkel, mint a Buzz off! ciklusban. Egy dolog azonban azonos mindkét jel-kép sorban: a dolgok egymásra rétegződésének és kapcsolódásának hipergyors rögzítési kényszere, s ezáltal a megsokszorozott és önreflexív egzisztenciaértelmezéseken történő túllépés folyamatának megjelenítése: azaz mégiscsak Buzz off!
Tandori alapvetően a hiány meghatározásából indul ki. Nála egy hiányjelből fokozatos át-alakulás során egy pipajel, azaz a meg-lét, a jól-lét, a hiánytalanság jele lesz, miként maga is rögzíti a felfelé menő jelsor értelmét (Sic itur ada astra), amely jelsor fölött még a forgást, a napot, a változásra utaló forgó is feltűnik. Ez a végül is anti-wittgensteiniánus beállítódás(a Tractatus Witt- genstein-je éppen a leírhatóság, az elemi tények kapcsolatának felfedésére korlátozta volna a megmutatgató filozófiáját).
Érzékelteti azt a vonzódást és taszítást, azt a természetes és folyamatos változtatási kényszert és tehetetlenséget, amely mindannyiunkat jellemezhet sajátmagunkhoz, világunkhoz fűződő kapcsolataink számbavételekor. Mert természetszerűleg a szubjektum és a világ azonosítása (majdnem szolipszizmus) magától értetődően vonzza az azonosság folyamatos eltörlését (Wittgenstein kitolja a határt, Wittgenstein temetője - "Ki voltam? Hol volt a határ?) S mindezt teljesen egyszerű szemléltető vázlatok közvetítésével oldja meg Tandori. Talán nincs is többről szó, minthogy vázlatos helyszínrajzott készítsünk vásárlás előtt lakásunkról, hogy magunk elé tudjuk idézni, milyen bútor illeszthető be adott világunkba. S azt is hozzátehetjük, hogy talán tényleg ez a legfontosabb.
Zalán nemcsak a szójelek és egyéb jelek érzéki kapcsolódására játszik rá (comb, comb - mindez v alakban papírra vetve), de az önmagát megmutató értelemkeresés automatizmusaira is épít. Tehát, ami egyfelől, mint már megállapíthattuk, az értelemvesztés megnyilvánulásaként kódolható, az más szemszögből a világ asszociatív feltérképezéshez járul hozzá. A kiinduló kisbetűsszöveg (egyszerűen beszállok egy liftbe) hirtelen megnő és nagyobbodik (beülök egy köztéri buzi villamos), majd megint kisebb lesz és megdől (a nyolcvanhatos busz bepárásodott), majd a következő szójel ismét a legnagyobb betűnagysággal (ablaka) végül három sor következik ismét kisebb méretben, középen valamivel nagyobb betűkkel (tűzliliomot okádunk az éjszakában szűz tüzek/liliomot tart kezében sápadt arca/tűliliomot okádok az éjszakában szűz tüzek) Az egzisztenciaértelmezés fokozatos változását érzékelteti a tiográfia, valamint a kontextus átminősülését, robbanásszerű megváltozásának lehetőségét. Amely magába olvasztja a poétikai hagyomány újraformálását (Juhász Ferenc motívum) és az új konstrukció kimunkálásának esélyét. Zalán nem csak megmutatni akarja szemlélt világot, hanem saját cselekvéseivel, kivetítéseivel átformálását átstrukturálását is elengedhetetlennek tartja. Az átszivárgások versfolyama így egy új és tiszta költői világértelmezés komplex lehetősége felé mutat.
Géczi könyve is magába rejti a jelenre való folytonos utalás és elhagyás kettősségét, a hiány megtalálásának bizonyosságát és a világalakítás érzéki-poétikai formáinak kivetítését, mint azt az előző kötetek során láthattuk. Csak nála mindehhez egyfajta konceptualizálás társul minden esetben. Az előző vizuális költészeti munkákat bemutató gyűjteménye (Képversek - Róma 1995) is tartalmaz a római ikonográfiához és a természetes környezethez kapcsolódó sorozatot. De jelen könyv most ezek hasított változatát mutatja be, s a "háttér", ami megjeleníti a tulajdonképpeni képet: ez is más formában mutatkozik meg. Az apró jeltöredékek, betűfoszlányok, a gyűrt papírlapra másolt Róma-hasítások még inkább a természetes közegbe ágyazottság szemlélése, megélése felé irányítják tekintetünket. A csúsztatás tiszta fehér háttere, a hasítás természetes háttér-imitációja és végül a csak háttérként felfogható plakáttépések szintén egy folyamatot reprezentálnak. Mégpedig az idea érzékiségének, tisztaságának felmutatását, a szimbolikus és metaforikus struktúrák - természet-művészet-individuum - egymásra rétegzettségét, szervesülését, és végül a világban-való-létünk "kaotikus-meghatározottságát". Ez a végső paradoxitás alapvetően jellemzi Géczi következetes konceptualizmusát. A dolgokat, a folyamatokat reflexivitásunk minőségét időről időre számba kell vennünk, hogy lehetséges egzisztenciaértelmezéseink ne csak számban gyarapodjanak, de a minőségi elemek is megmutathatóvá váljanak.
És a blues lebegett a vizek felett
- Fenyvesi Ottó régi és új versei -
"A teremtés első fontos gesztusa mindig a káosz" - idézi Joyce-ot Fenyvesi Ottó improvizációinak egyikében. A szombaton bemutatott Blues az óceán felett című könyv, mely főképp a költő már megjelent köteteinek anyagát tartalmazza, ezt a gondolatot tükrözi. Fenyvesi versei olyanok, mintha valaki lapáttal dobálta volna össze a félmondatokat, szószerkezeteket, idézeteket és utalásokat - leképezve "ennek a kurva világnak" a középpont-nélküliségét.
A kollázsszerű szövegeket a mi civilizációnk elemei alkotják, s ugyanezekből épülünk fel mi is. A "grill-koncepciós Mohamed"-ekből, "sado capitalist"-okból és "krizantém konzerv"-ekből talán sikerülhet összeraknunk valamit vagy valakit, ha a hetedik napon nem is lehet elégedetten hátradőlni.
Fenyvesi Ottó Dantétól a Dallasig terjedő skálán idézi meg a kultúra reprezentatív szövegeit. Egy-egy olyan kifejezés, mint a "gladiátormagány", a "fogytán ama dinnye héja" vagy a "cipeljük a zongorát, a nagy feketét" valamiféle közös tudással operál. Jellemző módszere a helységnevek, személynevek hívószóként való alkalmazása: Fenyvesi nem magyaráz, hanem bedob egy-egy McLuhant, Charlie Mingust, Marilyn Monroe-t, Batsányit, Amerikát vagy Poloniát, s így tágítja ki költeményei világát. Ezek a "vendégek" a versekben jó ismerőseink, nevük hallatán poétikák, történelmek, életérzések idéződnek fel - súlyos vendégek nagy puttonnyal. Így dagadnak könyvtárnyivá a rövid sorok.
Az egyetemes kultúra nem az egyetlen bázisa a verseknek, hanem igen erős (jobb híján nevezzük így:) provincialitás is jellemző rájuk. Vannak nevek és helyek pl. Tapolca, Topolya, Toronto, Arany János utca, Nagyapáti Kukac Péter -, melyek a lírai én életútjának emblematikus pontjai. Fenyvesi ezeket is ugyanazzal a gátlástalansággal használja, mint a kulturális idézeteket, de míg az azzal a jóleső örömmel tölt el, hogy a versek beszélgetnek velem, hiszen számomra ismerős dolgokat hoznak elő, az utóbbi inkább arról tudósít, hogy a költő nagyívben tesz arra, hogy én nem tudom, kik, hol és mit jelentenek.
Arra kell hát rájönnöm, hogy Fenyvesi montázsszerű versszerkezeteivel, az avantgarde-ot idéző képeivel nem akar üzenni, tanítani. Nem akar helyettem kimondani valamit, sőt még hozzám se nagyon szól: verseiben nyoma sincs költői szereptudatnak. Nagyfokú olvasói aktivitásra van tehát szükség, hogy megérthessük a bluest - az óceán felett.
CSATORNA TÖLTELÉK - 2004/15
A végén megint személyes kedvencemnél, a Filmmúzeumnál fogok kikötni, de oda még rögös und hosszú út vezet, mivel eltértem szokásomtól, és televíziós kritikaírásra televízió nézésével készültem (bohóctréfa), és tényleg nagyon, de nagyon köszönöm a tapsot.
Az zavarhatott meg, hogy egy magazinban szembesültem a ténnyel: a szerkesztők szerint Szabó Sipos Barnabás George Clooney kiköpött mása, úgyhogy azonnal kivezettem a szobából az ott fellelhető gyermekeket, és behúztam a sötétítőt, nehogy kiszivárogjon a titok, majd csöndes sírdogálással töltöttem a nap hátralévő részét. Este pedig megtekintettem a Duna televízión Nastassja Kinski egy méltán elfeledett alkotását, melyben minden neszre összerezzen, és azonnal levetkőzik, hogy párzás után párduccá változzon.
Párzás - jó szó, amikor a húsok vadul összemásznak.
Megjegyezném, Nastassja Kinski bizonyos szögből meglepően hasonlít a fiatal Szabó Magdára, valamint egy emlékezetes csokinyúlra, amit a prepubertás delelőjén locsoltam össze a lakótelepen.
Kevés választott el attól, hogy visszavonuljak, bezárkózzam kertembe a nemrégiben vásárolt 1947-es Rendőrségi Közlönnyel, és filozofikus értekezéseket gyártsak az élet nagy és kevésbé nagy kérdéseiről, de szerencsére a begubózás előtt kinyitottam a postaládát, ahonnan elém hullott Fenyvesi Ottó új kötete, a Blues az óceán felett.
"Maximum rock and roll!" - írta a szerző a könyv elejére, és én figyelmeztetésnek, feddésnek vettem ezt az ajánlást. Szándékával ellentétben, arra gondoltam: bizonyos kényszerítő erők hatására (meg a kor, a rohadt kor!) méltatlanul és gyáván lettem negyven éves koromra józan paraszt, ami csak felszínes adalék, de lent a mélyben, ott ahol a libidó és düh székel, ott sincs valami rendben, onnan is kiszól néha a hiány, és Fenyvesi Ottó, a láthatatlan barát tízezer kilométerről, vagy csak százról, észreveszi ezt.
Maximum rock and roll tehát, üsd az öreget! - ahogy Buzatti volt szíves eligazítani a tévelygő ifjúságot valamikor, valamikor. A Hajtóvadászat öregekre című darabból (és társaiból) egyébként tévéfilm is készült, emlékszem, döbbenten ültem a fekete-fehér készülék előtt, és figyeltem az öregek lemészárlását, majd a főhős megöregedését (vadászból vad - a szokásos morális tam-tam), arra gondolva: a magyar tévé aranykorát élem.
Az ismétlésből aztán gondos kezek kicsippentették az inkriminált részt, ilyeténképpen meglehetős káoszt teremtve, mivel az összefoglaló cím - Hajtóvadászat öregekre - megmaradt, és én végignéztem megint, majd megnyugodtam, maradtam otthon; Magyarország, biztos sok volt a telefon. Persze, ez még az előző szisztémában, amikor Kádár él, és a televízió is a létező szocializmus érdekeit szolgálja.
Maximum rock and roll, totális költészet, totális tévé.
Egy másik ember (foglalkozása: másik ember) arról énekel, hogy meglehet még az, ami elveszett, nem a tévében, persze, nem, de mégis olyan, mintha, mintha a tévében ülnék, és énekelné nekem.
Minden egy irányba mutat. Odakint a parabolaantennát cibálja a változás szele. A reklám után hosszú szünet, forradalom készül, vagy színházi közvetítés. Nem sok lehetőségem maradt. Fogom magam, és felrobbantok körülöttem mindent, vagy leülök a nyolcórás Tour de France-közvetítés elé, és végigkísérek minden szökést. Nézem, ahogy mások szöknek. Szöknek, aztán beérik őket hatvan méterrel a cél előtt. Mintha értelmetlen lenne minden szökési kísérlet, mintha mindig azoknak jönne be a számítás, akik a hajtóvadászat hajtói oldalán menetelnek, tekernek, futnak, vannak. Azért csak gyerünk, magyarok, gyerünk a tévé elé, a Tour nagyon jó, szellemes és fanyar közvetítés, tájak, emberek, városok. Jövőre talán, mert mire ez az írás megjelenik, már vége, de akkor is.
X-akták, Vidám vasárnap, Copa America.
A rádióban Büntető mozidélután, a Büntető mozidélutánban Prokopp Dóra, a Filmmúzeum főnénije. Mentik, ami menthető, a hőskor filmjeit, a videókorszak előtti felvételeket, amikor még ünnep volt egy-egy megörökített pillanata, és nem uralták el a mozgóképipart a vállalkozók gyermekeinek ballagási felvételei. Csörög a telefon (nem a rádióban, hanem nálam). Megyek a Delelőbe, mert jópofa vagyok, és kell a következő könyvnek a reklám. Megyek tévét nézni. A maximum rock and roll pillanatnyilag elmarad, marad a cincogó blues az óceán felett.
Magyar, amerikai, magyar
Fenyvesi Ottó: Blues az óceán felett
Hogy ők heten: Lorenzo, Ariosto, Michelangelo, Dante, Leonardo, Raffaello, Aretino versre fakasztják az utókort, inkább természetes, mint meglepő. De nem érdekes-e, hogy épp Gregory Corso állítja őket egymás mellé, történetesen a Botticelli “Tavasz”-a című versében? Vagy az uomo unico válogatottjával való szembesülés végett a Beat Generation képviselőjének nem is igen kellett kiszöknie szerepéből? Végtére a reneszánsz körüli mecénáshoz és mesterekhez hasonlóan maga szintén a frissességet és a légcserét, az egyén dicsét vitte saját kora és nemzete irodalmába.
Nos, a Botticelli “Tavasz”-a hódolat, némi irigységgel vegyítve. De hát ki ne irigyelné a csoda használóját, akiben a művészet valami ősi, túlról eredő energia. Titkos mélyekből hozott isteni őserő, amely képes átteremteni a valót: “Jele sincs a tavasznak! Nincs jele! / De műterme ajtaját Botticelli kinyitja.” És a varázsos officina ajtaja azóta is bezáratlan, mi több: utód is kerül megint, egy magyar költő, Fenyvesi Ottó személyében, kinek a beatnik héjázás alól – micsoda véletlen – ugyancsak a kezdet évszakát festő reneszánsz piktoron akad meg a tekintete. (Még mondja valaki, hogy a költészet nem mozdíthatatlan magaslat!) Ám az egyező alkalom egész más érzéseket szül Fenyvesinél. “Botticelli tavaszát századok esztergálják: / kipréselek magamból egy gondolatjelet, / az idő röhög magában, egy citromkerék / alatt a plébános alumínium kanalakban lépeget. / A tavasz idézőjelbe vonul illőn, / beleveti magát a városi kanalizációba. / Orfeusz feldarabolva” (Idézőjelben).
Amilyen megejtő lehetett hajdanán a Corsók, McClure-ok, Ginsbergek vagányos mozgalma, annyira gyorsan vált idő rágta irányzattá. A költészetben azonban nincs az az egyszer elvetett mag, amely ne szökhetne szárba újra. “Összeégett szavak kattognak, / és csak várjuk a nyarat” – írja Fenyvesi Ottó, de nem ő írja-e ugyanott, hogy “Újrakezdésre / vetkőzünk, öltözünk, készülődünk, / szeretkezünk. Újból és újból, naponta / többször” (Proletárdal). Az, hogy Fenyvesiben élénken dolgozik bizonyos belső készség az ütős, szabad szájú avantgardista versbeszéd restaurálására (ha tetszik: újrakezdésére és folytatására), egészen nyilvánvaló; persze neki a tengerentúli hozomány – a többi lelki indíték fölé helyezve is – csak példa; egy óceánon túli precedens, amiből ő nem húzódozik levonni bizonyos európai nézőpontú következtetéseket. Mintha azért venné át, amit átvesz, hogy nyomban megkülönböztesse a forrástól. De ehhez a fölülíráshoz Fenyvesinek előbb meg kell éreznie magában a Kolumbusz-vért: előbb el kell mennie Amerikába. “még nem volt benzin rock and roll és / a televízió sem villózott / az urániumfák is békén hullatták lombjukat / amikor a skalpolt italiano vespucci / a földrajzos keresztapa átvezette európa nyomorgó / csavargóit és kurváit az óperencián túli vulvába” – szól a nyers és keresetlen Poetica licentia; szól egyúttal a mars: lássuk, mivé érdemesült az Újvilág. (A vers első sora egyéni értelmet nyer, ha a benzin szóról eszünkbe jut, hogy ilyen címen – Gasoline – jelent meg Corso egyik korai kötete.)
Úgy van: Fenyvesi Ottó valóságosan és jelképes értelemben egyaránt megjárja Amerikát; azért, hogy a végtelen prérik, a végtelen városok, a végtelen lehetőségek – és a végtelen csalódások szimbólummá gyúrt Amerikáját magyar szellemmel keresztezze. Mert ez a költő hosszú-hosszú verseinek megállíthatatlan mellérendeléseiben, végeérhetetlen felsorolásaiban, szavai zuhatagában sokkal inkább, sőt okvetlenül magyarabb, mintsem azt whitmani vagy beatnikes reminiszcenciái elsőre sejtetik. Ahogy a lélekszámra kicsiny, nyelvileg zárt nemzetek fiainál általában lenni szokott: csupa monumentalitásra törő akarat és öngúnnyal takart szorongás.
Csábító volna a Blues az óceán felett című kötetet az amerikai kultúrára utaló motívumok aranymezejének látni, ha e mező ragyogását nem tompítaná némiképp az olcsóság. No persze, Charlie Parker, Marylin Monroe, Ginsberg, Bob Dylan, a Led Zeppelin, Rambo, a Coca Cola vagy az LSD polca annyiféle magasság, ahány ház. Amint részben az is egyéni gusztus kérdése: jót tesz-e Fenyvesi verseinek a nem kevés angol nyelvű szövegbetoldás.
Bárhogy van is, az amerikaiság emblémái s a hozzájuk fűződő utalások, a nyelvi import kellékei csak kiadnak valamit. Szépen összeáll belőlük, ha egyéb nem, legalább az a kevert elemekkel és kevert fényekkel teli szcenéria, amely különös keretül szolgál Fenyvesi törzsfogalmai számára. Ne tévedjünk e törzsfogalmakat illetően. Van Gogh és Hrabal, József Attila és Batsányi, Breughel és Kassák vagy Hamlet meg a Duna, Baláca, Bakony, Bácska, Balkán s a többi (a temérdek amerikai nomen kontrasztjaként) versbe vett személy- és földrajzi név már messziről jelzi, hogy az önazonosság apróbb-nagyobb drámáit végigérző költő – európaiságában és magyarságában – miféle kezek és kapaszkodók után nyúl. Fenyvesi egy irányban hűséges, de mint számkivetettet a hon: vonzzák őt az ellentétek. Szeretet és szeretetnélküliség, szabadság és lekötöttség, otthonosság és otthontalanság, volt és elveszett illúziók – ezek az ő igazi törzsfogalmai. S noha versében ezek a törzsfogalmak vérig átélt élményként jelentkeznek, költészete a legtávolabb áll attól az esztétikai mártíriumtól, amely nem ismeri vagy nehezen fogadja el a kifejezés önfeledt játékát, s amely annyi közép-európai verselő sorsára jellemző. A Blues az óceán felett a temérdekség ünnepe. Itt mindenből sokat talál az olvasó; itt az írás csupa csorduló élet, csupa zengés és nyers szatíra, komplikált kép, tömény líra és végletes próza. Itt a költő, ha csak módot talál rá, valóságos seregszemléjét rendezi a végleteknek; mint a címével is opponáló Roll over T@polcában: “Oh, Barbarella! / Most őt veszi a kamera, / ahogy a fekete zongorán / hanyatt dőlve Batsányi- / hasonlatokat súgok a fülébe.”
De pazarság ide vagy oda, a Blues az óceán felett költőjét nem a hetyke szókimondás, nem a betű farsangja, nem az örökség látszólagos szélnek engedése teszi eredetivé. Hanem az, ami őt mindegyre visszaköti magyarságába: a próbának alávetett hűség. “Tőle jövök” – mondta e sajátos magyar ethoszról nem akármilyen daccal és bánattal egy másik lírikus: “Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva / E kerek földön senkire, / Csak fajából kinőtt magyarra.” Igen, Fenyvesi is, mint Ady, azért nő ki, szakad el dacosan minden magyar ugaros kicsiségtől, minden provinciális nyűgtől, hogy működése értelmét a hűségben találja meg. Ironizálhat hiteken, cáfolhat, kikacaghat eszményeket, de semmilyen másra vágyás nem tépheti el attól, ami önmagának része. “Édesanyám, / nem tudok elszakadni az ólomnehéz tradíciótól.” Az Anyám a vigíliában című verset nem lehet elérteni. “Édesanya, / városok szunnyadnak benned, / kukoricatáblák, mesterdalnokok, / faluvégek, kendergyárak, egy kisvasút, / nyári illatok, patakok, ligetek” – írja Fenyvesi, hazához címzett invokációvá növesztve a költemény anyaképét. “Líra iszkol az eltűnt idő nyomában” – folytatódik a vers. Nem baj: hadd iszkoljon. Hiszen sosem volt másképp; embernek és teremtményének egyformán el kell iramodnia – különben hogyan térhetnének vissza újként.
KELEMEN LAJOS
ORCSIK ROLAND
istenem emlékszel-e valamire
Fenyvesi Ottó: Commando dance című versének
horvát irodalmi vonatkozásai
Belépés
Fenyvesi Ottó az Új Symposion folyóirat köré tömörülő alkotók második nemzedékéhez tartozik (1975-83.). A Symposion-szellemiség radikálisan fellépett nemcsak az irodalmi, hanem az őt körülvevő társadalmi környezet ellen is. Ám a kritika nem merült ki a környezet bírálatában, az alkotó önmagához, így az olvasóhoz (és a befogadás módjaihoz) is kritikusan viszonyult. Végel László, Tolnai Ottó, Domokos István műveiben az önreflexivitással rendelkező irodalmi nyelv, a regionalizmussal, a Radomir Konstantinović-i értelemben vett sárfészek szellemiségével szembeni fellépés jelentkezik markáns módon. Megújul a költészeti nyelv, a prózában a JP-os (jeans proze – farmernadrágos próza [Alexander Flaker]) sajátosságokkal találkozunk. Ebből a talajból nő ki a második nemzedék szellemisége (Balázs Attila, Danyi Magdolna, Csorba Béla, Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár, Sziveri János). De nemcsak az Új Symposion körüli alkotók hatnak egymásra, hanem az ex-Jugoszlávia különböző „békés, békétlen” nemzeteinek radikális művészeti megnyilvánulásai, a különböző nyelvek (szerb, horvát, szlovén, macedón) szintén hatnak a symposionisták alkotói világára. Emellett ott van a sok lefordított kortárs irodalmi, bölcseleti könyv, a legújabb amerikai, európai filmek, beat, rock, pop, punk zenék. Az akkori kelet-európai államokhoz képest magas szintű az informáltság. Fenyvesi a következőképpen jellemzi ezt a világot: „Az egykori Jugoszláviában valamivel emberségesebb, szabadabb szellemű szocializmust próbáltak építeni (bár mi magyarok azért másodrendű állampolgárok voltunk). Svéd modellt meg önigazgatást emlegették, szajkózták napról-napra, s ez a kultúra rengeteg nyugati-keleti értéket befogadott, s ezeket szinte egyidőben a megjelenésükkel eljuttatták a nagyközönséghez is – szerbül, horvátul, szlovénul. Mi pedig nem tudtunk betelni a szellemi táplálékokkal. Fiatalok voltunk, ragaszkodtunk a fiatalságnak ahhoz az előjogához, hogy az ismereteket begyűjtse, és a belülről fakadó nyugtalanság közreműködésével valamiféle új rendszert, új világot alakíthasson ki belőle.”1 Ennek ellenére a vajdasági magyar alkotók helyzete mégsem nevezhető felhőtlennek. A cenzorok lépten-nyomon felbukkannak a hátuk mögött, lecsukások, kihallgatások, „száműzések” követik a pályafutásukat. Így történhetett például az, hogy Fenyvesi Orgia Mechanica című verse miatt 1981-ben le kellett állítani a Sympo szedését2 (ugyanakkor ezt a verset a belgrádi szerb lap, a Književna reč is közölte, és semmilyen betiltás nem követte). De nemcsak a magyar, hanem a többi délszláv nemzetek rebellis magatartású figurái is gyakran „látogatták” a börtönöket. Tehát a délszláv kulturális térséget mindvégig ez a feszültség jellemezte: nyitottság és tiltás. Ugyanakkor Fenyvesi költői világára nemcsak a kortárs irodalom, művészet hatott. Költeményeiben gyakran utal elődeire: Walt Whitman, Kassák Lajos. De említhetjük T. S. Eliot, Ezra Pound költészetét is, a modernség motívumaival folytatott átértékelő „párbeszédet”, variálást.
Commando dance
A káosz angyala c. kötet 1993-ban jelent meg. Ez Fenyvesi első Magyarországon megjelent könyve. Benne található az 1985-ös Commando dance3 című nagy lélegzetű szabadverse, amely eredetileg a második, az 1988-as Kollapszus4 kötetében látott volna napvilágot, csak az akkori kiadó „túl keménynek” találta ezt a szöveget, ezért kihagyta a könyvből. Az egész költeményre jellemző az intertextuális építkezés és az intermediális, a különböző médiákból származó idézetekkel való játék. Értelmezésemben már maga a cím több szintű utalásokkal rendelkezik. Egyfelől a haláltánc motívumát juttatja az eszünkbe, a memento mori! költészetet, azt a gondolatot, hogy függetlenül a rangtól, a származástól a halál mindenkivel eltáncolja „az utolsó tangót”. Ugyanakkor a kommandó szó a háborút idézi, a fizetett, profi katonát, akinek rendszerint nincsenek ideológiai elkötelezettségei, csak egy célja van: bérért harcolni. Emellett a háború a megszervezett káosz gondolatába szintúgy belefér, s ebben a kollázs, illetve a vers metaforájaként is kezelhető. Amennyiben a háború metaforáját az egész versre alkalmazzuk, akkor azt kapjuk, hogy a háború mindenütt jelen van, minden mondatban, képben, képzavarban. Ez összecseng Paul Virilio azon gondolatával, miszerint: „az elrettentésen alapuló totális béke nem egyéb, mint más eszközökkel folytatott totális háború”5 , illetve a következő megállapításával: „Valamennyien civil katonák vagyunk már, anélkül, hogy tudnánk.[…] Az emberek nem ismerik fel identitásuk, tudatuk militarizált részét”6 . A költemény alcíme („sűrű ritka tempó videóra és jukeboxra”) ugyanakkor tágítja a kontextust, egyrészt alátámasztja a kommandó tánc, illetve dance (a diszkós tánc értelmében) ironikus hangvételét, másrészt a technikai eszközök felelevenítésével a technológiai sokszorosítás mozzanatát juttatja eszünkbe, a szimulációk világát. Jean Baudrillard a terrorizmusról nyilatkozva azt írja, hogy: „A mi hipermodern korunk szülte erőszak: a terror. Szimulákrum-erőszak, nem szenvedélyből fakad, hanem sokkal inkább a képernyőből tör elő, ugyanolyan a természete, mint a képeknek. Az erőszak lehetőségként a képernyő üres terében van, azzal, hogy lyukat üt a szellemi világba. Annyira, hogy jobb nem tartózkodni olyan nyilvános helyen, ahol a televízió jelen van, mert nagy a valószínűsége annak, hogy puszta jelenléte erőszakos eseményt vált ki.” Az idézetből kitűnik az a felfogás, hogy a technológia, a technika milyen mértékben uralja az ember cselekvését. A versben ezek a videó képek apokaliptikus jellegűek, már az első sorokban találkozni velük: „beteg a föld / láza van: gyomra ráng8 / agonizál / tán’ darabokra fog hullani / mexikó már romokban / mindenki hülyül és barmul / a popocatepetl önkívületben / akcióban a világméretű rossz lelkiismeret”9 . A versbeszédet szokatlan megnyilatkozás jellemzi, gyakoriak a képzavarok, a szürreális asszociációk, az avantgarde szövegalkotásban meghonosodott automatikus beszédre hasonlító mondattöredékek/ fraktálok.10 A versben többször előfordulnak a filmekből ismert jelenetek, Francis Ford Copolla Apokalipszis mostja szószerint beidéződik („de most apokalipszis és hiba / van a tengerben a napban”11 ), a pornó jelenetek szintén előbukkannak („te meg álmodban szétvetett lábakkal / az ölembe ülsz / szorongatod a rúddá fagyott kolbászt / derékba mellbe combba ágyba robbantások / csípőből aus auááá fantastisch”12). Majd találkozunk ironikus leszámolással a regionalis irodalmi begubózással szemben („túlcsorduló falloszom feldolgozhatják / egy yu-magyar szalámigyár kézikönyvében […] egyszer majd butikot nyitok a magyar irodalomban / kiárusítom a szaros gatyákat”13).
Amennyiben a versbeszélő szubjektumot kívánjuk meghatározni, akkor nehéz a dolgunk, mert az általa használt beszédmód szembeszáll a költészet logocentrikus hagyományával, szétszórja az egységes, romantikus „lírai alanyt”. Ha elméletileg akarjuk megragadni ezt a szubjektumot, akkor talán a már idézett Virilio értelmezése a filmről, az öntudatról és töredékességről segíthet: „A film megmutatja nekünk, hogy mi is a tudatunk. Öntudatunk montázs eredménye. Nincs folyamatos öntudat, csak öntudatok kompozíciói léteznek. Ezek a kompozíciók önkéntesek vagy önkéntelenek. […] Egy kollázzsal van dolgunk. Csak kollázs, vágás és összeillesztés létezik. Ez kellő magyarázattal szolgál arra, amit Jean François Lyotard a »nagy elbeszélések« (grand récits) eltűnésének nevez. […] A töredék visszakapja autonómiáját, azonosságát a közvetlen tudat szintjén, ahogy Bergson mondaná.”14 Virilio megállapítása azért is érdekes, mert mint már az elején említettem, Fenyvesi kollázsokat szintúgy alkot, a második kötetétől kezdve ezek helyet kapnak a könyveiben (leszámítva az Amerikai improvizációkat, itt a vizuális anyagot Felhősi István festményei biztosítják). Magát a tárgyalandó verset, a Commando dance-t két kollázs fogja közre, az egész kötet költeményeire jellemző a kollázsszerű építkezés15. Dubravka Oraić Tolić szerint a kollázst az idézetek felől kell értelmezni: „Az idézet nyújtja azt a perspektívát, ahonnan a kollázs még nem volt szisztematikusabban tanulmányozva, s amely már az első pillantásra logikusan felkínálja az új felismeréseket.”16 Felfogásában a kollázs transzszemiotikus idézeteket tartalmaz (ebben az esetben az idézetek a szó legtágabb értelmében mind művészeti, mind nem-művészeti médiákból származnak). Fenyvesi versében különböző interállapotok/viszonyok jelentkeznek, megszólalnak a zenei, irodalmi, filművészeti stb. „szub- és magas kultúrák”. Most elsősorban a horvát irodalmi vonatkozásokra, s ezen belül Branko Maleš költészetével kapcsolatos intertextusokra vetek nagyobb hangsúlyt. Ám kérdés az, hogy ezeket a szövegelemeket mennyiben tekinthetjük közvetlen idézeteknek, hiszen nem eredeti horvát nyelvükön, hanem magyar nyelvre fordítva kerülnek az új szövegkörnyezetbe. A fordítás helyett talán helyesebb lenne az átköltés szót használni, mivel mint azt látni fogjuk, az „eredeti” idézetek gyakran tartalmilag is módosulnak.
Metszéspontok
Branko Maleš pályája a 70-es években indult, abban az időben, amikor a „posztmodern állapot” elméletei helyet kaptak a kortárs délszláv folyóiratokban, könyvekben. Nemzedéktársai: Branimir Bošnjak, Ivan Rogić Nehajev, Milko Valent, Milorad Stojević, Slavko Jendričko, Zvonko Maković stb. Első kötetére (Tekst, 1978) erőteljes metatextuális/nyelvi megnyilatkozás jellemző, mint azt már a kötet címe jelzi, a versek többségének a barthes-i értelemben vett szöveg (plurális jelentés szemben az egyjelentésű művel) a témája, a versbeszélője a szövegalkotás problémáival foglalkozik, megmozgatja a szöveg strukturális felosztását (első – középső – utolsó rész). A második kötetére (Praksa laži, 1986) viszont az „új textualitás” (Goran Rem meghatározása) jellemző: a szöveg úgy mutatkozik meg mint a másik szöveg folytatása. Problematikus a szöveg „kezdete”, az intermediális/textuális alakzatokban minden téma lesz. Rem szerint szövegeinek szubjektuma: „Ludisztikus (játékos) felvevő „én” […] E szövegek fantasztikus, felszabadított szubjektuma a saját intermediális (kon)textusának produktív olvasójaként-írójaként jelentkezik”17 Ebből az idézetből is kitűnik az avantgarde ludizmus (a jelekkel való játék értelmében) gyökereihez való kötődés.
Fenyvesi tárgyalt költeményében lépten-nyomon találkozunk Maleš idézeteinek átköltött formáival. Ezek többsége a „This is not a love song”18 és a U voćarni, u Draškovićevoj c. versekből származnak (mindkét Maleš szöveg az 1986-os Praksa laži c. kötetben található19). Fenyvesi Commando dance című versében már az első „versszak” végén találkozunk Maleš verstöredékeinek átköltésével: „biccentettem és úgy éreztem / mintha drapp pulóverbe öltöztem volna / fel voltam készülve sötétkék holland trikómba / azonkívül és belül mindenre / csókra kalandra interjúra” (Fenyvesi, 11.) – „biccentettem és éreztem hangosan / hullik rám a púder / most a zágrábi banki, dragica jurkovićhoz hasonlóan / fel voltam készülve mindenre: csókra, interjúra stb.”20 (U voćarni, u Draškovićevoj).
Ami ezeknél az idézeteknél azonnal kiderül, az az, hogy egyiknél sincs kitéve az idézőjel. Ezt a poétikát Goran Rem a törölt idézőjelek poétikájának nevezi. Fenyvesinél szintén „hiányoznak” az idézőjelek. E szempontból szövegénél a fordítás problematizálásával találkozhatunk. Költeményében az előszöveg mondatai, fragmentumai tovább roncsolódnak, variálódnak, azzal pedig, hogy nem horvát nyelven jelennek meg, kérdésessé válik az eredetük, inkább az eredeti szöveg szimulakrumának értelmezhetők. Amiben mindkét költői attitűd hasonlít, az a fragmentált versbeszéd, a logocentrikus egyjelentésű értelmezés kijátszása, az elemek variációja, ismétlése. A Commando dance szempontjából az ismétlés fogalma a fordítás kapcsán is felvetődik, mert amennyiben a fordítást, mint az eredeti szöveg más nyelvben való megismétléseként fogjuk fel, akkor Fenyvesi költeménye mintha azt sugallná, hogy a fordítás az ismétlés értelmében lehetetlen művelet. Gyakran találkozunk olyan átköltéssel, amely személyes hangvételt, kontextust ad a felhasznált elemnek. Ilyen pl. Maleš „This is not a love song” verséből a következő rész: „emlékszik maričić asszonyom? / hát arra, amikor kezemet bedugtam a meggyújtott / „jasna” tévébe? kivörösödött, miközben / visongott! / rémlik még fehér pénztárosnőm, mikor / csupa üvegből voltál s rajtam lovagoltál karlovácig / az új autóúton? / emlékeznek még arra elnöklő uraim, / mikor kilenc évvel ezelőtt megtámadtam kínát, mongóliát, japánt? / istenem [isten], emlékszik [emlékszel] még maga valamire?”21, Fenyvesinél ez a következőképpen alakul át: „emlékszik-e kedves tanárnő / amikor még kilencévesen / megtámadtam a tájfun szigeteket / istenem emlékszel-e valamire / neked aztán hiába beszél az ember / hiába darál / úgysem érdekel az emberiség”. Ez a példa szemléletesen mutatja az előszöveg átvariálását, átköltését. Mindkét írás ismételten megkérdőjelezi az emlékezést. Amennyiben az emlékezést és az ismétlést Soren Kierkegaard22 filozófiája alapján értelmezzük („Hasonlóan ahhoz a tanításhoz, amely azt vallja, hogy minden megismerés emlékezés, az újabb filozófia azt fogja hirdetni, hogy az egész élet ismétlés. […] Az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik az volt, s ezt visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékszik”23), akkor azt találjuk, hogy ezek a versek mind a két fogalomban kételkednek. Ha nincs emlékezés vagy ismétlés, akkor személyes szinten az egész kultúrát, civilizációt újra kell kezdeni, elölről, ahogy ezt A káosz angyala kötet más darabja felveti: „Elölről kezdeni az egészet? […] Keresed a megtanulhatatlant. / Újrarendezed a homályt. […] Előállítod magad magadból. / Vagy ki tudja honnan. […] Elölről kezdeni mindent. / Ultraröviden.”24 (Finis Bohemiae). Az emlékezés/ismétlés gondolatával az előző kötetében is találkozhatunk, ahol, mint azt említettem, eredetileg meg kellett volna jelennie a Commando dance-nek: „Nehezebben mint bármikor. / Az új szövegek. / Nem úgy, mint sírjukban halottaink. Nem, / ahogy a futómester a célba. / Nehezebb változatában. Mindig / újra. A kezdethez, a rajtvonalhoz / vonzódva. A résztől az egészig. Az egésztől / visszafelé. Legyen ez egészen más.”25 Az újrakezdés már nem visz ahhoz, ami régen volt, valami egészen más alakul ki. Az újrateremtéshez viszont le kell rombolni az elavult formákat. Ez a Commando dance-nél a költészet szintjén realizálódik, ahol a fragmentált versbeszélő szembenáll a kultúrával, a civilizációval, önmagával mint egységes szubjektummal26 („a szubjektivitás magányos institúció / ideje lelépni”27 ), világából a deista felfogáshoz hasonlóan kivonult a teremtő, az Isten („istenem emlékszel-e valamire / neked aztán hiába beszél az ember / hiába darál / úgysem érdekel az emberiség”28), ezért a teremtés csak rombolással kezdődhet, ezt a szerepet a káosz angyala tölti be. Ezért értelmezhetjük a kötet verseinek lírai alanyát metaforikusan a káosz angyalának. Isten megteremtette a világot, s Kierkegaard nyomán ennek a műveletnek a megismétlése időben lehetetlen, csak az örökkévalóságban lehetséges: „Csak a szellem ismétlése lehetséges, az időbeliben ez sohasem lesz olyan tökéletes, mint az örökkévalóságban, mely az igazi ismétlést jelenti.”29 A dán bölcselő szerint erre a költői egzisztencia képtelen, inkább átmenetet képez ahhoz a létmódhoz, amely realizálni tudja a hit feladatát, amit rendszerében a vallási egzisztencia tölt be, mely: „képes arra, hogy az »etikait teológiai értelemben felfüggessze«, s önmaga és Isten között személyes viszonyt teremtsen, mégha eközben a lelkét »félelem és reszketés« tölti el. Személyes kapcsolat, személyes istenség (schellingi értelemben »persönliche Gottheit«), aki az egzisztenciában él, létezik és hat, abban az egzisztenciában, amely a gondolkodás potenciáljától elszakad, s létezését mint »igaz létező« (das wahrhaft Seiende) állítja szembe a »puszta«, vagy »látszat-létező«-vel”30 – Értelmezi Gyenge Zoltán a kierkegaardi kategóriákat. Az Istennel való személyes kapcsolatot Fenyvesi versében a megszólítás formája árulja el, többször előfordul az „istenem” kifejezés – Maleš költeményében nem ennyire világos ez a viszony, mert ott az isten (bože) szót nem követi a birtokot kifejező segédszócska (moj), Fenyvesi szövege tehát egyértelműbben jelöli ezt –, mintegy nekirugaszkodva, nekifeszülve annak a pillanatnak, amikor „kimondhatja” a megszólított (az ontológiai és a textuális középpont értelmében) távollétét, hiányát, talán ezzel magyarázható a vers széttöredezett, szétforgácsolt struktúrája, hiszen a Biblia szerint Isten teremtése tökéletes, olyannyira, hogy még az ellentétje is helyet kap benne. A két költő verseiben a tökéletesség, mint hiány jelentkezik, a bibliai teremtéshez képest itt fordított a helyzet, a tökéletes diszharmónia, a megszervezett káosz (tudat)állapotai uralkodnak (mint a görög mitológiai kezdetben). Tehát se az egyik, se a másik költemény nem támasztja alá a kierkegaardi vallási egzisztenciát, inkább a Jack Kerouac-i útonlevést parafrazálja, az Isten nélküli örök bolyongás metaforáját jeleníti meg. Ugyanakkor Fenyvesi versében ez az utazás spirituális jelleget ölt: „álmomban egyszer meghaltam egy autóbuszban / azóta úton vagyok / most már tán mindörökre utazni fogok / utazni szárnyalni”31 , majd a végén is megismétli ezt a gondolatot. Maleš szövegében kevésbé van jelen ez a spirituális szál: „egyszer meghaltam egy autóbuszban, mert életem végéig / utazni akartam”32 . Fenyvesi verse úgy költi át Maleš utazás metaforáját, hogy spirituális irányt ad neki (ezt támasztják alá az „örökké” és a „szárnyalni” szavak), felvillantva ezzel a misztikus út, a belső, lelki utazás szimbolikáját. Malešnél ez a spirituális szövegkörnyezet nincs explicite jelen, csupán ha a versbeszélő pozícióját nézzük, akkor találjuk azt, hogy ő a halált „túlélve”, mintegy a halhatatlanságból visszaemlékszik arra, hogy egyszer meghalt egy buszon, de az ironikus kontextussal, s az utazás földi dimenziókra való korlátozásával nemcsak megkérdőjelezi, hanem ki is fricskázza ezt az értelmezést. Az autóbusz motívum ugyanakkor felfogható Jim Morisson (a The Doors nevű amerikai zenekar énekese, költője) The End című dalszövegéből származó idézetnek: „the blue bus is calling as […] driver where you taking us?”33. Itt egy olyan jelenség áll előttünk, amely egyszerre intertextualitásnak és intermedialitásnak is értelmezhető. Ehhez tartozik a már említett P. I. L. („This is not a love song”) dalcím, amely mindkét költő művében előfordul. Továbbá ott van Fenyvesi kötetének a borítóján a NEUE SLOWENISCHE KUNST szlovéniai művészeti csoport képzőművészeti alkotásának (amely a csoport zenekarának, a Laibach Opus Dei c. LP borítóján is látható) a manipulált változata. Ezeknek a zenei szubkultúráknak az említése a művészethez, az alkotáshoz való hozzáállás szempontjából fontos, mert az említett zenekarok nem feltétlenül szokványos zenei megoldásokkal éltek (pl. Laibach zenei, művészeti megközelítését egy olyan reprodukciós eljárásnak is értelmezhetjük, ahol a zenei – s a különböző kulturális – idézeteknek hatalmi ideológiákat leleplező funkciója van), dalszövegviláguk gondolatilag is tartalmas. A magyar irodalomban ez a fajta költői beszédmód szinte teljességgel hiányzik, egyedüli képviselője éppen a tárgyalt Fenyvesi Ottó, meg elődei, Domonkos István és Tolnai Ottó (újabban pedig az újvidéki Jódal Kálmán). Fenyvesiről nem véletlenül állítja egyik kritikusa, hogy: „ez a kiváló költő, a »farmernadrágos próza« (Aleksandar Flaker) leszármazási vonalának nyolcvanas évtizedbeli költészeti ikertöredékeként, egyedül teremtette meg a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcholíráját a magyar irodalomban.”34
Epilógus
A fenti elemzésben láthattuk, hogy a magyar irodalomban még marginálisnak számító, ám rendkívül izgalmas költői megynyilvánulás hogyan tematizálja nemcsak a költői előd, hanem egyben a kultúrák közötti érintkezés, kommunikáció vagy diszkommunikáció formáit is. Fenyvesi Ottó és Branko Maleš számára ez nemcsak intellektuális, elképzelt játékként tör be a műveikbe, hanem a multikulturális miliő valóságos élettapasztalataként, amelyet költészetükben átértékelnek, dekonstruálnak. Amennyiben az újrakezdés motívumait a plurális jelentésdimenziók felől értelmezzük, akkor ezzel lökést kapunk a több ezer éves kulturális „hordalék”, a „homo sapiens” újragondolására, de nem az egyközéppontképzés irányába, hanem a többnézőpontúság, a másik relatív világának elfogadása felé haladva. Számomra a két költő szövegei ezt az inspiratív közeget, értelmezési lehetőséget kínálják fel az iróniával „fűszerezett”, palimpszepsztusos szöveteikben.
Jegyzetek
1Új zajszint, új óverdózis Fenyvesi Ottóval Virág Zoltán beszélget, Fosszília, 2000/3-4., 64.
2 Többek között ezt a történetet dolgozza fel az utolsó előtti kötetében (Amerikai improvizációk, Vár Ucca Tizenhét Könyvek 26., Veszprém 1999.) megjelent, Roll over T@polca c. költeménye.
3 Fenyvesi Ottó: A káosz angyala, Framo publishing, Chicago, M-Szivárvány Alapítvány, Budapest, 1993, 11-18.
4 Első kötete 1978-ban jelent meg Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon címmel.
5 Paul Virilio-Sylvere Lotringer: Tiszta háború, Ford.: Bánki Dezső, Balassa Kiadó – BAE Tartóshullám, Bp., 1993, 25.
6 Vírilio: i.m. 20.
7 Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája, Ford.: Klimó Ágnes, Balassi Ki-adó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Bp., 1997, 68.
8 Ez az első két sor, amely a versben visszatérő refrénként jelentkezik, értel-mezhető József Attila Nem én kiáltok c. versének átirataként: „Nem én kiáll-tok, a föld dübörög, / vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán” (József Attila összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, 128.).
9 Fenyvesi: i.m. 11.
10 Ugyanakkor az izmusok szempontjából a versbeszélőhöz inkább a besorolha-tatlanság áll közel: „a dél-alföldön bablevesből / és töltött káposztából lett költészet / a tradíció ellen / az avantgarde ellen” (Fenyvesi: i.m 13.)
11 Fenyvesi: i. m. 16.
12 Fenyvesi: i. m. 16.
13 Fenyvesi: i. m. 12.
14 Virilio: i.m. 35.
15 Egy verset leszámítva, az Élve vagy halvá-t, amelyet a vers lírai alanya Sziveri Jánosnak ajánl. Az említett kötetben ez a költemény áll legközelebb a nem fragmentált, klasszikus versbeszédhez.
16 „Perspektivu iz koje se kolaž dosad nije sustavnije proučavao, a koja se već na prvi pogled logično nameće obećavajući nove spoznaje, pruža – načelo citatnosti.” I.m. 110.
17 „Ludistički snimatelj „ja” […] Fantastizacijski oslobođeni subjekt tih tekstova iskazuje se kao produktivan čitalac - pisac svoga intermedijskog (kon)teksta.”, In: Goran Rem: Zadovoljština u tekstu, Biblioteka Quorum, Zagreb, 1989, 101.
18 Maleš ezt a címet az angol John Lydon (ex-Sex Pistols punk együttes énekese) P. I. L. (Public Image Limited) posztpunk zenekarának 1983-as azonos című dalából kölcsönzi (This is not a love song EP, 1983). Tehát már a cím is egy intermediális idézet, amely a Commando dance-ben szintén megtalálható.
19 Branko Maleš válogatott versei megjelentek könyv alakban magyarul, az említett két verset többek között Fenyvesi fordításában is olvashatjuk (Branko Maleš: Valóság elleni gyakorlatok, Ford.: Fenyvesi Ottó, Orcsik Roland, Fia-tal Szegedi Írók Köre – Bábelpress Bt, Szeged – Veszprém, 2005)
20 „klimnuo sam glavom i osjetio kako me glasno / obasipa puder / sada sam bio, kao dragica jurković iz zagrebačke banke, / spreman na sve: na poljubac, intervju, i tsl.”, Branko Maleš: u voćarni, u draškovićevoj, In: B. M.: Sjajno ništa, Lunapark, Zagreb, 2002., 89.
21 „sjećate li se gospođo maričić? / sjećaš li se kad sam ruku gurnuo u zapaljenu televiziju „jasna”? pocrvenjela je i počela / mijaukati! / sjećaš li se blagajnico kad si bila sva / od stakla i kad si na meni jahala novim autoputom / do karlovca? / sjećate li se gospodo predsjednici kad sam s / devet godina napao kinu, mongoliju i japan? / bože, sjećate li se vi uopće ičega?”, Maleš: i.m. 66.
22 Fenyvesi utal is versében a dán gondolkodóra: „a bendő – kierkegaardul szól-va – titkos kínoktól szenved”
23 In: S?ren Aabye Kierkegaard: Az ismétlés, Ford.: Gyenge Zoltán, Ictus Kiadó Bt., 1993, 7.
24 Fenyvesi: i.m. 5.
25 Fenyvesi Ottó: Kollapszus, Forum, Újvidék, 1988, 9.
26 Talán ezért lehetséges a versben az, hogy az önéletrajzi elem csak mint frag-mentum, s nem mint egész szerepel. Értelmezésemben ezzel az élettörténet, s a történelem elmondhatatlanságát sugallja.
27 Fenyvesi: i. m. 16.
28 Fenyvesi: i.m. 17.
29 Kierkegaard: i.m. 102.
30 Gyenge Zoltán: Utószó, Kierkegaard: i.m. 131
31 Fenyvesi: i.m. 13.
32 „umro sam jednom u jednom autobusu, jer sam se toliko / želio voziti do kraja života; […]”, Maleš: i.m. 88.
33 „szólít a kék busz […] vezető merre viszel mineket?”, Jim Morrison: The American night, Penguin Books, London, 1991, 112.
34 Virág Zoltán: (Sub)cultura interrupta, Fenyvesi Ottó költészetéről, In: (Sub)cultura interrupta / Töredékek a nagy buli után – kritikák, tanulmányok Fenyvesi Ottó költészetéről, Vár Ucca Tizenhét könyvek 22., Veszprém, 1997., 110.
A lélektelen virágzás emlékei
Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Első könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2009. 168 [5] p.; Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2017. 233 [5] p.
Nekem rengeteg, az idő múlásával egyre több gondom van a halott vajdaságiakkal, úgy érzem, valamennyien dolgavégezetlenül távoztak, s magunkra hagytak bennünket ebben az egyre kuszább, egyre fenyegetőbb világban. Hányszor, de hányszor kérdezném meg Szirmai Károlytól, hogyan győzte le a fojtogató köd nyirkos szorítását, megkérdezném Herceg Jánostól: soha nem esett kétségbe a léptei előtt összezáródó, keskeny utcák szorításától, Kek Zsiga bácsitól, mégis hogyan lehet vörös csillagot tűzni az oltalmazó kegyelem palástjára? Leülnék Szenteleky sziváci háza kertjének asztalához, s a langyos délután tétován elnyúló árnyékaiba takarózva megkérdezném tőle, ő nem rémült meg attól a hagyománytalanságtól, amit egykor a múltunkban vizionált, s vajon tényleg elhitte-e, hogy elődeink eltékozolták a történelmi örökségünket? Meg azt is megkérdezném az irodalom ösvényén éppen szembe jövő alaktól: latin költők nyomán látott-e már a mi vidékünkön örömtől megrészegült méhecskét hintázni a boglárka levelén? És biztos kérdeznék ezernyi kisebb-nagyobb dolgokat, ha az idők során nem hagytak volna a gondjaimmal magamra. Mint ahogyan kifogyhatatlan a kérdések sorából Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című, megindítóan szép versesköteteiben is.
Irodalom és történelem egymást föltételező és meghatározó együttlétezése számomra régtől adott. A megszületésének pontos körülményeire is emlékezem. A betűvetést én valaha – szépreményű ifjúként – a Tisza-parti Mohol hármas iskolájának egyetlen, olajozott padlójú tantermében tanultam, s ma is emlékszem, határtalan lelkesedéssel rajzoltam az ákombákomokat a vonalas füzetem lapjaira, s ügyességemért Magó tanító nénitől kaptam is elegendő dicséretet, olyannyira, hogy csöngetéskor boldogan futhattam a megszolgált uzsonnáért. Reggel tízkor ugyanis a Máriás pék habzó kötényével és hófehér süvegével a fején ott állt a bejárati lépcsők előtt, s a nyakába akasztott, irgalmatlan pocakjára támasztott, hatalmas vesszőkosarából kedvünkre válogathattunk a kiflik és a sósperecek rengetegéből. Gyerekszemmel módfelett szépnek és egyszerűnek tűnt minden. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor anyám sírva jött haza az első – majd azt követően, az év során minden egyes – szülőértekezletről. Elszorult a szívem: boldogan belefeledkezve a betűk titokzatos világába, vajon mi rosszat tehettem? Miért jött anyám haza minden egyes alkalommal sírva az iskolámból? Vajon mi rosszat hallhatott rólam, amiről én nem tudok, s ami oly határtalan fájdalmat okozott néki?
Fenyvesi Ottó a 2017-ben megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című, a költő meghatározása szerint verseket, átköltéseket, másolatokat tartalmazó versgyűjteményének második kötetében a padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról olvasom: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák.” Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a foglyokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasom Fenyvesi Ottó Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Idővel azután bennem is összeállt a történet: az ötszáz kivégzett fogoly között volt anyai nagyapán, Lakatos József is, s utólag már nem nehéz összekötni a betűvetés és az írás szolgálatának ethoszát nagyapán padlóra kiomlott vérének soha el nem tűnő tragédiájával. Anyám, aki a kivégzés előtti napon még ételt vitt az apjának, élete során soha nem tudott szabadulni a rettenetes emléktől. Ahogyan én haladtam előre a betűvetés tudományában, úgy patakzottak anyám arcán a könnyek. Erről, s az ehhez hasonló valóságtöredékekről is szólnia kellene a délvidéki magyar irodalom hiteles történetének.
Fenyvesi Ottó említett két kötetében a „Torontál felől a szörényi havasokból” szivárgó homálytól (Keszég Károly) a drávaszögi „kopár, kifosztott táj felett” elzúgó történelem sötét árnyékáig húzódó területen (Baranyai Júlia) a délvidéki magyar irodalom végre az élet valóságos, igazi dimenzióiban jelenik meg: az elhalálozás sorrendjét követve Csáth Gézától (1919) Penavin Olgáig (2001) ötvenöt költői-írói portréban bomlik ki az írói megszólalás lehetőségeinek és körülményeinek rettenetes, történelmi súlyt nyert emléke.
Radó Imre hódító idegenek által fosztogatott „rozsdamarta puszták”-at látott maga előtt, Csépe Imre alakjainak lába alól kiveszett a föld, miközben körülöttük „megkeseredett a levegő”, „elkallódott a tapló, a parázs. Az esztendők”. S a veszendő világban, a komor égbolt alatt a Bácska misztériumának mélyén „csak a kőangyalok maradtak” néma szemtanúnak (Herceg János). Szenteleky Kornél tündökletesnek álmodott élete „beleveszett a kósza hexameterbe”, miközben sziváci magányában maga is megtapasztalhatta, „Bácska hallgatag lakói / nem beszélnek a fájdalmakról”, s ha olykor mégis mélyen a lelkükbe néznek, a szülőföldet benőtt disznóparéj fölött egyszerre álmodnak pokolról és hazáról. Munk Artúr megkísérelte ugyan maga köré fölépíteni a Hinterlandot, de hamar látnia kellett, hogy a hozzá hasonló bátrakat, a tájban ideiglenesen otthont teremtőket, „a vég nélküli szenvedés dicstelen poklában / csak nyomorúság és halál várta”. B. Szabó György emlékül maradt szomorkásan tűnődő mosolya „lefokozott örömök”-ről árulkodik, miközben Sinkó Ervin a szarajevói vasútállomás peronján állva várta a vonatot, „mely majd elviszi őket / a következő háborúba”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében ugyan megpróbálta elmondani, hogy „titkok és fájdalmak nehezednek a házra”, de a szorongás valahol ott maradt mondatai szövedékében, mint ahogyan Szirmai Károly – a Szirti Sasnak csúfolt polgár – is tudta, amikor lidércek és víziók kísérik az életet, és „a görcsös eperfákon fennakadnak / a köd foszlányai”, az író egyetlen lehetséges feladata szavakba „koporsózni” az emberi sorsokat. Majtényi Mihály – megszenvedve a Császár csatornája című regényének őszinteségét – örökös rejtőzködésre kényszerült, a pályatárs, Gál László pedig már mindent megvetett és kigúnyolt, ami e szomorú világban magyar tőről sarjazott. Ahogyan e látvány felett Fenyvesi Ottó fogalmazott:
Átok lebeg a táj felett. Valaki az ablakot zörgeti,
egy lólábú ember, kezéből kóc lóg, kender.
Tűfogú farkas jár nyomában,
fekete holló száll felette. (Keszég Károly)
Világháborúk lövészárkainak borzalma, fogolytáborok minden képzeletet fölülmúló szenvedése, idegen hadseregek könyörtelen különítményeinek kegyetlensége, a szülőföldet vasfüggönnyel körülzárt határok nyomán született halálfélelem, partizánterror és hivatalnoki önkény, pártszolgálat és deportálás, titkosrendőri zaklatás és száműzetés élménye teremtett az elmúlt száz év során magyar irodalmat a Délvidéken. Mindezekről a történetekről az elmúlt évek során, az osztályharcos időkben katedrák magaslatain hitelt érdemlő módon szólni nem lehet. Ezért volt mindmáig suta, félszeg és hiányos minden, a bácskai, bánsági és drávaszögi magyar irodalom fölötti számvetés: lehet értekezni – árulkodó módon –, zengő szavakba szőtt hazaszeretetről, lehet méltatni idegen diktátorok kegyes odahajolását, amíg táborlakó marad az ember a saját szülőföldjén, nem lesz őszinte és fölszabadult lírájának egyetlen verssora, elbeszélő irodalmának egyetlen békét hazudó novellája sem. Fenyvesi Ottó az elmúlt évtizedek során úgy olvasott vajdasági magyar irodalmat, hogy a verslábakon, az elillanó szabad ötleteken túl az írói pálya titkait fürkészve meglátta az élet valódi, történelem meghatározta dimenzióit is. Köteteinek verseiben számba vette a leírható társadalmi valóság úgyszólván minden lehetséges változatát, és Sinkó Ervin nyomán ő is fölismerte: „Vannak dolgok, / melyek annyira abszurdak / és ellentmondásosak, / hogy csak versben / lehet őket kifejezni.” Mindezeket szem előtt tartva Fenyvesi Ottó délvidéki életet és irodalmat idéző köteteiben a megrendítő történetek mellett két eposzt is olvastam: az egyik, a múltat összegző Szirmai Károlyról, a másik, a személyes élményeket megmutató Sziveri Jánosról szól.
Mégis, a megidézett valóság könyörtelen látomása mellett a költői tisztánlátás bölcsessége adott némi bukolikát is az elmúlt száz év rettenetének. Juhász Erzsébetre emlékezve Fenyvesi Ottó egy sírkert kapujában állva, mintha irodalmunk színes történetét tartaná a kezében, megjegyezte: „Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” Minden bizonnyal az Árkádia-közelség élménye ez. Valahol az alkonyzónában „Késő van már mindenre. / Nézem a lélektelen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást.” Ottó, miért érzem úgy, ekkora szorongással, ilyen súlyos teherrel a szívünkben még nem lehet, még nem szabad csatlakozni az elvonulók, az ügyünket korán feladók seregéhez?
P. NAGY ISTVÁN
ÉLETNYOMOK
(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. zEtna – Basiliscus, Zenta, 2009)
„Halott vajdasági költőket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életművüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni őket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de időközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Feri, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezetővers már kész” – írja a vajdasági születésű Fenyvesi Ottó 1995. április 5-i keltezésű naplójegyzetében. (http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/sziveri/fenyvesi/szoveg.htm) A szóban forgó versciklus felvezető verse a Halott vajdaságiakat olvasva, az azonos című könyv pedig hosszú érlelődés után, majd másfél évtizeddel később, azaz az idén jelent meg a zentai zEtna kiadásában.
Fenyvesi Ottó a Vajdaságból települt át Magyarországra 1991-ben. Közvetlenül az áttelepülése után írja a már idézett internetes naplójában: „1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a »diplomáciai viszonyomat« azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket. Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön.” A frissen áttelepült költő első magyarországi naplóbejegyzésében nemcsak a mozgásszabadság korlátozását és az esztelen nacionalizmust nevezi meg távozásra kényszerítő okként, hanem – közvetve – az írás, az alkotómunka ellehetetlenülését is, hisz – olvassuk – „most aztán lehet írni”. Hogy miről? Világról, Istenről, földi dolgainkról. Nagy tehát a tét, hisz az írás aktusa végső, metafizikai kérdéseket is érint, ekként az írás mint cselekvés értelemadó. Mert az értelmiségi élethez bizonyos – minimális – szabadságfok szükséges. A költő számára a nyelv, a nyelvben létezés evidencia, maga a létezés. (E sorok írója eleven emlékei között őrzi az egykori könyvkiadói kollégájával, a neves költő és műfordító Ács Károllyal történő utolsó találkozását 1994-ben, egy évvel az áttelepülése után. A pesti könyvheti találkozás váratlan és örömteli volt, a szokásos „hogy vagy”-ok után közvetlenül következő kérdése mégiscsak jellemzőnek nevezhető: „Na, és most könnyebben megy az írás?...”)
Sokan és sokat írtak a kisebbségi írókról, közérzetjelentések sorát idézhetnénk az idegen országokba kivándorolt, majd életük végéig kényszerből ott ragadt magyar művészektől, mint ahogy a környező országokból az anyaországba áttelepült alkotók is interjúk sokaságában vallanak tapasztalataikról (jellemző az erdélyi származású, Szolnokon hosszú éveken át élő Molnár H. Lajos tárcakötetének címe: Levelek a hazából a honba), de arról ritkán beszélnek, hogy miként élik meg az irodalmi-kulturális környezet, a műveiket értő-értelmező közeg megváltozását. Fenyvesi Ottó az újvidéki Új Symposion irodalmi-művészeti folyóirat neoavantgárd-korai posztmodern örökségét vitte magával Veszprémbe, mellyel jól megfért, amelyet kiegészített képzőművészeti (kollázsai, installációi, képzőművészeti kritikái jelentősek), zenei érdeklődése (egy vajdasági hetilap és az újvidéki rádió műsor- és rockzenei rovatvezetője). Ismeri és fordítja a hasonlóan gondolkodó akkori jugoszláviai szerb költők verseit, műveit áthatja a multikulturalizmus; a világra, környezetére nyitott, a legújabb művészeti fejleményekkel együttrezonáló alkotó. A keményen radikális symposionisták averzióval, sőt gyakran nem leplezett megvetéssel viszonyultak az avittas, a népies, konzervatív irodalom iránt, hogy aztán a kilencvenes években – jól látja ezt Orcsik Roland – ez a viszony megváltozzon, „már nem tagadáson, inkább egy intertextuális viszonyon és továbbgondoláson alapul”. (http://209.85.129.132/search?q=cache:W2IsKDKrgcIJ:www.helikon.ro) Ebből a szempontból sokatmondónak tűnik, hogy Fenyvesi Ottó magyarországi második kötetét, az Amerikai improvizációkat egy hányatott sorsú vajdasági képzőművészről, Nagyapáti Kukac Péterről írt hosszúverssel indítja, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy idén megjelent verseskötete egy sajátos „holtak enciklopédiája”.
Fenyvesi Ottó A Halott vajdaságiakat olvasva kötetében az evokatív olvasással egyszersmind mintegy újramondja, újrafogalmazza a „világirodalom legszebb közhelyeit” is (ezúttal már nem negatív, inkább megbocsátóan ironikus minősítés), kiiktatva vagy legalábbis minimalizálva a verstérben való személyes jelenlétet, hisz vallatni és nem vallani akar, „lerombolom önmagam, / hogy általatok létezzem”. Elveszejti személyiségét, hogy személytelenné válva beépülhessen a megidézett-vizionált szellemalakokba. Teszi ezt akkor, amikor „szarnak a versre, válságban a líra” (idézetek a kötetnyitó címadó versből).
A konfesszionális jellegű bevezető szövegen kívül a kötet egyik darabjában sincs hangsúlyosan jelen a beszélő versalanyként, egy-egy grammatikai formában sejthető csupán a jelenléte, helyét átadja a megidézett költőknek, íróknak (ezek, sorrendben: Csáth Géza, Mikes Flóris, Milkó Izidor, Kosztolányi Dezső, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, Radó Imre, Dettre János, György Mátyás, Bencz Boldizsár, Thurzó Lajos, Laták István, Csépe Imre, Tamás István, Debreczeni József, Sáfrány Imre, Löbl Árpád, Komáromi József Sándor, Utasi Mária, Podolszki József, Herceg János, Juhász Erzsébet). A származáson túl persze nehéz közös nevezőre hozni a „versalkotó személyiség”-et és a megidézett írókat, nincsenek közvetlen tapasztalati összefüggések, de azért a széttartó szálakat egybeszövi, a beépített és a felvezető életrajzi összefoglalók által is hitelesített testes valóságdarabokat, a motívumok által egymáshoz egyébként is lazán kapcsolódó vendégszövegeket egységes hangulati tömbbé szervezi a közösséghiányból eredő magányérzet, a gyakran elégikusra hangolt beszédmodalitás.
Fenyvesi ebben a kötetében is működteti a régebbi kötetei (különösen A kollapszus és A káosz angyala) hosszúverseire jellemző versalakító eljárásokat, fontos hatóanyaga ezúttal is a montázs, az asszociáció, a metafora, a lírai minimalizálás. Igazat kell adnom a kötetet méltató Gerold Lászlónak, hogy néha átlépi a műnem határait, és szövegei – a versszerűség kritériumait megengedően értelmezve is – nem illeszthetőek a hagyományosabb értelemben vett lírai keretek közé. („Én nem minden verset érzek versnek, amely megérint”, írja Gerold László. http://www.vajma.info/cikk.php?ar=porteka&id=20). Ám nem hiszem, hogy a költőnek feltétlenül oly módon kell megnyilatkoznia, ahogyan azt a kötet méltatója sugallja: „Verseskötet, amelynek sajátossága, hogy minden darabjának két személyről kell szólnia, a költőről és a versben idézett elhunytról. Nem mindig szól.” Nem szól, a közvetlen vallomás hangján semmiképp, legfeljebb a szoros „talányfejtő olvasással” akadunk életnyomaira. (Pl. ennek a két szép verssornak grammatikai formájában: „Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket.” – Csépe Imre; „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.” – Laták István.) Igaz az is, hogy Fenyvesi kötete nem korokat, műfajokat összefogó kis magán-irodalomtörténet. Akik ezzel az elvárással látnak a könyv olvasásához, minden bizonnyal csalódni fognak. Ez igaz akkor is, ha e sajátos verseknek kétségtelenül vannak referenciális vonatkozásai (gondoljunk Csáthra, a morfinistára, akinek bizarr és pikáns bejegyzésekben gazdag naplóját sokan ismerik; Kosztolányi érettségi anyag, a „Fecskelány” nemcsak a szabadkai Dér Zoltán életrajzi regényét olvasóknak tűnhet ismerősnek; Debreczeni Hideg krematóriumát is emlegetjük magyarórákon, különösen azóta, hogy egy másik holokausztregény, a Sorstalanág írója Nobel-díjat kapott). Zavarba lehetnek azok is, akik még csak hallomásból sem ismerik a megidézett vajdaságiakat, az ő olvasatuk mindenképpen különbözni fog pl. az enyémtől, aki jól ismertem Podolszki Józsefet, hosszú, meghitt beszélgetéseket folytattam Herceg Jánossal, Juhász Erzsébettel.
Nyilvánvaló, különösebb bizonyítást nem igényel: a Halott vajdaságiakat olvasva mindenekelőtt, elsődlegesen verseskönyv (méghozzá a legjavából), nem olvasónapló, még csak nem is stílusimitációk sora, de ha valaki a kronológiához igazított ciklusrendet (azaz magát a kompozíciót) követve szeretné kezdeni az ismerkedést a régebbi és a közelmúlt délvidéki magyar irodalmával, annak számára maga a szerző és legújabb kötete is jó nyomjelzőnek bizonyulhat!
BOLDOG ZOLTÁN: A KÖZÖS NYUGHELYRE OLVASÁS - (FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA)
Szimpatikus szellemidézés Fenyvesi Ottóé, aki Halott vajdaságiakat olvasva (versek, átköltések, másolatok) című verseskötetével egy antológiát nyújt át az olvasónak, melyben lírai olvasmányélményeibe sűríti a Délvidék nagyjainak irodalomtörténeti arcvonásait és szövegdarabjait, szigorúan átszűrve mindazt a lírai én újraértelmező játékán. Az automatikus írást idéző szabad versszerkezetek a spontán olvasnónapló megjegyzésszerű jegyzeteihez közelítik az egyes ciklusokat, melyek szabad alkotásmódját maga a kötet könnyen követhető felépítése ellensúlyozza.
A közös nyughelyre olvasás
Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verseskötetéről (zEtna, Basiliscus, 2009)
„Nyaljátok ki a szívem!”
(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)
Az egy-egy vajdasági író nevét viselő ciklus elején rövid irodalomtörténeti kapaszkodók segítik a vajdasági irodalomban kevésbé otthonosan mozgót, melyek viszont enciklopédiává alakítják a kötetet. Vékony, könnyen olvasható enciklopédiává, mely az adatok után meggyőzően bizonyítja, hogy miért jelentős a ciklussá bővülő szócikk, amely a több mint egy évtizede reneszánszát élő Csáth Géza szövegeinek újraolvasásától Juhász Erzsébetig terjed, és összesen 22 délvidéki sorsot idéz meg.
Ahogy a fenti mottó kiragadott mondata is mutatja („Nyaljátok ki a szívem!”) a kötet író olvasója provokatív párbeszédre készül egy olyan korszakban, amikor „szarnak a versre, válságban a líra”. A szellemidézés így akár feleslegesnek is tűnhet („Késő van már mindenre.”), de éppen a líra válságán túllépő gesztus teszi Fenyvesi olvasónaplóját az egyszerű párbeszédnél jelentősebbé: a trenddel szembe menő tiszteletadássá, amely vállalja a személyességet.
A szubjektivitáshoz tartozik az a felvállalt aránytalanság, amely az egyes szerzőknél sértődésre adhatna okot, ha éppen élnének, de a lírai én nem próbálkozik feljebb tornászni a karakterszámot, hogy Dettre Jánosnak ne csak két oldal jusson Csáth Géza tizenegyével szemben. A megidézett vajdaságiak egyébként is megbonthatatlan családként élnek a lírai énben. Dettre János megidézi a rákkal küszködő Kosztolányit, míg György Mátyásnál ő tűnik föl ismét, amint „altatót kevert a levesbe”. Így válnak a rövid irodalomtörténeti bevezetők, a ciklusba sűrített sorsmozzanatok egy összvajdasági sors építőelemévé, melyek néha láncszerűen kapcsolódnak egymásba (öngyilkosság öngyilkosságba), vagy éppen egymáshoz való viszonyukban válnak átértékelhetővé („Dettre altatót kevert a levesbe, ő nem [György Mátyás – B.Z.], ő elment a lágerbe.”
A halott vajdaságiak szövegeivel, az olvasás keltette benyomásokkal foglalkozó verselő egyre erőteljesebben figyel a szerzőre, a szerző mögött megbúvó emberre, akit néha a szövegtől elszakadva is próbál újraalkotni: „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.”. Az olvasás több ponton emlékezéssé alakul, és főleg ilyenkor érezhető, hogy egy költő lírai naplóját lapozgatjuk, amihez helyenként talán semmi közünk. Bepillantunk olyan emlékek közé, belehallgatunk olyan párbeszédekbe, amely a lírai én magánügye. Nagy szavakkal még azt is mondhatnánk: Fenyvesi Ottó felnyitja a vajdaságiak közös kriptáját, miközben éppen a szemünk láttára alkot nekik méltó nyughelyet a kötet terében.
A halottak közti séta néha eldönthetetlenné teszi, hogy ki beszél valójában egy szövegben: a lírai én hangja kommentálja az emlékeket, vagy esetleg médiumként maga a halott író szavai elevenednek meg? Így kerül feszültségbe egymással a Kázmér Ernő nevéhez kapcsolt ciklus néhány sora („úgy elhúznám a csíkot innen / úgy elfelednék mindent / semmivé nyilvánítanálak benneteket / nem vállalok semmi közösséget ezzel a tájjal”) és a kötetet teremtő gesztus: a tájhoz kapcsolt írói sorsközösség. Mind a lírai én, mind a megidézett író mondhatná az idézett sorokat, mint ahogy Tamás István amerikanizálódott érzékelése is lehet mindkét nézőpont sajátja. Máshol, például Kosztolányinál, pedig az azonosulás helyett a közvetlen párbeszéd jelei fedezhetők fel: „Beírtak téged mindenféle könyvbe.”. (Igen, mint ebbe, itt.) A változatos narrációs technikák, a megszólaló körüli bizonytalanság jól megfér azzal az emlékezés szabadságához tartozó rendszertelenséggel, amely egy szövegen belül is variálja a különböző megoldásokat (leírás, párbeszéd a halottal, szabad függő beszéd). Ennek jegyében a kötet a lírához sem ragaszkodik feltétlenül. A prózavers már Tamás István, Sáfrány Imre ciklusában erősebb epikai köntöst ölt magára, majd Juhász Erzsébettel következetes prózai szerkezet és hang zárja a versfüzérek sorát. Így mintha abban a korban, ahol „szarnak a versre”, valóban érdemes lenne kivezetni a kötetet a lírából. Bele a próza megnyerőbb világába.
Bármennyire is keressük a kapcsolatot a megidézett írók művei, életútja között, a legtöbb közös vonást mégis az a rituálé hordozza magában, melynek során Fenyvesi Ottó közös nyughelyre olvassa a halottakat. Helyre teszi topográfiailag Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt és Dettre Jánost – jelezve ezzel, hogy neki ők vajdaságiak, földik maradnak. Névjegyével, a kötet utolsó irodalomtörténeti címszavával önmaga is felsorakozik mögéjük, mint olvasójuk és mint földi társuk. Kérdés azonban, hogy a lírai ismeretbővítésen, kánonfeszegetésen és a topográfiai újrakategorizáláson kívül mit nyer a kötettel egy olyan olvasó, aki az összefonódó vajdasági kapcsolathálón kívül arra kíváncsi: mi a valódi tétje az antológiának egy nem vajdasági számára. Mi az, ami a lírai én önkényes szellemidézésén kívül összeköti a vajdaságiakat? Létezik-e közös vajdasági sors? Mennyiben más az, mint a magyar sors? Mennyiben más az, mint egyes vajdaságiak magyar sorsa? A kérdések sora is mutatja, hogy sokrétűen zavarkeltő a kötet. Főleg azoknak, akik nem szarnak a versre. Mert tulajdonképpen nekik szól ez a kötet, és megtanítja őket Fenyvesi lírai szívtérképét olvasni. Remélhetőleg nem fognak vele nagyon eltévedni.
Boldog Zoltán
Staklenici od reči
Protekla godina srpske poezije upućuje na to da je „poezija margine” ili „poezija neprilagođenosti” – ona koja, samo uslovno, nije magistralna – postala relevantna u širem okvirusavremenog srpskog pesničkog kanona. Objavljene zbirke pesama Ljubomira Simovića Planeta Dunav (Stubovi kulture), Matije Bećkovića Put kojeg nema (SKZ), Radmile Lazić Magnolija nam cveta itd (Matična biblioteka „Svetozar Marković”), Milovana Danojlića Crno ispod noktiju (Plato), Slobodana Zubanovića Soneti sa sela (Zavod za udžbenike), Bratislava R. Milanovića Pisma iz prastare budućnosti (Zavod za udžbenike) i Živorada Nedeljkovića Ovaj svet (Arhipelag), svakako su vredne kritičkih tekstova, ali ovog puta tekst će biti upućen naslovima koji konstatuju jedno novo osećanje savremenosti u srpskoj poeziji, prisutno poslednjih desetak godina.
Zvonko Karanović je ovu godinu obeležio dvojako; dovršio je svoju proznu trilogiju Dnevnik dezertera i dodatno obradovao knjigom sabranih pesama Box set (Lom). Neko bi rekao da je prerano za sabiranje pesama, što ne znači da takvih sabiranja neće biti još, ali u slučaju Zvonka Karanovića to je bio pun pogodak jer pokazuje prave domete njegove poezije. Pesme koje su naslonjene na tradiciju bitničke poezije i poetiku pop-kulture, niške atmosfere zagledane u nedostižnu njujoršku; pesme dosledne redukcije izraza, upečatljivih i fluidnih intimnih slika, zaodenute oreolom buntovništva i otvorenom antiratnom doslednošću, svrstavaju Zvonka Karanovića u pesnike koji su, bez patetike i isprazne mnogoglagoljivosti, doprineli da se sputavani glas jedne čitave generacije, bar u poeziji, ne može nadglasati. „Jer ja ću umesto vas da podižem staklenike od reči / ja ću umesto vas da zaokružim DA / za budućnost / koju smo ostavili da čeka na slepom koloseku”, kaže Karanović u, bez sumnje, sada već, kultnoj i antologijskoj pesmi-poemi „Veliki umor” (Tamna magistrala, 2001). Zasigurno, Karanovićev korpus pesama zaslužuje jednu adekvatniju i podrobniju analizu.
Pojava koja u srpskoj poeziji, sasvim neopravdano, i dalje stoji po strani, kao znak pored puta, jeste Miodrag Raičević. Kritičarski običaj koji nalaže da se Raičevićeva poezija vezuje za smehotvorno vinaverovsko uporište, mora promeniti ustaljeni red vožnje nakon njegove nove zbirke pesama Dlan i lopata (Kulturni centar Novi Sad). Raičević se u ovoj knjizi, sasvim sigurno, kreće u jednom tonu koji je sve samo ne smehotresan, naprotiv. Pesme eksplicitnog socijalnog angažmana podeljene u dva bloka, na ciganske i crnačke, uramljuju jednu prilično sivu sliku svakodnevice u kojoj se, kroz lelujave zvuke bluza i truba, oglašava pesnikova suptilna i, do sada, od kritike neprimećena melanholija lišena svake poze i patetike. Unutrašnji beati puls njegovih poraženih i poniženih junaka su u dosluhu sa intimom, obojenim prigušenim humorom, a bez nametljivosti i suvišnosti metaforike (na primer, „Round midnight again” ili „First time again blues”). Sugestivne fotografije Dušana Mitića Cara, koje idu naporedo sa pesmama, otkrivaju ciganski i crnački svet koji živi na ivici egzistencije. Naravno, Raičević ne odstupa od svoje prepoznatljive narativne strukture pesme koja se obično završava blagom ironijskom dosetkom, kao ni od već oprobane igre rodnih identiteta. U sumi, Dlan i lopata je dostignuće koje još jednom apostrofira samosvojan i inventivan rukopis ovog pesnika i pisca, tako retkog u novijoj srpskoj književnosti (setimo se samo Sviranja Malaparteu ili Rečnika afrodizijaka).
Antologija Radmile Lazić Zvezde su lepe, ali nemam kad da ih gledam (Antologija srpske urbane poezije) u izdanju Samizdata B92 daje mi za pravo da konstatujem da su najbolje i najuticajnije antologije u srpskoj poeziji one koje prirede sami pesnici. Od Pavlovićeve Antologije, Pantićevog i Pavkovićevog Šuma Vavilona, na koju se ova antologija u određenoj meri i naslanja, do Božovićeve Antologije novije srpske poezije. Lazićeva napominje da „ova antologija hoće da predstavi središnji deo srpske pesničke prakse”, tačnije, poeziju „narativne lirike, čija je tradicija modernizam i postmodernizam”. U tome je Lazićeva nesumnjivo uspela; zastupljeni pesnici i pesnikinje (njih petnaest, rođenih šezdesetih i sedamdesetih godina), svojim pesničkim jezikom markirali su jedan novi duh srpske poezije na fonu urbanog i savremenog, lirskog i narativnog, angažovanog i marginalnog, multimedijalnog i supkulturnog; od Miloša Komadine, jednog od najuticajnijih pesnika nove lirske urbanosti, Živančevićeve i Vukićevićeve, preko Marije Knežević i Zvonka Karanovića, Đedovića i Valjarevića, Nenada Miloševića i Horvata, Vojnovićeve i Žižovićeve, do Ane Ristović, Milene Marković i Dragane Mladenović, tri pesnikinje čija je poezija najbliža senzibilitetu ovog kritičara. Na kraju, antologije i postoje da bi srušile ili uspostavile neki novi poredak, a koncept žanrovsko određene antologije, kao što je ova, može predstavljati uputstvo i za buduće priređivače.
Na tragu svoje prethodne zbirke Crna kašika (2007) Milena Marković se u svom novom ostvarenju Ptičje oko na tarabi (Lom) opredelila za intimističko razigravanje i razbrajanje, njoj svojstvenih, „porodičnih” tema dominantnog minimalističkog izraza koje, pokatkad, dobijaju i duhovit prizvuk („baba pomagaj”). Pesme oslobođene pretenzija, običnih, ali živopisnih slika, Markovićevu nesumnjivo povezuju sa svojom generacijom a njena specifična sinergija lične frustracije sa kolektivnom traumom posleratne Srbije, koja je „loše mesto” i gde se stalno čeka da počne život, donosi jednu od najpotresnijih pesama novije srpske poezije („Mali”). Izgubljeno detinjstvo, sivilo tranzicije, neprihvatanje starenja, odlazak u emigraciju, konfigurisanje filmskih tema na poetski način (na primer, film Sutra ujutru za koji je pisala scenario priziva uporednu analizu), samo su neki od motiva koji opisuju poeziju „nove privatnosti” Milene Marković.
Upućivanje na mlađu ili mladu srpsku poeziju smatram veoma značajnim, jer utvrđuje vitalizam i široko polje nadolazeće generacije; za ovu priliku, spomenuću neka od imena. Petar Matović, Nikola Živanović, Maja Solar, Dejan Matić, Jasmina Topić, Dejan Čančarević, Milosav Gudović, dakako, nagoveštavaju zanimljive opuse. Sa više ili manje uspeha.
Izdvajam dva autora. Druga zbirka pesama Petra Matovića Koferi Džima Džarmuša (Narodna biblioteka „Stefan Prvovenčani”) donosi autentičan i brižljiv rukopis sa namerom obuhvatanja lirskog i tehnološkog, starinskog i urbanog, ubedljivih slika, sa sadržajima oneobičenog svakodnevnog iskustva. Primetan je Matovićev hirurški precizan izraz i potreba da se svim bićem uroni u poeziju, što ovog pesnika promoviše u sasvim osobenog i modernog liričara čije pesme mogu poslužiti kao parafraza „nepodnošljive lakoće postojanja”.
Nakon desetogodišnje pauze, Nikola Živanović objavljuje Astapovo (Narodna biblioteka „Stefan Prvovenčani”) ispisujući neposrednu i komunikativnu poeziju kojoj su posvećenost („... / mojim pisanjem upravlja / Jedino disciplina – tri sata u radnom kabinetu”) osavremenjivanje rima, mistifikacija i opsesija gradom, naslanjanje na helderlinovsku tradiciju, sukob sa odrastanjem i neprilagođenošću sredini, glavne poetičke vrline ovog talentovanog autora.
Ovom malom brevijaru ovogodišnje pesničke produkcije dodajem i dva prevoda, sa poljskog i mađarskog. Najpoznatija poljska pesnikinja Eva Lipska je kao ovogodišnja dobitnica „Zlatnog ključa Smedereva” dobila izbor (dvojezičan) iz njene poezije Pažnja: stepenik, u prevodu Biserke Rajčić. Za razliku od većine pesnika Novog talasa i njene generacije čiji se pesnički izraz formulisao kroz „ideološko” i „publicističko”, Lipska se okrenula apsolutnom „poetskom”. Konzistentna naracija u građenju pesme i ogoljenost forme, ako smem da primetim, nisu uvek na visini jednog „živog klasika”, ali ono što bi svakako trebalo istaći jeste doslednost nadrealističkih asocijacija koje i čine najbolji deo njene poezije.
Dugo očekivani prevod, jednog od najvažnijih mađarskih i istočnoevropskih pesnika, Ota Fenjvešija Američke improvizacije (Arhipelag) u prevodu Arpada Vicka, zaokuplja svojim krajnjim asketizmom izraza, antipoetskom i ogoljenom formom. Pesme nastale na proputovanju severnoameričkim tlom umrežene u košmarnu viziju tržišnog haosa gde je „čitav svet improvizacija”; hiljadama kilometara daleka, slika poratnog Sarajeva, nad kojim se „nadvila bolesna veštica” u kojoj je „sve samo tonik i džin” i „Holiday Inn”, predstavlja uverljiv opis lakiranog i virtuelnog multietničkog raja za početnike.
Još nešto. Nije uputno porediti ovaj tekst sa uobičajenim godišnjim top-listama, a za sve loše procene i eventualna preterivanja autor preuzima odgovornost.
A KOLLÁZS ANGYALA – KRITIKA FENYVESI OTTÓ: NÉMELY RÉSZLETEK CÍMŰ KÖTETÉRŐL (UNIVERSITAS SZEGED KIADÓ, 2009.)
A megszólalás helye a periféria. A margón levés nála tudatos választás: „Marginalizálódtam, én az első bácskai vulkanikus villanytelep. A margó a kedvencem. A periféria, a vidék. A couleur lokál. Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához.” A társadalmon kívüliséghez kritikus, lázadó hangnem társul. Ehhez felhasználja a könnyűzenét, ezen belül is a punk kultúra áll nagyon közel hozzá. – Torma Orsolya kritikája
A kollázs angyala
Kritika Fenyvesi Ottó: Némely részletek című kötetéről
(Universitas Szeged Kiadó, 2009.)
Mikor Fenyvesi Ottó (Koko Kommando, Rudi Radiator, költő-képzőművész) művészetével szembetalálja magát az ember, jobb, ha nem feledkezik meg egy pillanatra sem Jankovics Marcell Küzdők című rövidfilmjéről.
A filmben az alkotó és alkotás kölcsönös küzdelmét láthatjuk és azt, ahogy alkotás végül maga alá gyűri alkotóját. Fenyvesi Ottó munkái is küzdelemre hívják a befogadót, a különbség csak az, hogy a ráfordított energia megtérül.
Fenyvesi Ottó Némely részletek című kötete, ahogy az alcímben is olvasható, feljegyzéseket, cédulákat, bemásolásokat, vizuális fragmentumokat tartalmaz. A kötet egy része a nyomtatás előtt már online olvasható volt Naplórészletek címen. A naplórészletek mellé kollázsok, fényképek, filmajánlók és rövidebb esszék kerültek.
A filmajánló blokk a Tizennyolc éven aluliaknak címet viseli, amely háromszor is visszatér, egyfajta ritmust adva a könyvnek. Egy-egy részletet a Hagakuréból (Szamurájok kódexe) vett idézetek választják el egymástól. A kötetre végig a vallomásos, személyes hangnem a jellemző, de olyan speciális módon, ahogy ez Fenyvesi költészetében és képzőművészetében már korábban is megmutatkozott.
Először is pár szóban a Vajdaságból hazánkba települt író, Fenyvesi Ottó művészetének sajátosságairól. Végel László tanulmányában a költő egyik verse kapcsán a következő Fenyvesi-jellegzetességekre hívja fel a figyelmet: „a beatversek hullámzásával építkezve szódarálót teremt, amelyben a hagyományos kultúra életérzésrendje őrlődik." (1) Egy másik nagyon fontos szövegsajátosság, hogy a „kollázs technika elvei alapján épülnek fel a versek. Közismert nyelvi kliséket, jelmondatokat szerel szét, alakít át, vagy új kontextusba helyezi őket.” (2) A versekre jellemző a szövegvilágban fellelhető eszközbőség, a technika vívmányai sorjáznak megállíthatatlanul egymás után az alkotásokban. Fenyvesi Ottó életművében, mind az irodalomban, mind a képzőművészetben a művészit és a hétköznapit rendezi egységbe, ehhez használja a kollázs technikát.
A napló 1991-ben kezdődik, mikor a költő szülőföldjéről Veszprémbe kényszerül, és 2007-ben ér véget. A központi motívumok: mit jelent margón lenni, káosz, nomádság, barbárság, játék, jelen-múlt folyamatos szembeállítása, elvágyódás a valóságból, kérdések, amiket önmagunknak kell feltennünk. Ezek a motívumok segítenek a Fenyvesi művészetében való eligazodásban.
A megszólalás helye a periféria. A margón levés nála tudatos választás: „Marginalizálódtam, én az első bácskai vulkanikus villanytelep. A margó a kedvencem. A periféria, a vidék. A couleur lokál. Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához.” A társadalmon kívüliséghez kritikus, lázadó hangnem társul. Ehhez felhasználja a könnyűzenét, ezen belül is a punk kultúra áll nagyon közel hozzá. (Emellett a Fenyvesi-alkotásokban nagyon fontos szerepet játszik a jazz improvizációs technikája miatt, továbbá a beatzene is jelentős hatást gyakorolt rá.) Írásában a jelen és múlt szembeállításával rámutat, hogy mennyire megváltozott a művészet státusza a kultúrában, és mennyire megváltozott az ember helyzete a civilizációban. A hangnem is idomul ehhez a marginalizálódott pozícióhoz.
A „Fenyvesi-művészet” jellegzetessége az úgynevezett barbárság. A Némely részletek segítségül hív egy Sziveri János-idézetet, és a következőképpen magyarázza ezt: „A magyar irodalom túlságosan lágy és puhány, kifinomult és álszent; nem szereti a forrásvizek barbárságát. «Az a barbárság amiről én beszélek, nemcsak a táj barbársága, hanem az én barbárságom is. Nem minden szempontból negatív előjelű nálam ez a fogalom. Sőt…[…] célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó rokokóval […] csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával.(Sziveri János)»”.
Ehhez kapcsolható a nomádság fogalma. A nomád, aki képes alternatívát találni, aki nem vergődik a hatalom hálójában, aki a rendszer kritikusa. Fenyvesinél egyszerre van jelen tehát a hagyomány tisztelete és a lázadó hangon mindig újítani akaró szándék.
A könyvben meghatározó szerep jut a történelemnek is, a részletekből kirajzolódik a vajdasági szellemi élet, ami táptalaj, ösztönző erő lehetett a szerzőnek is. Lehetőséget nyújtott a több kultúrával való érintkezésre; kreatív erő, ami a fejlődést nagyban segíthette. Emberek, sorsok, történetek, háborúk szövik át a könyvet, ezzel egyfajta történelmi kollázst hozva létre.
A személyesség a naplóforma miatt egyértelmű. Egy speciális együttható alakul ki így: a vallomásosság, emlékezés, a dokumentációs pontosság, szubkulturális/kulturális utalások kerülnek egymás mellé. A személyesség montázsának egységességét kollázsszerű kilépésekkel töri meg.
Mindezt tovább fokozzák a Fenyvesi-féle szövegkezelési technikák. Ezek a sötét tónusú képek a kimunkálttól a nyersesség felé mozdulnak el, a rendezettebbtől a káosz irányába. A könyv szerkezetét vizsgálva rögtön azt a megállapítást tehetjük, hogy különböző szubkultúrákból ragad ki részleteket, ezen kívül hangsúlyos helyen szerepelnek a technika vívmányai és a civilizáció. Ezeknek az alkotásoknak fontos összetevője még a mindennapi élet. Újságkivágások tömkelegét találhatjuk a képekben, így a populáris kultúra szerves részét képezi kollázsainak. De nem egyszerűen csak arról van szó, hogy rámutat a világban történt eseményekre, a technika beiramlására, a civilizáció fájdalmas, bizarr, nevetséges következményeire. És nem is csak arról, hogy az események végtelen számú kombinációjával végtelen számú értelmezés jöhet létre. Kollázsainak és egyben a Némely részletek kötetének jelentőségét Csányi Erzsébetre támaszkodva a következőkben látom: „Emlékezni annyi, mint tudni, helyre rakni, eligazodni. Öntudatra ébredni, önazonosságra lelni, létre kelni a semmiből, eszmélkedni, mondhatnánk: úszni az archetípusok felé.” (3) Tehát a „Fenyvesi-művészet” nem pusztán a világ dolgainak a megismétlése, hanem önmaga felépítése is emlékek által, ismétlés által, úgy mint a nyugati kultúrának, a bácskai világnak (ezzel együtt a délvidéki kultúrának), a populáris regiszternek, a könnyűzenének (azon belül is a punknak), a technikának, a civilizáció és a történelem különböző mozzanatainak folytonos visszatérése.
Ennek a személyességnek a hangneme azonban időnként tanító, bölcselkedő lesz. Így a naplórészletek általános igazságok kimondására is alkalmassá válnak: „Az ember össze van zárva kérdéseivel, dilemmáival. Korának, fajtájának, környezetének a gyermeke, de ez csak olyan feltételes változó, mint a körülötte változó szobák, mert a feltétlen változó az a néhány kérdés, amellyel az ember élethossziglan bajlódik, amit Istenhez, a csendhez vagy önnön tanácstalanságához intéz. Kérdések, dilemmák, melyek nem tudnak igazán megszabadulni attól a földrajzi középponttól sem, amely a szerző lakcímeivel azonos.”
A Némely részletek című kötetben egy nagyon sokszínű világ bontakozik ki előttünk, és eközben a fülszöveg „kapirgáló angyala” minden kincset előás, ami életében, művészetében megtalálható.
Torma Orsolya
Jegyzetek:
1. Végel László: Szövegleltár és közérzetnyitás, Fenyvesi Ottó Poetica licentia című verséről, in: (Sub)cultura interrupta, Töredékek a nagy buli után, Vár Ucca Tizenhét könyvek, Veszprém, 1997, szerkesztette: Géczi János 18 – 19.
2. Utasi Csaba: Túl a naivitáson, in: (Sub)cultura interrupta, 22.
3. Csányi Erzsébet: Az emlékezet selyemszála, (Karcolat Fenyvesi Ottó költészetéről), in: Üzenet, 2002/tavasz, XXXII. évfolyam, 218.
Meniszkusz, avagy a rock and roll vége
Fenyvesi Ottó: Némely részletek, Universitas Szeged Kiadó, 2009
Azt hiszem, ezt a kötetet egészen más szemmel olvassa egy messziről jött ember. Aki nem őslakosként él valamely városban. Aki nem itt született, mint Fenyvesi Ottó, sohasem fogja megtudni, milyen érzés, ahogy az ember az évek során egyszerre veszprémi lesz, veszprémivé válik. Ahogyan lassan ki- és megismeri, illetve megszereti ezt a várost. Ahogy először alig néhány ismerőst tudhat maga mellett, aztán idővel megszilárdulnak a kapcsolatok, viszonyok szövődnek, barátok teremnek. Ezt a szorongató érzést, a kezdeti bizonytalanságot és átmeneti elveszettséget, az első lépéseket és az otthonteremtés fázisait, ahogyan Veszprém és általában egy barátságos kisváros befogadja a távolról érkezőt, csak az ismerheti, aki nem itt született.
Persze Fenyvesi Ottónak egyszerre volt könnyebb és nehezebb. Részben könnyebb, hiszen költői pályája nyomán szinte azonnal befogadó közegre lelt. De valójában sokkal nehezebb, hiszen az ő vajdasági otthonát a délszláv háború szétrombolta. Az ember egyik legelemibb traumája, az otthon elvesztése vezette őt ide. Nem önszántából érkezett, hanem új otthont keresett önmagának és családjának. A Némely részletek című könyvéből az is kiderül, hogy megtalálta. Talán nem is találhatott volna szebb régiót hazánkban. Veszprém és a Balaton-felvidék valóban olyan hely, ahol minden művész és gondolkodó ember megfelelő otthonra lelhet.
Ha futólag, egy felszínes pillantással mérjük fel ezt a kötetet, talán most azzal folytathatnánk, hogy túlságosan eklektikus és esetleges. Látszólag ésszerűtlenül váltakoznak benne különféle műfajok és szövegtípusok. Megtalálható benne az áttelepülés megrázó krónikája, aztán más naplódarabok, feljegyzések, képek, illusztrációk, olvasmányélmények, kritikák, sőt még egy különös filmtár is, rövid szinopszisokkal. Ahogy az alcím is mondja: Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok. Vagy ahogy a fülszöveg említi találóan: kollázskönyv. Egymáshoz illesztett részletek, melyeket csak a szamurájok kódexéből, a Hagakuréből vett bölcsességek tagolnak.
Néha úgy tűnt, míg olvastam, hogy átgondolatlanul túlterhelt. Nem kerek, nem tiszta, hanem zavarba ejtően fésületlen és szabálytalan. Aztán a kötet derekánál rádöbbentem, hogy téves irányt követtem. Hiszen más szövegekhez hasonlítva talán valóban egy rendezetlen matéria benyomását keltheti, de Fenyvesi Ottó művészete sohasem volt szabályos, kiszámítható és lekerekített. Ahonnan és amiről ő ír, az nem én meg a világ megnyugtató egységét mondja el, hanem éppen ellenkezőleg: a sérülékeny szubjektum és a törékeny létezés ellentmondásos, megfoghatatlan, a szépet és a rosszat, csodát és tragikumot egyszerre felmutató, szertelenül érzékelhető totalitását ábrázolja. Ezt a lírai sokszínűséget pedig támogatja az a körülmény is, hogy a szerző az irodalmon kívül ugyanolyan természetességgel mozog a képzőművészet, a film és a zene területén. Számára ezek a társművészetek magától értetődő módon ötvözhetők, szabadon átjárhatóak, sőt lényegében csak együtt, egymás kontextusában képesek jelentést adni sajátos világának. Ezzel pedig azt a tradíciót követi, amely mindig is a vajdasági magyar avantgárd meghatározó jellemzője volt, egy olyan kulturális hagyomány örököse és folytatója, aki az anyaországba is magával hozta a délvidéki szellemiség levegőjét.
Minderről és elsősorban önmagáról vall új könyvében. Mert a Némely részletek vallomásos kötet. Aki a szerzőt a művészetéről, eddigi munkái, kulturális tevékenysége alapján ismerte, ezúttal olyan személyességre lelhet, amelyből egy érzékeny, a világra és önmagára intenzíven, izgalmasan reflektáló szerző portréja bontakozik ki az olvasó előtt. Megismerhetjük a múltját, emberi és szellemi kötődéseit, és megtudhatjuk milyen problémák foglalkoztatják.
Ugyanakkor Fenyvesi Ottó kötete a kifejezés abszolút pozitív értelmében anakronisztikus és korszerűtlen. A Némely részletek vezető szólama, legbelső, oldalról oldalra visszatérő hangja és mondandója ugyanis, hogy a rock and roll véget ért, elveszett. Mindaz, ami valaha szellem és lázadás, ellenkultúra és egyéniség volt, mára alapjaiban átalakult vagy eltűnt. Ez már nem az a világ, ahol a Stones vagy a Ramones játszott. Ez az idő már valóban sokkal sekélyesebb. Fenyvesi Ottó egy olyan nemzedék rezignációját örökíti meg, amely még hitt abban, hogy a rock és a költészet a világ megváltoztatásához szükséges, nélkülözhetetlen létállapot. Ezek az idők véget értek, és aki elolvassa ezt könyvet, őszintén osztozni fog a szerző szomorúságában.
Még szerencse, hogy a keserédes hangnem nem nélkülözi a humort sem. Azt írja például egy helyütt, a focival kapcsolatban, hogy a hetvenes években a holland labdarúgásban volt egy kedvence, bizonyos Hullshoff, aki egy meniszkusz nevű sérülés miatt kimaradt a holland válogatottból. Amikor ezt a szót akkoriban hallotta, barátaival közösen a futballpályán való lazsálásra és általában a gyenge játékra ezt a kifejezést használták: „meniszkuszunk van.”
Azt hiszem, fél évszázaddal a rock and roll megszületése után kijelenthető, hogy elrontották a játékunkat. Az új évezrednek egyelőre súlyos meniszkusza van.
Fenyvesi Ottó: Némely részletek
Pécsi Györgyi
2010. július
„Ex Turcia nulla redemptio”, Törökországból nincs visszatérés, üzente a kapitányos császárnő, Mária Terézia az elmagányosodott bujdosónak, Mikes Kelemennek 1741-ben. Törökországból nem volt lehetséges a visszatérés, talán hogy a csillapíthatatlan honvágy a magyar irodalom legszebb leveleit rendesen kigyöngyözze. „Már annyira megszerettem Rodostót, hogy soha el nem feledhetem Zágont” – honvágy, honfibú, gondoltuk, ezt a fogalmat már kinőttük, modernek lettünk, de lám, ha a fogalmat anakronisztikusnak véljük is, a tartalom, az érzület nagyjából hasonló mostanság is. (Bár inkább elbizonytalanodó identitást mondunk, vagy ilyesfélét.) Az Új Symposion-nemzedékhez tartozó Fenyvesi Ottó is efféle démonnal küzd – nem egyedül persze, huszadik századi történelmünk bőséges alapot szolgáltatott –: született, élt valahol, nyelvben, családban, iskolákban, társaságban, próbálgatta magát, aztán közbelépett az abszurd háború, pedig, azt is gondoltuk, Európában több nem lesz, itt a közelben pláne nem, és sokadmagával 1991-ben elmenekült szülőföldjéről, mert nem akart „meghalni úgyis téves csatatéren” (Domonkos István). És azóta is a megszakított folytonosság tudatának földolgozásával tusakodik, a töredezett múlttudatot pedig az emlékezés folyamatával próbálja helyreállítani – legalábbis két utóbbi kötete szerint. A Halott vajdaságiakat olvasva könyvben a kollektív irodalmi emlékezet, a Némely részletek című elegyes műfajú kötetben pedig a személyes emlékezet földolgozásával. A két könyv kiegészíti egymást, hiszen a személyes emlékezet olyan múltra irányul, amelynek közösségi háttere (a délvidéki, jugoszláviai magyar népközösség kulturális hagyománya) töredékessé vált, kiapadt, elfelejtődött – ezért a Halott vajdaságiakban újraírja, illetve megteremti az irodalmi emlékezetet, a Némely részletekben pedig személyes emlékeinek mozgósításával próbálja meg újrakötni az elszakított folytonosság szálait.
A Némely részletek a mai olvasó számára rokonszenvesen, egy régi sympóshoz pedig illően, szokatlan, saját műfajú kompozíció. Ahogy az alcím (Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok) is jelzi és sejteti, sokféle szöveg és kép együttese, különböző szövegrészek, fragmentumok képezik a töredezett emlékezetet, amelyből – a könyv végére – remélhetőleg összeáll, láthatóvá válik, és ismét folyamatossá tétetik a háború és az országváltás következtében megcsorbult egész.
A kötetben személyes napló, esszéisztikus futamok és az író – s nemzedéke – számára fontos filmek leltára váltja, követi egymást, melyeket szövegközi fényképek, dokumentummásolatok illusztrálnak. A sok hangon megszólaló kötet fő szólamát s egyúttal a szövegek, illusztrációk keretét is az író személyes naplója képezi. Ebben Fenyvesi Ottó 1991-es szökésétől (katonaszökvény) veszprémi megtelepedésén át máig jegyzi életét. Datálva rögzíti, mi történik személyes sorsában, hogyan foglalja el, lakja be lassacskán új helyét, s persze, amennyire lehet, figyelemmel kíséri az otthon maradottak életét, és különös figyelmet kapnak azok a barátok, ismerős írók, művészek is, akik szintén a Vajdaságból menekültek/települtek át. A naplóírás közben mindegyre fölidéződik a múlt, újramesélődik egy-egy részlet – főleg nemzedékének, az Új Symposion-nemzedéknek a történetét idézi föl az író, s azt a légkört, amelyben megpróbálta megtalálni és megfogalmazni önmagát ez a radikális fiatal csoport. A hetvenes–nyolcvanas évekre irányul az emlékezés, s mert személyes, így Fenyvesi Ottó két hobbiját is erősen tematizálja, a focit és a rock and rollt. A hetvenes–nyolcvanas évekbeli vajdasági élet, az Új Symposion, a foci és a rock and roll – körülbelül ezekből építi föl az író otthagyott múltjának személyes magánmitológiáját, de a napló nem a nosztalgikus emlékezés könyve, mert a megidézett (és újraértelmezett) múlt a jelennel dialogikus kapcsolatban áll – a naplóíró nem lezárja a múlt történeteit, hanem a jelenben is követi az egyes emberi sorsokat, a korabeli eseményeket, az írói, művészi eredményeket pedig – az értelmezéssel – a jelen szellemi történéseinek folyamatába illeszti be.
Ezt a kronologikus naplót akasztják meg azok a hosszabb-rövidebb esszéisztikus reflexiók, amelyekben egy-egy számára fontos személyre, eseményre, jelenségre emlékezik. Személyes emlékeit is mozgósítva kisportrészerű méltatásban idézi föl a veszprémi közkönyvtár állományából törölt könyvű Fehér Ferencet (Állományból törölve), a Hamvast fordító Sava Babi´ot, a tragikus sorsú, bohém képzőművészt, Nagy László Cimbát, aztán a 2000-es borkalauzt olvasgatva édesapja és barátai borivászatának szokásait, egykor volt focizó gyerekkorát (3 korner = 1 tizenegyes), sorkatonáskodását (Vojna pošta). Naplójában, szövegrészleteiben újra és újra visszatér a „Sympo” szellemi epicentrumához, a stílusteremtő és fájdalmasan korán halt nagyszerű költőhöz és baráthoz, Sziveri Jánoshoz, hogy Az eltűnt barát nyomában című „részletben” megrendülten meséljen és valljon barátságukról. „Vidékről jöttünk, Jancsi a messzi Bánságból, a Nagybecskerek melletti Muzsláról, én pedig a Bácskából, Topolyáról… A hetvenes években még azt képzeltük, miénk a világ. Fiatalok voltunk, alig tizennyolc évesek, és még mindenben hinni lehetett, a művészet erejében, önmagunkban, a lehetetlenben.”
A Némely részletek harmadik típusú szövegét a Tizennyolc éven aluliaknak I–III. fejezetek szövegei képezik. Ezekben a szerző katartikus mozifilmek leltárát vagy katalógusát adja; röviden jelzi a filmek történetét, illetve megadja legfontosabb adataikat (elkészülésük éve, magyar és eredeti címük, a rendező és a főbb szereplők neve).
Ez a három szövegtípus nem jelölt, de mégis mintha laza fejezeteket képez(ne), ezeket négy fekete lapoldal tagolja, illetve választja el, melyeken fehér betűkkel a Hagakuréből vett idézetek szerepelnek mottószerűen. A busidó alapirodalmának szerzője – a könyvben nincs jelezve –, Jamamoto Cunetomo előbb szamuráj volt, majd ura halála után visszavonult a harcokból, szerzetesként fejezte be az életét, s a Hagakuréban foglalta össze epikuroszi tanításait, mely szerint élete második felében már jobb, ha az ember értő szemlélője, mint alakítója az életnek. A Némely részletek írójának hasonló az attitűdje: vége a nagy harcoknak, a symposionos csata is véget ért, maga is egyfajta szerzetesi életet él, már nem cselekvő alakítója, inkább csak értelmező szemlélője az életnek: „Az ember egész élete pillanatok sorozata. Ha valaki teljes mértékben megérti a jelen pillanatot, semmi más tennivalója nem lesz, és semmi mással nem kell foglalkoznia.”
Minden együtt van tehát, hogy ez a kollázsszerű technikával megszerkesztett könyv izgalmasan és érzékletesen, elkerülve az emlékezés anakronisztikus csapdáit, az író személyes emlékezetének megépítésével fölrajzolja a Sympo-nemzedék kulturális emlékezetét is, s megfogalmazzon egy korszerű szülőföld–haza–nemzet-képet. A remek ötlet és kompozíció azonban igen egyenetlen nyelvi és gondolati szinten valósul meg. A legzavaróbbak a Tizennyolc éven aluliaknak I–III. című fejezetek katalógusai. A hatvannyolcas, az utolsó lázadó nemzedék kultuszfilmjéről, a Nagyításról mindössze ezt írja Fenyvesi Ottó: „Thomas, a fotográfus, egy londoni parkban szerelmi jelenetről készít egy fényképsorozatot. A képek nagyítása során mintha egy gyilkosság nyomaira bukkant volna. Vajon tényleg gyilkosság történt a parkban?”; az Andrej Rubljovról még ennyit se: „A 15. századi ikonfestő életének és munkásságának elemeiből készült költői szépségű összeállítás.” Ezek a szikár, tartalmi rögzítések magánföljegyzések, nem értelmezések és emlékezések, csak privát emlékeztetések, holott az lenne érdekes, miért volt fontos az író Fenyvesi Ottó számára mondjuk a Nagyítás vagy az Andrej Rubljov akkor, és hogyan látja most. Nem tudjuk meg.
A napló és az esszészerű részletek nyelve is zavaróan egyenetlen. Az író egyrészt – helyesen – elhatárolódik az emlékezés konvencionális nyelvétől és látásától. Személyes marad, vállalja és megvallja érzelmeit, kötéseit, olykor finom pátosszal, de sosem patetikusan; nem kíván irodalmi normának, elvárásnak megfelelni, ragaszkodik az élőnyelvhez közel álló nyelvhez, így indulatai, érzelmei, gondolatai természetes mederben formálódhatnak (e tekintetben tehát formabontó) – és amikor ezt a természetes hangot tartani tudja, meggyőző és jó. De mintha mégsem tudná eldönteni, saját magának vagy az utókornak írja-e naplóját meg följegyzéseit, mert egy másmilyen konvenció viszont igen sokszor kísérti. A fociról például ilyesmit is ír: „A játék természeti jelenség, amely kezdettől irányította a világ folyását: az anyag kialakulását, élő struktúrákká szerveződését, valamint az ember társadalmi magatartását”; a mindennapi életről: „A fogyasztás túlzott s egyre fokozódó mértéke nemcsak belső, lelki egészségünket, de külső, fizikai környezetünket is veszélyezteti. Ritkán beszélünk a tényről, melynek fontosságát alig lehet eltúlozni: a környezetvédelmi problémák túlnyomó többségének végső oka fogyasztásunk mennyiségében és tartalmában keresendő”; a sorkatonaságban szerzett „multikulti” élményéről: „A sorból csak az albánok lógtak ki. Minden szabad időt kihasználtak, hogy csoportba verődjenek, és megbeszéljék a dolgaikat. Nagyon erős kollektív identitással rendelkeztek.” A legendás Sympót pedig ekként vezeti föl: „A hatvanas és a hetvenes évek során egy sor fiatal, friss ember került a vajdasági magyar irodalom, művészet színterére, akik elég alaposan felkészültek az egyetemen. Ezek nemcsak öncélú kísérletek voltak, hanem mindenkinek volt mondanivalója. A tapasztalatlanságunknak köszönhetően, és mert erős volt bennünk az ellenérzés az addig érvényes klisékkel szemben, érdekesen, újszerűen mondtuk el, amit akartunk.” Sajnos, ezek a „részletek” inkább a zsurnalisztika szabatos – és enyhén közhelyes – nyelvén íródtak, s nem a formabontó, radikálisan új formát, új nyelvet kereső sympós íróén, vagy egyáltalán az íróén. Kár.
Fenyvesi Ottó: Némely részletek, Univ Kiadó, 2009
Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva
Sándor Zoltán
2010. július
Huszonkét vajdasági magyar alkotó sorsának versbe foglalásával Fenyvesi Ottó mindenekelőtt a vajdasági magyar lét sajátos lenyomatát tárja elénk új kötetében. A költő aktuálpolitikai felhangoktól mentesen, következetes egyszerűséggel igyekszik szólni a mindenkori vajdasági magyar emberről. Különböző személyek élettörténeteinek taglalása, műveik megidézése és a társadalmi légkör érzékeltetése által eleveníti meg olvasója előtt a délvidéki ember küzdelmét és kálváriáját, nem tévesztve eközben szem elől azt sem, hogy a közösségi élmény és a közösséghez való tartozásból eredő viszontagságok mellett minden egyén külön világ, s egyben a nagy emberiség része is.
Fenyvesi Ottó ügyesen hangolódik rá a feldolgozott sors meghatározó jellegzetességeire, amelyeket saját magán átszűrve, egyéni költői hangján szólaltat meg. Ezzel a kettősséggel egyrészt hitelesen festi meg az adott életrajzot, másrészt pedig megteremti a versciklus egységességét, amelynek darabjai szüntelen párbeszédet folytatva egymással immár egy teljesség részecskéit képezik. Akárcsak minden emberi sors és valamennyi közösség története, szövevényes és többrétű teljesség ez, amely egyaránt táplálkozik a történelmi megpróbáltatásokból, a kisebbségi lét kihívásaiból, a vajdasági táj ábrázolásából és a helyi ízek felelevenítéséből, akárcsak egy mindent átlengő, irracionális nosztalgiaérzetből, a mindenkori költészet állapotfelméréséből és nem utolsósorban az önmagunkkal való számvetésből. „Hinni kellene valamiben. Nagyon” – írja a kötetet bevezető versben, s a következő szavakkal szólaltatja meg halott pályatársait: „Bevezettetek az irodalomba, / én meg kivezetlek benneteket. / A válságból, a lírából. / A szponzorokat úgysem érdekli / az új érzékenység és a rock and roll. / A világraszóló nagy maszatolósdi közepette / szarnak a versre.” (Halott vajdaságiakat olvasva)
Az egyéni tragédiák felelevenítésével Fenyvesi átfogó képet nyújt egy, a közösségen végigvonult századról. A feleségét megölő Csáth Gézát a kisebbségi „trip” előhírnökének nevezi, ezerkilencszázhúszat egyszerűen a majom éveként határozza meg, hogy még ugyanabban a versben leszögezze: „A magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi.” (Milkó Izidor) A trianoni trauma több szerzőről írt versben is visszaköszön, így közvetett módon egy másik, nem kevésbé tragikus eseménysor balladaszerű felidézésekor is: „KE 1941-ben belgrád bombázásakor / elindult megkeresni a családját / 1941. április 9-én korom tibor / a bánáti debellácson találkozott vele / egy kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel / hogy mi lett vele / senki sem tudja / eltűnt a háború viharában / emlékét csak a vajdasági magyar irodalom őrzi / (…) a vajdasági magyar irodalom / amit végig tagadott” (Kázmér Ernő). Nem véletlenül említi meg az adott problémát, hiszen a vajdasági magyar irodalom önálló létének, valamint a centrummal való viszonyának kérdése Trianon óta eldöntetlen vita tárgya. A kommunista ideológia bezártságát lehámozva magunkról ma már sokkal elfogadottabb magyar irodalomról beszélni a Vajdaságban, mintsem vajdasági magyar irodalmat emlegetni, ugyanakkor elvitathatatlan tény, hogy az itt született irodalom számos olyan attitűdöt mutathat fel, ami sajátossá teszi őt a magyar irodalmon belül.
A költő nem foglal állást, inkább versel, verssorokba szedi a közösséget meghatározó eseményeket: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást. / Ácsingózik a hónunk alatt / hurcolt sok lidérc. / Már azt sem tudom, minek / nevezzelek benneteket. / Halott délvidékiek. / Mártír negyvennégyesek. / Még hideg a Duna Szerémség messzi partjainál.” (Halott vajdaságiakat olvasva) Az önnön létezésünk hiábavalóságára való ráébredés és a második világháború szörnyűségei egymásba fonódva elevenednek fel a koncentrációs táborban eltűnt Radó Imréről szóló versben, a fasizmus áldozataként végző György Mátyás sorsát feldolgozó költeményben, valamint a topolyai gyűjtőtáborban önmagát megmérgező Dettre János tragédiáját megörökítő elégiában. „Vagonba gyűjtött a történelem” – írja a költő a háborút túlélő Debreczeni Józsefről, míg a Komáromi József Sándorról szóló versében már a háború végén a közösséget ért borzalmakat sejteti: „Kérlek szépen, egy / nő sikolya, az orosz katona sáros csizmája”, mintha csak számvetést készítene a nagy világégés szörnyűségeiről, aminek elmúltával sem köszöntött rá a boldog idő a vajdasági magyar emberre, ami leginkább a Thurzó Lajos rövid életének meghatározó mozzanatait felcsillantó versben érződik: „Szeptember volt, kora ősz, a leveleket / épphogy megcsípte a dér. / Valahol kutya ugatott. / Feje tetejére állt a világ – gondolta –, / méltánytalan az új hatalom.”
A háború és a nagy történelmi események kegyetlenségeihez hasonló drámaisággal elevenedik fel a kötetben a hétköznapok egyhangúsága, s ennek többrétű érzékeltetésével Fenyvesi a vajdasági magyar ember lassú elmorzsolódását előlegzi: „Falióra ketyeg a falon. / Időzítve vagyon. Ketyeg, / de nem hallom. Szüntelenül / alkonyul a déli végeken.” (Sáfrány Imre) A néhai polgári lét eltűnését idézi a monarchiabeli Zombor után sóvárgó verssor: „Rímekbe veszett egy mesebeli vármegye” (Herceg János), míg a bocskoros parasztköltőnek nevezett Csépe Imrét megidéző költeményben Fenyvesi a vajdasági falusi miliőt ragadja meg annak sokszínűségében: „Egy bögre tej. Mellette bicska. Éles, szalonnavágó. / Retek. Néhány szem morzsa. Ide-oda röpködő legyek. / Némán figyelnek a falak. Némák a nagy hagymafejek. / Bevezetés a nyomorba. / A bokáig érő porban egy roskatag talyigakerék. / Birkák mélabús kolompszóval. / Sűrűvérű, belső-bácskai emberek. / Ballagó gatyás parasztok, béresek, napszámosok. / Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket” – hogy a vers folytatásában immár egy remekbe szabott költői hasonlattal érzékeltesse az adott közösség lepusztulását és lassú elmúlását: „A harang szava odafagyott / a templom körüli fákra.”
A kisebbségi lét sajátos voltából fakadó érzések széles spektruma a teljes kötetet áthatja, a taglalt szerző habitusától függően néhol az elhagyatottság melankóliájával szólalva meg: „Nincs még egy ilyen elhagyatott, / emberlakta szegény táj errefelé. / Félbetört, kisemmizett vidéki élet. / Magára hagyott kisebbség” (Laták István), máskor a sorscsapások szülte keserű közömbösségről adva tanúvallomást: „semmi sem rebben, a táj / kifosztva, megerőszakolva” (Löbl Árpád), olykor pedig az adott helyzet ellen indulatos dübörgés közepette lázadva: „feketicsen nincs relativitás / itt minden fekete / fekete a föld, fekete a kávé / fekete a lábunk nyoma / és feketék a magyarok” (Podolszki József). A Délvidékre szorult vagy erre a helyre és ebbe az állapotba beleszületett szerzőhősök állandó latens elvágyódása mellett – mint amilyen az Afrikában riportozó Bencz Boldizsáré is – külön figyelmet érdemel az innen elszármazottak Fenyvesi által megidézett honvágya, ami a tapasztalt nehézségek ellenére rózsaszín ködfelhőben eleveníti fel a közösségből kikerült lelki szemei előtt az itteni életet, közvetett módon utalva annak szépségeire. „Nincs keservesebb öröm, / mint viszontlátni a régi templomot, / a kedves, barna öreg házakat” – írja Ambrus Balázsról szóló versében, de a jelenséget kellő érzékenységgel tükrözik az Amerikába vándorolt s az ottani filmszakmában dolgozó Tamás István vélt szavai is: „szalonnán pirítani a hagymát, / és pirospaprikával berántani, / hogy érdemes legyen beleharapni. / nem érdekel a lóerő és az elfújta a szél.”
Podolszki Józsefről szóló költeményében Fenyvesi többek között azt mondja: „írni szeretett volna egy hosszú verset / karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot”, amit vershőse helyett bizonyos módon ő maga tett meg kötete Első könyvének megírásakor. Az önreflexiótól sem mentes költő tisztában van azzal, hogy az utóbbi két évtizedben gyökeresen megváltozott a világ, s ez a folyamat a költészetet sem kerülte el. „Szarnak a versre, válságban a líra” – állapítja meg bevezető versében. Ugyanakkor éppen ez a vélt érdektelenség bátorítja fel arra, hogy mindenféle előítélettől eltekintve közelítse meg jeles vajdaságiak életrajzát, és emelje be őket hosszúversébe. A gondolatok és hasonlatok intenzitása mellett a (neo)beat szellemében fogant versciklus legnagyobb erőssége éppen közvetlen egyszerűsége, a versekre egyaránt jellemző a költő korábbi műveit is meghatározó rockeres lendület, a fanyar humor és a patikamérlegen adagolt „beszólás”, ami feloldja a legtöbb esetben a sorok közt megbúvó kor- és helymeghatározó melankóliát, bár ez utóbbihoz azonnal hozzá kell tenni, hogy néhol éppen a szplínes búskomorság az, ami a legmagávalragadóbb a versben: „A kemence szájában rím reszket. / Bolygó szobornémaság.” (Utasi Mária)
A posztmodernül őszülő Fenyvesi Ottó verseiben, átköltéseiben és másolataiban a posztmodern gyümölcsöző technikáitól sem ódzkodik, lévén, mert tudja, hogy alapjában véve minden csak kompiláció, ahogyan a Kosztolányi Dezsőről szóló versében írja is: „Montázs minden – mondaná majd / az Édes Anna második felvonásának / végén Szentkuthy Miklós.” Ugyanabban a műben azonnal ellent is mond a lehetetlennek, amikor a Kosztolányiról szóló versben egymás mellé helyezi Csáthot és Munk Artúrt a Beatlesszel: „Egy nehéz nap éjszakáján / Brenner doktor alászállt / a sárga tengeralattjárón, / majd Munkkal elrepült Vucsidolba / ihletet cserélni” – de a verbálisan elblúzosított Seress Rezső-örökzöld is a szabadon szárnyaló költői fantázia határtalanságáról tesz tanúvallomást: „Kámán, máj dog, Bodri!” (Mikes Flóris), akárcsak a főhősök életrajzi adatai és művei mellett számos más megemlített és felidézett irodalmi, zenei és filmművészeti adalék.
Az elmúlás poétikája lengi át a halott vajdaságiakról szóló költeményeket, amelyeket olvasva az emberben felsejlik valamiféle fájó nosztalgia egy letűnt kor után, amely időbelileg talán sohasem létezett, csupán kiváló egyéniségek időn átívelő szellemi közössége éltette gondolatban és képzeletben, hogy elviselhetőek legyenek a világbavetettség szülte sikolyok a lelkekben, ahogyan a költő is mondja: „És mégis kell lenni valahol egy tájnak, / ahová egyetlen út se vezet, / ahová csak lélekben lehet megérkezni.” (Sáfrány Imre)
Számvetés Fenyvesi Ottó jelen kötete: a költő számvetése a sors- és kortársakkal, egykori barátaival és a nagy elődökkel, a mindenkori költészettel és az élettel, önmagával és a vajdasági magyar emberrel, s mintha csak összegezni szeretné e szellemi és kisebbségi létbe szorult közösség sorsát, a Juhász Erzsébetet megszólító kötetzáró prózaversében leszögezi: „elkallódunk majd, mint a bitang jószág”. Igen, elkallódunk mind, és „magára marad küszöbünkön a délután”.
Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva, zEtna–Basiliscus, 2009
Szamurájerkölcs és rock and roll
Fenyvesi Ottó újabb szövegeit egy mély ellentmondás miatt érdemes olvasni […]
FENYVESI OTTÓ: NÉMELY RÉSZLETEK. FELJEGYZÉSEK, CÉDULÁK, BEMÁSOLÁSOK, VIZUÁLIS FRAGMENTUMOK
Fenyvesi Ottó újabb szövegeit egy mély ellentmondás miatt érdemes olvasni: egyfelől szembetűnik az Új Symposion egykori szerkesztőjének ízlésbeli avantgárdizmusa és a konvenciók elleni bátor lázadások iránt felvállalt szimpátiája, amely leglátványosabban a rockzene és a punk iránti rajongásában ölt testet; másfelől azonban nem mehetünk el a mellett a jelenség mellett, hogy Fenyvesi költeményeit és prózáját az utóbbi másfél-két évtizedben az emlékezés, a gyökerekhez való visszatalálás, a nosztalgia és nemritkán a gyász érzésének feldolgozása határozza meg. Fenyvesit nem csupán merész képalkotású szabad versek alkotójaként ismerhettük meg, hiszen az elektronikus szórakoztatóipar és média vizuális elemeiben tobzódó kollázsok is az ő munkáját dicsérik; műfordítóként pedig olyan szerzőket ültet át magyarra, akiknek szövegei a hazai irodalmi világban megszokottól gyökeresen eltérő művészi értékrendet képviselnek, s akik talán még ma is képesek intenzív támadást indítani mindenféle végleteken edződött ízlésünk ellen. (Gondolhatunk itt a horvát Branko Malešre vagy az amerikai Charles Bukowskira, akik vagy meghökkentő képeikkel, vagy elképesztő durvaságukkal, nyersességükkel hatnak ránk.) Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy Fenyvesi Ottó egyre gyakrabban üt meg olyan hangot, amelyet az elégikusság és az érzelmek visszafogott, férfias felvállalása jellemez. Ismerve a Jugoszlávia szétesésekor a balkáni harcok elől Magyarországon menedéket kereső vajdasági művészek útkereséseit, nem is meglepő, ha a szülőföldtől és az egykori inspiráló sokkultúrájú közegtől való elszakadás, a barátok elvesztése (pl. az ikonikus jelentőségű költő, Sziveri János halála) állandó motívuma Fenyvesi írásainak.
Egyik oldalon tehát ott van az elméleti igényű számvetés a ma és a jövő technikai, mediális lehetőségeivel és mindenfajta hamis konzervativizmus meg nem alkuvó tagadásával; másik oldalon viszont ott van a múlt felé fordulás. Mintha már-már elválnának a személyes, önként választott esztétikai preferenciák a körülmények által az emberre kényszerített tematikától. Hogy miért is vett ilyen irányt Fenyvesi alkotóereje, arra több megoldást is kínál a költő naplórészleteit, feljegyzéseit és esszéit tömörítő új, Némely részletek című kötet.
Az első lehetséges magyarázat egyrészt a lázadás, a nonkonformizmus belső törvényszerűségeiből, másrészt a hazát váltó, az áttelepülést megszenvedő individuum sajátos léthelyzetéből adódik. Utóbbi azzal kénytelen szembesülni, hogy az új kondíciók között a kánon, amelynek értékválasztásaival addig azonosulni tudott, nem érvényes többé. Más minősül centrumnak, mást tartanak a fősodornak. Ellenben „[…] ez az én világom, az outsidereké, a leírtaké, a kirúgottaké, a kitagadottaké, a kiselejtezetteké” – írja Fenyvesi egy felszámolt könyvtár állományáról, amelyben vajdasági költők köteteit is megtalálja (80). A kitaszítottak iránti vonzódás és a bevett konvenciók, művészi értékítéletek felbolygatása, úgy tűnik, egymásnak hasznos szövetségesei lehetnek; mindez szükségképpen elvezeti a szerzőt a globális tendenciákat szem előtt tartó avantgárdtól a peremhelyzetű lokális tradíciókhoz. Egy ilyen újrakanonizálási kísérlet költői végrehajtása a Halott vajdaságiakat olvasva c. verseskönyv (zEtna, 2009), s ezt folytatja a Némely részletek is. Bár bőségesen sorolhatnánk a kötetben előbukkanó neveket a költő Fehér Ferenctől a képzőművész Benes Józsefig, a legmarkánsabban talán a bácskai táj és a földrajzilag is sokszínű Jugoszlávia megidézésében jelentkezik az a törekvés, amely – a már említett nosztalgikus húrokat pengetve – újra kívánja szervezni az olvasó kulturális orientációját. Ezért kapnak helyet a könyvben az Adriával (Dagály előtt) és a jugoszláviai sorkatonasággal (Vojna Pošta) kapcsolatos emlékek. Ezek az írások is mutatják, hogy a perspektívanyitogatás a Némely részletekben mindig egy múltat lezáró gesztussal is társul; ilyenek a Vojislav Despotov és Sziveri János életével és költészetével foglalkozó esszék is (Húsz deka lélek és Az eltűnt barát nyomában), amelyek az újdonság bemutatásának igényét összekapcsolják a megemlékezés és a halottbúcsúztatás gyakorlatával. Már csak tragikusan megkésve fedezhetjük fel az egykori, húzóerőnek számító alkotókat, s így az avantgárd, a nagy előretörés, a jövőért való harc már csak múltként beszélhető el – sugallják ezek a szövegek.
Ezzel a paradoxonnal szembenézve ismeri fel Fenyvesi az alternatív útkereséseket ellehetetlenítő erőket, amelyek globalizálódó, a transznacionális gazdasági érdekek és a média uralta világunkban jelentkeznek. A kötet egyik legfontosabb írásában, amely eredetileg a Fosszília c. folyóirat egyik számában jelent meg, s a rockról szól, arról ír a szerző, hogyan lesz a lázadás és a művészi kifejezés radikálisan új formájaként értelmezhető rock and rollból szórakoztató zene, amely az üzleti kívánalmaknak megfelelően bizonyos konvenciókhoz igazodik. A lázadás, a társadalomkritika üres látszattá válik, kommercializálódik. „Vajon mire jutott az avantgárd? Kellenek-e még a lázadók? Mi lett vajon a Makróval?” – hangzik el a kérdés Végel László farmernadrágos prózájával, az Egy makró emlékiratai c. regénnyel kapcsolatban (98). Fenyvesi – manapság szinte egyedülálló módon – tudatosan felvállalja az avantgárd társadalomkritikai célkitűzését, ugyanakkor pontosan látja, hogy a huszadik század nonkonformista mozgalmai által gerjesztett folyamatok már számos területen eredményt hoztak, még ha nem is mindig túl szívderítőek ezek a változások, amelyek sokszor azt példázzák, hogyan számolják fel önmagukat – pl. az elektronikus zene meghonosodásában és árucikké válásában – a társadalmi és kulturális forradalmak. A remény, hogy az „igazi rock and roll mindig ki fog bújni a piac ellenőrzése alól” (205), így kap elégikus pátoszt, egy olyan, talán sosem volt korba való visszavágyódás formájában, amikor ezek az ellentmondások még nem látszottak ennyire nyilvánvalóan, hanem csak az alkotó energiák léteztek a maguk tisztaságában.
A múlt felé fordulást végül a létösszegzés igénye is magyarázza. A kötet írásait a Hagakuréból, a híres szamurájkönyvből vett mottók tagolják nagyobb egységekre; az idézett mű az érett, komoly férfi bölcsességéről szól, és a világból egyre inkább kivesző hagyomány mellett foglal állást egy olyan korban, amelyben a szamuráj jellegzetes magatartása és életvitele, a látszat szerint legalábbis, éppen elveszti aktualitását, akárcsak a titokzatos bérgyilkos régimódi becsülettel és tisztelettel társult kemény fellépése a kötetben szintén megidézett Szellemkutya c. Jim Jarmusch-filmben.
A kötet egyik ilyen mottója a maga egyszerűségében így hangzik: „Legjobb, ha az ember negyvenéves koráig erőt gyűjt. Helyes, ha ötvenéves korára megállapodik.” (63) Nehéz nem észrevenni a szerző életkorára történő utalást. A könyv Fenyvesi Ottó „megállapodásának” nem megszakítások nélküli, de megvalósult történetére tekint vissza; a Veszprémbe költözés, az új fizikai és kulturális otthonra találás folyamata rajzolódik ki a közölt naplóbejegyzésekből, amelyekben néhány finom utalás révén a gyermeknevelés és a családféltés gondjai is felsejlenek a családi ház építésétől a gyerekek kiröppenéséig. Persze itt is a legizgalmasabbak azok a megjegyzések, amelyek a szerzőnek a kulturális életbe való betagozódására utalnak. Többek között az EX Symposion folyóirat szerkesztéséről, a pár éve meghalt Szilágyi László veszprémi punk festőművészről, tárlatokról olvashatunk hosszabb-rövidebb, mindig személyes hangú szövegeket.
Az írásokat bölcs, szelíd tónus jellemzi. Ennek ellenére felsejlik Fenyvesi alapélménye, a káosz és az – elektromos gitár hangjától és tévéhíradóból minket bombázó képektől kísért – apokalipszis. A kultúrában végbement gyökeres átalakulás ösztönzi Fenyvesit arra, hogy létrehozzon egyfajta szellemi palackpostát, amelyben a fontosnak ítélt értékeket kívánja átörökíteni. Így kerül a kötetbe egy összeállítás Fenyvesi Ottó kedvenc filmjeiről. Ennek a blokknak a funkciója a legkérdésesebb és a leginkább zavarba ejtő ebben a könyvben. A filmekről szóló rövid bekezdések ugyanis nem nyújtanak többet, mint a tévé- és moziújságokban olvasható ismertetések, sőt a szerző nyilvánvalóan filmes honlapok ismertetéseit veszi át gyűjteményéhez. Ami viszont ezekhez képest többletet jelent, az a válogatás korántsem mindig magától értetődő módja. Legelőször is maga a tény, hogy Fenyvesi éppen filmeket mutat be: hiszen költőként beszélhetne könyvekről, az Újvidéki Rádió egykori lemezlovasaként pedig rocklemezekről. A legmeghatározóbbnak mégis a vizuális kultúra termékeit értékelte; s ezért válogatása bátor szembenézésnek is tekinthető a végtelennek tűnő filmes dömpinggel: bátornak, mert a filmipar által termelt értékek legjavát választja; bátornak, mert olyan filmeket – pl. a Terminátort – is felvesz listájára, amelyeket egy kényes esztéta nem is említene, pedig meghatározó szerepük és jelentőségük kultúránkban tagadhatatlan. A skála Antonionitól Tarantinóig, Jarmuschtól James Cameronig, Tarkovszkij klasszikusaitól az amerikai gengszterfilmekig terjed. Tanulságban bővelkedő oldalak ezek; mégis sajnálhatjuk, hogy Fenyvesi néhány ismertetését nem bővítette esszévé.
A könyvet, amely fragmentumokból építkező önéletrajzként is befogadható, gazdagon illusztrálja a sok fotó, könyvborító, kéziratos dokumentum. A képanyag legértékesebb része minden bizonnyal Fenyvesi kollázsainak reprodukciói, amelyek alkotójuk sokszor a dadáig merészkedő avantgardizmusát képviselik az ezúttal hagyományosabbnak mutatkozó próza mellett. A legújabb magyar irodalom története iránt érdeklődők élvezettel lapozgathatják a Sziveri János kézírását, a régi Új Symposion-címlapokat is felvonultató kis kötetet; néha azonban csak bélyegnagyságú képeket találni a lap alján, s néhány jó megoldás ellenére nem látszik a könyvön, hogy tipográfusai és grafikai szerkesztői arra törekedtek volna, hogy méltók legyenek az Új Symposion vagy a kollázskészítő Fenyvesi invenciózusságához. Pedig ezúttal igenis fontos lett volna ez, mert magának a patchwork-szerűen összeszedett szövegnek nincs akkora teherbírása, hogy önmagában könyvtárggyá avassa az új kötetet.
Leghelyesebb, ha afféle segédkönyvként olvassuk a Némely részleteket Fenyvesi Ottó költészete mellé. Ezt a meglehetősen vegyes kötetet a koherensebb, markánsabb versvilág nélkül valószínűleg nehéz lenne a maga értéke szerint kezelni, de – hála a fontos személyeket és helyszíneket megidéző írásoknak, valamint a nem mindig tetszetősen tálalt, de jól kiválasztott illusztrációknak – ennek a könyvnek is van „világa”, amely magába szippant, és a Fenyvesi-jelenség megismerésére csábít.
(Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2009. 220 oldal, 2490 Ft)
Förköli Gábor
Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött
Régi utazók járta ösvényekre hívott meg a barát, Fenyvesi Ottó két utolsó könyvével, a Tele van a memória (2012), és a Halott vajdaságiakat olvasva (2009) című versesköteteivel. A költő nem tesz egyebet, mint Csáth Gézától és Kosztolányi Dezsőtől kezdve Milkó Izidoron, és a pécsi emigránsok, majd az őket követő új nemzedék tagjainak, Bencz Boldizsárnak, Csépe Imrének, Debreczeni Józsefnek és Löbl Árpádnak a művein át egészen Herceg Jánosig bezáróan végigjárja azokat az ösvényeket, melyeket ők valaha a lépteikkel fölmértek. Jól ismert, otthoni tájakra követem hát őt, és közben azt érzem, hogy soha nem látott dimenziói nyílnak meg a vidéknek, amerre útjaink vezetnek. Halott írók és költők nyomában járunk, de az elevenekhez szól a számadás: Németh Istvánnak Újvidékre címzett Trombita harsant vala című versében Fenyvesi így rajzolta meg a belátható pusztaságot: „Aracs, hektárnyi paradicsom, / a pusztába egy templomnak romja, / szentélyében őseink szelleme / néhanap összegyűlik. Képzeletbeli tornyából / olykor ellátni Bizáncig. Látni a Kárpátok / büszke bérceit, látni a Bánságot és Torontált, / a Tisza torkolatát, Tordát és Elemért, / hol Kiss Ernő vértanú nyugodna. / Aranynak, mirhának itt már semmi nyoma.” Ha jól számolom ez így együtt kilenc évszázad krónikája kilenc verssorba sűrítve. A kötet címadó költeménye, a Tele van a memória szerint fajunk mellett avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének és szlávok pátosza, lírája, bánata és fegyelmezett jambikus éneke lebeg a táj fölött, ahol bizony nem egyszer nekivadult hordák törték össze az álmokat. Onnan, a Tisza partjáról még hallani az elvonuló lovak dobogását, látni az utánuk maradt torzót és töredéket, a kacattá tépett reményeket, a szögesdrótokon pedig átszűrődnek a bácskai falvak harangjainak mélabús zúgása, melyek száz éven át kísérték útjukra a folyton menekülő „tintalelkű, bús írókat”.
Kísérte a harangszó Csáth Gézának, a kisebbségi magyar sors első áldozatának paréjjal letakart holttestét, amint az új gránicról a szabadkai kocsma elé behozták, és kísérte a harangszó Milkó Izidor lépteit is, amint az alkonyatban a szabadkai gesztenyék alatt megtett sétái során az árnyékos homályból éppen Cholnoky Viktort látta szembejönni: „a magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi”. Ambrus Balázs örömmel üdvözölte a harangkondulást, Kázmér Ernő pedig a „vajdasági” irodalommal együtt tagadta meg, hogy idővel mégis csak egyedül ez a vidék tekintse őt a saját halottjának. „Kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel” – mint mindenkinek, akik fegyverek elől menekültek ide, és akiket fegyverekkel vittek innen el. Volt ilyen-olyan rózsás forradalom, és vérpiros terror, volt reneszánsz hajnal és futurista halál. Thurzós Lajos kapával a vállán kereste Musztafa seregét, „Látni akarta a vizet, a partot, / ahol kétszázötven éve a csata lezajlott”, miközben centivel mérte a maradék életet. Vele szemben Latáknak csak a bádoglavór spleenje jutott, és ráadásként a föltépett, kisemmizett vidéki élet. Csépe a pipáját tömte, miközben „a harang szava odafagyott / a templom körüli fákra”, hogy Debreczeni krematóriumának szörnyű hidegét terítse szét a rémült táj fölött. Herceg János körül is csak a kőangyalok maradtak, miközben Bácska szent folyója, a Mosztonga fölött „rímekbe veszett egy mesebeli vármegye”.
Fenyvesi Ottó köteteiben kiszélesedett a látóhatár, és az Üllői úti fáktól a szabadkai homokbuckákon, a Ferenc-csatorna beláthatatlan nádrengetegén, és a macedón lépvilágon át egészen Abbáziáig terjed az a vidék, amely fölött hol otthonosan, hol űzötten szárnyalt a délvidéki magyar író lelke, ahol öröméből és fájdalmából elhintett valamit, ami örökségünkké avatja e széles horizontot. Boldog ölelés, hangtalan rejtőzködés, ujjongó rácsodálkozás, szorongó menekülés, vagy csak magasba röppentett álom jelzi, hogy közülünk valaki odaadta a szívét annak a vidéknek, és a kései utód most hatalmas eposzban énekelte meg a sorsát. Mert egyébként: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást”, és a lidércet, amint az elvonulók nyomába szegődik. Fenyvesi lírájában több, tágasabb, szélesebb és mélyebb lett a táj, amely a történelem tragikus pillanataiban akár egy bőröndben is elfér. S most arra gondoltam: azt is végig kellene egyszer olvasni, amit az elmúlt száz esztendő során valamilyen oknál fogva kipontoztak a művekből. Valahol ezek a sorok is benne rejlenek Fenyvesi Ottó verseiben.
A rock and roll az nem egy tánc!
FENYVESI OTTÓ: A SZABADSÁG FOGLYAI
Nem egy tánc, hanem egy életforma. Lázadás, ellenszegülés, szabadság. Tudás és sebezhetőség, és még egyszer szabadság. Akkor is, ha nyomasztó és ostoba a világ, ha mindenki lapul és igazodik, ha önelégült párttitkárok osztják az észt. Ha a bornírt, a giccses, a középszerű tetszeleg magának a piedesztálon, ha turbófolk szól a rádióban […]
FENYVESI OTTÓ:
A SZABADSÁG FOGLYAI
Nem egy tánc, hanem egy életforma. Lázadás, ellenszegülés, szabadság. Tudás és sebezhetőség, és még egyszer szabadság. Akkor is, ha nyomasztó és ostoba a világ, ha mindenki lapul és igazodik, ha önelégült párttitkárok osztják az észt. Ha a bornírt, a giccses, a középszerű tetszeleg magának a piedesztálon, ha turbófolk szól a rádióban.
Nem (csak) tánc, hanem élet. Olyan élet, amilyen a trianoni döntés következtében Jugoszláviához csatolt Vajdaságban lehetett. Szűkös keretek között, megregulázva, betiltva, ám mégis a szabadság enyhe mámorában – erről az életről mesél Fenyvesi Ottó esszékötete.
Persze, amikor a kötet műfaji illetősége felmerül, érdemes figyelembe venni a szerző által adott meghatározást is, amit az alcímben olvashatunk: Esszék, képek, toldalékok, törlések. Hogy mi az esszé, azzal többé-kevésbé tisztában vagyunk. A „képek” szó sem szorul különösebb magyarázatra, kiváltképp a szerző költői életművének fényében – örömmel jelentem, a könyv gazdagon illusztrált, ki-ki megtalálja benne, ami a szívének kedves: pucér nőt, jó pasit, Tito elvtársat Che Guevarástul, borítókat, íróportrékat satöbbi. Na, de hogy mik azok a bizonyos „toldalékok, törlések”? Úgy gondolom, kevésbé formai, mint inkább olyan tartalmi sajátosságokra utalnak, melyek magának a szerzőnek a személyes attitűdjéből erednek; arra nevezetesen, hogy ő milyen történeteket érez toldaléknak, törlésnek – és persze az is kérdés, hogy mihez képest.
„Volt egyszer egy Jugoszlávia” – ahogyan a kötet közepe táján olvashatjuk. Volt egyszer egy ország, egy életvilág, melyben pár évtizedig viszonylagos békességben megfért egymás mellett szerb, magyar, szlovén, horvát, albán, bosnyák, macedón, montenegrói és még számos egyéb kisebbség. A népek közti feszültségeket a diktatúra próbálta meg kordában tartani, mint ahogyan a lázongó ifjúságot is. Aztán egy idő után egyik sem sikerült.
Mégis, ez volt az az időszak, amikor minden zaklatás, betiltás és diktatúra ellenére élénk irodalmi élet zajlott a Vajdaságban. Amikor a vajdasági szellemi életben megjelent egy olyan nemzedék, mely tagjainak korabeli irodalmi-művészeti-filozófiai munkássága mára már legendává lett, s akik közül sokan a mai napig a magyar szellemi élet megkerülhetetlen szerzői. Fenyvesi Ottó erre emlékezik; a barátokra, bulikra, irodalomra, művészekre, zenészekre, a régi időkre.
A kötetnek körülbelül a közepén olvasható Volt egyszer egy Jugoszlávia című szöveg az egykori sok nemzetiségű népköztársaságot idézi meg, néhány töredéken keresztül. Ha jól tudom, „jugónosztalgia” az itt megfigyelhető tünetegyüttes hivatalos neve, ahogyan ezt Dubravka Ugrešić is megírta kiváló regényében, a Félelem minisztériumában. S kétségtelen, Fenyvesi írásában is tetten érhető a nosztalgia, méghozzá nem csak itt, hanem máshol is. Igaz, jelen esetben ezt valamelyest opponálja egy, mai fejjel már-már elképzelhetetlen „tipikus jugoszláv történet” leírása: az el nem kötelezett országok konferenciájáé, amikor a világ legszegényebb országainak a vezetői és diktátorai ellátogattak Belgrádba. Az illusztris vendégek között szerepelt például Moammer al-Kadhafi is, akit nemrég kergettek el és öltek meg, és aki a mértéktelenül szedett Viagra hatásának köszönhetően erőszakolt meg nőket és férfiakat egyaránt. Kollégái sem különböztek tőle nagyon, a korabeli rezsim pedig lelkesen és büszkén parolázott a világ alfelébe tartozó diktátorokkal. S persze – ahogyan olvashatjuk – a hatalom nem csak köztereken tolakodott bele a jugoszláv állampolgár életébe, hanem árgus szemekkel figyelte, mik jelennek meg irodalmi lapokban, s olykor egészen blőd szempontok alapján engedélyeztek vagy tiltottak be műveket. Fenyvesi leírja például azt az esetet, amikor azt a versét, amit magyarul nem engedtek megjelenni, minden gond nélkül közöltek szerbre fordítva.
A dolog másik oldala viszont az, hogy nem kellett mindig elviselni ezt a bornírt és mindenféle gyüttment zsarnokkal szóba álló országvezetést, hiszen számos egyéb dolgot is kínált a korabeli Jugoszlávia, melyek sokkal közelebb álltak szerzőnk szívéhez. Csak pár oldalt lapozunk, és máris – minő fertő! – fedetlen női keblek garmadáját láthatja a jámbor olvasó, akik becses tulajdonosait a szerbiai mozikban csodálhatta az egyszeri költő. De a helyi lányok is „miniszoknyában és forrónadrágban jártak, és nem hordtak melltartót. Ettől nagyon boldogok voltunk, és nem nagyon törődtünk az el nem kötelezett országok mozgalmával” (95).
De nem csak a film, a lányok, hanem a zene is életre meghatározó élmény volt a szerző számára, aki évekig az újvidéki rádió munkatársaként szerkesztett rockzenei műsorokat. A kötet címét is adó esszé pedig nem csak afféle szubjektív seregszemle a rock and roll nagyjairól, hanem afféle „tudományos” leírással, meghatározással és klasszifikációval is kísérletezik. Fenyvesi érezhető nosztalgiával gondol a rock and roll hőskorára is, amit még nem fertőzött meg annyira a show business, mint korunk zenei életét. S ebben az esszében futunk bele kor- és kultúrkritikai észrevételekbe, melyek a „mai fiatalokat” bírálják. Ezek a kicsit rossz ízű szólamok úgy írják le a „mai fiatalokat”, mint akiket kilóra megvett a szórakoztatóipar, és már nem lázadnak semmi ellen. E ponton vitatkoznék vele, mert abban ugyan igaza van, hogy manapság teljes a zenei, ideológiai, öltözködési, stb. katyvasz, és mára már a mainstream részévé vált az a zene, divat vagy viselkedés, ami évtizedekkel ezelőtt még szubkulturális jelenség volt, és amitől a derék kispolgárt felváltva törte ki a sikítófrász és a mélységes megbotránkozás. De a szerző pozícióját meg éppen, hogy az évszázadok óta makacsul felhangzó „mai fiatalok” szólam emeli be a mainstraimbe. Én sem vagyok már „mai fiatal”, de talán nem csak valamilyen naiv optimizmus mondatja velem, hogy minden generáció megtalálja a maga lehetőségét a lázadásra – csak talán más módokon, fórumokon, mint megszoktuk.
A kötet legerőteljesebb vonulatát viszont irodalomról, és az irodalomhoz köthető barátságokról, intézményekről, táborokról szóló „esszék, képek, toldalékok, töredékek” alkotják. A könyv első felében voltaképpen afféle erősen szubjektív szerzőportrékat olvashatunk, melyekben persze nagyon erősen érezhető a kor és a helyszín atmoszférája. Afféle szubjektív vallomások, megemlékezések ezek a vajdasági magyar irodalom hőskorának nagy alakjairól: Tolnai Ottóról, Ladik Katalinról, Végel Lászlóról, Fehér Ferencről, Penavin Olgáról, Várady Tiborról, Nagy László Cimbáról, Sziveri Jánosról és a magyarországi barátról, Zalán Tiborról. De mindezek mellett néhány írásnak a korabeli jugoszláv irodalmi élet egy-egy alakja a főszereplője, ráerősítve a kötet egészét jellemző multikulturális hangulatra.
Az esszék fő gravitációs pontja persze az Új Symposion, melynek harmadik nemzedékébe tartozott Fenyvesi is; „nekünk létformánk volt az Új Symposion. Egyet jelentett a fiatalságunkkal, a barátsággal, a kiteljesedéssel. Valamiféle féktelen életigenlés és az akkori diktatórikus rendszerrel való szembenállás vezérelt bennünket” (136). A folyóiratot többször betiltották, de ez már a legenda része. A legenda pedig ebben a kötetben is él tovább, avagy the song remains the same.
Fontos korszakról, fontos vidékről és főleg nagyon fontos emberekről kapunk egészen személyes, sőt, szenvedélyes szövegeket ebben a kötetben. Afféle személyes zene- és irodalomtörténeti skiccek ezek, melyekben mind az irodalom mind pedig a zene „létformát” jelent.
Deczki Sarolta
A szabadság foglyai
Fenyvesi Ottó: A szabadság foglyai. Művészetek Háza, Veszprém, 2014
Esszék, képek, toldalékok, törlések. Ezek az alcím szavai. Jelzik, hogy ez egy nagyon komplex könyv. Persze ez Fenyvesi Ottótól nem szokatlan, hogy csak 2009-es, Némely részletek c. kötetére emlékeztessek. Ott pl. a naplónak volt különleges szerepe. Itt és most inkább az esszének, de ezen kívül akad benne jócskán más műfajú írás is. Miniportrék éppúgy, mint a publicisztika legjobb jegyeit is fölmutató kísérletek.
Az összetettség természetesen a testvérmúzsákat is jelzi. Hiszen szerzőnk nemcsak író és költő (ez év tavasza óta József Attila-díjjal elismerve), hanem képzőművész (lásd kollázsai) és a zenében, főleg a rock and rollban, valamint a punkban járatos „elmélet- és gyakorlatíró” is. Így lesz teljessé alkotói személyisége, eddigi életműve. És élete is, amit meghatároztak a történelmi tények. A délvidéki származás, Tito Jugoszláviájának bonyolult, a kultúra szabadságát is viszonylagosan biztosító, soknemzetiségű világa, majd a szörnyű háború kitörésekor az áttelepülés Veszprémbe. És talán a legfontosabb: a vajdasági és az összmagyar irodalmi életben kivételes értéket jelentő, hajdani folyóiratban, az Új Symposionban betöltött szerepe.
„Fenyvesi Ottó könyve a múlt tapasztalatainak összegzése, ugyanis az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.” – olvassuk a fülszövegben. Ha ez így van, akkor valóban fontosak azok a tettek, amelyek jellemzik szerzőnket. S e tapasztalatok a művészettel, a közgondolkozással épp úgy kapcsolatosak, mint a politikával és a történelemmel. És persze a hajdanvolt ifjúság lendületével, az avantgárd mindent elsöprő energiájával. Ám, ahogy Orcsik Rolandnak adott, kötetzáró interjújában mondja: „A társadalmi gyakorlat szempontjából ma már inkább konzervatív vagyok, bár szellemi-művészi síkon anarchista maradtam.” Ellentmondás lenne ez? Aligha. Inkább nevezném normális hozzáállásnak.
Tapasztalat, emlék pedig van elég. És írónk az eltűnt idő nyomába ered lépésről-lépésre. Sőt, van úgy, hogy az eltűnt barát, jelesül Sziveri János nyomába… Közben alapfogalma a szabadság. Amit meglelhetett még a diktatúra keretein belül is, hiszen Jugoszlávia mégiscsak egyfajta sziget lehetett ebben a tekintetben is a szocialista világban. Természetesen a keretek között, hiszen pl. a fent jelzett folyóiratnak azért megvolt a baja a rendszerrel. (Miként mifelénk is, mondjuk a Tiszatájnak, a régi Mozgó Világnak vagy éppen az Új Forrásnak.) A megidézett kortársak és barátok is hasonló eszmények szerint éltek vagy élnek: Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Végel László, Sziveri János, Zalán Tibor, Fehér Ferenc és mások. Rangos névsor, csupa jeles, korszakalkotó szerző. A műfajok sajátosságaiból következik, hogy Fenyvesi hangja szubjektív, érthetően elfogult. Ám mindez nem gátolja értékítéletét és elemzőkészségét. Van benne némi nosztalgia is, hiszen a letűnt korszak irodalma, zenéje és képzőművészete egy életre meghatározta létezését.
Igencsak meggyőző az a vallomás, ami Tolnai Ottóról szól. Többek között ilyen mondatokkal: „Nehéz róla írni. Műveinek olvasása különös élvezet, mint az úszás, a búvárkodás vagy az ejtőernyőzés. Izgalom, reszketés, lúdbőrzés. Jó és hálás nyersanyag.” Egyértelmű és világos mondatok. Mögöttük ott húzódik meg a szeretet. Az sem mellékes, hogy a hagyomány és az újítás együttes erejét hangsúlyozza, különös tekintettel az avantgárd frissítő erejére. Másutt arról is olvashatunk, hogy ez a megújulási törekvés a vajdaságiak körében meghatározóbb, mint az anyaországiak esetében. Ez utóbbira jellemző az „újholdas” finomság, amíg a délvidéken a nyersebb, szókimondóbb hangnem.
A meghökkentésben, a formabontásban, a polgárpukkasztásban jeleskedő Ladik Katalint is fontos írás idézi meg Elindulnak a buldózerek címmel. Tömör műelemzésekre is futja erejéből, miközben fölvázolja a kivételes jelenséget. „Ars poeticájának szerves része volt a női princípium, a művészet női aspektusa. Igazi áttörést jelentett ez számára művészi pályája kezdetén „egy eldudvásodott térség” közepette” –írja. Itt jegyzem meg, hogy a kötet gazdagságához tartoznak a jól megválogatott fotók, melyek között portrékat épp úgy találunk, mint dokumentumokat a megidézett társakról, vagy éppen a jelenséget vizuálisan érzékeltető képeket. Néhol a meztelenség szépségével…
Olvashatunk a hajdan pezsgő jugoszláv szellemi életről, a 70-es, 80-as évek idejéről. Ám az Új Symposion 1983-as szétverése is része a történetnek. És a kiemelkedő szerzők közül méltán szól Fehér Ferencről, aki egykoron a vajdasági irodalom egyik legolvasottabb költője volt. Az eltűnt barát nyomában pedig Sziveri Jánost állítja a középpontba. Közben felidézi az egyik 70-es évekbeli mártélyi művésztábort, a dorbézolást, az ivást és a diskurálást. A tevékeny és világmegváltó szándék körítéseit. És közben leír egy nagyon fontos mondatot: „…a barátságnál nincs megrendítőbb, mélyebb emberi kapcsolat.” És nemcsak a barátság megrendítő, de ez a szép emlékezés is – tehetjük hozzá. Ezek a baráti kapcsolatok a 83-as betiltás után tovább erősödtek.
A Néhány akvarell eleven, izgalmas írás a korabeli délvidéki viszonyokról, az áttelepülésről, a jugoszláv háborúról, és közben főleg Zalán Tiborról. Aki „…fenegyerek volt, az irodalomban, költőként és szerkesztőként egyaránt. A nők bálványa, ugyanakkor kiváló családapa.” Van persze ebben némi keser-édes jelleg is, bár ez inkább a Volt egyszer egy Jugoszlávia c. írást, elemzést jellemzi. Keser, mert tudjuk: az un. el-nem-kötelezett jellegnek igencsak megvolt az ára Tito birodalmában. Szörnyű tetteket végrehajtó afrikai dikátorok díszes társaságában. De az is tény, hogy más szempontból a térség országai közül itt mégiscsak más viszonyok között éltek az emberek. Mesterséges jellege aztán lelepleződött a szétszabdaltság bekövetkeztekor. Édes persze az emlékezés azért is, mert szól az ifjúságról és a művészi szabadságról. Szó esik a kamaszkor legszebb melleiről és a kortárs szerb és magyar irodalom jellegzetességeiről.
A kötetcímadó írás pedig fontos eszmefuttatást tartalmaz a rock and roll és a punk történetéről, a szubkultúra jelentőségéről. Fenyvesi Ottó tájékozottsága és szenvedélye lenyűgözi az olvasót. A személyes vonzódás, a sok értő és tömör értékelés hitelesíti művét. A vendégszövegek szervesen épülnek be szövegébe, és korrekt a felhasznált folyóiratok megjelölése is. Szorosan kapcsolódik mindehhez az az írása, amelyben megismerhetjük a Ramones nevű híres punk-együttest, és legfőképpen a magyar származású, Erdélyi Tamásként megszületett zenészt és társait. Beleélhetjük magunkat ebbe a sajátos, lázadó világba, a megalkuvásokat nem ismerő, és gyakran önpusztító szellemiségbe.
Fenyvesi Ottó szellemisége, élettörténete, kultúrája, emberi magatartása pedig a már említett Orcsik-interjú 24 kérdéséből és az arra adott válaszokból, már-már a teljesség igényével áll elénk. Az alaposan felkészült kérdező jól készítette elő a gondolatok folyamát, és sokat segített alanyának. Értékes befejező mondatai így szólnak: „Érdekelnek a sajátos emberi sorsok, de a hétköznapok fragmentumai is. Figyelemmel kísérem a „szép, új világ” alakulását, különösen a szubkultúrák, az értelem kicsi szigetei, a szépirodalom lehetőségei és a Tisza-virágzás érdekelnek.” Bizony, igaz, hogy csak a mi Tiszánk virágzik…
Irodalmunk, és benne Fenyvesi Ottó életműve azonban egyáltalán nem kérészéletű!
Boldog Zoltán
„VADNAK SZÜLETTÜNK”
Fenyvesi Ottó a kortárs költészet lemezlovasa, aki könnyedén mixeli a rockot a lírával, a disznóvágást az irodalommal, és közben hidat épít a kultúra távolinak látszó szigetei között. A MINIMUM Rock & Roll című kötetet értékeltük.
Néhány éve, amikor fellángolt a vita a politikai költészetről, sokan viccesen megjegyezték: a közéleti líra szerepét már korábban átvette a könnyűzene. Egyesek az Alvin és a Mókusokra hivatkoztak, mások Koncz Zsuzsával, Bródy Jánossal (pl. Ha én rózsa volnék) vagy egy-egy alternatív együttes (pl. Kontroll Csoport) néhány számával érveltek. Az irodalmárok többsége azonban hangsúlyozta, ne keverjük a lírát a popzenével, teljesen más műfaj a kettő.
Mindezek fényében különösen zavarba ejtő a hamvaiból feléledt Tiszatáj Könyvek sorozat új darabja, Fenyvesi Ottó MINIMUM Rock & Roll című kötete. A borítón egymásra rétegződő falfirkák láthatók, a könyvben minden „vers” címe &. Aki ismeri az 1954-es születésű, vajdasági származású költőt, ezen talán nem lepődik meg különösebben. Fenyvesi Ottó régóta készít kollázsokat, életének bizonyos szakaszában elmerült a rádiózásban, az újságszerkesztésben és a lemezlovasságban. A kortárs magyar költészetben azonban ritka, hogy valaki egyszerre ennyire pop és irodalmi, egyszerre ennyire retro és aktuális, egyszerre ennyire punk és akadémikus legyen.
Könnyen mondhatnánk az egyes darabokra, hogy nem is versek. Hol maradnak a rímek? Hol található bennük a ritmus? Dalszövegeknek rövidek és szabálytalanok, naplóbejegyzéseknek túl líraiak. A formájuk alapján megállapíthatjuk: nem prózáról van szó. Néhány kivételtől eltekintve nem érnek margótól margóig a sorok. Az egy oldal terjedelmet soha el nem érő részekben időnként feltűnik egy-egy történetfoszlány. A nyelvezet hol szakszavakat tartalmaz, hol disznószart (szó szerint), hol lírai, hol köznyelvi. Az egyes ciklusokat a magyar kártya négy ásza, egyben a négy évszak tagolja: a tavasztól eljutunk a télig. Ha ezt metaforikusan olvassuk, akkor a napló műfaja juthat eszünkbe, vagy akár egy létösszegzés kísérlete is. Ez utóbbit erősítik a kezdő versek, amelyek egy személyes teremtéstörténet egy-egy elemét mutatják meg. A zárlatban pedig kultikus lemezek sorakoznak a padlón, és egy embert visznek ki lábujjhegyen a szobából.
Láthatjuk, komoly gondot okoz, ha Fenyvesi Ottó kötetén a tiszta, könnyen elhatárolható műfajokat, hangnemeket kérjük számon. A MINIMUM Rock & Roll képes elszökni az irodalom határáig, képes alternatívnak maradni az igen szerteágazó kortárs magyar literatúrában, ahol a slam poetry és az intellektuális költészet között hatalmas űr tátong. A Fenyvesi-szövegek pedig olyan függőhidat képeznek a Vajdaság és Magyarország, a pop- és a könyvkultúra között, amely egy elképzelt drótkerítést átívelve biztosítja a szellemi javak szabad mozgását. Ebben az értelemben a szerző vérbeli kultúrcsempész, hiszen nem titkolhatja el, hogy azokhoz beszél, akik A szürke ötven árnyalatán kívül ismerik a magyarság százötven árnyalatát, és az érettségi után legalább tíz évvel sem undorodtak meg az irodalomtól. Fenyvesi Ottó kötetéhez kell szellemi muníció, és az sem titkolható, hogy az összeállítás főleg az értelmiségiek látásmódját tágítja a pop, a Balkán és önmaga irányába.
A szövegek báját az a vidékiség adja, amely groteszk módon keveredik a klasszikus műveltséggel: „Manchesternek hívták a kecskét. / Mozartnak a kutyát. / A hirtelen megalvadt csendben nevettünk a kiscsibéken.” Néha azonban a falusi idill torz tükör nélkül jelenik meg, és a sorok közül kiszüremkedő hitvallásból azt hihetjük, igazi költészet csak vidéken teremhet:
„Elmondom néked röviden:
a kertben kotlóstyúk kapirgál.
A fák közt csupa idill, metrum,
Parnasszusi permetek.
Jambusok bukdácsolnak a lépcsőn felfelé.
Szavak csörgedeznek lágyan.
Valahonnan középvidám,
boldog költészet szivárog.”
Ha létösszegzésként tekintünk Fenyvesi kötetére, akkor szaggatott memoárként is megközelíthetjük. Sokszor találkozunk egy-egy középpontba kerülő emlékkel, amely a megszólaló jelenbeli helyzetét is meghatározza. Ilyen a hithez és a valláshoz való viszony:
„Azt mondta a plébános úr,
mondjak el öt miatyánkot,
illetve három hiszekegyet,
és bánjam meg bűneimet.
Az Úr látja lelkemet.
Hiszek egy, kettő, három.
Nem tehetek róla:
hogy leesett a radírom, és
megpillantottam a tanárnő
(háztartástant oktatott)
keresztbe tett pucér lábait.
Megbántam,
azokat a gyönyörű combokat
és a radírgumikat.”
Ami azonban nagyon zavarja a versek megszólalóit, az a bölcsészettudomány. A láthatóan művelt akadémiai titkár (merthogy ez is egyik arca Fenyvesinek) gyakran belerúg az irodalomtudományba, és a rock and roll vadvirágaként inkább könnyűzenei műveltségét fitogtatja. Olykor azonban nem tudja türtőztetni magát, és a disznók elé veti az irányzatokat: „Pácban a hermeneutika! / Véletlenül bedobtam a moslékba. / A disznók majd jól bekajálják. / De az is lehet, valamit / nagyon félreértettem.” Ez akár komoly sértésként is lecsapódhatna egy-egy elszánt bölcsésznél, ha az olvasottak alapján nem jönne át: Fenyvesi öniróniával mélyen átitatott disznótoros házipálinkát rejtett el verseiben, amelyhez kell egy nagy adag értelmezői nyitottság. Az is beszédes azonban, hogy a bölcsészdumával már a „tavasz” című első ciklusban leszámol Fenyvesi kötete:
„Különben figyussz,
ha még egyszer olyat szólol,
hogy paradigmaváltás, vagy valami hasonló,
úgy rúgok alád, hogy visszaszállol az anyádba!
Az édes anyanyelvedbe, hallod-e?
Te posztmodern köcsög!”
Fenyvesi gyakran nyúl a nyelvrontás eszközéhez is, és ezzel felépít magának egy igen különös szerepet. „Töröm az angolt” – többször ismételt vallomása ez a kötetnek, és mégis folyton angol nyelvű számok címeivel találkozunk. Majd később kiderül, a megszólaló olykor szándékosan töri a magyart, Domonkos István Kormányeltörésben című verséhez hasonlóan:
„Okozni szomszéd.
Neked sok fejtörés.
Enyém telefon, te hívod.
Kell kis urán, ébredni reggel vidám.
Lenni tied urán.”
De idézhetünk más helyről is:
„Helló, kedves,
Hogy van ma, remélem, a nap csodálatos volt,
Ha igen, hála Istennek mindenható ámen.
Nevem kisasszony Brenda,
Vagyok az egyetlen paradigma,
Úgy döntöttem, hogy írok neked, mert azt követően,
hogy jó barát a legjobb csinálni az életben…”
A kultúra határvidékét nem a popzene jelenti, nem is a falfirkák, hanem egyszerűen nyelvi korlátai vannak. Fenyvesi Ottó kötete tehát befogadói oldalról jelöli ki a kultúra határait, és Domonkos Istvánhoz hasonlóan még abból is képes költészetet teremteni, amikor a magyar nyelv majdhogynem csődöt mond működés közben. A MINIMUM Rock & Roll lehajol a nyelvi romlás virágaiért, hogy egy Rimbaud-kötet és egy Monk album között verssé préselje a szirmait.
A kötet néhány darabja a publicisztikát is lírává alakítja, ilyenkor korunk látleleteként szalagcímekből születik meg a szöveg. Ugyanígy figyel a versek megszólalója az utcai párbeszédekre, és a kölcsönvett „kalózszövegeket” is rákendrollosítja. Fenyvesi kiemeli ezeket a foszlányokat a szemétből, pillanatnyilag megmenti őket az enyészettől, mint ahogy a könyv folyton visszatérő technikájához tartozik az is, ahogy mások által fontosnak vélt gondolatokat idéz egy-egy műből. „Sorokat találtam benne aláhúzva” – olvashatjuk időnként, és ilyenkor érthetjük meg igazán, hogy Fenyvesi beszélgetni szeretne velünk kultúrélményeiről, mint ahogy vele is beszélgetnek az aláhúzott sorok ismeretlen szerzői egy-egy pillanatra. Így az egész kötet kérdése az is lehetne: lehetséges-e ma a kultúráról beszélni? Hol vannak annak határai? Hiszen a Minimum Rock & Roll túlnő a könnyűzene keretein, és felbukkan a szövegekben többek között Fásy Ádám, az Alkonyattól pirkadatig és Tarkovszkij is. A kötet vége felé haladva egy hosszú idézet lehetséges magyarázattal szolgál arra, miért problémás ma bármilyen alkotás befogadása a nyelvi és a mediális tényezőkön kívül:
„A hírműsorról átváltok egy thrillerre, és hogyha van egy pillanat, akkor megnézem, mi is van a világban, vagy belenézek a Coolon valami másba. És az az igazság, hogy néha keveredik bennem az a film, amit látok, azzal, amit közben néztem egy másik csatornán.”
A szaggatottság, a folyamatos kulturális ingázás Fenyvesi kötetében akár ezt a jelenséget, a multitaskingra épülő olvasási stratégiát is modellezheti. Így kerülhet egymás mellé egy groteszk névmágia keretében Conchita Wurst és Ludwig Wittgenstein neve (Conchita Wittgenstein), és így férhet meg egymás mellett a digitális és a nyomtatott szövegekkel való játék is. A kultúra töredezett, egymásra rétegződő és egymással keveredő jelenléte határozza meg az egész kötetet. Nem véletlen, hogy könyv egy töredezettség-mentesítéssel ér véget.
Néhány éve, amikor fellángolt a vita a közéleti költészet és a könnyűzene viszonyáról, valószínűleg egy Fenyvesi-féle válasz rendet tehetett volna. A könnyűzene és a vers is lehet költészet – hangozhatott volna a felelet. Mindkettő akkor jut el az emberekhez, ha van benne spiritusz, ha van benne rock & roll. Fenyvesi írásainak alaptézise, hogy „vadnak születtünk”, tehát megvan bennünk a hajlam a nyitottságra, a ránk szabott keretek feszegetésére. Fenyvesi Ottó tudatmódosítója sajnos kevesekhez jut el, pedig disznóvágásokon, egyetemi bulikban, kopott albérletekben és irodalmi esteken jó helyen lennének ezek a „versek és kalózszövegek”, ahogy önmagukat definiálják az írások. Ezekből kiderül: a szerző a kortárs irodalom meghatározó lemezlovasa, ki egyelőre a bölcsészeknek keveri régi és új idők zenéjét, hogy különleges dolgok történjenek velük, és megtanulják összeegyeztetni az újat a régivel.
Fenyvesi Ottó: MINIMUM Rock & Roll. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2015.
Apokalipsa Unplugged
Kod nas više nema kanibala – zvuči gotovo kao naslov pamfleta u kojemu se ironično i s gorčinom pristupa problemu sveprisutne neljudskosti. Pa ipak, riječ je o antologiji pjesama Otta Fenyvesija, mađarsko-vojvođanskog autora, koju su priredili urednik Delimir Rešicki i izdavač Fraktura.
Ovaj pomno osmišljeni izbor poezije sastavljen je iz šest pjesničkih zbirki i podijeljen u cikluse: Minimum rock & roll, @meričke improvizacije, Anđeo kaosa i Kolaps. Knjiga je to koja problematizira destruktivnost i opstanak našega društva te pomoću književnosti i glazbe prati linearni tijek povijesti. Autor povezuje tri vremena: prošlo, sadašnje i buduće te stvara jedinstven ritam, preludij u propast planete. Od jasne melodije, preko suzvučja različitih glasova i posvemašnje buke svijeta, dolazimo na koncu do bijeloga šuma.
Povijest kakvu poznajemo premrežena je događajima koji još uvijek djeluju na svijet i pojedinca u njemu. A kada kažemo povijest, prvo na što pomislimo jest Velika povijest čovječanstva i ratovanja. Na drugoj razini shvaćamo je kao razvojni proces umjetnosti, sporta, industrije i uopće svih vidova jedinstvenoga ljudskog djelovanja u nekome području. Tek na koncu dolazimo do osobne povijesti, do individue čiji se život zatekao u određenomu vremenu i prostoru.
Čitajući izbor iz Fenyvesijeve poezije, nemoguće je ne uočiti čvrsto ispreplitanje svih navedenih razina. Bez obzira na vrijeme nastanka, sve sabrane pjesme, stihovane i one u prozi, obilježene su trima povijesnim slojevima koji se sabiru i prelamaju u subjektima. Već nam prva pjesma kojom se otvara knjiga, Helter Skelter, posve jasno predočuje tročlanu historijsku koncepciju, i to na nekoliko mjesta od kojih izdvajam samo ona koja su nužna za ocrtavanje rečenoga:
"Rođeni smo divlji, zaokruženi, cjeloviti, / gledali smo zavjesu, željeznu, / vidjeli veliki zid, barikade / vidjeli plakat Maa i Guevare // Rekli smo život, rekli smo smrt/ rekli smo jagode i krv, revolucija/ dođi kraljevstvo tvoje, oh yeah! / rekli smo Helter Skelter / [...] // Slušali smo zvuke tišine / vidjeli slike patnje, oh yeah! / svi su se vojnici islama već opremili/ čekala ih je Velika Jabuka, Manhattan"
Ravnamo li se po gornjem obrascu, možemo zaključiti da motivi velikoga zida i plakata pripadaju Velikoj povijesti, Helter Skelter povijesti glazbe i kultu Beatlesa, a 'mi' shvaćen kao jedinstveni subjekt - individualnoj povijesti. U cjelini, pjesma gradacijski niže motive i funkcionira kao vremenska lenta, na kojoj se od DDR-a i Sovjetskoga Saveza preko ratova u Kambodži i Vijetnamu dolazi do recentne povijesti i sadašnjice.
No, nije samo historičnost ono što obilježava ovu knjigu; u navedenom primjeru, komprimiranoga, moguće je vidjeti čitavoga Fenyvesija. Pa tako u stihu dođi kraljevstvo tvoje, oh yeah! vidimo prvu naznaku intertekstualnosti koja često funkcionira u ironijskome ključu. Budući da je zanosna molitva stavljena uz bok smrti, krvi, revoluciji i još k tome tadašnjem glazbenom poletu, mogli bismo reći da je riječ o vrhunskoj groteski, mladosti koja pod vječnim galgama sluša i svira rock.
Intertekstualno, posebno su zanimljive pjesme Minimum rock & roll i @meričke improvizacije u kojima citatnost funkcionira kao stara i rijetka, upravo nađena mudrost. Primjerice:
"Našao sam retke podcrtane: / ‘Prva važna gesta stvaranja uvijek je / kaos.’// James Joyce"
Ili: "Našao sam retke podcrtane: ‘Svako društvo koje sprečava razvitak ljubavi dugoročno mora propasti zbog toga što je u proturječju s temeljnim potrebama ljudske prirode.’// Erich Fromm"
Osim intertekstualnosti, česta je i metatekstualnost, svijest autora o onome što stvara i o vremenu u kojemu stvara, kao i isticanje pojedinih književnika te njihovo apostrofiranje. Sve navedeno sadržano je u pjesmi Čitajući mrtve Vojvođane:
"Ne znam više u što i u koga vjerovati. / Sere im se za pjesme, lirika je u krizi. / Pregazile su nas sve desetine / i odredi stoljeća [...] Više ne znam kojim da vas / zovem imenom. / Mrtvi Vojvođani. / Mučenici četrdeset četvrte. / Dunav je još hladan kod dalekih srijemskih obala. / Valjalo bi u nešto vjerovati. / Snažno. / Ili umrijeti mlad ili malo poslije. / Jedva korišten. / Kao Csáth i Sziveri."
Moramo imati na umu da je Fenyvesijeva poezija upravo postmodernistički inkluzivna, ona izjednačuje visoko i nisko i iz obaju polja uzima što joj je potrebno. I sama je knjiga hibridna, dopunjena autorskim kolažima, pa tako ono što je iskazano riječima Fenyvesi iznova, kao supriređivač knjige, nudi u vizualnome obliku. To nipošto ne čini kako bi dopunio pjesme i proglasio ih krnjima, već kako bi pokazao mogućnost pomicanja poetičkih granica preko ruba nazovi čiste, isključive umjetnosti (one hermetički zatvorene kutije u koju ne ulazi nimalo svježega zraka) i tako tematski i stilski sjedinio sliku, riječ i glazbu.
Pa ako uz knjigu i ne dolazi longplejka, muzikalnost se, osim u provodnim motivima, očituje u specifičnosti pulsirajućeg ritma. Fenyvesi ne miruje, niže slike, uzvike, lajtmotive i refrene, čitatelju poručuje kako ga je nemoguće zaustaviti. Njegove su pjesme svojevrsni perpetuum mobile koji neprestano proizvodi estetsku energiju. Upravo su ritam i buntovni jezični registar kontrapunkt ideji bolesnoga svijeta koji se, gotovo derviški, vrti do iscrpljenja.
U izboru svakako je najposebniji i najzanimljiviji drugi ciklus – @meričke improvizacije. U njemu nalazimo tri pjesme koje imaju refren (možemo ga nazvati i mantrom) koji se ponavlja nekoliko puta, i to uvijek na početku nove stihovne cjeline. U pjesmi Roll over T@polca ponavlja se stih "Između svega i ničega", u pjesmi Blues iznad oceana varira se i gradira stih "Život lijepo polako ide dalje". Isti je slučaj u Majčinoj vigiliji, a refren se javlja kada se glas subjekta zamijeni majčinim: "Sine moj, ne treba se uzbuđivati / ne treba, / ne treba"
Refren na poseban način zaustavlja pjesmu u jednome trenutku i apsorbira u sebe sve što je prije rečeno, riječ je o postupku koji djeluje kao revizija nakon koje ostaje prisutno samo ono što je uistinu bitno, a to je refren sam. On je nositelj ideje, ali i tona, atmosfere u pjesmi. Upravo se po tome ove pjesme razlikuju od svih ostalih autorovih uradaka. Naime, ove su tri pjesme upravo melankolične, ravnomjernoga ritma koji umiruje, one su stilski i sadržajno oslonjene na stoičku filozofiju života, iako je jasno vidljivo da je njihov subjekt nipošto ne može predstavljati:
"Na međi života i smrti / to su nam bili posljednji trenuci / a sada smo samo pritisak tipke / na nekom boljem kompjuteru. / U zidu čavli i sunčev sjaj od stotinu ljeta. / Oko nas tužna zbrka, / tvoja ruka katkad na mome koljenu. / Još ne stojimo loše."
Međutim, tu je i četvrta pjesma koja je ciklusu dala naslov. Sastoji se od niza lirskih fragmenata koji se mogu čitati i povezano i odvojeno. Ona je posljednja u ciklusu i svojim se ritmom razlikuje od prethodnih, a njezin se ton neprestano mijenja. Subjekt je obilježen i melankolijom, i letargijom, i ekstazom – nalazi se u rascjepu emocija i možemo ga definirati jedino kao nestabilna.
Nestabilnost subjekta uvodi nas u intenzivnije tematiziranje nestabilnosti i samoga svijeta u ciklusima Anđeo kaosa i Kolaps. Čitatelj tako ima dojam da je ovaj izbor složen upravo kako bi se postigao efekt protoka vremena i neizbježnosti svršetka svijeta. Pa tako nalazimo stihove "ovom prokletom svijetu ponestaje benzina" ili "taloži se na nas jedna supernova". Mnogobrojne su i bolne slike alijenacije društva koja se postepeno razvijala i došla do klimaksa, kontakt postaje nemoguć ili pak apsurdan. Fenyvesi je upravo na tim mjestima najoštriji u svojoj kritici, promotrimo pjesmu Hardcore Punk Blues:
"Ja sam 104-781 / Nosim plamenocrvene cipele s visokim potpeticama / Udari me u leđa, ništa mi neće biti / Izvrći me, cijedi me, gurni u provaliju / U ovim cipelama vatrenih potpetica potpuno sam tvoj / Razoružala si me / Ritual poznaješ, i ja sam tvoj [...]"
Subjekt sebe definira kao broj, on gubi svoj identitet i postaje zamjenjiv bilo kojim drugim brojem, njegova je sudbina definirana vanjštinom, visokim crvenim cipelama, motivom koji ga izdvaja, karakterizira i katalogizira te čini ranjivim. Problem identiteta uočljiv je i u pjesmi Nosi me glava: "idem ja / ja kao ja-ti-on-mi-vi-oni / prvo lice jednine u izjavnom obliku / izazvao sam sudbinu na sjenovitoj strani ulice / klateći crnu torbu od svinjske kože / kad je pored mene projurila tableta / LSD-a posisana u obliku polumjeseca [...] "
Svakako, vrhunac svega navedenog jest pjesma Neandertalska šetnja koja je pisana u obliku stihovanog telegrama iz budućnosti u kojoj robotizacija preuzima sve sfere ljudskoga djelovanja i postaje sve autonomnija, gotovo imuna na čovječanstvo. Ipak, Fenyvesi nije pjesnik-prorok koji anticipira buduće događaje, već pjesnik-promatrač koji uviđa ono što trenutno jest i ono što je bilo te racionalno, ali ne i ravnodušno, donosi zaključak o onomu što će biti.
Kod nas više nema kanibala izvrsno je koncipiran izbor Fenyvesijevih tekstova, a naslov-stih sve je samo ne istinit. On je tek čežnja za utopijom, civilizacijom koja neće jesti svoju djecu. U mogućnost njezinoga ostvarenja pojedinac će povjerovati ili ne. Do tada, "između velikih metafora menstrualnih / ciklusa civilizacije", ostaje nam tješiti se poezijom.
Blues a bácskai táj felett
FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA I–II.
Fenyvesi Ottó költészetéről írva nehéz megkerülni a rockzene, a beatkultúra és a punk inspirációját. Manapság az alacsonyabb regiszterbe sorolt szubkultúrák és a szépirodalom kapcsolata olyan magától értetődő, talán észre sem vesszük, és Térey János olvasói sem szégyenlik, hogy értik a szerző Rammstein-referenciáit. Talán még a trashkultúra használatba vétele miatt kényszerül némi magyarázkodásra Bartók Imre vagy Nemes Z. Márió, de ezek már csak részletkérdések… – FÖRKÖLI GÁBOR KRITIKÁJA
FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA I–II.
Fenyvesi Ottó költészetéről írva nehéz megkerülni a rockzene, a beatkultúra és a punk inspirációját. Manapság az alacsonyabb regiszterbe sorolt szubkultúrák és a szépirodalom kapcsolata olyan magától értetődő, talán észre sem vesszük, és Térey János olvasói sem szégyenlik, hogy értik a szerző Rammstein-referenciáit. Talán még a trashkultúra használatba vétele miatt kényszerül némi magyarázkodásra Bartók Imre vagy Nemes Z. Márió, de ezek már csak részletkérdések. Az Újvidéki Rádió lemezlovasaként és könnyűzenei szakíróként Fenyvesi Ottó azonban még szembesült az értetlenséggel, a finnyás távolságtartással, a beatkultúra és a magas művészet közötti szakadékkal és általában véve azzal, hogy az irodalom, a művészet számára a popkultúra nem természetes adottság. És miközben érdeklődése és személyes ízlése a dübörgő rock irányába húzta, értelmiségiként rálátott a kultúra átalakulásával kapcsolatos fenntartásokra, és maga is kritikusan, érzékenyen tudott reagálni a könnyűzenén alapuló kultúra belső ellentmondásaira.
Ezt azért is ki kell emelni, mivel ezek a feszültségek már kezdettől fogva költészetét is jellemezték. Éppen ezért, noha az őt ihlető kulturális jelenségek nem egyszer az ösztönök felszabadítását, a pszichedelikus élményekre való nyitottságot, a kulturális-társadalmi-nyelvi normákkal való szakítást hirdették, Fenyvesi szövegeiben mindig is intellektuális volt. Lelkesedése sosem volt naiv. A költő már az elejétől fogva tépelődő szentimentális volt. A töprengések tárgyául szolgáló ellentmondások a beatkultúra alapvető társadalmi attitűdjéből, a lázadás természetéből fakadnak. A beatkultúrában a lázadás kudarca különösen látványos. A populáris zenét a könnyű befogadhatóság a terjesztést szédületes sebességben lehetővé tevő médiumokkal együtt szinte azonnal áruvá tette. Undergroundból pillanatok alatt mainstream lesz a könnyűzene; ez ellen tudatosan küzdeni kell, és mindig újabb és radikálisabb művészi eszközökkel kell biztosítani, hogy az adott produktum ne csupán eladható termék legyen. Azonban – és itt mutatkozik meg a küzdelem hiábavalósága – a rockzene lényegéhez tartozik az az igény, hogy integratív legyen, és hogy ne csak az elithez szóljon. Az áruvá válás mellett a lázadás másik problematikus velejárója az utólagos nosztalgia. Nosztalgia egy olyan ideális, kitüntetett korszakkal kapcsolatban, amikor ez a lázadás még tiszta, autentikus, romlatlan volt. Mint minden nosztalgia, ez az alaktalan visszavágyódás is megbízhatatlan, hiszen abban sem lehetünk biztosak, hogy tárgya valaha is létezett-e olyan formában, ahogy arra emlékezni szeretünk. Fenyvesi Ottó költészete ezekről a dilemmákról lelkiismeretesen számot adott, de közben meg tudta őrizni mélységesen romantikus lelkesültségét és érdeklődését is.
A Halott vajdaságiakat olvasva című, most már két kötetnyire duzzadt versciklus látszólag éles tematikus váltást jelent a „farmernadrágos” irodalomhoz, a beatköltészethez képest. Az első kötet 2009-ben, a második 2017-ben jelent meg. Szerzőjük arra vállalkozik bennük, hogy vajdasági szerzőket olvasson újra, lefedve a teljes huszadik századot, és olvasatáról költői formában adjon számot. Törekvéseikben, stílusukban és magatartásukban meglehetősen sokszínű a Fenyvesi által felsorakoztatott társaság, és semmiképpen sem mondhatnánk, hogy sok hozzá hasonló alkatú költő akadna köztük. A fiatalon elhunyt Sziveri János, a harsány, a végletes kijelentésektől vagy a váteszköltői szereptől sem visszariadó nemzedéktárs az egyetlen feltűnő kivétel, nem csoda, hogy a szerzői hang éppen vele osztja meg azt a szomorú felismerését, hogy a Lennonra támadó Chapman pisztolylövésével „véget ért a beat-korszak”. Önmagában egyébként a két kötet címében jelzett tevékenység, vagyis az olvasás is csendes, magányos tevékenységet sejtet, az írás médiumának a kizárólagosságát, amely megint csak távolabb visz Fenyvesi költészetének alapvető zenei ihletettségétől. Azonban majd látni fogjuk, hogy ez a kizárólagosság csak látszólagos.
Összességében a szerzőt ebben a versciklusban is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint avantgárdabb ihletésű műveiben: Mi a kultúra? Mi az értelme az egyéniségnek, az invenciónak az alkotás szempontjából? Mi az írás és az olvasás jövője, értelme? És végül mi haszna van emlékezetünkkel életben tartani elmúlt vagy múlófélben lévő korok életműveit? A ciklus újabb kötetében olvasható Marcus Aurelius-idézet keserűen provokatív: „Arasznyi az ember élete, arasznyi az a földzug, ahol él, arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is. Hiszen ezt a hírnevet gyorsan pusztuló emberférgek egymást felváltó nemzedékei hordozzák, ezek pedig még önmagukat sem ismerik, nemhogy arról tudnának, aki már régen meghalt.” Mintha más témája sem lenne Fenyvesinek, mint a hírnév mulandóságának a rezignált tudomásulvétele. A helyzet szerencsére nem ilyen reménytelen. Marcus Aurelius még a modernség előtti, antik vagy antikizáló hírnév fogalmáról beszélt, amelyet egyesek afféle alternatív földi – az utókor emlékezetében fellelhető – mennyországként, a halál utáni élet szekuláris változataként képzeltek el; ez különösen jellemző volt a reneszánszra. Mások ezt az optimista felfogást radikálisan elutasították. A sztoicizmus és a kereszténység teljesen negligálta az evilági dicsőség értékét. A modernség előtt a hírnévről mindent vagy semmit alapon beszéltek. A modern felfogás azonban már nem abszolútumokban gondolkodik az emlékezet kapcsán. Ahogy Nietzsche is már észrevette, a kultúra az emlékezés és a felejtés dinamikus viszonyából áll elő, egészséges működéséhez mindkettő szükséges.
A Halott vajdaságiakat olvasva pontosan erről a kétirányú folyamatról szól. Afféle alternatív irodalmi kánont próbál összeállítani, ismert és kevésbé ismert vajdasági szerzőkből. A versekben lecsapódó reflexiók újraolvasás termékei, azonban a költő- és íróportrék felidézésében nincs kizárólagos szerepe az irodalmi, költői szövegek olvasásának. Fenyvesi ugyanis – ellentétben mondjuk Tőzsér Árpád Tanulmányok költőportrékhoz c. kötetével – nem igazán törekszik arra, hogy a tárgyalt életműveket stílusutánzatok, pastiche-ok segítségével ragadja meg. Még motivikus, intertextuális utalásai is igen visszafogottak. Az egyes versek nála a leggyakrabban az életrajz és életmű együttes újragondolását jelentik. Komoly szerep jut ebben az életutak tragikumának, sőt időnként a történelmi szenzációnak is: az újabb kötetben megjelenik például Munk Artúr, aki a Carpathia orvosa volt, amely hajó elsőként sietett a süllyedő Titanic segítségére. (A verseket egyébként életrajzi jegyzetek vezetik be, amelyek gyakran tényleg keveset vagy semmit sem mondanak az életműről, ami viszont zavaró tud lenni.) Ahogy haladunk előre az időben, úgy válnak egyre fontosabbakká Fenyvesi személyes emlékei. Talán itt a legéletbevágóbb, hogy a szöveg a nosztalgia csapdái ellen védőoltást nyújtson. Az emlékezés önkényességére, a mítoszgyártás felemás igazságára szép példa a Sziveri haldoklásáról szóló részlet. A költőt az Uzsoki Utcai Kórházban kezelték, és ez az a része Zuglónak, ahol több vajdasági városról elnevezett utca is van, és így puszta szavak válnak az egykori élmények pótlékává, ahogy azt a szöveg is tudatosítja: „Utolsó sétánk Zuglóban, / a Handzsár utcától a kórházig: / Újvilág, Szenttamás, Titel, Csantavér, / Bácska utca. Újvidék sétány és tér. / Számba vettük életterünket, ahol élnünk adatott.”
A két kötet nagy erénye a vajdasági író fogalmának átgondolása. Kötetébe olyanok is bekerülnek szülőhelyük vagy egyéb életrajzi eseményük okán, akikre nem elsősorban vajdasági szerzőkként gondolunk. Ilyen Herczeg Ferenc vagy Moholy-Nagy László. Csáth Gézáról és Kosztolányi Dezsőről természetesen tudjuk, hogy Szabadkán születtek, és magunkban be is azonosítjuk az Aranysárkány Sárszegjét Szabadkával, de – nagyon helyesen egyébként – nem préseljük bele őket a határon túli, kisebbségi író dobozába, és nem csak azért, mert őket az egyetemes magyar irodalom élvonalában illik számon tartani, hanem mert egyébként sem éltek és alkottak határon túli magyarként vagy kisebbségi élethelyzetben. De néha rá kell mutatni, hogy számtalan kötődésük közül a Délvidék is szóba jöhet. Megint másik élethelyzet az anyaországban született, de később a Vajdaságba települt íróké. Mondani sem kell, Fenyvesi Ottó a kanonikus és a marginális szerző, a centrum és a periféria ellentétét is újragondolja, és kötete rámutat az irodalmi térben kialakuló szerepkonfliktusok problémájára is. Szenteleky Kornél neve például alighanem a Kalangya c. vajdasági folyóirat alapító szerkesztőjeként több irodalmár számára is ismerősen cseng, azonban olvasni bizonyára csak kevesen olvassák. Ráadásul eredeti hivatását tekintve orvos volt – a művelt, a kultúrát nélkülözni képtelen orvosírók közé tartozott –, praktizált is, és mint Fenyvesi Ottó verse is szépen bemutatja, egy egész közösség testi és szellemi jólétének felelőseként próbált helytállni, amely közösség – a vers pontosan érzékelteti – hol az ósziváci rendelő látogatóira korlátozódott, hol az egészen Budapestig érő magyar irodalmi életig tágította határait. Fenyvesi újrakanonizálási kísérlete az irodalom fogalmát sem szűkíti le a tiszta szépirodalom mezsgyéi közé. Helyet kap a könyvben a nyelvész, nyelvjáráskutató Penavin Olga és a képzőművész és művészeti szakíró Moholy-Nagy László is. Utóbbi esetében Fenyvesi kivételesen elhagyja homogén, minimalista stílusát, és Moholy-Nagy kísérleti filmjeinek villódzását, burjánzó képi metaforáit teszi át versbe: „néger fiú egy áruház üvegfolyamában / tempó, tempó, tempó / tömeg a nagyvárosi utcán / alulnézet, felülnézet, harántnézet / villamosok, autók, biciklik, konflisok, buszok / minden elsüllyed a mélybe / világítótorony / a felvevőgép felbillen”. De a médiumváltás nem az egyetlen kísérlet, ahol a magyar irodalom átlépi a nyelvi határokat. Fenyvesi a magyar irodalom fogalmát nagylelkűen kiterjeszti a nem magyarul író, de a magyar kultúrát ismerő és szerető, a szerbhorvát és magyar irodalmak párbeszédéhez nagyban hozzájáruló vajdasági szerzőkre is: a montenegrói anyától és magyar apától származó Danilo Kiš, a délvidéki magyar költők verseit szerbre fordító Judita Šalgo és a többek között Ladik Katalinnal és Szombathy Bálinttal is együtt alkotó képzőművész, Slavko Matković sem marad ki.
Fenyvesi köteteinek címe hiába ígért újraolvasást – és talán a befogadóval való közös olvasást is –, a versciklus nem visz közelebb a szóba jövő életművek szövegtestéhez, és pláne nem válthatja ki azok végigolvasását. A Halott vajdaságiakat olvasva c. köteteket lapozgatva azonban megnyílnak azok a rejtekutak, amelyeken rálelhetünk a vajdasági magyar irodalom tágabb vonatkozásaira, pontosabban a tágan értett magyar irodalom vajdasági vonatkozásaira. Nem véletlen, hogy Fenyvesi legtöbb szóképe valamilyen módon a megidézett életutak helyszíneiben gyökerezik. A bácskai táj, az újvidéki és szabadkai utcák alapvető fontosságúak, ők tartják egyben a százévnyi irodalomtörténet sokféle hőséből összeálló, heterogén képletet: „Bácska: homok, homok és fekete föld, / akác és nyárfa, szalonna, bab és kenyér. / Végtelen sík a mi világunk, / hegyek és költők alig lakják. Innen szökni kell, és sírva visszajönni” (Gál László) – Fenyvesi költészete szinte közhelyességig koptatja a táj által sugallt reménytelenséget, ám miközben a vajdasági miliő kapcsán olyan gyakran emlegetett couleur locale-t Sziveri hasonló című versére utalva sokszor csak couleur lokálnak írja, szelíd iróniával idézi fel mind a nagy reményeket, mind a végletesen borús hangulatokat. Szóljon akár a dübörgő rock, akár valamelyik szorgalmas kismester halkabb éneke a Délvidék tája felett, Fenyvesi szűkszavú bölcsessége segít észrevenni minden emberi és művészi gyarlóság, dugába dőlt terv mögött a reményt.
Förköli Gábor
FENYVESI OTTÓ: HALOTT VAJDASÁGIAKAT OLVASVA. MÁSODIK KÖNYV
BENCE ERIKA
2019 // 01
Beteljesíti a 2009-ben megjelent első könyv – alcíme révén is nyomatékosított – ígéretét, miszerint a versek, átköltések és másolatok révén újraírt, általunk virtuálisnak nevezett vajdasági magyar irodalomtörténetnek lesz második és további kötete. A Halott vajdaságiakat olvasva második könyve azonban jelentős elmozdulásokat is mutat ahhoz a hagyományhoz, elsősorban a Bori-iskola által képviselt, kanonizált irodalomtörténethez képest, amelyre az első könyv ráíródott. Hozzávetőlegesen követi ugyanA jugoszláviai magyar irodalom [rövid] története [ Az irodalom élete] címeken napvilágot látott szintézis, illetve a Gerold László jegyezte Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon (2001, 2016) alakulástörténeti koncepcióját, ugyanakkor az irodalomról szóló gondolkodást kultúratörténeti elképzelések felé tágítja, amikor „vajdaságiakat” olvasva beemeli a versfolyamba a Moholy-Nagy László, Danilo Kiš, Slavko Matković, Keszég Károly, Judita Šalgo vagy a Penavin Olga opusáról írottakat.
A „halott vajdaságiak” olvasása mint poétikai eljárás messze túlmutat elsődleges jelentésén, miszerint lezárt [magyar] irodalmi opusok újraolvasásáról és verses újraírásukról (átköltésükről és másolatukról) van szó. A második könyvben nem kizárólagosan (szép)irodalmi életművek alkotják a líriko-epikai érdeklődés tárgyát, miáltal magát a vállalt hagyományt is felülírja. Ilyen értelemben a második könyv átfogó értelemben is palimpszeszt, A vajdasági magyar irodalom történetének törlése és újraalkotása, ugyanakkor az első koncepcionális újragondolása. A kulturális értelemben vett tér és gondolkodás kitágítását pedig a nyelviségüket tekintve nem magyar írói életművek beágyazása mutatja.
A vajdasági magyar irodalom kanonizált történetének egyik legneuralgikusabb pontja az 1918-as kezdetről, illetve a magányos nagyság, Szenteleky Kornél („Vajdaság Kazinczyja”) teremtette irodalmi kurzusról szóló elképzelés. A Halott vajdaságiakat olvasva mindkét kötete – a maga áttételes, azaz poétizált módján– reflektál a kérdésre. Az első könyv címadó, a „Szenteleky-gondolatot” tematizáló költeményben, amelynek lírai beszélője a költészet mindenkori válságának helyzetéből („Szarnak a versre, válságban a líra. / Végigvonult rajtunk a század / összes raja és alegysége.”) tekint vissza az évszázados nagytörténetre, sorra meg-, illetve felidézi az alakulásfolyamat emblematikus alkotóit, helyeit és toposzait: Csáthot, Kosztolányit, Szentelekyt, Csukát, Sziverit, Szabadkát és Szivácot, Duna menti Hollywoodot, port, sarat, barázdát, fekete majálist, vicinálist és halálvonatot. Csáth és Kosztolányi beemelésével (éppúgy, mint a második kötetben Herczeg Ferenc bevonásával), az „újraolvasás poétikájával” bont le merevvé vált kanonikus határokat, hiszen a Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik kiadása sem tartja a vajdaságinak nevezett kisebbségi irodalmi reprezentáció szerves részének a Csáth-, a Kosztolányi- és a Herczeg-opust sem, míg a Bori-féle irodalomtörténet ezeket az „előtörténetbe” sorolja. Hogy a Fenyvesi-versciklus nem elsősorban ezekre a diskurzusokra, hanem egy tágabb, kultúratörténeti hagyományra épül, az első kötet központi metaforájává emelt „sár”-képzet és a könyvnek a Renaissance folyóirat beköszöntőjéből vett, ugyanezt a metaforát variáló mottója hívja fel a figyelmet. A „sár” mint a vajdasági magyar irodalom egyik leghatásosabb önreflexiója ugyanis – egyébként a vajdasági magyar irodalom atyja („nagyapánk” – Juhász Erzsébet Műkedvelők című regényében, 1985), Szenteleky Kornél által elmarasztalt – Papp Dániel novellisztikájából, a „Bácska–Tündérlak–Magyarhon”-asszociációból kelt életre.
A második könyvben nincs mottó és nyitó vers sem, viszont a kötetkezdő palimpszeszt a Szenteleky-opus újraolvasását jelenti, amelynek beszédmódja nagyon erőteljesen kötődik az első kötet hitvallásversének lírai attitűdjéhez és poétikájához; a lírai beszélő mintegy megvalósítja, hangot ad annak a „programnak”, amely a Halott vajdaságiakat olvasva című költeményben nyer kifejezést. Miként az ars poetica, a ciklus sem csak újabb Szenteleky-vers a vajdasági irodalmi diskurzusban, hanem egy fontos és jól kivehető hagyományba (pl. Wilhelm-dalok, árvacsáth ) illeszkedő, jelentős költői teljesítmény. A Halott vajdaságiakat olvasva – legalábbis e sorok írójának értékelése szerint, s legyen bár túlzás! – aMi volt kérded a legszebb Dániában (Tolnai Ottó), sőt a Kormányeltörésben (Domonkos István) szomszédságában foglal helyet ama virtuális versfolyamban. Egyéni olvasói tájékozódás és szubjektív élményrögzítések határozzák meg persze, hogy hova helyezünk egy-egy költeményt a magyar irodalom alakulástörténetében; nyilván a forma és beszédmód (ha egyáltalán le szabad írni ilyen régies fogalmakat egy könyvismertetőben!) az, ami Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből versét is eszünkbe juttatja.
Az első könyvből – a sokat emlegetett programversen kívül – a Dettre-, a Herceg- és a Juhász-verset emelhetjük ki mint különösen megkapó, megrendítő vagy megszólító költeményeket, míg a második könyv legjelentőseb palimpszesztjeinek (a Szenteleky-újraírás mellett) a Szirmai- és a Fekete-opusra ráíródó (próza)verstermést tartom. Lehet, hogy az sem véletlen, hogy a Fenyvesi-féle versdiskurzus kiemelkedő teljesítményei, azaz a megszólításnak/megszólítottságnak ezek az intenzív változatai épp az adott opusokhoz kötődnek, hiszen ők a mai értelemben vett vajdasági magyar irodalom „alapítói”, iskola- és műfajteremtő alkotói, akik más szempontból mégis outsiderek (miként az első könyvről szóló kritikámban neveztem őket): magányos teremtők egy kulturálisan „rideg” világban – gondoljunk Szenteleky Kornél Bácskai éjjel című, a Fenyvesi-versekben is „továbbíródó” költeményére: „Bácskai éjjel az Olimposz alatt” (Halott vajdaságiakat olvasva); „[…] errefelé, / a műkedvelők vidéki virágoskertjében / is teremget irodalom, még nem untunk rá / a megnevezhetetlen sötét anyagra, / s megtoldjuk a végtelen látomások sorát, / újabb pillangókkal, tiszavirágokkal” (Szenteleky Kornél).
Különösen eksztatikus élmény az idős Szirmai Károly magányát, az esztétikum fontosságáért folytatott s az aktuális ideológiák világában perifériára vetett küzdelmét megjelenítő versciklus. Feszültségét az író/szerkesztő képviselte magasabb rendű etikai világ és a dehonesztáló valóság ellentmondásának megragadása teremti meg. „A kockás, nagy füzetben / esztendők óta / vonat vesztegel. / Nincs, aki beindítása, / néha megkondul / egy fáradt, / meggyötört harangszó. / A rozsdamarta pusztában / még messzi a tél, / minden csendes. / A kockás nagy füzetben. / A messzeség muzsikál, / halak surrannak némán, és / olykor a homályban / feldereng egy kis költészet.” (Mint Orbán Ottó versében látjuk Berzsenyit: „[…] még nincsben telnek a férfiévek / az idő tó melyben hiába csapkod / az üstökös nyomor csóvája / csak az eszme rázza az oszlopot…”)
A Halott vajdaságiakat olvasva első könyvének kritikai recepciója felvetett egy olyan gondolatot, miszerint a lírai beszélő értékítéletet is mond azzal, hogy mennyi figyelmet, milyen hosszú verset, ciklust szentel valamely életműnek. Ezt a véleményt akkor is, most is elutasítom, hiszen a terjedelmi kritériumot felülírja a költemények esztétikai kifejezőereje, gondoljunk csak a Dettre János öngyilkosságát tematizáló, meglehetősen rövid, de annál hatásosabb versre az első kötetből vagy pedig a másodikban a Fekete Lajost megszólaltató versbeszéd remekbe szabott képi telítettségére. Mi több, a (verses) irodalomtörténet (olvasónapló) írásának, létrehozásának alapelve is felismerhető törekvésében, amikor (mint egy objektív szintézis) szamba vesz, (újra)értelmez, olvas – nagy jelentőségű és kismestereket, sőt műkedvelőket is –, miközben nem a kihagyásról, a szelektálásról, s kevésbé az értékminősítésről, mint inkább a megőrzésről és az újraalkotásról szól ez a líra, pontosabban liriko-epika, hiszen az egymást követő ciklusok, versek jelölése és elrendezettsége mögött, a lírai versbeszéden túl felismerhető egyfajta epikai szál, a történet (a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetének) „elbeszélése”.
Sokféle megjelölés eszünkbe juthat, ha szükségét érezzük annak, hogy a képzőművészet kifejezőeszközeit is felhasználó (az egyes ciklusok, különálló fejezetek címlapjain a költő saját rajzai szerepelnek, míg a fedőlapokon ismert vajdasági művészek, Hangya András és B. Szabó György alkotásai) könyv műfaját – azon túl, hogy „verseskötet” – pontosítani szeretnénk. Verses olvasónapló, „olvasmányregény”. Az első könyvről néhány évvel ezelőtt Virtuális irodalomtörténet címmel értekeztem. Ezt a címet adtam később a jelzett dolgozatot is magában foglaló, 2015-ben megjelent tanulmánykötetemnek is. (zEtna – Basilicus, Zenta, 2017)
FENYEGETÉS
A fecsegő potyautas 74.
A Trianon az, hogy magad is befelé figyelsz, nem nézel át a kerítésen, a dróton, a falon, hagyod. Passzé, kisfiam. A Trianon nem nagymatrica, hanem érdektelenség. Közöny. Közömbösség. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Elfogultság, elragadtatás, szelíd, fájdalmas mámor. Ezek a szavaim. De láttam például a minap, milyen nehézség az úgynevezett kánon fölépítése, kialakítása, hogy az micsoda türelem, mennyi pénz, mennyi csilingelés. Nagy István életművét lehet megtekinteni még néhány napig a Kieselbach Galériában, Jászai Mari tér, Bp., tessék szépen odafáradni, képileg Bartók, eseményileg a minden.
Azonban én most Fenyvesi Ottót jöttem dicsérni és magasztalni, nincs öltöny, sem nyakkendő, sem VIP kártyabelépő, a tárca portáján leadtam a két pisztolyt, a baltákat, a késeket és a savas flakont. Milyen kevesen tudják, hogy Domonkos István megírta a Kormányeltörésben című versét, szerintem benne van legfelső top tízben, lalala. Menj végig az imbolygó versolvasó soron, Tolnai Ottó, Sziveri neve mit mond. Balázs Attila, Hász Róbert, Kontra mint komoly írók. Pardon, de Sziveri 36 évesen ment el, rémületes fájdalmakkal meggyötörve, nagyon nagy költő volt, kutya se tud róla, anyukám, jó, legalább díja van, a szakma ismeri.
Kedvenc állatom azóta a rinocérosz.
Szóval hogy a Trianon nem az, hogy elvettek hegyet, völgyet, iskolanevet, történelmet, sufnit, íróasztalt. Csillagom, hiába kapod vissza a hegyet, és mászol föl rá sminkelt himnuszolva, akkor se látszol. Maradsz annak, amekkora vagy. Nem az hallik, aki ordít, vagy akit hangszóróba gyömöszölnek. Ilia Mihályt mikor és ki hallotta kiabálni?! A Trianon az, hogy magad is befelé figyelsz, nem nézel át a kerítésen, a dróton, a falon, hagyod. Passzé, kisfiam. A Trianon nem nagymatrica, hanem érdektelenség. Közöny. Közömbösség. Szarházi irigység. Düh, aminek nem tudod az aprómenetét. A Trianon falépítés. És részt veszel benne, mint tavaszban az aranyeső, mint őszben a rozsda. A Trianon az, hogy átjön a kikericses mezsgyén, és lebosszul. Oké, oké, értem, van rá lelki indok, sokat, ja, de nagyon sokat szenvedtem, míg te hűs, hazai madártejjel öntözgetted a háborgó, verset író öled, hát most szépen, módszeresen lealázlak, kifosztalak, megmutatom neked a homályos nemzeti sarkot, satöbbi, de különben olyan akarok lenni, mint te. Úgy fésülöm én is, pont úgy félre, nem?! Jól áll? Mondd, már, hogy jól áll, bazmeg!
Béla adta oda a két, buborékos borítékos könyvet. Ő a gondnokunk. Szoktunk tőle karácsonyi üdvözletet kapni, Boldog karácsonyt, a gondnok. Pincsije van, és én elég jó embernek tartom, ha ez számít valamit. Valamikor egyszer beszaladt a pincsi, nem tudtam miért, aztán kiszaladt. Addig beszéltünk valamit kint. Hát hagyott egy tócsát a szoba közepén.
Na, de elég is hozzá, hogy Fenyvesi Ottó verses köteteit küldte el nekem maga a szerző, Béla őket hozta el, mert már régen látom, hogy miféle kincsek ezek, viszont a könyvekhez nehezen lehet hozzá jutni. Vagyis nem lehet.
Halott vajdaságiakat olvasva.
Szarnak a versre, válságban a líra
„Végigvonult rajtunk a század
összes raja és alegysége.
voltak divatos nyavalyák,
fekélyek, allergiák infarktusok,
kankók, náthák és vírusok…”
Ezek a versek, melyeknek újkori példányait pl. föl lehet lelni a magvetős Szép versekben, a nyár legszebb eseményei voltak nekem. Metszetek. Kivonatok. Egy mondatba sűríti az életet, vagy az élettörténés novellisztikus, parabolaszerű mikéntjét, efféle mondatokat sorakoztat szépen, szellősen egymás után, ilyen mondatokkal mintegy kibéleli, levegősíti a versteret, és mire egy-egy költemény végére érek, meghalok, legalábbis sírok. Emberi életek a dunsztos üvegben, nesztek. Ötvenöt írói/költői nevet számoltam, meg még az ujjak. Ezek az emberek nekünk mind testvéreink, a véreink voltak. Erről ennyit.
Nagyon finom.
A nosztalgia eperből van. Édes, és vérzik is és fáj is. Látom, hogy éltél, mit tudtál, mi volt a pasziánsz, a reneszánsz, szürreál, a szoszoszocc, mi az új truváj. Mentünk a múltkor Újvidékre Pistivel meg Kingával, nem volt az egész Vajdaságban az egész mezőn egy kibaszott fa. Pfú, anyukám, milyen finom volt a semmi (kukorica, búza, rozs) elterülése.
Befejezésként pedig szeretném fölkérni a magyar kiadókat, hogy mihamarabb adják ki, valaki tegyen érte, hogy Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasok c. nagyciklusa egy köteteben, szép kiadásban jelenjen meg. Most még csak egyszer szóltam, és halkan írtam, de. Nem fenyegetőzöm, viszont le fogom bosszulni, ha nem teszitek meg.
Egy szép kiállítású, díszes könyv, ott lenne a helye a nagyban.
Finom lenne.
Hanem mire befejeztem ezt a szövegelést itt, a tárca ruhatára bezárt. Egy hét múlva nyitás, viszont továbbra is halkan mondom, nem kettő, de három csütörtöki pisztolyom volt.
Szerző: Darvasi László
Az égbolt Bácska és Paloznak fölött
Fenyvesi Ottó, a Délvidéken született költő harminchét évesen hagyta el a háborús Jugoszláviát, ahová gyermekkora, otthonérzete és sikerélményekben nem is szegényes pályája kötötte. 1974-től – ameddig be nem tiltották az orgánumot – az Új Symposion szerkesztői és szerzői gárdájához tartozott. Ez az időszaka egybeesett dunántúli kamaszkorommal, s így történhetett, hogy az újvidéki rádió könnyűzenei slágerlistáját nekem éppen Fenyvesi Ottó ismertette, játszotta le a középhullámon. Közös anyanyelvünk mellé kaptunk még egyet tehát az évtizedtől: a rock and roll-t. Mára e könnyűzenének is komoly súlya lett, nem túlzás – hagyományt teremtett.
Fenyvesi Ottó egy színmagyar bácskai faluban, Gunarason született, Topolyán járt általános iskolába és gimnáziumba, az egyetemet Újvidéken végezte. (Katonai szolgálata vagy éppen a képzőművészetért megtett tanulmányútjai révén neve még több földrajzi névhez is köthető a régi Jugoszlávia területén.) Személyes életét, egyben irodalmi pályaívét a szerb‒horvát háború kitörésétől (1991-től) magyar helységnevek rajzolják meg; a groningeni kitérőt Veszprém, Tapolca és a Balaton-felvidéki Lovas és Paloznak követték.
Veszprémben 2002-től – Arany János szavával élve – énekesből énektanár lett, az MTA Regionális Központjának munkatársa. Főszerkeszti ma is a Vár Ucca Műhelyt, de ugyanúgy, itt, e megyeszékhelyen jelent meg újra – közreműködésével – szülőföldje periodikája, Ex Symposion címmel. 2009-ben a zETNA Kiadó gondozásában jelent meg a Halott vajdaságiakat olvasva című verseskönyvének első kötete. A már veszprémi költő kötete a határon túli Zentán látott napvilágot. Lám, a határon túli régi és a határon inneni új otthon – mint haza a magasban – a lírában együtt létezhet. A címadó költeményből hadd idézzek Fenyvesitől két délvidéki alkotóról, Csuka Zoltánról és Szenteleky Kornélról:
Új barázdát szel a lézer.
Verseitekkel kelek és fekszem…
[…]
Ránk férne egy kis boldogság. Csuka Zoltán!
Ránk férne a régi versek halk üteme.
Itt jártatok.
Nem vagytok már. Eljött értetek
a Vajdaságba a halál.
Mikes Flóris, Szenteleky…
Bácskai éjjel az Olümposz alatt.
Szenteleky szíváci biciklije.
Fényük hunyt házak…
(Halott vajdasági költőket olvasva, 8‒10.)
Csuka Zoltán a szabadkai gimnázium diákja volt, de családjuk 1915-ben Pécsre költözött, ahonnan fiatal költőként és folyóirat-szerkesztőként ment vissza Újvidékre. Két országban is fáradozott irodalmi műveltségével, költői és műfordítói mesterségével. Fenyvesi Ottó számára – látnivaló – tanulságos és rokonszenves életet élt. Csuka Zoltán idősebb korában nem csupán ellátogatott Tapolcára, ahol majd két évtized múlva Fenyvesi Ottó a helyi televízió és újság főszerkesztője lesz – de verseket is írt környékünkön. Csuka 1971-ben megjelent Ellentmondás a halálnak című könyvében (Magvető Kiadó) több olyan opuszra találtam, amelyeket szülőföldem, e táj szépsége ihletett. A költő szívében Újvidék, Pécs és Érdliget kincseivel ballagott le a tapolcai barlangba a több mint hetven lépcsőn. Ivo Andrič és Miroslav Krleẑa fordítójaként elismert alkotónak számított már, amikor versbe fogta a Tapolca alatti geológiai és hidrológiai csodát: „A tó mély zöldje vaknyugalmat őriz, / szellő nem éri, sodra, fodra nincs, / s hogy egykor forrott, tajtékzott a hőviz, / sziklákad oldott, míg e labirint / kirajzolódott itt a föld ölében, / arról csupán a töbrök vallanak, / melyek kivésték lassan s régesrégen / a boltívet s az öblös falakat” (A tapolcai Tavasbarlangban. In: Uő.: Ellentmondás a halálnak. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 99.)
Ilyen és hasonló régi versek halk üteme érinthette meg Fenyvesi Ottót, aki már csak azért sem írhatott hasonlókat, mert a modernizmusban – úgymond – az egyre kevesebb olvasók szarnak a versre. És válságban a líra. Csuka Zoltán barátja, Szenteleky Kornél, ahogyan nevezték és becsülték, a Vajdaság Kazinczyja Pécsett született, Zomborban érettségizett, Pesten szerzett orvosi diplomát, és – szomorú – fiatalon, 40 évesen Ószivácon hunyt el tüdőbajban. Az 1920-as évektől a jugoszláviai magyar irodalom szervezője. Csuka és Szenteleky 1928 – a Kéve című antológia megjelenése – után dolgoztak együtt. (Csuka Zoltán és Szenteleky a délvidéki magyar irodalom iránti felelősség kérdésében találkozott, Csuka a mozgatórugó, Szenteleky a tudatosabb tervező.) Küzdelmük azonban gyakran megcsuklott. A Vajdasági Írás megjelenésének második évében összeroppant a cenzúra, a közöny, a pénztelenség súlya alatt, de Csuka Zoltán hite, töretlen akarása, szorgalma nem csökkent. Alighogy megszűnik a Képes Vasárnap, belépett az újvidéki Reggeli Újság szerkesztőségébe, itt is hamarosan irodalmi mellékletet indított, a Mi Irodalmunk címűt. Szerkesztésére Szentelekyt kérték fel. Ennek a lapnak a halódásakor a mindig energikus, optimista, minden újrakezdésre hajlandó Csuka a már nagybeteg Szentelekyt egy új, önálló laptervvel kereste fel. Az 1932-ben induló periodika címe a Kalangya lett. (A cím szimbolikus, az embléma egy kalangyát – vagyis boglyát – összerakó magyar parasztot ábrázolt. Az ezerkilencszázhúszas és -harmincas években jó szándékkal, fiatalkori izgalommal vetették bele magukat az elszakított országrészben addig nem is létezett irodalmi élet szervezésébe. Fenyvesi Ottóék nemzedéke hasonló bizakodással, lendülettel indult Újvidéken. Az ezerkilencszázhetvenes évek vajdasági magyar költőire Szentelekyék csak azt hagyhatták, hogy ha nem élnek a hagyományok, akkor újra fel kell fedezni azokat, ha arra sincsen mód: teremteni kell újakat. Csuka Zoltán első expresszionista stílusú verseivel meg is tette ezt.
Fenyvesi Ottó legújabb verses könyvének (a Paloznak overdrive-nak) befogadását – hiszem – nagyban segíti, ha a Halott vajdaságiakat olvasva című verséből Szenteleky Kornél gondolatait is fölidézem a vajdasági sorsról. Szenteleky 1927-es írásában úgy látta és vélte, hogy például a Dunántúllal ellentétben „Itt a Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint például Erdélyben […] Itt nincs tradíció, nem kötelez a nemesség, nálunk nincs lokálpatriotizmus […] Ezen a lomha, lompos, tespedt tájon még kunyhója sincs a szépségnek. Ízléstelen, álmos kisvárosok, önző, mogorva falvak, hasznot ígérő kukoricások és – nincs tovább. Csúf és unalmas minden táj, egyiknek sincs lelke, íze, mesemondó kedve”. (Szenteleky Kornél: Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalom”-ról. In: Uő.: Ugartörés. Szenteleky Kornél válogatott írásai, II. kötet. Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Újvidék, 1963, 51‒55.)
1928-ban Szenteleky mintha Fenyvesi Ottó emberi és költői sorsának alakulását is előre látta volna. A vers a Vajdaságban című tanulmányában ugyanarról a jelenségről beszél, mint amiről Fenyvesi sokkalta drasztikusabban írt versében (lásd: szarnak a versre): „Szinte divatos dologgá vált az utóbbi időben a líra válságáról károgni, és megjósolni, hogy a következő évtizedek embereit nem fogja érdekelni a magános ember lelkisége…” (Szenteleky Kornél: A vers a Vajdaságban. In: Uő.: Ugartörés. Szenteleky Kornél válogatott írásai, II. kötet. Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Újvidék, 1963, 56‒64.)
Szenteleky Kornél gondolatmenetében a következő stáció a hagyományok kérdése. A mai kor embere a modern értelemben vett partikularitás és globalitás nem végletes, de mégiscsak ellentétpárjára ismer: „A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. Tekintetük a messziséget keresi, és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönüléseken. Az általános emberit látják, érzik, hirdetik. Látókörük széles, de persze nem oly éles, mintha szűk szögbe szorítanák, egy pontra szegeznék tekintetüket. A messzi horizont mindig elmosódottabb, mint a faluvégi erdő távlata.” (Uo.)
Kockázatos kijelentés lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy a fenti bekezdésben Szenteleky már akkor megrajzolta Fenyvesi Ottó portréját, akitől időben évtizedek választják el, sőt, háborúk. Annyiban mégis igazat kell adnom Szentelekynek, hogy Fenyvesi Ottó gesztusai, személyes döntései vagy éppen versbeszédei őszintén progresszívek voltak. Világképében neki is nyomot hagyott a kozmikus megrendülés, hogy Auschwitz után nem lehet, vagyis másképpen kell verset írni, s traumaként kellett emberként, művészként egyaránt megérnie, hogy annak a világnak véget vetett a két nép egymás elleni háborúja, amelyben – egy interjúban vallotta Fenyvesi Ottó – személy szerint jól kijött „egy másik ország multikulturális valóságával.” (Erről részletesen lásd: Blues és óceán. Fenyvesi Ottóval Prágai Tamás beszélget. Szépirodalmi Figyelő. 2005. 4., 67‒73., itt: 68.)
Tőle tudom, hogy a ’vonat’ megnevezésére külön szerb (’voz’) s külön horvát (’vlak’) szó van, s ettől egy valahai kalauz akár igazat is adhatott Danilo Kisnek, aki szerint Jugoszláviát úgy rakták össze, mint Frankenstein doktor a szörnyét. (A kétnyelvűségről a Dunántúlon komisz élményei Kalász Mártonnak is voltak, amikor magányos vonatútja során nem a váltókon, hanem a német és a magyar szavak között rázkódott vele a vagon. Engem a Balaton közelében zavarba ejt az a jelentéstani kérdés is, hogy a ’délvidéki’ és a ’vajdasági’ meghatározások egymás szinonimái vagy éppen hiponímiák?)
Fenyvesi Ottó osztozott Mészöly Miklós reményében, hogy a délvidéki társadalom keretei között van remény a magyarság helyzetének komoly javulására. Vagyis – Szentelekyék véleményével szemben – a Vajdaság nagyban befolyásolta Fenyvesi költői lelkületét. Mindent, ami fontos, amiért élni érdemes, magával onnan hozott. Amikor átjött gépkocsijával a határon, az őr megkérdezte, mivel van tele a járműve? Megkapva a választ legyintett csak a hivatalos közeg, tán még nevetett is, hogy a költő vigye csak a magyar nyelvű könyveket. Háta mögött maradt Kosztolányi és Csáth Bácskája, amelynek tájai Herceg János szerint „nem bővelkednek költői színekben. A mérsékelt éghajlat, a síkság, az erdőben szegény föld elszórt eperfával, satnya akácaival, a barákba terelt vadvizek nem mutathatnak romantikus képet.” (Herceg János: Bácska, mint irodalmi nevelő. Kalangya 1938/8-9., 363.)
Az olvasó innen igazán átérezheti annak a lehetetlen színnek a szomorúságát, amit Fenyvesi Ottó akkor festett versébe, amikor már jóval átért a határon, s új életszakaszának elején levesét kanalazta. Harmadik kötetében, A Káosz angyalában (M-Szivárvány Alapítvány, Budapest, 1993) leltem e meghökkentő kolorizmusra. Visszaszámlálás az episztola címe, Lódi Gábort szólítja meg:
Tulajdonképpen kanalazgatom a citromsárga
levest, miközben átrohan a konyhán egy terepszínű teve…
Én Veszprémben, te
Groningenben. Mint valami koszos, molyos szakállú
Cholnoky-legendák csapdosunk, szálldosunk az alko-
nyatban. A Bakonyról néha alászáll némi intellektuális
rebbenés, mozgás az Óceánról, akárhonnan. Szajkó
Lókútjáról.
Előttem testmeleg víz. Citromsárga. Tulajdonkép-
pen ez nyugtalanít, ez a tétova kanalászsás, a szürcsölés, a
lassú felszívódás.
(A kiemelések tőlem, NIP.)
A citromsárga leves, a citromsárga testmeleg víz nem természetes megvilágításban jelennek meg a versben. Művi fény esik rájuk, ahogyan az ezerkilencszázkilencvenes évek első felében a videoklipekben láthattuk, hogyan alakul a modern kép egy adott színtartományának színezete, telítettsége és világossága? (Ne feledjük, a költő filmszeretetét, s hogy képzőművészeti tevékenysége, például a kollázs műfajában szintén jelentős!) A Herceg János által színszegény („beteg, borús, bús, lomha”) Bácska költője, Fenyvesi Ottó élete felén, két ország korszakhatárán a következőképpen láttatta a főszíneket:
az aszfalton sikoltozó szavak ezrei
tojáshéj, szemkápráztató orchideák, kaktuszok
hermafrodita szilvakékek, pirosak, aranyszínűek
szellőztetjük tüdőnket
nézzük az úszó felhőket, a piszkos műszálas eget
hontalan lelkek állatkertjét
dől az ózon
Ablakhoz vonz egy hidrogénszőke…
(Egy hidrogénszőkéhez, a kiemelések tőlem, NIP.)
A főszínekből a színtan szerint a többi színt ki lehet keverni. Fenyvesi ebben a versében sem természetes színt, hanem művit vesz észre. Apollinaire még vörösesszőke női frizurát emel költészetébe, a Délvidékről Veszprémbe érkezett költőnek egy valószerűtlenül világosra kiszőkített hajú nő tűnt föl. A hangsúly a ’nem természetessel’ rokon értelmű ’valószerűtlen’-en van! Hagyományok híján alakította ki ezt az új versbeli kolorizmust Fenyvesi, amihez szükséges volt, hogy a kortárs vizuális kultúra eszköztárárából is merítsen. Mindez – kicsit másképpen, de – igaz a legújabb könyv versire is. Az Amerikai graffiti című versben a költő sorra veszi a tengerentúli élményeit, amikor a falfirkákat tanulmányozta. Chicago huzatos utcái oly módon kapcsolódnak össze az újvidékiekkel, hogy Fenyvesi Ottó Georges Lucas 1973-ban bemutatott filmjét még a vajdasági városban látta. S nem csupán a filmélmény kísértett abban a metropoliszban, de az egész bácskai színszegénység is:
Nem győztem lábjegyzetelni,
mentem a szürke betonpoklon keresztül.
bele a kollázs-létbe, mentem a műkoszba,
bele az entertainment iparba,
graffitik (a lázadás jelei) után kutattam…
falakra fújtam ezt-azt, mint Ljubljanában
(jóval a Laibach Kunts előtt);
nyárégette színeket kerestem,
a sárga, a kék, a zöld és
a vörös tökéletes árnyalatait,
aztán semmi…
(A kiemelések tőlem, NIP.)
Ady Endre hagyta a költőkre azt az intelmet, hogy ne legyenek a szürkék hegedősei. Fenyvesi Ottó tett a Mózsi Ferencnek ajánlott amerikai versében egy lázadó mozdulatot. Nyilván azért, hogy még komolyabb üzenetté azáltal változtathassa, hogy versbe is írja, dél-közép-kelet-européerként költői dikcióvá transzponálta tényleges akcióját a Chicago Cubs baseball-stadionjánál:
Fújtam tageket a betonfalakra,
a láthatatlan magyar Banksy.
Soha nem értettem a baseball lényegét,
csak annyit fogtam fel, ütni kell a labdát,
és ha eltalálod, akkor futás. Punktum.
Mint a graffitisek: kicsit fújnak,
aztán futnak, a rendészek elől.
(Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti. Hommage à Mózsi Ferenc, 28.)
Tagek, graffitik, mangák, képregények… Kép és írás elválaszthatatlanok egymástól Fenyvesi Ottó költészetében. Természetesen nem a stíluseszközök egyik legfontosabb fajtájára, a költői képre gondolok itt, tehát nem a metaforára, nem a hasonlatra, nem a megszemélyesítésre, hanem a KÉP-re, az imago-ra, a festményre, a filmkockákra… Mondják ‒ az 1990-es évektől napjainkig terjedő időben ‒ a kép le fogja győzni a betűt, legalábbis ezt jósolta Marshall McLuhan, akinek Fenyvesi Ottó állt torontói házánál, vagyis a Gutenberg-galaxis végéről szóló teória bölcsőjénél. Az új könyvében szavakkal dolgozó Fenyvesi Ottó a láthatatlan magyar Banksynek titulálta magát, s bizony, olvasói azon köréhez tartozom, akiknek a világháló segítségére van szükségük ahhoz, hogy még pontosabban pozícionálni tudják Fenyvesi legutóbbi önarcképét. Banksy, eredeti nevén Robin Gunningham 1974-ben született, angol graffiti-művész – őt tartja testvérmúzsájának a szerző Paloznak overdrive 28. oldalán. Az ókori Róma falaira költők és művelt polgárok firkantottak epigrammákat, császárelleneseket is, ahogyan a 20-21. században a lázadó fiatalok spray-jel tageket (azaz jeleket, falfirkákat, rajzokat, festményeket vagy epigrammákat) rögtönöztek. Weöres Sándor szívesen mesélt arról, hogy hajdanán a települések oszlopain a vándorok rejtélyes krikszkrakszokat és rajzos, ám titkos üzeneteket hagytak hátra a későbbi arra járóknak, arról például, hogy ki fogadta barátsággal őket? – vagy ellenkezőleg, melyik háznál nem számíthattak semmire. Meg hasonló kéz- és rejtjeleket. Amelyeknek jelentéséről és jelentőségéről Domokos Mátyás Weöres Sándorról szóló könyvében olvashattunk. Előbbi így ír erről: „…valamikor, az elmúlt időkben (Weöres Sándor gyerekkorában például) a vándorló koldusok, a bujkáló szegénylegények, a hol itt, hol ott tábort ütő, majd váratlanul elillanó cigányok mindenütt, amerre jártak és megfordultak, a kerítéseket, a falakat, a porták bejáratait telerajzolták titokzatos jeleikkel, amelyekkel sorstársaik értésére adták: mikor, hol, mit várhatnak, mit remélhetnek, s mitől ajánlatos óvakodniok. Hol van harapós kutya, vagy harapós gazda, aki rögtön vasvilla után nyúl? Hol adnak egy tányér meleg levest a könyörületes szívű háziak?” (Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Nap Kiadó, Budapest, 2002, 166.) Ezen ősi jelek és a modern világ, a kis- és nagyvárosok piktogramjai, például a KRESZ-táblák közé helyezendők azok a graffitik, amelyeknek Fenyvesi Ottó művészi értéket is tulajdonít.
Végül ennyi sem marad utánuk, az esők is elmossák, az évek levásítják ábráikat, furcsa betűiket, miután kódjukat már nem fejti meg senki. (Weöres Sándor költői sorsot is belelátott e történetbe.)
Fenyvesi Ottó verseiben az amerikai popkultúra és a hagyományos, klasszikus műveltség jól megférnek egymással. Gondoljunk csak első olvasmányélményeinek világára. A gyermekkor mikrokozmoszában fantáziájának határain a képregények tágítottak, a világról akár mesei, akár valós ismereteket onnan szerezhetett. E műfaj Amerikában született, a 19. században.
A magyar származású sajtómágnás, Pulitzer József fedezte fel, s indította világhódító útjára a comic stripet. Az oldalak jellegzetes szerkesztése, az egyes képek s a hozzájuk tartozó szöveg a maga buborékában Európában is hamar divatba jött. Sőt – a 20. század Franciaországában a hagyományos könyvolvasók táborából jelentős tömegeket csábított a több kép, kevesebb szöveg fogyasztására. Ám ne rójuk föl a képregény műfajnak ezt! Sőt, jusson eszünkbe, hogy a középkor Biblia pauperumai is tulajdonképpen míves képregények voltak. Aki a magyar vizuális költészettel ismerkedne, elsőként nézzen csak utána Kilián István professzor tanulmányaiban, hogy mennyi körcikk-, négyzet- vagy éppen virág-alakú képverse van hét-nyolc évszázados költészetünknek. A vizuális költészetet, a graffitit és a képregényt sem a modern 19-20. század találta fel. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a hagyományokat mindenütt és mindenben megleljük, ha keressük. Elfeledhetik vagy betilthatják ezeket, aztán egyszer csak, akár a búvópatakok, újra felbukkannak. Például 1957-ben Újvidéken a Buksi című hetilapban. Az anyaországban ugyanekkor a Pajtás című – úttörők számára kiadott – periodikában Cs. Horváth Tibor és Zórád Ernő kezdte közölni folytatásokban a Winnetou-t. 1977-ben a Mozgó Világ hasábjain Banga Ferenc és Esterházy Péter jelentetett meg képregényt Amíg a ló farka ki nem nő címmel. Fenyvesi Ottó a Paloznak overdrive első költeményében így ír:
Elbűvölten néztük a rajzokat, silabizáltuk
a képregények buborékjait, felhőcskéit,
mohón faltuk a szavakat, mondatokat,
kézen és fejen állva ismételgettük,
mit mondtak a szereplők.
(Chlorophylle és Minimum, 8.)
A képregény magyarországi történetének volt egy virágzó korszaka, de a műfaj, mint olyan, az ezerkilencszázkilencvenes évektől kezdődően egyszerűen és csöndben jobb létre szenderült. Talán azért, mert a képregényrajzolók még mindig nagy becsben tartották a szöveget egy nem olvasó világban? (A képregények történetéről lásd Kiss Ferenc tanulmányát: A képregény születése és halála Magyarországon. Beszélő, 2005/1.) A képregény-műfaj elsiratása és a Buksi című folyóirat sorsát nosztalgiával felidéző Fenyvesi-vers hangoltsága szinte azonos. A versből megtudjuk, hogy a határokon túli „magyar képregényvilág”-gal viszont radikálisan végeztek:
A Buksit állítólag a Jugoszláv Harcos Szövetség
szüntette meg, mert a fiatalokat nem nevelte
kommunista hazafiságra…
…Valiant herceg elfelejtett magyarul.
Szerbhorvátul minden mehetett tovább
faltam a képregényeket:
uuuh! Moja draga puši na lomači…
[A szerelmem rágyújtott a máglyán…]
(Chlorophylle és Minimum, 10.)
A tűz nem csak a képregények képén, metaforikusan, hanem a vers által tükrözött valóságban is égett már:
Apám egyszer úgy berúgott,
hogy bosszúból elégette az összes Buksimat.
Gyermekkorom egy szempillantás alatt ellobbant.
(Chlorophylle és Minimum, 11.)
Fenyvesi Ottó itt egymásba játszotta álmait a konkrétumokból tágított látomásokkal, s nem a zsurnalisztika szabatos nyelvét használta, sokkalta inkább a filmes áttűnésekét és legesleginkább költői versbeszédét. Szembeötlő vonzalma a filmvilág iránt nem hagyomány nélküli a magyar irodalomban. Mándy Iván és Mészöly Miklós éltek a filmtechnikai eszközökkel szépprózáik szövegalakításai során. A filmes váltások által keltett művészi hatás lehetőségeivel is szívesen él. A Chlorophylle és Minimum című versében például a forgómozgást végző tárgyak és a körszerűséget asszociáló elvont fogalmak képsorai tűnnek egymásba, de korántsem önkényesen, hanem szigorú kompozíciós elv szerint. Az apa erős keze alatt az egyenes vas éppen úgy hajlani kezd, ahogyan a fény az űrben, s miképpen a Singer-varrógépnek van kézi kereke, úgy az időnek is, sőt az emlékek harmadszor lóduló hullámával az a Bill Haley-nóta érkezik a versbe, amelyben a rock és a kronométer (az elforgó óramutatókkal!) egyszerre és igen pontosan kelti az eltűnt idők utáni nosztalgia vágyát. Marcel Proustot időutazására egy teába mártott sütemény íze indította el, Fenyvesi Ottót a Zágrábban készült étvágyfokozó Vitacitrol:
Vitacitrolt ittunk kávéskanálból.
Mufurcnak és Bobinak hívtuk a kutyánkat,
apám vasat hajlított, anyám
meg egy Singeren varrt rendületlenül.
Az idő kerek volt, tiktakolt és
vadul forgott körbe-körbe.
Még nem volt tévé,
csak rádió, de az szólt rendesen:
híradó, szívküldi, faluműsor,
szombat esti vidámest,
zenés találka, slágerparti,
Rock Around The Clock.
(Chlorophylle és Minimum, 9.)
A költő kis regisztert is illesztett Vizuális paradicsom című versébe, ahol meghatározó filmélményei közül többet is megnevezett:
csak loholtunk
Bécsbe, Párizsba, mentünk Londonba,
az utolsó tangó helyszíneit kutattuk,
egyszer csak megérkezett a Taxisofőr,
Tarkovszkij Sztalkerje, Fellini Amarcordja,
A keselyű három napja, az Űrodüsszeia,
akkor még olyan művészi volt a világ,
vég nélkül készültek a művészfilmek… (24.)
Fenyvesi Ottó egy művészfilmet különösen gyakran megidéz épülő életművében, amelynek hősében – mi másért fordulna ehhez az alkotáshoz – bizonyosan egyik alteregójára is ismert. Andrej Tarkovszkij Nosztalgia című remekére gondolok. A hazájából eljönni kényszerült filmbéli költő, Gorcsakov (Tarkovszkij aleteregója), Itáliában gyűjt anyagot készülő könyvéhez, s az egyetemes kultúrát jelentő templomi falak közt rádöbben, hogy amit az emberiség a ’nosztalgia’ szóval illetett, az nem más, mint az eleven múlt, amely a jelenben sem ér véget, s ennek teljességéből nem lehet nem részesedni a művészlét egyetlen pillanatában sem. Még akkor sem, ha az effajta gazdagító kiszolgáltatottság melankóliával sújtja a végessége tudatát el nem felejtő alkotót.
A nosztalgia megélése során már nem vagyunk otthon a gyermekkorunkban, elveszítjük a fiatalságunk legtöbb álmát, nincsen meg az innenső part, ahonnan elrúgtuk magunkat, ugyanakkor még nem rendezkedhettünk be az újabb világba, amit a régi helyett nyertünk, mert a túlsó partra meg sem érkezhetünk. Gorcsakov háta mögött a spirituális Kelet, előtte az érzéki Nyugat. Gorcsakov két világ közt áll, s egyikben sincs még s már otthon, s – szimbolikus – a medencében, sejtelmesen kavargó gőzben faltól falig viszi gyertyalángját. Ott sikerül átvinnie azt. Moholgunaras és a Balaton-felvidék között éppen ugyanerről vagy hasonló érzésekről tudósítanak e Fenyvesi-versek, Kosztolányi Dezső szavával élve: „dél és nyugat között csapong az én lelkem”. A tapolcai Malom-tó hévize állandó hőmérsékletű, nem fagy be télen sem, csak párája a fagyosabb időben gőzölög. Ez a természeti jelenség Tapolcán Fenyvesi Ottót Tarkovszkij filmjének titokzatos képsorára emlékeztette. A kisváros tavához Tolnai Ottóval is elkirándult. A Tarkovszkijban s hősében, Gorcsakovban feszülő, kibékíthetetlennek tetsző ellentéteket jól ismeri Fenyvesi, íme az ezekről valló verssorai:
Gyűszűnyivé zsugorítani a melankóliát,
az elmúlás terét, mint Tarkovszkij
filmjének hőse a medencében,
a Nosztalgia medencéjében,
csak járkálni egy szál gyertyával,
az egyik parttól a másikig,
csak őrizni a lángot,
járkálni a fénnyel ide-oda…
(Vizuális paradicsom, 24.)
Az infinitivus mindig érthető, értelmezhető felszólításnak is. Így egyféle ars poeticaként is felfogható ez a potenciálisan önmegszólító strófa. Nem tudhatjuk, mi volt a gyermekkor paradicsomi létállapota előtt, nem tudjuk, mi lesz ezután, de ettől még az életet jelképező gyertyalánggal ingázni kell két part között. Ez a költői tartás Fenyvesi Ottó új verseskötéből engem inkább Camus humanizmusára emlékeztet, aki az egzisztencialista korszak cinizmusát meghaladva azonosult Sziszüphosz kínjaival is, és pillanatra sem vált – Hamvas Béla kifejezésével élve – szituácionistává. A barátságok, a számon tartott nevek, a megőrzött arcok a versekben mind-mind arra bizonyítékok, hogy Fenyvesi a szubkultúra prófétája, lázadó, modern, ugyanakkor akár régimódi poétának is joggal nevezhető, miután az avantgárd a szemünk láttára klasszicizálódott. A barátok közül legelőször Sziveri János volt, aki korai haláláig formabontó költészetében újraélesztette a zártabb formák és a legigényesebb összecsengések igényét. A barátok ‒ élők és holtak ‒ népesítik be a költemények tereit. Megférnek békésen, mint a temerini Kutyalyukhoz címzett kocsmában – balkáni idill – rácok és magyarok. Szívbéli és erkölcsi parancs, hogy Sziveri Jánost holtában is szólítani kell: „Időnként kérdőre vonlak! / Jobb-e odaát?” (Appendix – Sziveri János nyomában, [54.]) A kötet egyik legmegrázóbb verse a Folyamatos jelen című opusz. Fogarassy Miklós temetéséről és a ravatalához vivő vonatútról szól első jelentésrétegében. De az az út sem csak a térben tart, hanem az időben is, hiszen Fenyvesi Ottó fia már megtette egyszer ugyanezt:
Tíz évvel előbb, 2003-ban Miklós és Áron
megbeszélték, a BAH-csomópontnál
találkoznak, és együtt mennek
a Farkasrétre, Balassa Péter temetésére
(Fogarassy és Balassa volt Áron mentora). (35.)
Hát nem történhet más az újabb generációkkal sem, mint hogy az apák útjait ismétlik? Az új idők errefelé, a Dunántúlon, ahogyan Sziveri is nevezte még: Pannóniában sem váltják olyan magától értetődőn a régit, mint Bob Dylan dalában? A Fenyvesi-vers konnotációja legalábbis ezt üzeni:
Kismoszkvában veszteglünk,
egy graffitikkel telefestett tehervonat mellett.
Kietlen rengeteg, mintha Szibériában.
A szomszéd kupéban pánikba estek,
azt hitték, örökre Hajmáskéren maradtunk.
A reményből oly kevés van… (Uo.)
A rendszerváltás előtti szovjet laktanya kísértetvárossá lett napjainkban, azóta csupán az enyészet formálta. Szörnyű háttér lehet egy transzformátor-állomásba csapott villám miatt veszteglő vonat ablakából, az olvasónak befogadóként meg sem kell erőltetnie a fantáziáját. Élők idéztek valahai élőket: a könyvtáros írót, akit aznap búcsúztattak, a külsővati ikerpárt (az egyiknek Krúdy volt a kedvenc írója, a másiknak Móricz), Mészöly Miklóst, Tandori Dezsőt, Gion Nándort, Herceg Jánost, Esterházy Pétert… Fájdalmas olvasmány, amikor 2021-ben a halott Fogarassy szavai az 1976-ban elhunyt dunántúli novellistát, a fiúcska-Dosztojevszkijt idézik:
Fogarassy telefonhívásai, a kánonon túlról,
kiszámíthatatlan időközökben, nem túl gyakran,
de körültekintő figyelemmel és részletességgel,
mondta a monológját, a cserszegtomaji
Szabó Istvánról… (38‒39.)
A barátok közül az egyik testvérmúzsa Európa-hírű fotográfus volt, akinek családja Pozsonyban élt, majd édesapja a budapesti Bölcsészkaron lett neves irodalomtörténész. Apát és fiát Kovács Endrének hívták. A fotóművész alkotásai Párizsban is megbecsülést vívtak ki, de alkotójuk hazajött, Alsóörsön telepedett le. Fenyvesi Ottó a barát alakját s nevét két kötetbéli versébe is beleírta:
Ami még szép volt az idei nyárban:
szállt a blues Paloznak felől,
Zsigmonddal – mint az indiánok – táncoltunk
J. J. Cale Call Me the Breeze című dalára,
Gabival és Ágival Káptalantóti felé autózva
Lucinda Williamst hallgattunk,
Kovács Bandival pedig David Bowie-t…
(Tolnaival a Riviérán, 46.)
Mielőtt mindent felednék, mondom:
olykor sétálni megyek a hegyre, a római útra,
vagy Kovács Bandi alsóörsi kertjében
turbolyával díszített sonkából lakmározunk;
a Balaton vizében sügérek úsznak,
durbincsok és keszegek, kárászok…
(Appendix, 54.)
Ám nem csupán halott írók (költők, novellisták) s – oly nagy számban – néhai képzőművészek (festők, grafikusok, fotográfusok, filmrendezők, festékszóróval vagy csomagolással híres akciózók) panoptikuma a könyv, de a költő számon tartja régi és új környezetének ismerős arcait, a felvillanó emlékekből előlépőket, sőt – dunántúli idillben – a közelállókat, köztük Tolnai Ottóékat:
Ültünk a szeptemberi foszladozó napsütésben
lovasi házunk udvarán: Tolnai Ottó, Jutka, Ria és én,
Gabi csak délután ért haza,
képzeletünk úszott az Adriában, úsztunk az azúrban,
ültünk és vártuk a dunántúli naplementét… (44.)
Egyszerűen, ennek a dolgozatnak a keretei között fölsorolni is lehetetlen mindenkit, ám álljon itt egy rögtönzött regiszter róluk, akikkel a személyes együttlét már a Balaton-felvidékhez köti, Berzsenyi Dániel tájaihoz – tán sorsszerűen – Fenyvesi Ottót:
Nemes Pista hódsági származású festőművész,
kedvenc témája a madárvilág;
szót ejtettünk még Boszniáról, Szarajevóról is,
oda majd egyszer Hegyi Zolival kellene elmenni,
és Gáspár Gáborral a višegrádi hídhoz,
Héthelyi Réka azt mondja, a Híd a Drinán-t olvassa,
a szerbhorvát Nobel-díjas író, Ivo Andrić regényét… (46.)
Szabadkán egy Zsolnay-porcelánnal borított szökőkút majd a könyvtár páncélszekrénye előtt készített a veszprémiekről a költő egy versbeli gyorsfényképet:
Arany Zsuzsi, Kilián Laci, én
Varga Ricsi, valamint Horváth Zoli,
akinek precizitása a veszprémi Művészetek
Háza környékén és messze földön híres…
(Örökzöld Szabadka, 68.)
Az olvasó reménykedhet, a haza a határon innen majd megépülhet, s az elhagyott egyhangú régi vidékhez képest meg is szépül, és szellemi és spirituális szempontból a gazdagodás vár rá. Az elmúlt évek veszteségei azonban cáfolat gyanánt érkeztek és suhantak tova Fenyvesi Ottó költő szeme láttára. Az egyik legfájóbb búcsút Nagy László és Szécsi Margit fiától, a grafikus Nagy Andrástól kellett vennie (Andreas ante portas – Nagy András tiszteletére):
Hosszú, reményteli életre készültünk,
amibe sok minden belefér, egyedi színek
és különös hangok. Az idő hamut havazott,
hátunk mögül valami hiányzott. Még egyszer:
Andreas ante portas. András szenet karcolt
a rajzlapra, aszályt, ínséget, kolerát és
egy keresztet, melyre a pléhkrisztusokat
olykor az út mentén kiszögezik. (61.)
A közös haza ugyan létezik a magasban, de itt lenn még nem jött létre. A havazás színe nem fehér, hanem szürke(!), éppen olyan, amilyen a metropoliszok beton-rengetege vagy a bácskai falvaké… A költő választott lakhelyén, a Balaton partján, Pannóniában járhatja életfogytiglan kerékpárútját. Legyen könnyű neki e táv Lovas és Paloznak között.
Fenyvesi Ottónak hálával tartozom; verséből értettem meg annakidején az ’overdrive’ jelentését, azt, hogy túlzást, túlhajszoltságot jelent. Mind a régi, mind az új vers additív technikával íródott, s ugyanúgy a hajszolt alkotói lélekállapotokra vall.
Roll over Szent György-hegy.
Németh Pisti biciklijén lázban égve.
(Roll over Tapolca, lásd Fenyvesi Ottó: Amerikai improvizációk. Vár Ucca Tizenhét Könyvek 26. Veszprém, 1999, [10.])
A ’roll over’ jelenségről egy Zorán-dal tudósított eszmélkedésem során. Bizony, a régi Jugoszlávia tengerpartjáról énekelt sláger nem tompa, nem szürke, hanem lehetetlen színekről szólt, amelyekről mindenki tudta, hogy nem valóságosak. Sztevanovity Zorán a Romantika című dalában a következőket hallottam bakelit lemezről a kunbajai építőtábor falai közt kiskatonaként 1978-ban:
Ott délidőn nem mozdul más, csak a megkötött csónakok,
s egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.
Űzöttségünkben sem tudtunk másról mesélni, csak arról, amit a megéltekről, a múltról vallattak a kerekek, arról az utak alatti több évezredes rétegekről, amikből a modern költészet szép darabjai még évről évre akár el is dalolhatók:
Brigetio, Aquincum, Baláca,
Savaria, mind elveszett.
A romok felett utópiák, illúziók,
sánta metaforák, himnuszok.
És hiába mocorognak a régi jók.
Minden ismétli önmagát.
Végtagok repülnek az ég felé.
Új idő, új rend közelít.
Gonosz, kapzsi és hódító.
jönnek, kikmindent elfelejtenek.
Mobil csörög, ismerős dallamok.
A hívó némán szemléli
a leigázott provinciákat…
(A Római úton, 90.)
Nemzedéki élményünk volt a fővárosban, hogy bár Peter Fonda – a képvásznon, az ekránon – eldobta karóráját, attól még nem állt meg az idő. Fenyvesi Ottó a Vajdaságból érkezett a Balaton északi partjára, magam pedig itt éltem s élek azóta is, ahol megszülettem. Szívből kívánom olvasójaként: defektek nélküli jövő várja e tájon!
A költészet biciklije
Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive
„And youth, oh youth, are being seduced
by the greedy hands of politics & half truths.”
(The The: The Beat(en) Generation)
Vagány címet adott új kötetének Fenyvesi Ottó, a „bőrdzsekis anarcho-líra” (Virág Zoltán) magyar trubadúrja. A kétszavas cím mindkét eleme idegenül cseng a kortárs magyar költészet kontextusában. A Paloznak déli szláv eredetű szó, egy észak-balatoni falu neve, eredetileg ’szőlők alatt’ lehetett a jelentése, utalván a falu borászati gazdálkodására. Az „overdrive” a túlhajszoltság, a túlpörgetés, az agyonhasználtság konnotációit tartalmazza, ami a neoliberális kapitalizmus, a globális civilizációnk kifulladásának metaforájaként is értelmezhető (a költő egyik alapmotívuma, gondoljunk a Kollapszus (1988), illetve A káosz angyala (1993) kötetcímekre). Ugyanakkor Fenyvesi műveinek beat világában az „overdrive” a gitárpedálra is vonatkozik: a koszosabb, nyersebb vershangzásra, a free-jazzt idéző, improvizatív ritmusokra, a torzított dallamroncsokra. Ez Fenyvesi költészetének inspirációs hálózatait is megidézi: a déli szláv (jugoszláv), a magyar, illetve az angolszász underground és popkultúra frekvenciáit. A Paloznak overdrive nem alkalmazkodik a jólfésült, eladható kötetcímekhez, provokatív esztétikailag, ideológiailag egyaránt. Az egymástól kulturálisan, tartalmilag távol eső szavak összeragasztása kollázsként működik. Ritka az ilyen merész, autonóm költői világot jelző címválasztás a kortárs magyar lírában (elsőre Nemes Z. Márió: Barokk femina, illetve Sopotnik Zoltán: Saját perzsa kötetcímei jutnak az eszembe).
A kollázs az avantgárd egyik ellenművészeti kifejezésmódja. Szemben a hagyományos festészeti eszközökkel, az alkotó hulladékból kreál művészetet. A művészet ebben az esetben az intézményesült, a kanonizált formák, a hagyomány megkérdőjelezése, bírálata a „mindennapok átesztétizálása” utópiájának jegyében.
Fenyvesi lírájában a hulladék kollázsszerű felhasználása az intézményesült szimulációgépezet „árufetisizmusának” leleplezése. A burroughs-i cut up eredménye: all mixed up. Fenyvesi ugyanakkor nem egy idejétmúlt avantgárd költő, akinek műveiről le kell söpörni a múzeumi port: „Sorakoznak a kérdőjelek, / divatjamúltak már az avantgárdok, / sorakoznak a zárójelek, a parketten / félájult ifjak táncolnak, vereséget / szenved az értelem. A részeket / egésszé szerveznénk már, de tudjuk: / az ellentétekre épített kompozíció / célja az önkény kiküszöbölése.” (Fragmentumok tükröződése, 79.)
Az avantgárd, a neoavantgárd, a posztavantgárd mellett a beat, illetve a posztmodern művészet is nyomott hagyott a szerző munkáin. Ez adja a verseinek eklektikusságát, hibrid poétikáját, besorolhatatlanságát. Emiatt nem felelt meg a ’90-es éveket meghatározó posztújholdas költészeti kánon elvárásainak (ne is keresd az akkori mainstream beszédmódban). A századfordulós szimbolizmus finomított, higított, depolitizált, szelíden ironikus változata helyett Fenyvesi a diszharmóniákkal, a hasadásokkal, a groteszk egybefonódásokkal tette egyénivé és egyben idegenné a művészetét a „magyarországi magyar” (tudom, abszurd kategória, értsd úgy, ahogy akarod) irodalmi kánonban.
Tévedés lenne azt hinni, hogy Fenyvesi számomra jobb mindannál, amit a magyarországi magyar költészetben olvastam és olvasok. Nem több, ám nem is kevesebb, és rendkívül zavar a felületesség, amikor a formakultuszt, a klasszikus mondatkompozíciót kérik számon rajta. Én a magyar irodalmat plurális jelenségnek tartom, éppen a több fajta poétika együttes jelenléte teszi számomra gazadaggá, dinamikussá és szerethetővé. Kétségtelen azonban, hogy a jugoszláv költészetben otthonosabb Fenyvesi lírája, azzal, hogy ott meg a magyar hagyomány jelenléte hat szokatlannak, idegennek. Ugyanakkor Jugoszlávia a kukába került, így vetődik Fenyvesi élete és költészete a senki földjére, ami egyben a forráspontja is. Egyszerre van jelen több, párhuzamos hagyományban.
Játékos iróniával tálalt ars poetica: „A bal félteke ismétli önmagát.” (Andreas ante portas, 58.) Az ismétlés e líra egyik alapvető eszköze, az emlékezetet, a múlt értelmezését meghatározó működésmód. Azzal, hogy az ugyanaz az ismétlés által sohasem lesz maradéktalanul önazonos, ahogyan a kollázsban új kontextust nyer a kulturális hulladék, az idézet. Ezek persze több száz éves bölcseleti evidenciák, Fenyvesi ezt azzal toldja meg, hogy a saját életét világítja meg a folyamatos változás, a „folyamatos jelen” gondolata jegyében. Költészetében a ’99-es Amerikai improvizációk című kötete óta felerősödött a nosztalgikus hangvétel, az érett pátosz, egyre intenzívebb a korábban ritkábban előforduló személyes élmények versbe emelése. A Paloznak overdrive ezt a vonalat folytatja, ugyanakkor melankolikus iróniával számol le a nosztalgia árufetisizmusával: „Gyalulom, savanyítom / a káposztát, gyalulom, / temetem a nosztalgiát.” (Folyamatos jelen, 40.)
A kötet íve a képregényes gyerekkor megidézéstől, a ’68-as, lázadó kamaszkoron, majd a felnőttkor kiábrándulásain át az úton levés filozófiájában csúcsosodik ki. Az út a világ megismerésének vágya, majd a manipulált megismerés illúziójával való szembesülés, végül a belső útkeresés jelképe. Virág Zoltán találóan „a margó vándorai” metaforával jellemezte az újvidéki Új Symposion folyóirat (1965–1992) szerzőit, köztük Fenyvesit is. Ehhez kapcsolhatjuk még Baudelaire, illetve Walter Benjamin urbánus flâneurját, a magyar avantgárdból Déry és Kassák, továbbá az amerikai beat irodalom, a jugoszláv „farmernadrágos próza” csavargó figuráit (amelyek nemcsak Fenyvesire, hanem Domonkos Istvánra, Gionra, Tolnaira, Végel Lászlóra is hatottak), az út filozófiai hagyományát (taoizmus, Heidegger stb.)
Az úton levés képzetéhez kötődnek a kötet borítóján és a belső oldalakon látható Szajkó István festményei, a festő egyik álomjelenetével: a bicikli motívumával. A bicikli igen fontos metafora a művészetben, gondoljunk csak a Fenyvesi szempontjából is releváns Domenico biciklizésére Tarkovszkij: Nosztalgia című filmjében, vagy Jacques Tati, illetve Chaplin biciklis filmjeleneteire. Bicikliút mint látomás, mint álom, mint konkrétum; nem véletlen, hogy a kötet alcíme és egyben műfajkijelölése a dőlten szedett szavakra épül. Az út metaforájára épül a Paloznak overdrive című vers is: „Az alkonyatban út tekereg. / Tolom a biciklit. / Durrdefekt.” (87.) A banálisnak tűnő hétköznapi helyzetkép azonban átcsap globális útvesztésbe, káosz-metaforába: „A hátsó gumiban nincs levegő. / Mindenki el van ájulva, / oxigén után kapkod.” (87.)
A kötetben több hommagé-vers kapott helyet, ám ezek valójában ellen-hommagé-ok, holtaknak és élőknek ajánlott önértelmező darabok (Benes József, Fogarassy Miklós, Mózsi Ferenc, Péterfy Gizella, Sziveri János, Tandori, Tolnai stb.) Paradox módon az ellen-hommagé-ok által nem a megidézett személyek, hanem Fenyvesi önéletírása válik láthatóbbá a versekben. Persze, ez idézőjeles önéletírás, miután az „ön”, vagyis a szubjektum kulturális konstrukció, csupa intermediális idézettel. Nem szubjektív, hanem radikálisan személyes líra ez!
Fenyvesire jellemző a groteszk látásmód, az ironikus látomás: „marha-és báránycombok úsznak reneszánsz szószban” (Appendix, 54.) A groteszk látomás kiterjed a világpolitikai szcénára is: „Kicsit valóság ez, kicsit álom. / Reméli, az idillt nem bassza el / sem Putyin, sem Pompeo.” (Appendix, 55.) A magyar közállapotok sincsenek szó nélkül hagyva: „Felhők rongya a szó: / rehabilitáció, radírozás, / valami abszurd minisztérium. / Nem jelent már semmit: sem toldalék, sem függelék.” (Appendix, 56.) Kapitalista közönnyel és cinizmussal fűszerezett klímakatasztrófa: „ha nem is látjuk, de konstatáljuk: / északon és délen a jéghegyek olvadnak, / a vízszint rendületlenül emelkedik.” (Appendix, 55.) Ha valaki most ezen a ponton legyint, mondván, na tessék, Fenyvesi is beállt az apokaliptikus klíma-divatdiktátorok, a kapitalizmus gyorséttermi kritikusai közé, ki kell, hogy ábrándítsam. Elég föllapozni a szerző első kötetét, majd utána a többit. Kóstolónak beidézem A káosz angyala (1993) könyv címadó költeményének első versszakát: „ennek a kurva világnak fogytán a benzinje, / fogytán a dunsztja, egyáltalán és általában / fogytán az értelme, fogytán az élet, a kurva / fogytán a szféra, az energia, fogytán a bio”
Mielőtt a szórakoztatóipar kizsákmányolta volna, ellenkultúrának számított a blues, a rock, a jazz, a punk, a reggae, a metál, a hip-hop stb. És ma is annak számítanak azok a zenekarok, amelyek nem feltétlenül a rádióbarát hangzásukra ügyelnek. Fenyvesi a lázadó attitűdhöz kapcsolódik, tagadja az ellenkultúra szimulációit, a kapitalista nyálgép termékeit: „A hegyoldalból zene szól, / dől a lármaörvény. / Azt mondják: jazz, / szerintem semmi köze hozzá. / (az más műfaj: vér és verejték).” (Paloznak overdrive, 87.) Ugyanakkor Fenyvesi nem pusztán a nyers beat szókimondás költője. Számos olyan sora van, amely épp a szépségével ragad meg: „Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe, / és ha a jambus el is verte a termést, / a magtárban maradt még elegendő szem, / melyből olykor versbe szökkent a szó.” (Amerikai graffiti, 32.) Az egész kötetet áthatja a költészet klasszikus toposza, az elmúlás melankóliája, ám giccs-és közhelymentes formában: „Szép volt az irodalom, megszépültek a bankók, / szép volt még, ahogy Zsigmond mutatta, / hogy úszik a víz alatt az uszodában – bajnoknak készül, / mutatta, hogy vesz mély levegőt, / és hogy úszik, a konyha padlóján hason fekve, / mint a delfinek.” (Tolnaival a riviérán, 47.)
Amikor hallottam a hírét, hogy megjelent az új Fenyvesi-kötet, lázba jöttem, ami csak fokozódott a szép kiállítású könyv kézbevételekor. Eddig még nem olvastál Fenyvesitől semmit? Itt az alkalom. Ha zavarba hoznak a versei, nem tudod melyik polcra tenni őket, örülj, mert a szubverzív költészet a lázadó imaginációdat, intuíciódat gerjeszti. Miért is várnánk el a költőtől, hogy szokványos, sablonos mintákban szólaljon meg? Kitörni ebből: a líra forradalma. Avagy torzító pedállal olvasni annyi, mint közel hozni a távoli, paloznaki galaxist.
Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive, Scolar, Bp., 2021.
Egymásba kapcsolódó dolgok
Paloznak overdrive címmel jelent meg Fenyvesi Ottó legújabb verskötete, amelyből sokat megtudhatunk a szerzőről, a vajdasági magyarokról és szerbekről, a művészetről és a szabadságról, múltról és jelenről, Amerikáról és a Balatonról, de saját magunkról is.
Előbb azonban nézzük, hogyan ajánlja a Scolar Kiadó ezt a kötetet: „A délvidéki származású, József Attila-díjas költő egyike a legkülönösebb vonzódású kortárs magyar alkotóknak. Az Újvidéki Rádió egykori lemezlovasa mindig is a rock and roll közelében élt, ennek vonzásában és hatása alatt alkotta meg egyedüliként »a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcho-líráját a magyar szépirodalomban« (Virág Zoltán). Fenyvesi eldobta a szokásos irodalmias kánonokat, nyelvi sztereotípiákat, és szemét egyetlen pontra, a hétköznapi élet centrumára szegezte, ennek köszönhetően talált magának szavakat, sajátos, mindenkitől különböző költői beszédet. Mostani kötete érzékenyen és szenvedélyesen tudósít a közelmúltról, vallomás egy nemzedék életérzéséről és sorsáról. Mintha egy lemezlovas beszélne, aki a dallamok fölött mesél, mondja a mondandóját, mert fél, ha abbahagyná, örökre elnémulna. Versbeszédének »posztginsbergi« , rock and rollos vonzása, íve, feszültsége mintha ötezer wattal dübörögne a fejünkben – muszáj elolvasni.”
Rendkívül hatásos mézesmadzag, le a kalappal! Mostanában ugyanis egyre erősebb igény mutatkozik a rock and roll és a költészet összeboronálására – ez utoljára a hatvanas évek második felében volt így, lásd az említett Ginsberget és társait, vagy a folk-rockerek ténykedését, élükön (az immár irodalmi Nobel-díjas) Bob Dylannel. Ám ez a kötet jóval több egy ex-lemezlovas dallamtapadásainak verbalizálásánál, és szerencsére nem is felturbózott dalszövegekről van szó. Már csak azért sem, mert rímeket alig találunk a kötetben. Ritmust annál inkább.
Lüktet, hullámzik a szöveg, vagy csavarog a térben, máskor meg olyan a mozgása, mint a hulló levélnek, amely hintázva közeledik a földhöz – a külső íveken lelassul, középtájt begyorsul. Az alkotó nem siet sehová, van ideje (hosszúak a versek), és egyáltalán nem érdekli őt az olvasó tempója, az a rövid befogadási időintervallum, amely alatt egy-egy versen át szoktunk suhanni.
Általában saját magáról ír, szinte naplószerűen, ilyenkor mások is felbukkannak mellette: barátok művészkollégák, inspiráló emberek, magyarok, szerbek vegyesen. Érezhető, hogy fontos számára a szerb kultúra, hogy sorsközösséget vállal az ottani alkotókkal, felnéz rájuk, sőt természetes élőhelye volt a kétnyelvű közeg, mielőtt (1991-ben) Veszprémbe költözött. Csak úgy záporoznak a nevek, Fenyvesi szinte kényszerít minket arra, hogy „kiguglizzuk” azokat, akiket nem ismerünk. A tizenhét vers közül tízet ismerősöknek, barátoknak ajánlott a szerző, többnyire olyanoknak, akik már nincsenek az élők sorában. Ezek tele vannak közösen átélt dolgokra való utalásokkal, így a szerzőről legalább annyit megtudhatunk, mint az illetőről.
A versek személyesek, de a mondanivaló univerzálissá tágul – nem tolakodó módon, nagy igazságokat kinyilatkoztatva, hanem inkább „lassan, tűnődve”. És az a bizonyos rock and roll-életérzés sem telepszik rájuk, nem főszereplő, csupán imitt-amott kap kisebb epizódszerepet, hiába lovagolt Fenyvesi a lemezeken több mint tizenöt éven át. Rokonlelkek vagyunk egyébként, nekem elég annyit mondania, hogy Chicago környékén autózva a Led Zeppe- lintől a Your Time is Gonna Come-ot hallgatták, vagy hogy kamaszként a House of the Rising Sun-ra táncolt Sz. Rózsikával, máris megvan az atmoszféra. A kötet címét látva azonnal a Bachman-Turner Overdrive, ez a méltatlanul elfeledett zenekar ugrott be nekem. Szégyenkezve hessegettem el a párhuzamot, hiszen a borítón az áll, hogy Paloznak overdrive, és hát az egy Veszprém melletti falu, nyilván ott játszódnak a történetek. Kiderült, hogy nem, illetve hogy „egymásba kapcsolódnak a dolgok” (25. oldal). Az utolsó előtti, címadó versben pedig ott a Bachman-Turner Overdrive. És ezzel Fenyvesi Ottó megvett engem kilóra.
Mielőtt azonban odaérnénk a Paloznakról Lovasra vezető régi római útra, megtudhatjuk, hogyan fociztak a délvidéki srácok, hogyan falta a kis Ottó a képregényeket és a Buksi magazint, mennyire fontosak az indiánok, mire tanította őt az élet, vagy éppen Tolnai Ottó, Tandori Dezső, Sziveri János, Benes József. Költők, írók, képzőművészek, zenészek, beszélgetések és együtt hallgatások, tépelődések irodalomról és szabadságról, emlékek, visszacsatolások és folyamatos jelen, körkörös szerkezet, élmények lenyomatai a lélekben, amelyek emberré formálnak. Újvidékről indulunk és Paloznakra érünk, Fenyvesi Ottó személye köti össze ezt a két pontot a térképen, köztük hullámzik a világ. Legalábbis mindaz, ami befogadható belőle. És a restauratív nosztalgia mellett ott bujkál a versekben a dokumentálás, a mentés szándéka is, hogy fennmaradjanak ezek a nevek, a történetek, az érzések, tapasztalatok. Hogy fontos legyen a művészet, a szabadság, az átörökíthető hagyományok és a kritikus gondolkodás. E tekintetben a szerző ugyan nem túl optimista, de innen üzenem neki, hogy máris sikerült tennie valamit egy nemzedék életérzésének autentikus megjelenítése érdekében.
Hekkelni a rendszert és tolni a biciklit – Fenyvesi Ottó Paloznak Overdrive című kötetéről
„Furulyázgattam. … Zsugáztam a srácokkal, a régi piszkos pakli nálam. … Nyertem is, fújtam is rá egy okarinadalt az utazó tengerészeknek. Ijesztő hosszú út. Öt nap, öt éjszaka, csak hogy téged láthassalak…” (Jack Kerouac: Úton)
Hát hol van az a Paloznak? És hol van az a Lovas? És hol van Baláca? És a római út? Nem a Káli-medence katedrálisában és évről évre megismétlődő templomi (zsib)vásárában, ami ugyanúgy kipukkadt, ahogyan a jazznek keresztelt, de annak nem nevezhető fesztivál – „az más műfaj: vér és verejték”(1) –, vagy a kerékpár gumija a címadó Paloznak Overdrive című versben.
Hol van Paloznak és Lovas? A neveikben sincs benne, hogy „Balaton”, vagy „fürdő”, hogy odavonzza a turisták ezreit. De ott van. A Balatonnál. Vidéki fiúként volt egy játékom: amikor Budapestről az M7-en jöttem a busszal haza hétvégente, és megláttam a „Fejér megye” táblát, mindig azt mondtam magamban: „Éljen! Éljen! Éljen!”. Így. Háromszor. Mert megkönnyebbültem, mert engedett a szorítás, amiről addig nem is tudatosult, hogy van. Hazaértem.
És most itt van Fenyvesi Ottó. Megérkezett, letámasztja a lyukas kerekű biciklit, egy kicsit leül, és elmeséli nekünk az útját, mielőtt megy tovább. Ijesztő hosszú az út, de ő csak jött, hogy velünk találkozzon, és eljátsszon a gitárján nekünk pár dalt. Ez a Paloznak Overdrive.
Hiába a túlhajtottság, az overdrive Fenyvesi Ottó a paloznaki lehajtónál érzi, hogy lassan hazaér. Van ebben a gyönyörű, augusztus végi, szeptember eleji napfényben egy csöpp Indian Summer of a Fenyvesi, ahogy Fenyvesi Ottó a lovasi ház teraszán ül, írnám, de ez csak részigazság lenne, hiszen a kötet szerkesztőjének kiváló munkája is mást mutat. Patak Márta a verseket válogatva egy lendületes ívvel rajzolja meg az eddigi életpályát: a gyermekkort és a képregényeket megidéző versektől (Chlorophylle és Minimum) egészen a jelenkorig. Ha filmet forgatnék a kötetből – mert lehetne és kellene –, a címadó Paloznak Overdrive című versnél Willie Nelson hangját hallanánk ahogy csak úgy mellékesen beledünnyögi a mikrofonba: on the road again… A kötetet záró vers, „A római úton” is az útonlevést, a folyamatosság érzését erősíti az olvasóban. A szabadvers is mintha feloldódna és Fenyvesi ösztönösen gyönyörű ritmust dobol: „ismétlem a részeg lódarazsaknak. / mondom a szarvval ékes bogaraknak.”
A tekintet a lovasi ház teraszáról a láthatatlan, de mégis érzékelhetően jelen lévő Balaton víztükrébe tekint,(2) ahol megjelennek egy kalandos, tartalmas élet fontos szereplői és állomásai. Ott a víz hullámot vet… egy csöpp Rock and Roll, amott is fodrozódik, talán egy ragadozó hal rabol, vagy a punk életérzés, a mindenkori kereteket feszegető indulatok emléke az. A Balaton felett pára, talán Isten lelke lebeg, fények, formák lággyá, színessé és elmosódottá válnak, mint egy Egry József-festményen. Fenyvesi ír. Fenyvesi költ. Fenyvesi dalolgat és dudorászik. Fütyörészve, zsebre dugott kézzel ballag egy ősz suhanc, vagy talán tolja a kipukkadt kerekű biciklit, de közben a hosszúkörmű tündérek selyembugyija jár az eszében.(3) Szolgálja múzsáját menvén az ég alatt, s szerelmet nem álmodott még hej, senki szebben(4)…
Félreértés ne essék, ez nem bukolikus, idilli pásztor-költészet. Nosztalgia van benne, az igaz, itt-ott a tartalom miatt lehetne elégikus a hangulat, de ezek elektromos gitáron játszott, vad, nyers dallamok maradnak akkor is. Fenyvesi Ottó – egy gitáros Dionüszosz – az overdrive, a gitártorzító pedáljára lép, és úgy játszik nekünk, velünk. Játszik ismerős dallamokat a gyermekkorból, a kamaszkorból recsegve, torzítva, elnyújtva, hogy az ember indián táncot járna rá, éppúgy, ahogyan ő teszi unokájával. A felnőtt is táncolna fájdalmasan és röhögve, önmagát is kigúnyolva, néha az őrületig hajszolva magát, majd lerogyna csapzottan, lihegve.
A lexémák kezelése, a visszatérő szókapcsolatok szerkesztése a teljes köteten át ad egyfajta epikus, majdnem azt írtam homéroszi jelleget a szövegnek: az egyes kifejezések ismétlődnek, verssorok átnyúlva kapcsolódnak egymáshoz, visszautalnak, mint az Odüsszeia sorai, vagy refrénként ismétlődnek. A Chlorophylle és Minimum legalább három ilyen fontos visszatérő motívumot tartalmaz: azt, hogy Antracit – aki a gonosz patkány a gyermekkori képregényben és Chlorophylle ősellensége – életfogytig tartó büntetését tölti egy ócska teáskannában. A másik ilyen lexéma: „végre béke honolt az egész vidéken”, és végül a mindent megmagyarázó „képregény volt az élet”. A betűket még nem ismerő kisfiúnak édesanyja olvassa fel csütörtökönként a képregényeket: az egész világ ebben a biztonságban és a képregények történésein át szűrődik le. Boldog aranykor, mondhatnánk, mert „a rémálmok az őket megillető helyre kerültek”, talán egy ócska teáskannába, és Antracittal együtt ott töltik életfogytig tartó büntetésüket. S amikor édesapja elégeti Fenyvesi képregényeit, gyermekkora is ellobban: Fenyvesi is bezárkózik egy ócska teáskannába. A vers nemzedékeken át üzen. Csak próbaképpen felolvastam egy részét négyéves fiamnak. Eleinte furcsán nézett rám, aztán az egyik sornál hirtelen felvidult az arca: „A Dalton-fivérek?” – és már vette is ki a kezemből a kötetet, hátha Lucky Luke is benne van. Fenyvesi Ottó szerintem legnagyobb értéke az, hogy kortalan. Meg tudja szólítani az embert, bármilyen korosztályhoz tartozzon is, és biztosítja magának a helyet a következő nemzedékek könyvtárában is.
Az 1968 már a kamaszkor ideje. Amíg olvastam, Bryan Adams zenéje dübörgött a fülemben – The Summer of 69, ami dátumra talán egy évvel később volt, de életérzésre ugyanott. „Csak élni akartunk, focizni, barátkozni, női keblekről álmodni.” Azt hiszem minden benne van, amit egy kamasz fiú akar. Ennyi, sem több, sem kevesebb. Foglyul ejti az embert a szabadság, és egyszerre akar fedetlen melleket látni és indián lenni a szabad prérin. És Fenyvesi egy dallamot dúdol a fülünkbe: Jimmy Hendrix és a Hey Joe dallamát, és mindjárt mellé Illést, szintén 1968-ból, amikor még kissrác volt és nem tudott úszni. Fenyvesi Sz. Rózsikával biciklizik hazafelé, érdekes párhuzam, ahogy majd a „Paloznak Overdrive”-ban a kipukkadt biciklit tolja a névtelen, de selyembugyis tündérek mellett. De 1968 nyarán az „édeni tudatlanságból” származó boldogság lassan kezd véget érni. A görögös életérzés megjelenik az izzadó tenyerű Fenyvesi Ottónál, aki a tánc közben Afrodité derekát szorítja, miközben annak keblei időnként átdöfik a fiatal fiú szívét. Véget ér a gyermekkor, az aranykor, hogy jöjjön a tomboló, lázadó ifjúkor: a „Vizuális paradicsom”, a performance és happening korszaka. Az önirónia – egyik – csúcsa, a képzőművészeti csoport, aminek „talán ha volt” egy közös kiállítása. Fenyvesi Ottó bemutatja Muzslát, a bánáti Barbizont, ahol Courbet és Paál helyett ők maguk kísérleteznek a plein air erejével. És mint az Ezeregyéjszaka meséin belül létező önálló történeteket, megidézi az Amarcordot, ami maga is a gyermekkorra emlékezés, Fellini emlékszik vissza a saját gyermekkorára, és Fenyvesi az ifjúkorában látott filmre, én pedig arra, hogy „enyém a Vegyevigye jobb melle” – pedig csak gyermekkoromban, suttyomban néztem, de mégis megmaradt. Akkor még nem értettem, hogy miért ugrálnak ülve a kocsi hátsó ülésén a kamaszok, de már akkor is éreztem valahogy, hogy a női mell valami megfoghatatlan (misztérium) – a szó átvitt és legszorosabb értelmében is. Vagy Robert Redford „A keselyű három napja” filmkockáin szánt a tekintet, ahogy elszántan, okosan és elegánsan fejti meg lépésről lépésre, mi történt, amíg ő ebédért ment, annak a nőnek a segítségével, akit véletlenül, ösztönösen választ ki. És újra Redford, ahogy elcsigázva táncol, partnere a vállára hajtja a fejét, míg a tengerész szívrohamot kap a parketten, hiszen „a lovakat is mind lelőtték”.
„Láttam az óceánt”(5) – „Hallom Amerika hangját”.(6) Fenyvesi látja az óceánt és hallja Amerika hangját. És belecsempész egy kis intellektuális humort: a mcluhani mondat elferdítve jelenik meg: a médium itt nem maga üzenet, hanem a masszázs.(7) Keresi a színek tökéletes árnyalatait, a graffitiket, az „igazi” amerikai népművészetet. Nincsenek már indiántáborok, csak egy elidegenedett világ tekint vissza ránk, ahol a felhőkarcolók résein látszik csak a Nap, perzsel az aszfalt, és csak a műfényben, klímában, a plázák atombunkerében élhető túl az apokalipszis. Szilárd Leó és Enrico Fermi anekdotáját megidézve Torontóban találkozik a negyven év migráció után is csak magyarul beszélő ufóval, Marosán Gyulával. Aztán Fenyvesi Ottó elindul és tovább keresi a színeket, a nyárégette és tökéletes színeket, majd elautózik Csíkhágóból.
Megérkezünk a „Folyamatos jelen” – úgy is mint present continuous – világába: Veszprém, Hajmáskér, Budapest. Indul a bakterház, mert villám vágott bele, és ott mindig lassít a vonat, de az időmilliomos nem bosszankodik. A lovasi háznál a költő és barátai vesztegelnek derűben – „úsztunk a boldogságban, mint a pöttyös hátú delfinek”(8) – és felidézik a Brigitte Bardot bájairól szóló rigmust (a költő itt nem ad fordítást, de a pičke szó a szláv nyelvekben kevésbé járatosakat is hellyel-közel eligazíthatja). Az I’m going home dallama a hazaérkezést, a megérkezés érzését hozza el: Fenyvesi így lehet otthon, ha a balatoni házban a régi barátokkal idézi fel a vajdasági időket. Kieresztenek a megfeszült idegek, most minden rendben van. Azaz majdnem, „majdnem jól vagyunk; / nyáron benépesül a falu, kinyit a romkocsma, a dohánybolt, és az Öreg-hegyen újból érik a szőlő”(9)… és már tesszük is hozzá: „hajlik a vessző”, csak hogy egy pillanatra se maradjunk zene nélkül, ha Fenyvesi szól hozzánk. De mi ez a majdnem? Fenyvesi erre is megadja a választ, amikor Niklát és Berzsenyit, a Niklai Remetét említi. Az egyetlen sor a szellemi elsivatagosodásra, a sivárságra utal, arra, hogy egyre ritkább Magyarországon az a fajta pezsdítő szellemi közeg, amiben Fenyvesi felnőtté érett. Barcsról elszármazott nagyapám kedves könyve, a „Híd a Drinán” is említésre kerül a versben, s ezzel még közelebb kerül hozzám ez az egész balkáni és ízig-vérig magyar atmoszféra: pécsi éveim jutnak eszembe, a nagyapám által mindig emlegetett tambura, a Dráva, a Vörös-part – „melyekhez volt némi közöm”.(10) Már én is elkalandozom – „folyton elkalandozom, egyik valóságból a másikba zuhanok”(11) – és Tuzla, Szarajevó, Brčko jut eszembe, úgy is mint szép čičkék, valamint egyebek. Aztán Fenyvesi táncra perdül az unokájával, mint az indiánok, és letüdőzi a friss lovasi/balatoni levegőt. A vers legcsodálatosabb jelenete az, ahogy gyönyörködik a kisfiú padlón bemutatott úszótudományában.
Az „Ahogy Tandori” az abszolút érték (úgy is, mint abszolútérték) verse, ahol hiába hirdetnek mindent úgy, hogy a legjobb a maga műfajában, mégis, egy plusz nem feltétlenül lesz egyenlő egy mínusszal. „Most, hogy ezt írom / a tetőket elönti a ködsárga neonfény” – írja Fenyvesi, és ellentétpárként rá rímel a Vörösmarty-vers kezdő két sora: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég / zöld ág virított a tető ormain”. Összeér Pilinszky és a 4 Non Blondes, Karamazov Aljosa – Dosztojevszkij Aljosája, és az, ami Pilinszkynél lett belőle – és a Christie’s árverése, és persze – ha már Tandori, a lóversenyek, azért, hogy az egzisztencializmus és létkérdés alapgondolatának, az életben maradásnak a camus-i vetületeket feszegető problémájával záruljon a vers. „Életben maradni élőink holta után / ez az, ami minden kérdésen túl van. / Egyebek maradnak”.(12) Sziszüphosz tovább görgeti a terhét felfelé, de mégis, lehetnek pillanatok, amikor boldog.
Az „Appendix” ugyanezt, a lét-nemlét kérdését viszi tovább: „íme, indulok vissza a semmibe”(13). Halványan beköszön a Fenyvesire annyira nem, inkább Tolnai Ottóra jellemző aktuálpolitikai vonal is, ha nem is közvetlenül Fenyvesi szájából: „Reméli az idillt nem bassza el sem Putyin sem Pompeo”. Majd Radnótit és a „Képzelt riport” dalait idéző sorok jönnek: „az égen vasmadarak húznak délre” – írja Fenyvesi azt, ami Radnótinál, Zagubica felett a hegyekben úgy hangzik: „bombázórajok húznak el felettem”(14), Adamis Annánál pedig így: „madarak jönnek, madarak mennek, halálesőt permeteznek”.(15)
Fenyvesinek nem kell félnie, ha – mint Karinthy – találkozik azzal a fiatalemberrel, aki 17-18 éves korában volt. Nyugodtan belenevethet a szemébe, vagy inkább vele nevethet. Valószínűleg ezt is tenné, és elrángatná egy koncertre. Fenyvesi verseinek olvasása azonban „magányos, hallgatag hangverseny”(16) is a szó legszorosabb értelmében. Míg Brecht az elidegenítés, a Verfremdungseffekt minél tökéletesebb elérése érdekében többek között dalbetéteket (song) helyez el a színművekben, addig Fenyvesinél éppen ellenkezőleg, a versszövegbe ritmikusan beágyazott dalbetétekre történő utalások a bensőségesség és komplexitás élményét erősítik. Fontos megjegyezni, hogy Fenyvesi itt is csak jelez. Mint a tusfestő, gyors, határozott mozdulatokkal húzza a vonalakat, és így teremt értelmezhető világot. Az ismert zenészekre, dalokra történő utalások –Hey Joe, House of the Rising Sun(17) – az olvasó belső hallása révén azonnal érzékelhetővé, hallhatóvá teszik magát a zenét is a vers olvasása közben. Fenyvesi itt is varázsol: észrevétlenül egy fejhallgatót csempész az olvasóra, a zenéket pedig, mint valami megszállott DJ, ő keveri saját verse alá, jelen esetben saját versébe.
Kormányos Ákos Fenyvesi Ottóval kapcsolatban így fogalmaz: „Egy laza, vagány költő, olyan témákkal, amik elmondhatatlanul érdeklik a középiskolásokat. Zene, italok, fesztivál, szexualitás. Mindez egyszerre kendőzetlenül, de mégis finoman.”(18) És csak mellékesen jegyzem meg, az OverDrive egyébként így, két nagybetűvel digitális elérhetőséget biztosít könyvekhez, elsősorban diákoknak. Ez is, az is kicsit hekkeli – jól átsütve, hogy a szálkája ropogjon – a rendszert, hogy az is hozzáférjen, akinek könyvre nem telik. Kicsit mindig lázad, és nem fogadja el a magát megkérdőjelezhetetlennek feltűntetni kívánó autoritást. Ez a punk. Vagy ez is. Elképzelem, ahogy Fenyvesi kicsit már kopott, színét hagyó fekete ruhában lazán ül a Balaton partján, kézzel hekkeli a hekket és a rendszert, mellette a biciklije, körülötte vajdasági haverok.
Összegzés? Számvetés? Leltár? Felsorolás? Igen, mindenképpen az. Mérföldkő. De nem az utolsó. Csak az egyik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötet 2021-es megjelenését követően nemrégiben közreadott Hamvazószerda című vers.(19) Mert hiába lett „túl gyors a világ”, hiába, hogy „rosszul alakulnak a dolgok”, a hatvanas, hetvenes éveiket taposó punkok akkor is az „esőt várják: hogy essen, majd elálljon”, és hiába a „posztkonceptualista üresség” visszatérnek a gyökerekhez, a „csillogó, taknyos élethez”, akkor is, ha tudjuk, hogy „úgyis mind meghalunk egyszer”.(20)
„Már megváltottam a jegyemet, amikor egy aranyos kis mexikói csajt láttam meg feszes nadrágban.”(21) Overdrive. Túlhajszoltság, zenékkel, történetekkel, barátokkal és csajokkal, akárcsak az Úton történetében. De akkor is tolni kell azt a biciklit, még ha kipukkadt, és leeresztett a kereke, tolni kell, ha jazz helyett csak „vidámkodó funky” szól (soul) „sznoboknak”(22), tolni kell a biciklit nem el, hanem tovább, mert az úton mellettünk selyembugyis angyalok tipegnek.
Hivatkozások
1 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. In: Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdirve. Scolar Kiadó, 2021. 86.o
2 Fenyvesi Ottó: Tolnaival a Riviérán. In: Fenyvesi, op.cit., 41. o.
3 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. In: Fenyvesi, op.cit., 86. o.
4 Arthur Rimbaud: Kóborlásaim
5 Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti. In: Fenyvesi, op.cit., 25. o.
6 Walt Whitman: Hallom Amerika hangját
7 Marshall Mcluhan: Understanding Media: The Extensions of Man. McGraw Hill, New York, 1964. (McLuhnannél: „the medium is the message”, Fenyvesinél: the Medium is the Massage)
8 Fenyvesi, supra note 2
9 ibid
10 Fenyvesi: Amerikai, supra note 5
11 ibid
12 Fenyvesi Ottó: Ahogy Tandori. In. Fenyvesi, op.cit., 49. o.
13 Fenyvesi Ottó: Appendix. In: Fenyvesi, op.cit., p. 54. o.
14 Radnóti Miklós: Levél a hitveshez
15 Adamis Anna: Valaki mondja meg
16 Stéphane Mallarmé; idézi: Dániel Mónika – Sándor Katalin: Intermedialitás. In: Média- és kultúratudomány. Kézikönyv. Ráció Kiadó, 2018, Budapest, 283. o.
17 Fenyvesi Ottó: 1968. In: Fenyvesi, op.cit., 13. o.
18 Kormányos Ákos: Fenyvesi Ottót a középiskolákba! In: Híd, 2020. augusztus-szeptember, 35-37. o. http://www.hid.rs/archivum.php?page=1554
19 Jelenkor, 2022. 65. évfolyam, 4. szám. 393. o.
20 ibid
21 Jack Kerouac: Úton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 65. o. https://terebess.hu/keletkultinfo/kerouac.pdf
22 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. supra note 1
Mondjunk el valami lényegtelent is az életről...
Fenyvesi Ottóval Virág Zoltán beszélget
Virág Zoltán: Vendégünk nemrégiben fontos és kerek évfordulót ünnepelt (60. születésnap – a szerk.), ami alkalmat ad nekünk arra, hogy egy panorámaszerű, expanzív jellegű megközelítésben tárgyaljuk munkásságát: a költészetit, a prózaíróit, a naplóíróit és a képzőművészit. Ám mindezt úgy fogjuk tenni, erre tennék kísérletet, hogy nem elsősorban az életmű jeles darabjaira koncentrálunk, tehát a kötetek sorára, hanem bizonyos helyszínekre, az életutat meghatározó személyekre. Hívószavakként fogok elősorolni ilyen-olyan tételeket, s várom a reakciókat, reflexiókat. Elsőként egy olyan összefüggésről beszélnék, amit kevésszer firtattak eddig. Ez a rokonsági leszármazás, tehát a Balassa-ági nyúlvány, ami esetedben elég komoly összeköttetést jelent Balassi Bálinttal. Mikor eszméltél rá ténylegesen, poétikai értelemben, hogy ez az örökség fontos lehet számodra?
Fenyvesi Ottó: Nem tudom. Bozsik nincs itt? Akkor beszélhetek. Arról van szó, hogy itt, a Vajdaságban évtizedek óta terjed – én a szüleimtől hallottam legelőször erről –, hogy a Balassi családban valamikor 1200 környékén megjelenik egy Dettre nevezetű valaki, királyi nemtudommicsoda, akitől az én anyámig húzódik ez a vonal. A családi legendárium is beszélt róla sokszor, de hát olyan idők voltak, hogy ez nem is igazán volt aktuális, meg ezen inkább nevetett az ember, s nem olyan volt a kontextus, hogy ezt komolyan vegye bárki. A történet ott kezdődik, hogy valamikor az 1700-as években feltűnt egy fekete bárány a Balassa családban. Egy József nevezetű illető, aki nem igazán jól nősült, tehát nem hozzá való hölgyet választott, a család pedig kilökte, s ő eljött ide, a törököktől visszahódított területre juhásznak, szabad embernek. Családot alapított, majd ez a család szerteágazott. Valamikor 2004-ben a Bácsország című honismereti szemlének egy Balassa Rudolf nevezetű ember kutatta fel ezt. Hozzánk, anyámékhoz is eljött. Ebben a Bácsország-számban látható a Balassák családfája is 1200-tól egészen a mai napig, azzal, hogy a magyarországi Balassa-ág kiveszett. Ugye, Balassa Bálintnak született egy fia, de őneki már nem maradt utódja. Voltak azonban virulens ágai is a Balassa családnak, mint ezé a Józsefé, aki nem tisztelte a hagyományokat, rangot stb., és egy egyszerű hölgybe lett szerelmes, akivel elszökött, és ez az ág szintén követhető ezen a családfán egészen ezerhétszázhuszonnemtomhánytól. Akkor folyt a Mária Terézia általi betelepítés itt, a Duna-Tisza közén, és akkor került ide ő is, meg mindenféle más családok is. Az egészről úgy értesültem, hogy a Szegeden élő unokaöcsém felhívott, rögtön vegyem meg ezt a folyóiratot, merthogy benne van a családfa, s a mi családunk is ott van, anyám és a három testvérének a neve, és apám neve zárójelben, Fenyvesi Mihályként beírva, ami onnan már nem folytatódik. Ez a Balassa-ág, amelyhez én anyám révén tartozom, Csantavéren élt, és később húzódott egy kicsit lejjebb, Moholgunarasra. Anyám halálával megszűnt ez az ág. Bozsik nem jött vissza. Akkor azt elmondom, hogyan értesítették ezt a csantavéri családot...
V.Z.: Visszajött egyébként.
F.O.: Hol van?
V.Z.: Ott.
F.O.: Bozsik is hallott ezekről a mesékről, és mindig nevetett rajtuk. Szóval szóltak a Balassáknak, hogy valami örökség ütné a markukat, és hogy Csantavérről kerekedjenek föl, és menjenek Balassagyarmat fölé. Ott van Kékkő vára, Modrý Kameň, most úgy hívják. Én nemrégen voltam ott, pár évvel ezelőtt. Meghívtak Balassagyarmatra, és elmentem oda is. Meghalt a Balassa báró vagy gróf vagy kicsoda, és akkor a délvidéki Balassák lettek az örökösei. Szegények valahogy összekaparták a pénzt Csantavéren, fölmentek, és miután felmérték az örökséget, azt mondták, hogy nekünk ez a törmelék, ezek a kövek nem kellenek. Inkább megyünk vissza Bácskába, a mi zsíros földünkre. Hát ennyit a Balassi-kapcsolatról... ami inkább Balassa, ugye. Nem tudom, hol siklott ki ez a név, merthogy nemrégen az esztergomi múzeumban jártam, és ott nagyon kikelt a helyi muzeológus azok ellen, akik „balassi bálintoznak”. Merthogy igazából a Balassa Bálint a helyes, és ott, Esztergomban is így hívják a múzeumot. Ő, ugye, ott halt meg, ostromban, negyvenévesen.
V.Z.: A híres festményen, amit nyilván sokan ismernek, a művészet apostolát és a harcnak, a viaskodásnak, a vitézségnek (Arte et marte) krisztusi korú figuráját látjuk. A lazasághoz, a bőrdzsekis anarcho-tendenciákhoz ez mindenképpen hozzátartozik előképül. Igaz, lovagolni nem kell hozzá ma már, kardozni se, bár a verses hadba lépés vagy a műfajokkal való játékos csatározás azért mégiscsak idetartozik. Félre a tréfát! Mennék tovább a helyszínek között. Mivel elhangzott Moholgunaras neve, ezért ez a következő állomásunk.
F.O.: A feleségem úgy szokta mondani, hogy a Topolya–Zenta–Ada-háromszögben van egy Bermuda-háromszög itt, Vajdaságban. Ebbe tartozik Gunaras, Kavilló, és még néhány település. Kavillóban is született egypár eléggé link, majdnem olyan alak, mint én. Akik lehet, többre vitték, mint én: Lajkó Félix, Soltis Lajos vagy Kovács Frigyes. Tehát elég sokan vagyunk, akik ott születtünk. Mi nagyon sokáig nem láttunk hegyeket. Ami eléggé furcsa látásmódot idéz elő az embernél. Valamikor hét-nyolc éves koromban apám vett egy rossz, régi autót, beültette a családot, és elindultunk Újvidékre, hogy majd megnézzük a Fruška Gorát, merthogy hát az ott valami. Egész úton lestük, lestem, leste anyám is, hogy mikor jönnek már a hegyek, amelyek fantasztikus helyként lebegtek előttem. Talán ezért is kerültem egy olyan részére Magyarországnak, a Bakonyba, Veszprémbe, ahol hegy is van, és nem messze a Balaton is, a tenger. Ezek, a hegyek és a tenger számomra nagyon fontos élmények voltak. Onnan kiindulva, hogy mi azért a kukorica- és búzaföldek tengerében éltünk, s akkor még nagy kenderföldek is voltak Gunaras és Kishegyes között. Kisvonat is közlekedett, kis vagonokat húzott maga után. Tele volt cukorrépával, kenderrel, mindenféle terméssel. Egy barátommal, aki már jó ideje Londonban él, most délután, ahogy jöttünk Veszprémből, egész idő alatt, négy-öt órán át beszélgettünk. Meg utaztunk át ezen a vidéken... Akasztó, Kiskőrös, Soltvadkert, Kiskunhalas. Milyen kietlen ez a táj! Van, ahol szőlővel próbálkoznak, például, ugye, Soltvadkert környékén, de hogy mennyire szikes az a talaj! És Szabadka alatt valahol megkezdődik ez a humuszos, igazi, nagy, bácskai gazdagság, amiről többen is írtak: Kosztolányi stb. Most is láttuk, milyen gazdag ez a Bácska, ami egykor Magyarország éléskamrája is volt. A későbbiekben pedig Jugoszláviáé, szinte az egész jugoszláv térség innen kapta az élelmiszert, és talán még ma is így van ez, nyilván Szerbia is sokat profitál belőle...
V.Z.: Topolya és Újvidék.
F.O.: Topolya elsősorban a fiatalságom volt, vagyis hát a kamaszkorom. A gyerekkorom Gunarason telt a Balassa nagyszülőknél. Hiszen a mi családunkban nagy ellentét volt a Fenyvesiek és a Balassák között, merthogy a Fenyvesiek elég gazdagok voltak, módos parasztok, és Fenyvesi nagyapám nagyon megharagudott apámra, amikor elkezdett udvarolni anyámnak, nem is engedte, hogy összekerüljenek. Apám ezért megszöktette anyámat.
V.Z.: A lányszöktetés kifejezetten balassis akció és gesztus.
F.O.: Hát, az Fenyvesi-féle volt.
V.Z.: Értem, és a mama oldaláról?
F.O.: Nem. Anyám nem olyan. Anyám nagyon visszafogott volt.
V.Z.: Akkor marad a szökni vágyás…
F.O.: Apám, az nagy kalandor volt. Ő mindig világot szeretett volna látni, meg elmenni, meg otthagyni mindent. Ő máshol akart élni. Vagyis máshol is élt: Nyugat-Németországban dolgozott, Frankfurtban. Azt akarta, mi is odamenjünk, tehát hogy ezt itt hagyjuk a francba. Ő a kommunistáknak nem dolgozik. Iparos volt, kovácsmester. Amikor Topolyára kerültünk, akkor apám egy likai szerb kovácsmesterrel lett partner. Én ott, ebben a kovácsműhelyben nőttem picit föl. A kalapácsok, a fújtatók között...
V.Z.: Hallottad sírni a vasat, ugye?
F.O.: Igen. Az is volt. Meg hát ez a Mirko nevezetű fickó, akivel apám összeállt. Ez akkor, a hatvanas években szenzáció volt, hogy egy magyar és egy szerb összeáll, barátkozik, meg még közös vállalkozást is indít. Én is számtalanszor láttam őket, ahogy szombatonként, akkor volt, ugye, a heti bevétel elosztása, kirakták a pénzt a zsebükből, hogy ez volt, az volt. Mirko, ezt vettem, azt vettem. És akkor szétosztották a hasznot. De aztán elromlott ez is. Apámban megmozdult valami, hogy ő inkább külföldön szeretné folytatni az életét. De anyám meg ragaszkodott Bácskához, nem akart elmenni, s mi itt maradtunk a húgommal, anyámmal, végül apám is visszajárt, tehát nem volt szakadás. Topolyán jártam gimnáziumba, ott kezdtem eszmélkedni. Az Új Symposionnak Tóth Ferenc volt a lektora. Néprajzos, nyelvész, kutató. Negyvenéves korában sajnos szörnyethalt egy szerencsétlenségben. Ő volt a magyartanárunk. Aztán Csernik Attila szintén ott dolgozott. Aki egy avantgárd művész, a Bosch+Bosch csoport tagja lett később. Ő is avantgárd szellemre nevelt bennünket. Ami még tetézte a dolgot: létezett egy önképzőköri csoportosulásunk is, Auróra volt a neve.
V.Z.: Ez a mai napon különösen jól hangzik.
F.O.: Igen. Auróra cirkáló stb. Tóth Ferenc, mivel tagja volt a Symposion-körnek, minden hónapban, minden második héten hozott valakit. Tehát hol Tolnai Ottó, hol Végel László, hol Gion Nándor, hol Bosnyák István vagy Bányai János tűnt föl Topolyán. Mi mind ott ültünk a könyvtárban. Az volt a Tóth Feri mézesmadzagja, ezzel etetett meg bennünket, hogy a Tolnaiék, ugye, mindig hoztak könyveket. Jó kis beszélgetések folytan, amiből valami úgy ahogy elért hozzánk, tizenvalahány éves fiatalokhoz, de a lényeg az volt, hogy aki bejött erre az irodalmi estre, az kapott egy tombolajegyet. Azt őrizgettük a zsebeinkben egész este, és a végén kisorsolták az ajándékba hozott Symposion-könyveket.
V.Z.: Nyertél?
F.O.: Egypárat igen. Azért nem voltunk olyan nagyon sokan ezeken az esteken. De mindig összejött azért úgy harminc ember. Volt, amikor nagyobb volt az érdeklődés, például egy Ladik Katalin-esten. Ladik Katalin még fiatal volt, énekelt, meg mindenféle vetkőzős performanszai voltak, ráadásul kirakták a Kati meztelen képeit is a mozi hirdetőtáblájára. A színházban hirdették meg ezt az előadást, s annyian eljöttek, hogy megtelt a négyszáz férőhelyes nagyterem. Ugye, oda járt a szabadkai színház mindenféle népszínművel, Albert Jánossal, Hekk Paulával stb., a hatvanas évek népszerű színészeivel. Zsindelyezik a kaszárnya tetejét, meg ilyen előadások mentek ott, és állandóan csurig volt. Mert hát akkor még nem volt televízió, meg filmek is alig. Amikor Jancsó filmje, a Szegénylegények bemutatója volt Topolyán, szintén megtelt a mozi. Sőt még egyszer le kellett vetíteni a filmet, akkora volt az érdeklődés. A Ladik Kati-estre visszatérve: hát abból a négyszáz érdeklődőből háromszázkilencven férfi volt. Beültek az emberek, és vártak. De nemcsak magyarok, hanem szerbek is eljöttek, akik nem is értették, hogy mit is mond Kati. Ők azt várták, hogy majd vetkőzni kezd Kati. De a Kati nem akart levetkőzni, hanem csak szavalta a verseit, és egyre türelmetlenebb lett a közönség. A végén már ilyen bekiabálások hallatszottak, hogy: „'Ajde, skidaj se već!” Tehát hagyd már ezt a költészetet, művészetet! Ebből elég volt ennyi, most már vetkőzzél!
V.Z.: Dobd le a cuccot!
F.O.: Ez volt Topolya. És persze sok minden más is. Ennek az Auróra önképzőkör, a Tóth Ferenc-i örökség hatására alakítottunk mi is helyi csoportot. Szerveztünk irodalmi esteket, filmvetítéseket, építészeti előadásokat... – ahogy a hetvenes években egy valamirevaló fiatal értelmiségi elképzelte az életet, azt, hogy miről érdemes gondolkozni, mi az a tematika, ami előbbre visz bennünket.
V.Z.: Ez egész jól ki tudott bontakozni azokban a képzőművészeti írásokban, amelyeket Sziveri Jánossal karöltve az Új Symposion hasábjain jelentettetek meg. Nyilván ez az indíttatás kellőképpen erős alapot adott neked.
F.O.: Igen. Hát, én igazából nem akartam irodalmár lenni. Én nagyon sokáig ellenálltam ennek. Inkább a képzőművészet iránt érdeklődtem. A becsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, ami, ugye, tradicionális, negyven-ötven éve megy már itt a Vajdaságban, azon is képzőművészettel jelentkeztem először. Irodalommal csak nagyon későn, huszonvalahány éves koromban kezdtem el foglalkozni komolyabban. Valójában filmrendező szerettem volna lenni. De Jugoszláviában abban az időben nem lehetett csak úgy filmrendezővé lenni. Meg nem is volt iskola se a közelben, hanem el kellett mennem Zágrábba, ott próbálkoztam fölvételt nyerni a Filmművészeti Akadémiára, ahol '74-ben bekerültem ugyan a szűkebb keretbe, de végül nem vettek fel.
V.Z.: Van is az első kötetedben egy fontos szöveg, amely a Zágráb '74 címet viseli.
F.O.: Igen. Azt ott írtam. Azoknak az élményeknek a hatására. Tehát először is volt egy nagy előkészület, majd felvételi. Először írásbeli, aztán szóbeli. Öten kerültünk be ebbe a szűkebb körbe, de aztán csak hármat vettek fel, s engem, noha én akkor még elég gyöngén beszéltem szerbül, most se nagyon jól. Vagyis hát szerbhorvátul kellett akkor beszélni. Most viszont már szerbül is kell beszélni, meg horvátul is. Egészen más. Úgyhogy nekem akadt egy ilyen kis kitérőm Zágráb felé, ahogyan például Tolnainak is volt egy menekülése el innen, a Vajdaságból, és Zágráb valahogy egészen más közeg volt. Egyrészt, ugye, a Monarchia hatása, kulturális hatása, kulturális befolyása ott jobban érvényesült. Belgrád inkább egy laza, franciás befolyás alatt volt. Zágráb a német módszerességet követte, s ott, akár Szlovéniában, a tudományosság is valahogy egészen más irányt vett.
V.Z.: Ljubljana lenne a következő állomásunk.
F.O.: Jó. Igen, ott is voltam. Hát, Ljubljanába is elkerültem ösztöndíjasként, mégpedig úgy, hogy szlovénról is próbáltam fordítani, s a szlovén íróbarátok elintézték nekem, hogy akkor menjek oda, Ljubljanába. Ez '82-ben volt, néhány hónapig ott voltam. Éppen akkor született a fiunk, és a feleségem is jött. Az nagyon szép periódusunk volt, mert akkor voltunk a leggazdagabbak. Amikor ezt a szlovén ösztöndíjat havonta megkaptam, akkor abból vettem mindenféle technikai berendezéseket, televíziót stb. Akkor virult föl egy kicsit a családi életünk.
V.Z.: A szellemi impulzusok szempontjából láttál-e különbséget a hetvenes évek Zágrábja és a nyolcvanas évek szlovén világa között?
F.O.: Én igazából ezt egyben láttam. Nem igazán próbáltam elkülöníteni a dolgokat egymástól, hogy most ez szlovén, ez horvát, ez szarajevói, bosnyák vagy belgrádi. Hanem, ahogyan az előbb Slobodan is mondta (Slobodan Tišma – a szerk.), akkor még valahogy együtt voltak a dolgok. Akkor még ezt a díjat, amiről ő is beszélt, nemcsak zenészek kapták, hanem írók is, mindenféle más művészeti ágban is kiosztották. Ez egy nagyon jelentős díjnak számított, ezt zágrábiak adták. A jugoszláv területen ezek a produkciók valahogy összeadódtak, tehát egy Laibach, vagy egy Atomsko Sklonište, vagy egy Bijelo Dugme, Újvidéken a Luna, vagy a La Strada zenekar, aminek Slobodan volt a tagja. Tehát ők jelentették a zenei csúcsokat. De ugyanez volt az irodalomban is, a képzőművészetben is. Nem volt elkülönülés igazából. Ez valamikor csak a nyolcvanas években kezdődött, amikor nagyon meglazultak ezek a kapcsolatok, és szétrobbant szinte ez a térség. De azért, azt hiszem, hogy a kvalitásos, jó írók, jó művészek, jó zenészek, azok azért továbbra is megmaradtak, és megmaradtak a kapcsolatok közöttük. A művészi produkció, az azért ezeket az embereket összehozza ma is.
V.Z.: Mivel a szétrobbanásnak, a szétesésnek a tapasztalatáról beszéltél, egy kicsit ugorjunk az időben. Egyre távolabbra tevődtek át a magad utazásai: Hollandiába, Amerikába.
F.O.: Hát, igen. Az én kedvenc helyem Hollandia volt. Mindig is oda próbáltam eljutni. Ugye apám kint élt Frankfurtban, és nyáron általában kimentem hozzá autóstoppal, és akkor onnan Kalapáti Ferivel egyszer egy nagyon nagy túrát tettünk. Elmentünk egész Londonig. De Londonban hideg volt, meg elkezdett esni az eső harmadik nap, és aztán egész nap esett. A Hyde Parkban aludtunk, ugye. Mindig elhelyeztük a csomagunkat a Victoria Station, a vasútállomás csomagmegőrzőjében. Kivettük a hálózsákot, s mielőtt bezárták a Hyde Parkot, olyan tíz-tizenegy óra felé, befeküdtünk valami bokorba, ott vártuk, hogy bezárjanak bennünket. Nyugodtan aludtunk a Hyde Parkban, nem mehettünk ki, de nem is jöhetett be senki. Egyedül, ha valaki ugyanúgy be lett zárva, mint mi. De ez nem igazán tetszett, hanem inkább elmentünk Párizsba, aztán Amszterdamba. Ott valahogy olyan egészen más élet volt. Amikor innen '91 novemberében elmentem, azt terveztem, hogy majd Hollandiába fogok menni, ott fogok valami egzisztenciát teremteni a családomnak stb. De aztán valami kanyar miatt mégsem így történt. Péntek Imre, a Kilencek egyik költője beleköpött a levesembe. Azt mondta, gyere vissza, kapsz munkát. És akkor visszajöttem Veszprémbe, s ott vagyok még mindig. Apámnak volt a megszállottsága, hogy Németország! Meg mindig Amerikáról beszélt, áradozott. Ez valami utópia a családban, hogy majd elmegyünk Amerikába, és ott milyen jó lesz. Én voltam Amerikában a kilencvenes években, de hát olyan, azt nem mondom, hogy kulturális sokk ért, de annyira más az amerikai társadalom, meg az egész viszonyulás az élethez, meg egymáshoz, hogy nekem nagyon nem jött be. Írtam is egy Amerikai improvizációk című versciklust, ilyen kis darabokból, ami meg is jelent szerbül is, angolul is, németül is, franciául is. De valószínűleg azért tetszett meg a különböző fordítóknak is, mert valami kritikai éllel viszonyultam ezekhez az amerikai ügyekhez, nem igazán akartam elfogadni azt a szemléletet, ami ott van. Ugye, ez egy nagyon felszínes világ, s minden arról szól, hogy pénz legyen, pénz legyen. Volt egy barátom, Mózsi Ferenc, ő nagyon sok magyar írót, zenészt kivitt Amerikába.
V.Z.: Maga is költő.
F.O.: Igen. Költő volt. Meghalt szegény. Chicagóban élt. Jugoszlávián keresztül menekült. Valahogy átjutott Budapestről a Vajdaságba, és akkor lement Koperba. Van egy tengerbe kiugró félsziget, rajta a hegy egyik oldalán található Koper, a másik oldalán pedig Trieszt. És a Feri úgy menekült át, hogy beúszott, merthogy ő hosszútávúszó volt, olyan ifjúsági úszóbajnok-féle. Beúszott, és megpróbálta megkerülni ezt a félszigetet, hogy majd Triesztben meg kiúszik. Persze úszott, úszott, beesteledett, és már nem tudott tájékozódni, és valahol, a végső kimerülés határán vették észre az olasz halászok, kihúzták a tengerből, így maradt életben. Ő nagyon jólelkű ember volt, mondom, nagyon sokunkat kivitt Amerikába. Többek között engem is egyszer. A Hobóval voltunk együtt, koncertkörutat szervezett nekünk, és én fölolvastam ott egy-két dolgot, valójában Hobo meg előadta a József Attila műsorát. Asszem a József Attilát, mert arra voltak leginkább vevők az amerikai magyarok. De a Hobónak szervezett koncertet is egy színházban. Kibérelt a Feri – jótét lélek volt – egy kisebb színházat, kétszáz-háromszáz férőhelyes, meg felfogadott három zenészt is, egy dobost, egy gitárost, meg egy basszusgitárost. Ezeknek odaadta a Hobo Blues Band lemezeit, hogy akkor itt van, ez a fickó majd jön ide, és énekelni fog, ti meg kísérjétek. Mert, ugye, a zenekart kihozni túl drága lett volna neki. Erre föl ezek a néger meg fehér gyerekek betanulták hárman a Hobo-nótákat, hallásból mindjárt tudták játszani. Megérkezett a Hobo – ezt a Feri mesélte –, és elkezdenék a próbát. Akkor melyiket játsszuk? „Ezt” – mondják az amerikaiak. A Hobo erre azt mondja: „De az nem az én számom, az a Deák Bill Gyuláé!” Merthogy azt ő nem tudja elénekelni. Jó, akkor a következőt. Hát, az megint egy Deák Bill Gyula. Úgyhogy valójában csak a Deák Bill Gyulákat gyakorolták be, mert az tetszett nekik. Elég furcsa helyzet alakult ki.
V.Z.: Kultúrák közötti cikázás. Történelmi időtávlatok. Kortárs horizontok közötti átjárások. Kultúraváltások. Ezek a paraméterek a művészeti munkásságodat és a szépírói munkásságodat egyaránt befolyásolják. Ha ezt az előző anekdotikus részletet veszem alapul, tehát hogy a Hobo-nóták voltaképpen Deák Bill-nóták, akkor a te fordítási gyakorlatodba átpörgetve vagy átplántálva ezt, hasonló érdekességeket vehetünk szemügyre. Ha a munkásságod alakulását figyeli valaki, akkor kezdettől fogva feltűnhetett neki, hogy nagyon jó szerzők kiemelkedő minőségű szövegeit fordítod évtizedek óta. Ennek kötetszerű megnyilatkozása nemrégiben egy olyan könyvkiadvány volt, amelyiknek a kétharmad része a Lingua Illyrica – Elveszett jelentés alcímmel reprezentatív válogatást tartalmaz. De a Halott vajdaságiakat olvasva első része is tulajdonképpen egy ilyenfajta metódusnak tudható be. A halálok alapján szerveződik – így mondanám – a kötet rendje, tehát Bori Imrétől, mondjuk, Juhász Erzsébetig, azt a látszatot keltve, hogy a költemények sora valamiféle emlékezés, kulturális mementó alapján rendeződött össze. A kritika talán még nem is vette észre, hogy itt nem a lezáró jellegű, nem a lekerekítő, kitekintő típusú megnyilatkozásmód az elsődleges, hanem a feltárás aktusa. Olyanfajta láttatása egy kulturális mezőnek és mezőnynek, amely eddig sok tekintetben kívül rekedt az ismertségen. Lehet, hogy Juhász Erzsébet művét, Bori Imre munkásságát ismerik, ám föltűnnek olyan alkotók, akiknek a nevét lehetséges, hogy éppen a te tolmácsolásodban olvassa először az érdeklődő közönség. Mi volt az alapja ennek a gesztusnak, a válogatásnak? Meghatároztál egy alapvető esztétikai mércét, így döntöttél a bekerülés vagy a kihagyás mellett?
F.O.: Igazából esztétikai mérce nem nagyon befolyásolt. Inkább valami sorsszerű dolog, ami megérintett engem az életükben, vagy valamilyen kis szilánk az életművükben, amit találtam, és egy jó mondat, vagy egy jó szó is elég volt ahhoz, hogy kiemeljem őket ebből a lélekvesztőből, vagy valamiféle feneketlen zsákból, amibe mindannyian majd valamikor bele fogunk hullani. Hogy egyszerűen „revitalizáljam” ezt a tömeget, valamiféle erőt, valamiféle dinamikát, valami életet lökjek bele ebbe a sok-sok „eltékozolt”, vagy nem tudom, milyen életbe. Csáth Gézával indítom a Halott vajdaságiakat . Azzal a momentummal, amikor Csáth Géza már az őrület határán volt, megölte a feleségét stb., bolondok házába zárják, amikor Szabadka fölé megérkeznek a szerb csapatok, és lezárják a határt, ő pedig Szabadkán reked. Öntudatára ébredt, hogy hát, itt valami történt, valami új helyzet van, és az első reakciója az volt, hogy át akar jutni Magyarországra, mert ott élte az életét, Budapesten, a fürdőkben stb., ott praktizált. Valami más fog itt kialakulni, más kontextus, ezt érezte meg talán. Ez reflexszerű. Mint többünknek is az életében. A szökés. Hova szökjünk? Mi elől szökjünk? Miért szökjünk? Mi legyen velünk? Hol éljük le az életünket? Itt vagy máshol? Magyarországon vagy Hollandiában? Amerikába vagy hova vessen bennünket az élet? Vagy éppen Zágrábba, vagy nem tudom. Ő is megpróbál szökni, de, ugye, eljut a határra, és ott letartóztatják, elfogják a katonák, a szerb katonák, akik lezárták a határt, és nem tud átjutni. És nem is tudja elmondani, hogy ő át akar menni, meg nem is engedik. Bezárják egy lyukba, egy helyiségbe, és ott beszed valami pirulát, és meghal. Földobják egy szekérre, egy szénaszállító szekérre, és visszahozzák Szabadkára, és ott valahol belökik egy sírba. Tehát ennyi volt. Ez egy ilyen momentum. Ez elég erős ahhoz, hogy erről beszéljünk. Hogy egyáltalán miről szólt itt a mi életünk. Egyrészt, ugye, mint nemzeti entitás, de ugyanakkor, hát kikkel éltünk itt körülvéve? Milyen kapcsolatokat tudtunk kialakítani a körülöttünk élő, másféle nemzetiségű emberekkel? Számomra ezek nagyon fontos kérdések voltak, és talán ez az oka, hogy búvópatak-szerűen, harminc éve vagy több is talán, hogy művelem ezt a műfajt, hogyha megtalálok valami számomra tetsző szöveget, akkor azt valamiféleképpen lefordítom, vagy ellopom a szerzőktől, és csinálok belőle saját kis művet. Hát, ilyen dolgokat is produkált az élet. Számomra ezek inspiráló kapcsolatok voltak a délszláv irodalommal. Nemcsak a formát tanultam meg ebből. Elsősorban, ugye, a délszláv irodalmi formakultúra, az egészen más, inkább a szabadvers felé hajlik a szerb is, a horvát is, és a szlovén, Šalamunék munkái. Tehát ők mind szabadabban fejezik ki magukat. Ahogy Slobodan (Tišma – a szerk.) is mesélte, nem annyira a formakultusz és a csingi-bingi a fontos, meg az ilyen-olyan formabravúrok, hanem az, hogy valami lényegtelent is elmondhassunk az életről, ne mindig csak a lényegeset. Valami egészen kis részletet, egy kis megfigyelést, egy kis kommentárt. Az első kötetben elég sok a két világháború közötti személy. Már megírtam a Moholy-Nagy Lászlót is, Szentelekyt még nem, de Szirmait is nemrégen közöltem. Szirmai is központi figurája volt a vajdasági magyar irodalomnak, hiszen a Kalangyát ő vette át Szentelekytől, és Szenteleky eléggé laza szerkesztő volt, tehát nem igazán szűrte meg a bejövő dolgokat, sok amatőrt is beengedett. De Szirmai sokkal határozottabb és keményebb kritikus volt, úgyhogy ő jobban megszűrte a bejövő dolgokat. Valahol, azt hiszem, a Szirmaival kezdődött el egyfajta igényesség, aztán pedig megint törés lesz, mert a második világháború után kicsit szocrealista irányba ment el a vajdasági irodalom, de a Híd-nemzedék az ötvenes évek végén, a „hidasok”, Boriék, valamint az Új Symposion, Tolnaiék a hatvanas években egész más irányt adtak ennek az irodalomnak.
V.Z.: Úgy fogalmaztál, hogy egy-egy mondat, valami momentum, és ennek a kiemelése. Ez a lehetőség a kötet egyik kritikusát arra ösztönözte, hogy versportréknak tekintse, vagy versportréknak nevezze ezeket a szövegalkotásokat. Viszont nagyon érdekes, hogy hiába csak egy mondatról van szó adott esetben, netalán egy kis részletről, mégis olyanok ezek a szövegegységek, mintha az adott szerző egész munkásságának az esszenciáját adnák. Csépe Imrétől Laták Istvánon át sorolhatnám azokat, akiknek a poétai mivolta egészen más megvilágítást kap ennek a kötetnek a fényében. Ugyanez a helyzet a déli szláv kultúrákból kicsemegézett alkotókkal. Ugyanakkor a szituáció kicsit más, hiszen általában élő, kortárs szerzőket látunk a kötetben. A Halott vajdaságiakat olvasvában ráadásul olyan szerző is szerepel, akiről azt sem tudjuk, miként zárult az élete. Annyira kevés adat maradt fenn róla, hogy biztonsággal semmit sem állíthatunk.
F.O.: Igen. Kázmér Ernő szegény szlovákiai magyar volt, Erdélyen keresztül, azt hiszem, idekerült a Vajdaságba. Valójában itt teljesítette ki a Kalangyában és a vajdasági folyóiratokban az életművét. Ezt össze is gyűjtötték, és megjelent egy Kázmér Ernő-monográfia is. Másutt sehol nem tartják nyilván őt, egyedül ezen a helyen, amelyet viszont megtagadott. Azt mondta, ez egy semmi, ez a vajdasági magyar irodalom, ez nem kell, ez egy nulla. Közben meg máshol, az égvilágon sehol nem tartják nyilván, Felvidéken, Erdélyben azt sem tudják, kicsoda. Magyarországról nem is beszélve.
V.Z.: Visszatérve a Lingua Illyrica vonatkozásaira, ott a kötetbeli versek rendje nagyon erős kifutással egy teljes Jugoszlávia-értelmezésbe, vagy egy ex-jugoszláv, posztjugoszláv szituációelemzésbe torkollik, és ez az Elveszett jelentés címet egészen különlegessé varázsolja. Fontos lenne még, hogyha az utolsó akkordunk a prózával lenne kapcsolatos. Két helyen is találunk olyan szövegbázist, ami a prózaíró Fenyvesi Ottót mutatja, illetőleg rendelkezésre áll a naplóírói tevékenységnek a dokumentuma, továbbá néhány interjúrészletben elejtett megjegyzésed vonatkozik még egy regénytervre, ami aztán nem valósult meg. Mi a helyzet ezekkel a törekvésekkel?
F.O.: Állandóan újabbnál újabb dolgok jönnek. Újabbnál újabb ötletek. Épp tegnap volt nálam Tolnai Ottó, és beszélgettünk róla, hogy ő most nagyon kis, jelentéktelen magyar településekről ír. Például, hogy olvastam-e a Tapolcáról szóló dolgait, merthogy én Tapolcán három évig dolgoztam, és hogy ő beleszeretett ebbe a kis Tapolcába, és, ugye, ott élnek a Balaton-felvidéken különböző író-, képzőművész-barátai, Jovánovics György stb. Meglátogatta őket és bement Tapolcára, s azt mondja, ez lenyűgöző, és hogy én mit láttam benne, aki három évig ott éltem, meg ott dolgoztam a kilencvenes évek legelején. Azt állapítottuk meg, hogy most éppen én is egy ilyen szociográfiai vonalat kezdtem el egész véletlenül követni. Van egy település itt, nem messze, Gunaras mellett, Brazília. Így hívják, azt hiszem, hivatalosan is. Ennek az a története, hogy az emberek valamikor a századelőn el akartak menni Brazíliába. Az egy nagy kivándorlási hullám volt, és amikor megtudta a földesúr napszámosai szándékát, akkor fogta, és szétosztotta nekik ezt a területet, amit ma Brazíliának neveznek itt, Gunaras és Mileševo között. Annak idején Fenyvesi nagyapámnak arra volt egy darab földje, és emlékszem rá, hogyan mentünk oda szekéren. Ő talán két mondatot mondott a legalább két órás út alatt. Meg nagyon beteg voltam gyerekkoromban, és Gunarasban nem volt orvos. Ugye, annak idején, gyerekkorunkban, nem igazán kaptunk védőoltást. A gyerekek legnagyobb ellensége a torokgyík volt. Én átnéztem Mohol a 18–19. századi születési anyakönyveit, és azokból az derült ki, minden második gyerek torokgyíkban halt meg. Én is valamilyen torokgyíkos-féle voltam, és arra emlékszem, hogy apám félkábán biciklin visz Gunarasból Mileševóba. Ezeket a dolgokat is szeretném megírni valamilyen formában. Éppen most kezdtem bele ezekbe a kis semmiségekbe. Általában, amikor hazajövök, akkor Topolya és Ada között ingázom, mivel a feleségem adai. Mindig úgy szoktam járni Topolya és Ada között, hogy keresztülvágok ezen a tanyavilágon. A Gunaras–Mileševo–Njegoševo–Svetićevo–Pobeda–Kavilló–Kevi–Utrine stb. útvonalon jövök, néha bemegyek a régi Völgypartra is, ami valamikor a bácskai parasztság központja volt, és ott tartották a legnagyobb vásárt. Ezt már nagyon kevesen tudják. Rengeteg dolog történt, ami közben mind feledésbe merült.
V.Z.: Most, hogy meghallottuk, nem merülnek feledésbe.
F.O.: Azért valamiféle artikulált formában is rögzíteni kéne.
V.Z.: Ebben reménykedünk mindannyian. Ami azért is fontos, mert akkor a német, a francia, a szerb, a horvát, az angol, és akármilyen fordítások mellett portugálra is átültethetik, hogy a brazilok megtudjanak valamit kelet-közép-európai gyökereikről.
F.O.: A honlapomat, érdekes, hogy a magyar és a szerb látogatók után a brazilok nézik meg leggyakrabban.
V.Z.: Ezt mondom. Köszönjük szépen.
A beszéltetés 2014. november 7-én, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóház helyszínén készült. A hangfelvételt feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.
BLUES ÉS ÓCEÁN
Fenyvesi Ottóval Prágai Tamás beszélget
- A délvidéki magyar írók azon nemzedékét, amelyhez te is tartozol, összekapcsolja egy közös sorsélmény vagy inkább sorstragédia. "1991. november 18., hétfő . Időközben átjöttem." írod nyilvános naplódban, az Ex Symposion egyik számában. Majd ugyanitt bővebben: "1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a >diplomáciai viszonyomat< azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket. Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön". Mit jelent számotokra ez a szó, hogy "átjöttem", és mit jelent ennek a fényében "írni"?
- A rendszerváltás előtt én nem nagyon kívánkoztam Magyarországra, amely számunkra egy idegen (orosz) csapatok által megszállt ország volt. Apám és nagyapám komoly ellendrukkerek voltak az oroszokkal és a kommunizmussal szemben, hiszen a felszabadítóként érkező Vörös Hadsereg tagjai mindenféle borzalmakat követtek el a bácskai magyarok körében. Nagyapám állatait és vagyontárgyait elvitték, kifosztották a tanyáját. Később pedig a földjeit vette el a jugoszláv kommunista hatalom. A hatvanas évektől 1989-ig Magyarország elsősorban kultúrát, anyanyelvet jelentett számunkra, de nem "vágyaink országát". Furcsa, ellentmondásos helyzet alakult ki, hiszen ezekben az évtizedekben Jugoszlávia sokkal izgalmasabb és korszerűbb szellemi kiteljesedést, kalandokat kínált az egyén számára, mint a leigázott Magyarország. Persze nem volt ideális állapot, a kisebbségi lét mindennyűge és baja jelen volt a délvidéki magyarok mindennapi életében, sőt a kivándorlás is napirenden volt, de az ottani magyarok számára nem Magyarország jelentette a "célországot", hanem Nyugat-Németország, Ausztrália és Kanada. A helyzet a magyarországi rendszerváltáskor és az orosz katonák kivonulásával gyökeresen megváltozott. Egy szabadabb és demokratikusabb ország kezdett körvonalazódni. 1991-ben, amikor kezdetét vette a délszláv birodalom felbomlása és elkezdődött a fegyveres konfliktus, sok honfitársammal együtt úgy döntöttünk, hogy "átjövünk", új hazát, új otthont keresünk magunknak.
Az ember számára otthont jelent az a tér, ahol egy bizonyos időn keresztül élt, amelyhez hozzászokott, és amelyből tulajdon, láthatatlan, belső énje árad. Természetes, hogy az ember kitaszítottnak érzi magát, ha el kell hagynia otthonát, és egy új környezetbe, az ismeretlenbe kerül; eltart egy ideig, amíg hozzászokik az új helyszínhez, s otthon érzi magát benne. Számomra otthon az a ház, amelyben élek, az a falu, ahol születtem és az a város, ahol időm java részét töltöm. Ugyanakkor otthonom a családom, a barátaim világa, az a társadalmi és intellektuális környezet, amelyben élek, a foglalkozásom, a munkahelyem. Otthonom a magyar nyelv, a magyar világfelfogás, a magyar történelmi tapasztalat, a bátorság és a gyávaság magyar megnyilvánulásai. Otthont jelent számomra a magyarságom, nemzetiségem, és semmi okát nem látom annak, hogy ezt miért ne vállalnám. 37 évig a határon túliság is otthonom volt, otthont jelentett számomra műveltségem, neveltetésem, közösségem szokásai. Otthonom volt egy másik ország multikulturális valósága.
A költő ösztönösen ezeket a kérdéseket, dilemmákat is körüljárja. Próbál megtudni valami mélyet saját magáról, a közösségről, amelyben él. Ezek azok a dolgok, amelyek így vagy úgy "lecsapódnak" művében. Azt, hiszem, ez nálam sem történt máshogy.
- Az Új Magyar Irodalmi Lexikon rólad szóló cikkében ez áll: "A symposionisták Sziveri-féle nemzedékének tagja". Sziveri János költészete, úgy vélem, sokáig jelentőségéhez képest kevéssé volt ismert Magyarországon. Kinti tekintélyét minek köszönheti?
- Igen, mi lettünk "a symposionisták Sziveri-féle nemzedéke", az a csoport, amelyet 1983-ban az akkori tartományi hatalom menesztett a szerkesztőség éléről. A hatalom úgy ítélte meg, hogy a dolgok kezdenek elfajulni, és szükség volna az ellenőrzés megszilárdításra. Mivel Sziveri nem volt hajlandó olyan mértékben együttműködni, ahogy ők akarták, ezért mindenképp új, megbízhatóbb főszerkesztőt akartak a lap élére. A szerkesztőség tagjai közül a többség kitartott Sziveri mellett. Szolidárisak voltunk, bojkottáltuk az újjászervezett lapot. Szerintem Sziveri János költészete a bukás utáni években teljesedett ki. A sok szenvedés és dac tette olyan egyedivé és nagyszerűvé, a megszenvedettsége hitelesítette. Számomra Jancsi könyvei közül a 1987-ben az Újvidéki Íróközösség kiadásában megjelent Dia-dalok a legkedvesebb. Négy évet várt a megjelenésre, és időközben, a bojkott évei alatt, jobbnál jobb versekkel bővült.
Ami Sziveri János költészetének vajdasági tekintélyét illeti, egyáltalán nem beszélhetünk elismertségről. Hiszen 1983 után az újvidéki Forum Kiadó akkori vezetői nem merték megjelentetni a könyvét. Sziveri akkor, velünk (a szerkesztőség többi tagjával, akik nem voltunk hajlandók behódolni a hatalomnak) együtt "bukott ember" volt. A hivatalos kritika és irodalomtörténet számára az ő költészete tabutémát jelentett. Költészetét igazán csak a halála környékén és utána fedezték fel, ekkor íródnak meg Thomka Beáta, Losoncz Alpár, Zalán Tibor, Szörényi László és Virág Zoltán dolgozatai. Ezek a reflexióknak köszönheti szélesebb körű elismertségét.
- Az ember gyakran használja az olyan kifejezéseket, ha határon túli magyar irodalomról ír, hogy "kint", "bent". Te, aki a jugoszláviai magyar irodalmi mozgalmakhoz, például a meghatározó jelentőségű Symposionhoz kötődve kezdted költői pályádat, de '91-ben áttelepültél, hogyan értelmezed ezeket a fogalmakat?
- Fiatalabb korában az embernek fontosabb a közösség, hogy tartozzon valahová. Nekem olyan szerencsém volt, hogy viszonylag fiatalon nagyszerű csapathoz kerültem, az Új Symposion alkotógárdájához. Elsősorban egy csavargó, ténfergő társaság voltunk, a legfontosabbnak a barátság számított. Az alkotással kísérletet tettünk önmagunk definiálására, de az írás ugyanakkor tiltakozást is jelentett számunkra a fennálló értékrenddel szemben. Kezdetben nem nagyon foglalkoztatott bennünket a határon túliság. Viszont a határátkelőktől épp a régi emlékek hatására a mai napig irtózom. A nyolcvanas években egyre inkább szembekerültünk a vajdasági irodalom hivatalosan is szorgalmazott "különutas törekvéseivel", nem tetszett nekünk a jugoszláviai magyar irodalom meghatározás sem. Azt vallottuk, hogy egyetemes magyar irodalomban kell gondolkozni. Egész idő alatt ott volt a tudatalattinkban valami elemi erővel rendelkező egészhez tartozó vágyakozás, ami később vereséget szenvedett a valóságtól. Érdekes, hogy amikor áttelepültem, megint fontos lett a "kint és a bent", hiszen ösztöneim inkább a vidéki, magányos út felé sodortak, és inkább a kívülállóságot, az outsiderséget választottam. Távol tartom magam a centrumtól, inkább kívül akarok maradni.
Sajnos Magyarországon a vidék szóhoz pejoratív jelentéstartalmak kapcsolódnak. Vidékinek lenni elmaradottságot jelent. Vidéken kevés a pénz, nem lehet karriert csinálni, egy vidéki nem lehet elég versenyképes. Általában szeretem magam olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen annyira jó nekem, elmegyek a szakadék széléig, és onnan próbálok visszajutni. A vidéki életnek megvannak a hátrányai és az előnyei. Én igyekszem élvezni az előnyeit, azt, hogy az ember kikertészkedi magából a feszültségeket, egy vesztébe rohanó civilizáció salakját, hulladékát. Vidékies komplexus nélkül próbál az ember felvállalni egy életveszélyes szellemi kalandot, kihívást.
- Beszéljünk kicsit a szerb-magyar irodalmi relációkról. Hogyan kapcsolódott annak idején a jugoszláviai magyar irodalom a jugoszláviai (használjuk most ezt a gyűjtőszót) irodalomhoz?
- Mi, a Vajdaságban élő alkotók eleve a magyar és a jugoszláv kultúra határmezsgyéjén álltunk. Egyikhez a nyelv által kötődtünk, a másikhoz pedig a valóság által. A kettő között feszülő ellentét valamiféle európaiság felé taszított bennünket. A délszláv szellemi élet a hatvanas évektől 1990-ig igen nyitott volt a nyugati kultúrára. Ez főleg azután domborodott ki, hogy Tito szakított Sztálinnal. A vajdasági magyar irodalomba főleg szerb, horvát, szlovén közvetítéssel jutottak el az új és aktuális művészeti törekvések, bölcseletek és alkotások. Voltak közöttünk olyanok, akiket ez érdekelt és voltak olyanok is, akiket nem. Engem, mint fiatal egyetemistát lenyűgözött: hihetetlen gyorsas ággal táguló szellemi világba kerültem. Szenvedélyesen szerettem volna otthon lenni a rám zúduló új ismeretek között. Persze ez egy bizonyos szempontból alárendelt szerep volt, hiszen a vajdasági magyar szellemi élet, a nyelvi korlátok és speciális helyzete miatt nem tudott semmilyen viszonthatást kifejteni. Inkább Magyarországról nyilvánult meg némi érdeklődés a munkánk iránt. Azért imitt-amott megjelentek műveink szerbhorvát fordításban, különböző antológiák szerkesztői is nyilvántartottak bennünket, és voltak szerb, horvát íróbarátaink, akikkel jó viszonyban voltunk.
- A szerb irodalom az utóbbi időben jelentős munkákat adott a világnak (elsőként Pavić Kazár szótára jut eszembe). Milyennek látod a szerb irodalmat ?
- A szerb irodalom jelenleg még nincs valami jó passzban. Majd ha megszabadulnak, illetve ha majd feldolgozzák a kilencvenes évek nemzeti traumáit, ámokfutását, akkor megint világszínvonalról beszélhetünk. Ebben a pillanatban még Milorad Pavić is ebben a gödörben van. A jelentősebbek közül néhányan meghaltak, mint például Aleksandar Tišma, Borislav Pekić és Vojislav Despotov, ketten külföldre távoztak: Mirko Kovač elmenekült Belgrádból, miután ott megverték (a horvátországi Rovinjban él), David Albahari pedig Kanadába emigrált. Miodrag Pavlović továbbra is nagyon jó verseket ír, Boško Ivkovnak pedig nemrég jelent meg egy könyve Rónaság címmel magyarul, amelyben leszámol a balkáni démonokkal.
- Térjünk vissza kicsit a Symposionhoz. 1983-ban robbantották a szerkesztőséget, hasonló módon, mint nálunk a Jelenkort vagy a Mozgó Világot. Azt hiszem, itthon keveset tudnak erről, mi állt a dolog hátterében?
- Az Új Symposion tevékenységét mindig is politikai ellenzékiség gyanúja övezte. Már a Tolnai Ottó-féle nemzedék is felkavarta az állóvizet, hiszen 1971-ben két lapszámot is betiltottak. Az egyikben arról volt szó, hogy a vajdasági magyarok szellemi abortuszt kénytelenek elkövetni, a másikban pedig egy szerb író "Tito-ellenes" szövege volt olvasható. A hetvenes években a szerkesztőség inkább szakmai feladatok felé fordult, bár az sem volt egy nyugodt időszak. Mindenesetre a nyolcvanas évek elején újra felerősödött "a dolgok kimondásának kényszere". Először Balázs Attila erotikus novellája, aztán az én egyik politikai allűrökkel megspékelt hosszúversem akadt fenn a Forum nyomdában működő cenzúrán. Később csak fokozódott a kritikai attitűd és szemlélet, a társadalmi angazsáltság, valamint a szókimondás. Többek között egyik főbűnünk az volt, hogy megjelentettük Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, amit Zalán Tibor küldött el nekem laponként külön-külön levélben. De kritizálni mertük az újvidéki országos színi fesztivál koncepcióját, Tolnai verset írt egy bebörtönzött szerb költőről. A szerkesztőség publicisztikát közölt a horgosi orgonakoncert miatt elbocsátott magyar tanárok ügyében, akiknek a főbűne az volt, hogy el mertek menni a helyi templomba, hogy meghallgassák egy orgonaművész játékát. Egyszóval nagyon a bögyében voltunk az elvtársaknak. Minden fronton támadtak bennünket. Például egy oktondi kolléga a kanizsai írótáborban rám támadt, hogy miért nem írok én hőskölteményt vagy regényt a második világháború utolsó évében szervezett magyar partizánbrigád dicsőségéről és megpróbáltatásairól.
- Hogyan alakulhatott ki a Symposion körül a markánsan avantgárd hagyomány?
- A második világháború utáni vajdasági magyar kultúrából teljes egészében hiányzott a polgári hagyomány, a kultúrának a kifinomult, sokrétű, átszellemült, öncélú szemlélete. Köztudott, hogy 44-ben a jugoszláv partizánok iszonyatos vérengzést rendeztek a délvidéki magyarság körében, megölték a papokat, a tanítókat, a polgári értelmis éget. Sokan el is menekültek. Ebben a légüres térben kellett újjászervezni az életet. A hagyományos értékek eltűntek, új fogódzókat kellett találni. Magyarországon a 20. század elején a klasszikus avantgárd bizonyos szempontból a munkásmozgalomhoz kötődött, gondoljunk csak Kassák Lajos körére, akik közül sokan a tanácsköztársaság bukása után éppen Jugoszláviába emigráltak, és Szabadkán, Újvidéken alkottak. Az avantgárd törekvések a Délvidéken kivívták legitimitásukat, mert a nemzeti kötődések és a polgári értékek eleve gyanúsaknak minősültek. Ezért aztán talán taktikai okokból túlzott szerepet kapott az avantgárd. Kétségtelen, hogy a hatvanas évekbeli magyar irodalmában élen jártak. Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László, Gion Nándor, Ladik Katalin, de az irodalomtudomány is kimagaslót produkált: Bori Imre, Bányai János, Bosnyák István, Utasi Csaba. A képzőművészet területén pedig Szombathy Bálint által a legújabb képzőművészeti vonulatok kerültek fókuszba. Az Új Symposionra mindig is egyfajta markáns, kritikai szellemiség volt jellemző, az irodalommal, a művészettel és a valósággal szemben is. A lap egy új szenzibilitás létrehozását, illetve egy új jugoszláviai magyar értelmiség kinevelését tűzte ki céljául, mint ahogy erről egy korabeli nagy, színes plakát is tanúskodik. A Symposion lényege egy olyan, kicsi és egyszerű dolgokból épülő világnézet volt, amely nem áll össze valami szigorú egységes renddé, hanem intuíciókból, improvizációkból, meditációkból, ellenzékiségből, kisebbségi ösztönéletből és életvitelből alakul valamiféle utópisztikus rendszerré, ha úgy teszik: örökzöld avantgardizmussá.
- Az óceán, a tenger gyakran felbukkan nálad. Legutóbbi köteted címét találónak érzem: Blues az óceán felett.
- Számomra az óceán, a tenger központi motívum. Ne feledjük, víz, óceán nélkül nem volna élet a földön, hiszen több milliárd évvel ezelőtt az óceánokban fogant meg valami, ami talán egyedülálló a világmindenségben. Az első, 1974-ben folyóiratban megjelent versem címe Csönd-óceán volt. A régi és új verseket tartalmazó Blues az óceán felettben is benne van. Áttelepülésem óta ez a negyedik kötetem.
1993-ban jelent meg A káosz angyala, 1994-ben a vizuális munkáimat és kollázsaimat tartalmazó Buzz Off!!!, majd 1999-ben az Amerikai improvizációk és 2004-ben a Blues. Sok mindennel próbálkoztam. Hadban álltam a világgal és a költészettel. Elmentem Amerikába is, hogy az egyik utolsó fiatalkori illúziómmal is leszámoljak: az amerikai álommal. Egy egész ciklust sikerült összehoznom ezekből a tapasztalatokból. Ami újdonság, hogy a fő védjegyem, a hosszúverseket odahagyva, egy ciklus röviddel (mini-versekkel) rukkoltam elő.
Amerika a nagy lehetőségek hazája. Bennem darabokra tört, apró parányi darabokra hullott.
A költő általában ismeretlen, magányos ösvényeken jár, s legtöbbször az ösztöneire hagyatkozik. Az ember természetes állapota az üresség, ami aztán az idők folyamán feltöltődik. Az élet jön és átáramlik rajtunk, ha valami megmarad, mert ki akar fejlődni, akár éppen általam, az már kegyelmi állapot. Honnan jön ez a sugallat? Kitől, miért, mikor és milyen intenzitással? Nem tudom. Eszmélődésem kezdetétől én csak annyit tudok: itt vagyok, magyarok a szavak, melyeket anyám szájából tanultam, voltak őseim, akiktől hagyományt örököltem, és valamit el akarok mondani. Azóta néha közlök valamit, néha nem. Általában leltárt készítek világunk állapotáról, érzelmekről, hangulatokról, a széthullás fragmentumairól, megörökítem azt a kevés nem is tudom mit, amit helyettem senki sem mondhat el.
Jelenleg két új verscikluson dolgozom, az egyiknek Halott vajdaságiakat olvasva a címe, a másiknak pedig Maximum rock and roll. Néhány évvel ezelőtt erős késztetést éreztem arra, hogy a múlt felé forduljak, s megidézzem néhány halott vajdasági író szellemét. A rockzene pedig régi vesszőparipám, hiszen talán nem véletlenül voltam tizenöt évig lemezlovas az Újvidéki Rádióban. Megpróbálok olyan verseket írni, amelyek az ipari civilizáció tragédiájáról hitelesen vallanak, de talán másról is szólnak, például a lélek rezdüléseiről, a lét elviselhetetlen könnyedségéről, a dühről, a keserűségről, a bánatról, a hiábavalóságról, az örömről, az ellenszegülésről, a gyönyörről, a hűségről, a kérlelhetetlenségről, a rombolásról, az újrakezdés reményéről, a világot csupa derűvé változtató optimizmusról. Az idő, a tér és az élet talán véget érhetnek, de a valami mással, mint ezekkel a dolgokkal való azonosulás érzése nem ér véget, hogy van egy Ige, amelyik akár test, akár nem, mindig velünk marad, és hogy képesek vagyunk reflektálni arra, amit mond, s e képességünk az egyetlen értelmes ok az ittlétünkre.
Szétszabdalt világ
Topolyai beszélgetés a Nagyapáti-díjas Fenyvesi Ottóval
A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj bírálóbizottsága (Ljubica Dulić Vuković, Csernik Attila elnök, Náray Éva) 2008. július 21-én megtartott ülésén döntött a 2008. évi díjazott személyét illetően. A bizottság egyhangú döntése alapján a 2008. évi Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat Fenyvesi Ottó topolyai származású, Veszprémben élő alkotó kapja.
Fenyvesi Ottó képzőművészként egy kevésbé elterjedt műfaj, a kollázstechnika eltökélt művelője. A nagyközönség előtt ugyan inkább költőként ismert, de éppen verseskötetei bizonyítják, hogy a kollázs mindig is jelen volt alkotói világában. A köteteiben felbukkanó kollázsok idővel Fenyvesi kedvelt műfajává váltak és a költeményeiben megragadott konkrét létélményt általánosabb síkba vetítették. Fenyvesi kollázsaiban nem az idealizált világot körvonalazza, mégis mintha csak a modern civilizáció értékeit keresné, valami morzsányi értelem után kutat, atipikus összefüggéseket emel ki a mindennapok kaotikus üzeneteiből. Ollójával ízekre szedi a világot, a papírragasztóval pedig leképez, mint festő az ecsettel. Igazi „kézműves”, aki „ellenáll a komputergrafika technikai leleményeinek” – áll többek között a díjat odaítélő bizottság indoklásában Szombathy Bálint szavait idézve. Fenyvesi Ottóval a díj átvételét követően a Topolyai Művésztelepen beszélgettünk, mely szintén akkor nyílt meg, és amelynek munkájában ő is részt vett néhány napig.
• Bár régen elköltöztél Topolyáról, sohasem szakadtál el tőle, mint az verseidből is kicseng, de úgy tűnik, tőled sem szakadtak el, nem feledkeztek meg rólad a topolyaiak, amit bizonyít az idei díj is. Mit jelent ez számodra, illetve mit jelent Nagyapáti Kukac Péter, akivel már iskolásként is foglalkoztál?
–A díjnak örültem, főleg annak, hogy valakiknek eszébe jutottam. Ha valaki fizikai értelemben elmegy a szülőföldjéről, az nem jelenti azt, hogy megtagadta a gyökereit vagy azt a közösséget, ahonnan származik. Számomra Nagyapáti a két világháború közötti bácskai magyar paraszti élet krónikása. Szerintem az ő művészete, a képei hitelesen vallanak arról a korszakról, amiről alig maradtak fenn nagyobb horderejű művészi alkotások. Nyolcadikos topolyai diákként részt vettem a Nagyapáti-festmények begyűjtésében, emlékszem amint a Vajhegyről, a Linderfalvából vittük a képeket az iskolába Üveges Lenke magyar tanárnőnk kérésére.
• Milyen érzés, hogy amit akkor kezdtetek, összegyűjteni Nagyapáti képeit, most, 40 év után sikerült minden eddiginél nagyobb méretekben?
–Nagyapáti mostani összegyűjtött műveinek kiállítását látni felemelő érzés. A topolyai kiállításon ugyanaz a büszke és torokszorongató érzés kerített hatalmába, mint Pécsett, a Csontváry-múzeumban. Két outsider alkotó impozáns életműve. Jó volna, ha valahol továbbra is együtt maradhatna a Nagyapáti-gyűjtemény és állandó kiállítás lenne belőle, persze tudom, ehhez rengeteg pénz kellene.
• Itt tehát számon tartanak, és ott?
–Nem panaszkodhatom. Enyhe, de folyamatos érdeklődés kíséri a munkámat. Magyarországon a 16 év alatt megjelent hat könyvem. A veszprémi Vár Ucca Műhely irodalmi, művészeti folyóirat főszerkesztője vagyok, ritkán jelenik meg, mert évente legfeljebb három-négy számra sikerül pénzt szerezni. Veszprémben van egy jól működő Veszprémi Művész Céh, velük szoktam kiállítani. Sőt, tavaly megnyertem egy országos képzőművészeti pályázat fődíját, amit Pécsett a 2010-es európai kulturális főváros kapcsán írtak ki.
• „Aki valaha is élt kisebbségként idegen országban, ami ráadásul szülőföldjéül is adatott, majd eltávozott, később már könnyen el tudja képzelni a sorsát másutt is, főleg olyan tájakon, ahol több türelem honol” – írtad 97 májusában, a Naplórészletekben. Most is így érzed, hol találod meg ma ezt a türelmet?
–Az utóbbi időben nagyon rosszkedvűek az emberek Magyarországon, mert bár a rendszerváltás meghozta számukra a szabadságot, szabadon élhetnek, utazhatnak, mégsem tehetik, mert nincs rá pénzük. Karvalykapitalizmusnak is szokás nevezni, ami ma ott zajlik, a melósnak annyit fizetnek, hogy ne haljon éhen, a profitot meg kiviszi az országból a multinacionális tőke. Mindeközben módszeresen hozzálátott a szocialista (!) kormány az európai szociális vívmányok (ingyenes orvosi ellátás, ingyenes tanulási lehetőség) lefaragásához és az is nagy kérdés, mi lesz azokkal a tömegekkel, akik hamarosan elérik a nyugdíjkorhatárt és minimálbérre voltak bejelentve a nyugdíjbiztosítóhoz, vagy sehogy? Ki ad nekik kenyeret? S akkor a politikusok, a politikai pártok bosszantó tehetetlenségéről, a kézen-közön eltűnt milliárdokról még nem is beszéltünk, a hazugságokról, a szavak degradálódásáról, amikor már senkinek nem hiszel el semmit. Legfeljebb magadban bízhatsz. De hát erről az egészről, a magyarországi történésekről látom, hogy rendszeresen tudósít a Magyar Szó is? Minden reggel azzal kezdem a napot a munkahelyemen, az MTA regionális központjában, Veszprémben, hogy átfutom az online-kiadás híreit, megnézem az otthoni kulturális híreket, sporteredményeket. Még annyit, hogy a 2004-es decemberi csúfos népszavazás nagyon megrendített. Legszívesebben hátat fordítottam volna az anyaországnak, amely így viszonyul nemzettársaihoz, talán meg sem értették, fel sem fogták, miről van szó. Mindenesetre az anyaországi magyarok között nincs összetartás, mint ahogyan a határon túliak között talán még van. Inkább az irigység a meghatározó. De hát, mint minden általánosítás, ez is torzít. Úgyhogy gondolatban azonnal bocsánatot is kérek érte anyaországi jó barátaimtól, akikre ez semmiféleképpen sem vonatkozik.
• Gyakran jársz haza, illetve más országokba, hogyan látod innen és onnan szemlélve a vajdasági képzőművészetet, helyét a világban, bár a művészetek nem ismernek műfaj-, ország- és egyéb határokat?
–A vajdasági képzőművészet színvonalával továbbra sincs baj, csak többet kellene törődni a „menedzselésével”. Olyan politikusok és szakemberek kellenének, akik magukkal vinnék hivatalos útjaikra a nagyvilágba az itteni művészetet, népszerűsítenék, s ezzel sokat segítenének a közösség életének megismertetésében is. Hiszen a hiteles művészet az egyik legjobb kommunikátor.
• Mi a véleményed arról, hogy az újvidéki TV-ben Topolyát a napokban Vajdaság képzőművészeti fővárosának nevezték, amihez te is hozzájárultál?
–Hízelgő megállapítás. Ezt a mostani Nagyapáti-kiállítás teljes mértékben alátámasztja. De tény, hogy az egykori Kray-kastély épületében nagyszerű kiállítások váltogatják egymást. Azonkívül a moravicai 9+1 művésztelepen is tartalmas munka folyik, jó lenne, ha az egykori nagyhírű topolyai művésztelep is újraéledne. Úgy látom, erre van garancia, mert olyan kiváló mesterek és szakemberek irányítják a topolyai képzőművészeti életet, mint Csernik Attila, Náray Éva és Zsáki István.
• Több éves szünet után ismét megnyílt a topolyai művésztelep, de nem az egykori formájában, hiányoznak a fiatalok, vajon miért?
–A topolyai művésztelep az elmúlt két évtizedben haldoklott. Ha sikerülne újraéleszteni, vonzóvá tenni, akkor biztos jönnének a fiatalok is.
• Irodalom és képzőművészet hogyan párosul nálad, hisz a kettő más-más kifejezőeszközt használ, bár kollázsaidban mindkettő megtalálható?
–Gimnazistaként inkább a képzőművészet érdekelt. Azt is mondhatnám, hogy a képzőművészet felől érkeztem az irodalomba. A hetvenes és a nyolcvanas években a művészetek valamiféle kohézióban éltek, s igen nagy hatással voltak egymásra, gondoljunk csak a filmszerű montázs és a videoklippek dinamikájára, a lüktető és dübörgő zenékre, a széttöredezett szövegekre, szabad versekre. Én ebből a „korszellemből” próbáltam felépíteni az irodalmi műveimet és a kollázsaimat.
• Minek alapján áll össze egy-egy alkotásod szövegrésze?
–A kollázsaim részleteit, a szövegeket, a szavakat, a betűket hosszas kutatás, nyirbálás előzi meg, aztán jön az elemek csoportosítása, majd az egyes kollázsok kompozíciójának megtervezése.
• Mennyire időtállóak kollázsaid?
–Az utóbbi időben az a kérdés foglalkoztat leginkább, hogy hogyan lehet fizikai értelemben megőrizni, konzerválni a kollázsaimat, amelyek ugye romlékony, vagy legalábbis öregedő anyagokból, többek között újságkivágásokból állnak. Néhány évvel ezelőtt fiammal láttuk Bécsben, a legismertebb dadaista „kollázsművész” Kurt Schwitters alkotásait. Azt tapasztaltam, hogy a papír évtizedek során elsárgul, elveszti rugalmasságát és színét. Ezért aztán különböző új technikai megoldásokkal, színekkel, nyomatokkal, digitális rögzítéssel kísérletezem, ami új dimenzióba röpíti az eddigi munkát. Bár számomra továbbra is a jó öreg „kézműves alkotás” jelenti a legnagyobb katarzist.
VÉGÜL A KÉPEK GYŐZNEK – ÉS EZ NEM BAJ
Fenyvesi Ottó 1954-ben született az egykori Jugoszláviában. Az Újvidéki Bölcsészkaron magyar nyelv és irodalom szakon végzett 1978-ban. 1975-től az Új Symposion című irodalmi-művészeti folyóiratot szerkesztette, amelyet 1983-ban betiltottak. Ezután DJ-ként dolgozott az Újvidéki Rádióban, újságíró és rendezőasszisztens volt. 1991-ben települt át Magyarországra. 2000 óta az általa alapított Vár Ucca Műhely című folyóirat főszerkesztője, 2002-től pedig a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa. Forrás: Fenyvesi Ottó honlapja
2013 novemberében és 2014 áprilisában is vendége volt az Újvidéki Egyetemen a magyar tanszék Kontaktzóna nevű rendezvénysorozatának. Milyen érzés volt több évtized után újra ott lenni?
Nekem a Délvidék, Bácska, Topolya, Ada és Újvidék folyamatos része maradt az életemnek 1991 után is, amikor a háború miatt Veszprémbe települtem át. A mi (Fenyvesi-Balassa) családunk tagjainak többsége a szülőföldünkön maradt. Velük intenzív volt a kapcsolatom, de televíziós stábokkal, kiránduló egyetemi csoportokkal is többször visszamentem, hogy segítsek másoknak felfedezni azt a tájegységet. Ha meghívtak valamilyen rendezvényre, általában mindig elmentem, voltam a Dombos Festen, a zentai Énekelt Versek Fesztiválján, a sziváci Szenteleky Napon, a moravicai művésztelepen, egyszer még Muzslára is eljutottam, egy Sziveri megemlékezésre. De Sava Babić meghívására Belgrádba is elmentem egy fordítói tanácskozásra.
Figyelemmel kíséri a vajdasági magyar irodalom fiatal nemzedékének alkotásait. A veszprémi Művészetek Háza kiadásában megjelenő Vár Ucca Műhely irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztőjeként rendszeresen közli a pályakezdő szerzők alkotásait, ahogyan a közép-európai irodalom terjesztését is felvállalja. Küldetés a Vár Ucca Műhely?
A Vár Ucca Műhely folyóirat nem akar több lenni, mint ami. Voltak a magyar irodalomnak olyan folyóiratai, amelyek meghatározták egy korszak irodalmát, mint például a Nyugat, vagy az Új Symposion, a Mozgó Világ vagy a rendszerváltáskori Hitel. A lap 2000 óta működik. Elég rendszertelenül jelent meg, pillanatnyilag a negyvennegyedik számot készítjük. A Vár Ucca Műhely a kérdésében említett két dolgot hangsúlyosan felvállalja. Mintegy harminc fiatal pályakezdő nálunk közölt először, és ez, azt hiszem, nem kevés. A másik dolog a multikulturális kontextus: a folyóirat – a magyar lapokkal ellentétben – előszeretettel közöl fordításokat világirodalmi szerzőktől, mint például Joszif Brodszkij, Ihab Hassan, Milan Kundera, Herta Müller, J.M.G. Le Clézió, Claudio Magris, Wislawa Szymborska, Boho Hell, Durs Grünbein, Lawrence Ferlinghetti, Charles Bukowski, Patti Smith. De hangsúlyos szerepet kapnak a délszlávok is, többek között Aleksandar Tišma, Mirko Kovač, Tomaž Šalamun, Vojislav Despotov, Branko Maleš, Mihajlo Pantić, Slavoj Žižek, Branko Čegec, Aleš Šteger, Xhevdet Bajraj és mások.
Az ember évezredek óta a fogalmak, a gondolatok és a valóság alapvető összefüggéseit kutatja, amelyek értelmet és rendet adnak az életének a véletlen szakadatlan örvénylésében.
Az irodalom és a művészet helyzete az Internet kínálta lehetőségek által sokkal demokratikusabb lett, de ugyanakkor sokkal felületesebb és diszperzebb, ezért nagyon fontos, hogy az új nemzedék képviselői gondolkodjanak, kritikusan viszonyuljanak a valósághoz.
Az egykori Symposion-nemzedék tagja volt. A fiatal bölcsészek, irodalmárok irányadóként tekintenek például a „Maximum Rock & Roll” című opuszára, amelynek egy darabját a kolozsvári egyetemisták nemrég videóvers formájában dolgozták fel (http://www.youtube.com/watch?v=RtNkbsNZntY). Szükség van ma (irodalmi) lázadásra, illetve jelen van ez a szellemiség (a fiatal) magyar és nem magyar szerzők között?
Az emberi társadalmak valamiképpen megkonstruálják a társadalmi tapasztalat világát. Ez a konstrukció kódokból, jelekből, nyelvből áll. Ennek a rendszernek a csúcsán a művészet, az irodalom áll. Az újabb nemzedékek mindig kísérletet tesznek a valóság, „a szép új világ” újabb művészi leképzésre. Az én nemzedékem a 20. század utolsó évtizedeiben volt fiatal, és sajátos módszerekkel vívta meg harcát a zsarnokság ellenében. A mai világrend is bőven ad okot rémálmokra, lidércnyomásokra. A mai hatalmak túlzottan rendpártiak, a tökéletes fegyelmezettségre és hatékonyságra törekszenek. Ennek ellenére szerintem az emberi élet legfőbb értéke a szabadság, az egyéni kezdeményezés, sőt olykor még a deviancia is, amely – mint a szociológusoktól tudjuk– olykor a társadalom mozgatórugója.
A lázadás alapvető emberi tulajdonság. Ahol kétely van, ott lázadás is lesz. Az idősebb és a fiatalabb nemzedék tagjai között mindig érezhető valami feszültség, érdekellentét. A mai fiatal alkotók értékesebb felének az alkotásaiban ott izzik a lázadás csírája, ami egyrészt formai, de tartalmi kérdéseket is feszeget. Én elsősorban a visszajelzést, a „visszacsatolást” hiányolom, úgy látom, a mai szakmai irodalmi nyilvánosság nem igen törődik a fiatalokkal. Egyre jobban szűkül az értelmes irodalmat olvasó réteg, picit aggódom, hogy a mai fiatal és jómódú menedzser-arisztokráciát már önmagán kívül semmi sem köti le nagyon.
A Magyarországra való áttelepülés után Veszprém megyei újságírással foglalkozott, jelenleg a kultúra és tudomány területén tevékenykedik a Magyar Tudományos Akadémia észak-dunántúli regionális központjának munkatársaként, nem beszélve a személyes alkotótevékenységéről. Verseskötetek, vizuális költemények, műfordítások kerülnek ki „műhelyéből”. A szó legnemesebb értelmében mondva örök lázadónak, küzdőnek tűnik.
Még mindig izgat a világ sorsa. A nyugati társadalmakban, a demokratikus kormányzás hagyományával rendelkező országokban a szabadság, sőt annak a vágya egyre inkább gyöngülni látszik. A világ nagyobbik részén pedig egyáltalán nincs, nem véletlen, hogy iszonyatos a migrációs nyomás Nyugat irányába. A társadalom feletti hatalom mindig igyekezett félelemben tartani az alattvalók tömegeit, korlátozni az emberek szabadságát. Mondhatnánk, nincs semmi új a nap alatt: ahol uralom van, ott mindig lesz ellenállás is. Az új irányítási-büntetési mechanizmus manapság kifinomult technikákkal próbálja megőrizni és állandósítani a hatalmát, egyre nagyobb mértékben a jutalmazás és a tudományos manipuláció hatékony módszereire támaszkodik.
Persze a problémák állandósulni fognak, a népesség gyors növekedése, a természeti erőforrások elapadása, az egyének jóléte, a társadalmi stabilitás továbbra is nagy kihívást fog jelenteni minden gondolkodó és vitatkozó értelmiségi számára.
Összetett alkotó személyiség, egy helyen úgy nyilatkozott, a képzőművészet felől érkezett az irodalomba, de a zene is szerves része alkotási folyamatainak. Hogyan alakult ki Önben mindez, miként jut el egy-egy összművészeti produktumig?
Az emberi gondolkodás eredendően vizuális, a szavak és a képek kombinációja tette az embert emberré, és mostanában kanyarodunk vissza a gondolkodásnak ehhez a közegéhez. A képiség előretörését nem a kultúra hanyatlásának tartom, hanem éppen gazdagodásának, amelyet az írástudók felelőtlensége volna nem kihasználni. Wittgenstein hagyatékában állítólag olyan gondolatmenetek találhatók, amelyek abban csúcsosodnak ki, hogy a nyelv határait többek között azok a dolgok jelentik, amelyekre minden szónál többet ér ránézni. Bizonyos tartalmakat ideálisabb kifejezni képekkel vagy rajzokkal.
Gondolataink mindig a kor szellemében, valamint a kommunikáció közegében, attól befolyásoltan születnek. Nincsenek a közlés médiumától független mondandóink, hiszen a kifejezés meghatározott csatornái már eleve kijelölik az alkotás lehetőségeit és határait. Amikor az 1970-es évek elején a pályámat kezdtem, mechanikus írógépeken írtuk a szövegeinket, a mai számítógépes technológia lehetővé teszi, hogy a szöveg bárhol könnyen módosítható legyen, a hosszabb összefüggések helyett a kisebb szegmensekre összpontosítunk, csakúgy, mint mikor beszélünk. Ez a fogalmazás sokkal rapszodikusabb, darabosabb, inkoherensebb.
Úgy gondolom, az alkotási folyamat is egyre inkább a multimedialitás felé tolódik el, tehát nemcsak szöveg, hanem képek, animációk és hangok is rendelkezésünkre állnak. Szerintem valamiféle összművészeti produktum felé tendál a mai művészet. A világ multiszenzorális, vagyis a minden érzékszervünkre egyszerre ható produktumok (például: filmek) irányába fejlődik. Akár paradigmaváltásra is sor kerülhet. A közeljövőben a multimediális közlés jelenti majd az alkotóművészet számára a legnagyobb kihívást.
A „Némely részletek” című könyvem (2009, Szeged) megszerkesztésekor tettem erre egy szerény kísérletet. A kötet rövid szövegekből áll, s ezekbe szervesen illeszkednek fotók, fényképek, különböző kivágások, kollázsok, az egész szerkezetét pedig áthatja valamiféle zenei dinamika.
Mi indította a Halott vajdaságiakat olvasva című, a „borús, bús, lomha Bácska” huszadik századi szerzőit megidéző, sajátos antológia megírására?
A szóban forgó versciklus ötlete a kilencvenes évek közepén jött, akkor kezdtem el. Még közeli volt az áttelepülés dátuma, és fontosnak tartottam, hogy megfogalmazzam, honnan jöttem, s merre tartok. A trianoni döntés után a vajdasági magyarok elsősorban az irodalom által próbálták meghatározni az anyanemzettől elszakított közösség létezését. Ez a szál Csáth Gézától Kosztolányin keresztül Sziveri Jánosig végigvonul a délvidéki kötődésű alkotók művein. A művészi kifejezés és a társadalmi realitás mindenkor interakcióban vannak egymással, és igazodnak egymáshoz. A vajdasági magyar irodalmi létezés interpretációjára vállalkoztam. Késztetést éreztem, hogy létrehozzak egy olyan új alkotást, amelynek tartalmaznia kell az elfeledett régit is. Számomra a kultúra egyfajta palimpszeszt, amelynek lényege, hogy a különböző írások egymás fölött nem törlik ki teljesen a másikat, hanem egyfajta áttűnésben együtt léteznek.
Az alkotás aktusa során a múltat megújítjuk, mert egy műben újonnan ábrázolódik a múlt, egyfajta köztes térként, ami a jelent kitalálja és megszakítja. Ezek a köztes terek a kreatív beavatkozás terei, amelyek újrateremtik az ént. Az emlékezés tehát a létezés biztosítéka, az önmegalkotás eszköze, belőle jön létre az egyéni és a közösségi identitás.
Nehéz feladat az emlékezéssel megbirkózni, mégis folyamatosan gyakoroljuk. Az emberi élet egyik fő vezérelve, hogy ami elmúlt, a jelenben igazolja létezésünk folytonosságát. Persze soha nem lehetünk biztosak abban, hogy hol a határa emlékezetnek és képzeletnek. A múltat felidézve akarva-akaratlanul működésbe hozzuk mindkettőt. Az emlékezet összeköti mai énem azzal, aki egykor voltam. Így adunk újra és újra értelmet mindannak, amiről azt gondoljuk, egyszer már biztosan a miénk volt.
Az emlékezet feladata, hogy a szisztematikus felejtést korrigálja. A művészet és az irodalom segíti egy adott társadalmi közösség önmagáról alkotott képének fejlődését és átalakulását, például azzal, hogy újra felmutatja értékeit, hőseit, ezáltal párbeszédre készteti a csoport tagjait.
Minden tekintetben hű maradt a bácskai közeghez. Az előbb említett kötet gondozója a zentai zEtna Kiadó, amely alkotóműhely is. Mennyire tartja fontosnak az alkotóközösségeket, illetve van-e egyéb ilyen jelenlegi környezetében?
Fiatalabb korában az embernek életfontosságú, hogy legyenek barátai, hogy egy kreatív és dinamikus közösséghez tartozzon, ahol különböző új impulzusok érik. A barátság általában a lelkek összehangolódása, amit alkalom és jóhiszeműség sző össze. A barátság nem kötelező, a szabad választáson alapszik. A baráti közösség tagjai kialakítanak egyfajta közös tudást, amiből mindenki képességei szerint részesülhet. A mi nemzedékünk, amely az Új Symposion folyóirat köré szerveződött 1974-től 1983-ig, nem egy programszerű, nem egy dogmatikus, nem egy szektaszerű közösség volt, hanem olyan, amelyben volt valami jó értelemben vett lazaság, plasztikusság és lágyság. Ez a közösség nagyon fogékony volt a változásokra, mert a darwini tanok legfőbb tapasztalata, hogy „nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra”.
Ennek a szellemében tevékenykedem ma is, érdekel a világ sokfélesége, szubkultúrákat kutatok, mert azok „a világ érthetetlenségével szemben az értelem kis szigeteit akarják létrehozni”. Számomra ihlető forrás a szellemi nyitottság és a közösség éltető ereje.
Milyen kultúraszervezői és alkotói tervei vannak?
Egyre inkább az alkotói szempontok kerülnek előtérbe. Maholnap hatvanéves leszek. Szeretnék még legalább négy-öt jó és érdekes könyvet letenni az asztalra. Elsősorban a „Halott vajdaságiakat olvasva” és a „Maximum Rock & Roll” című ciklusokat szeretném minél hamarabb befejezni és lezárni, hogy megszabaduljak a terhüktől. Tervezek egy ex-jugoszláv lexikont (szócikkekből álló prózakötetet?), amelyben leltárt készítek a kollektív emlékezet tárgyi és szellemi darabjaiból. Hamarosan meg fog jelenni egy kötetem, amely a számomra fontos írókról, alkotókról szóló esszéimet fogja tartalmazni, sok-sok képpel, dokumentummal felvértezve. Egy prózakötettel is elő szeretnék rukkolni. Viszont ami a kultúraszervezést illeti, azt inkább meghagyom a fiataloknak, hátha nekik sikerül kicsit jobbá és élhetőbbé tenni ezt a morális entrópia felé tartó világunkat.
Lennert Móger Tímea
Betiltották, rehabilitálták, aztán hazát váltott
Fenyvesi Ottó élő legenda – ezt mondják róla. A Vajdaságban született költő, képzőművész. Egyetemista korában dolgozott a nagy hírű irodalmi folyóiratnál, az Új Symposionnál. Később az egyik verse miatt leállították a Sympo nyomtatását, és közvádló elé akarták állítani. Pártbizottsági üléseken külön napirendi pont volt a személye és a verse. Később betiltották az egész szerkesztőséget. A Milosevics-hatalom akarta rehabilitálni őket. Azt mondták, ők voltak az igazi kommunista ellenállók, és csinálják tovább a lapot, de Fenyvesiék nem fogadták el ezt az ajánlatot. Nem folytatták az irodalmi lap készítését. Aztán jött a délszláv háború, és Fenyvesi Ottó az utolsó éjszakán átjött Magyarországra.
Hosszú, ősz haját fújja a szél. Hűvös március. Süt a nap, de a szél még erőlködik. Csaknem tizenöt éve nem láttam Ottót. Amikor utoljára beszélgettünk, emlékszem, azt mondogatta: bodzát kellene szedni. Teleizzadni az óriási, kék hordókat apró bodzabogyókkal. Ősszel pedig valami ünnepet kreálva iszogatni az új bodzapálinkát. A felespohár szélén gyöngyözik az ital. Arra is emlékszem, hogy a nagyját Ottó „befalazta”. Jó lesz később. Ha valaki beteg lesz – mondogatta. Az üvegek oldalára címkét ragasztott: Fenyvesi, bodzapálinka.hu, 2000.
Csaknem tizenöt éve nem láttam Ottót. Most már ősz a haja, fújja a márciusi szél. Könyveket szorongat a kezében. Neked hoztam – mondta. A legújabb...
Minimum Rock & Roll
Fenyvesi Ottót sokáig úgy tartották nyilván az irodalomban, mint a hosszú versek íróját. Aztán 1997-ben, amikor hazajött az Egyesült Államokból, ahol az egész nyarat töltötte, megjelent az Amerikai improvizációk című kötete. Ez a könyv volt az első, amelyben „tüskeversek” voltak. A legújabb könyvében, a Minimum Rock & Roll című kötetben is rövid versek olvashatók. „A hosszú versre már alig kíváncsi valaki. A mai világban a hírportálokon, újságokban is csak a leadeket olvassák el az emberek. Rájöttem, hogy a világ apró töredékekből, villanásokból áll, ahogyan az életünk is. Kollázsokból. Felkelünk reggel, fogat mosunk, buszra szállunk, különböző emberekkel kerülünk kapcsolatba, ismerősökkel és ismeretlenekkel. Egy kisfiú néhány napja éppen azt mesélte a buszon, hogy neki három nagymamája és három nagypapája van.”
Évszám nélkül.
Egy valaha volt udvaron
Anyám hajtja a varrógépét.
Szellő simítja haját.
Szemében az élet poklai.
Az éter tele jó vibrációkkal.
Öregek citeráznak,
Muzsikát szállít az éter.
Zene jön a villanyvezetékből,
A falból, a macskák szeméből.
Anyám ajkán dal fakadt,
Lebontotta az evidenciákat.
A gyerekkorról, édesapjáról, ahogy lovakat patkolt, édesanyjáról, ahogy ült a varrógép mellett, emlékekről, apró semmiségekről, rezdülésekről, zenei vibrációkról szólnak az új kötet versei. Mindent áthat a rock and roll. A könyv címe eredetileg Maximum Rock and Roll lett volna. Aztán Fenyvesi Ottó úgy gondolta, legyen inkább szerényen: minimum.
Gunaras
Fenyvesi Ottó 1954-ben született, a Bácstopolya melletti Gunarason. „Mohol-Gunaras” – javít ki mindig, mert a Mohol fontos („tudod, ott élt Moholy-Nagy László, a leghíresebb magyar képzőművész”). Fenyvesi édesapja ott született. Moholon. Édesanyja pedig Adán. Vézna, beteges kisfiú volt, az orvos állandóan a tengerpartra akarta küldeni a gyereket. „Kúra – mondta. – A tengeri levegő majd jót tesz neki.”
Nem beszélt. Hároméves koráig meg sem szólalt. Azt hitték, néma a gyerek. Aztán egy nyári reggelen kinézett az ablakon, és meglátta a szomszéd nagyfiút. Kikiabált: „ Szia Gergő!” „Hát, csak tud beszélni ez a kölyök” – mondták a szülei.
Rudi Radiátor
Hány arca van egy embernek? Ki tudja? Hány arc, hány lélek és menyi név: Fenyvesi Ottó vagy Rudi Radiátor? Koko Kommando? Vagy Koko Taylor? Ki tudja? Fenyvesi ezeken az álneveken írt rockzenéről. Tom Waitsről és Nick Cave-ről ő írta az első magyar cikkeket a Képes Ifjúságban. Az Újvidéki Rádióban pedig rockzenei műsort vezetett – Zenedoboz, Zenei kaland és Maximum rock and roll címmel. A 1980-as években a magyarországi alternatív zenéket is ő játszotta le először a rádióban. Elküldték neki postán Magyarországról, ő pedig beszerkesztette az adásába. A Vajdaságban volt hallható az éteren keresztül először az ETA, a CPG, az URH, a Kontroll, az Európa Kiadó, a Beatrice, a Bizottság. Jugoszláviában az egyetlen punk és alternatív zenei műsor az övé volt. A délszlávok is azt hallgatták. AZ EGÉSZ ORSZÁGBAN LEGENDAKÉNT ÉLT, HOGY VAN EGY FICKÓ, AKI MAGYARUL, MAGYAR MŰSOROKAT KÉSZÍT ÚJVIDÉKEN, ÉS PUNK/ALTERNATÍV ZENÉT JÁTSZIK A MŰSORBAN. „A kaliforniai Maximum Rock and Roll fanzinban megjelent egy interjú velem, s akkor sokan, a nagyvilágban is, tudomást szereztek róla, hogy van egy fura, jugoszláv fickó, akinek punkzenei műsora van a helyi rádióban.”
Dolgozott az Újvidéki Televíziónál is, de azt nem kedvelte. „Népes stábot kaptunk, volt ott operatőr, segédoperatőr, mikrofonos, annak az asszisztense, világosító, sofőr és rendezőasszisztens. Nehéz volt velük megértetni, hogy mit szeretnénk, ráadásul azt láttam rajtuk, hogy nem érdekelte őket a produkció.”
Új Symposion
Tizenéves korában nem az irodalom, hanem inkább a vizuális művészetek érdekelték, a film és a képzőművészet. A vajdasági magyarok viszont csak az Újvidéki Egyetem magyar tanszékén tanulhattak tovább. Így Fenyvesi Ottó is ott tanult. Aki ott lediplomázott, identitásában valamiféleképpen magyar maradhatott. Taníthatott, újságot írhatott magyarul. Még egyetemista volt, amikor bekerült a legendás vajdasági irodalmi lap, az Új Symposion szerkesztőségébe. Az ott publikáló költők – Tolnai Ottó és Domonkos István – munkássága jelentősen befolyásolta Fenyvesi pályájának kezdetét. A folyóiratnak a hatvanas években nagy híre volt Magyarországon is. Az irodalomtörténészek is azt mondják: akkoriban a magyar irodalom központja Újvidéken volt. Aztán Tolnai Ottóékat betiltotta az akkori kommunista hatalom. Akkor olyan időszak volt Jugoszláviában, hogy nem lehetett bizonyos dolgokról írni. Tolnaiék pedig írtak ezekről a dolgokról. Például Titóról. Vagy a mindennapi abortuszról. Ez arról szólt, hogy mi magyarok vagyunk, de szerb közegben élünk, és az identitásunk egy részét el kell nyomni – ezt a részt saját magunkból abortálni kell.” Tolnaiékat tehát meghurcolták, de – ahogy Fenyvesi mondja – nem csuktak le senkit. Az új főszerkesztő Danyi Magdolna, egy tudósnő lett, aki az irodalomtudomány és az esztétizálás felé kormányozta a lapot. Színvonalas lap volt, de nem voltak benne lázongó, forrongó írások. „Ha sikamlós dolgokról írtunk, azt a megjelenés előtt bekérték. Az Új Symposion kiadója ugyanis a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség tartományi szerve volt. Ők felügyelték a megjelenést.” 1980-tól Sziveri János lett a lap főszerkesztője – aki Fenyvesi Ottó legjobb barátja volt. Megint radikális, rendszerellenes irodalmi folyóirat lett a Sympo. Úgy érezték, szabadok. Jártak Párizsban, Bécsben, Robert Wilson színdarabjait nézhették Belgrádban, lemezeket vásároltak Nyugaton. Nem fogták fel, nem is sejtették, hogy őket is figyelhetik. Pedig bizonyára figyelték. 1981-ben Fenyvesi Orgia Mechanika című verse miatt leállították a Symposion nyomtatását. „VALAMI IDEOLÓGIAI BUZGÓMÓCSINGNAK NEM TETSZETT A VERS CÍME ÉS TÉMÁJA. KÖZVÁDLÓ ELÉ AKARTAK ÁLLÍTANI. A PÁRTBIZOTTSÁGI ÜLÉSEN KÜLÖN NAPIRENDI PONT VOLT A SZEMÉLYEM ÉS A VERSEM. Aztán mégsem történt semmi, és a lap továbbra is megjelenhetett. 1983 májusában aztán őket is betiltották. Sziveri, Fenyvesi és a többi költő, író, akik akkor az Új Symposion szerkesztőségében dolgoztak, pár évig nem közölhették írásaikat a délvidéki sajtóban. Nem sokkal később, szeptemberben Magyarországon is betiltották a magyar testvérlapot, a Mozgó Világot. Igyekeztek megtörni, szétforgácsolni a szellemi közösségünket, de mi a végsőkig ellenálltunk. BIZTOS, HOGY VOLTAK BESÚGÓK. DE MI AKKOR NEM FOGLALKOZTUNK EZZEL. AZTÁN TUDOMÁSUNKRA HOZTÁK, HOGY AKI BEADJA A DEREKÁT, ÉS TOVÁBB DOLGOZIK, PERSZE MEGFELELŐ FELÜGYELET MELLETT, AZT MEGJUTALMAZZÁK. MI BOJKOTTOT HIRDETTÜNK, NEM FOGADTUK EL AZ AJÁNLATOT. NEM HÓDOLTUNK BE A HATALOMNAK. MINKET LAPÁTRA TETTEK, DE EGY KOMPAKT BARÁTI KÖZÖSSÉG MARADTUNK.”
Amikor 1989 májusában hatalomra került Szlobodán Milosevics, rehabilitálták őket. „A Milosevics-féle nacionalista hatalom nem tetszett nekünk. Pedig azt mondták: mi voltunk a ellenállók, a a kommunista rendszer ellenségei, és igenis csináljuk tovább, amit 1983-ban abbahagytunk. De nem fogadtuk el ezt sem. Nem folytattuk tovább. A Sympo mindig is a fiatalság lapja volt. Az ott publikáló írók, költők és a szerkesztők nemzedéki csapatot alkottak. Azt gondolom, hogy a művészet a harmincötödik életév felett már nem csapatjáték. Azt tanácsoltam, hogy legyen inkább egy Sympo-évkönyv, amelyben alkalmanként újra együtt szerepelhet az egykori alkotói közösség az idősebbekkel és fiatalokkal kiegészítve.”
Ekkor már Sziveri János, Fenyvesi barátja, a Sympo volt főszerkesztője nagyon beteg volt. Még az évkönyv címét kitalálta: Ex. Aztán csendesen elment. Halála után néhány nappal jelent meg az Ex évkönyv, 1990-ben. „Sziveri a Symposion hősi halottja lett. A betiltásba halt bele” – mondja Fenyvesi Ottó.
Ez minden, barátom, már csak konstatálom:
Élve vagy halva, ím megint tavasz jár majd errefelé.
De te akkor már tudod,
Mily jó a csöndbe kilépni,
Kihalt utakon csatangolni.
S tudod majd azt is,
Kik voltunk, s mivégre.
„Itt temettük el, Farkasréten. Akkor még nem sejtettem, hogy nemsokára Magyarország lesz az otthonom.”
Megcsalt a messzeség
Fejtetőre állt a világ –
Nem szándékom beleszólni,
Csak suttogom, alig hallhatón:
Istenem, megcsalt a messzeség.
„Én nem akartam eljönni a Vajdaságból. Még akkor sem, amikor végül eljöttem” – mondta Fenyvesi Ottó, amikor a szerb-horvát háborúról beszélgetünk. 1991 őszén, amikor Vukovár ostroma volt, elhagyta az országot. Előtte már kétszer-háromszor Magyarországra jött, de mindig visszament. „REMÉLTEM, HOGY KIALAKULHAT OTT EGY NORMÁLIS ÉLET. AZTÁN AMIKOR NAGYON KOMOLYRA FORDULT A DOLOG, ÉS ÉJFÉLTŐL MÁR CSAK A KATONAI HATÓSÁGOK ENGEDÉLYÉVEL TÁVOZHATTAM VOLNA, NOVEMBER HATODIKÁN, ESTE NYOLC ÓRA TÁJÁBAN VÉGLEG ÁTLÉPTEM A HATÁRT. EMLÉKSZEM, TÍZ KILOMÉTERES SOR VOLT A HATÁRON. 36 ÉVES VOLTAM, NŐS, KÉT GYEREK ÉDESAPJA.” A családja még ott maradt, eladták a lakást, a felesége, Gabi rendezte még a hátrahagyott dolgokat, és Fenyvesi után ment a gyerekekkel, Áronnal és Noémivel.
„Az oroszok miatt nem akartam Magyarországra jönni. Először egy régi barátomhoz mentem, aki Hollandiában lakott, Groningenben. Két ügyvédet is szerzett, hogy az egész családommal ott letelepedhessek. Megnéztem a várost... szép volt. De mindig esett az eső. Sokat bicikliztünk, elmentünk az óceánig. De visszajöttem Magyarországra. Akkor már elmentek az oroszok.”
A Vajdaságból több százan döntöttek úgy, hogy Magyarországon, Veszprémben telepednek le. Eredetileg úgy volt, hogy az egész Symposion szerkesztősége idejön. Aztán csak Ladányi István, Bozsik Péter és Fenyvesi maradt Veszprémben.
Két év múlva jelent meg a harmadik – leghíresebb és legmegdöbbentőbb – kötete, A káosz angyala. A könyvet Fenyvesi saját készítésű kollázsai illusztrálják. Menekülés Bácskából, család, barátok, otthon, táj – minden ködbe vész.
„Tél van a fagytól terhes frontokon”
Virág Zoltán irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem docense írja Fenyvesi költészete kapcsán: „Ez a kiváló költő a »farmernadrágos próza« (Aleksandar Flaker) leszármazási vonalának nyolcvanas évtizedbeli költészeti ikertöredékeként, egyedül teremtette meg a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcho-líráját a magyar irodalomban.” (Tiszatáj, 1996)
Amerika
1997 nyara: Amerika. A torontói McLuhan Intézettől ösztöndíjat kapott. Írt, és kollázsokat készített. Felolvasó körutakra járt, és kiállításokat rendeztek neki. Fenyvesi életét meghatározta Marshall McLuhan Gutenberg-galaxisról szóló könyve, már a Symposionban is sokat foglalkoztak vele. Marshall McLuhan azt jósolta, hogy a 20. század kitermel egy új digitális kultúrát, amely más civilizációs lehetőségeket teremt majd. Látjuk: így is lett.
Belekóstolt Amerika világába, de a logikáját nem értette meg, a pénzt és a bizniszt. Ott minden ezekről szól, és a marketingről, a nyomulásról. A művészetet nehéz pénzre váltani. Amerikai útja után írta meg az Amerikai improvizációk című kötetét.
Leheletfinom alkonyat! Fals jólét.
St. Marie among the Hurons.
Hafér. Rómeó és Júlia.
Egy kolt mindenesetre.
„Furcsa, de amikor az ember 10-15 órát repül a felhők felett, elgondolkodik az élet értelmén. A Föld olyan elemi erőket rejt magban, mi pedig annyira aprók vagyunk. Néha azt gondolom, hogy az ősrobbanáskor Isten is szétrobbant, és a Földön élő emberek egyenként mind Isten darabjai.”
Az összegzés ideje
Vadnak születtünk,
Vihar cibálta üstökünk.
Olykor nyárutón, néha
A mennydörgés fényében
Újra felvillan kiégett ifjúságunk.
Fenyvesi Ottó nem megy már sehová. Se Hollandiába, se Amerikába. A Balaton-parti Lovason él, a kis családi házban. Az MTA Veszprémi Területi Bizottságánál dolgozik, busszal jár dolgozni, és közben figyeli az életet – a kollázsokból álló rezzenéseket. Azt mondja: összegez. Megjelent 2009-ben egy naplószerű könyve (Némely részletek), abban mindent részletesen leírt. „Nagy divatja van most a naplóknak” – mondja. 2015-ben József Attila-díjat kapott.
„Mindig igyekeztem ellenállni annak, hogy beszippantson az irodalom. Ezért készítettem kollázsokat, hogy kicsit távol tartsam magam az irodalomtól. Most pedig inkább polihisztornak érzem magam, mióta az MTA-nál dolgozom. Előadásokat szervezek. Gravitációs hullámok, fekete lyukak, mágneses baktériumok, gráfok, halmazok, hálózatok, Riemann-sejtés – csupa okos dologról hallhat az ember.”
Nemrég elment Topolyára, és megnézte a családi házukat. Egyedül volt, a húga elköltözött Fiuméba. Tél és hideg volt. Elvadult a ház körüli növényzet. Gyorsan visszajött Lovasra. Nem tudott sokáig ott maradni.
Örül, hogy pár évvel ezelőtt egy helytörténeti lapban megtalálta a Balassák családfáját, amelyen édesanyja (Balassa Piroska) is szerepel. A családfa az 1200-as évektől ábrázolja a család tagjait. „Detre zólyomi főispántól származunk. A családfán többek között ott van az egyik mellékágon Balassi Bálint, a költő is. Aztán volt a Balassa családban egy József nevű »fekete bárány«, aki 1774-ben elmenekült az Alföldre, mert kitagadták, mivel nem nemes származású lányt vett feleségül. Egyesek szerint felcsapott juhásznak, elvándorolt Bácskába, Csantavérre, és ott alapított családot.”
Emlékszem, egyszer húst pácolt, még a veszprémi házában, és azt mormogta: húst sütünk az udvaron, mint a vad rácok. Segíteni akartam. Pakolgattam, forgattam a húst a rácson, de Ottó rám szólt: nem jól csinálod! Látod, lecsöpögött a zsír, és elégett a hús! A pulikutya a kertben csak ugatott, és folyton meg akarta harapni a bokámat.
Fenyvesi Ottó könyvei:
Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon (versek, Forum, Újvidék, 1978)
Kollapszus (versek, Forum, Újvidék, 1988)
A káosz angyala (versek, Szivárvány, Budapest-Chicago, 1993)
Buzz Off!!! (képversek, Művészetek Háza, Veszprém, 1994)
Amerikai improvizációk (versek, Művészetek Háza, Veszprém, 1999)
Blues az óceán felett (válogatott versek, Művészetek Háza, Veszprém, 2004)
Halott vajdaságiakat olvasva (versek, zEtna, Zenta, 2009)
Némely részletek (próza, Universitas Szeged, 2009)
Američke improvizacije (versek szerbül, Arhipelag, Beograd, 2009)
Andjeo haosa (versek szerbül, Orpheus, Novi Sad, 2009)
Blues über dem Ozean (versek németül, Bensinger, München, 2009)
Soul Inferno (kollázsok, BabelPress, Veszprém, 2010)
Chaos Engel (versek hollandul, Uitgeverij Filograph, Groningen, 2012)
Tele van a memória (versek, Művészetek Háza, Veszprém, 2012)
L'Ange Du Chaos (versek franciául, Uitgeverij Filograph, Groningen, 2013)
A szabadság foglyai (esszék, Művészetek Háza, Veszprém, 2014)
Improvisations d'Amérique (versek franciául, Soc & Foc, La Meilleraie-Tillay, 2015)
Minimum Rock & Roll (versek, Tiszatáj, Szeged, 2015)
Kod nas više nema kanibala (versek horvátul, Fraktura, Zagreb, 2017)
,,A költészetben az emberi létezés lényeges mozzanatai fogalmazódnak újra”
Szubjektív közelítésben irodalmunk részeihez, a zenéhez
Fenyvesi Ottó József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, képzőművész, polihisztor, az MTA észak-dunántúli regionális központjának munkatársa nemrég vette át a Veszprém városi Cholnoky-díjat, ,,halott vajdaságiakat olvasva” fiatal szerzőket publikál, mentorál, nemzedékek közötti szellemi összekötőember. Kérdéseinkre válaszolva rendről, kalandról, szabadságvágyról, ,,kinőtt bőrkabátról” (is) mesélt:
,,A vajdasági magyar irodalomban Domonkos István a kuplé, Fenyvesi Ottó a blues, Sziveri János a sláger, Ladik Katalin a fónikus áriák, Tolnai Ottó a dzsessz mestere.” Ilyen és ehhez hasonló, egy bizonyos szubkultúrát jellemző megállapítások találhatóak A szabadság foglyai című esszékötetben. Hogyan látja, a szabadságvágy, a progresszivitás nemzedéki kiváltság, illetve miként hozhatóak párhuzamba az akkori törekvések a mai (irodalmi) generációk „hangadásaival”?
– Az idézett szöveg a Medialitás átlelkesítés (zene – beszéd – irodalom) című konTEXTUS kötet fülszövegéből származik (Csányi Erzsébet szerkesztette), amelyben ezeket a jelenségeket járják körül a irodalomtudósok. Azt hiszem, sikerült megragadniuk a lényeget. Különböző nemzedékhez tartozó vajdasági magyar szerzőkről van szó, akiknek más a habitusa. A kuplé, a blues, a fónikus áriák, a sláger, a jazz részben ezeknek a habitusoknak az adekvát leképzése. A modernkor zenei formái ezek, amelyek társadalomtudományi értelemben szubkultúrákat jelölnek.
A szubkultúra részkultúrákat, alárendelt kultúrákat, speciális csoportok kultúráját jelenti, amelyek eltérnek attól a feltételezett nagyobb „normális, mainstream” kulturális rendszertől, melynek részét alkotják.
Régóta vallom, hogy minden emberi társadalom szociálisan differenciált. Különböző tevékenységeket – alá- és fölérendeltségben – végző emberek csoportjaiból áll. Minél heterogénebb egy populáció, annál több „szubkultúra” alakul ki benne, amelyek meghatározott értékek köré szerveződnek. A szubkultúrák az a sok-sok apró részlet, amelyek a társadalom teljes egészet alkotják. A szubkultúra tehát egy társadalmon belül élő kisebb csoport kultúráját jelenti. Ezeknek megvannak a saját normáik, formáik és értékeik, amelyek általában eltérnek a többség kulturális értékeitől. Az életben különböző helyzetű társadalmi rétegek egymástól eltérő módon cselekszenek, és ez a cselekvés meghatározott „szubkulturális” szimbólumokban nyilvánul meg. Ezek a megnyilvánulási formák sok esetben feltűnést keltenek, és olykor normasértő magatartást tanúsítva keresik helyüket a világban. Manapság különösen aktuális a szubkultúrák vizsgálata, hiszen a társadalomban lejátszódó új folyamatokra világíthatnak rá. Bizonyos értelemben mindannyian kisebbséghez tartozunk valamilyen oknál fogva. Mindenkinek vannak olyan sajátosságai, tulajdonságai, amelyek miatt kisebbségben van az adott társadalomban.
Az én nemzedékemnek, amely az 1970-es években szocializálódott, a szabadságvágy és a progresszivitás lengett a zászlaján. A szocializmus évtizede volt az. A vele járó kontextus alapjaiban meghatározta nemzedékem gondolkodását és mozgásterét, de a lényeg, hogy az emberi lény számára van két alapvető létszükséglet, az egyik a szabadság, a másik pedig a kommunikáció (az embert ősi ösztön vezérli, hogy közöljön valamit). Ha szabadságában és a kommunikációjában korlátozva van, akkor megpróbál kitörni belőlük. Szabadnak kell éreznünk magunkat, és szabadon el kell mondanunk a véleményünket.
A mai fiatal íróknak, alkotóknak ugyanez a legfőbb céljuk. Csak a kifejezési formák és az aktuális technológiai környezet változnak. Minden nemzedéknek meg kell vívnia ugyanazt a csatát a függetlenségéért, a szabadságáért. Ez régen is így volt, és a jövőben sem lesz máshogy. Csak a formai eszköztár fog változni. Gilles Deleuze szerint „pótolhatatlan, az egyedi viszonylatában végrehajtott ismétlés”. Szerintem az emberi kultúrában az anyag, a tartalom újrahasznosítása folyik.
Minden korszak történéseire, kihívásaira releváns és hiteles választ kell adniuk a „kortárs” alkotóknak. Szükséges, hogy az új helyzetekben feltalálják magukat, adaptálódjanak. Most éppen a virtuális világ megváltoztatja az olvasást és az írásmódot is. Például a szörfölés a közösségi médián gyors váltásokra készteti a befogadót: megnézel valamit, aztán rápillantasz valami másra, közben írsz egy mondatot, s közben jött egy üzeneted. Az embert hatalmába keríti valami legyőzhetetlen kíváncsiság, hogy mi történik a virtuális világban. Ezek a felvillanások, ide-oda cikázások elrontják az elmélyülés élményét. Ezt többen „ellaposodás”-nak nevezik. Ez az egyik kihívás, a másik pedig, hogy a fogyasztóbarát kvázi művészetben a régi értékek könnyen elveszhetnek, vajon a botránybűzös giccs felülkerekedik-e a művészeten?! Csupa húsba vágó kérdés, melyek új válaszok elé állítják az elit művészetet. Persze a művészet több ezer éves dolog, könnyen nem eshet áldozatul egy technológiai fordulatnak. Hát többek között erre is releváns választ kell találniuk a mostani fiataloknak.
A Vár Ucca Műhely szerkesztése kapcsán, de minden más módon is elhivatottan dolgozik azért, hogy a pályakezdő és egyéb művészeket ,,helyzetbe hozza”. Sokan mentorként, példaképként tekintenek Önre...
– Ezt jó hallani. A Vár Ucca Műhely (VUM) 2000-ben, amikor elindult, két fontos célt tűzött ki maga elé. Az egyik a pályakezdő fiatal alkotók műveinek megjelentetése, a másik pedig a közép-európai kultúrák, irodalmak bemutatása.
A pályakezdő fiatalok támogatása és helyzetbe hozása symposioni hagyomány, amit Tolnai Ottótól tanultam. Minden kultúrának meg kell teremtenie az utánpótlását, különben elvész. Amire büszkék vagyunk: a VUM-nak az elmúlt 18 évben 58 száma jelent meg. Több mint harminc fiatal szerzőt „indítottunk el” az irodalmi pályán. Örülök, hogy nagyon sok vajdasági magyar fiatal is elküldi a kéziratát, és a VUM-ban közöl először.
Lényegében a másik célkitűzés is a Symposion-szellemiségben gyökerezik. Nyitottság, befogadás és a más kultúrák tisztelete, ez a Tolnai-féle Symposion egyik fő jellegzetessége volt. Mészöly Miklós a közép-európai gondolat kapcsán ugyanezt hangsúlyozta: „csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk – vagy legalábbis bevonjuk a látószögünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot.” Antun Šoljan horvát író pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyon fontos: a közép-európai népek között létrejövő kulturális együttműködés a kölcsönös érdeklődés és tisztelet jegyében történjen.
A veszprémi Művészetek Háza vezetői kerestek meg 2000-ben, legyek az irodalmi kiadványaik főszerkesztője. Némi hezitálás után elvállaltam. Két dolog miatt. Egyrészt, mert azt gondolom, hogy a városban és a megyében senki sem törődik a professzionális irodalmi utánpótlás nevelésével, másrészt pedig a magyar folyóiratoknak van egy nagy betegsége, hogy nem figyelnek a környező országok szellemi életére, és nem igazán követik a világirodalmi folyamatokat. A Vár Ucca Műhely óriási kockázatot, kalandot vállal, mert ahelyett, hogy már befutott, neves irodalmárok kézirata mögé rejtőzne, igyekszik felkarolni a fiatal tehetségeket. A közép-európai térség irodalmárainak bemutatásával pedig egy majdnem reménytelen küldetésre és szolgálatra vállalkozik.
Saját bevallása szerint büszke rá, hogy a József Attila-díjra a JAK és a FISZ, tehát a fiatal nemzedék tagjai terjesztették fel. Kollázsainak, szövegeinek frissessége vitathatatlan. Visszaköszön belőlük a magyar underground, a punk. Az életműben mindez izgalmas elegyet alkot a Halott vajdaságiakat olvasva című kötet, az elődök előtt nyelvi és tartalmi egyenességgel tisztelgő verseivel. Lehet, hogy a maga korában minden költő punknak minősült, illetve manapság mintha a békesség, a rendre való törekvés számítana lázító eszmének. Mit gondol erről?
– Egy alkotó számára hízelgő, ha a fiatalok körében beszélnek a műveiről. Ha valamiféle nemzedékeken átívelő aktualitást vélnek felfedezni benne.
Volt egy korszakom (1973–1991), amikor valóban nagy hatással volt az írásaimra a kor szelleme, amelyet a punk és az alternatív zenével is jellemezhetnénk. Nem tagadom, amíg lemezlovasként az Újvidéki Rádióban dolgoztam, napi kapcsolatban voltam ezzel a „szubkultúrával”, nemcsak a vajdasági magyar fiatalok hallgatták, de a magyarországi alternatív zenei színtérnek is szócsövei voltak a Hangverem, a Maximum rock and roll és a Zenei kaland című műsoraim, sőt még a szerb és a horvát fiatalok is hallgatták az adást, mert akkor a jugoszláv rádióállomások se sugároztak olyan zenéket.
Aztán úgy alakult az életem, hogy elhagytam Újvidéket, a Dunántúlon, Veszprémben (a magyar királynék városában) telepedtem le a családommal. Megváltozott a kontextus, átértékelődtek bennem a dolgok. A lázadás korszaka véget ért.
Sokként éltem meg, hogy 1992-ben a veszprémi megyei könyvtárban a korábbi évtizedek ünnepelt írói ki lettek selejtezve („állományból törölve”). Németh László, Veress Péter, Bertha Bulcsú, Juhász Ferenc, Tüskés Tibor, Száraz György és mások művei ott voltak a „szégyenpolcon”, és aprópénzért elvihetők voltak. Ami különösen elkeserített, hogy a mi vajdasági nagyjaink (Sinkó Ervin, Majtényi Mihály, Debreczeni József, Fehér Ferenc, Herceg János, Brasnyó István) könyvei is ott sorakoztak azon a polcon. Talán a tudatalattim akkor ott mozdult rá, hogy írni fogok egy olyan könyvet, amelyben megidézem, „aktualizálom” a halott vajdasági írókat és műveiket, akik gyökeret eresztettek a délvidéki életbe, és – némaságra és visszhangtalanságra ítélve – évtizedekig ott kuporogtak a könyvtárak polcain.
Közben rájöttem, hogy az ősök által megalapozott hagyományban gyökerezik egy-egy ember tudása, művészete. Az új művek mindig tartalmazni fognak valami közös elemet az elfeledett régivel. Sok esetben az új alkotás, a régi képzet új formába öntése, nagyon leegyszerűsítve, mint amikor a régi bort új palackba töltik.
Az irodalom és a művészet története során mindig különböző korszakok váltogatták egymást. Jelen pillanatban, valóban, inkább a klasszicizálódás felé billen a mérleg. Újra igény van a szép kerek történetekre. Tavaly augusztusban Észtországban, Tartuban tartottam egy előadást a délvidéki magyar irodalomról, „A rend és kaland” címmel, mert szerintem ezeknek az ötvözete képezi kultúránk lényegét.
Egy írónak, képzőművésznek, egykori lemezlovasnak lehet mestere, inspirálója a zene is. Minimum a (maximum!) rock&roll?
– Ma már inkább minimális program vezérel, kinőttem a bőrkabátom. Persze régen más volt a helyzet. Az életem úgy alakult, hogy 1975-től már egyetemistaként az újvidéki rádió magyar műsorában hetente egyszer-kétszer különböző zenei műsorokat szerkeszthettem és vezethettem, ezekben a műsorokban merőben más zenéket mutattam be a hallgatóságnak, azaz nem a kommersz popot és egyéb andalító zenéket, hanem punkot, rockot, alternatívokat. Jugoszláviában az ilyesfajta zenéket (talán mert egy kicsit barbárabb fülük van) nagyobb érdeklődés és figyelem övezte és övezi. Az Újvidéki Rádióban a hetvenes évek közepén, szinte egyidejűleg a punk nagy londoni robbantásával, pár hónap késéssel már Sex Pistols- és Ramones-zeneszámokat sugároztam az éterbe. De később is igyekeztem követni az új zenei jelenségeket, persze némi progresszivitást mindig próbáltam keresni a zenék mögött. Így fedeztem fel az indusztriálisokat, a Test Departmentet, az Einstürzende Neubautent, a Bauhaust és más „zajművészeket”, egyéb különös zenéket, mint például Nick Cave-et vagy Tom Waitset. Ezeket a muzsikákat én juttattam el a magyar nyelvterület hallgatói felé. Szinte az utolsó pillanatig, 1991 novemberéig szerkesztettem és vezettem az éjszakai és egyéb műsoraimat a rádióban. Az igazsághoz tartozik, hogy az a szerkesztőség, ahol külsősként a zenés rádióműsorokat készítettem, szerb nyelvű volt, tehát nem övezett olyan gyanú, mint a magyar szerkesztőségekben. Én voltam az egyik külsős szerkesztő, aki magyar nyelvű rockműsorokat készíthetett.
Persze hogy komolyabban elkezdjek foglalkozni ezekkel a dolgokkal, ahhoz a kiebrudalásunk (az Új Symposionból) is hozzájárult, hiszen valamiből meg kellett élni. A feleségem a Magyar Szónál volt újságíró, és néhány évig a lap műsorújságját szerkesztette, ahol nekem állandó zenei rovatom volt. Különböző álnevek (Koko Taylor, Koko Kommando, Rudi Radiátor stb.) alatt zenei híreket tettem közé. Ezt valahogy megtűrte a hatalom, nem vették komolyan ebbéli tevékenységemet, úgy gondolták, ezzel kevésbé árthatok a szocialista rendszer építésének.
A Képes Ifjúság című hetilaphoz 1983 után kerültem, rám bízták a két A4-es oldalnyi terjedelmű rockzenei rovat szerkesztését. Különböző zenei cikkeket kellett írni, szerencsére nem nagyon törődtek azzal, hogy miféléket, így ez a rész igazából nemcsak a kommersz popzenéről szólt, hanem az általam kedvelt alternatív zenekarokról, előadókról is. Nagyon komolyan megmártóztam abban a világban, nemcsak zenéket hallgattam már, hanem angol nyelvű szaklapokat, könyveket is olvastam. Érdekelt ennek a zenének az esztétikája és a filozófiája is.
Hamarosan az irodalmi szövegeimet is megfertőzte ez a vírus. A verssorokba tudat alatt belopóztak ezek a ritmusképletek, szavak, kifejezések, de maga az életérzés is, bár le kell szögeznem, engem a rock and roll világa már a hatvanas évek végén, kamaszkorom legelején megérintett. Azt is felfedeztem, hogy itt iszonyú nagy lehetőség kínálkozik a magyar költészet bágyatag és fonnyatag formai-tartalmi állagának megújítására. Hogy ez sikerült-e, nem tudom, ezt másnak kell megítélnie. Mindenesetre én rock-költészetnek nevezném ezt a periódusomat. Ez leginkább a Kollapszus (1988) kötetemre jellemző, de a későbbi A káosz angyala (1993) című is magán viseli ezeket a jegyeket. Sőt néhány vers, keményebb szövegem, például a Commando Dance, nem jelenhetett meg az Újvidéken kiadott Kollapszusban, úgyhogy eleve átkerült a későbbibe.
Azt hiszem, boldog ember vagyok, aki néha el tud szomorodni a dolgok állásán. Amikor nagyon egyenesbe vagyok, elkezdem magam olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen annyira jó nekem. Ez inspirál. A belsőm tiltakozik a sok jó ellen. Általában vesztes helyzetbe hozom magam, elmegyek a szakadék széléig, és onnan próbálok visszamászni… Ez általában olyankor van, amikor nagyon bonyolulttá válok magam számára.
Alkotói szempontból az „éppen nem jól megy” szituáció mindig jót tesz velem. Amikor nem kényeztet annyira az élet, az többnyire eredményesebb periódusokat jelent. Nem gondolom, hogy az embernek minden körülmények között győznie kell. Az élet nem ilyen. Inkább olyan, hogy tíz játszmából hetet elveszítünk. Ha folyton nyerésben lennénk, abból tompa elégedettség, fásultság, unalom fakadna.
A művészeti ágak ötvözéséből kifolyólag is látszik, kiváló érzéke van a komplexitás iránt. A Magyar Tudományos Akadémia észak-dunántúli regionális központjának szervezőtitkáraként a tudományágak népszerűsítése is a feladatköréhez tartozik. Hogyan hat ez a tevékenységi kör az alkotómunkára?
– Az MTA észak-dunántúli regionális központjának vagyok a munkatársa, s mint ilyen, tudományszervezéssel, konferenciák, tudományos értekezletek, előadások szervezésével foglalkozom. Gyerekkoromban, az 1960-as években, a Buksi-nemzedék tagjaként nőttem fel. Nagyon érdekeltek a mesék, a képregények, de a különböző tudományágak is. Úgy gondolom, hogy az ókori görögök és a később élt művészek többsége is polihisztor volt. Bennem is munkált valami hasonló vágy, érdekelt a biológia, a fizika, a csillagászat, az embertan, a szociológia, a pszichológia, a filozófia stb.
Az ember kíváncsi és kételkedő lény, válaszokat keres az élet kis és nagy kérdéseire, ebben segít a tudomány. Nagyon élvezem ezt a munkát, hiszen rálátásom nyílik a különböző tudományágak aktuális kutatási eredményeire, és ez gyakran hozzásegít ahhoz, hogy megértsem a világ bonyolultságát.
Úgy látom, hogy az irodalom, a költészet mintha a nagyközönség szempontjából a periféria felé sodródna. Tény, hogy az emberek egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak. Az irodalom elvesztette azt a közéleti-politikai szerepét, amit a diktatórikus rendszer idején betöltött.
De ne feledjük, a költészet közönsége mindig is parányi volt. Hans Magnus Enzensberger német költő mondja, hogy a versolvasók tábora tegnap és ma egyformán kicsi, radikális, ám szilárd kisebbség.
A versírás, a költészet számomra a méltóságteljes túlélés lehetőségét rejti magában. Semmi nem tudja annyira kifejezni az emberi lét lényegét, mint egy költemény. Azt a titkot, hogy a létező rátalálhat önmagára másvalakiben vagy a dolgokban. Megtalálhatja a lét tökéletesebb mását, ha a szavak mélyéig nyújtja a kezét.
Hiszem, hogy az életünk minőségének leírására nemcsak matematikai, gazdasági és statisztikai fogalmakat kell használni, hanem a lírát is. Valamit, ami arról is számot ad, hogy nemcsak enni és inni, aludni és szórakozni, bevásárlóközpontok tulajdonosait kell gazdagítani, hanem értelmesen, alkotó módon a világot mélységeiben megtapasztalva, megízlelve kell élnünk.
A költészetben az emberi létezés és a világ lényeges mozzanatai fogalmazódnak újra. Az is logikus kell, hogy legyen, hogy az ipari forradalom, a világháborúk, az atombombák, a mikrocsipek technológiája, a szervátültetések, a klónozás, az informatika és a kommunikáció mai fejlettségi fokán más verseket írnak a költők, mint korábban. Szerintem a költő feladata a részletek „szervezett káoszában” észlelni, keresni az „egész” mozgását, szándékát.
Az irodalom, a költészet a posztmodern kor emberének lelkierőt ad a túlélésre, védelmet nyújt az iszonyat és a hétköznapok közhelyei, hülyeségei, tudathasadása ellen.
Nemrég Cholnoky-díjat kapott életművéért, mit jelent ez az Ön számára?
– A Cholnoky-díjat Veszprém Megyei Jogú Város képviselő-testülete adományozza olyan tudósoknak és művészeknek, akik a város hírnevét öregbítik. A Cholnoky fivérek a száz évvel ezelőtti Veszprémben éltek, emblematikus figurákká nőtték ki magukat, volt közöttük orvos, földrajztudós, és a két századeleji irodalmár, ködlovag (Cholkoky Viktor és László) is ide tartozott, akiknek életművét Bori Imre újvidéki professzor „tudatosította” a magyar irodalomtörténet számára. Egyetemi tanulmányaim alatt, a hetvenes években Bori tanár úr előadásain ismertem meg Trivulziót és Fridolint, akik Esti Kornél és Szindbád egyenes ági rokonai.
Nekem az elmúlt húsz év során a magyar nyelvű könyveim mellett különböző idegen nyelvű köteteim is megjelentek, többek között Belgrádban, Münchenben, Zágrábban, Amszterdamban, Párizsban, valamint néhány nemzetközi irodalmi fesztiválon is részt vettem, talán erre reagált a város vezetése, amikor kitüntetett.
Majdnem huszonöt évig Veszprémben élt, előtte Gunarason, Topolyán és Újvidéken. Milyen szerepet töltenek be ezek a helyszínek az életében, az életművében?
– Életem legfontosabb színtereiről van szó. Gunaras a szülőfalum, Topolya, ahol felnőttem, iskolába jártam, Újvidék pedig az Új Symposiont jelenti számomra, valamint a fiam és a lányom szülővárosát. Veszprém volt az a város, amely befogadott. Elég sűrűn váltogattam az életteremet. Harminchét éves koromig a Délvidéken éltem, aztán kerültem a Dunántúlra. Veszprém után, 2015-ben egy Balaton-parti kis faluba költöztünk. Lovas egy négyszáz lelket számláló kis település Balatonalmádi és Füred között, fenn a hegyen, a régi ókori római úton. Egy ősi falu, amelynek közelében több ezer éves őskori festékbánya működött. Azt hiszem, szép ív: Gunarastól Lovasig.
Mindegyikhez ezer szállal kötődöm. A Délvidék (a Vajdaság) a szülőföldem, ott vannak a gyökereim. A bácskai tanyavilágban születtem, Topolyán nőttem fel, Újvidéken jártam egyetemre, irodalmi munkásságom kibontakozása oda köt, rész vettem az Új Symposion című irodalmi lap szerkesztésében, ott nősültem meg, ott nevelkedtek a gyermekeim, több mint másfél évtizedig a helyi magyar rádióban dolgoztam lemezlovasként és az irodalmi műsorok szerkesztőjeként.
Amikor a szerb–horvát háború miatt elhagytam Újvidéket, Veszprém volt a város, amely befogadott, ahol új otthonra leltem a családommal. Megszerettem, és tisztelem a hagyományait.
Aztán Gabival, a feleségemmel, Lovasra költöztünk. Most éppen az számít az otthonunknak, többek között ott van a több ezer könyvünk és bakelitlemezünk, ami az értelemmel és szellemmel kitöltött otthont jelenti számunkra. Különben számomra a legfőbb otthont a magyar nyelv jelenti.
Mindegyik helyszínhez sok-sok barát és ismerős köt, akikkel egyfajta szellemi közösséget tudtam vállalni és alkotni. Ez a kulturális tér, hálózat által nyújtott tapasztalat ma is kitölti a mindennapjaimat. Ez a különböző helyzetekben, szituációkban szerzett élettapasztalat az, ami sajátosan Fenyvesi Ottóvá tesz. Személyiségem és műveim lényegét képezi.
Milyen alkotói kalandozások izgatják jelenleg, készül-e új könyv, kollázs, milyen lesz az újabb Vár Ucca Műhely-lapszám, illetve vett-e jegyet valamilyen (rock)koncertre az utóbbi időben?
– Kollázsokat kb. három éve, azóta, hogy elköltöztünk Veszprémből, nem készítettem. Sajnos a műtermem kialakítása nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Balatoni házunk régi istállója inkább raktárként szolgál, mint műteremként.
A Vár Ucca Műhely folyóirat megy tovább. Remélem, hogy négy lapszám 2018-ban is meg fog jelenni. Jelenleg az 58. számnál tartunk. Nemrég megújult a grafikai arculatunk. Tizennyolc év hányattatás után, úgy látszik, stabilizálódott a folyóirat kiadása, bár továbbra sincs konkrét szerkesztőségi helyiségünk. Terveink között szerepel a lap online változata is.
Hamarosan – a tavaszi könyvfesztiválra – megjelenik a Halott vajdaságiakat olvasva című könyvem második része a zEtna kiadónál. Azonkívül nagyon sok más verset is írtam, tervezek újabb ciklusokat is.
Ami a rockkoncerteket illeti: 2017 júniusában az alsóörsi rockfesztiválon láttam az 1969-es woodstocki fesztivál egyik legendás zenekara, a brit Ten Years After fellépését. Alvin Lee ugyan pár évvel ezelőtt meghalt, de Chick Churchill (orgonista) és Ric Lee (dobos), az eredeti felállás tagjai, ott voltak a színpadon. Alvin Lee-t a fiatal énekes-gitáros, Marcus Bonfanti helyettesítette egészen tűrhetően. Persze a kedvenc számaimat nem játszották el, sem a 50 000 Miles Beneath My Brain-t, sem az As the Sun Still Burns Away-t. A Love Like a Man-t és I’m Going Home-ot viszont igen.
Különben szívesen elmennék egy Lucinda Williams-koncertre, de a White Miles duó fellépését is szívesen megnézném.
Névjegy
Fenyvesi Ottó (1954, Gunaras)
Kedvenc film: az nagyon sok van! Amarcord (1973., rendező: Frederico Fellini), Sztalker (1979., rendező: Andrej Tarkovszkij), A szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982., rendező: Ridley Scott), Sin City (2005, rendező: Robert Rodriguez)
Kedvenc zene: Ramones és a Mississippi deltájának zenéi (blues, cajun)
Kedvenc város: Párizs és Amszterdam
Kedvenc ország: Magyarország + Erdély, Délvidék, Felvidék
Kedvenc képzőművész: Kurt Schwitters
Kedvenc ital: pálinka (régen), bor (most)
Kedvenc hely: Adriai-tenger
Kedvenc író: Bodor Ádám
Kedvenc könyv: Hagakure (a szamurájok kódexe)
Az emberi agy mint turmixgép
Beszélgetés Fenyvesi Ottóval
Sirbik Attila
Mindjárt vágjunk is a közepébe! Van összefüggés a versírási megoldásaid és a vizuális kollázsok vágástechnikája között?
Fenyvesi Ottó: Úgy gondolom, van össszefüggés. Érdeklődésem ösztönösen fordult a kollázs-szerű világfelfogás felé a nyolcvanas évek legelején. Ezt a fajta látásmódot a rockkultúra által kifejlesztett videoklipek erősítették fel. Arra kellett rájönnöm, hogy az ezredvég társadalmi valóságának emberi észlelését a televízió fragmentálta és diverzifikálta. A vizuális média egyfajta „kommunikációs anarchiát” hozott létre. Az izmusok és a film megjelenésével a 20. század előtti időlogika folyamatosan átalakult. A tendencia egyfajta „folyamatos időmegsemmisítés” felé tart. A technológia összesűríti az időt néhány véletlenszerű pillanatba, így megbontja a társadalom folyamát, és „dehistorizálja” a történelmet. Az emberi figyelem ide-oda cikázik, mert adott egy hatalmas kulturális örökség, adott a hétköznapi élet, amely tele van élményekkel, szépséggel, szomorúsággal, örömmel, manipulációkkal és halállal. Ugyanakkor az embert egy átláthatatlan halmazú ismeret és tudásanyag veszi körül, amely szintén befolyásolja. Ezzel az állapottal kezdeni kell valamit! Úgy hiszem, az emberi agy egyre inkább úgy működik, mint egy turmixgép. A kollázsszerű művészi alkotásmódnak gazdag hagyománya van, csak Kurt Schwitterst, John Dos Passost, a francia új hullám prózáját, valamint Bryon Gysint és William S. Burroughst említeném. Gysin és Burroughs nevéhez köthető az úgynevezett cut-up technika, amely „a művészi feldarabolásról” szól. A cut-up technikát bőségesen kiaknázta a nyolcvanas évek alternatív zenei világa is. A kollázs- és a montázstechnika terén szerzett tapasztalataim egyre inkább áthatották a költészetemet is.
A legendás Új Symposion szerkesztőjeként mennyiben vetted ki részed a lap progresszív vizuális felületeinek alakításában? Honnan jött az inspiráció? Elegendő volt az akkori Jugoszlávia nyugati hatásokat is beengedő kulturális közege?
F. O.: Szerintem a kivételes grafikai megoldások „hőskorszaka” az Új Symposionban, a hatvanas évek elejétől 1974-ig Baráth Ferenc, Maurits Ferenc és Szombathy Bálint nevéhez köthetőek. Tolnai Ottó irányítása alatt szabadon alkothattak, formálhatták a folyóiratot. Azt szoktam mondani, hogy annak a korszaknak szinte mindegyik száma, grafikai értelemben, egy remekmű.
Az inspiráció forrása egyrészt maga a művész személye, másrészt pedig a kor szellemisége. Szép, igényes könyvek és lapok jellemezték azt a korszakot. A mintát francia, amerikai és német kiadványok szolgáltatták. Ne feledjük, a második világháború bejezése utáni évtizedekről van szó, amikor a viszonylagos jólét már a társadalom szélesebb köreiben is tapasztalható volt, az emberek szórakozni akartak (megszületett a popzene, a rock and roll), és a fénymásolók elterjedésével, a hozzáférhetetlen szövegek sokszorosíthatóvá váltak. Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című könyvében olvashatjuk Paul Valery mottóul választott gondolatait, amely jól tükrözi a 20. század szellemiségét: „A szépművészetek megalapozása és különböző típusainak beiktatása a mieinktől alapvető módon különböző korokra megy vissza, s olyan emberekre, akiknek a dolgok és viszonyok feletti hatalma a mieinkéhez képest jelentéktelen volt. Az a meglepő növekedés, amely eszközeink alkalmazkodási készsége és pontossága terén tapasztalható, számunkra a közeljövőben a szépség antik iparának mélyreható megváltozását helyezi kilátásba. Minden művészetben van egy fizikai rész, melyet többé nem szemlélhetünk és tárgyalhatunk úgy, mint eddig; ez a rész nem vonhatja ki magát többé a modern tudomány és a modern gyakorlat behatásai alól. Sem az anyag, sem a tér, sem az idő húsz év óta már nem ugyanaz, ami korábban volt. Fel kell készülnünk rá, hogy az ilyen nagymérvű újítások megváltoztatják a művészetek egész technikáját, ezáltal befolyásolják magát az invenciót, s végül talán oda vezethetnek, hogy a legvarázslatosabb módon megváltoztatják magának a művészetnek a fogalmát is.”
Én huszonegy éves koromban, 1975-ben kapcsolódtam be az Új Symposion szerkesztésébe, az – vizuális értelemben – egy konszolidáltabb (kevésbé látványos) korszaka volt a lapnak. Danyi Magdolna főszerkesztése alatt elsősorban vizuális művészetekkel foglalkozó cikkeket írtunk, műalkotások interpretációjával foglalkoztunk. Magyar és szerbhorvát nyelvű művészettörténeti tanulmányokat olvastunk, próbáltuk képezni magunkat. Sziveri Jánossal arról ábrándoztunk, hogy létrehozzunk egy különálló képzőművészeti blokkot a lapban, amely majd egy önálló folyóirat csíráját fogja jelenteni. Aztán mire a kötelező katonai szolgálatunknak vége lett, 1980-ban Sziveri főszerkesztő lett, és a régi ambiciókat felülírta a lap működtetése, a bürokrácia, a családalapítások és az 1983-as betiltás.
Mit jelentett számodra az (neo-) avantgárd szellemiség?
F. O.: A szabadságot és a fiatalságot jelentette számomra. Huszonévesen nekem az avantgárd a legfőbb vesszőparipám volt. A dadaizmus, Kurt Schwitters, Marcel Duchamp, Kassák Lajos és mindenki, aki az ábrázolás dekonstrukcióján és a műalkotás „szétzúzásán” munkálkodott, példaképemnek tekintettem. Szerintem az avantgárd mozgalmak képviselői egy kritikai utópia védelmezői, ugyanis a modern művészet története egy utópia története. A 20. századi ember számára a művészet már nem egy fennkölt szép látvány, hanem eszme és utópia, már nem „megistenülés” és mesterségbeli tudás. A művészet kritikaivá és utópikussá vált, akkor is, ha demisztifikálja tárgyát. Ugyanez vonatkozik a pop artra, ami Jean Baudrillard szerint egy „lírai vízió a pattogatott kukoricáról és a képregényről”, valamint a konceptualistákra is (Joseph Beuys, Joseph Kosuth stb.).
Az 1983-as leváltásunk után hátat fordítottam a művészet elméleti kérdéseinek, és belevetettem magam a rock and rollba, a neoizmusba (álneves művészeti mozgalom) és a fanzinekbe. Először csak a napilapok érdekesebb főcímeit gyűjtöttem és vagdostam ki magamnak. Amikor egymás mellé tettem őket, akkor fedeztem fel a bennük rejlő ellentmondásokat, lehetőséget és manipulációt. A korai kollázsaimban a hetvenes és a nyolcvanas évek uralkodó közhelyei, frázisai érhetők tetten.
Kép és szöveg összefüggései oppozícióba helyezik a megmutatást és a megnevezést?
F. O.: Napjaink emberének élete képek és szavak között zajlik. Köztudott, hogy az emberi kommunikáció nagyobbik része (70 százalék) látványból, hanglejtésből, tapintásból és érintésből, ízlelésből, szaglásból áll. A kisebbik része (30 százalék) a beszéd, mely a nyelven alapszik. Tehát nagyon sok olyan dolgot is meg tudunk érteni, amit nem szavakkal fejezünk ki. Azonban az emberi gondolkodást, a kommunikációt, a kultúrát és a társadalmat a nyelv szövi egésszé. Az agy (az értelem) által létrehozott fogalmak hálóját ráteríti a világra, így nem veszünk el az egyedi, partikuláris észleletek végtelen sokaságában. A nyelv az ész univerzális alapelveit testesíti meg. Az emberi társadalmak – ahogy Max Black állítja A nyelv labirintusa című könyvében – „a nyelv által valamiképpen megkonstruálják a társadalmi tapasztalat világát”. Persze Platón évezredekkel ezelőtt már megírta, hogy tökéletlen létezésünkben az árnyékvilágon túli ideákról csak töredékes tapasztalatokat nyerhetünk, melyeket csak torzítva adhatnak vissza szavaink. Kétségtelen, hogy korunk előnyben részesíti a jelet a jelölt dologgal, a másolatot az eredetivel, a reprezentációt a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben.
Fontos számodra a véletlenszerűség mint elméleti kategória, vagy inkább szeretsz mindent tudatosan megkomponálni? Hogy van ez?
F. O.: Képeim kompozicióját, a színek harmóniáját vagy diszharmóniáját tudatosan komponálom, a többit a véletlenre bízom. Az alkotás nálam egyfajta transz (állapot), tehát ösztönös folyamat, melyet valami alázat vezérel az emberi kultúra iránt, de meg kell említenem még az arányérzéket és a megújulásra való készséget is, amelyek szintén fontos szempontok. Az értelmes ember nem tud élni anélkül, hogy ne fejezze ki magát. Az ember „szimbólumalkotó lény”. Az emberiség körülvette magát hiedelmek és rituálék, mítoszok és vallások, filozófiák, erkölcsi normák és műalkotások szféráival. Az emberi kultúra egésze leírható úgy, mint az ember folyamatos önfelszabadításának folyamata. A nyelv, a művészet, a vallás, a tudomány különböző fázisai ennek a folyamatnak. Az ember mindezekben egy új hatalmat fedezett fel és mutatott fel – azt a hatalmat, hogy képes megkonstruálni saját világát, egy „eszményi” valóságot. Hiszem, hogy minden társadalom azon a soha vége nem szakadó vállalkozáson dolgozik, hogy fölépítsen egy emberileg értelmes világot.
A világ bizarr és kevésbé bizarr címszavakra szabdalható?
F. O.: Igen, ami körülvesz bennünket: egyfajta bizarr össztársadalmi látványtár. A kapitalizmus dinamikája iszonyatos iramban termeli a jelszavakká csupaszított gondolatokat, a jelenkor közhelyeit. A Guy Debord által értelmezett „spektákulum egyszerre az uralkodó termelési mód eredménye és célja. Nem a való világ függeléke, nem valami dekoráció tehát, hanem épp ellenkezőleg: a társadalom valós valószerűtlenségének centruma. A spektákulum, valamennyi különös megjelenésében – mint hír vagy propaganda, mint reklám vagy mint a szórakozás közvetlen fogyasztása – maga az uralkodó társadalmi modell, mely mindenütt jelenlévően hirdeti a termelés szférájában már meghozott azon döntés helyességét, melynek egyben legmagasabb szintű eredménye is. A spektákulum, mind formájában, mind tartalmában, lényege szerint a létező rendszer feltételeinek és céljainak totális igazolása.” A jelszavakká csupaszított címszavak „feldarabolása és újraszerkesztése” egyfajta új művészi eljárást csillantott fel számomra, amelyben a tiltakozás és a lázadás eleme is benne van. Nekem mindig fontos volt az új alkotói praxisok, gyakorlattípusok kialakítása. Az ezredforduló művésze a mesterségének kutatásával egyidejűleg mélyed el a lélek és a világ életében.
Kollázsiad esetében kép és írás/szöveg egyenrangúságáról beszélhetünk, vagy inkább a vizualitás szövegiség feletti uralmáról van szó?
F. O.: A kollázsok esetében a inkább a képiség és a kalligráfia dominál, a szöveg másodrangú. Viszont a költői szövegeimnél pont fordítva működik a dolog. A kaland és értelem egymást kiegészíti, erősíti, mely során valami különös vibrálás jön létre.
Az Új Symposion esetében a hódítóan terjeszkedő vizualitás sohasem tudott egyfajta radikális képrobbanássá kiteljesedni?
F. O.: Az Új Symposion 1965–1983-as történetébe annyi fért bele. Az még a szó és betű uralta Gutenberg galaxis (Marshall McLuhan) korszaka volt, amikor a képek még nem vették át a hatalmat teljes egészében. Az Új Symposion inkább irodalmi, tehát szövegcentrikus lap volt. A W. J. T. Mitchell-i „ikonikus fordulat” korszaka csak később érkezett meg vidékünkre.
1997-es kanadai (McLuhan Intézet) ösztöndíjas tartózkodásod befolyással volt a későbbi kollázskészítő énedre?
F. O.: A Kanadában és Amerikában eltöltött hónapok során ért „kulturális sokk” arra ébresztett rá, hogy az amerikai életformát minden ízében az üzleti és a marketingszemlélet uralja. Hozzám inkább az európai kultúrszemlélet és humanizmus áll közelebb. Amikor hazajöttem, megírtam az Amerikai improvizációk című versciklusomat, amelyben leszámoltam az amerikai álommal. Amerikában készítettem egy kiállításnyi kollázst, de azt gondolom, hogy a kollázskészítési stílusomra különösebb hatással nem volt az amerikai kaland. Inkább írói munkásságomon hagyott nyomott: a régi hosszúversstílusból rövid fragmentumok lettek. Viszont ami hatással volt a kollázskészítési stílusomra, az a nyolcvanas évek punk és alternatív fanzinjeinek „zsúfolt” képi világa volt. Döntő jelentőségű volt számomra az 1982-ben ljubljanai ösztöndíjam, amely során kapcsolatba kerültem a szlovén „földalatti” zenei élet képviselőivel és szervezőivel.
Az „imagináció” mint képértelmezési képesség és a „koncepció”, mint szövegértelmezési képesség egymást váltják történelmük során, miközben a koncepció egyre imaginatívabbá vált és az imagináció egyre konceptuálisabbá?
F. O.: Az ókori filozófusok szerint a valóság részletei csak kellő távolságból szemlélve állnak össze egy egységes, értelmes egésszé, egy értelmezhető valamivé. Arisztotelész szerint a képzelet (imagináció) a lelkünknek az a filozofikus része, amely a különböző érzékszerveink által egyenként felfogott valóságtöredékekre, kellő távolságból tekintve, képes azokat egy egységes benyomássá szervezni. A klasszikus értelmezés szerint a képzelet egy olyan „felsőbb szerv”, amely a szemünk, a fülünk és egyéb érzékszerveink sajátos, egyedi, elfogult szempontjaitól eltekintve egyetlen mentális reprezentáció formájában képezi le azt, ami a külön utakon járó érzékelésben közös. Ez a közös érzéklet szolgáltatja tehát gondolkodásunk alapját. A világ tele van olyan tárgyakkal és eseményekkel, amelyek kombinációja a lehetséges információk széles kavalkádját alkotja. Az információk többsége lényegtelen az ember napi szükségletei szempontjából, egy részük azonban nélkülözhetetlen. Ezeknek az információknak (képeknek vagy szövegeknek) a hatékony felhasználása érdekében az ember adottságai, képességei (észlelés, képzelet, emlékezés stb.) során kiszűri és feldolgozza a hasznos elemeket. A folyamat betetőzése a tudatosodás, amely átveszi az ember cselekedeteinek irányítását. A világról alkotott tudásunk nemcsak formálja az észlelést, hanem értékkel és hasznavehetőséggel is felruházza. Művészi értelemben számomra az imagináció (a képzelet) azt jelenti, hogy elképzelek valamit, a koncepció pedig inkább a megvalósítással van kapcsolatban: hogyan tudnám megvalósítani azt, amit elképzelek. De, mint már mondtam, engem alkotás közben inkább az ösztöneim, a megérzéseim vezérelnek, s menet közben alakul a mű koncepciója: megragadni azt, amit nem tudunk teljes mértékben átlátni.
A képek a világot állítják elő, miközben elébe is állnak?
F. O.: A helyzet az, hogy korunk alapszükséglete a látványosság lett. Az új technológiai találmányok is ilyen irányba terelik az emberi észlelést. A képek lassan átveszik a hatalmat a szavaktól, miközben túlnépesedés van, túlszervezettség, agymosás, bulímia, propaganda a demokráciában és a diktatúrában (amikről Huxley beszél a Visszatérés a szép új világhoz című művében). Nagy felelősség hárul az emberi szemre, hiszen reggeltől estig, szüntelenül regisztrálja a világ jelenségeit. Minden ott van előtte, s közben érdektelenné válik a pillantás. Az emberi lelket eltölti valami tompa, megtört báj, unalomba süppedő tehetetlenség, sikkes bizarrság, passzív rácsodálkozás, valami gyerekes, rágógumirágó naivitás, pornográfia. A képek betöltik a memóriát anélkül, hogy bármi tanulsággal szolgálnának, a ma embere tökéletesen feloldódik a virtuális jelenlétében. A képek eltakarják a világot és a róla szóló lenyűgöző titkos tudást, és az értelmes élet fenntartásához szükséges mondatokat, melyekért érdemes élni.
Fenyvesi Ottó Fragmentumok tükröződése című kiállítása 2019. február 1-ig látható a Magyar Műhely Galériában
A bácskai síkságtól a Balaton-felvidékig – Interjú Fenyvesi Ottóval
Fenyvesi Ottó fiatalon a rock and rollért és a punkzenéért rajongott. Ars poeticája lehetne: Films and books and rock and roll!
– Egy bácskai, színtiszta magyar faluban születtem 1954-ben, amelyet a magyar időkben Moholgunarasnak hívtak, de éppen megszületésem környékén átrendezték a bácskai körzeteket, és Mohol helyett Topolyához csatolták – mondja Fenyvesi Ottó József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, képzőművész.
– A feleségemmel és gyermekeimmel Újvidéken éltünk, és először 1991 nyarán jöttünk Szigligetre, az alkotóházba egy kéthetes júliusi nyaralásra, majd a jugoszláv polgárháború kitörésekor, novemberben már Veszprémben voltam. A város elsősorban Cholnoky Viktort és Lászlót jelentette számomra. Az Újvidéki Egyetemen tanárom, Bori Imre irodalomtörténész, akadémikus lenyűgöző előadásokat tartott róluk, Fridolin és testvérei című kötetében pedig azt állítja, hogy a Cholnoky fivérek írásaiban felsejlett íróságuk különössége, és ezért a 20. század magyar irodalmában kivételes hely illeti meg őket. Szerencsésebb körülmények között Cholnoky Viktorból egy magyar Dosztojevszkij is lehetett volna.
– A bácskai síkság után az egyik legszebb magyar tájra kerültünk. Minden van itt, ami az idillhez kell: hegyek, völgyek, erdők, patakok. Legjobban a Balaton és a tanúhegyek nyűgöztek le bennünket, nem véletlen, hogy őseink ezt a helyet választották hazájukul, István és Koppány itt vívta sorsdöntő csatáit, a Közép-Dunántúl pedig az Árpád-házi uralkodók „királyi régiója” lett.
– Gyerekkoromban a képregényekért rajongtam, majd fociztam és kosárlabdáztam, kamaszként rockzenész szerettem volna lenni, de nem volt se rendes gitárom, se dobom, igazándiból megfelelő társaim se. Aztán a képzőművészet és az irodalom lett a hivatásom. De mindig érdekelt a tudomány is, polihisztornak mondhatom magam, akit a létezés összességében foglalkoztatott. Az Újvidéki Rádióban tizenöt évig lemezlovasként dolgoztam, majd az irodalmi műsorokat szerkesztettem. Számtalan lap munkatársa és szerkesztője voltam.
Fiatalként a művészetekben rejlő kaland vonzott, később visszakanyarodtam a hagyományhoz; imádom a bluest és az ősi, erdélyi magyar népzenét (Kalotaszeg, Palatka, Gyimes), valamint a Mississippi deltájában élő cajun őslakosok muzsikáját. Megpróbálok olyan művészetet létrehozni, amely a mai ipari civilizáció tragédiájáról hitelesen vall, de talán az emberi lélek rezdülései, a lét elviselhetetlen könnyedsége, a düh, a keserűség, a bánat, a szomorúság, az öröm, a hiábavalóság, a harag, az ellenszegülés, a hűség, a kapitalizmus romboló kreativitása, az újrakezdés reménye, a világot csupa derűvé változtatni kívánó makacs optimizmus is benne van.
– Az a vadság és nyers erő, amit én képviselek, 20. századi költészeti hagyomány, és annak demisztifikációjával függ össze. Ezt művelte előttünk az Új Symposion első nemzedéke (Domonkos István, Tolnai Ottó) is. Legfőbb ihletője ennek a poétikának a tagadás, a szembefordulás volt, mely a korábbi, hagyományos költői értékek megkérdőjelezését, illetve dekonstrukcióját tűzte zászlajára. Ők voltak azok, akik a költészet fennkölt feladatainak vállalását megtagadták, a szép helyett a rútat affirmálták, a fiziológiai realitásokra helyezték a hangsúlyt, a szokványos stilisztikai eszközök helyett mással, szokatlan, különös dolgokkal, „nyers anyagokkal” kísérleteztek. A részben magyar származású jugoszláv író, Danilo Kiš például egy szemeteskuka tartalmáról írt verset.
– Az amerikai beatírók (William Burroughs, Lawrence Ferlingetti, Allen Ginsberg, Charles Bukowski) sem maradhatnak említés nélkül. Az ő szókimondó közvetlenségük, gátlástalanságuk példamutató volt számomra.
– Vizuális munkásságom legfőbb ihletője Michelangelo Antonioni olasz rendező Zabriskie Point című filmje, de Tarkovszkij Sztalkerját, Fellini Amarcordját és Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (Blade Runner) mindenképp ki kell emelni, de a Némely részletek (2009, Szeged) című könyvem tartalmaz egy 113 filmet tartalmazó listát, amelyek sorsdöntő hatással voltak szemléletem alakulására. Fiatalként a rock and rollért és a punkzenéért rajongtam. Ars poeticám lehetne: Films and books and rock and roll!
– A technológia mindig is nagyon nagy hatással volt és lesz az emberi értelemre. Manapság a nanotechnológia, a biotechnológia és a mesterséges intelligencia fejlesztése az, ami lényegesen részt vesz az „agy buherálásában”. Ezek a technológiák „felpuhítják” az emberi identitást. Inkább a szórakozás kerül előtérbe, mint a mély gondolkodás. Egyre inkább az értelem elvesztése felé haladunk, egyrészt betemet bennünket az információk sokasága, s a túlnépesedés kapcsán „zengő, zsibongó zűrzavarrá” változik a világ.
Másrészt pedig az emberi elme a sorozatos manipulációk hatására megbicsaklik. A technológiai változások a gondolkodási formának, magának a tudatnak az átalakulását vonják maguk után. Az ember évezredek óta a fogalmak, a gondolatok és a valóság összefüggéseit kutatta, amelyek értelmet és rendet adnak az életének a véletlen szakadatlan örvénylésében. A nyugati társadalomban eddig az emberek a „valakilét” érzésével éltek. A mai technológiák kikezdhetik ezt a felfogást, mivel egyre inkább a virtuális lesz az élet: így bonyolítjuk a munkánkat, a kapcsolatainkat, így intézzük az ügyeinket, így tájékozódunk, játszunk, fogyasztunk, szórakozunk, és lassan már a magánéletünk is így fog zajlani. Ami beláthatatlan változásokat idéz majd elő, például a művészetben és a költészetben is.
– A „szép új világ” ilyen és még ilyenebb lesz majd a maga túlnépesedésével, túlszervezettségével, nyomorúságaival, haszonelvűségével, agymosásával, de mindezt tetézni fogja a kultúrák kommercializálódása, és az erőszak, valamint a primitivizmus népszerűsítése, a magatartás barbarizálódása és a terrorizmus fokozódása.
– Legfontosabb, hogy az új nemzedék képviselői gondolkodó egyedek maradjanak, kritikusan viszonyuljanak a valósághoz. És nem szabad elfelejteni, hogy a darwini tanok legfőbb tapasztalata, hogy nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.
JUHÁSZ TIBOR
JÖN ÉS ÁTIRAMLIK (BESZÉLGETÉS FENYVESI OTTÓVAL)
Költő, műfordító, szerkesztő, művészeti szakíró, képzőművész. Tavaly két verseskötete is megjelent, mindkettő egyfajta számvetés, válaszkísérlet az olyan kérdésekre, hogy mi marad meg és mi vész el az időben. Fragmentumok által inspirált költészet az entrópia felé haladó világban? Fenyvesi Ottóval arról is beszélgettem, hogy miért vonzódik a hosszúversek nagy lélegzetvételű kompozícióihoz.
– Írásaiddal először 2015-ben, a Prae folyóiratban találkoztam. Az év második lapszámában megjelent verseidet olvasva meglepetten figyeltem fel egy linkre, amely a Penavin tanárnővel Szunyoghéknál Lendván című szövegbe volt ágyazva, és a világhírű Abba nevű formáció Watch Out című dalához vezetett. Számomra ez a dal – egyébként azóta is hallgatom – meglepően rockosnak tűnt azokhoz az Abba-számokhoz képest, amelyeket akkoriban ismertem.
– Az Abba együttes soha nem tartozott a kedvenceim közé, de a popzene történetében mégis fontos szerepük van: az Eurovízió nevű szerencsétlen táncdalfesztivál történetének egyetlen győztese, amely nemzetközi szinten jelentős életművet tudott felmutatni. A Watch Out az Eurovízió-győztes Waterloo című dalt tartalmazó kislemez B oldalán található, és rockos, nagyon kilóg az Abba repertoárjából.
– Egy meglehetősen kritikus szöveghelyet követett a link: „Abban az időben a hanglemez / B oldalán is jók voltak a dalok”. Javíts ki, ha tévedek, de én úgy látom, a könnyűzene történetével kapcsolatos reflexióidat általában az idősíkok értékszembesítő összehasonlítása jellemzi. Mi az, ami ennyire fontos neked a rock és a blues műfajában? Vagy talán célszerűbb lenne úgy kérdeznem, hogy a beatkultúrában?
– Igen, nevezhetjük beatkultúrának, de akár rock and roll életérzésnek is. Fiatalabb koromban, tizenöt éven keresztül, 1975-től 1991 végéig, többek között lemezlovasként dolgoztam az Újvidéki Rádió magyar nyelvű adásában. Különböző zenei műsorokat szerkeszthettem. Ezekben mindig igyekeztem a zene mögötti tartalmakra (költészet, szociológia, filozófia stb.) is rámutatni. Életem meghatározó élménye volt az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek rockzenéje, akárcsak annak a kornak a művészeti praxisa: a pop art, a konceptualizmus, a fluxus, a performansz, a kollázs, a képregény és minden más, ami szembejött velünk. Számomra a blues, a jazz és a rockzene több volt, mint szórakozás. A rock and roll a mozgalommá szerveződő nyugtalanság indulatában született. Kezdetben rítus volt. Nem csupán új zenei világnyelvet jelölt, hanem bizonyos gondolkodásmódot, magatartásformát, életstílust is, amely fokozatosan beépült a modern társadalom mindennapjaiba, kultúrájába. A rock and roll ritmusával, hangerejével, előadásmódjával, a dalok szövegeivel az ifjúság sajátos önkifejezését, lázadását segítette elő. Hangos és egyben hatásos tiltakozás volt a tekintélyelvű intézményrendszerek, a fogyasztói társadalom normái, értékei, szokásai ellen. Először az úgynevezett szubkulturális jelenségekkel (divat, öltözködés, hajviselet, szexuális forradalom, környezetvédelmi mozgalmak stb.) lépett szoros kölcsönhatásba, majd később különböző művészeti ágakat (film, színház, képzőművészet, irodalom stb.) termékenyített meg. Aztán a rock and roll és a vele kapcsolatos underground „ellenkultúra” tapasztalatait lassan kezdte felzabálni a biznisz, de az 1970-es évek közepén megszületett a punk, amely új zenét, új divatot, új magatartásformákat hozott létre. Sorozatban bukkantak fel olyan zenekarok, amelyek egyszerű, lüktető, kaotikus zenével, szókimondó szövegekkel újra megcsillantották a rock legfontosabb erényeit és egykori célkitűzéseit. „A csinos és puhány dolgokhoz semmi közünk. Nekünk az élettel van dolgunk, az viszont ronda és közönséges” – ordították világgá a punkok.
Szóval, az általad említett beatkultúrának vagy az általam forszírozott rock and rollnak forradalmi szerepe volt a művészetek megújításában, az ifjúsági lázadás energiaközpontja volt. Én mindenféle minőségemben ezt a kultúrát képviselem, amely tulajdonképpen számomra kedves életmód.
– Hogyan függ össze mindez a kapitalizmuskritikával? Gondolatvilágodnak erre a sajátosságára az első köteteid recepciója is felfigyelt már, és bár azóta mintha egy kicsit háttérbe szorultak volna a verseidben ezek a szólamok, de azért a tavaly megjelent két kötetedben, a 66 című válogatásban, valamint a Paloznak overdrive-ban is megfigyelhetők.
– Mindenféle autokrata rendszerrel szemben álltam, és állok ma is, a kommunizmussal és kapitalizmussal egyaránt. A szolidaritás és a tolerancia híve vagyok. Harminchét évig Jugoszláviában, egy kommunista országban éltem. Szerkesztőtársaimmal együtt a kommunizmus igazságtalanságai ellen hadakoztunk. Bele is buktunk, az általunk szerkesztett Új Symposion folyóiratot 1983-ban betiltották, és hosszú évekre szilenciumra lettünk ítélve, mint a rendszer ellenségei. A Symposion idősebb nemzedékének tagjaitól, akiket mestereinknek tekintünk, egyfajta kritikai érzékenységet örököltünk. Aminek lényege ott van Periklész beszédében, melyet a háború első évében elesett athéniak temetésén mondott el: „Az emberek nem engedik magukat zsarnoki módon kormányozni”. Max Weber szerint a kapitalizmust a protestáns, aszkéta szellem hozta létre, amelyet a haszonra való törekvés, valamint a racionális munkafegyelem, a munkaszervezés együttese hatott át. Mozgatórugója a teljesítmény, a szorgalom, a dinamika, a fegyelem, a hivatás, a kötelesség, a módszeresség és az állandó önreflexió volt, ami kezdetben jó dolognak számított, de idővel egyre több lett a kapitalizmussal kapcsolatos feloldhatatlan ellentmondás és kérdőjel.
Az én nemzedékemnek még nagyon fájtak a társadalmi igazságtalanságok. Ez ma már alig érdekel valakit. Amerre csak nézünk, kapzsiságot, falánkságot, korrupciót és degenerációt látunk. Hatalmi gőgöt és képmutatást tapasztalunk. A kapitalizmussal együtt jár a nyomor, és egyre inkább kidomborodik a romboló kreativitás is, ami vele jár. Szerintem morális entrópia felé halad a világ.
– Műveidből és interjúidból rendre arra lehet következtetni, hogy munkál benned egyfajta nemzedéki tudat (az eddigi kérdéseimre adott válaszaidban is gyakran T/1-ben szólalsz meg), amelynek alappillérei között említhetjük például a beatet, a szabadság és a progresszivitás iránti igényt, a délvidéki származást, valamint az Új Symposionhoz fűződő emlékeket, amelynek szerkesztője voltál. Mesélj a nemzedékiségedről!
– Az Új Symposion harmadik nemzedéke a hetvenes évek közepén szerveződött, Danyi Magdolna (1950–2012) főszerkesztése alatt. Danyi 1974-ben vette át a stafétát Tolnai Ottótól. Mi akkor pályakezdők voltunk, újvidéki egyetemi tanulmányainkat épphogy elkezdtük. Voltak közöttünk versírók, prózaírók, kritikusok, esztéták, filozófusok, képzőművészek, zenészek. Kíváncsisággal és alázattal vettünk részt a közös munkában. Számomra a közösség is nagyon fontos volt.
Nekem olyan szerencsém volt, hogy viszonylag fiatalon (húszéves koromban) nagyszerű csapat (az Új Symposion alkotógárdájának) része lettem. Alapjában véve lézengő, keresgélő társaság voltunk, nyitva tartottuk a szemünket. Úgy gondoltuk, totális támadást kell indítanunk minden hamis, torz, piszkos megnyilvánulás ellen. Ki akartuk szabadítani a szavakat, sőt megtisztítani az egész művészetet, és ezzel az újrateremtett művészettel kiszabadítani a megbéklyózott valóságot. Felszabadítani, definiálni önmagunkat. Mindeközben mégis a legfontosabbnak a barátság számított köztünk.
Az Új Symposion harmadik nemzedéke „kemény magjának” tagja volt Sziveri János (a leváltott főszerkesztő), Csorba Béla, Losoncz Alpár, Balázs Attila, Mák Ferenc, Radics Viktória, Kalapáti Ferenc, Szűgyi Zoltán és jómagam. Bojkottáltuk az új lapot, nem voltunk hajlandók részt venni a vajdasági kommunista hatalom által kinevezett új főszerkesztő folyóiratában.
– Azért is szerettem volna elidőzni egy kicsit a nemzedékiségnél, mert a Paloznak overdrive egyik verse szerintem nagyon izgalmas fénytörésben láttatja például 1968 emlékezetét. Az 1968 (kamaszkorom legszebb nyara) című szöveged épp arra világít rá, hogy a nevezetes évszám térségenként és társadalmi csoportonként is eltérő tapasztalatokat fed le, ezért is lenne érdemes hatvannyolc helyett hatvannyolcakról beszélni. Mi a te saját hatvannyolcad?
– Hatvannyolcban én még nagyon fiatal voltam, tizennégy éves kamasz, akit csak a lányok és a foci érdekelt. Igazándiból személyes, közvetlen kapcsolatom – az életkorom miatt – nem lehetett vele. Ám a ’68-asok voltak a tanítómestereim. A ’68-as lázadókhoz kötődő eszmék és szimbólumok jelentősen befolyásolták a világlátásomat. Az én hatvannyolcam elsősorban egyfajta új érzékenységet jelentett: kísérletezést, új művészeti kifejezési formák és témák meghódítását. A régivel, a hagyományossal szemben egy nagyon erős kritikai és ellenkulturális attitűd kialakítására törekedtünk. Mindenben kételkedtünk. Tolnaiék nyomdokában haladva célunk a költészet, a lírai beszéd demisztifikálása volt, ahogy Bányai János, az Új Symposion nemzedékének egyik teoretikusa megfogalmazta: „a költészet kemény munka, veszélyekkel és félelmekkel teli. Innen nem vezet út az idilli örömökhöz.” Bányai szerint a költői nyelv szerepe kettős, egyrészt a korral való dialógust, a kor kérdéseire adható művészi válaszokat feltételezi, másrészt pedig a művészet alapvető kérdéseit, a művészi hivatás problémáját aktualizálja. Ez egyfajta intellektuális érzékenység, mely a „gondolkodva létezni” kérdéskört reprezentálja. Számomra 1968 legerősebb üzenete ez volt.
– A veszprémi Vár Ucca Műhely folyóirat főszerkesztője vagy. Szerkesztési alapelveid változtak az Új Symposion időszakához képest?
– A szerkesztői elvek nem változtak, de azért tudom, hogy a Vár Ucca Műhely egészen más jellegű vállalkozás, mint az Új Symposion. Más idők, más alkotói érzékenység és közeg, más technikák. Az új nemzedék mást ír, mást olvas, más a zenéjük. De azért próbálom megérteni azt a tapasztalatot, amiből felépül az új világ. Igyekszem lehetőségeket nyújtani a fiatal alkotóknak. A Vár Ucca Műhely 2000-ben alakult, azóta mintegy ötven fiatalt indítottunk el a pályán. Persze sokan lemorzsolódtak, de néhányan országos hírnévre tettek szert. A két legeklatánsabb példa erre Nemes Z. Márió és Förköli Gábor (aki a Sorbonne-on doktorált). Ma már mindketten az ELTE-n tanítanak. Az a létbizonytalanság viszont, ami már az Új Symposiont is jellemezte, megmaradt. Most is, azóta is az van, hogy nincs pénz, éppen csak futja nyomdaköltségre és szerény tiszteletdíjakra. A pénztelenség miatt folyton a megszűnés réme kísért bennünket.
– A válogatáskötetbe nem vettél fel olyan szövegeket, amelyek a ’93-as A káosz angyala című kötet előtti két könyvedben kaptak helyet. A ’90-es évek eleje nemcsak a szelekciós döntések miatt látszik sarkalatos pontnak a pályádon. ’91-ben települtél át a Vajdaságból Magyarországra a háború miatt. Mesélj, kérlek, a válogatás szempontjairól!
– A 66 című kötet koncepciója egyszerű: az áttelepedés után, az 1992 és 2015 közötti időszakban, Magyarországon írt verseket tartalmazza. A hangsúly két verscikluson van, a kötet szerkezete az Amerikai improvizációkra és a Minimum Rock and Rollra épül fel. Az elmúlt években e két kötet iránt elég sok fiatal olvasó érdeklődött, de ezek régóta nem kaphatók már, ezért a kiadóval úgy beszéltük meg, hogy legyen egy olyan kötet, amelyben ezek mindenképp szerepelnek.
– A két könyvet az utazás toposza is összefogja. Míg a 66 összegző jelleggel szemlézi az áttelepülés utáni költői pályádat (a cím utalás az életkorodra), addig a Paloznak overdrive versei egy olyan élettörténet rekonstruálására igyekeznek rábírni az olvasót, amelynek sarokpontjaiként Újvidék és Veszprém megye, azon belül is Lovas jelölhetők meg. Azt is mondhatnánk, a Paloznak overdrive az életeden tekint végig, a 66 pedig a költői munkásságod egy szakaszán. Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két könyv a te értelmezésedben?
– Mi még úgy tanultuk, hogy a gondolkodás térbe ágyazottsága kultúrateremtő erővel bír, és hogy a kulturális dimenziók mindig magukon viselik a térbeliség nyomait. A geofilozófiai ihletettségű gondolkodás (Gilles Deleuze és Félix Guattari elmélete) a föld horizontjának feltárására törekszik. Ilyen értelemben az ember mint a világ utasa a világtér bejárására, elfoglalására rendeltetett lény. Heidegger A földút (Der Feldweg) című esszéjében (amellyel lezárja az életművét) is erről értekezik, számára meghatározó volt „a gondolkodás útjellegének megpillantása”. Miután 2015-ben a Balaton partjára költöztem, a házunk előtt kanyargó ókori római út lett az egyik fő ihletőm. Engem mindig nagyon érdekeltek a helyek. Hol élünk, honnan jöttünk, stb. Nagy érdeklődéssel fordultam a természet felé is, figyelem a balatoni nádasokat, virágokat, a kertünk végében illatozó óriási hársfát, ami egy külön világ, egy önálló kozmosz a méhekkel, bogarakkal, madarakkal. Végül is a művészet, a költészet, a megismerés gyönyörűsége – számomra valójában egy utazás, tapasztalatgyűjtés. A Paloznak overdrive a művészi pályám tapasztalatainak összegzése.
– Utaltam rá az előbb, hogy én a Paloznak overdrive-ot emlékezőkötetként olvasom. Az az érzésem, hogy széttördelted az eddigi életed történetét (könnyen beazonosítható életrajzi referenciákat használsz, ezért merek autobiografikus olvasatot adni a könyvnek), és az így keletkezett fragmentumokat bravúrosan kombináltad a kötet tizenhét hosszúversében. Mesélj, kérlek, az írásfolyamatról!
– Az én értelmezésében a költő ismeretlen, magányos utakon jár, legtöbbször ösztöneire hagyatkozik. Az ember természetes állapota az üresség, ami az idők folyamán feltöltődik mindenfélével: eszmékkel, elméletekkel, történetekkel, érzelmekkel, barátságokkal, képekkel, emlékekkel és nagyon sok mással. Az élet jön, és átiramlik rajtunk. Van, ami megmarad, és van, ami feledésbe merül. Ezzel a nyersanyaggal kell kezdeni valamit. Ha költemény lesz belőle, az kegyelmi állapot. Egyik legfőbb célom versbe írni minden veszendőt, jót-rosszat, múltat és jelent.
Ami a technikámat illeti, számomra meghatározó a posztmodern kor mozaikszerűsége. A töredék iránti vonzódás modern kori nagymesterei közül két francia szakembert is meg kell említenem: Maurice Blanchot-ot és Roland Barthes-ot. Alkotói pályájuk során őket is a fragmentumok inspirálták, amikor legszemélyesebb szövegeiket töredék formában írták meg. De említhetném T. S. Eliotot is. A magyarok közül pedig Tolnai Ottó, Domonkos István, Szentkuthy Miklós, Juhász Ferenc, Tandori Dezső és Orbán Ottó ars poeticája volt hatással versírói gyakorlatomra.
Engem az automatizmus és a szabálytalanság vonz. Igyekszem kibújni mindenfajta besorolás alól. Inspirálnak a „nehéz helyzetek”. Általában vesztes helyzetbe hozom magam, elmegyek a szakadék széléig, és onnan próbálok visszakapaszkodni. Alkotói szempontból „az éppen nem jól megy” szituáció mindig jót tesz velem. Ilyenkor meglódul a fantáziám. Ekkor jönnek létre a művek. Általában leltárt készítek a világ állapotáról, érzelmekről, hangulatokról, a „lét elviselhetetlen könnyedségéről”, a széthullás fragmentumairól. Megörökítem, fényesre csiszolom azt a kevés nem is tudom mit, amit helyettem senki sem tudna felmutatni vagy elmondani.
A művészet egy szellemi kultúra mintázata. A művész pedig egy médium, aki képest hírt adni egy időtlen világról.
– Látomások, álmok, konkrétumok – ezek után nem meglepő, hogy a Paloznak overdrive alcímébe emelt három kifejezés az emlékezés felől nyer többletjelentést. E három szó tehát lényegében a múlthoz való hozzáférés problémáira figyelmeztethet, az emlékezet konstruáló voltára, arra, hogy a múltunk is fikció, és ahogyan létrehozzuk, az a mód rokonítható a fikcióképzés eljárásaival. Hogyan adódtak a számodra ezek az összefüggések az alkotás során? Miért erre a három szóra esett a választásod?
– Mert az emberi élet a valóság és a képzelet között ingázik. Először is az álmokra térnék ki, amelyek általában irreálisak, de befolyásolják tudatállapotunkat. Hiszem, hogy az álomnak fontos célja van az álmodóval. Az álom egy másik világba varázsolja az álmodót, de mások szerint az álmok felidézik azokat a momentumokat, melyek az éber emberi tudat rendezett tartalma számára elvesznek. Vannak olyan feltételezések is, hogy az álmok összeköttetésben állnak az emberfeletti lények világával. Az álmokban istenek és démonok nyilatkoznak meg. Freud szerint viszont az álmainkból inkább a múltat ismerjük meg: „Mert az álom, akárhonnan nézzük is, a múltból ered… Amikor az álom vágyunkat mutatja, kétségtelenül a jövőbe vezet bennünket, de ezt a jövőt, amelyet az álmodó jelennek tekint, az elpusztíthatatlan vágy a múlt képére alakítja.”
Ami a konkrétumokat illeti, ezeket a hétköznapokban észleljük: tárgyak, illatok, ízek, szituációk, események, amelyek „kijózanítanak” bennünket.
A művészet nagyrészt a látomások világa, ahol bármi lehetséges. Az igazi nagy dolgok az alkotással kezdődnek, amikor a magunk képére formáljuk a tapasztalatainkat, élményeinket.
– A hosszúversek formája központinak mondható az életművedben, pályakezdésedtől vonzódsz a nagy lélegzetvételű kompozíciókhoz. Miért?
– Nem tudom. Mondhatnám, hogy szeretem a részleteket, a spontán beszédet. Ez a forma fejezi ki a „szellemiségemet”. Mindig is rajongtam Kassák Lajos, Paul Cendrars és Tolnai Ottó költészetéért, a hosszúverseikért. Úgyhogy ösztöneim ebbe az irányba vittek el. Viccből többször elmondtam már, hogy fiatal korunkban – amikor nagyjából ugyanolyan szegények voltunk, mint most – az irodalmi folyóiratok verssoronként fizettek honoráriumot. Költő barátaimmal olyan hosszú verseket szerettünk volna írni, hogy meggazdagodjunk belőle. Később – amerikai utazásom után – beláttam, hogy a hosszúvers olvasói szempontból nagyobb koncentrációt kíván, és ez megnehezíti az olvasói befogadást, ezért például az Amerikai improvizációk című ciklusom apróbb részekből, töredékekből áll. Miközben az improvizációk lényegében felfoghatók egy hosszúversnek is. Ugyanez a helyzet a Minimum Rock and Roll ciklussal is. Költészetem egyik értő kritikusa azt írta: Fenyvesi Ottó verseit olvasva „mintha egy lemezlovas beszélne, a dallamok fölött egyre csak mondja, mondja, mert fél, ha egy pillanatra is abbahagyná, örökre némulna el.”
– Verseidben gyakran visszatérsz a gyermekkorod meghatározó élményeihez, újra és újra megírod őket, ezáltal más-más megvilágításba helyezel bizonyos történetszilánkokat. Ugyanakkor elkerülöd az önismétlést, úgy tűnik, kifogyhatatlan vagy a történetekből, mindig találsz a múltadban valamit, amelyet fel tudsz használni a költeményeidben. Mi motiválja ezt a vissza-visszaforduló figyelmet?
– Az én alkotói pályámat mindig meghatározta a véletlen és a szükségszerűség. Hiszen minden vers látszólag a véletlenből születik – egy intuícióból, egy látványból, egy álomból, egy furcsa élményből –, majd testet ölt, ami újabb teret nyithat újabb váratlan és véletlen elemeknek. Nietzsche saját filozófiája fordulópontjaként „az örök visszatérés gondolatának felbukkanását” nevezte meg, mely egy „új módon való élet tervét” is jelentette számára. Ehhez hasonlóan bennem is feltűnik az egyetlen vers, mely egyszerre lenne ugyanaz és mégis folyton változó, különbözőségeiben ismétlődő és ismétlődéseiben egy eltérő, befejezhetetlen, végtelen hosszúvers, amelyben helyet kapnának kételyeim, dilemmáim, kérdéseim, folyamatos időtapasztalatom, megélt történeteim. Tudom, hogy nincs olyan konkrét válasz, ami lezár valamit, ezért számomra minden kinyilatkozás ideiglenes. Időről időre újabb részletek merülnek fel, amelyek új megvilágításba helyezik a dolgokat.
– Képzőművészként kollázsaidról, képverseidről vagy ismert. Vizuális munkáidban központi szerepet játszik a betű, gyakran dolgozol többnyelvű szövegekkel, illetve olyan összeillesztési műveleteket hajtasz végre, amelyek ellehetetlenítik az olvasást. Mi az, ami vonzóvá teszi számodra a betűk esztétikáját?
– Mindig is érdekelt a vizuális művészet, legfőképpen a film- és a képzőművészet. Az 1970-es évek legelején Ács József és Csernik Attila hatására kezdtem el foglalkozni ezzel a műfajjal. Ács József ismert újvidéki festőművész, absztrakt expresszionista stílusban dolgozott. Csernik pedig (a Bosch+Bosch Csoport tagjaként) kollázsokat és objekteket készített, plakátokat és könyveket tervezett. Kezdetben nagy hatással volt rám a dada, a pop-art, a graffitik, a „francia új hullám”, a videóklipek és a punkfanzinok képi világa. Ezekből az elemekből alakítottam ki stílusomat, amelynek egyik központi eleme a betű. Kezdetben főleg ellentmondásos tartalmú újságcímeket illesztettem egymás mellé, később többnyelvűek lettek a képeim, hiszen harminchét éves koromig multikulturális világban, országban éltem, ahol különböző kultúrák, szokások, viselkedésformák, nyelvek keveredtek egymással.
Különböző nyelvek labirintusában és az úgynevezett Gutenberg-galaxisban éltem, rengeteg nyomtatott sajtótermék (újság, színes magazin, reklám stb.) vett körül, azokból szereztem a munkámhoz szükséges információkat, és egy olyan modern vagy posztmodern korban éltünk, amikor kialakult egy látványcentrikus civilizáció. Nem kellett különösebb erőfeszítést tenni ahhoz, hogy „montázsban lássuk az életet”, ahogy kedvenc művészetfilozófusom, Arthur Danto (1924–2013) hirdeti. És ez így van ma is, csak egyre gyorsabb tempóban. Kollázsaim hozzákapcsolása a leltár narratív elvéhez a fogyasztói társadalom paródiája is akar lenni. Ebben a világnézetben a környező világ tételekre atomizálódik, és minden tétel árucikk, azaz különálló tárgy.
– Ahogy korábban nyilatkoztad, a Paloznak overdrive verseinek nagy részét felkérésre írtad. A felkérések hogyan befolyásolják a munkatempódat?
– A felkérések és a határidők jót tesznek, felgyorsítják a munkatempót. Az utóbbi években elég sok felkérést kaptam, kedvemre válogathattam közöttük. Különben nagyon sok félbemaradt jegyzetem és írásötletem halmozódott fel az elmúlt évtizedekben, amelyeknek egy részét szeretném a közeljövőben feldolgozni, illetve befejezni. A szerző igyekszik ellenállni az idő múlásának, és tájékozódni az élet egyre halmozódó eseményei között. Az alkotó nem tesz mást, mint hogy keresi magát a műveiben.
– Min dolgozol most?
– Nemrég fejeztem be egy balkáni útinaplómat, remélem, hamarosan olvasható lesz a Kortárs folyóiratban, de talán könyvként is megjelenik. 2018-ban öt barátommal bejártuk Boszniát, Montenegrót, Albániát és Macedóniát. Voltunk Szarajevóban, a Drina folyó partján fekvő Višegradban, Kasztrióta György (más néven Szkander bég) krujai fellegvárában, ellátogattunk Ohridba, a Mavrovo Nemzeti Parkba (katonai szolgálatom nagy részét a macedón–albán határon húzódó hatalmas hegygerincen töltöttem) és Szkopjéba. De újabb versciklusokon is dolgozom: Posztmodern folklór, Hétköznapi szürreál, Trash Talk. 2020-ban – a világjárvány kellős közepén – nyugdíjas lettem, azóta egyre többet írok, és azt a sok kollázst is szeretném elkészíteni, amihez begyűjtöttem a betűket és képeket. Nyomasztó ez a felhalmozódás, hagynom kellene, hogy ezek a dolgok maguktól beszéljenek. Hogy túlbeszéljék a nyelvet, túlbeszéljenek mindent.