Örökös örvényben

Fischer Jenő, a Magyar Szó kommentátora publicisztikai írásaiból készült kötetéből közelmúltunk történelme olvasható ki

Az Ólomévek íródeákja címet kapta Fischer Jenőnek a Forum gondozásában megjelent publicisztikai írásait összegyűjtő kötete. A harmincöt éves újságírói pálya utóbbi tizenöt évének publicisztikai terméséből állt össze a válogatás, de a szerző visszatekintésében nem képez határt a kilencvenes évek közepének háborús emlékekkel terhelt zavaros időszaka.

Nehezen szánja rá magát az interjúra Fischer Jenő. Részben talán arra is utal e tétovaság, hogy nem lehet könnyű megszólalni ezekkel az ólomsúllyal telő évekkel kapcsolatban. Az írás kötelező távolságtartása védelmet nyújthat a föltoluló emlékekkel szemben. Ő azonban más magyarázatot ad.

– A hóhér érezhette így magát akasztása előtt. Ha elvétve interjút készítettem, kényelmesen elhelyezkedtem, s a kérdezettre bíztam az agytornát. Nem kedvelem a közszereplést, mert akadozik, reszket a hangom, leküzdhetetlen lámpaláz gyötör. Nem adatott meg a rögtönzés képessége, s más választás híján talán ezért vonzott az írott sajtó.

Harmincöt éve újságíró a könyv szerzője. E viszonylag hosszú idő alatt legalább három világosan elkülöníthető politikai rendszer volt hatalmon: a szocialista korszak, a miloševići és az azt követő, máig tartó rendszer. Feltehetően elemzésük sajátos kihívás.

– Nem a legszerencsésebb időszakban kezdődött a pályafutásom. Akkor jelent meg a hírhedt Levél, amely megfogalmazta a párt, a rendszer elveit a társadalom reformját kezdeményezők, a szabadabban gondolkodók – őket nevezték liberálisoknak, vagy ahogyan az ismét hatalomra került iskolázatlan politikusok mondták, a liberalistáknak –, továbbá a gazdaságnak a politikától való függetlenségéért küzdők, a technokratáknak megbélyegzettek politikai likvidálását. A dogmások fölényes győzelmet arattak, az ország és lakossága súlyos, máig kiheverhetetlen vereséget szenvedett. Ez a vidékies, megalapozatlan, erőfitogtató, ostoba politika visszhangzott a 8. ülésen, amelynek győztesei elhelyezték a maguk jókora kövét a pokol, a tragédia felé vezető úton. Sokat töprengtem azon, miként történhetett meg, hogy Európa szívében rablással, fosztogatással, szexuális gonosztettel, testvérgyilkossággal párosult brutális háborúk sorozata robbant ki. Talán abból kellene kiindulni, hogy a második világháború utáni új állam, rendszer nem indult el a parlamenti demokrácia útján, álválasztásokat szervezett, elfojtotta, s nacionalistának bélyegezte meg a nemzeti érzést, semmibe vette az átlagember véleményét, nem törődött gondjaival, helyzetével. Ez az önző hatalmi elit az önön sírját ásta meg.

Ha a mai eltorzulások, ez a felemás, félig-meddig torz rendszer létrejöttének okait kutatjuk, akkor egészen a múltba nyúló gyökerekig kell lehatolnunk?

– Nincs más választásunk. Nem mentesülhet a felelősség alól Tito sem. Uralkodásának kezdetén kíméletlenül kiirtotta mindazokat, akiket osztályidegennek, hazaárulónak, ellenséges elemnek bélyegeztek meg. A Sztálinnal való szakítás után fokozatosan enyhült a diktatúra, de továbbra is példásan megtorolták még a jóhiszemű bírálatot is, bebörtönözték a másképpen gondolkodókat. Élete vége felé Tito nézete megmerevedett: képtelennek bizonyult annak belátására, hogy a reform sikere, amelyet kezdeményezett, a párt hatalmának csorbítását követelné meg. Ez a súlyos ellentmondás, utópia következtében utódjaira a gazdasági, társadalmi, nemzeti égető gondok tömkelegét hagyta. Nem Tito életében zúdult Jugoszláviára az a rettenetes tragédia, amelynek egyik gerjesztője Slobodan Milošević. Minden korban akadnak olyan politikusok, vezetők, vezérek, kiskirályok, akik a tiltó, figyelmeztető jelzések ellenére őrült sebességgel előznek a kanyarban, szándékosan nem kerülik el a buktatókat, abban a tévhitben ringatva magukat, vagy már rögeszméjükké vált, ha egyszer, kétszer, háromszor hajszálnyira megúszták, akkor miért ne próbálkoznának negyedszer is. Az Ivan Stambolić gyilkosai feletti ítéletben olvasható, hogy hatalma, rendszere a bűnön, a véren, hazugságon, fondorlatokon, álhazafiságon alapult.

Milošević támogatóinak, híveinek tág köre nélkül nem hozhatta volna létre e monstruózus építményt...

– Teljhatalmának megszilárdításában, a lelkek mételyezésében, a vérontásra való felkészítésben súlyos felelősség terheli azokat az értelmiségieket, akik a nemzetállam megteremtését a demokrácia meghonosítása fölé és elé helyezték. Uszítottak más nemzetek, felekezetek és azon nemzettársaik ellen is, akik az erőszak, a véres megoldás helyett a közmegegyezést, a békés rendezést szorgalmazták, s elítélték a nacionalista tébolyt. Felélesztették az emberben rejlő gonoszt, hamis mítoszokat, mitológiát terjesztettek. Ez az álpróféták megdicsőülésének korszaka. Ahogyan Danilo Kiš maró gúnytól nem mentesen nevezte őket, forradalmárok a hatalom hajóján.

Hol húzták meg a véleményszabadság határát régebben és most?

Példaképem Megyeri István, a Vámpírkirálynőként világszerte kétes hírnevet szerzett Báthory Erzsébet udvari papja. Egzisztenciáját, életét kockáztatva először négyszemközt kérte a nagy hatalmú asszonyt, hogy szüntesse be szadista kéjelgéseit. Mivel szavai nem találtak meghallgatásra, nyilvános prédikációjában feddte meg a várúrnőt, s ismételten figyelmeztette, hogy tetteit ,,bánja és nem szenvedi el az Isten.” Bátor kiállása, szókimondása mennyire mutat példát, azt valamennyiünk bírója, az Olvasó ítéli meg.

A könyvet záró írás az Ima az áldozatokért. Kikért szól az ima?

– Ha az Örökkévaló képzőművészeti tehetséggel áldott volna meg, akkor valamennyi háború, bosszú, terror, törvénysértések ártatlan áldozatainak, a kiszolgáltatottaknak, a védtelenek emlékét egy óriási könnycseppet ábrázoló szoborral örökíteném meg. Szól az ima mindazokért, akik a világnak ezen az átkozottul huzatos vidékén ordas eszmék, dúvad államok, mocskos gárdák túl gyakori tobzódásának idején védelem és oltalom nélkül maradtak. Többet nem tehet egy halandó újságíró, mint mérhetetlen gyásszal a szívében, mély főhajtással adózik emlékük előtt, annak reményében, hogy soha többé nem ontják ártatlanok vérét.

Az íródeák hangján

Az emberben rejlő gonosz megtapasztalásáról, életről és élethivatásról Fischer Jenővel, a Napleány-díj idei kitüntetettjével

Kezdjük in medias res! Fischer Jenő, elégedett Ön az életével?
– Mindent összegezve, igen. Eléggé balszerencsésen kezdődött az életem, mindössze kilenc hónapos voltam, amikor az apám elhagyta a családot. Azután következett az intézet, ahova kisgyerekként kerültem a bátyámmal együtt. A háború után ugyanis nagyon sokan maradtunk Zentán olyanok, akiket a szüleik egyedül neveltek, s ezért a város rákényszerült, hogy egy félig zárt intézetet nyisson, ahol nappal tartózkodtunk, s csupán aludni jártunk haza. Az anyám három műszakban dolgozott, reggel a piacon a kereskedelmi vállalat alkalmazottjaként árult, délután a vágóhídon takarított, este pedig feketézett. Az intézetben már kisgyerekként megtapasztalhattam az emberben rejlő gonoszt. Embertársaink közül néhányan örömüket lelik abban, hogy kiéljék alantas ösztöneiket másokon, például eloltották a villanyt, mondván, nem érdemeltük meg, a szalonnát pedig kés nélkül „szolgálták fel”. Akikkel néhány évet lehúztam ott, azoknak a jó része bűnöző vagy prostituált lett, mindössze öten-hatan maradtunk talpon. Hozzáteszem, a hadiárvákról való gondoskodás jó ötlet volt, csak a megvalósításba csúszott hiba. Később az anyám újból férjhez ment egy nagyon derék emberhez, aki a saját fiaiként nevelt fel engem és bátyámat. Mindketten befejeztük a középiskolát és az egyetemet. Én olyan egyetemre járhattam – irodalom szakra –, amelynek az elvégzésében örömöt leltem. Szerencsésnek tartom, hogy olyan munkát vállalhattam, amit lelkesedéssel, megelégedettséggel végezhettem, és hogy egyhuzamban csaknem negyven évet tölthettem el a szakmában. Még nem találták fel, mik azok a jelek, amelyek alapján megfelelő házastársat választhat az ember, de nekem abban is szerencsém volt. Egy odaadó, segítőkész, megértő feleségre leltem, mindkét gyerekem dolgozik, tisztelettel viszonyulnak hozzám, mi mást várhatnék az élettől? Nagyon is szerencsésnek tartom magam, és ezért hálás vagyok a sorsnak.

Kik voltak azok, akik a szalonnát kés nélkül „szolgálták fel”?
– Akik úgy érezték, hogy birtokolják a hatalmat, és ezzel vissza is éltek. Néhány évvel ezelőtt összefutottam az egyik nevelőmmel, aki azt mondta nekem, hogy Jenőkém, nagyon sokat sírtál akkoriban! Csak annyit válaszoltam neki: és megkérdezte, hogy miért?

Erre mit felelt?
– Elröstellte magát, elfordult és elment.

A gyerekkori sérelmek mélyen bevésődnek a lélekbe. Az idő múltával, ahogy öregszik és bölcsül az ember, találhat-e valami értelmet, hogy miért kellett annak idején így történnie?
– Semmit. Gyerekként a saját bőrömön tapasztalhattam meg az emberben rejlő gonoszt, amiről Erich Fromm és a későbbi munkáiban Milovan Đilas írt.

Írásaiban mégis visszaköszönni látom a keserű élettapasztalatból levont tanulságot.
– Azért voltam az elnyomottak oldalán mindig. Igyekeztem olyan szemszögből megközelíteni az eseményeket, hogy érződjön az elesettekkel, az utóbbi időben dúlt rettenetes háborúk sorozatának a kárvallottjaival való együttérzésem. Mélységes megvetést éreztem Mira Marković, Milošević országlásának nagyasszonya iránt, mert a csúnya időkben rendszeresen megjelentetett naplójában nemcsak arról írt, hogy milyen szép a virágzó rét, hanem arról is, hogy milyen együtt érző fia van, mert bárhol is tartózkodik reggelente, az autójával hazahajt és üdvözli őt. Írta ezt akkor, amikor a magunkfajta halandók a megfizethetetlenül drága üzemanyag miatt nem látogathatták meg az anyjukat, aki – nem vitás – ugyanúgy megörült volna nekünk, s ugyanúgy szeretett volna látni bennünket, mint a nagyasszony csemetéje, akiről ma már tudjuk, hogy a cigarettacsempészés koronázatlan királya volt, s amíg ezt elérte, addig nagyon sokan az életükkel fizettek.

Azt mondta az imént, hogy összességében véve elégedett az életével. Ebben az elégedettségben mekkora szerepet játszott választott hivatása, az újságírás?
– Nagy szerepet játszott. Amikor befejeztem az egyetemet, több munkalehetőség kínálkozott, lehettem volna az egyetemen tanársegéd, taníthattam volna a gimnáziumban, de én valahogy megkedveltem a szabad légkört a Magyar Szóban, és itt maradtam.

Ma már a lap publicistája, s ez rangot jelent egy újságnál, amit ki kell érdemelni. Hol kezdte a Magyar Szóban, és hogyan vezetett az út idáig?
– Hosszú ideig a külpolitika rovatnál dolgoztam. Amikor a kilencvenes években elszabadult a pokol, háttérbe szorultak a külföldi események. Rájöttem, hogy olyan cikkek kellenek, amelyekben egyenrangú szerepe van a bel- és a külpolitikának, ahhoz pedig, hogy ezek olvashatóak legyenek, irodalmi példákkal, olvasmányélményekkel kell átszőni az őket. Úgy véltem, az egyéni élmény leginkább ily módon közvetíthető. Fokozatosan kialakítottam a módszerem, amely a témát három irányból közelíti meg, és a végén így nyomatékosítja a mondanivalót.

Beszélgetés közben olyan érzése támadhat az embernek, hogy Fischer Jenő egy élő irodalmi enciklopédia.
– Ha nem tűnik szerénytelenségnek, egyetemista korom óta minden este két órát történelmi, irodalmi munkák vagy emlékiratok olvasásával töltök, melyekről jegyzetet vezetek. Viszonylag gazdag könyvtáram és évtizedek óta vezetett dokumentációm van ennek eredményeképp.

Vannak kedvenc írói?
– Nem kedvenc íróknak nevezném őket, hanem olyan alkotóknak, akikre fölnézek és példaképemnek tekintem őket, például Babits Mihály, akinek a gazdag művészetében egyetlenegy fölösleges mondat, oda nem illő szó sem fedezhető fel. Babits tudását, emberi alakját is nagyra értékelem: halálos betegen, amikor már képtelen volt hadrendbe állítani a szavait, s csak cetlikre jegyzett fel egy-egy mondatot – abban az időben, amikor a nácik feltartóztathatatlanul nyomultak előre Oroszországban, és a tábornokok azt hangoztatták, kukoricatörésig hazatérhetnek a fiúk –, azt írta a cetlire, hogy Napóleon közeledik Moszkva felé. Arra utalt, hogy óriási a terület, itt az ezer kilométerek elfoglalása nem jelent semmit.

Publicisztikai kötetének – nyilvánvalóan saját magára utalva – az Ólomévek íródeákja címet adta. Mit ért az íródeák kifejezés alatt?
– Visszatérek arra, hogy amikor kitört a háború, szinte máról holnapra elszegényedtünk, akkor én nagyon elkeseredtem, és ez megbénított. Fokozatosan fölismertem, hogy egy újságírónak nem az a feladata, hogy magában keseregjen, hanem az, hogy megírja azt, amit érez a háborúról, az önhibájukon kívül peremre szorultakról. Ezt úgy kell tennie, hogy a dolgok fölé emelkedve íródeák módjára lejegyezze a történeteket, s ezzel a lehető legnagyobb mértékű tárgyilagosságot érheti el.

Ha jól értem, ezek szerint az íródeákság azt jelenti, hogy újságíróként nem kell előtérbe tolni magunkat.
– Igen, a cikkíró maradjon a háttérben, íródeákként jegyzeteljen. A külpolitika, ahol nem szurkolhat az újságíró, ehhez nagyon jó felkészítő terep volt. Ez nem az udvari költők, krónikások íródeáksága. Az igazi íródeák olyan, mint Báthory Erzsébet családi papja, Megyeri István, aki először négyszemközt kérte a nagy hatalmú asszonyt, hogy szüntesse be szadista cselekedeteit. Mivel a szavai nem találtak meghallgatásra, nyilvános prédikációjában feddte meg a várúrnőt, és ismételten figyelmeztette, hogy „a tetteit bánja és nem szenvedi el az Isten”.

A díj a közösségi elismerés jele, megtiszteltetés, öröm, gyógyír lehet a lélek sebeire, de teher is, mert minden díj mögött ott sorakozik egy sereg nemdíjazott. A Napleány-díj kitüntetettjeként hogy érzi magát?
– Szavakba nem foglalható nagy elismerés nekem ez a díj, azért is, mert a sajtószabadság napjához kötődik. Mivel a nyugdíjaztatásom előtt állok, óriási öröm számomra, nem jelent tehertételt.

Hogy tekint a nyugdíj előtt álló újságíró az újságírásra: visszafelé néz, vagy további terveket szövöget?
– Mint minden ember, én is érzek bizonytalanságot, egy teljesen új, ismeretlen szakasz kezdődik az életemben. Amit el akartam eddig mondani, azt úgy érzem, félig-meddig sikerült is megfogalmaznom. Sok mindennel szeretnék még foglalkozni. Rendkívül érdekes téma a hatvanas évek elején kirobbant nagy vita a magyar nyelv és helyesírás kapcsán. Korom Tibor mondta ki először a Magyar Szóban 1961-ben, hogy csak egy magyar nyelv létezik. E fordulatos, izzásig feszült vita alakulásának a feldolgozásra még várat magára, remélem, lesz erőm rá.

Az égig nőtt fák közt

Noha megérdemelt évi szabadságán zavartam meg, a meggyszedés kellős közepén, a faggatózást természetesen ilyen irányból kezdtem. Van jó termés az idén? És ugyan mi készül majd belőle: pálinka, bor, befőtt? Ez is, az is, mondja idősebb kollégám, majd nevetve hozzáfűzi: talán csak nem erről írok majd az olvasóknak?! Persze, az is kiderült gyorsan, hogy azért évi szabadság ide vagy oda, a szakmájában 40 évet eltöltött újságíró nem bújhat ki a saját bőréből, naponta követi a friss híreket, olvas, jegyzetel, és a belpolitikai elemzőnek mindenkor, mindenről megvan a maga véleménye.
- A Fruš gora, vagyis újabban Tarcalnak nevezett hegy csodálatosan szép részén van a gyümölcsösöm a mintegy harmincéves fákkal, melyek - akárcsak jómagam - már sok mindent láttak és átéltek errefelé. Szinte az égig nőttek, és most már nem mászok fel a csúcsukra, mint néhány évvel ezelőtt, amikor az egyik oldalág meghajolt a súlyom alatt, s az a veszély fenyegetett, hogy a kőkemény földre zuhanok. A végtelen hosszú időnek tűnő öt perc után sikerült megkapaszkodnom egy vastag ágban - merül el emlékeiben beszélgetőtársam, s írásaiból ismervén, tudom, a ,,sztrori'' csak most következik.
- S erről a végtelenül hosszúnak tűnő öt percről vajon milyen történelmi pillanat jutott eszedbe?
- A cinizmusnak egy olyan kegyetlen példája, amely teljesen közömbös maradt az emberi élet értékei iránt. A Slobodan Milošević elleni hágai perben egy kosovói asszony azt állította tanúvallomásában, hogy a karhatalmi erők rákényszerítették őt és még egy csoport nőt, hogy füvet legeljenek. A vádlott azt kérdezte a tanútól, hogy mennyi ideig kellett ezt tenniük. Öt percig, mondta a tanú. Mire Milošević: ,,Az egyáltalán nem hosszú idő, és különben is friss levegőn tartózkodtak, a fű meg egészséges táplálék.''
- Lám, milyen hasznos lehet egy hegyi kirándulás...
- Volt idő, amikor se az embereket, se a fákat nem kímélték errefelé. A gyümölcsös alatti kis erdősávot például egy szálig kiirtották. Most kezdenek újra kibújni a hajtások, olykor én metszem, gallyazom a bokrokat, hogy fává terebélyesedjenek újra. Szóval, amióta Hágába került Goran Hadžić, a krajinai bábállam államfője, már én is nyugodtan tartózkodom a hegyen. Mindezt azért mesélem el, mert a véletlen épp úgy hozta, hogy amikor kitört a háború, Hadžić Újvidékre tette át a székhelyét, és ugyanabban az épületben lakott, amelyben én is, csak néhány emelettel lejjebb. Többször találkoztam és beszélgettem vele. A londoni értekezlet előtt például a bejárati ajtóban futottunk össze. ,,Elnök úr, hogy nincs Londonban?'' - kérdeztem. Azt válaszolta, képzeljem el, elfelejtette becsomagolni azt a nyakkendőt, amit tanácsoltak, hogy viseljen. Annyi minden mást mondhatott volna, de mit várhattam el egy olyan személytől, akit raktárosnak neveztek ugyan, közben meg csak anyagmozgató volt a borovói gyárban. Nem alaptalanul tartottam attól, hogy ha véletlenül összefutok vele a Fruška gorán, akkor az a fejembe kerülhet. Hiszen öt kiskatona életét oltották ki a topčideri kaszárnyában és más helyőrségekben - máig kideríthetetlen módon -, feltehetően csak azért, mert láttak egy személyt (Mladićot), akinek tartózkodási helyéről, a hivatalos változat szerint, semmit sem tudtak az illetékesek. Újvidék mindig vonzotta a dicstelen háború főszereplőit. Az épület közelében, ahol lakom, az akkori rettenetesen ínséges időkben működött egy pénzváltó, itt váltották legkedvezőbben a márkát, és itt láttam többször is Radovan Stojičić Badžo rendőrparancsnokot, egykori megbízott belügyminisztert. Bement a váltóirodába, az alkalmazott pedig átnyújtott neki egy borítékot. Hogy az mit tartalmazhatott, fogalmam sincs. De miért zárnánk ki annak lehetőségét, hogy az akkori akadozó postaforgalom miatt épp valami fontos, sürgős üzenetet továbbított?! Még mindig magam előtt látom sportos alakját, mosolygós arcát, mindenkinek kezet nyújtott, majd távozott, és beült az épp akkor használt luxusautójába. A Lajavinak becézett Lainovićtyal is gyakran összefutottam munkába menet az utcán. Szeretett az emberek között mozogni. Egy ízben újságot olvasott. Csak úgy sugárzott az arca a megelégedettségtől. Odaléptem hozzá, belenéztem a kiadványba. A róla szóló kétoldalas cikket böngészte. Felmerült bennem a gondolat: mi történt volna az írás szerzőjével, ha nem lett volna megelégedve a cikk tartalmával?! Mindez eszembe jut akkor is, amikor az újvidéki városi temetőben elmegyek a szoborszerű síremléke mellett, amelyre azt írták fel: ,,Nemes lelke nemes szívekben él tovább''. Tanítványa az a Miladin Suvadžić - alvilági nevén Gügye Gyuri - volt, aki a zimonyi klán közkatonájaként kicsalta Đindićet a belgrádi Szerbia Szálló elé, ahol aztán a miniszterelnököt a máig ismeretlen tettesek szitává lőtték.
- Az Ólomévek íródeákja című publicisztikai köteted nagyrészt az ezekből az időkből keletkezett írásaidat tartalmazza. A cím számomra azt is sugallja, hogy bizonyára nem volt könnyű újságíróként helytállnod ezekben a válságos években...
- Néhány évtizeddel a miloševići éra előtt találkoztam én bölcs és előrelátó politikusokkal is. Egyszer például együtt ebédeltem Miloš Minićtyel, akitől először hallottam arról, hogy Jugoszláviának óriási külföldi adósságai vannak, és mivel képtelen lesz visszafizetni, rohamosan romlani fog az életszínvonal, ez pedig végül a nemzetek közötti viszálykodáshoz vezet. Nem kizárt a polgárháború sem, mondta Minić. Akkor még idillikusnak tűnő, békés időket éltünk, gondolni sem akartam arra, mi lesz, ha a bölcs államfőket felváltják az üresfejű banditák. Amikor azonban elkezdődött a forrongás, és már érezni lehetett a háború szelét, nagyon elkeseredtem. Szinte megbénított a tudat, hogy lám, bekövetkezik az, amit előrevetítettek. Aztán valaki azt mondta: az újságírónak nem a jajgatás és a búslakodás a feladata. Az események fölé kell emelkednünk, és tárgyilagosan elmondanunk, hogy mi történt, hogy mi történik velünk.
- A belpolitikai elemző szerint most mi történik (majd) velünk?
- Több évtizeddel ezelőtt külpolitikai újságíróként dolgoztam. A napi 25 flekknyi cikkünket a közös közleményekből, a pohárköszöntőkből kellett összeállítanunk. Vagyis nagyon egyszerű feladatunk volt. Ám ami könnyű volt az újságírónak, az nehéz volt az olvasónak... Hát most ugyanezt mondhatom. A mostani választásokkal Szerbiának egyáltalán nem nőttek meg az esélyei a világ felé fordulásban, a nyitásban. Szóval sok témája lesz a publicistának, könnyű lesz a napi teendőit elvégezni, ám nehéz lesz az olvasónak mindazt megemésztenie, amit kiböngész az újságokból. Szerencsére én nemsokára nyugdíjba vonulok...
- De azért az írással nem hagysz fel talán?!
- Több zsáknyi régi írásom van, amit elő szándékozok venni, újraolvasni, elemezni. Nincs unalmasabb dolog a napisajtónál! Viszont az 50-60 évvel ezelőttiek izgalmas történelmi tanulmányok. Csak egy példa: 1962-ben a porig rombolt Németország teljesen talpra állt. Ausztria is. Ugyanakkor Jugoszlávia az első gazdasági válság megrázkódtatásait élte át. Ott munkaerőhiány, itt munkanélküliség. Elkezdődtek a kivándorlások... Vajon miért? Egy publicistának ez kész csemege. Hát ilyen és ehhez hasonló dolgokkal szeretnék foglalkozni az elkövetkező időkben. A csendbe burkolózni, olvasni és írni.

Mindörökké íródeák

Visszatekintés Fischer Jenővel a régmúlt időkre: a pártdiktátumok világára és az ólomévekre

Vérbeli publicista Fischer Jenő, azok közül a közírók közül való, akik nem akarják ráerőltetni véleményüket az olvasóra. Azt a kiveszőben levő „újságírófajtát” képviseli, aki válaszlehetőségeket kínál fel nagy műveltséggel és biztos témakezeléssel megírt szövegeiben. Íródeákként működve a tárgyat a maga sokoldalúságában ábrázolja, a döntést pedig arra bízza, akiknek az újság íródik.

Egykoron, amikor még fiatal volt – mondja –, egyszerre három látószögből közelített az adott témához, megöregedve ez már túl megerőltető volna.

Szándékosan vagy nem, rögtön rá is cáfol a kijelentésre, mert miközben a Magyar Szóban eltöltött négy évtizedről kérdezgetem, ő feleletképpen, de a válaszokat nem megkerülve azokra emlékezik, akikkel munkája során összehozta a sors, érdekes történeteket idéz föl, majd a háborús bűnösök fészkévé váló Újvidékről, az ólomévek időszakáról mesél. Eközben élesebb kép alakul ki bennem az egykori Magyar Szóról és benne dolgozó újságíró életéről, mintha mondatai kizárólag csak arról szóltak volna. Hiába, az íródeák a tollat félretéve is mindörökké íródeák marad.

– A hetvenes évek elején kerültem a Magyar Szóba, meglehetősen zűrös időszakban, a párt és az államvezetés akkor számolt le az úgynevezett liberalizmussal, és akkor írta meg az országos vezetőség nevében Stane Dolanc azt a bizonyos levelet, amely megszabta azokat az irányelveket, amelyhez minden pártszervezetnek tartania kellett magát. Feladatként rótta ki ez a levél, hogy minden munkaszervezetben le kell leplezni a liberálisokat és az úgynevezett technokratákat – az utóbbiak alatt a műszaki értelmiséget értették. A Magyar Szóban nem voltak mérnökök, úgyhogy ilyeneket nem találhattak.

De találni kellett?

– Találni kellett volna liberálisokat, de ki volt liberális? Ki sem tudták ejteni, liberalistának nevezték még az újságírók is. Ezt már nagyon untuk néhányan, Albert János, Öcsi bácsi, aki engem Ármin úrnak becézett, hozzám fordult tréfálkozva: „Ármin úr – mondta –, most már vessünk ennek véget! Magunk közül megnevezünk öt liberálist, akit ki kell zárni a pártból, ők meg nevezzenek meg öt dogmatikust, és zárjuk le a vitát!”

Kiket értett a mi és az ők alatt?

– A Magyar Szót abban az időben nagyon erős frakciók, érdekcsoportok jellemezték. Egy erős érdekcsoport el tudta érni tagjainak a pontszámemelést, a külföldi utat, a nagyobb, jobb lakást. Ha túlzottan megerősödtek a frakciók, akkor küldtek a pártból egy erős embert, aki szétverte azokat, de ezek a belharcok engem nem érintettek.

Fischer Jenő leszegett fejjel, merengve néz maga elé, emlékeibe merülten folytatja még mielőtt kérdezhetném.

– Abban az időben bizalmas jelentéseket küldtek az alapszervezeteknek, amit zártkörű ülésen fel kellett olvasni. Engem ért az a megtisztelő feladat, hogy egy hosszabb, két-három oldalas szöveget lefordítsak ott melegében. Senkit sem érdekelt, zsivaj, lárma töltötte be a termet. Én egész nap fordítottam, kimerült az agyam. Az újságírók pontosan tudják, hogy mit jelent ez a szellemi lemerültség. Elfeledkezve magamról a szöveget úgy fordítottam, mintha a szerkesztőségben a gépírónőnek diktálnék, a mondat végén bemondtam, hogy pont, vessző. Egyszer csak azt vettem észre, hogy síri csönd van a teremben. Amikor fölemeltem a fejem, néhányuk arcán megláttam a kaján mosolyt. Akkor kapcsoltam, hogy szabályos tollbamondást rendeztem a zártkörű ülésen!

Mosolyog.

TANJUG-HUSZÁRBÓL PUBLICISTA

– Írni nem volt kedvem abban a nehéz, fojtott légkörű időszakban, de aki nyíltan, nyilvánosan nem lázongott, annak megengedték, hogy a második vonalba visszahúzódjon. A fordítás nekem könnyen ment, rengeteget fordítottam, és jól is kerestem. A külpolitikán dolgoztam, mi voltunk a Tanjug-huszárok. Akkor kezdtem el többet írni, amikor már szabadabb lett a légkör.

Meg volt elégedve ezzel a helyzettel?

– Nem voltam megelégedve, de tisztában voltam, hogy ez nem az önálló gondolkodásnak az időszaka. Rákényszerültek akkor az emberek a színlelésre. Egyik idősebb munkatársammal nagyon jó kapcsolatba kerültünk, természetesen ő is tagja volt az alapszervezetnek, mint mindenki. A hétvégi házában egy sarokban berendezett egy házi oltárt, láttam, hogy letérdel, és nagy átéléssel imádkozik. Azt mondta: „Ide hallgass, Fischer, gyere te is mellém, és imádkozz, ahogy ti szoktatok!” Még fiatal voltam, és egy kicsit megmosolyogtam az egészet, most pedig megöregedve én is ugyanolyan átéléssel imádkozom, mint akkor az azóta elhunyt kollégám tette. Úgy érzem magam, mint egy rendes, jóravaló francia. Minden francia ateistaként látja meg a világot, és mélyen vallásosan hal meg.

Gyerekkori neveléséből nem kapott indíttatást az imádkozásra?

– Nem volt, aki megtanítson imádkozni. A nagybátyám a tartományi belügyben titkárhelyettes volt, ő mondta nekem egyszer: „Ficsúrkám – így nevezett –, időnként illik imádkozni is!” És akkor a nagybátyám lesöpörte a port a tóratekercsről, és szintén nagyon átszellemülten imádkozott. Ez akkor kicsit nevetséges volt nekem, de később magam is elkezdtem a törvények, a hagyományok után érdeklődni, ma pedig, ha ünnep van, megpróbálom betartani és elmegyek az istentiszteletre.

– Visszatérve az íráshoz, minden időszak sajátos újságírást és újságírót helyez előtérbe. Az én időm a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején érkezett el. Olvasmányélményeim alapján jól ismertem az úgynevezett nemzeti szocializmust, és amikor megjelent Slobodan Milošević, ahogy az állát tartotta, a gesztikulációja, a mondatai engem rendkívül emlékeztettek Mussolinire. Ezt akkor meg is írtam. Ezekben az ólomévekben, a kilencvenes években szereztem nevet.

Sokat foglalkozott ezzel az időszakkal. Ezeket a publicisztikákat az Ólomévek íródeákja című kötetében egybeszerkesztve is olvashatjuk. Mit gondol, hogyan történhetett meg, hogy egymás torkának ugrottak a délszláv népek, amelyeknek az I. világháború után létrehozták Jugoszláviát?

– Nikola Pašić életútját is tanulmányoztam. Neki a szövetségesek nem engedték meg, hogy létrehozza Nagy Szerbiát, csak Jugoszláviát. Pašić erre azt mondta: „Ha Jugoszláviát mondunk, mi Nagy Szerbiára gondolunk!” Az a meggyőződésem, hogy a Milošević-féle frakció előretörése részben onnan eredeztethető, hogy a pártban a hetvenes évek elején a liberálisok, a reformkommunisták katasztrofális vereséget szenvedtek, a dogmatikus erők pedig fényes győzelmet arattak. Ezekből a dogmatikus erőkből toborzódott később Milošević holdudvara.

– Gyakran kellett mennem a szigorúan zárt, legmagasabb rangú pártülésekre. De hogy kerültem én ilyen magas posztra? Úgy, hogy a főszerkesztőmet hívták meg az ülésre, ő foglalt volt, utasította a szerkesztőmet, ő is egy-kettő rá unt, utasított engem, nekem pedig már nem volt kit utasítani, mennem kellett. Egy ilyen ülés szünetében megismerkedtem Miloš Minić volt külügyminiszterrel, akivel többször beszélgettünk. Ez abból állt, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam. Miloš Minić egyszer azt fejtegette, hogy itt rettentő nagy baj lesz, az ország eladósodott, és ha továbbra is így romlik a helyzet, akkor képtelenek leszünk az adósságot visszafizetni, az pedig óhatatlanul oda vezet, hogy egymásnak ugranak a Jugoszláviát alkotó nemzetek. Ez a nyolcvanas évek derekán lehetett, az emberek ekkor még nyugodtan sétáltak az utcán, élték az életüket, és azt hitték ez örökké így lesz.

A GENGSZTEREK ÉS A HŰÁBORÚS BŰNÖSÖK FÉSZKE

Később a háború néhány főszereplőjét sikerült személyesen is megismernie.

– Újvidék, nem tudom miért, nagyon vonzotta a gengsztereket, a háborús bűnösöket. Egyszer az utcán sétálva azt láttam, hogy Branislav Lainović, becenevén a Lajavi – aki egy rendszerhű félkatonai alakulat parancsnoka volt – a központban egy hatalmas újságot olvas nagy élvezettel, láthatóan nagyon tetszett neki. Belenéztem az újságba, őróla szólt mind a két oldal fényképpel. Ő rendelte meg a cikket, az ő újságja volt ugyanis. Azon gondolkodtam ezután, vajon mi lett volna az újságíróval, ha nem tetszik neki a cikk? Később a maffiózók közötti piacfelosztás áldozata lett, szitává lőtték. Csak azért említem, mert Lainovićnak az újvidéki köztemetőben két-három méteres szobra áll az alábbi szöveggel: „Nemes szíve nemes lelkekben él tovább”. Ha ez így van, akkor mit mondjunk azokról, akiket nem nevezhetünk nemes lelkeknek?

– Egy pénzváltó előtt ismerkedtem meg Radovan Stojičić – Badža rendőrtábornokkal, megbízott belügyminiszterrel, aki szabad idejében valutaváltással foglalkozott a kilencvenes években, a hiperinfláció idejében. Nála volt a legkedvezőbb árfolyam. Bent ült az irodában, a sorban várakozóknak kezet nyújtott, és elbeszélgetett velük. Ma is érzem finom, ápolt kezének a szorítását. Nem igaz az, hogy valakinek az arcára van írva a jelleme. Badža rokonszenves megjelenésű, tiszta tekintetű ember volt, és mégis milyen súlyos bűncselekményeket követett el Baranyában és Kelet-Szlavónia területén.

Az utolsók között Hágába kerülő Goran Hadžić is Újvidéken tartózkodott akkoriban.

– Véletlenszerűen, a mi lakótömbünkben adtak lakást Goran Hadžićnak, aki később a horvátországi Szerb Krajina elnöke lett. Jó példa ő, hogy micsoda embereket helyez előtérbe a háború. Hadžić a borovói cipőgyárban raktárosként dolgozott, az árnyalatosan fogalmazó nyelv az ő munkaterületét anyagmozgatónak nevezte. Belőle lett az államelnök. Milan Panić miniszterelnöksége alatt Londonban értekezletet tartottak a boszniai háború leállításáról. A bejáratnál találkoztam Hadžićtyal, és megkérdeztem tőle: „Elnök úr, hát nincs Londonban?” Tudtam ugyanis az újságból, hogy meghívott vendég. Annyi mindent válaszolhatott volna, de egy buta ember, és azt felelte: „Képzelje el, nem vittem magammal azt a nyakkendőt, amit nekem viselnem kell, és visszaküldtek!” A szlavóniai tölgyfaerdők kiirtásában és értékesítésében, továbbá a kőolaj-kitermelésben már sokkal rátermettebb volt, hatalmas vagyonra tett szert, de szenvedélyes kártyás lévén el is veszítette az összeharácsolt pénzt.

Milyen ember hatását keltette?

– Mindennap reggel hétre ment Vukovarra, és háromkor indult vissza, az elnöki munkát egy tisztviselői munkahelynek tekintette. Terepszínű egyenruhában járt, két testőr kísérte. Nagyon részletesen tájékozódott a lakók felől. Az idősebbik fiam akkor érettségizett, éjfél után összefutottak a fölvonónál, amelyben szorongniuk kellett volna. Hadžić ráparancsolt a két gorillájára: „Futólépésben fölfelé a tizedikre! Ti nem fejeztétek be az iskolát, ő pedig most érettségizett, és az apja nagyon meg van vele elégedve!” Ez így is volt, de én erről semmit sem beszéltem Hadžićtyal.

Behívót kapott-e?

– Vukovart már ostromolták, olyannyira lőtték, hogy Újvidéken remegett a föld. Nem tudtam hallgatni, és megírtam a Kinek lesz ez a Trianonja címmel, hogy egy ország szövetséges nélkül nem nyerhet, súlyos vereség lesz a vége. Az olvasók ki tudja, hogy elolvasták-e, de elolvasták azok, akiknek ez volt a dolguk. A cikk a vasárnapi újságban jelent meg, hétfőn hajnalban már dörömböltek az ajtón. Úgy gondolom, nem véletlen az egybeesés. Nem nyitottunk ajtót. Eleinte nagyon élveztem, hogy bujkálhatok a behívó elől. Jó kapcsolataim voltak, és tudtam, hogy mikor jöhetnek, olyankor nem aludtam otthon. Furfangos módszerekkel próbálták eljuttatni a behívóparancsokat, például értesítést adtak, hogy a postán csomag érkezett. Én nem mentem a „csomagért”. Telefonon kedves női hang keresett, majd közölte, hogy mozgósítottak. Ilyen telefont sem vettem fel. Az akkori főszerkesztőnek volt egy szellemes mondása: „Ha X.Y. kollégánkat kellemes női hang keresi telefonon, akkor biztos, hogy új szeretője van. Ha Z. kollégánkat keresi, akkor lehetséges, hogy új szeretője van, de lehetséges, hogy behívót kapott. Ha Fischer Jenőt keresi kellemes női hang, akkor biztos, hogy behívót kapott.”

A TOLL PIHEN

Hallgatunk. Engedem, hogy kutasson az emlékeiben. Kisvártatva megszólal, hogy még valamit el szeretne mondani.

– Bukarestben még Ceaușescu idejében Josip Vrhovec külügyminiszterrel is váltottam néhány mondatot. Ezek az elnöki találkozók rendszerint úgy kezdődtek, hogy a két államfő mintegy fél órán át vélemény cserélt, eközben mi, újságírók, kint várakoztunk. Odajött a csoportunkhoz Josip Vrhovec külügyminiszter, és meglepetésemre énhozzám lépett oda. Tréfálkozva azt mondta: „Milyen jó dolguk van, amíg a főnökök dolgoznak, addig maguk cseveghetnek”. Csak később jöttem rá, miután már jobban átláttam a politikai boszorkánykonyha működését, hogy miért pont hozzám lépett oda. Ha történetesen a szerb Politika újságíróját választja, akkor fölzúdultak volna a horvátok, bosnyákok. Ha a horvát Vjesnik újságíróját tünteti ki a figyelmével, akkor az ellenkező oldalon keltett volna nemtetszést. Számára a legkedvezőbb megoldás azt volt, hogy egy kisebbségi lap újságírójához lépjen oda.

Mivel telnek a nyugdíjas napok?

– Nem a karosszékben töltöm az időmet, van telkem Újvidék közelében a Fruška Gorán, ott vagyunk a feleségemmel kora tavasztól mindaddig, amíg nem csúszik az út. Időnként fákat veszek ki, nagyon szeretem a kertet művelni, gyümölcsöt szüretelek, pálinkát főzök. A munkának köszönhetően rendben van a cukorszintem, nincsenek vérnyomásgondjaim, és mivel lekötöm magam, nem kell félnem attól, hogy rálépek a fehér egér farkára.