Az újságíró sohasem a szerkesztőnek dolgozik

Fodor István másodszor kapta meg a Magyar Szó újságírói díját

Az újságíró leginkább írásaiból ismerhető meg. Én Fodor Istvánt, a Magyar Szó szerkesztőjét hallgatag, megfontolt kollégának ismertem meg, aki nem emelte fel a hangját akkor sem, amikor kemény dolgokat mondott ki szerkesztőségi testületek ülésein, és nem is panaszkodott, pedig mindenki tudta, szerkesztőként igencsak embert próbáló munkát végez. Aki rendszeresen olvassa az írásait, tudja, nemcsak pusztán teszi a dolgát, hanem számára fontos a téma is, és az is, ahogyan megjelennek az írásai. Igényes, pontos újságíró, akit lapunk először 1989-ben tüntetett ki az év újságírójának járó díjjal, idén pedig második alkalommal érdemelte ki ezt az elismerést.

Mikor gondoltál először arra, hogy újságíró leszel? Ez magától értetődő volt, vagy csak úgy odasodródtál?

– Gyerekkoromban azt mondtam, hogy vagy boltos, vagy tanító leszek. Ez utóbbi akár meg is valósulhatott volna, vagyis a magyartanári pálya. A „sodródás” pedig úgy történt, hogy talán még általános iskolásként küldtem egy-két hírt a Magyar Szónak Felsőhegyről, és jókora átdolgozás után közölték. Eszembe sem jutott, hogy ezért tiszteletdíjat is fizetnek. A családom enyhén szólva sem tartozott a tehetősek közé, így még ez a kis pénz is jól jött. Utána írogattam többek között az anyalap és a Tiszavidék tudósítópályázataira. Már nem is éppen kezdő gimnazistaként a Tiszavidéknél helyezést értem el. Az azóta közölt néhány ezer írásom legtöbbjét régen elfelejtettem, de ennek megjegyeztem a címét: Vonatok, nyár, emberek. Egy rövidke színes írás volt, ami úgy született, hogy nyáridőben a zentai malomban dolgoztam: a búzát raktuk le, akkor még zsákban is hordták a parasztok. A munka reggeltől néha éjfélig is tartott, sőt a hétvége sem volt pihenőnap, így amikor jött egy kis eső, s a kombájnok nem arathattak, az volt a megváltó pihenőnap. Ültünk az utcán, néztük a közeli vasútállomás forgalmát, és ebből kerekedett ki az írás. Hogy a többit ne részletezzem: a Magyar Tanszék negyedik évén kaptam ösztöndíjat a Magyar Szótól – addig egyetemistakölcsönből éltem –, és az abszolvensi év letelte előtt elkezdtem dolgozni a zentai szerkesztőségben az anyalap belpolitikai munkatársaként, persze, gyakornokként indultam.

Mikor kerültél a Magyar Szóhoz és akkor milyen volt a szerkesztőség?

– Ez 1977-ben történt, a következő évben bevonultam katonának, újabb egy év múltán pedig folytattam ott, ahol abbahagytam. Én már az új szerkesztőségi épületben kezdtem a munkát, korábban, a hetvenes évek elejéig ugyanis csupán egy szobányi helyiség volt a szerkesztőség. 1969-ben jelent meg a Magyar Szó mellékleteként a Tiszavidék első száma, és folyamatosan fejlődött, ennek megfelelően erős szerkesztőség jött össze, előfordult, hogy tíz munkatárssal dolgozott. Akkoriban járt a csúcson az újság: a Tiszavidék hetente 8–12 oldalon jelent meg, a példányszáma pedig 18 000 körül alakult, rövid ideig a 20 000-es példányt is túllépte. Persze, csak a Tisza menti községekben terjesztették. Gondolom, mondani sem kell, hogy milyen hatalmas szerepe volt akkor az újságnak, hiszen három magyar család közül kettő vásárolta a pénteki számot. Anyagilag akkor sem becsülték meg sokkal jobban az újságírókat, mint mostanság, de a társadalmi tekintélyük nagyobb volt. A műszaki felszereltségről annyit mondanék, hogy 1984-ben, a szarajevói téli olimpia után kaptuk az első telefaxot, onnan vásárolta a szerkesztőség a sporttudósítók által használt láda nagyságú gépeket. Hatalmas előrelépést jelentett ez, mert nem kellett a továbbiakban telefonon diktálni Újvidékre. Persze a Tiszavidék „nyersanyagát” továbbra is rendszerint a rendes járatban közlekedő autóbuszokkal küldtük a nyomdába.

Kiket tartasz tanító mestereidnek?

– Félig-meddig autodidaktának érzem magam. Keresztényi József, a Tiszavidék akkori szerkesztője elmagyarázta az alapokat, időnként rámutatott egy-két hibára, és ennyiben kimerült az oktatásom. Eközben alaposan elolvastam a megjelent írásaimat, összehasonlítottam a kézirattal, és megfejtettem, hogy miben hibáztam. Jól emlékszem arra a bírálatra, hogy „Fodor keveri a műfajokat”, mert valóban időnként nem bírtam ki, hogy ne fűzzek valamilyen „okosságot” magyarázat vagy kommentár gyanánt az interjú végére. Utána gyorsan leszoktam erről. Riportkönyveket olvastam, és most is azt vallom, hogy jó az elméleti tudás, de legtöbbet a kiváló szerzőktől lehet elsajátítani írásaik olvasásával. Németh Istvántól már gyakorlott és nem fiatal újságíróként is tanultam: elcsodálkoztam például azon, hogy milyen ötletesen mutatja be riportalanyait. Az ilyesmit el lehet „lopni”, de a saját ötlet sem hátrány.

Legtöbbet Simon Pista kollégám segített a munkában, igaz, ő csupán néhányszor tette volna „keményebbé” az írást, s nem adott instrukciókat sem, de bevezetett az élvezhető újságírásba azzal, hogy együtt jártuk a Tisza menti falvakat. Sok-sok emberrel általa ismerkedtem meg, reggel keltünk útra, és gyakran késő este keveredtünk haza, s a munka utáninak hitt beszélgetések, italozások alkalmával jutottam igazán érdekes és hasznos információkhoz, új témákhoz. Ő tette számomra igazán emberközelivé az újságírást.

Az utóbbi 20–30 évben hatalmasat változott a világ. Az újságírásban is. Te hogyan fogadtad ezeket a változásokat? Könnyebb ma újságírónak lenni, mint régen?

– A műszaki fejlődés csak nekünk jelenthetett örömet, akik a „régi rendszerben” is dolgoztak. Hogy is ne, hiszen ha rosszul megy az írás, most már nem kell mérgedben kirántani a papírt az írógépből, hogy újrakezd: beilleszthetsz, áthelyezhetsz, kihúzhatsz. A fényképezőgéppel sem kell a fényképészhez szaladni, hogy kivágja a filmet, képet készítsen, majd elmenni a képért. Szöveg és kép pillanatok alatt küldhető bárhonnan bárhová. A szomszédos könyvtárba sem szükséges betérni régi dolgok után kutatni, mert mindent megtalálsz az interneten. Sajnos mindennek nem nagyon látom az áldását a minőségen. Az említett emberközeliség kezd eltűnni, nem szükséges személyes kapcsolat az információszerzéshez. Szinte elmaradtak a falujárások is. Kevés az ötlet, a kreativitás. Én még éjszakai riportra mentem a mezőgazdasági vállalatba; felültem aratás idején a kombájnra, nem azért, mintha újdonság lett volna számomra, de a riport csak így lehet „életes”. Az ilyesminek mostanság alig látom nyomát. Szerkesztőként viszont jóval nehezebb a munkám. Mert időnként hitvány kéziratokat kapok. A régi technikával (tollal) ezek szinte javíthatatlanok lettek volna, s az agyonfirkált papír látványa talán jobb belátásra bírta volna a szerzőt.

Időközben azonban nem csak technikai fejlődés, hanem valamilyen politikai rendszerváltás is lezajlott, működik a látszatdemokrácia és a központosított hatalom, az információforrás pedig egyre távolabbra kerül. Ha Zentán tűz üt ki, akkor Nagykikindára kell telefonálni, hogy esetleg adatot kapjunk, miként rendőrségi ügyekben is. Akkor átsétáltunk a szomszédba a tűzoltókhoz, vagy a városházára a rendőrséghez, és máris a birtokunkban voltak az adatok. Ilyen és sok más tekintetben is nehezebb az újságíró munkája. Azért említettem áldemokráciát, mert most már ha egy betörőt tetten érnek kezében a lopott holmival, akkor is csak P. József vagy K. Petar a neve, amikor pedig az egész város sorozatos betörésekről beszél, akkor a rendőrség azt mondja, hogy le nem zárt ügyekről nem adnak információt.

Napilapnál nem nehéz hibázni. Mit tartasz a legnagyobb bakidnak?

– Sőt könnyű. Egy félnapos ülés után, amikor fáradtan és időszűkében írni kezd a tudósító, a számok, a nevek, a funkciók szinte kínálják magukat az elírásra. Rangsorolni nem tudom a hibáimat, ilyenek nálam is előfordultak, de eget rengető baklövést talán nem követtem el. Vagy csak nem emlékszem rá. A rosszat jó mielőbb elfelejteni, mert úgyis jön az újabb.

Nyugodt, megfontolt embernek ismerünk. Mégis mi az, ami kihoz a sodrodból?

– Azt nem mondanám, hogy kihoz a sodromból, de rengeteg dolog miatt bosszankodom. Főként olyasmik miatt, amik a lap tekintélyét csorbítják. Ha például jó szándékkal fölhívom a figyelmet olyan apró helyesírási hibára, hogy a „11-ik” már emberemlékezet óta 11.-nek írandó, és ötödször is helytelenül jelenik meg az újságban (félrevezetve az általános iskolást); mérgelődöm a vasvillával összedobált kéziratok miatt is, minden apró hiba zavar, talán legkevésbé az egyszerű technika hiba, a betűelütés és hasonló, bár az olvasó számára sokszor ez a leginkább szembeötlő. Azt vallom – és próbálom is tartani magam hozzá –, hogy igyekezni kell tökéletes munkát végezni, mert rendszerint még akkor is marad a kéziratban javítanivaló. Az enyémben is. Bosszant, persze, a pontatlanság, sok minden. Mérgelődöm, ha az újságíró semmit sem ad a tekintélyére, mert akkor az újságéra sem ad.

Mi a hobbid? Mivel töltöd a napjaidat, amikor nem írsz, nem szerkesztesz?

– Négy évig a Kitekintőt szerkesztettem, hetente hat napot dolgoztam, a maradék nap pedig azzal telt, hogy pótoljam azt, ami éppen elmaradt. Húsz évig szerkesztettem a Tiszavidéket, most ismét azt teszem. A múltkor szabadságoltam, és gyorsan elolvastam négy könyvet, az ötödiket elkezdtem, és azóta sem jutott rá időm. Az unokáimra jutna, de sajnos túl távol vannak ahhoz, hogy gyakran gyötörjenek. Ők nem szoktak bosszantani.

Ha tanácsot kellene adni a fiatal kollégáknak, mit mondanál?

– Egy s más talán kiderült már az elmondottakból is. Nem vagyok okosabb a fiataloknál (legföljebb valamivel tapasztaltabb), különben pedig úgyis tudják már, hogy ezt a munkát csak hivatásként szabad végezni, különben aligha vállalnák a hétvégi, ünnepi, esti és sokfajta egyéb munkát, néha bedolgozva évi szabadság idején is. Ha mégis tanács kellene: nem jó behódolni a napi divatoknak, bármerről is jöjjenek azok: értékrendet kell továbbadnia az újságírónak. S még valami: sohasem a szerkesztőnek vagy a főszerkesztőknek dolgozik az ember, hanem az újságnak, s általa az olvasónak. Minden más mellékes.  

„Eszembe sem jutott, hogy mással foglalkozzak”

Fodor István, a Magyar Szó újságíró-szerkesztője a vajdasági magyar közösség nyelvének és kultúrájának megőrzése érdekében végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Kollégánk lassan négy évtizede tevékenykedik napilapunk zentai szerkesztőségében. Jelenleg elsősorban a Tiszavidék rovatot jegyzi, de otthonos szinte minden újságírói műfajban, az utóbbi időben pedig a könyvkészítésbe is „belekóstolt”.

Beszélgetésünk kezdetén Fodor István elmondta, hogy 1977-ben került a Magyar Szóhoz, és azóta — az egy év katonai szolgálat kivételével — megszakítás nélkül ott dolgozik. Elsősorban újságírónak, és nem szerkesztőnek tartja magát.  

— Gyermekkoromban tanító vagy boltos akartam lenni, de később nem foglalkoztatott ez a téma. Az újságírás nyilván eszembe sem jutott, habár már általános iskolás koromban írtam az iskolai eseményekről egy-két hírt a Magyar Szónak. Nyáron, amikor az újságírók elmentek szabadságra, tudósítói pályázatokat írtak ki a Magyar Szónál és a Tiszavidéknél is. Gimnazistakoromban én is pályáztam, az egyik szövegemmel nyertem is. Aztán a Magyar Tanszékre iratkoztam, a pedagógiai pálya felé irányultam, de továbbra is részt vettem a pályázatokon. Negyedéves voltam, amikor megkaptam a Magyar Szó ösztöndíját.  

* Soha nem jutott eszébe, hogy munkahelyet kellene váltania?

— Nem, mert az újságírás mindig hoz valami újat. Változik a környezetünk, a politikai körülmények, az ember terepre jár, ami egészen másfajta munka, mint amikor ülésekre küldik. A riportírás is nagyon szép műfaj, most már sajnos eléggé elhanyagoljuk, pedig a Magyar Szónak annak idején elég erős riportpályázatai voltak, írók bírálták el a beérkezett munkákat. Mindig bele lehet szeretni valamibe, akár egy műfajba, akár bizonyos történésekbe, amelyeket az ember szívesen követ, így eszembe sem jutott, hogy mással foglalkozzak. Én sohasem voltam igazán megelégedve az írásaimmal, de ha néhány év múlva visszaolvastam őket, láttam, hogy nem is olyan rosszak. Inkább az utóbbi évek interjúira emlékszem, és úgy érzem, most már nem kell öt-hat évet várnom, hogy ezeknek az értékét felmérjem. De ez sem az én érdemem, hanem az interjú alanyáé. A riportozásba Simon Pista vezetett be, nagyon szerette a terepet járni, de leginkább Bánáthoz kötődött. Általa ismertem meg a vidéket, jó riporttémák adódtak, sok mindent eltanultam tőle. Mostanában sajnos ritkábban járunk ki, elhatalmasodott az irodai újságírás, az új technikával könnyen hozzá lehet jutni az információhoz, nem kell kimozdulni.

* Nemcsak a Magyar Szót, hanem a szülőhelyét, Felsőhegyet sem hagyta el, továbbra is a faluban él.

— Én az egyetemi éveim alatt is rendszeresen, minden hétvégén hazajártam. Akkoriban ifjúsági elnök voltam, a társaimmal sok eseményt szerveztünk. Talán azt akartam bizonyítani, hogy a falusi ember sem alacsonyabb rangú, mint a városi, és ugyanúgy igényli a kulturális rendezvényeket. Különben is, ha falun él az ember, több dologban jártas. Én ismerem a városi körülményeket is, és látom, miben ad többet a falusi lét. Aztán a műszaki fejlődés, az internet végképp felzárkóztatta a falut a városhoz. Ezzel viszont az a baj, hogy a falusi gyerekek is ugyanúgy ülnek a számítógép vagy a tévé előtt, mint a városiak, a közösségi élet pedig kezd kiveszni a falvakban. 

* Kétszer kapta meg a Magyar Szó újságírói díját, és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete is elismerte már a munkáját. A méltatók általában az igényes nyelvezetét, az írások míves kidolgozási módját emelik ki, hiszen az is az újságíró feladata, hogy az anyanyelvét tökéletesen használja.

— Én sem beszélek tökéletesen, ezért szeretek inkább írni az újságnak, mint beszélni. Szeretem a tájnyelvi elemeket meghagyni a beszédemben. Valamikor az egyetemen, amikor a hallgatók megjegyezték, hogy valami az újságban is így van leírva, Ágoston tanár úr azt mondta, maguk azért vannak itt, hogy ne így legyen. Amennyire a képességem és a tudásom engedi, próbálom kiszűrni a pongyolaságot, a helyesírási hibákat. Azt látom, mostanában ez nemigen tartozik a fiatalabb újságírók igényei közé. Emellett az újságírónak arra is törekednie kellene, hogy ne a sablonszerű szöveget írja le, habár az a könnyebb.

* Hogyan tekint a díjakra, illetve a kitüntetésre?

— A szakmai díjaknak azért örültem különösen, mert a kollégák adták, ők ismerték el a tevékenységemet. Ez a mostani annyiban több, hogy a szakmai munkámra épül. A díjak megerősítenek, önbizalmat adnak, tudom, hogy amit eddig csináltam, az jó volt, tehát ezen az úton kell haladnom továbbra is.

* Hány írása született a 38 munkaév alatt?

— Fogalmam sincs. Valamikor régen még számolgattam, hogy ha naponta leadtam egyet vagy kettőt, körülbelül mennyi jön ki. Sok ezer. Az írások többsége csupán azért fontos, mert dokumentatív jellege van, de szakmai szempontból nem képvisel különösebb értéket. Az újságírók munkájának a nagyobb részét ez tölti ki. Néha sajnálom, hogy nem tettem félre mindent. Most már csak azokat olvashatom vissza, amelyek fent vannak a honlapon, az írógéppel készültek java már nincs meg. Pedig biztos voltak közöttük olyanok, amelyeket most is tudnék vállalni.

* Mostanában a könyvek írása, szerkesztése bizonyára egy újabb kihívás az ön számára.

— Ez valóban teljesen új, eszembe sem jutott, hogy ilyennel is foglalkozzam. Először azzal bíztak meg, hogy írjam meg a Magyar Szó hetven évét. Nagy segítség volt, hogy a kollégák korábban már foglalkoztak egy-egy korszakkal, habár végül az lett a kisebbik része, én a későbbi időszakot dolgoztam fel. Aztán a Szórványlétben című kötetet szerkesztettem, mely az idén március 15-én került az olvasókhoz. Ebben az esetben a már megjelent riportokat kellett kötetbe rendezni.

* Most már következhetne egy saját könyv is?

— Engem mindenre rá kell beszélni vagy kényszeríteni. Ezzel is úgy voltam, ha csak egy szóval mondják: ha nem vállalom, akkor majd megcsinálja más, én azonnal beleegyeztem volna, és átadom ezt a feladatot. Készül egy újabb könyv is az ’56-os események hatvanadik évfordulójára, és már többé-kevésbé megszületett a döntés, hogy én szerkesszem. A jugoszláv vonatkozásokat tartalmazná, és ennek egy részében is a már közölt anyagokat gyűjtenénk össze. Bevallom, a saját szövegeim kiadására nem nagyon gondolok.

* Az újságírásban eltöltött csaknem négy évtized alatt számos társadalmi, politikai változás történt. Melyik korszakban volt a legnehezebb, illetve a legjobb újságírónak lenni?

— Az újságírás legjobb korszaka szerintem a kezdeti időszak volt. Akkor is voltak zűrös politikai események, de egy elfogadható szabadság is, az ember fel tudta mérni, hogy a pártpolitikában meddig feszegetheti a határokat. Aki túllőtt a célon, viselte a következményeket, aki nagyon összehúzódott, az nem tudott semmit produkálni. Most sem könnyebb az újságírás, pedig azt mondjuk, nagy a demokrácia, lehet szabadon írni. Azelőtt is voltak — és most is — befolyásolási kísérletek, legfeljebb régebben jobban éreztük, meddig lehet elmenni. Ez most talán bonyolultabb. 

A kertet meg kell művelni…

Őszeleji találkozás Fodor István kollégánkkal, aki nyugdíjba vonulásáig hűséges volt a Magyar Szóhoz

Már évek óta szóba hoztuk – hol gyakrabban, hol ritkábban –, hogy az ember egyszer csak észrevétlenül hatvanöt éves lesz. Beszélgettünk könnyedén, néha viccesen, néha kicsit morgolódva, hogy mennyi hivatalos ügyintézés előzi meg a nyugdíjba vonulást. Míg készültem erre a beszélgetésre, eszembe jutott, sose tapasztaltam, hogy István rendezetlen gondolatokkal érkezett volna a szerkesztőségbe. Vagy hogy konfliktushelyzetben ne a békés megoldást kereste volna. Mindig a pontos, alapos, tiszta munkára figyelt, legyen szó írásról, szerkesztésről vagy munkaszervezésről. Kimért, segítőkész és megértő kolléga.

Készültem erre a beszélgetésre. Fényképeket nézegettem, cikkeket olvastam, könyveket lapozgattam, és visszagondoltam ismeretségünk kezdetére. Már jó rég óta dolgozunk együtt a lapunknál, de a közös munkánk kezdete még a nyolcvanas évek közepére esik, amikor Fodor Istvánt kinevezték a Tiszavidék felelős szerkesztőjévé, én pedig még rádiós újságíróként tudósítottam a zentai eseményekről.

Jól emlékszem, amit akkor mondtál: a te feladatod, hogy hitelesen tájékoztasd az olvasót a bennünket körülvevő világról. A hírlapíró másként és mást lát, mást vesz észre, mint ami látszik a világból?

– Azért lát másként, mert másként néz. Van, aki a világnak csak a színét látja, más csak a visszáját vagy a fonákját, az újságírónak viszont illik mindkettőre rátekinteni ahhoz, hogy valamelyest objektív képet fessen. Tájékozódnia kell, hogy tájékoztasson. Többet kell tudnia, mint amennyit leír, s ezen múlik, hogy miként írja meg a témát. A közszolgálati tájékoztatás alapszabályaitól nem volna szabad eltérni, de a hírlapírónak is van világszemlélete, politikai meggyőződése, s ezeken átszűrve adja közre az információt. A másfajta szemlélettel rendelkezők persze erre azt mondják, hogy kiszolgálja a politikai hatalmat, egyoldalú… Nem amiatt írtam Európa jelenlegi nyilván legnagyobb gondja, az illegális bevándorlás ellen, mert például a magyar kormány élen jár és kemény harcokat vív a migrációval és ezzel együtt a nyugat-európai és uniós politikusokkal szemben, hanem azért, mert az észérvek mellettük szólnak. Persze lehet azt mondani, hogy végeredményben minden közösségnek, nemzetnek joga van az öngyilkossághoz, mert most ennek a folyamata zajlik. Ha a „másik táborba tartozó” újságíró másként látja, ő megírhatja másként, más érvekkel, ha van neki. Valamikor egy községi politikus arról igyekezett meggyőzni, hogy az én dolgom megírni a vitatkozók érveit, és majd az olvasó eldönti, hogy kinek van igaza. A hazugságokról pedig nem az én dolgom megállapítani, hogy nem igazak. Persze nem született köztünk egyetértés.

– Mindebből talán kiderült, hogy nem létezik „a hírlapíró”, hanem vannak különböző szemlélettel rendelkező újságírók. Én természetesen a saját világlátásomat tartom helyesnek, mert érveim is vannak hozzá; mások is biztosan a sajátjukat védik, de gyakran nem meggyőzőek. Hozzá kell tennem: számomra az elhallgatás is része az újságírásnak, nem is dicséretes módon. Csak az utóbbi években derült ki igazán számunkra, hogy az agyondicsért nyugati demokrácia és sajtószabadság hol is tart. A már említett migráció kapcsán vált világossá, hogy a bevándorlást támogató nyugat-európai politikát teljesen kiszolgálta az ottani média azzal, hogy a bevándoroltak semmiféle visszaéléséről, bűncselekményeiről nem adott hírt. A 2015. évi, a horgosi határátkelőnél lezajlott villongásokat viszont úgy állították be, mintha a magyar határvédelem támadta volna meg a migránsokat. Meséljek még a tárgyilagos tájékoztatásról és az újságíró látásmódjáról?

Nem kell száz évvel visszamennünk az időben, elég csak az elmúlt tíz vagy húsz évre visszagondolni ahhoz, hogy észrevegyük, ma más egy napilap szerepe és más az olvasó igénye. Nekünk, újságíróknak, mi a feladatunk, alakult-e az idők folyamán, s ha igen, miben?

– Egykor azt tartották – nem is teljesen viccnek szánva –, hogy ami nincs benne az újságban, az meg sem történt. Említettem, hogy ez a jelmondat Nyugat-Európában talán jobban érvényesül, mint nálunk, legalábbis sorsdöntő kérdésekben. Mostanra azonban a műszaki fejlődésnek, a találmányoknak köszönhetően szinte korlátlan a hozzáférés az információkhoz, elsősorban a közösségi oldalak által. Ma már nem az szerepel a humorműsorban, hogy „azt írta az újság”, hanem az, hogy „azt írta a Facebook”. Elnézve az okostelefonon csüngő embereket, arra gondolok, hogy épp ez a „rohanó világ” forrása: aki magát a közösségi hálón felejti, utána valóban van mit pótolnia a munkában. Attól tartok viszont, hogy a közösségi oldalak nem pótolják az érdemi tájékoztatást. Legyen a sajtó jobb- vagy baloldali, kormánypárti vagy ellenzéki, nagyjából tudjuk, hogy mit várhatunk tőle. A közösségi háló inkább véletlenszerű kínálatot nyújt, gyakran olyasmit, mint egykoron a falusi utcai padokon a pletyka. Úgyszintén tapasztalhatjuk, hogy a bulvárlapok példányszáma messze meghaladja a közszolgálatiakét, és folyamatosan csökken a nyomtatott újság olvasottsága. Ennek megállítására még sehol sem találtak megoldást, pedig a munkánknak csak akkor van értéke és értelme, ha olvasnak bennünket. Hogy mi a feladatunk? Ha már kisebbségi magyar nyelvű lap vagyunk, az itteni magyarság számára pedig a legnagyobb veszélyt a folyamatos fogyatkozás végén az eltűnés jelenti, nyilvánvalóan lelket kellene öntenünk az emberekbe, biztatni és meggyőzni őket, hogy itt is van élet, nem csak Nyugaton. A sikerben bizonytalan vagyok, de mégsem vagyunk teljesen esélytelenek.

Kevesen vannak már, akik a míves újságírást képviselik. Arra gondolok elsősorban, hogy nincs igény, nincs idő, nincs szándék sem sokakban a pontos, nyelvileg és gondolatilag hibátlan megfogalmazásra. Neked örök küzdelmed volt anyanyelvünk védelme a hírlapírásban is.

– És alighanem örökös küzdelmem is lesz, olvasóként is, legalább abban a tekintetben, hogy bosszankodom. A liberális nyelvészek szerint nem kell védeni a nyelvet, mert megvédi az önmagát. Szerintem kell, ha nem is a megértés kockázata miatt, legalább a szépségéért, az esztétikai értékeiért. Többször hallottam már a megjegyzést, hogy „hű, ez az ember milyen szépen beszélt”. Eszerint volna igényünk a választékos beszédre, csak éppen nem törődünk vele. Én itthon ugyanúgy beszélek, mint a falusi emberek legtöbbje, tájnyelvi elemeket sem hagyva ki; másik közösségben inkább köznyelven. Amikor újságot írok, akkor pedig igyekszem a művelt köznyelvet alkalmazni, ha nem is a legmagasabb szinten sikerül, és megörülök, ha másoktól remekül megfogalmazott szöveget olvasok. Nekünk ez a kötelességünk, hiszen a nyelv egy hatalmas tárház. Az igényes szakács is jól megválogatja a húst és a zöldséget, az asztalos is a legjobb deszkából választ a fatelepen, miért volna nekünk jogunk selejtből építkezni, amikor állandóan kéznél van a legjobb minőségű építőanyag is? Amiatt is fontos ez, mert a jó és szép szöveg az olvasót is neveli, tanítja. Igaz, én inkább az ellenszenves divatok és hibák terjedésére figyelek föl, ami mégiscsak arról győz meg, hogy kihat a nyelvünkre a sajtó nyelve, tehát érdemes tisztességesen bánni vele.

Negyven évet töltöttél el ugyanazon a munkahelyen. A Magyar Szó meghatározó szerepet töltött be az életedben. Hogy érzed, változott ez alatt a négy évtized alatt a viszonyod a hivatásodhoz? Volt, amikor elvágytál innen?

– Sőt negyven és fél évet töltöttem itt. Elég konzervatív a szemléletem, és úgy gondoltam, ha valamit elkezdtem, akkor azt végig is kell csinálnom. Ma más a divat, szinte biztatják – vagy ijesztgetik – az embereket, hogy úgysem fognak az adott munkahelyen a nyugdíjaztatásukig maradni, keressék az új munkahelyet, ahol kevesebb vagy könnyebb munkával többet lehet keresni. Nem baj az, hogy sehol sem gyökeresedik meg az ember, vendégségbe jár haza, nincs közössége, a fontos, hogy legyen pénze. Ha kilátástalan helyzetbe kerültem volna, biztosan én sem teszek másként, de akkor sem lettem volna örökös vándor. Ha az ember megpróbál legalább egy jó közepes munkát végezni, ahhoz kell gyakorlat, tapasztalat, a mi szakmánkban ismernie kell a közösséget, amikor pedig mindez megvan, kár lenne továbbállni. Persze nem árt szeretni is a szakmát úgy, mint egy hivatást. Unalmasnak nem mondható, hiszen minden írás új kihívást jelent, szerencsésebb esetben pedig sikerélményt is. Mivel nem vágytam el innen, így nem is gondolkodtam azon, hogy jobb lenne-e mást választani.

Még sose kérdeztem meg: miért lettél újságíró?

– Általános iskolás koromban írtam néhány hírt a Magyar Szónak, utána részt vettem tudósítópályázatokon, nyertem is néhány díjat. A negyedik évet kezdtem az egyetemen, amikor a Magyar Szó ösztöndíjpályázatot írt ki. Lemondtam a további kölcsönről, maradtam az ösztöndíjnál, annál is inkább, mert ez biztos munkahelyet is jelentett számomra.

Mit szerettél/szeretsz legjobban ebben a hivatásban?

– A lapszerkesztést semmiképp sem, mert sokkal több feszültséggel jár, mint írni, amellett, hogy nem éppen nevezném alkotómunkának. Hajdanán élményt nyújtott a terepjárás, a kapcsolatok, a beszélgetések kiváló emberekkel, az ismerkedés a szinte ismeretlen apró települések történetével. Mindezt azonban magával vitte a háború. Mostanra a sajtóértekezletek váltak divatossá, a telefonos interjúk, az elektronikus levél. Mindez elég hűvös, idegen. Jó viszont elbeszélgetni a kollégákkal.

Hiányozni fog, hogy most leteszed a tollat?

– Némi pihenés után bizonyosan, de senki nem tiltott el a laptól. Az elvonási tünetek leküzdésére majd ismét kézbe veszem a tollat. Szent Istvánt ünnepeltük a múltkor, és az egyik barátom ötéves forma unokája mosogatta ebéd után az evőeszközöket. A nagyapja hívta a társaságba, amire ő azt válaszolta, hogy „nem is tudtam, hogy a munkát is lehet élvezni”. Majd ha ismét én is ezt érzem, akkor folytatom kimértebb ütemben.

A földhöz mindig közel álltál. Művelted a kertedet, pálinkát főztél, etetted a cinkéket… közben Radnóti, Arany verssorai motoszkáltak a fejedben. Jó útravalót kaptál. Ki/kik indítottak el ezen az érző úton?

– Gyerekkoromban nem álltam közel a földhöz, mert nem volt földünk, később viszont már jól éreztem magam a szántóföldön. Persze voltak ennek árnyoldalai: reggeltől estig kapálni vagy kukoricát szedni nem szórakoztató. Mégis úgy vélem, hogy jobb az, ha az újságíró valamicskét ért is ahhoz, amiről ír, nem pedig nyakkendőben és öltönyben próbál meggyőző riportot készíteni például a kombájnosról az irodában, inkább neki is a gépen volna a helye.

– Elgondolkodtató, hogy vannak olyan ismerőseim, akik nem nagyon kímélik a rosszalkodó disznót vagy a tyúkot, a madarakat viszont etetik. Lehet, hogy önmagunk téli napjainak a megszépítéséért tesszük ezt önző módon, nem is a madarakért. De ha már „érző” útról és madarakról kérdeztél: az is különös – és ezt csak most fedeztem föl –, hogy kisgyerekkorom legemlékezetesebb versei éppen „madarasak” voltak. Akkoriban kevés könyv akadt a családban, és amíg a fél osztályt járt nagyapám hét közben is elővette újraolvasni a vasárnapi Magyar Szót, én anyám egykori, a magyarok ideje alatt kiadott tankönyvét böngésztem sokszor, benne Tompa Mihálynak A gólyához és A madár fiai című versével, meg a Himnusszal.

És most hogyan tovább? Tervezel? Van üzenet a tarsolyodban? Vagy megy minden tovább a maga útján? Hiszen a kertet meg kell művelni…

– Várom a szép hosszú téli estéket, hogy sorra szedjem azokat a könyveket, amelyek fölhalmozódtak olvasatlanul körülöttem. A kertet pedig valóban meg kell művelni az anyagi haszon kilátása nélkül is, bár eddig meggyőztem magam arról, hogy az elvadult sarok nélkül cserbenhagyna a sok madár. Persze nincs szándékomban teljesen a candide-i kertművelés felé fordulni, bár az újságokat olvasva a világ történéseiről, olykor az sem volna meglepő. De azt Candiddal vallom, hogy az ember tegye a dolgát napról napra.

Fodor István 1977-ben az újvidéki Magyar Tanszék végzős hallgatójaként kezdett dolgozni a Magyar Szó zentai szerkesztőségében. 1987-től a Tiszavidék melléklet szerkesztője. 2007-től a Kitekintő, 2012-től ismét a Tiszavidék szerkesztője.

Díjak: a Magyar Szó újságírói díját kétszer vette át; a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díja; 2016-ban a vajdasági magyar közösség nyelvének és kultúrájának megőrzése érdekében végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

A meggyőződés egy életre szól

Fodor István Aranytoll-díjas újságírót, szerkesztőt a díjakról, elismerésekről, elvekről és a mindennapokról kérdeztem

Másfél évtizeden keresztül szinte naponta figyelhettem, hogyan ír, hogyan szerkeszt kollégánk, Fodor István. Láttam, miként alakítja, neveli a körülötte mozgolódó fiatalabb újságírókat, köztük engem is, és mi igyekeztünk minél többet elvenni abból a tudásból tapasztalatból, amelynek ő a birtokában van. Pontossága, nyelvi tisztasága, a hivatásához való hozzáállása mindannyiunk számára követendő példa. Fodor István fél éve vonult nyugdíjba, és azóta is rendszeresen hazajár a szerkesztőségünkbe, és ami még ennél is fontosabb, ír, szerkeszt és néha figyelmeztet bennünket helytelen megfogalmazásainkra. Négy évtizedes munkáját most újabb elismeréssel jutalmazták, hiszen a Magyar Újságírók Országos Szövetsége március 14-én Aranytoll-díjjal tüntette ki

Az utóbbi években az újságírás különböző területeiről kaptál elismeréseket. Hogyan vélekedsz a díjakról, milyen hatással vannak rád? Alakítanak még téged?

– Mindegyik díj valamilyen módon megtisztelő. Az Aranytoll olyan szempontból érdekes, hogy nem éppen azt a világnézetet képviselem, amit jelenleg a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, mégis nekem ítélték a díjat, és ezért is megtisztelőnek éreztem. A szakmai hozzáértésüket nem vonom kétségbe és az ideológiájukat sem, csak én nem azon az úton járok. Ami a díjakra összességében vonatkozik, a visszaigazolás miatt fontosak. Az is nagyon jó, amikor az olvasó dicsér meg, és ez a fajta elismerés is jólesik, hiszen ez egy szélesebb közönségtől, a szakmától jön, és alaposabb értékelés után történik. Az olvasói reagálás általában egy-egy írásra vonatkozik, habár olyan is elhangzik, hogy örömmel olvassák az írásaimat, és ez jó. Ez a visszaigazolás arra utal, hogy jó úton járok. Engem egyébként már nem hiszem, hogy el lehet téríteni a meggyőződésemtől, de jobb érzésekkel folytatom ugyanazt a munkát, amit korábban.

Egyetemi éveid végén kerültél a Magyar Szóhoz, és mindvégig hűséges maradtál a laphoz. Mi vitt előre a hétköznapokban, milyen újságíró akartál lenni, mire törekedtél?

– Minden írás egy alkotás. Mindig úgy voltam vele, és most is úgy állok hozzá, hogy a munkám az emberek elé kerül, és ha elolvassák, ne szégyenkezzek. Minden alkalommal, minden írásnál ez vezérelt. Vannak a szakmában olyan műfajok, amelyeket kis tapasztalattal egy idő után félkézzel megír az ember, de azokra ő sem figyel különösebben, meg az olvasó se. Amikor komolyabb műfajokhoz nyúlunk, már maga a műfaj megköveteli a felelősségteljesebb hozzáállást. Én mindig a munkámat akartam elvégezni, tettem a dolgom, nem éreztem, hogy különösebben nagyot alkottam, és ilyen szempontból jó a külső reagálás, a díjak. Egy kicsit maximalista vagyok. Ha a fémmunkás azt mondja, hogy ezt egy mikron pontosságúra kell megcsinálni, akkor nem lehet kettőre. Ez az újságírásban is így van, ha valamit meg lehet tökéletesebben írni, akkor én igyekszem úgy tenni, ha van rá időm, energiám. Ezt a szakmát egyébként behatárolja az idő, de igyekezni kell. Ha a fémmunkás munkadarabja nem jó, eldobják, itt meg bekerül az újságba, és olyan esetben szégyellnie kellene magát az újságírónak, hogy nem olyan munkát végzett, mint amilyet elvárnak tőle. Magammal szemben vagyok főleg ilyen kritikus. Soha nem a külső igényeknek tettem eleget azzal, hogy valamit jól megírtam, hanem magamnak.

Mindig arról beszélünk, hogy az újságírónak sokat kell olvasnia. Te ezt nem csak mondtad, hanem tetted is, a szerkesztőségben legtöbbször újsággal a kezedben találtunk.

– Az olvasás nagyon fontos, és abban reménykedtem, hogy nyugdíjas napjaimban több időm lesz rá. Már nem azért akarok olvasni, hogy nagyot fejlődjek, hanem hogy elolvassam azokat a műveket, amelyekre eddig nem volt alkalmam. A szakmán belül mindenképp olvasni kell. Szépirodalmat azért mert stilisztikailag, meg szókincsben sokat segít, tájékozódás szempontjából pedig a napi információkat. Rengeteget lehet tanulni a kollégáktól, a jó írásokból. Vannak a szakmában olyan fogások, amelyekre az ember felfigyel, és később alkalmazza, hasznosítja azt a tudást, amit összeszed az újságolvasás alkalmával.

Azt vallod, hogy szabad sajtó nincs, a politika mindent befolyásolni igyekszik. Szerkesztőként hogyan tudtad megtalálni az arany középutat, és mit tanácsolnál a mostani szerkesztőknek?

– A szerkesztéspolitikát nagyjából meghatározza a lap vezetése. A múlt rendszerben a párt irányított, de a párt gyakran kritikus is volt önmagával szemben. Ezzel a lehetőséggel az újságíró is élt. Akkoriban is voltak párttól független kritikai írások, és azt hiszem, ezekhez érzék kell. Ebben a mostani rendszerben is érezni kell, meddig mehet el a szerkesztő. Mindenesetre a háttérben az a legfontosabb, hogy ne ártson. Mi kisebbségi sajtó vagyunk és a közösségi érdeket is szolgálnunk kell, és ha tetszik, ha nem, ez már egy bizonyos öncenzúrával jár. Az embernek a fő célt kell látnia, azt, hogy az írásával árt, vagy használ a közösségnek. Sokan úgy vannak vele, hogy csak az igazságot kell megírni. Ilyen nincs, senki nem írja meg minden alkalommal, mindenütt az igazságot, nyugaton se, keleten se. Valamikor istenítették a nyugati szabad sajtót, és kiderül, hogy addig van szerintük sajtószabadság, amíg a liberális szemlélet érvényesül. Ahol már konzervatívabb, más gondolkodás is megjelenik, ott már azt mondják, nem szabad a sajtó. A sajtót mindenki igyekszik befolyásolni, nem csak a hatalmi pártok, hanem az ellenzékiek is. Ha van a szerkesztőnek egy koncepciója, és meggyőződése a saját igazáról, akkor nem fogadja el a befolyásolást.

Mi az, ami háttérbe szorul a mai sajtóban, és mi az, ami szerinted hiányzik a Magyar Szóból?

– A sokszínűség hiányzik nálunk. Talán túl sok a beszámoló, a tényközlés, ami egyrészt jó, mert azt mutatja, hogy élünk, alkotunk, őrizzük a hagyományainkat, viszont én hiányolom pl. a Közös íróasztalunk rovatot, azt a helyet, ahol kialakul egy kis vita, ahol az emberek győzögetik egymást, ahol előkerülhetnek ötletek, vélemények. Azt hiszem, hogy a sajtó határon innen és túl is besorakozott a pártok mögé. Mindenütt van kormánypárti és mindenütt van ellenzéki. Az ellenzéknek minden rossz, amit a kormány akar, és fordítva, és ez egyik sem teljesen igaz, viszont a sajtóban így tükröződik. A magyarországi ellenzéket figyelem, és minden ember látja, hogy mennyit fejlődött az ország az utóbbi tíz évben, de az ellenzéki sajtóból az derül ki, hogy ez a kormány mindent tönkretett, ellopott, rossz irányba halad az ország, tehát az a néző, olvasó, aki azt kíséri, az nem látja az igazságot. Az újságírónak azért kell minél tájékozottabbnak lennie, hogy mindent lásson, és állást tudjon foglalni, mert egyik oldal sem igaz.

Két könyv szerkesztése is vár rád. A Magyar Szó 75 éves évfordulójára készítesz egy kiadványt és egy anekdotagyűjteményt is gondozol. Hol tartasz a munkával?

– Gergely József kolléga hódegyházi anekdotáit olvasgatom, és azt gondoltam, hogy könnyebb lesz a szerkesztése, de annyi műfaj, annyiféle rövid írás lesz benne, hogy nehéz a válogatás. Még nincs nálam a komplett anyag, úgyhogy nem fogtam neki a szerkesztésének, csak olvasgatom, javítom őket. A 75 éves évfordulóra készülő kiadványnak még nem kezdtem neki, pedig az sürgős lenne. Az egy válogatás lesz a Magyar Szóban 75 év alatt megjelent írásokból, és ott az anyag begyűjtése hatalmas munka lesz, biztos beletelik két-három hónapba, míg összeáll.

Mindig érdekelt a szociográfia és fiatalabb korodban írtál is kisebb esszét a faludról. Szerinted a mai olvasó igényli a szociográfiai munkákat?

– Érdekelné, ha lennének jó szociográfusok. Illyéséktől a harmincas évektől egy nagy robbanás volt a vidék ilyen jellegű megismertetése, és később a szocialista rendszerben Magyarországon is születtek jó szociográfiai munkák, és most is születhetnének. A nálunk is uralkodó társadalmi gondok, az elvándorlás meg a népszaporulat csökkenése olyan kérdések, melyekről remek szociográfiát lehetne írni, ha volna megfelelő szakember. Ehhez olyan ember kell, aki egy kicsit újságíró, egy kicsit író, ugyanakkor tudományos érzékkel is meg van áldva, hiszen nagy kutatás, felmérés kell hozzá. Intézmények foglalkoznak ilyesmivel, de azokból inkább tudományos jellegű munkák születnek, viszont a szociográfiához stílusban és a látásmódban is kell az íróiság, mert igazán csak akkor olvasmányos.

Mennyiben változott meg az életed azóta, hogy nyugdíjas lettél?

– Nincs akkora kötöttség, és ez jó. Azért nem akartam napi munkát vállalni, hogy  megszabaduljak a feszültségtől. Amikor anyagot kérnek tőlem, akkor megint van határidő, fel kell dolgozni a témát, meg kell írni, de aztán megint nyugodtabb időszak következik, és ez a váltakozás már jobban megfelel. Most is szeretek bejárni a zentai szerkesztőségbe, hetente benézek, még az enyémnek érzem, és azt hiszem ez nem is múlik el, mert hatvanöt évből bő negyvenet ott töltöttem, és az a nagyobb része az életnek. Úgy is fogadnak egyébként a kollégák, mintha oda tartoznék.

Míg munkaviszonyban voltál, sokszor mondtad, hogy nyugdíjas napjaidban több időt szeretnél a kertben tölteni, rendezni akarod azt.

– Most, hogy nincs ez a kötöttség, tényleg sok időt a kertben töltök, szeretném szebbé tenni, jól érzem ott magam. Néhány évtizedes lemaradást kell helyre hoznom, és igyekszem ezt mielőbb megtenni. Termelek is, virágokat is ültetek, kipótolom a füvet.  A természettel nem nehéz kijönni, vannak törvényei, és ahhoz kell alkalmazkodni. A társadalomban sokat okoskodnak, a természetben minden nyugodtabb. Jó ott több időt tölteni.