Kapcsolatépítés a közös történelem jegyében

Mint ismeretes, II. Ulászló magyar király ötszáz évvel ezelőtt, 1506. február elsején kelt adománylevelével Zentát városi (civitas) szabadalmakkal és a pecséthasználat jogával ruházta fel. Az idén a szabad királyi várossá nyilvánítás fél évezredes évfordulója jegyében zajlanak az események a Tisza-parti városban. Ezek közé tartozott a Levéltári Napok rendezvény is, melyet a zentai Történelmi Levéltár és a Vajdasági Levéltárosok Egyesülete szervezett. A megbeszélés célja az volt, hogy a vajdasági, a szerbiai és a magyarországi levéltárak képviselői megismerhessék egymás tevékenységét, valamint kialakuljon közöttük az együttműködés. Garadnai Zoltán, a Magyar Országos Levéltár képviseletében például elmondta, hogy várják a szerbiai és a vajdasági kutatókat, látogatókat, mivel a közös történelem összeköti a munkájukat.
A rangos összejövetellel tulajdonképpen egy olyan régi gyakorlatot újított fel a szakma, amelyből egyben hagyományt is szeretne teremteni az elkövetkező időszakban. Többek között erről számol be Fodor István főlevéltáros, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója, az említett egyesület elnöke.
- Valóban, tizenöt évvel ezelőtt már voltak ilyen találkozóink, amelyeknek a háború vetett véget. Örülök neki, hogy az elismert magyarországi és a szerbiai szakemberek egyaránt megjelentek, ugyanis érkeztek képviselők az Országos Levéltárból és Budapest Főváros Levéltárából csakúgy, mint a Szerbiai Történelmi Levéltárból és a belgrádi fővárosi intézményből is. Az első lépés, amelyet nevezhetnénk diplomáciainak is, jól sikerült. Természetesen személyes kapcsolataink korábban is voltak. Egyik vendégünk, dr. Szögi László, a Magyar Levéltárosok Egyesületének az elnöke támogatott minket, hogy alakítsuk meg ismét a Vajdasági Levéltárosok Egyesületét, amely valamikor önállóan működött, de a háborúban szintén megszűnt. Másfél éve újra létezünk, és az egyesület a Levéltári Napok szervezéséből is kivette a részét.
A rendezvény tulajdonképpen több volt annál, mint amennyit itt Zentán láttak belőle, gondolok az előadásokra és a kiállításokra, mert a pesti kollégákat Szabadkán, Újvidéken, Mitrovicán és Belgrádban is fogadták. Úgy érzem, sikerült rendezni a már említett kapcsolatokat, hiszen Szögi úr, amikor megnyitotta A Vajdaság és a Magyar Köztársaság levéltárai című kiállítást, egyben felajánlotta, hogy kössünk szerződést, melyben konkrétan lefektetnénk a kutatók együttműködését, az anyagok, kiadványok cseréjét, a közös projektumokat. Erről a kiállításról egyébként a tartományi Oktatási és Művelődési Titkárság és Zenta község önkormányzatának a támogatásával egy nagyon tetszetős katalógust is kiadtunk, valamint egy CD-t, amely az idei kiállításaink anyagát tartalmazza. Ez utóbbit is a már említett titkárság segítette, szerkesztéséért és összeállításáért viszont a munkatársaink mellett a GAS Softwares céget illeti dicséret.
* A lakosság életében milyen szerepet vállal a levéltár?
- A zentai Történelmi Levéltár a városháza tornyában van, amit kilátónak is használunk. A diákok, szervezett kirándulócsoportok szívesen keresik fel a helyet. Ilyenkor nemcsak a városról és annak a történelméről, hanem a levéltárról is kapnak egy kis ismertetőt. Azt hiszem, a gyerekek eddig is tudták, hol van a levéltár, de most, a különböző törvények kapcsán, a szüleik is kénytelenek voltak rájönni. A vagyon-visszaszármaztatás kapcsán a lakosság körében is tudatosodott, merre találhatnak meg minket. Volt olyan nap, amikor 30-40 ügyfelet is fogadtunk, a kollégáim derekasan helytálltak, nagyon elégedett vagyok velük. A korábban átvett, nehezebb kérvényeket még kutatjuk, de itt áll nálunk legalább harminc feldolgozott, kész tárgy, amelyekért az igénylőknek el kellene jönniük. Igaz, hogy az okmányok beadásának a határideje csak június végén jár le, de félek, hogy azoknak a kérelmeknek, amelyek még ezután érkeznének, már nem tudunk eleget tenni. Mi mindenkinek válaszolunk, de előfordulhat, hogy a tőlünk kapott anyagot már nem használhatják fel, hiszen Belgrádba kell azt továbbítani.
* Min dolgoznak jelenleg, és mi szerepel még a terveikben?
- Egy hatalmas feladaton dolgozunk, melynek az a lényege, hogy a vajdasági levéltárakban felmérjük az összes fondot, vagyis írott anyagot, amely 1918 után keletkezett. Mivel ennek a munkának én vagyok a vezetője, elmondhatom, hogy az első szakaszon túl vagyunk, most jön a második, a formába öntés. Remélem, az idén ezzel is végzünk. Ilyesmi nem készül túl gyakran, ezért úgy vélem, ez a kiadvány lesz a levéltárosok Bibliája az elkövetkező három-négy évtizedben. A megőrzés szempontjából is nagyon lényeges, hogy a meglévő anyagainkat nyilvántartásba vegyük. Ez tulajdonképpen magyarországi projektum, az ottani levéltárosok kezdeményezték, Szlovákiában például már megvan az úgynevezett fond és állagjegyzék.
Az 500 év kapcsán őszre, a városnapi ünnepségsorozat keretében még szervezünk egy tudományos tanácskozást, melynek a szabad királyi városok lesz a témája. Az anyagiak tartományi forrásból már biztosítottnak tűnnek.
* Már érintette is a témát, de az is nyilvánvaló, hogy ebből a beszélgetésből sem maradhat ki az anyagi helyzetre vonatkozó kérdés.
- Nagyjából olyan, mint a tanügyben, vagy egy kicsit rosszabb. Jó is meg nem is, hogy van lehetőségünk a saját jövedelemszerzésre, de ha azzal foglalkozunk, akkor az alaptevékenységünk nem halad. Vállalatokban és egyéb helyeken rendezzük az irattárakat, ezzel pénzt keresünk, amivel viszont a fizetésünket pótolhatjuk. A tartománytól csak pályázatok útján szerezhetünk pénzt, a levéltár fenntartója Zenta, illetve a szomszédos községek. A zentai Történelmi Levéltárhoz ugyanis öt község tartozik, a miénk mellett Magyarkanizsa, Ada, Óbecse és Szenttamás. Itt tizenketten dolgozunk, öten pedig az óbecsei részlegünkben, ahol a szenttamási anyag is található. Ezt abból a megfontolásból rendeztük így, hogy az ügyfeleknek ne kelljen annyit utazniuk. A folyamatos működést fenn tudjuk tartani, épületeink is vannak, sőt, szabad hely is a raktárainkban. A zentai bútorgyárban, amely az egyik tárolóhelyünk, van még 400 négyzetméternyi, kívül-belül egyaránt romos rész, melyet a közeljövőben szeretnénk rendbe tenni. Igaz, az itteni munkaterületünk kicsit még szűkös, annak ellenére is, hogy hosszú idő után most kaptunk egy újabb helyiséget a városházán.
A levéltár közvetetten kiadói tevékenységgel is foglalkozik, az intézmény és a helytörténészek könyveit három sorozatban a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre jelenteti meg. Az igazgató úr arra kért, legyen ez egy másik beszélgetés témája. Az pedig egy újabb híré, hogy hamarosan átadják a helybeli tehetséggondozó gimnáziumnak azt a könyvcsomagot, amelyet Budapest Főváros Levéltára hozott ajándékba. Akik pedig még ennél is bővebben szeretnének tájékozódni a zentai Történelmi Levéltár munkájáról, azok keressék fel a www.zentarhiv.org.yu honlapot.

Áll, várja a sorsát, porosodik

Levéltári helyzetkép – Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója nyilatkozott

Az Előttem az utódom címen nemrégiben Zentán megtartott konferencián tette fel a kérdést Fodor István igazgató, aki egyben a Vajdasági Levéltárosok Egyesületének elnöke, hogy a magyar autonómiai törekvések keretében hogyan látják a kultúrpolitikával foglalkozók a levéltárak helyzetét.

Ennek kapcsán kérdeztük az igazgatót többek között arról, hogy vannak-e megfelelő szakemberek, akik a polgárokat és a kutatókat kifogástalanul ki tudják szolgálni. Mi a helyzet a történelmi korokból ránk maradt dokumentumokkal? Porosodnak valahol, vagy feldolgozott iratokként hozzáférhetőek az érdeklődők számára?

Kimaradtak a levéltárak a stratégiai tervezetből?

– A kérdésemre adott válaszból kiderült, hogy rá se gondoltak a levéltárakra. Ez azonban szerbiai szinten is jellemző. Állami intézmény vagyunk, közszolgálati tevékenységet végzünk, de még egy tizenöt évvel ezelőtt meghozott törvény szabályozza a munkánkat, ami nem felel meg a mai követelményeknek. Sajnos nincs normatívumunk sem, ami meghatározná, hogy egy levéltárban milyen és hány szakembernek kell dolgozni. A lényeg tehát, hogy Vajdaságban az anyag nyelvét és mennyiségét, valamint a történelmi korokat is figyelembe véve, nem felel meg a levéltárosok összetétele. A legtöbb helyen például nincs elég, a magyar nyelvet jól ismerő szakember, aki írni, olvasni, értelmezni tudná az iratanyagot. Dél-Bánátban, Fehértemplomon tíz-tizenketten dolgoznak, közülük egy tud magyarul, de már nyugdíj előtt áll. Pancsován magyar szempontból hasonló a helyzet, bár ott van jócskán német nyelvű anyag is. Nagybecskereken ketten-hárman tudnak magyarul, Nagykikindán viszont régóta rendezetlen a dolog. Ott egyetlen kolléganő volt, aki tudott magyarul, most azonban egyetlenegy sincs. Zentán, Szabadkán e tekintetben jól állunk, tudnak a szakembereink magyarul is, szerbül is. Zomborban, az egykori megyeszékhelyen viszont katasztrofális a helyzet, egyetlenegy kolléganő magyar! Újvidéken a városi levéltárban egy-kettő, a Vajdasági Levéltár hatvanvalahány alkalmazottja közül pedig mindössze hárman-négyen tudnak magyar ügyfelekkel foglalkozni. Ezekben a levéltárakban nem ártana még pár magyarul beszélő szakembert fölvenni.

A nyelvtudás fontos az ügyfelek miatt. A dokumentum feldolgozásban nem okoz fennakadást?

– Ha nem tudják kiszolgálni anyanyelvükön az ügyfelet, akár anyagilag is megkárosíthatják. Például a vagyon-visszaszármaztatás kapcsán. Nem igaz, hogy a magyarul nem tudó ember ki tudja keresni a magyar dokumentumokból azt, ami a polgárnak kell. Másrészt a legjobb levéltárosoknak kellene foglalkozniuk a kutatókkal, ha azonban nem ismerik a nyelvet, nem lehetnek a segítségükre. Ebből akaratlanul is ferdítések születhetnek a kutatott közeg történelmére vonatkozóan.

Az írott anyag feldolgozására nézve mit jelent mindez?

– A dokumentum áll, várja sorát, porosodik földolgozatlanul. Mostanában történt éppen egy érdekes eset a Szerbiai Levéltárban. Az új igazgató az elfekvő iratanyagoknak is utána nézett, és fölfedezett több olyan dokumentumot, amihez harminc éve senki sem nyúlt. Nyilatkozataiból az derült ki, hogy valaki jegelte a szerb történelemnek az első világháborúra vonatkozó részét. Valójában azonban az lehet – hiszen ezek a dokumentumok már régen kutathatóak –, hogy nincsenek olyan szakemberek, akik értenék a magyar, német és más nyelvű anyagot. Három évvel ezelőtt a Vajdasági Levéltárosok Egyesülete együttműködési szerződést írt alá a Magyar Levéltárosok Egyesületével, ami ebből a szempontból is fontos lehet, hiszen a szakember-cserét is magába foglalja.

Ezt az együttműködést szerbiai szintre emelik hamarosan.

– Nagy örömömre szolgál, hiszen személyesen is hozzájárultam ahhoz, hogy február 20-án Belgrádban a Szerbiai Levéltárosok Egyesülete együttműködési szerződést köt a Magyar Levéltárosok Egyesületével. Ez keretet adhat ahhoz, amiről az előbb beszéltünk, hogy kollégákat hívjunk, akik karöltve az itthoni szakemberekkel megfelelően feldolgoznák a magyar iratanyagot.

Ez pillanatnyi megoldást jelentene. Hosszabb távon mi a teendő?

– Számtalan fölmérés készült a vajdasági levéltárak általános helyzetéről. Úgy tudom, hogy ez eljutott tartományi szintre, de valamelyik fiók mélyén megfeneklett. Mi a megoldás? Le kell porolni a dokumentumot, és az érvényes határozatokat, törvényeket betartva alkalmazni kell a részarányos foglalkoztatottságot, azzal a kitétellel, hogy a levéltárban őrzött iratanyagoknak a nyelvi összetételét is figyelembe kell venni ez esetben.

Szerbia kényszer hatására cselekszik 

Az Oltvai Ferenc díjjal kitüntetett Fodor István, a Zentai Levéltár igazgatója nyilatkozik lapunknak a levéltárak szerepéről, saját munkásságáról, az 1944-es események történelmi értékeléséről
* Igazgató úr, mi a levéltár funkciója, milyen célt szolgál?
- A Zentai Levéltár a bácskai Tisza-mente vidékét fedi egészen a magyar határtól Szenttamásig. Ha a konkrét feladatokat nézzük, akkor azt mondhatom, hogy minden dokumentumnak megvan a maga értéke, élete és a megőrzési ideje. A levéltárakra vonatkozó törvény értelmében vannak olyan dokumentumok, amelyek örök időkig megőrzendőek. A mi feladatunk elsősorban ezeknek a dokumentumoknak a begyűjtése, rendezése, megőrzése, illetve a kutatók rendelkezésére bocsátása. De nem csupán kutatók kereshetik fel a levéltárakat. Vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyszerű, hétköznapi embereknek is jól jön azoknak a megléte. Most például a magyar állampolgárság ürügyén naponta megkeresnek bennünket az emberek, hogy hozzájussanak azoknak az iratoknak a másolatához, amelyeket az állampolgársági kérvényhez kívánnak csatolni. Ez a mostani példa pedig a polgári jogok érvényesítése tekintetében fontos.
* A zentai levéltárban folyamatos volt a modernizáció. Előbb mikrofilmre vették az anyagokat, majd digitalizálták őket. Megítélése szerint ebben a tekintetben hol áll a zentai levéltár a többihez viszonyítva?
- Az elsők között kezdtük meg a fontosabb dokumentumoknak a mikrofilmre rögzítését. Ezt a munkát az elődöm, Dobos János indította el több mint három évtizeddel ezelőtt. A mikrofilmre rögzítés az egyik legmegbízhatóbb anyagmentési módszer. Sajnos, egyben a legdrágább is. A számítógépek korszakában elterjedtek a digitális fényképezőgépek, így mi is ezekre tértünk át. Jelen pillanatban több százezer ilyen digitális felvételünk van. A technikai fejlesztés tekintetében a zentai levéltár volt az első, amely olyan berendezést szerzett be, amely képes digitalizálni, vagyis elektronikus formába önteni a mikrofilmre vett anyagot. Nem tudok arról, hogy Szerbiában más levéltár rendelkezik-e ilyen géppel. Ami a honlapunk minőségét, szerkezetét illeti, véleményem szerint megállja a helyét ha nem is világ-, de közép-európai tekintetben. Habár nem szorosan a technikai fejlesztéshez tartozik, de egy levéltár esetében mégis fontos az anyag elhelyezésének kérdése. E téren is sikerült megoldanunk a gondokat, körülbelül 2000 négyzetméternyi területet sikerült adaptálni.
* A Zentai Levéltár arról ismert, hogy az Önöket felkereső polgárokat a lehető legkészségesebben igyekeznek kiszolgálni. Nem mindenütt van ez így...
- A nagy levéltárak sokszor nem győzik kiszolgálni az ügyfeleket. Ebben az esetben érthetőek is a gyakori kritikák. A kisebbek esetében viszont már nem fogadható el ez a szempont. Az én alapelvem az, hogy az elégedett ügyfél a jó ügyfél. A levéltár pedig elsősorban azért van, hogy kiszolgálja az ügyfeleket. A kérelmeknek így is, úgy is eleget kell tenni - a törvény értelmében 30 nap áll rendelkezésünkre arra, hogy közigazgatási eljárás keretében eleget tegyünk a kéréseknek. Ha pedig így van, akkor miért húzzuk az időt? Úgy gondolom, hogy nem lehet célunk a szándékos időhúzás.
* Ön Apró Erzsébettel együtt elkészítette a vajdasági levéltárak magyar anyagára vonatkozó kiadványt. Várható-e ehhez hasonló munka a közeljövőben is?
- Ezt a könyvet tekintem az életművemnek. Nehéz volt az összeállítása, mert sok helyen falakba ütköztünk. Erzsébet szakmai tudása nélkül elképzelhetetlen lett volna az anyag rendezése. Az idő távlatából nézve ez az anyag nem teljes. Voltak olyan fondok, amelyeket nem mertem feldolgozni. Ilyen például az 1941-től 1944-ig terjedő időszak. Nagyon időszerű lenne ennek az anyagnak egy egységes kötetbe való foglalása. Ez egy nagy projektum, amely az egész Kárpát-medencére kiterjed. Budapest Székesfőváros Levéltára intézi az ezzel kapcsolatos műszaki ügyeket. Nemrégiben megjelent ennek a munkának a kárpátaljai kötete. Ugyancsak érdemes lenne egy áttekintő, részletes leltárt adni mindazokról a dokumentumokról, amelyek arra az időszakra vonatkoznak. A nagy előnye az lenne, hogy a helytörténészek - akik idegenkednek a levéltári kutatástól - ennek alapján hozzákezdjenek ezek feldolgozásához.
* Ha már 1944-nél tartunk: mit gondol a tudóstestületek felállításáról, számít-e általa nagyobb horderejű eredményre?
- Szerbia ebben az ügyben kényszer hatására cselekszik. A saját szennyesét ugyanis senki sem teregeti ki szívesen, s legfőképp nem önként. Ezért magától a bizottságoktól különösebb eredményt nem várok. Az igazság kiderítéséhez sajnos további kényszerítő eszközök lesznek szükségesek, illetve megfelelő kutatógárdákat kell bevonni hozzá. A lényeg a részletekben rejlik. Nem elmélkedni kell, s nem számháborúkat vívni a tudós uraknak és hölgyeknek, hanem a levéltárakat kell feltérképezni, feldolgozni. És további nyomásgyakorlásra lesz szükség ahhoz, hogy a zárolt anyagokat az állam hat évtized után végre kutathatóvá tegye. Az akadémiák feladata ebben a kérdésben megítélésem szerint a politikacsinálás. Abban az értelemben, hogy a nagy levéltárak anyagai az ő ráhatásuknak köszönhetően megnyíljanak: a Vajdasági Történeti Múzeum, a Belgrádi Levéltár, a Vajdasági Levéltár... Az anyag feldolgozása után a történészeknek, jogászoknak kell levonniuk a megfelelő konzekvenciákat. A rehabilitáció és a kártérítés jogi értelemben csak ezután következhet. Ha a döntéshozók lelkiismeretesen végzik a dolgukat, akkor egy évekig tartó munkára van szükség, hogy mindez szakszerűen legyen feldolgozva. Én és munkatársaim mindebben természetesen partnerek vagyunk, leszünk.
* Saját tapasztalatom az, hogy az 1920-30-as évek sincsenek teljesen feldolgozva. Itt is sok a hiányosság, a levéltári források sok esetben e téren sem teljes mértékben hozzáférhetőek.
- Valóban, ez az időszak sincs teljes mértékben kikutatva, feldolgozva. Pedig nagy szükség lenne erre. A levéltárak sajnos olyan állapotban vannak a legutóbbi létszámstop miatt, hogy gondolni sem merünk az ilyen nagy projektekre - mert az Ön által említett időszak a politikai, a gazdasági és a társadalmi vonatkozásai alapján ide sorolható. Most már nem a politika ennek az elődleges gátja, hanem az anyagiak hiánya. Ebben a konkrét esetben a gond az, hogy ehhez a munkához nem csupán levéltárosokra, hanem szakképzett történészekre is szükség lenne, akik a téma összetettsége miatt a különböző területekre lebontva tudnák értékelni az adott korszakot. Ez pedig az anyagiak miatt jelen pillanatban kivitelezhetetlen.
* Hogyan fogadta a közelmúltban kapott elismerést?
- Teljesen váratlanul ért, mivel nem készítettek fel rá. A meglepetés ennek köszönhetően teljes volt. Az pedig magától értetődő, hogy jóleső érzéssel, hiszen több mint 28 éve állok a Zentai Levéltár élén, s ebben a majd három évtizedben minden nehézség ellenére álltuk a sarat, tettük a dolgunkat.

A vajdasági levéltárosok nagykövete

Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója nem egészen egy év alatt négy rangos elismerésben részesült. Tavaly októberben a Csongrád megyei levéltártól megkapta az Oltvai Ferenc-díjat, az idén a magyar levéltárosok kongresszusán egy neki szentelt kiadvánnyal kedveskedtek neki a kollégái Tanulmányok a 60 éves Fodor István tiszteletére címmel, itthon átvehette a dr. Dimitrije Kirilović-díjat, a Vajdasági Levéltárosok Egyesületének elismerését, majd augusztusban Széchényi Ferenc-díjjal tüntették ki.
- Végtelenül nagy öröm ez számomra - kezdte a beszélgetést -, hiszen a mi szakmánkban legalább 30 évet kell lehúzni ahhoz, hogy elismerjék a munkánkat, nekem még másfél évem hiányzik, és meglesz a három évtizedem itt a levéltárban. Az Oltvai Ferenc-díj indoklásában a vajdasági levéltárosok nagykövetének neveztek a két levéltár közötti kapcsolat kitartó építéséért. A kiadvány a 60 éveseknek kijáró szokásos tiszteletadás Magyarországon, a vajdasági levéltárosok elismerésének pedig azért örülök, mert arra vall, hogy mindkét országban elismerik a tevékenységemet. A Széchényi Ferenc-díjról nem is álmodtam, mert ez a legmagasabb kitüntetés a közgyűjtemény szolgálatáért. Hozzátenném: a szakmai előmenetelben is a csúcsra értem, tavaly ugyanis levéltári tanácsos lettem.
" Mit emelne ki a zentai Történelmi Levéltár fejlesztése kapcsán?
- Amikor idejöttem, akkor 500 négyzetméter raktárfelületünk volt, most 2300 négyzetméterrel rendelkezünk, igaz, több épületben. Talán az egyetlen levéltár vagyunk, amely nem küszködik kimondottan raktárhiánnyal. Remélem, hónapokon belül megoldódik az Ady Endre utcai raktárunk tetőzete teljes felújításának a kérdése is, amiért másfél évig küzdöttem. Ha ez sikerül, akkor egy gonddal kevesebb marad az utódomnak, aki úgy három év múlva átveheti a helyemet. A levéltár minden dolgozójának tűrhető minőségű számítógépe van, Szerbiában az elsők között volt mikrofilmező berendezésünk, van filmszkennerünk, amelynek segítségével a már filmre vett anyagot visszadigitalizálhatjuk. A szakemberállományunkra nem lehet panaszom, habár igen kis helyre vagyunk összezsúfolva, a munkahelyiségek hiánya számunkra is gond. Ennek ellenére a kutatókat is fogadni tudjuk.
" Milyen jelentős projektumok valósultak meg a nemzetközi kapcsolatok építése révén?
- Tavalyelőtt Debrecenben tartották meg a magyar levéltárosok kongresszusát. Ott egy olyan szándéknyilatkozatot sikerült tető alá hozni, amelyet Jugoszlávia összes utódállamának az egyesülete aláírt, csakúgy, mint a közép-európai országok. A dokumentum célja az volt, hogy az európai normák és munkamódszerek felé irányítsuk a tevékenységünket. Nyíregyházával szintén működik a kapcsolatunk, felkérésre hamarosan tartok ott egy előadást a Kárpát-medence levéltári forrásai című kiadványunk kapcsán. Egy magyarországi kolléganővel készítettük el a vajdasági kötetet, amelyben benne van az összes levéltár összes 1918 előtt keletkezett fondja. Egyébként egész rendezvénysorozat kerekedett a megjelenése köré, hiszen nemcsak bemutattuk, hanem Budapest Főváros Levéltára segítségével oktatást is szerveztünk a vajdasági levéltárosoknak a régi anyag rendezéséről, tartottunk egy restauráló tanfolyamot, kiállításokat cseréltünk. A Csongrád megyei levéltárral dolgozunk az 1944/45-ös események kutatásán egy előre elképzelt nyomvonal mentén. Köztudomású, hogy amint Sólyom és Tadić elnök urak kezet fogtak ez ügyben is, Zentán egy hét múlva már tanácskozást rendeztünk szerb és magyar előadókkal, majd Szegeden beszélgettünk az újvidéki razziáról. Folyamatban van Molnár Tibor kollégám egy dokumentumgyűjteményének az előkészítése, de megemlíthetem azt is, hogy Nagybecskereken, a vajdasági levéltárosok hamarosan sorra kerülő éves kongresszusán bemutatjuk egy magyar levéltári módszertani füzetnek a fordítását, amelyen több kollégával dolgoztunk.
" A Széchényi Ferenc-díj kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a kitüntetés valószínűleg egy kicsit biztatást is arra, hogy az 1944-45-ös események kutatását sikerre vigyék.
- Kemény és nagyon nehéz munkával elérkeztünk addig, hogy már az 1944/45-ös események is kutathatóak. Még mindig van ellenkezés, hiszen a saját szennyesét senki sem teregeti ki szívesen, vagyis nem reális az elvárás, hogy a feltáráshoz a szerb állam még pénzt is adjon. Maradt a magyar államra való támaszkodás, de úgy látszik, ebben túlbecsültük az anyaország szerepét és a támogatási készségét. A tartományi parlamentben is nagy ígéretek hangzottak el, mi pályázunk, kilincselünk, de erre a célra a mai napig nem érkezett sehonnan anyagi fedezet. Mivel engem bíztak meg a regionális levéltárakban folyó kutatás koordinálásával, a zentai levéltár terhére bejártam az egész Bánátot, meg néhány bácskai levéltárat is, de tovább nekünk sincs erre pénzünk. Elértük azt is, hogy a történészi vegyes bizottság szerb oldalának az elnöke megírta a leveleit a levéltáraknak és a felkért kutatóknak, ami egyben felhatalmazás is. Ezt is méltányolni kell, mert eddig erre sem volt példa. Néhány kolléga segítségével összeállítottuk az 1941 és 1950 közötti összes olyan fond jegyzékét, ami a Vajdaságban és a belgrádi levéltárakban fellelhető. Ez 16 ezer méter anyag, egy része Szerbiára vonatkozik, egy része más jellegű, de még a legoptimálisabb esetben is 3-4 kilométer anyagot kellene átnézni. Kidolgoztunk a módszertani utasításokat, az űrlapokat, s össze kellene jönnünk, hogy egységesítsük a kutatási módszereket, de ennek az összejövetelnek a megtartására már nincs pénzünk. Vagyis noha ''ugrásra készen állunk”, itt megtorpantunk!
" A saját kedvtelésére mivel foglalkozik?
- Egy héttel ezelőtt górét csináltam a barátomnak. De komolyra fordítva a szót, van összegyűjtött anyagom a Miskei-fürdőről és Felsőhegyről is. Ezeket valóban a saját kedvtelésemre írnám meg, de bizonyára csak akkor kerül rá sor, ha nyugdíjas leszek. Mint igazgató most inkább levéltári tervezési, fejlesztési kérdésekkel foglalkozom, és általában ilyen témájú előadások megtartására kérnek is fel.

Harminckét év „kényszerpályán”

Fodor István zentai levéltáros

A jó levéltáros élete – szolgálat, aki a közösség javáért végzi munkáját – írta egyik kötetének előszavában Kiss András tavaly elhunyt kolozsvári történész és levéltáros. Ezt tette

Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója az elmúlt 32 évben: a zentai, illetve a vajdasági magyar közösséget szolgálta fáradhatatlanul.

A zentai levéltár első emberével nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk életéről és levéltárosi tevékenységéről.

– Édesanyám nagyközi lány volt, az úgynevezett Vatikánból származott, itt ugyanis mélyen vallásos emberek éltek. Én viszont a Kisközben láttam meg a napvilágot, s egyszer, amikor édesanyám a kukoricaföldön keresztül cipelt, megbotlott, és pólyástól jó messzire elhajított. Már akkor is látszott, hogy valószínűleg ez az ember egyszer sokra viszi az életben – kezdte élettörténetének ecsetelését Fodor István.

– Mindig is műszaki beállítottságú ember voltam, s talán maradtam is. Zsendülő koromban is elektromos hálózatot szereltem zseblámpaelemek és -égők segítségével. Ugyanis 1961-ben vezették be a falunkba az elektromos energiát, és amikor láttam, hogyan ássák le a karókat, gyufásdobozzal vályogot vetettem, hogy két kis házat össze tudjak rakni. Két-három villanykarószerűségre zseblámpaizzókat helyeztem, a végükre pedig elemet kötöttem. Így a magam gyártotta faluban is kigyulladtak a fények. Anyám mondta egyszer: „Fiam, te játszani sem tudtál, mert amikor játszottál, akkor is dolgoztál.” Valószínűleg valamilyen génhiba lehetett ez a teljesítménycentrikusság, öröklött dolog, ami szerencsére megmaradt a későbbiekben is, mivel sokat dolgoztam az életemben.

Jó tanuló volt?

– Végül is az voltam, de a teljesítménycentrikusság miatt majdnem ráfáztam. Valahogy mindig kiköveteltem az eredményeimért a jutalmat, s elég makacs és szókimondó tanuló voltam. Elégé megdöbbentem, amikor elolvastam a magamról készült, az akkoriban szokásos jellemzést. Ugyanis azzal kezdődik, hogy „szemtelen, erőszakos”, majd pedig azzal folytatódik, hogy „ha ő nem lett volna, akkor az iskolánk ebben az évben egyetlenegy díjat sem söpört volna be a községi és a tartományi versenyeken”. Zentai gimnazistaként, ami érdekelt, abból jó jegyem volt, ami pedig nem érdekelt, abból kevésbé jó, de jeles eredménnyel végeztem el a gimnáziumot. A matematikával problémám volt, mert a tanárral, Dódi bácsival nem jól jöttünk ki. Én persze akkor is tudtukra adtam a tanároknak, ha valakivel nem értettem egyet. Dódi bácsi pedig a maga módján szólt, hogy ez így nem lesz jó. Lehet, hogy a további pályámat is az határozta meg, hogy a matematika nem volt az erősségem, de mint falusi gyereknek, komoly elképzelésem nem volt arról, hogy milyen egyetemre is szeretnék járni. Azzal viszont tisztában voltam, hogy nekem egyetemre kell járnom. A gyerekeket szerettem, részt vettem a különböző ifjúsági mozgalmakban is, ahol tudtam bánni a fiatalokkal ezért úgy gondoltam, nekem a tanügy megfelel, de hősiesen bevallom, ha Újvidéken a mezőgazdasági kart találom meg előbb, lehet, hogy mezőgazdasági mérnöknek tanultam volna. Végül a földrajzi egyetemet találtam meg a leghamarabb és beiratkoztam, s idejében el is végeztem.

Ha jól tudom, repülni is szeretett volna…

– Valóban szerettem volna repüléssel foglalkozni, vitorlázni és ejtőernyőzni. Ez viszont nem adatott meg nekem, mivel már akkor felfedeztek nálam egy kis szívhibát, oda viszont teljesen egészséges emberek kellettek. Ám amikor nem valósult meg valamelyik álmom, mindig találtam kiutat. Lehet, hogy ez terelt a modellezés irányába, amiből szintén a maximumot igyekeztem kihozni. A legjobb eredményem vitorlázórepülő-modellezésben született, amikor holtversenyben első voltam Jugoszláviában, de utána a szétdobásos startot elizgultam, és végül a hatodik helyen végeztem az akkori ország területén.

Az egyetem után Ormon tanított földrajzot…

– Abszolvensként kerültem Oromra, néhány vizsgám még hátramaradt a diplomáig. Ekkor már képben volt a leendő feleségem, Novák Gizella, mára nyugalmazott matematikatanárnő, aki Szabadkán járt egyetemre. Orom valahogy meg is felelt számunkra, így félúton Zenta és Szabadka között, ezért Tímár bácsitól, az igazgatónktól megérdeklődtem, tudnék-e lakást kapni. Erre ő azt válaszolta, hogy lakást legényembernek nem adnak. Erre azt válaszoltam neki, hogy ezen tényleg ne múljon... Nemrég ünnepeltük a negyvenéves házassági évfordulónkat.

Ezután Zentára kerültek….

– 27 évesen vittek el katonának, ezután pedig még egy évet tanítottam Ormon és Oromhegyesen, de ez már nem volt az igazi. Ekkorra a feleségem is végzett az egyetemmel, és meghallottuk, hogy Zentán a matematikatanári állás mellett földrajz szakost is keresnek, s úgy voltunk vele, ha kell nektek matematikus, akkor nesztek földrajzos is. Így a nejem révén kerültem Zentán földrajztanárként állásba.

A középiskolában is volt igazgató, innen viszont eltávolították. Miért kellett elmennie az iskola éléről?

– Zentán megindult a csillagom felfelé, ugyanis ekkor kezdődött el a város középiskoláinak az integrációja, amikor is öt iskolából egyet csináltak, de senki sem vállalta el az iskolaigazgatói címet. Ezt nekem is felkínálták, én persze vakmerő voltam, mint a cigány lova, s úgy voltam vele, hogy próbáljuk ki. Tulajdonképpen ekkor még harmincéves sem voltam, de a zentai középiskolák igazgatója lettem a párt, no meg a Jóisten akaratából, és jól is ment. Sikerült mederben tartani a dolgokat. Nagyon sok gond volt, munkaerő-felesleggel is küszködtünk, ugyanis 17 ember sorsát kellett úgy-ahogy elgereblyézni, más szakembereket pedig foglalkoztatni. Volt talán 200 tanárunk, ugyanennyi bedolgozó, meg legalább 1800 diákunk. Ebből is látszik, hogy nem gondoltam teljesen át, amikor ezt elvállaltam. Sikerült elég jól megmozgatnom a társaságot, mivel különböző tanfolyamokat is tarthattunk, amelyeket persze megfizettek, én meg ebből kifizettem az embereket. S ebből is lett a baj. Ugyanis egy épületben voltunk az úgynevezett általános középiskolával, ennek az intézménynek a vezetőségének kevesebb lehetősége volt, de állítom, hogy kicsit lustábbak is voltak. Mindez 1980 táján történt, s úgy tartották, ha már egy fedél alatt vagyunk, akkor pénzt kértek erre is, meg arra is, én meg nemcsak mondtam, hanem valószínűleg meg is mutattam nekik, hogy nem kapnak, amit persze nem lehetett megtenni akkoriban. Viszont azt sem lehetett, hogy valakit azért rúgjanak ki, mert jól gazdálkodik, ezért mondvacsinált ügyekkel próbálkoztak, de egyik sem jött össze nekik. Ekkor nacionalistát próbáltak belőlem faragni. Nacionalistának lenni akkoriban még nem számított dicsőségnek, mint mondjuk manapság… Két év telt el így, s nem tudom, hogy Szűz Márián kívül még ki tartott a kötényében, de ekkor kínálták fel számomra a levéltár igazgatói állását, vagyis gyakorlatilag ez a 32 év számomra kényszerpálya volt.

Akkoriban milyen állapotok uralkodtak a zentai levéltárban?

– Kezdjük azzal, hogy amikor felajánlották ezt az állást, már két éve nem volt igazgatója az intézménynek. Az épületben is eszméletlen állapotok uralkodtak. Folyosón voltak az asztalok, a székek lába el volt törve, csap sem volt, ahol a levéltárosok a kezüket megmoshatták. Én egy évig magammal voltam elkeveredve, a sebeimet nyalogattam, s azon törtem a fejemet, hogy miképpen is tudnék innen mihamarabb „megszökni”. Ekkoriban volt a magyarkanizsai orgona-ügy is, s lényegében minden 20 kilométeren találni kellett egy-egy balféket vagy csoportot, akit ki lehetett kiáltani nacionalistának. Valószínű, hogy ha más lett volna a középiskola igazgatója – mert van bennem valami, ami alapján menteni próbálom az ellenem vétkezőket is – akkor őt is kirúgták volna. Én meg nagyon alkalmasnak találtattam erre, mert ugye lakat nem volt a számon, s Zentán engem találtak meg. Ezután kinyitottam a szememet s láttam, hogy sem víz nincs, sem pedig fűtés, nincs asztalunk, s nincs hova leülnünk sem, s úgy voltam vele, hogy akkor teremtsük elő ezeket. Miután pedig kezdtek megteremtődni az alapfeltételek, s végül kialakult az ismeretségi kör is, s ezután állandóan magasabbra helyeztük a lécet. Kibővítettük a raktárakat is, mivel nem volt hol elhelyezni a terepről átvételre szánt iratanyagokat. Ahelyett, hogy karba tett kézzel üldögéltem volna az alapvető munkafeltételek hiánya miatt, én könyörögtem, és hat – hét évi könyörgés után sikerült elkapnunk az Ady Endre utcában lévő raktárunkat is. Ezt követte az építkezés, majd pedig a háború és az infláció, de ettől függetlenül az a raktár elkészült. Miután megtelt, sikerült megszereznünk a bútorgyárat, ami úgyszintén megtelt. Most elég nehéz örökséget hagyok az utódomnak, mivel az összes raktárhelyiségünk megtelt. Ám sikerült meggyőznöm a városvezetést, hogy érdemes levéltárépületet csinálni a kaszárnya egyik nagy épületéből. A terveket kidolgoztattam az összes engedélyt beszereztem, s a tartományi huzavona után értesítettek is minket, hogy van 15 milliójuk a kaszárnya átalakításának a megkezdésére. A versenypályázat kiírása folyamatban van, s lehet, hogy az első kapavágás is meglesz az idén, de ez már december 15-e után, vagyis a nyugdíjba vonulásom időpontja után lesz esedékes.

A levéltár vezetése mellett tankönyveket is fordított...

– Lehet, hogy ez is a dac szüleménye, mivel engem gyakorlatilag húsz évre eltiltottak az iskoláktól, de valaki megkérdezte, hogy fordítanék-e tankönyveket? Természetesen kapva kaptam az alkalmon, s onnantól kezdve az elmúlt harminc alatt körülbelül negyven tankönyvet fordítottam le éjszakánként. Lényegében ez volt számomra a harmadik műszak. Magában a levéltárban sem dokumentumok feldolgozásával foglalkoztam, hanem olyasvalamivel, ami mindig is kötődött a képzéshez, a pedagógiához. Részt vettem levéltári útmutatók kidolgozásában, s talán a legnagyobb levéltáros életművem a Kárpát-medence Levéltári Forrásai sorozatban a vajdasági fondok. Ezt Apró Erzsivel, egykori szabadkai levéltárossal hoztuk tető alá, s vélhetően ez is hozta meg a legmagasabb szakmai elismerést. Persze ezenkívül van számtalan előadásom, mintegy 50 dolgozatom, ami szintén elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a szamárlétrán is elérjem a legmagasabb, a levéltári tanácsosi szintet, ami papíron és pénzben is ki lenne a doktorátussal egyenlítve, de ezt ez a közösség sajnos sohasem vette tekintetbe.

Az elmúlt néhány évben komoly szerepet vállalt az 1944-es magyarellenes atrocitások kutatásában is.

– Biernacki Karol barátom, a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója egy alkalommal felvetette, hogy tanácskozást kellene szervezni a téma kapcsán. Végül Zentán megrendeztük a tanácskozást Az előadók fele belgrádi és újvidéki szerb anyanyelvű volt, a másik fele pedig magyarországi magyar. Egy héttel a tanácskozás után pedig az akkori szerb és a magyar köztársasági elnök kezet fogott, és megállapodtak abban, hogy fel kell kutatni az 1944/45-ös partizánok által elkövetett atrocitások áldozatait. Mivel nem volt más, elvállaltam a vajdasági kutatás koordinálását, és azóta is kutatgatjuk az áldozatokat.

Most viszont úgy tűnik, a vége felé járunk, s lehet, hogy ezt nem nekem kellene mondani, de mivel a politikusok úgysem mondják ki, lényegében a politikai célok megvalósultak. Úgy tűnik, ha a politika is úgy akarja, akkor a két nemzet közötti viszony sem annyira feszült. Én azóta többször is voltam Csúrogon, s azóta készségesen mutatják az utat az emlékmű irányába. Korábban viszont nem mertem volna egyedül elmenni oda. A másik oka annak, hogy ez a kutatás lecseng, az, hogy egyre több munkával egyre kevesebb áldozatot találunk, ami egyben logikus is. Hetven év után ennyit tudunk találni, s ez is csoda, hogy ennyit sikerült egyértelműen azonosítani. Egyszer meg is mondtam, s ezt is idézték, hogy ebből a kutatásból szűzien kijönni nem lehet. Mert az egyik oldalnak sok lesz az áldozata, a másiknak pedig kevés. Ez pedig örökösen így is fog maradni. Mi most hétezer magyar áldozatot azonosítottunk, s ha figyelembe vesszük Cseres Tibor negyvenezrét, vagy pedig ne adj’ Isten, Mindszenty bíboros hatvanezres számát, akkor ez a szám messze-messze elmarad mögöttük. Mi nem állítjuk, hogy csak ennyi áldozat van, hanem azt mondjuk, hogy ennyit tudtunk azonosítani. Meg kell említenem, hogy az újvidéki áldozatok listája nem került elő, pedig még az iktatószámát is tudjuk, ezen továbbra is „ül valaki”. Ha ehhez is megjön a politikai akarat, akkor ez is elő fog kerülni. Onnan a becslések szerint olyan 2,5 ezer név hiányzik, s a szájhagyomány alapján amennyi zombori áldozat volt, ennek is csupán a kis százalékát találtuk meg. A becslésem szerint 15-16 ezer lehetett a magyar áldozatok száma.

Pályafutását számos elismerés koronázza. Ezek közül melyik a legkedvesebb?

– Meglepő számomra, hogy először a közösségem ismerte el a tevékenységemet, s alighanem 52 évesen kaptam meg Zenta Pro Urbe-díját. Ezután megérkeztek a szakmai elismerések is, s így kaptam meg a Magyarországon a levéltárosok számára legrangosabbnak számító Pauler-díjat, majd pedig a Vajdasági Levéltár oklevelét, amelyet a levéltár fennállásának 75. évfordulóján érdemeltünk ki hárman. Ezután érkezett a közszolgáknak járó Széchenyi Ferenc-díj is. Ebből alighanem négy jutott Magyarország határain túlra, s nagyon büszke vagyok rá. Lényegében mindegyik elismerés egyformán kedves számomra, de van közöttük egy különleges elismerés is. Egy szabadkai hölgy, bizonyos Pálfy Emília készített egy oklevelet, amelyre az életem legnagyobb kitüntetéseként tekintek. Egy hivatalnoknak ugyan mikor állítana össze bárki oklevelet? Ez az elismerés szerintem legalább annyit ér, mint az előbb említett kitüntetések.

Zenta polgármestere megkérte önt, hogy maradjon továbbra is a levéltár élén.

– Ez igaz, megkért, hogy maradjak, de az is tény, hogy én nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy egyszer nyugdíjas leszek. Tavaly már ki is borultam kicsit, s a korábban említett szívbillentyű hiba is létezik. Ezért eldöntöttem, hogy ha meglesz a munkaviszonyban eltöltött 40 esztendő, akkor szépen elmegyek nyugdíjba, s be is jelentettem a szándékomat. Nagyon vonzó lenne a kaszárnyaépületet befejezni, de már eleget építettem az iskolában és a levéltárban is. Valahol megálljt kellett parancsolnom magamnak.

„Fontos volt számomra, hogy minden napom be legyen fejezve”

Tanítottam, tankönyvet fordítottam, levéltárat és otthont építettem, az utóbbit magamnak és a barátaimnak, nemzetközi kapcsolatokat létesítettem — foglalta össze nyugdíjba vonulása alkalmából az eddigi időszakot Fodor István levéltári tanácsos, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója.

Mint mondta, jóleső érzés számára, hogy a munkáját Magyarországon és Vajdaságban egyaránt megbecsülték. 2006-ban a levéltárosoknak járó  legrangosabb magyarországi elismerést, a Pauker Gyula-díjat, 2011-ben a közszolgálati dolgozók legmagasabb kitüntetését, a Széchényi Ferenc-díjat érdemelte ki, 2012-ben a Csongrádi Levéltár Oltvai Ferenc-díjjal jutalmazta. Itthon a Vajdasági Levéltári Dolgozók Egyesületétől Dr. Dimitrije Kirilović-díjat vehetett át. Pedig nem is levéltáros akart lenni!

— December végén lenne harminckét éve, hogy a zentai Történelmi Levéltár igazgatója vagyok, pedig ez nálam kényszerpályának indult — kezdte a visszatekintést Fodor István. — Az újvidéki egyetemen földrajztanári oklevelet szereztem. Dolgoztam Oromon, majd a zentai középiskolában folytattam a pályámat tanárként és igazgatóként. A sors, a jóisten meg a párt azonban úgy rendezte, hogy távoznom kellett a tanügyből. Felkínálták az igazgatói állást a levéltárban, én pedig elfogadtam. Kezdetben folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tudnék innen minél előbb elmenni, aztán amikor láttam, hogy van itt tennivaló bőven, belenyugodtam a helyzetbe, és nekifogtam a munkának. A kezdeti lendület sikerrel járt, berendezést, felszerelést vásároltunk, számbelileg is gyarapodtunk. Mivel az iratmennyiség rohamosan nőtt, hamarosan nem volt elegendő helyünk, épület kellett a raktárnak. Ez a feladat kedvemre való volt, mert műszaki érdeklődésű ember is vagyok. Repülőmodelleztem, rádióztam, fényképeztem, tizenhat éves koromban már háromfázisú áramot vezettem, sőt még manapság is csinálom, és nem csapott agyon az áram. Mindezek tükrében a világ csodája, hogy én itt vagyok a levéltárban. Mondhatnám azt is, hála Istennek, hogy olyan sokat kellett építeni, mert így ebben a munkakörben is megtaláltam magamat. Nyolcévi küzdelem után kaptuk el az Ady Endre utca 1. alatti magtárat, melyet szépen rendbe tettünk. Egyébként olyan állapotban volt, hogy Hitchcock nyugodtan forgathatott volna benne rémfilmeket. Miután kinőttük, következett a harc a zentai bútorgyár egyemeletes épületéért. Azt is renováltuk, de még hat hónap, és ismét nem lesz helyünk az írott anyag átvételére. Csak egy adattal szemléltetném a harminc évvel ezelőtti és a mostani helyzetet: akkor a levéltárnak 550 négyzetméter munka- és raktárfelülete volt, most mintegy 2500 négyzetméter. Újra lenne egy óriási kihívás, a levéltár ugyanis elkapta a volt kaszárnya egyik épületét, mely 4000 négyzetméteres, illetve a hasznos felülete egy kicsivel kevesebb. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet birtokolná a kisebb részét, mi a nagyobbat, de ezt a munkát már nem én fejezem be. Az építési engedélyek beszerzésének utolsó fázisában vagyunk, éppen a műemlékvédőkkel küszködünk. Mivel ezt az objektumot, mely a két világháború között létesült, műemlékké nyilvánították, meg kellene hagyni az óriási ablakokat, ami nekünk nem felel meg. Főleg tartományi eszközökre számítunk, valamint Zenta község is hozzáteszi a maga részét, illetve reméljük, hogy a szomszédos községek, Ada és Magyarkanizsa is hozzájárulnak az anyagiak fedezéséhez.

* Az Oltvai Ferenc-díj átadásakor a kollégák a vajdasági levéltárosok nagykövetének nevezték önt.

— Ha jobban belegondolok, nem is levéltáros lettem, hanem menedzser, és ennek a tevékenységnek az építkezés volt az egyik ága. A másik viszont a levéltári diplomácia. Ez talán abból adódik, hogy az emberek elfogadják a közvetlen stílusomat, rengeteg ismerősöm, barátom van szerte Közép-Európában. A bolond, balkáni háborús világ után a magyar levéltárosok Veszprémben tartottak egy kongresszust. Ezen megjelentek a boszniai, a horvátországi, valamint a szerb kollégák, de szinte nem is vettek tudomást egymásról. Én kezdeményeztem, hogy üljünk egy asztalhoz, és úgy tűnik, jó pillanatban, mert elkezdtek beszélgetni. Ezután a Magyar és a Vajdasági Levéltárosok Egyesülete együttműködési szerződést kötött. Kétévnyi munkámba került, mire a szerbiai levéltárosok aláírták a megállapodást a magyar kollégáikkal, és ez láncreakciót indított el már az utódállamokban is. 

* Ez volt az építkezés és a szervezés, most következzen néhány mondat a levéltárosi tevékenységéről, mely szintén nem elvetendő.

— Húsz-harminc szakmai dolgozatot és előadást tudhatok magam mögött, ami nem túl sok, de Budapest Főváros Levéltára elindított egy sorozatot a Kárpát-medence magyar vonatkozású levéltári forrásairól, és ennek egyik kötete Vajdaságról, pontosabban az 1918 előtt keletkezett írott anyagról szól, felöleli az összes vajdasági levéltárat. Ez többéves munka volt, melyet egyedül képtelen lettem volna elvégezni. Apró Erzsébet egykori szabadkai, később kecskeméti levéltárosnak köszönhetően készült el ez a kiadvány. Lefordítottunk egy, a levéltárosok képzésével foglalkozó magyar szakkönyvet szerb nyelvre, és készítettünk hozzá egy szakszótárt is. Ezen felbuzdulva a vajdasági egyesületünk ötnyelvű, terminológiai levéltári szakszótárt adott ki. 

Bácska, Bánát és Baranya katonai közigazgatásáról összeállítottam egy fondjegyzéket, mely már valójában a következő témához, a Szerb—Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság munkájához kapcsolódik. A bizottságnak nemcsak tagja lettem, hanem felkértek a vajdasági csoport munkájának koordinálására is. Amit hetven év után fel lehetett tárni a levéltári anyagból, annak lassan a végére járunk. Mi most körülbelül hétezer magyar áldozatot találtunk, de még hiányzik az újvidéki és a zombori lista. Ha ezek is meglesznek, akkor tízezer áldozatot azonosítunk, a statisztikai módszerek alkalmazásával pedig tizenöt-tizenhatezer lesz a végeredmény.   

* Azt mondta, a kaszárnya épülete nagy kihívás, és az 1944/45. évi partizánatrocitások kutatása sem fejeződött még be. Miért megy el mégis nyugdíjba éppen az igazgatói mandátuma felén?

— Valóban maradhattam volna, és kértek is, hogy töltsem ki a mandátumomat, de én másként döntöttem. A kaszárnya átépítése el fog tartani három évig, nem akarok 68 éves koromban a kivitelezővel vitatkozni. Saját, jól felfogott érdekemben hagyom ezt másra, én pedig most már szeretnék egy kicsit élni. Mindig maximalista voltam, mindenben szívvel-lélekkel vettem részt. Kitűztem magamnak a célt, és napokra, hetekre, hónapokra lebontottam a tennivalókat. Fontos volt számomra, hogy minden napom be legyen fejezve, hogy elvégezzem az aznapi tételt. Visszakanyarodva a kényszerpályához, a tanügyben vajon mit csináltam volna még a tanítás mellett? Tankönyvíró lettem volna?

* De hiszen így is írt, vagy pontosabban fordított tankönyveket.

— Mivel „muszájból” jöttem el, óriási dac és makacsság volt bennem, nem akartam elszakadni az iskolától és a diákoktól. Elkezdtem földrajzkönyveket fordítani, immár mintegy negyven tankönyv van mögöttem, ez volt az éjszakai munkám. Aztán huszonöt év után ismét iskolanaplót fogtam a kezembe, néhány évig tanítottam a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. Rengeteget készültem, bizonyos dolgokat újra kellett tanulnom, de nagyon élveztem azt a heti két órát.

* Milyen tervei vannak a nyugdíjas életre?

— Valaki azért felülről is irányítja a sorsomat, mert amint idekerültem a levéltárba, megszületett a fiunk, és elvonta a figyelmemet a saját nyomoromról. Most meg itt van az alig kétéves Sára unokám, egy gyönyörű, csacsogó virágszál, én pedig szívvel-lélekkel nagyapa leszek, ami szintén nagyon szép hivatás. Mivel Felsőhegyről még nem készült gyűjteményes kötet, arra gondoltam, kellene írni a faluról egy történelmi-földrajzi olvasókönyvet. Ezt értelmesebbnek tartanám, mint a monográfiát, mert az ifjúság neveléséhez kapcsolódik, és ezzel ismét ötvözhetném a tanárt és a levéltárost. Az említett Kárpát-medence levéltári forrásainak is meg kellene írni a folytatását az 1941 és 1944 közötti időszak fondjairól, amire a fővárosi levéltárból is unszolnak. Szóval: egy kis írás, a külföldi kollégák útbaigazítása, szakmai segítségnyújtás és főként nagyapázás — ez vár rám.