Franyó Zsuzsanna
A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/3348/kozelet/163882/Elhunyt-Frany%C3%B3-Zsuzsanna.htm
Az általános iskolát és a gimnáziumot (1971) Szabadkán végzi. 1975-ben szerez tanári oklevelet az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén. 1983-ban Újvidéken az irodalomtudomány magisztere lesz (A Jugoszláviai magyar drámáról). 1995-ben Újvidéken irodalomtudományból doktorál (A jugoszláviai magyar drámairodalom története 1948-tól napjainkig). 1975-től 1976-ig gimnáziumi tanár Szabadkán. 1976 és 1979 között a szabadkai Népszínházban, 1979 és 1995 között az Újvidéki Színházban dramaturg. 1995-től 2013-ig az Újvidéki Rádió munkatársa, az irodalmi műsorok felelős szerkesztője. 2007-től vendégtanár az Újvidéki Egyetem Művészeti Akadémiáján.
Meddig még így?
Az Újvidéki Színház harminc éve. Forum - Újvidéki Színház, 2004.
A színpadról elhangzó szó lényegesen befolyásolhatja a néző magatartását, ezért a hatalom magától értődő feladata ellenőrizni: kinek ki által közvetített szavai milyen visszhang kíséretében hangzanak el. A hetvenes években autonómiához jutott Vajdaságnak feltétlenül bizonyítania kellett a sértődött Belgrád felé, hogy nem akar teljesen különválni, ezért még csak azt sem engedélyezte az új intézménynek, hogy legalább Magyar Nyelvű Színháznak nevezhesse önmagát.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az előadások számos esetben nem részesítettek bennünket fölemelő színházi élményben. A körülményekhez képest lehetséges maximum volt, amit akkor kaptunk. Mégsem lehetünk elragadtatva, ha a művelődésünknek a mai szakadékában ücsörögve próbáljuk fölmérni, milyen munkát végzett, milyen magatartást nyugtázott bennünk ez a társulat. Akkor sem, ha tudjuk, eróziónkért nem az eszköz, tehát egy színház, hanem az irányítója felelős, aki gondoskodott róla, hogy ne alakuljon ki érdemi együttműködés az írókkal és a közönséggel.
G. Fehér Gyulának nagyon is igaza volt, amikor, amíg bele nem fáradt, nem tartva a konkurenciától, vajdasági magyar drámák bemutatását és dramaturgok alkalmazását szorgalmazta az értekezleteken és a sajtóban. Kár, hogy arról nem vall, miért és mikor szűnt meg a lelkesedése; miért kötött ki a szórakoztató műfajnál. (Franyó Zsuzsa nem dicsekszik a könyvben, hogy annak idején naiv lelkesedéssel szociológusokat és pszichológusokat is igyekezett bevonni a színház arculata kialakításának munkájába.)
Az Újvidéki Színháznak csak Deák Ferenccel, G. Fehér Gyulával és részben Tolnai Ottóval sikerült együttműködést teremtenie. Mivel azonban 1971-ben a belügy Deákot fizikai bántalmazással nyilván egy életre elriasztotta az eredeti élményvilágától, e szomorú esetből az írótársak és a színház felelősei is levonták a tanulságot. Az emberek viszont - ha nem sznobok és egyéb érdekek sem vezérlik őket - csak akkor mennek színházba tévézés helyett, ha úgy érzik, közvetlenebbül szól hozzájuk a darab, mint az inkább csak általános emberi üzenetű film, vagyis ha abban a szabadságélményük teljesedik ki számukra hozzáférhető színházi nyelven. Amihez szélesebb körű tudás ajánlatos (mint az elmúlt 30 év repertoárjában szereplő világirodalmi művek többségéhez), nem tudja igazán vonzani őket.
Ez nem jelenti azt, hogy nem értjük meg Franyó Zsuzsannát, amikor a másság modern realizmusát emeli ki mint az intézményének viszonylag eredeti stílusát. Annál is inkább, mert a célozgató rendezés diktatórikus körülmények között szükségszerűvé és - lelki egészség szempontjából - szükségessé is válik. Viszont azt is jó tudni, mit mondott Juhász Géza (,,ez a színház mindössze húszéves, és nem alakult még ki a közönsége”), Juhász Erzsébet (,,el kell dönteni, mely réteghez szól, mert anélkül üres művelődési manifesztum”) és Pap József (,,Újvidéknek sosem lesz olyan közönsége, amely számbelileg kielégíthetné egy színház szükségleteit”) 1992-ben (Hogyan tovább a háború után?, JMMT, 172. p.), s hogy most, egy évtized múlva miért kell az Újvidéki Színháznak a tévében hirdetnie önmagát.
Amit ebben a 124 oldalas kiadványban kapunk, inkább csak közönségcsalogatásra jó. De arra sem egyértelműen. Mert bizony Tolnai Ottó a rá jellemző stílusban fügét mutat az Újvidéki Színháznak. És - a tetejében - eddigi egyik főművét, a Könyökkanyart olyan benyomást keltve ismerteti a kiadvány, mintha már bemutatták volna. Erre természetesen nem kerülhetett sor, hiszen a vajdasági magyarságnak és a nyakára telepedetteknek a leglényegéről lehetett volna általa mélyről jövőn és fölszabadítóan sziporkázó szellemességeket kínálni a nézőknek...
Ez a megoldatlanság az írókat és írásaikat méltató írások hányaveti stílusában, számos nyelvi helytelenségében is tükröződik.
IN MEMORIAM
Mert így szerettük…
Franyó Zsuzsa halálhírére
Pontosan tizenhatszor annyi ideig volt az Újvidéki Színház művészeti vezetője, mint most én – tehát tizenhat évig. Huszonhat éves korától ült a székben. Számtalan előadás, válságos és kevésbé válságos idők, repertoár és szerepek, építette a Nagy Illúziót, a színházat. Fúria volt a maga módján, és persze dáma. Okos szemüvege mögé bújva rókaprémet csavart a nyaka köré és dramaturgizált, korbácsolt, mondta a tutit.
Aztán az Újvidéki Rádióhoz igazolt és onnan csattogtatta a színház felé az ostort, de kiruccant pár év erejéig az akkor nyugdíjba térő Gerold László helyére is a Művészeti Akadémiára, hogy a legifjabb generációt is felvilágosítsa a dráma mibenlétéről.
Mindeközben nem változott. Nem volt rá szüksége.
Én már nem a művészeti vezetőt ismertem. Az újságírót, a színház történelmét és szellemiségét is jól ismerő doktornőt ismertem, aki sosem hivalkodott, de nem is rejtett véka alá semmit. Legfőképp a véleményét nem. Útitárs volt a BITEFen, a Steriján, a POSZTon, a TESZTen, a Vajdasági Fesztiválokon, az INFANTon. Gyilkos iróniával elemző barát volt ilyenkor. Kávé- és pálinkapartner. Zsűritárs. Nagyvilági asszony a kis világ közepén.
Ma reggel, halála másnapján ismét róla szólt az Újvidéki Színház – a hely, amely történetének mai napig csak két összefoglaló monográfiája van: a Franyó Zsuzsánna által összeállított Az Újvidéki Színház húsz, majd tíz évvel később Az Újvidéki Színház harminc éve.
Ma reggel ezeregy történet emelkedett a felszínre róla, a pénzügytől a szervezőirodáig. A Zsuzsáról (a Franyóról, a Franyeszról) mindenkinek van egy jó sztorija: a nyelvhasználat miatt mind korhatáros és mind pajzán, de ragyogó szellemességéről ír ódát. Így emlékeztünk meg róla, mert így szerettük. Szókimondónak, kegyetlennek, szellemesnek és viccesnek, kompromisszumot nem tűrő életvidám asszonynak.
Ma reggel valaki egy képet kért róla az archívumunkból. Pislogva állapítottuk meg, hogy nincs. A Zsuzsa elment, és még az arcát se hagyta nekünk hátra. Történet lett bennünk. Dramaturgia.
„Láttamozatlan” búcsú
Életének 64. évében elhunyt dr. Franyó Zsuzsánna (így szerette: Zsuzsánna…) dramaturg, színikritikus, egyetemi tanár, újságíró… de talán felesleges is ez a fölsorolás, mindenki tudja, hogy ki az a Franyó! Nem, nem csak szakmai körökben ismerik (nehezemre esne múlt időben mondani, úgy, hogy ismerték) a nevét, hanem az egyszerű emberek is, hisz az Újvidéki Rádió hallgatóinak otthonaiba, – különösen színházi bemutatók utáni reggeleken, meg péntek délelőttönként – bejáratos volt. A maga sajátos, szellemes, szókimondó stílusában, de kétségbevonhatatlan szakmai hozzáértéssel számolt be arról, hogy mit láttunk az este. Láttunk, igen, mi ketten, merthogy életének utolsó 10 évében én is ott voltam vele, mindig, mindenhol. Ő 1995 óta volt a rádió munkatársa, én 2007-ben jöttem. Nem ismertem még, de azt láttam, hogy pillanatok alatt képes uralma alá vonni a teret és megszerezni a kollégák minden figyelmét. Beköszönéseit és születésnapi, névnapi, szívből jövő köszöntőversikéit azóta is emlegetjük… A szó szerinti idézéstől talán tekintsünk el most, mivel, ahogy egyik kedves közös ismerősünk fogalmaz, népköltészeti elemekben, magyarán válogatott trágárságokban igen gazdag kifejezésrendszert használt. Viszont minél több ilyet kapott valaki tőle, annál biztosabb lehetett benne, hogy kedves a szívének. Ó, Zsuzsa, bárcsak még egyszer elmondhatnád a születésnapomra…
A rádióban szinte azonnal kiszúrt magának engem, maga mellé vett, padawan lettem a Jedi mester mellett. Bevezetett a színház és a művelődési élet meg a művelődési újságírás világába, mindenhova magával vitt, mindenkinek bemutatott és tanított, tanított, tanított. No, nem mondom, hogy a tanulás és a közös munka mindig leányálom és fenékig tejföl lett volna, mert tudják, volt az a módszere: a mélyvíz. Emlékszem, az első feladat, amit rám bízott, hogy tudósítsak a saját diplomaosztómról. Egyórás műsort kellett készítenem a Szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar legelső diplomaosztó ünnepségéről. Amíg az évfolyamtársaim jóízűen ettek, ittak, én addig kétségbeesetten szaladgáltam a kis diktafonommal és készítettem életem első interjúit. Közvetlen ezután pedig beültetett a stúdióba, hogy beszélgessünk, szintén életemben először, élőben. Csak úgy beledobott abba a bizonyos mélyvízbe, mindig ezt csinálta… és hitt abban, hogy nem merülök el, sokkal jobban hitt benne, mint én magam. De azért titokban mindig vízre bocsátott egy-két mentőövet is, például odaszólt az interjúalanynak, hogy legyen kedves velem, vagy ő maga állt ott a parton, és bármikor a keze után kaphattam. Fölhívhattam, átmehettem hozzá, kérdezhettem, kérhettem és mesélhettem én is neki színházról, irodalomról, zenéről, tökfőzelékről, kutyaidomításról, örömről, bánatról, szerelemről, az életről. Normális esetben ezt a szöveget is odaadnám neki láttamozásra. Csakhogy ez nem egy ilyen „normális eset”. Most tényleg, végleg elengedte a kezemet, pedig még nem voltam rá készen… Öreganyám Zsuzsánna… Ezt is ő mondta így, és sokszor szerencsém volt, ha öreganyámnak szólítottam, de valójában az igazi szerencsém az, hogy öreganyámnak szólíthattam.
Ez az út „sehonnáig” vezet
Ketten egy témára – Vajdasági Magyar Nemzeti Színház: Franyó Zsuzsánna
A Magyar Nemzeti Tanácsnak a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozásáról meghozott döntéséről Franyó Zsuzsánna dramaturg, a Vajdasági Rádió színikritikusa, a szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház egykori munkatársa, dramaturgja, művészeti vezetője véleményét is kikértük.
– Úgy gondolom, nem ez a legalkalmasabb a pillanat a nemzeti színház alapítására – mondta. – Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet az ilyenfajta átszervezés aktuális akkor, amikor a színházakat és a művelődési intézményeket anyagilag leépítik.
Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy a nemzeti tanács tagjai közül nagyon kevesen ismerik a szabadkai Népszínház alakulástörténetét, pedig azzal fontos lenne tisztában lenni. Fontos lenne, azon egyszerű oknál fogva, hogy az intézmény megalakulása utáni időszakban is problematikus volt a közös kassza. A tartomány a pénzt a szabadkai magyar drámatársulatnak utalta át, de valamennyien költöttek belőle. Amikor 1976-ban odakerültem a színházba, Pataki László drámaigazgató a tartományi szerveknél kereste a megoldást, elment, és szóvá tette, hogy az a bizonyos összeg, amit a magyar társulatnak utalnak át, legyen ténylegesen a magyar társulaté. Azt a választ kapta, hogy ők átutalják a pénzt, s amikor az bemegy a közös alapba, nekik már nincs beleszólásuk annak szétosztásába. Akkor jöttem én, ugyanezt megismételtem, mert úgy gondoltam, hogy majd én is felteszem ezt a kérdést, hiszen a szabadkai Népszínház magyar társulatának színészei reggel 10-kor bementek próbára, utána a klubban megettek egy pogácsát, majd beültek a buszba, és utaztak akár Kukutyinba is, hogy egy hideg teremben játsszanak, majd éjszaka hazautaztak, és másnap újra próbáltak. Mindeközben ugyanennek a színháznak a szerb társulata boldogan ült a klubban, iddogált, és a legmesszebbi kiutazása során talán Nagyfényig jutott. Persze mehettem én is, ugyanazt a választ kaptam.
Ezt az alakulástörténetet azoknak is ismerniük kell, akik a nemzeti tanácsban ülnek. Merthogy itt mindig az anyagiakon múlik minden, és nem a megnevezésen. Ezt szét kell választani, nem szabad összetéveszteni, és legfőképp nem szabad a színházat más célokra használni, mint ami az eredendő rendeltetése. Ha jól emlékszem a 34 és fél munkaévem történéseire, akkor azért sok darabot láthattunk nemzeti drámairodalmunk kiválóságaiból. Nem a színház neve határozza meg azt, ami egy színházban történik.
A történet másik része az, hogy '74-ben azzal a céllal hozták létre az Újvidéki Színházat, hogy kiegészítője legyen a szabadkai Népszínháznak, hiszen a szabadkainak az volt a feladata, hogy azokat az előadásokat, melyeket színre vitt, elvigye vidékre. És el is vitte. Majd Ljubiša Ristić „áldásos tevékenységének” köszönhetően megszűnt ez a tevékenysége, s akkor az Újvidéki Színház, amely eredendően városi, kiegészítő színházként működött a szabadkai mellett, kénytelen volt felvállalni ezt a feladatot is. Gyakorlatilag újvidéki városi pénzekből finanszírozták ezt a tevékenységet, mert ide már nem folyt be tartományi pénz. A tartomány pénze továbbra is a szabadkai Népszínház Magyar Társulatába csordogált, pontosabban a már említett közös kasszába.
Attól, hogy nemzeti színháznak vagy bármi másnak nevezünk egy intézményt, még nem lesz több pénz. Hiszem, hogy ez a közösség, ebben a felállításban ebbe soha nem fog belemenni. A név magában nem hoz több pénzt, mint ahogyan nem lesznek árulókká azok sem, akik tovább látnak az orruknál. Ugyanazon a lerágott csonton rágódunk majd továbbra is. Azt gondolom, hogy ez az út „sehonnáig” vezet – összegezte véleményét a szakember. – Azzal kellene inkább foglalkozni a nagy nemzeti öntudatban, hogy a meglevő színházainkat valamelyest bővítsük, hogy lehetőséget adjunk a fiataloknak is.
