A gazdasági erősségünk/erőtlenségünk tájtudata Vajdaságban

Az identitás meghatározható úgy, mint az embereknek a kapcsolatrendszerük és társas interakcióik során kialakított és szubjektív tapasztalatukon alapuló énképük. A tájidentitás az énkép egy alkotóeleme és legalább háromrétegű szempontrendszerrel jellemezhető. Az alapszinten vannak az objektív jellemzők (a táj természeti, kulturális és társadalmi összetevői), azután a tájidentitás észlelési és interakció szintje következik (az emberi kapcsolatok megélése) és végül a harmadik szint, az asszociációkkal és jelentéstani jellemzőkkel leírható érzelmek (emocionális viszonyulás).

Egy-egy társadalmi csoport tradicionális, kulturális (és nyelvi, vallási) értékei lehetnek hasonlóak is egy régióban, de a történelmi háttér mássága el is különítheti őket a táj megélésében (más történelmi, közösségi, államhatalmi értékekhez való ragaszkodás). A tájhasználat-változások különösen akkor fontosak, amikor jelentős gazdaságpolitikai események befolyásolják az ott élők esélyeit. Például egy válságos vagy háborús időszak után, újra kell vizsgálni egyes lakossági csoportok (szociális vagy etnikai közösségek) tájkaraktert meghatározó, táj-identifikációs elemeit. Felmérhető, hogy vajon konzerválódtak-e az optimális tájhasználati tényezők, avagy új helyzetként alulhasznosítja egy-egy lakossági csoport az addig ismert materiális vagy kulturális értékeit. Kiszorul-e például egy nemzeti kisebbség a korábbi történelmi értékeiből (kulturális, politikai vagy oktatási intézményekből), anyagi javak birtoklásából (pl. földtulajdon-veszteség, alacsonyabb jövedelemszint). Ilyenkor azt kell megvizsgálni, hogy az adott lakossági közösség tájidentitása veszélybe került-e, avagy vannak pozitív értéknövelő hatások: a megmaradási válaszreakciók, önszerveződésre törekvés, hagyományőrzés, rugalmas illeszkedés a térség gazdasági igényeihez. Végső soron az emigráció vagy a térség (végleges vagy részleges) elhagyása is válaszlehetőség.

A tájidentitás kialakulására hatással vannak a materiális és immateriális elemek is (bővebben lásd Gábrity Molnár Irén: Tájidentitásunk a materiális és immateriális tényezők ölelésében, a Magyarságkutató Tudományos Társaság Regionális erőnlét kiadványában (2008). 9–72 oldalak), hiszen a társadalmi-gazdasági tevékenységeknek tájalakító szerepük van. A jelen tanulmányban a vajdasági magyar lakosság kapcsán összefüggést keresünk a materiális tényezők által nyújtott életfeltételek, a jövőkép és a regionális tudat kialakulásában. Azok az indikátorok, amelyek segítségével szemléltetjük az élettér megélését, vagyis a tájhasználatot, a következők: a magyarok részéről a régióátlag felett vagy alatt használatos anyagi lehetőségek (pl. jövedelemszint, életszínvonal), a társadalmi mobilitás lehetőségei (munkaéletút, továbbtanulás, migráció). Fontos meglátni a tájidentitás sorvadásainak vagy erősödésének a jeleit egy-egy lakossági csoportnál, mert a tájkaraktert meghatározó táj-identifikációs elemek a jövőbe mutatnak. Megsejtetik velünk egy régió fejleszthetőségének lehetőségeit, hiszen a legtöbb negatív irányú változást is felválthatja egy új keletű tájhasználat, ami pozitív válasz lehet a természeti–társadalmi–kulturális örökségek kiaknázására.

Tanulmányomban a 2007. évi empirikus kutatásanyag elemzésével foglalkozom.A Kárpát-Panel 2007 kutatás résztvevői: Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet (Magyarország, főpályázó), Max Weber Társadalomkutató Alapítvány (Erdély–Románia), Fórum Kisebbségkutató Intézet (Felvidék–Szlovákia), LIMES Társadalomkutató Műhely (Kárpátalja–Ukrajna), Magyarságkutató Tudományos Társaság (Vajdaság–Szerbia). A kutatás célja: Megismételhető identitás-felmérés és időszerű magatartás-vizsgálat. A kutatás módszertana: A mintavételi lépcsők alapja: a régió, körzetek, azon belül a magyarlakta községek, települések (kb. fele falu, fele város). A településeken a háztartások, illetve a megkérdezettek kvótás listás kiválasztása az egyszerű véletlen mintavétel mechanikus kiválasztásának technikáját követte (Vajdaságban 380 fős minta). Májusban, 17 községben végeztük el a kérdőívezést, ami 26 települést ölelt fel Bácska és Bánság térségében.

A nemzetközi kutatáseredmények materiális helyzetelemzésének bemutatásakor a térség materiális feltételeinek alapos elemzése nélkül röviden szólok e terület állapotát befolyásoló előzményekről. A kilencvenes években zajló háborúk Jugoszlávia/Szerbia gazdaságát teljesen szétzilálták, talpra állítása a becslések szerint is legalább két évtizedet igényel. A délszláv háború következtében Jugoszlávia ENSZ-tagsága felfüggesztették, majd 1992. június 2-ától gazdasági szankciókat vezettek be az ország ellen. A daytoni egyezmény feltételei teljesítésének következményeként 1995 novemberétől a szankciókat enyhítették, megszüntetésük azonban az 1996. évi helyhatósági választásokon elkövetett csalások és egyéb okok miatt megakadt. 1998 tavaszától, az ismert kosovói események következtében ismét a legszigorúbb gazdasági büntetőintézkedések érvényesülnek Szerbiával szemben. Az ország ipari termelése az 1990. évi szint 40%-ára esett vissza, a hiperinfláció miatt a pénzügyi rendszer szétesett. A fokozatosan növekvő kereskedelmi hiányt az egyre zsugorodó vállalati és lakossági tartalékok fedezik. Az országra erejét messze meghaladó terheket ró a mintegy 1 millió főre tehető munkanélküli eltartása. A feketegazdaság részesedése a gazdasági folyamatokban megközelíti a 40–45%-ot. Milošević bukásával (2000) a JSZK előtt újra lehetővé vált, hogy a társadalmi-gazdasági reformoktól függően a közeljövőben ismét tagja lehet azoknak a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek, amelyekből az 1990-es években kizárták, majd 5-6 éven belül az Európai Uniónak is.

A 0,772 HDI-index alapján Szerbia a 74. helyen áll (a HDI-számításokkal felölelt 178 ország között). Ha tekintetbe vesszük, hogy a 0,8 és annál magasabb indexet tekintik a fejlettek csoportjának, akkor Szerbia a közepesen fejlettek felső részében helyezkedik el. A várható élettartam-index alapján Szerbia a 73., az írástudás és képzettség index alapján a 62. helyen van, a GDP-index alapján a 92. helyen. Ebből következik, hogy a HDI javítása érdekében elsősorban a gazdasági fejlődés a hangsúlyos probléma. Megjegyzem, hogy az általános gazdasági szempontokat figyelembe véve, a magyarlakta vajdasági területek fejlettsége megalapozottnak mondható. A községei gazdasági életképességet mutatnak, fejlettségi szintjük sok esetben meghaladja Vajdaság fejlettségi szintjét (Szabadka, Magyarkanizsa, Zenta). Marginalizálódás az északi határrégió két községében figyelhető meg, Csóka és Ada községben. Itt minden mutató a vajdasági fejlettségi szint alatt van. Az összes többi község meghaladja a tartományi átlagos szintet, vagy legalábbis ezen a szinten mozog. Némely község, az egy főre eső nemzeti jövedelem alapján, az élen jár (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa). A foglalkoztatottság esetében ez már nem mondható el. Szinte minden község (Szabadka és Zombor kivételével) a vajdasági fejlettségtől kevéssel elmarad, főleg pedig Csóka. Az utakat illetően Szabadka és Ada község mutat hiányosságokat; a 100 főre jutó orvosi ellátás Csókán, Adán és Magyarkanizsán a legrosszabb.

Konkrét kutatáselemzéseink a Kárpát-Panel projektum vajdasági mintájában megmutatják, hogy a válaszadók egyéni és háztartási havi teljes (nettó) jövedelme a gazdaságilag aktívak esetében 234 euró, ami megközelíti a térség átlagjövedelmét. Az inaktívak 155 eurója már jóval ez alatt van. Az egy főre jutó (a gazdaságilag aktívak esetében) családi havi teljes (nettó) jövedelemátlag 121 EUR. Ennél még alacsonyabb a havi jövedelem az inaktívaknál: 108 EUR. Egy viszonylag alacsony havi családi költségvetés (353,5 EUR) fogyasztási struktúrája azt mutatja, hogy majdnem 90 EUR élelemre, 74 pedig a lakásfenntartásra ment el. Nagyobb tételnek számít még az oktatásra fordított költség (46,8 EUR), a háztartási, ruházkodási, utazási és egyéb költségek 30–35 EUR között vannak. Az alkohol és cigaretta 20 EUR-t visz el havonta, ennél alig nagyobb az egészségügyre vagy a kultúrára/szabadidőre fordított összeg.

A viszonylag alacsony jövedelemszintre általában jellemző, hogy sokat költenek élelmiszerre. Tanulságos, hogy a vajdasági magyar családok átlagosan a havi jövedelmük 25%-át élelemre, 21%-át rezsiköltségekre, 13%-át oktatásra és 10%-át öltözködésre, utazásra költik el. A többi 30%-nyi jövedelemrész marad a kulturális, szórakozási és egyéb kiadásokra (háztartás, bútor, közlekedés, alkohol, cigaretta). Ezek szerint a megtakarított tétel jelentéktelen. Nagyobb beruházásra a folyó jövedelemből nem telik. Az egészségügyi kiadások, a rekreációra, a kultúrára és oktatásra fordított kiadások is elmaradnak a fejlett országok hasonló mutatói mögött.

A magántulajdoni viszonyok elemzésekor a helyzet kedvezőbb, ami a néhány évtizeddel korábbi magasabb életszínvonal következménye. A mintában a családtag tulajdonában van a lakások 92%-a, ami rendkívül jó adat. Mindössze 3%-uk bérel lakást, vagy 5%-uk egyéb megoldást választott. A lakás és háztartás felszereltségével kapcsolatban a helyzet már kedvezőtlenebb. A válaszadók majdnem 89%-ának van saját tulajdonú lakása, 96,3%-nak színes tévéje, 88%-uknak fagyasztóládája, majdnem ugyanannyinak mosógépe. 77%-ának mobiltelefonja, 75%-ának vezetékes telefonja is. CD-lejátszó a minta több mint a felének van. Saját autót használ a vajdasági minta 53,1%-a, motorkerékpárt pedig 36,3%. Mikrohullámú sütőt használ 48,9%. Számítógépe, hifiberendezése, DVD-je vagy videója a megkérdezettek kb. 43–46%-ának van, viszont internetcsatlakozása csak 32%-nak. Értékes művészeti tárgyat mindössze 9%-uk őriz otthon, mosogatógépet, videokamerát kevesen vásároltak. Nyaraló/hétvégi ház tulajdonosa 4,2%.

Egy lakásban átlagosan hárman laknak, ahol a szobák száma 3,2, viszonylag kicsiny területen (89,2 m²). Ez azt jelenti, hogy legtöbb lakás háromszobás (36,7%), majd minden negyedik lakás kétszobás és végül négyszobás lakása a válaszadók 19,5%-ának van. Öt szobánál is többje a minta kb. 13%-ának van.

Tanulságos, hogy a lakástulajdonosok részaránya a vajdasági magyarok körében viszonylag magas, a háztartás felszereltsége közepes életszínvonalú, de a havi összjövedelem és a közlekedési feltételek (öreg autók) jelenlegi mutatói elégtelen életminőségre utalnak ugyanúgy, mint a havi fogyasztási szerkezet, amikor egy-egy átlagos háztartásban nem tudnak semmit se félretenni, és hónapról hónapra élnek. Az ilyen anyagi feltételek azt jelzik, hogy a vajdasági magyarok materiális életfeltételei nem kielégítők, a tájkaraktert meghatározó materiális tájidentifikációs elem degradálást mutat. Erre a válaszlehetőségek lehetnek a munkahelyváltás, vállalkozások beindítása, elköltözés, továbbtanulás stb. A mutatók alapján elemezzük a munka-életutat és az utazási, majd a költözködési hajlamot.

A munkaéletút által biztosított társadalmi mobilitás lehetőségei a térségben

Tanulmányomban aKárpát-Panel 2007 kutatás empirikus kutatásanyag és Mirnics Károly elemzésével foglalkozom.Háttéradatként utalok a következő statisztikai elemzésre: Szerbiában a mezőgazdaság, halászat és erdőgazdaság a statisztikai és gazdasági kimutatásokban primáris, az ipar, bányászat, építőipar és kisipar szekunder, a szolgáltatások tercierbesorolásúak. Az aktív népesség zöme előbb áttevődött a primáris gazdasági tevékenységből a szekunder gazdasági tevékenységbe (1953–1971 között), onnan pedig a tercier tevékenységekbe (1971–1991 között). Mivel a 2002-es évi népszámlálás nem 14 gazdasági tevékenységet különböztet meg, hanem 17-et, megszakad, megakad az azonos alapú besorolás és összehasonlítás lehetősége. Az 1953–1991-es időszakban, az aktív népesség gyors ütemben szabadult meg a nehéz mezőgazdasági kézi munkától. Vajdaságban 1991-ig az aktív népesség 35,8%-a hagyott fel a mezőgazdasági termeléssel, és ipari jellegű foglalkozásokba kezdett. A 2002. évi népszámlálás azt mutatja, hogy a vajdasági mezőgazdaságban már ugyanolyan volt a szakképzettségi összetétel és szint, mint az ipar legtöbb ágazatában.

A hármas szektori klasszifikációt alapul véve (lásd Mirnics Károly: Vajdaság és a magyar nemzeti kisebbség népességének gazdasági szerkezete és változásai (1953–2002), a Magyarságkutató Tudományos Társaság Regionális erőnlét kiadványában (2008). 159–245 oldalak) az 1953–2002 közötti kezdeti arányok az időszak végére megfordultak. Figyelembe véve a szerbek számának folyamatos növekedését (a menekültek 1991 után szinte elözönlötték Vajdaságot; több százezres számuk az összes és állandó népesség részét képezi!), meg kell állapítani, hogy mindennek ellenére az összes aktív kereső népesség tömegében elsősorban ők jutnak a legjobb munkahelyekhez. Ez látható a következő táblázatban is.

Szerb és magyar aktív kereső népesség foglalkozás szerint

Szerb

Magyar

2002. évi népszámlálás

Szám

Szerkezet %

Szám

Szerkezet %

Összesen

457 436

100,0

102 794

100,0

Törvényalkotó, közigazgatási és gazdasági vezető

22 157

4,8

2679

2,6

Szakember (önálló értelmiségi)

32 309

7,1

3985

3,9

Szakmunkatárs (beosztott értelmiségi)

84 187

18,4

13 275

12,9

Irodai dolgozó

32 007

7,0

5 205

5,1

Szolgáltató és kereskedelmi foglalkozású

56 105

12,3

8425

8,2

Mezőgazdasági magántermelő

59 718

13,1

24 978

24,3

Kisiparos

52 538

11,5

14 792

14,4

Gép- és gépsorkezelő és -szerelő

65 743

14,4

15 913

15,5

Elemi foglalkozás

39 773

8,7

12 635

12,3

Egyéb

12 899

2,8

910

0,9

Forrás: Ednički mozaik Srbije prema podacima popisa stanovništva 2002. Ministarstvo za ljudska i manjinska prava Srbije i Crne Gore, Beograd 2004., 192–193. o.

Oktatási reformfolyamatok, a felnőttképzés kulcskérdései Szerbiában (1.)

Sokéves gazdasági válság után Szerbia, szerkezetváltást kiváltó tranzíciós társadalmi állapotba került, amikor a lassú felépülés tapasztalható. A gazdaság sajnos még mindig elégtelen technológiai fejleszthetőséggel küzd, de az emberi erőforrás flexibilitá

Vajdaságban is döntő jelentőségű az emberi tényező, vagyis a humán tőke. Olyan erőforrásról, fejlesztési potenciálról van szó, mely szellemi és fizikai értékképző képességével, a lehető legrugalmasabb módon kell, hogy alkalmazkodjon a változásokhoz és megfeleljen az elvárásoknak. Azoknak az elvárásoknak, melyeket egy közös cél elérése érdekében a munkáltatók, vállalkozók, befektetők és potenciális befektetők, ill. közvetve a piac állít eléjük.

Alapvető jelentőségűnek kell tekinteni azt a közoktatási reformtörekvést, amely több hullámban (sajnos kevés sikerrel) indult el Szerbiában. E folyamat kellős közepén súlyos hiba lenne feladni a vajdasági magyar közösség, és azon belül a szakemberréteg oktatására hivatott, anyanyelvi alapokon nyugvó, széleskörű képzési rendszer kiépítését. Rá kell ébreszteni a vajdasági magyarságot, hogy számára a folyamatos ismeret, tudásszerzés és a tudásalapú gazdasági tevékenység felvállalása a még rendelkezésére álló egyetlen lehetséges kitörési pont. Minden rendelkezésére álló lehetséges eszközt be kell vetni egy megújított értelmiségi és polgári középosztály és szakmai elitréteg újrateremtése és továbbépítése érdekében. Egy átfogó, a vajdasági magyarság egészét megcélzó tudásmenedzsment-koncepció újszerű fellépése eredményesen motiválná a széleskörű közösségi identitásépítést, többletteljesítmény-vállalási készséget és a szellemi tőkefelhalmozást. Ennek érdekében támogatni kell az országos (és azon belül a magyar anyanyelvű) felnőttképzési rendszer reformját is. Felnőttképzés fogalom alatt ezúttal nem csak a reguláris képzésben résztvevő generációkat értem (közép- és felsőfokon), hanem a korhatártól függetlenül, a tovább- és átképzésre kényszerülteket is, akiknek nincs tanulói vagy egyetemista státusuk.

1. Felnőttoktatási reformigények és stratégia

A Szerb Kormány 2006. december 28-án hozta meg a Felnőttoktatás stratégiai fejlesztése Szerbiában című határozatát, amellyel meghatározta e képzésforma körüli teendőket. (A határozat a korábbi felnőttoktatást érintő dokumentumokra támaszkodik: Strateški pravci u razvoju obrazovanja odraslih, Ministarstvo prosvete i sporta Republike Srbije, Beograd, 2002. Forrás: www.mps.sr.gov.yu). A 17 oldalas dokumentum elvi alapokat és fejlesztési célokat tartalmaz, egybehangolva azokkal a nemzetközi álláspontokkal, amelyek kompatibilisek az európai oktatáspolitikával és egy életen át tartó oktatási elvvel. A kormányhatározat 6 nemzetközi nyilatkozatra vagy elvi határozatra támaszkodva indítja a stratégiai tervet: Hamburgi deklaráció a felnőttoktatásról (1977), Európai Bizottság memoranduma az életen át tartó tanulásról (2000), Dakari keretegyezmény – oktatás mindenkinek (2000), Életfogytiglani tanulás európai térsége (2001), Koppenhágai nyilatkozat (2002), Tudás százada a fenntartható fejlődésért (ENSZ –UNESCO, Bonn – 2005). A cél elsősorban az volt, hogy összeegyeztessék a felnőttoktatást az emberi erőforrás társadalmi és gazdasági fejleszthetőségével. Ezek korábbi kormányhatározatokat egészítenek ki: például, a foglalkoztatottság stratégiája 2005–2010 között, a kis- és középvállalkozások fejlesztése 2003–2008 között, szegénységcsökkentés (2003), csatlakozási stratégiai az Európai Unióhoz (2005), a szociális védelem fejlesztése (2005) és nemzetstratégia az öregedésről 2006–2015 között.

A felnőttoktatás mindazokra vonatkozik, akik elmúltak 18 évesek és nincs tanulói vagy egyetemista státusuk. A felnőttképzési tevékenység főleg két területre irányul: szakképzésre (akár az első szakma megszerzése vagy az elhibázott (elégtelen) képzésből eredő pályakorrekció, át- és továbbképzés) és az alapvető kompetenciák elsajátítására (munkahelyi követelmények). Tartalom szerint, az oktatás következő formáit ismeri a kormányhatározat:

1. A formális képzési alrendszer vagy a formális oktatás – amely az államilag akkreditált iskolarendszerbe illik (általános iskolától a posztgraduális szintig), tehát bizonyítvány (certifikátum) jár érte, elismerhető kvalifikációt ad. Intézményei: felnőtt alapképző iskolák, a fiatalok képzését szolgáló középiskolák (állami és magán), főiskolák és egyetemek (állami és magán)

2. A nemformális képzési alrendszer, vagy a nem formális oktatás az államilag finanszírozott iskolarendszeren kívül áll. Az oktatás szervezését és bonyolítását, a programokat meghirdető intézmények vállalják. Az ilyen képzés intézményei lehetnek a jelenleg is működő szervezetek, amelyek akkreditációhoz jutnak.

3. Általános vagy szakoktatás – az iskolai programok tartalma szerint lehetnek általános tudást vagy szakosított ismereteket adók, ami alapján három alapprogram létezhet: általános iskolai, közép-szakoktatási és a munkaerőpiac által igényelt programok.

4. Iniciális oktatás – minden olyan program, amely az első munkába lépést is megelőzi.

5. Folyamatos (kontinuitásos) oktatás – azok a programok, amelyek a kötelező közoktatás után zajlanak, vagyis azok az oktatási folyamatok, amelyeket a munkába lépés után vállalnak az érdekeltek. Célja lehet: a tudás, képességek fejlesztése, vagy új kompetenciák szerzése, vagy éppen szakmai/professzionális továbbképzés.

6. Rendes vagy rendkívüli oktatás (szervezési formája szerint). A felnőttképzés hagyományos formáját, a szigorúan időbeosztásos – főleg hétvégi és délutáni/esti képzések módozatai jellemzik. A távoktatást s annak változataiban a tanuló/hallgató a megkapott képzési csomag alapján önállóan tanul szükség szerint konzultálja tutorát, a kiadott feladatokat teljesíti majd képzésközi- és záróvizsgát tesz, részt vesz a tervezett – kötelező vagy fakultatív – konzultációkon és gyakorlatokon, tréningeken (pl. internettel támogatott hálózatos távoktatás).

A szerbiai felnőttoktatás megvalósításában a kormányelképzelés szerint, legalizálhatók lesznek a már működő, sokféle intézményi tevékenységek közül az: állami általános iskolák, középiskolák és a központjaik, felsőoktatási intézmények és központjaik, nép-, munkás- és szabadegyetemek, vállalatok és gazdasági asszociációk, egyesületek, kulturális intézmények, oktatási magánszervezetek, szakmai társaságok.

Médiafogyasztási szokások és igények Vajdaságban

A megkérdezettek csaknem 65 százaléka viszonylag gyakran tájékozódik magyar médiából

A Magyarságkutató Tudományos Társaság (Szabadka) 2007 tavaszán, az egész vajdasági magyarságot felölelő reprezentatív mintán alapuló kérdőíves közvélemény-kutatást végezett, amely választ adhat a tájékoztatási stratégia meghatározását elősegítő két alapvető kérdésre: milyenek a vajdasági magyarság jelenlegi tájékozódási szokásai, azaz milyen lapokat olvas, mely rádió- és tévéműsorokból informálódik, és milyenek a vajdasági magyarság tájékozódási igényei, azaz hogyan viszonyul a meglévő nyomtatott és elektronikus sajtóhoz, melyek az elvárásai, mit tart jónak, és mit hiányol a jelenlegi vajdasági magyar médiakínálatban.

A kutatás célja,az időszerű médiaszokások, tájékozódási trendek és médiaigények elemzése a vajdasági felnőtt magyar nemzetiségű lakosság körében. A kutatás eredménye alapul szolgál a tömegtájékoztatás fejlesztésének stratégiájához, a média igényeknek megfelelő tervek és beruházások kialakításához. Vajon a regionális (helyi) tömegtájékoztatás, vagy egy egységes (nem egyszólamú!) médiahálózat szükségeltetik?

A felmérést, a vajdasági magyar lakosság médiafogyasztási szokásairól és igényeiről a Magyar Nemzeti Tanács megbízásából készült. Az adatok begyűjtését a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság kérdezőbiztosai végezték el. A kiválasztott magyarlakta településeken, a reprezentatív, szociológiai felmérés elvégzése kérdőíves survey módszerrel történt, a vajdasági magyar felnőtt lakosok körében (18–70 évesek) zajlott, kvótás mintavétel alapján. A válaszadás névtelenül történt és az adatokat SPSS programban dolgoztuk fel. A kutatás eredményeit Gábrity Molnár Irén foglalta össze. A szerző az Újvidéki Egyetem Közgazdaságtudományi Kara és a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanára, a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnöke.

A kérdőív szerkezete: Kérdőíves vizsgálatunk korábbi szociológiai kutatásokból származó, valamint saját kidolgozású, 53 tételes mérőeszközzel történt. A kutatásban 1417 megkérdezett alany vett részt. A megkérdezettek identifikációs adatai többek között a következőket mutatják: kor szerint megközelítőleg egyformán oszlottak 5 korcsoportra: 18-30 (17,6%), 31-40 (22,2%), 41-50 (23,7%), 51-60 (21,7%) és a 60-tól idősebbekre (14,9%). A vizsgáltak 50,6 százaléka (705 fő) férfi, 49,4 százaléka (687 fő) nő, ami megközelítőleg reprezentálja a lakosság nemi összetételét. Iskolai végzettség szerint a minta gorombán reprezentálja a vajdasági magyarságot, ugyanis aránytalanul több magas- és közép szakképzett vállalkozott a válaszadásra, de ez a tény is megfelel a felmérés céljának. Az általános iskolai oktatás nyelve a minta 90%-nál magyar volt. A középiskolai oktatás nyelve a válaszadók 43,4%-nál volt magyar, a felsőfokú oktatás nyelve pedig 6,8%-nál.

A foglalkozási adatok a következőt mutatták: viszonylag nagy hányaduk (21,5%) nem válaszolt a foglalkozását illetően, ami találgatásra ad okot: vagy nincs munkája, jelenleg nem dolgozik a szakmában, illegális vagy alkalmi munkája van stb. A mintában sok volt a nyugdíjas (15,7%) és a megkérdezettek 13,6%-a felsőfokú végzettségű, ugyanakkor 13%-uk fizikai, vagy mezőgazdasági dolgozó.

Összességében a médiumokból való tájékozódásra jellemző, hogy naponta főleg televíziót, rádiót hallgatnak, és hetilapokat olvasnak. A következő grafikon megmutatja, hogy a felnőtt lakosság zöme nem használ internetet és az írott sajtó is háttérbe kerül az elektromos média mögött.

1. ábra: Tájékozódás gyakorisága a média típusa szerint

A megkérdezettek 64%-a viszonylag gyakran tájékozódik magyar médiából. A későbbiek során kielemezzük, hogy ez vajon a nyelvtudás, vagy a tájékozódás igénye miatt van, ugyanis legtöbben a helyi eseményekre kíváncsiak, nem az országosra, sem pedig a nemzetközi hírekre.

2. ábra: Magyar médiafogyasztás gyakorisága

A szerb médiából való tájékozódás a megkérdezettek nagy részénél ritkán, vagy egyáltalán nem jellemző. Mindössze 28%-uk vallja, hogy gyakran tájékozódik a szerbiai médiából is. A vajdaságiak a szerb média helyett szívesebben tájékozódnak a magyarországi médiából. Ritkán tartanak igényt a rendszeres szerb médiafogyasztásra. 75%-uk azt állítja, hogy gyakran tájékozódik az anyaországi tájékoztató eszközök útján!

3. ábra: Tájékozódás gyakorisága a médiaforrás szerint

A televíziózás gyakorisága a legmagasabb, hiszen a válaszadók 85%-a naponta tv-t néz. A vajdaságiak legszívesebben a magyarországi tv-állomásokat nézik. A TV2, az RTL, majd az M1 és a Duna TV vezetnek. Ezek után következik a tartományi jellegű televízió és a belgrádi adók.

A rádiózás sokak szerint kiment a divatból, a felmérés szerint azonban a család, vagy annak egy-egy tagja gyakran hallgat rádiót akár passzívan is, más tevékenység mellett. A népszerűbb rádióállomások gyakoriságának megjelenítése grafikonon azt mutatja, hogy a helyi jellegű rádiók a népszerűek. Rajtuk kívül a Sláger Rádió és a Kossuth Rádió az, amely népszerűnek mondható. A rádiózás gyakorisága, a válaszadók több mint a felénél, azon szokásukat mutatja, hogy naponta bekapcsolják a rádiót és ébredéskor, vagy egyéb tevékenység mellett, mondjuk éppen a konyhában, rendszeresen meghallgatják a napi helyi eseményeket.

Az internetezés Vajdaságban nem kielégítő. A napi- és hetilapok számítógépes olvasása sem tömeges. A válaszadók mindössze 20%-a használ internetet! Naponta a számítógépen járatosak közül is csak a válaszadók fele használja a világhálót.

A vajdasági magyarok kevesebb, mint a fele olvas rendszeresen újságot, legtöbben időnként és ritkán teszik azt. A népszerűbb napilapok tehát a Magyar Szó és a szerb Blic. A megkérdezettek több mint 60%-a a magyar napilapot olvassa, de 12%-uk szeret szerb lapból is tájékozódni. Egy-egy napilapot azonban nem olvasnak naponta, hanem hetente egyszer, vagy néhány alkalommal vásárolják azokat (a sajtóolvasók fele). A napilapolvasás gyakorisága feltételezhetően főleg a hétvégi újságokra vonatkozik.

A hetilapok népszerűsége szintén főleg a magyar nyelvű felé irányul. Vajdaság-szerte a Családi Kör a legnépszerűbb, utána pedig a szabadkai Hét Nap. Más magyar hetilapot a lakosság egy-egy rétege vásárolja csak szívesen, azt se mindig rendszeresen.

Kedvenc rovatok a különböző napilapokban a helyi eseményekkel kapcsolatos hírek, majd az a válasz, hogy „mindent olvasok”, ami arra a szokásra utal, hogy átlapozza az olvasó az egész újságot, és azt olvassa el, ami a szemébe akad. Viszonylag sokan emlegetik a sport, a politika (belföld, majd a külföld), a művelődés rovatokat.

@k = Médiaelvárások Vajdaságban

A Magyarságkutató Tudományos Társaság (Szabadka) 2007 tavaszán, az egész vajdasági magyarságot felölelő reprezentatív mintán alapuló kérdőíves közvélemény-kutatást végezett, amely választ adhat a tájékoztatási stratégia meghatározását elősegítő alapvető kérdésre is, hiszen a médiaelvárásokra is rákérdeztek.

Az összesített táblázat a média által szorgalmazott társadalmi értékekről azt mutatja, hogy az olvasó szerint, a médiában jobban kellene hangsúlyozni a tudás/tanulást, vagyis a szakmai értékek, azután igényt tartanak a közösségi összefogásra, ezt követi a béke, a szolidaritás, a segítségnyújtás, majd a családi értékek. Általános vélemény, hogy az anyagi értékek hangsúlyozása tömegtájékoztatási eszközökben túlzott.

1. táblázat: Vélemény az értékek megjelenítéséről a médiában

A lakosság szerint a média elegendő mértékben foglalkozik a materiális és vallási kérdésekkel, de jobban kellene hangsúlyozni a béke, a tudás és a szakmai értékeket és a közösségi összefogás elveit. Meglepő, de a lakosság nagy része nem tartja fontosnak a hit (vallás) és az üzleti értékek preferálását a médiában. Ha az olvasó igényét vesszük figyelembe, hogy az egyes értékeket milyen hangsúllyal tartja kimutathatónak a tömegtájékoztatásban, akkor az átlagjegyek alapján a sorrend világos: kevesellik a szakmai értékek, a közösségi és szolidaritási elvek hangsúlyozását.

2. táblázat: A média értékhangsúlyozásának átlagértékei

Ha külön kitérünk az írott sajtóban elvárt igényekre, akkor az egyes rovatok felé terelendő figyelem megmutatja, hogy sokkal több egészségügyi témabeli, majd szórakoztató írást olvasnának és a kistérségi hírek után érdeklődnek. Az olvasók nem érdeklődnek a kifejezetten politikai kampánycélú témák iránt, sőt unják a napi politikai és a vallási írásokat is. Az átlagjegyek alapján (osztályzás 1-től 5-ig), a legnagyobb igény a szórakoztató témák (pl. humor, krimi, popkultúra, főzés) irányába mutat, majd az egészségügyi írások következnek; harmadik helyen vannak a kistérségi hírek, valamint a gazdasági lehetőségek és esélyek.

Sajtóigény átlagjegyei témák/rovatok szerint

Összesített adatok szerint tehát, a vajdasági magyar olvasó a sajtóban, legjobban a családját és személyét érintő rovatokat kedveli, míg a kül-, a belpolitika iránt közömbös, ugyanúgy a kommunális, vallási témák iránt is. Amit nem kedvelnek, azok a kampánycélú politikai írások!

3. táblázat: Kedvelt írások a sajtóban (válaszok %-ban)

A kérdőív külön kérdésben foglalkozott azzal, hogy milyen célokat kellene szem előtt tartani a vajdasági tájékoztatás készítésénél. 1-től 6-ig terjedő rangsort lehetett felállítani. A legfontosabbnak (első helyen) legtöbben az információközlést tartották, de utána a magyarságtudat megőrzése következett. Ha ehhez hozzáadjuk a közösségteremtésre adott válaszokat is, akkor ez a cél jelentős helyet foglal el az olvasók tudatában. A másodsorban a válasznál legfontosabb volt a szórakoztatás és a közösségteremtés, magyarságtudat.

Ha az összes válaszok fontossági sorrendjének átlagát elemezzük, akkor a válaszadók szerint a média célja elsősorban a kulturális tartalmak átadása, majd a szórakoztatás és a harmadik helyen van a közösségteremtés.

4. táblázat: Médiacélok fontossági sorrendben

Ha külön kitérünk egy-egy érték fontosságának az elemzésére, akkor látjuk, hogy a közösségteremtés a vajdasági magyar olvasó számára fontos: a válaszadók 96%-a valamely helyre besorolta. Legtöbben a harmadik vagy a negyedik helyre helyezték (39,5%), majd a második helyre a válaszadók majdnem 17%-a.

Mindezek után elemezzük a vajdasági magyarok elvárásait a médiaházak szerveződése kapcsán. A megkérdezettek 68,2%-a érdekelt abban, hogy egy egységes vajdasági magyar médiaház működjön (mindössze 9%-a ellenezné az egységes vajdasági magyar médiahálózatot). Hogy ezt az álláspontot a racionalitása miatt tartják-e indokoltnak, vagy valójában egy egységes magyar médiahálózatra gondolnak, amelyben benne lenne akár a tartomány szintű, de a helyi érdekeltségű média is, valójában nem kérdeztük meg. Mégis azt tartom valószínűnek, hogy a térség magyarsága szeretne minőséges, időszerű és objektív tájékoztatást, indokoltnak tartja a magyar média közösségmegtartó szerepét, szeretne sok helyi hírhez jutni, de önmagáról is eljuttatni az információt az egész Vajdaság területén élő magyarokhoz.

Vajon ugyanolyan erősen érdekeltek a magyarok az egységes Kárpát-medencei médiaház vagy hálózat működtetésében is? A vajdasági magyarok többsége (51,8%-a) érdekelt egy egységes Kárpát-medencei médiaház létrehozatalában. A közepesen érdekeltek száma is nagy: 26,4%, és azok, akik ezt ellenzik, kisebbségben vannak (18,6%). A térségben elő magyarok tehát szeretnének híreket kapni és küldeni az anyaország és a többi határon túli régió felé. Számukra egy magyar médiahálózat létrejötte nem az egypártságot, vagy az egyszólamúságot jelenti, hanem a zökkenőmentes kapcsolatteremtést, a határon átnyúló kommunikációt.

@k = Összefoglaló

1. A vajdasági magyarság jelenlegi tájékoztatási szokásait jellemzi:

• Összességében a médiumokból való tájékozódásra jellemző, hogy naponta főleg televíziót, rádiót hallgatnak és hetilapokat olvasnak. A felnőtt lakosság zöme nem használ internetet és az írott sajtó is háttérbe kerül az elektromos média mögött.

• A térségben élő magyarok médiaigényüket kielégítik a vajdasági magyar és az anyaországi média útján. Ritkán tartanak igényt a rendszeres szerb médiainformációkra.

• A vajdasági magyarok kevesebb, mint a fele olvas rendszeresen újságot, legtöbben időnként (hetente) és ritkán teszik azt. Legtöbbjüket a helyi hírek érdeklik. Kedvenc rovatok a helyi eseményekkel kapcsolatos hírek, majd az a válasz, hogy „mindent olvasok”, arra a szokásra utal, hogy felületesen olvas; viszonylag sokan emlegetik a sport, a politika (a belföld, majd a külföld), a művelődés rovatokat is.

2. A vajdasági magyarság jelenlegi tájékozódási igényeit jellemzi:

• Az egyes rovatok felé terelendő figyelem megmutatja, hogy sokkal több figyelmet várnak el az egészségügyi témákban, majd szórakoztató írások és a kistérségi hírek esetében. Az olvasók a kampánycélú témák iránt nem érdeklődnek, a politikai és a vallási írások sem érdeklik őket.

• A médiában jobban kellene hangsúlyozni a tudás/tanulást, vagyis a szakmai értékeket. Az olvasók igényt tartanak még a közösségi összefogást érintő témákra, majd ezt követi a béke, szolidaritás, segítségnyújtás, végül a családi értékek. Általános vélemény, hogy az anyagi értékek hangsúlyozása tömegtájékoztatási eszközökben túlzott.

• Az a térség, amelyről napi hitelességgel híreket kell adni, a vajdasági magyarok regionális tudatából is ki elemezhető: elsősorban vajdaságinak érzik magukat, majd ahhoz a kisrégióhoz ragaszkodnak, ahol élnek, végül ahhoz a településhez, ahol születtek.

3. A vajdasági magyarság új médiafejlesztő stratégia kiépítését tartja indokoltnak, hiszen:

   • a megkérdezettek 68,2%-a érdekelt abban, hogy egy egységes vajdasági magyar médiaház működjön (mindössze 9%-a ellenezne egy egységes vajdasági magyar médiahálózatot);

   • a vajdasági magyarok többsége érdekelt egy egységes Kárpát-medencei médiaház/hálózat létrehozatalában. A térségben elő magyarok szeretnének információkat kapni és küldeni az anyaország és a többi határon túli régió felé.

@k = Tanulság:

A vajdasági magyar tömegtájékoztatás fejlesztésének stratégiájához szükséges tanulság a következőkben foglalható össze:

1. A vajdasági magyarok számára fontos a regionális (helyi) tömegtájékoztatás, de szerintük szükség van egy egységes (nem egyszólamú!) médiahálózatra is, két szinten:

1. tartományi szinten, nyomtatott sajtó és elektronikus média formájában

2. Kárpát-medence térségében, főleg elektromikus média útján

2. A térség lakosságának nagy többsége érdekelt abban, hogy egy egységes vajdasági magyar médiaház, vagy médiahálózat működjön. A térség magyarsága szeretne minőséges, időszerű és objektív tájékozódást, indokoltnak tartja a magyar média közösségmegtartó szerepét, szeretne sok helyi hírhez jutni, de önmagáról is eljuttatni az információt az egész Vajdaság területén élő magyarokhoz.

3. A vajdasági magyarok többsége érdekelt egy egységes Kárpát-medencei médiahálózat létrehozatalában. A térségben elő magyarok igényt tartanak a határokon átívelő hírek és tudósítások zökkenőmentes cseréjére.

4. A Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezését tartom indokoltnak azon a téren, hogy az érdekelt médiaházakkal a térségben, kidolgozza a vajdasági magyar médiahálózat legracionálisabb, de ugyanakkor funkcionális formáját, ami lefedi elsősorban a vajdasági térséget, majd kapcsoltban van a Kárpát-medence magyar médiahálózatával is.

5. A médiastratégia kialakításában érdemes külön foglalkozni a vajdasági magyar nyomtatott sajtó (napi- és hetilapok), ugyanakkor pedig az elektronikus média fejlesztésével is.

6. A magyar tájékoztatási hálózat a térségben azt igényli, hogy a médiaházak vezetői és újságírói zökkenőmentes kommunikációjával és fejlett médiatechnológia alkalmazásával érjük el a régió gyors és hiteles tájékoztatását, amivel közelebb kerülhetünk Európához is. A megfelelő médiaszakemberek iskoláztatása és a szükséges beruházások (legmodernebb digitális technológia alkalmazása céljából) a vajdasági magyarok sürgős igénye.

Létérdekünk az önbizalom-fejlesztés

Mostanában gyakran eltöprengek a környezetemben észlelt társadalmi letargia, hitvesztés jelenségén. Amikor mindezt a háború következményeire foghattuk, könnyű volt a dolgunk. Ma azonban már nemcsak a délszláv válság, a folyamatos gazdasági létbizonytalanság aggasztja az embereket. A vajdasági magyarság körében váltakozóan megjelennek a pesszimista látképek, az emigrációs hajlam, de a felfelé ívelő törekvéskísérletek, a megmaradáshoz fontos jövőkép alkotásának a szükséglete is. Mégis úgy tűnik, hogy topogunk egy helyben. Nem elég politikai programokat írni, sőt nem elég az értelmiségi köröknek „nagyon akarni” a fellendülést, ha ahhoz nincs meg a szubjektum a megfelelő lelki és szellemi képességével és a szervezettségével. A térség magyarságának újabb lendület kellene!

Mihez kezdjünk most? A gazdasági és a politikai „helyrerázódás” viszonylag hosszú távon fog eredményeket nyújtani. Most azonnal hozzá kellene látnunk, felépíteni azt a kritikus cselekvő, magát vállaló tömeget, amely e programok mögé állna! A vajdasági magyarságnak lelki gondozásra is szüksége van. Szervezettsége, összefogása, önbizalma és önbecsülése még mindig gyenge! Hogy ennek a feljavítását vállalja-e az iskola, az egyház, vagy meg kell szerveznünk a lelki és tömeges pszichológiai terápiákat, az már a szakemberek dilemmája. A modern világ kihívásai folyamatos alkalmazkodást és személyiségfejlesztést követelnek.

Naponta azt tapasztalom a fiatalok (egyetemisták) körében, hogy teli vannak illúziókkal, de nincs reális életképük, nem tudnak magukkal és a sok tartalék energiájukkal mit kezdeni, nincs elég önbizalmuk bekapcsolódni a társadalmi versengés kegyetlen folyamataiba. A szakember ezt írta már tíz évvel ezelőtt a Magyarságkutató Tudományos Társaság Fészekhagyó vajdaságiak kötetében: „A vajdasági magyarság személyiségjegyeit elemezve az tapasztalható, hogy két olyan személyiségjegy figyelhető meg, amelyből arra következtethetünk, hogy a személyiség a folyamatos sebzettség és sebezhetőség – vulnerabilitás – állapotában él. Ezek: a kisebbrendűségi érzés és a depresszió” (Sági, 2001).

HONNAN ERED A VAJDASÁGI MAGYARSÁG ÖNBIZALMÁNAK AZ ELÉGTELENSÉGE?

Természetesen ezek a problémák személyiségekre bonthatók le, és igen nehéz kollektív önbizalomvesztésről beszélni általában. Az általánosítás veszélyes ebben az esetben, hiszen beszélhetünk sok kivételről. Ilyenek például az értelmiségi vagy vállalkozói, politikai elitrétegek. Legtöbbjük arra törekszik, hogy átlássa a vajdasági magyarság igényeit, megmaradásának feltételeit. Köztük azonban akadnak önbizalommal rendelkezők, önteltek és különcködők is. Hol látják a szakembereink a magyarság kitörési pontjait? A magas szintű képzés, vállalkozási hajlam, sikeres munkaerő-piaci helyezkedés szükségességében. Ehhez bizony oktatási intézmények, nyelvtudás, kapcsolati tőke és erős jellem kell! A vajdasági magyarok a többségi nemzettel veszik fel a versenyt, amikor érvényesülni szeretnének.

Utaljunk néhány adatra (lásd Gábrity Molnár Irén: Oktatásunk jövője, az Oktatási oknyomozó, Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 2006): az oktatással felölelt magyar tanulók aránya kisebb – különösen egyetemi szinten kb. 6 százalék –, mint a magyarok részaránya a vajdasági összlakosságban (14,28 százalék). Ez nemcsak azért van, mert kevesebb magyar gyermek születik, hanem azért is, mert továbbtanulási hajlamuk és lehetőségük is kisebb, mint a többségi nemzeté. Joggal féltjük a magyar közoktatási hálózatot az elsorvadástól, és ugyanakkor joggal követeljük az anyanyelven vagy részben anyanyelven biztosított felsőoktatási lehetőségeket a régióban. A magyarság lassan kiszorul a munkaerőpiac által igényelt képzésekből és az oktatási esélyegyenlőségből. Megfelelő törekvéssel – az anyanyelvű minősítővizsgákra való felkészítéssel, a szerb nyelv jó ismeretével, serkentő ösztöndíj-politikával – ezen mindenképpen javítani lehet. Így tudjuk felváltani ezt az alulreprezentált tájhasználati jelenséget (ami degradációhoz vezet) egy olyan folyamattal, ami a magyar közösséget versenyképessé teszi a régióban.

A Kárpát-panel nemzetközi kutatás során vizsgáltunk nyelvhasználati szokásokat. A magánélet területén a vajdasági magyarok több mint a fele többnyire a magyart használja, míg a közéletben a szerbet vagy a magyart. A többség a barátokkal, szomszédokkal, tévénézéskor többnyire a magyar nyelvet preferálja (50–62 százalék), mintegy 35–41százalék mindkét nyelvet. Akik főleg csak a szerb nyelvet használják, azok szerb környezetben is élnek (7,4 százalék, a szórványterületeken és vegyes házasságban). Munkahelyen, bevásárláskor és orvosnál mintegy 42–48 százalék mindkét nyelvet, az anyanyelvét pedig 17–39 százalék használja. Az hogy a magyarok nyelvi térsége sorvad, főleg az illusztrálja, hogy a szerb nyelven beszélők aránya viszonylag magas a hivatalokban (40,4 százalék) és az orvosnál is (30,2 százalék). Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán a hivatalokban használják ugyan a magyar nyelvet is (17,6százalék), de 40,4 százalék ott is többnyire a szerbül, 42 százalék pedig mindkét nyelven kommunikál.

Tapasztalataim szerint a Szabadkán tanuló magyar egyetemisták semmivel se butábbak a szerb hallgatóknál (sőt!), de egészen más viselkedésformát mutatnak, ha egy csoportban (osztályban) saját anyanyelvükön kisközösségükben kell teljesíteni, vagy ha egy vegyes nagycsoportban szerbül képezik őket. Magatartásuk önbizalommal, sőt kreativitással van teli, ha külön magyar osztályban dolgozok velük (a magyar hallgatók 1/4-e kitűnőre vizsgázik), de ha az amfiteátrumban 200 szerb hallgató mellé kerülnek: hallgatagok, mákszemnyire sorvadnak. A teljesítőképességük a felére apad.

MIÉRT HORDJÁK MAGUKBAN A KISEBBSÉGI SZINDRÓMÁT?

Vajon a szülők a hibásak? Mikor és hol éri hátrányos megkülönböztetés a kisebbségeket? Csak a nyelvtudás lenne a gondjuk? A Kárpát-panel (2007) kutatás szerint a válaszadókat érte már hátrányos megkülönböztetés nemzeti hovatartozásuk miatt: 36,8 százalékát ritkán, 8,6 százalékát gyakran és 5,9 százalékát nagyon gyakran. A megkérdezettek majdnem fele azt válaszolta, hogy soha nem érte hátrányos megkülönböztetés nemzetisége miatt. Az érvényesülési akadályokat azonban a magyar ember 52 százaléka érezte Szerbiában. A szerb–magyar viszonyt ország szinten a közömbösség (38,2 százalék) vagy mások tapasztalata szerint (34,4 százalék) konfliktusok jellemzik. Egészen más a helyzet egy település szintjén, ahol a válaszadók szerint a szerbek és a magyarok együttműködőbbek (41,1 százalék), vagy közömbösek (37,6 százalék). A többségi vélemény szerint lokális szinten részben, de ország szinten nem jön létre az együttműködés a többségi nemzettel.

A magyarsághoz tartozás, a válaszadók 76,5 százaléka számára nem szégyen, 41 százaléka gondolja, hogy magyarnak lenni nem is politikai kihívás, de több mint a felének ez ténylegesen közömbös. A válaszadók 43,8 százaléka teljesen vagy többnyire egyetért azzal, hogy magyarnak lenni hátrányt, ugyanakkor 27,7 + 24,7 = 52,4 százalékuk szerint esetleg előnyt jelent (Kárpát-panel). Ezek után logikusan következett az a kérdés, hogy az érvényesüléshez Szerbiában akadályt jelent-e a magyar nemzeti hovatartozás. A vajdasági magyarok 44 százaléka alapjában véve ezt a tényt nem tartja akadálynak! Többen vannak azonban azok, akiknek rossz tapasztalatuk van: 27 százalékuk szerint a magyarság hátrányos minden téren, 25 százalékuk pedig néhány területen tartja ezt hátrányosnak.

A pszichológus véleménye pedig ez: „A Vajdaságban élő magyaroknak sajátos délvidéki személyiségszerkezetük van, amely egy kisebbrendűségi érzéssel átitatott mátrixba, háttérbe ágyazódik be. Ennek következményei a specifikusan megváltozott pszichés működés, az inadekvát érzelmi reakciók.” A sikertelenséget, amely az élet természetes velejárója, a kisebbrendűségi érzéstől sérült egyén egyrészt fájdalmas veszteségként, másrészt önigazolásaként éli meg („lám, tényleg nem érdemlem meg, ha már nem sikerült”). Ugyanakkor a sikerélményt – amely pedig szintén az élet természetes velejárója – eleve gyanakvással fogadja („vajon megérdemlem-e?”). „A depresszió a viselkedésben is megnyilvánuló rendellenesség. Az elkerülő, visszahúzódó, elutasító magatartásjegyek a környezet részéről pozitív megerősítést kapnak, a problémamegoldásra aktívan törekvő, harcias, egészségesen agresszív jegyeket pedig elutasítóan értékeli. A személyiségfejlődés különböző szakaszaiban a környezet azt közvetíti: „Húzódj vissza, kerüld a konfrontálódást, akkor leszel jó… E sajátosság következménye pedig az a nem adekvát védekező mechanizmus, amely szerint „a legjobb védekezés a menekülés” (Sági, 2001).

A konklúzió az, hogy oktatási és képességfejlesztő terveink mellett ott kellene hogy legyen a kezdeményező és az énképfejlesztő programok sorozata is. Még sok olyan hasznos előadás, írás és ténykedés kellene, mind amit dr. Sági Zoltán és dr. Magyar Lóránt fejtenek ki Vajdaság-szerte. Ebbe be kellene kapcsolódniuk a pedagógusoknak és a médiának is.

A személy hitelessége fontos egy közösség felépítésében

A HITELESSÉG MEGVALÓSULÁSI FORMÁI

A közvélemény megszokta tőlem, hogy a magyar közösség magatartásvizsgálatával foglalkozom, társadalmi (főleg szociológiai, gazdasági és demográfiai) látleleteit kutatom és publikálom. Most rendhagyó módon a személy hitelességéről, ennek jelentőségéről írok egy közösség életképességének a szempontjából. A szociálpszichológia feltárja a hitelesség magatartásbeli, lélektani feltételeit, összefüggésben az emberi együttélés törvényszerűségeivel. Amerikai pszichológusok – B. F. Skinner, E. Archonson és a magyar származású J. P. Forgas – dolgozták ki a hiteles személyiség tudományos értelmezését, rámutatva az alapvető jellemvonásokra, tulajdonságokra, tényezőkre, amelyek a hiteles embert jellemzik. Nem is érzem magam szakmailag igazán kompetensnek ezen a területen, hiszen nem vagyok pszichológus, de a majdnem hatvanéves élettapasztalatom hadd jogosítson fel arra, hogy leírjak néhány gondolatot, amelyek jelentősen meghatározzák az emberi kapcsolatok (s persze a magyar közösség) minőségét.

Egyes szakmai becslések szerint (az önmegnyilatkozások alapján) a mi térségünkben a felnőtt népesség mindössze 20 százaléka vallja magát boldognak. Ha ez így van, akkor az emberi létmegélés és a kapcsolatok – amelyek nagyban meghatározzák a boldogságérzetet is – jelentősen csökkentik az életminőséget vagy az elégedettséget a közösségben. A kapcsolatok elemzésekor a szociálpszichológus főleg az egyén hiteles megnyilvánulásának a fokát kíséri figyelemmel például a munkahelyen, a párkapcsolatokban, a családban, a baráti körben és a közéletben általában. Ehhez a problémához most nem az empirikus lekérdezés elemzéseként nyúlok, hanem egyszerűen csupán a személyes gondolatmenetemet fejtem ki.

Ahhoz, hogy egy ember boldognak érezze magát, feltétlenül hitelesnek kell lennie a környezetében. Márpedig nagyon sokan úgy vagyunk, hogy szerepet játszunk, vagyis meg akarunk felelni: a munkahelyen a főnöknek, otthon a szülőnek, a házastársnak, meg hát arra is figyelünk, mit szól majd a szomszéd, a falu… A folyamatos megfelelni akarás leépíti a személyiséget, és elvonja önmagáról, motivációiról és vágyairól a figyelmet, az ember tehát elértéktelenedik, nem autentikusan kreatív. Nem érdemes pincsikutyának lenni, csak szolgálni, mert akkor elvész az egyéniségünk ősereje – tulajdonképpen manipulálnak velünk. A pincsikutyákat amúgy sem tisztelik hiteles emberként. Ez a mi manipulált emberünk nyel, tűr, hiszen „jobb a békesség, mint a civakodás”. Egyébként a hiú embert a legkönnyebb manipulálni, mivel ő szerepel, kifelé mutat, tetszeni akar.

Egy ember különösen a negatív élettapasztalatok során érzi meg azt, hogy a környezete mennyire segítőkész, vagyis őt érdemesnek (hitelesnek) tartják-e arra, hogy segítsenek rajta. Ki a hiteles ember? Milyen tulajdonságokkal rendelkezik? A hiteles személy mindig önmagát adja, nem képmutató, felismeri a jó és rossz tulajdonságait is, kibírja/elfogadja a kritikát, sőt tanul is belőle. Sok ember éppen ezért nem mer kinyílni vagy véleményt nyilvánítani, partnerével bizalmasan beszélgetni, mert fél a bírálattól, sérülékeny, nincs önbizalma. Ha megsértődünk, pukkadunk, lebénulunk, és nem nézünk őszintén önmagunkba. Ez az önbecsapás egyik formája, amikor nem vagyunk képesek megoldani a problémáinkat, elfogadni a valóságot. Ezt követi az önmarcangolás, az immunbetegségek és más testi kórok egész sora.

Melyek ezek a személyiségvonások? A szavahihetőség az egyenes, korrekt ember vonása. Gondoljunk csak bele, mennyire fontos ez például az üzleti életben, a vezetői munkában, a politikai szférában! A szavahihetőséget nem kapja „készen” az ember, ez a képesség a jellemből, a nevelésből, a jó példa követéséből fakad. Őszinteséggel, bátorsággal és egyenességgel kell kivívni. A hiteles ember két lábbal áll a földön, autentikus értékrendszere van (általában beleillik a környezetébe), tudja, mit akar, mikor és miért tesz valamit, ügyesen kezeli a kritikus helyzeteket, nem roppan össze a sikertelenség esetén, újabb alternatívákat talál ki. Tisztában van azzal, hogy a körülötte élő (család, munkahely, helyi közösség) emberek érzési ciklusai nagyon különbözőek, hogy az éremnek mindig két oldala van, tehát a jelenségeknek egyszerre rossz és jó szempontjai is vannak. A hiteles ember nem adja fel önmagát és a vágyait, van méltósága, mégis tud másokat önzetlenül és feltétel nélkül szeretni. Ugyanazt kapja vissza, amit ad, tehát a hiteles embernek nagy esélye van boldognak lenni, hiszen (válogatott) hiteles személyek veszik körül.

Miért nehéz ma hitelesnek maradni? (Abból indulok ki, hogy a legtöbb gyermek még az, de amikor felnő, már szerepeket és sztereotípiákat követ a társadalomban.) Ma kiüresedett előítéletek ütköznek össze a modern (vagy annak vélt) életvitellel. Gondoljunk csak a karrierhajhászásra, a gyors meggazdagodási mániásokra, a kétes erkölcsi modellekre, az új párkapcsolati formákra (egyneműek kapcsolatai és más együttélési formák). Ezek miatt sokunkban megfogalmazódik a kérdést: akkor ki ma a hiteles ember? Szerintem az, akinek fejlett ítélőképessége van, fejleszthető érzelmi intelligenciája, önmagát adja, ugyanakkor tisztában van mások egyéniségével, tehát erőfeszítéseket tesz a kölcsönös tisztelet és odafigyelés terén. A hiteles személy, ha valakit megbánt, önmagában keresi a hibát és bocsánatot tud kérni, ha viszont őt bántják meg, szintén képes önmagában is megkeresni a hibát. A nem hiteles ember üres szavakat ont magából, minden érzelmi töltet nélkül – sajnos sokszor ennek saját maga sincs tudatában! Amikor rájön, hogy hazudik, csal, hogy nem hitelesek a cselekedetei, haragszik önmagára, tudat alatt bünteti magát. A nem hiteles ember tehát előbb-utóbb rájön az önbecsapásra, elveszíti az önbizalmát, de nem vállal felelősséget, frusztrált vagy rosszabb esetben depressziós lesz. Kiút csak egy van: a hazugságok megszüntetése, önmagunk vállalása, a fájdalom által kiváltott változások elfogadása és a hit, hogy érdemes olyan embernek maradni, aki mindenkor nyugodt lelkiismerettel a tükörbe nézhet.

Ha megnézünk néhány társadalmi szerepkört, könnyen találunk példákat is. A hiteles szülő például gyermekeit nem a saját arcára formálja, hanem mindenkor segíti, de közben engedi őket kibontakozni. Ha hibázik, belátja, sőt közli a gyermekével. Így mutathat csak példát. A gyermek ilyenkor meghallgatja a szüleit, de eredetiségében is ki tud bontakozni (a szakmaválasztás vagy a párválasztás terén). Fel tudja dolgozni a kudarcot, mert megérti, hogy az élet negatív és pozitív elemekből áll. A gyermek az erkölcsi normák legnagyobb részét a családban tanulja (például hogy mi az őszinteség, a bátorság, önfeláldozás, segítőkészség stb.). Ma sokat vitatkozunk azon, hogy a szülőfüggőség 30–35 éves korban normális dolog-e. Természetesen nem – ez teher mindkét fél számára. A mai vajdasági családban tipikus helyzet az, hogy az apa dominál(na), irányítani hivatott, ő az, aki a racionális döntéseket meghozza. A legtöbb pszichológus véleménye szerint azonban érzelmi töltetük sérült a munkahajhászás és a családdal való kevés törődés miatt. Ezt a szerepet az anya veszi át (gyermeknevelés, iskolai gondok, főzés, takarítás), tehát ő szolgálja a család intézményét, miközben meg kell maradnia kívánatosnak is, s ha kevés a családi büdzsé, el kell mennie dolgozni. A nő felel a család összetartásáért (közvetít az apa és a gyerekek, a nagyszülők és a gyerekek között), sőt érzésvilágáért, miközben érzelmileg alárendelt, sőt kimerült.

Konklúzióként leszögezem, hogy ha egy közösségben minden negyedik ember érzi magát hitelesnek és boldognak/elégedettnek, de úgy, hogy másoknak is az a véleménye róla, hogy hiteles, akkor az elég silány helyzet. Hogy tud egy közösség építkezni, ha a felnőtteknek legalább a fele nem hiteles, vagyis amit tesz, ahhoz ért, szakmáját becsülettel és jól végzi? A társadalom hosszabb távon ma sem tud felnézni olyan emberre, aki nem bizonyította be, hogy emberileg is hiteles. A hiteles személyiség minden közösségben érték, mert a fejlődés előmozdítója. Természetesen ennek alapja, hogy a társadalom értékítéletében az ehhez szükséges legfontosabb személyiségjegyek vannak előtérben, nem pedig azok, amelyekkel ugyan gyakran elérhető a gyors siker, ám azt hamar követi a bukás is.

Kapcsolatok a szerb–magyar határ mentén

MAGÁNVÉLEMÉNY

A vajdasági magyarság életvitelszerűen mind többet kacsingat észak felé (az anyaország irányába), tehát nem dél (Belgrád) felé orientálódik. Megfigyelhető ez mozgásterében, munkakeresésében. Térségünk magyarsága Vajdaság északi területein tanulna, dolgozna a legszívesebben, de ha ez nem adatik meg neki, akkor az országhatáron túl próbálkozik. A közeljövő megmutatja majd, hogy ebbe mennyire segített bele a kettős állampolgárság megszerzésének a lehetősége.

Mivel a határ két oldalán a térség jelenlegi infrastruktúrája nem elégséges a komplex migrációs problémák (társadalmi mobilitás, kapcsolattartás) feloldására, ezért mindkét államnak érdemes újragondolnia azokat a beavatkozási területeket, amelyekkel javíthatnak az itt élők helyzetén. A határ menti kapcsolatok ösztönözését mindkét országnak és a határ menti régióknak is fel kell vállalniuk. A perifériai helyzet kiküszöbölése, a társadalmi felzárkóztatás, a foglalkoztatottság növelése mindkét ország érdeke, ezért támogatni kell a helyi szociális, munkaerő-képzési és egészségügyi szolgáltatások modernizációját, a munkaerőpiacok összehangolását. A vajdasági magyarok esetében a prioritások: (1) Többfunkciós közösségi terek kialakítása, együttműködéseken alapuló mikro-térségi, humán szolgáltató központok létrehozása; (2) A társadalmi integráció alapjainak megteremtése az oktatásban – know how transfer és a művelődés terén; (3) A közösségfejlesztés határon átnyúló lehetőségeinek kibővítése az állami és a civil szférában egyaránt.

Vajdaság és a dél-alföldi régió kapcsolata a földrajzi közelségnek és a történelmi hagyományoknak köszönhetően szoros volt már az Osztrák–Magyar Monarchia keretében is. A térséget a történelmi összetartozáson és a földrajzi közelségen, valamint az infrastrukturális hálózatokon kívül összekötik az itt élő emberek hagyományai, a rokoni/baráti kapcsolatok, valamint a közös kultúra. A régiókapcsolatokban megnyilvánul: a határon átívelő lakosságmozgás, az intézményes nemzetközi együttműködési programok, a lakossági, civil és vállalkozói kezdeményezések. A térséget összeköti a Duna és a Tisza, a X. európai közlekedési folyosó is. A Röszke–Horgos határátkelő nagyon megterhelt, hiszen évente több százezer utas kel át rajta, és több millió tonna áru halad mindkét irányba. További 4 átkelő üzemel a térség határszakaszán, amelyből a Tompa–Kelebia éjjel nappal nyitva van, mind a teher-, mind a személyforgalom számára, a három másik határátkelőhely pedig csak nappal áll a személyforgalom rendelkezésére.

A magyarországi rendszerváltás után és a délszláv háború idején számos vajdasági vállalkozó alapított céget Magyarországon (elsősorban a dél-alföldi régióban párhuzamos, határon átívelő cégalapítások). A gazdasági szektor mellett a lakosság fiatalabb része az oktatás okán indult az anyaországba. Mások a katonai behívók elől menekültek, vagy a jobb megélhetés reményében vándoroltak át Magyarországra. Az emigránsok főleg fiatal szakemberek (informatikus, mérnök, építész, programozó, újságíró, mikrobiológus, tudományok doktora, medikus, művész, sportoló), akik beszélnek idegen nyelveket, rendelkeznek kezdőtőkével is. A vajdasági magyarság az „agyelszívás”, a vállalkozók- és a tőkeelvándorlás miatt nagy hátrányokkal találja szembe magát.

Külön figyelmet érdemelnek a vajdasági kivándorló típusok. Köztük vannak:

a.) A vajdaságiak első hulláma 1989 és 1991 között indult az anyaországba. Ők nem menekültek voltak, hanem gazdasági migránsok, kivándorló vendégmunkások.

b.) A nyolcvanas évek végén Jugoszláviában és Vajdaságban is megjelentek a vállalkozóhajlamú kisiparosok, kisüzem-tulajdonosok, kereskedők, szolgáltatók. Üzletemberek próbáltak legális és illegális vállalkozásokba fogni a gazdasági krízis éveiben, kihasználva a határon átívelő hasznosulási lehetőségeket is. Egy-egy cég életciklusa rövid volt, de szerteágazó tevékenységgel és örökmozgó, utazó menedzserekkel rendelkezett. A délszláv háború és a hiperinfláció idején (1992–93) újabb vállalkozók alapítják meg a kisvállalatokat, menekítve tőkéjüket Szerbiából. Legtöbbször a hiánypótló szolgáltatásokat vállalták, főleg a dél-alföldi régióban.

c.) A kilencvenes években, a polgárháború ideje alatt az állami vállalatok „technológiai feleslege”, az új munkanélküliek egy része is külföldi munkavállalóvá vált. Őket követték a mezőgazdaságban nélkülözhető személyek, akik faluról mentek el külföldre alkalmi munkát keresni (szezonmunkások).

d.) A polgárháború veszélye elől menekülők (1992–95) igen kevés tőkével, ismeretségi és rokoni kapcsolatokra támaszkodva jutottak át a határon és leltek munkahelyre. Az otthon hagyott ingatlant csak ritkán értékesítik, így a visszatérés lehetősége számukra még nyitott. A szezonális, „jól fizető” munkákat választják. Periodikus, de tartós ingázást, illetve távollétet jelent ez. Ide sorolhatók az építkezésen dolgozók, kéthetente-havonta hazautazó ipari munkások, középiskolások, egyetemisták, de naponta átjáró csencselők is. Sok köztük a feketéző, de a shopping-turista is.

A külföldön élők (mind Magyarországon, mind más európai országban) helyzetét és magatartását vizsgálva, ellentmondó helyzetekkel találkozhatunk. Vannak, akik vissza akarnak térni hazájukba, mások – főleg ha családostul hagyták el a szülőföldjüket – az idő múlásával mind kevésbé kötődnek azokhoz az életkörülményekhez és munkaszokásokhoz, amelyeket elhagytak. Arra törekszenek, hogy mind jobban azonosuljanak az új életkörülményekkel és munkaszokásokkal. A vendégmunkások általában a legracionálisabb életvitelre törekszenek (minél többet keresni). A befogadó országban élő hazai és külföldről érkező munkavállalók közötti kulturális, ideológiai, értékbeli és történelmi-generációs eltérések szembeötlők. A hazai és „jövevény” munkások közötti kommunikációs nehézségeknek nem csupán nyelvi oka van: nagyobb gondot okoznak az életfelfogásbeli különbségek, a más értékrendszer. A vendégmunkások többsége külföldön való tartózkodását ideiglenesnek tekinti, és nem tesz elegendő erőfeszítést az új szociális-kulturális szokások elsajátítására. Végül, a gazdasági okok miatt külföldre távozottakat a befogadó országban több szempontból hátrányos megkülönböztetés éri azzal, hogy nem fogadják be őket az ottani munkásosztály szervezett/szerves részeként. A helyzetüket nehezíti, hogy az idegenek és a hazaiak a munkaerőpiacon konkurenciát jelentenek egymásnak.

A beilleszkedési nehézségek miatt a külföldiek a helybeliektől gyakran elkülönülten élnek. A lakáskörülmények a bevándorló keresetétől, anyagi helyzetétől függenek. Gyakran kezdőtőke nélkül érkeznek, ezért egymásra vannak utalva. Lakóhelyi és kulturális kapcsolatuk legtöbbször a „földiekkel” való kommunikációban merül ki. Másoknál viszont kialakult egy viszonylag sikeres kulturális és szociális kommunikáció az új környezetben, főleg a munkatársi kapcsolatokban. Erre elsősorban a fiatal, jól képzett szakembereknek van esélyük, korszerű életszemléletük révén, és mert jobban alkalmazkodnak a változásokhoz. Az iskolázottak tudatosan elfogadják az új magatartásmintákat, s csak legszükségesebbnek tartott identitásmegőrző szokásaikat őrzik meg. A hazalátogató vendégmunkások körében végzett felmérések azt mutatják, hogy az új környezetben nagyon fegyelmezetten dolgoznak, tudatában vannak osztálybeli és szociális helyzetüknek, és kevesebbet lázongnak, mint itthon. A magasabb szakképzettségűek és a városból származók könnyebben elfogadják az új körülményeket, de legtöbbször távol tartják magukat a befogadó ország politikai és intézményes életétől. Gazdasági kényszerből vállaltak külföldön munkát, tehát a munkahelyen kívül mást (kiváltságokat) nem igényelnek. Ha valamire vágynak, akkor az általában a magasabb jövedelem, a jobb munka- és lakáskörülmények. Az idegenek konfliktusba kerülhetnek a hatalommal és az állami bürokráciával, főképp a tartózkodási és a munkavállalási engedély meghosszabbításakor.

A vendégmunkások egy igen nagy része egy jellegzetes magatartási csoportba tartozik: csüggedésre hajlamosak, vagyis mélységesen elégedetlenek helyzetükkel, ambícióik apadnak, kishitűek. Ha elégedetlenségük kritikus szakaszba jut, munkaadót változtatnak, vagy a hazatérés gondolatát fontolgatják. Ez a magatartás főleg a faluról elszármazó, korosabb munkásokra jellemző. A beilleszkedési folyamat három (vagy akár több), nem egészen pontosan elválasztható szakaszon megy át: az első lépés a kontaktus, az újdonsággal és a mássággal való szembesülés; a második a krízis időszaka, amikor a kritikus helyzetet radikálisan kétféleképpen lehet feloldani: hasonulással, vagy ellenállással, visszavonulással; végül a harmadik időszak az adaptáció, vagyis a bevándorlók beolvadása az új környezetbe, ami minden esetben nehézkes, a kulturális, nyelvi, ideológiai, értékrendbeli, történelmi-genetikai különbségek miatt.

A határ menti munkaerőmozgásnak továbbra is nagy a jövője, különösen a következő területen: a kereskedelem, szállítmányozás (vasút- és a tiszai hajózás újraindítása), építkezések, speciális logisztikai központok keretében; továbbá a közös kis- és középvállalkozások indításával és az oktatási és kulturális kapcsolathálózat kiépítésével. A határon átívelő régiók munkaerő-fluktuációja, az új migrációs hullámok közös alapokra helyezett térségfejlesztést igényelnek! A szerb–magyar határrégióban elégtelen a határon átívelő intézményes hálózati kapcsolattartás. Ezért támogatandó elsősorban a kutatói és oktatási intézmények hálózatos tevékenysége, a közös projektumok, konferenciák és kiadványok révén. Ehhez fontos, hogy a vajdasági tudós elit megfogalmazza a saját tudásalapú regionális fejlesztési elképzeléseit, meghatározza a megvalósításhoz szükséges legfontosabb teendőket, prioritásokat, körvonalazza a realizáláshoz szükséges forrásstruktúrát (szerbiai, magyarországi és uniós csatornák). Fontos a magyarországi, szerbiai és a vajdasági politikum hathatós támogatása az intézmények együttműködésében, miközben a művelődési, oktatási és kutatóintézmények autonóm együttműködési tevékenységet folytathatnak. Ezen kívül fontos a határ menti térségben megvalósítható munkaerő-piaci lehetőségek feltárása, a munkavállalók tájékoztatására. Kellenek a közösségi terek kialakítása, együttműködéseken alapuló térségi, humán szolgáltató központok létrehozása.

A szerző egyetemi tanár, a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnöke

Lehet újat mondani a magyar nyelvű (felső)oktatás esélyeiről Vajdaságban?

Szerbiában 2010-ben az egyetemisták létszáma 235 940 fő volt. A hallgatók 93 százalékának – mintegy 220 000 főnek – állami felsőoktatási intézményben volt hallgatói jogviszonya, 7 százalékuk (16 710 fő) pedig magánegyetemeken tanult. A tanárok száma 12 884 (ebből 8150 oktató és 4734 tudományos munkatárs). Ezzel Szerbiában a tanár–hallgató arány 1:29, amivel az ország Délkelet-Európa sereghajtója (lásd Ivošević, Vanja – Miklavič, Klemen 2009: Financing higher education: comparative analysis. In Financing higher education in South-Eastern Europe: Albania, Croatia, Montenegro, Serbia, Slovenia. Centre for Education Policy, Belgrade, 64–110). Magyarországon a 2009/2010-es tanévben a hallgatók létszáma 370 331, a felsőoktatási intézményekben alkalmazott oktatók száma pedig 21 934 volt (Nemzeti Erőforrás Minisztérium, 2011).

Szerbiában a GDP felsőoktatásra fordított részaránya kifejezetten alacsony, 0,90 százalék (a kutatásra szánt összeg a GDP 0,32 százaléka), ami a délkelet-európai országok között majdnem a legalacsonyabb (Ivošević–Miklavič szerint 2009-ben: Horvátország 0,72 százalék, Montenegró 1,10 százalék, Szlovénia 1,26 százalék). Vajdaságban Újvidék után Szabadka a legnagyobb felsőoktatási központ. A hallgatói létszám Vajdaságban 2001 és 2009 között átlagosan 44 százalékkal nőtt; ezen belül Újvidéken 1997 és 2009 között 68 százalékos, Szabadkán viszont mindössze 13 százalékos a növekedés. Ez mégis 12 százalékkal alacsonyabb hallgatói növekedés az országos adatokhoz képest. Az ezer lakóra jutó hallgató-mutató Magyarországon 37,0 Szerbiában pedig 32,2. Szegeden kimagasló 129,5, Szabadkán azonban csupán 30,7. A többi kistérségben/községben jóval az országos átlag alatt marad az egységnyi lakóra jutó hallgatók száma (lásd az INNOAXIS 2011 – The borderline as an axis of innovation kutatási IPA-projektum anyagát: Oktatás és ifjúság zárójavaslatok. Projektvezető az MTA Pécsi Regionális Kutatóközpontja és a kecskeméti Alföldi Tudományos Intézet; partner a Regionális Tudományi Társaság, Szabadka).

Szerbia felsőoktatási intézményei között szerepelnek állami, külföldi és hazai kihelyezett, egyházi és magánkarok. A magyar határrész jóval homogénebb, minden képzési igényt lefedő kínálattal. Észak-Vajdaság felsőoktatása látszólag szerteágazó, a szakmaiság, a társadalom-gazdasági térszerkezet, a munkaerő-piaci elvárások ugyanakkor koncentráltabb megoldásokat igényelnének. A magyarlakta régióban a felsőoktatási intézmények megosztódnak. A felsőoktatás nem mutat egységes képet a szerb határ mentén. A tradícióval rendelkező, kihelyezett egyetemi karok és a főiskola képzési programjait „felhígították” a 2004-től kezdve megjelenő, belgrádi, újvidéki, Novi Pazar-i magánegyetemek. A hallgatók így „szétszóródnak”. A hiányos választék miatt a magyar hallgatók elsősorban az újvidéki, szabadkai, szegedi és budapesti felsőoktatási intézményeket, továbbá a szabadkai magánintézményeket részesítik előnyben. A hivatalos statisztika szerint, valamint a magánkarokon hallgatói jogviszonnyal rendelkező hallgatók számát megbecsülve a teljes észak-vajdasági hallgatói kontingens körülbelül 7000 fő.

Szerbiában a magyar tannyelven folyó felsőoktatásban számos változás szükséges ahhoz, hogy a vajdasági fiatalok is európai szintű tudást szerezzenek, megőrizve nemzeti identitásukat, anyanyelvüket. A jelenlegi törvény szerint nálunk csak szerb nyelvű főiskolai és egyetemi oktatás létezik (emiatt enyhíteni kellene a túlzott szerbiai központosítást az oktatás területén). Az előadások és a gyakorlatok megtartása (az óratartást magyar nyelven a minisztérium nem fizeti) a magyarul tudó vagy magyarul előadni hajlandó tanárok jóakaratától is függ. Szakembereink és képviselőink útján több lehetőséget kell kieszközölni ahhoz, hogy a Magyar Nemzeti Tanács szakmai javaslatokkal beleszólhasson a kisebbség megmaradása szempontjából létfontosságú oktatási és nevelési kérdésekbe.

A regionális elemzésekből láthatjuk, hogy Kishegyes, Magyarkanizsa, Ada, Csóka és Törökkanizsa községekben a felsőfokú végzettségű lakosság részaránya alacsony (5-6 százalék). Szabadka viszont a középiskolai és a főiskolai végzettségű lakosság részarányával meghaladja a vajdasági képzettségi adatokat, de nem tudja elérni az Újvidék-központú dél-bácskai körzet képzettségi struktúráját. Ott az egyetemi végzettséggel rendelkezők aránya 8 százalék körül mozog. A többnemzetiségű közegben az etnikumok (magyar, szlovák, albán) végzettségbeli szintje alacsonyabb. A magyarok esetében a főiskolai végzettség 3,3 százalék, az egyetemi végzettség 3 százalék. A vajdasági magyar kisebbség iskolázottsági szintjének a lemaradása még mindig jelentős. A főiskolát befejezett magyarok száma átlagosan 1,5 százalékkal alacsonyabb a többségi nemzetbeliekénél. Éveken keresztül azt tapasztaltuk, hogy azok az érettségizett magyar fiatalok, akik bejutnak a felsőoktatásba, inkább a főiskolát választják, mint a sokéves egyetemet (a magyar fiatalok körében elsősorban a szabadkai Műszaki Szakfőiskola és a közgazdászképzők voltak a népszerűek). Ma már lassú eltolódást észlelünk az egyetemi karok irányába.

Szakok tekintetében Vajdaságban 2008/2009-ben a közgazdász-menedzser képzés áll a legkeresettebb szakmák élén (61 százalékos túljelentkezés), ezt követik a bölcsészeti karok (56 százalék), a művészeti (36 százalék), továbbá az orvostudományi kar (17 százalék), majd a természettudományi és matematikai kar (10 százalék). A főiskolai képzések esetében is dominálnak a társadalom- és humán tudományok (közgazdasági képzés, óvóképzés). A szűkös szakválasztási lehetőség miatt a Szabadka környékén lévő karokon (főiskolákon) túljelentkezés figyelhető meg, függetlenül attól, hogy a szakmának van-e piaci létjogosultsága.

A magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuló szerbiai/vajdasági magyar hallgatók száma igen jelentős. 2010-ben számuk minden magyarországi képzési formán 1385 fő volt (Nemzeti Erőforrás Minisztérium, 2011). Ha figyelembe vesszük, hogy az Újvidéki Egyetemen (állami karokon és főiskolákon) összesen 3152 hallgató tanult, megállapíthatjuk, hogy 2010-ben a mintegy 4500–4700 fős teljes magyar hallgatói kontingens 30–35 százaléka tanult Magyarországon. Visszatérésük, itthoni elhelyezkedésük nehézkes és problémás, nagy az emigrációs veszteség.

Az egyetemen diplomázott magyarok száma még mindig aggasztóan alacsony a többségi nemzet diplomásainak számához viszonyítva. A lemaradás körülbelül 3 százalékos; a városi lakosság esetében ez a különbség a 4 százalékot is eléri. A magyar egyetemisták részaránya Vajdaságban alig több mint 6 százalék. Ahhoz, hogy a fogyás üteme lassuljon, folyamatosan tudatosítani kell, hogy érdemes magyar nyelven tanulni a Vajdaságban. Ezt a feladatot vállalta magára nagy hévvel a Magyar Nemzeti Tanács. Többek között intézményfejlesztésről foglal állást az oktatásfejlesztési stratégiában, amivel kapcsolatosan azonban még nem sikerült nagy lépéseket tenni: „A tanári mesterképzések akkreditálásával megteremtődhetnének a feltételek a Tanítóképző Kar Pedagógiai Tanítóképző Karrá alakulásához. Ugyancsak célunk, hogy Szabadkán egyetemi szintre emeljük a műszaki képzést a jelenlegi szakfőiskola átalakításával…” (MNT,Oktatásfejlesztési stratégia 2010–2016). A politikailag is összehangolt háttértámogatások, a pénzügyi konstrukciók, sőt még a koncentrált szakemberi ténykedések is hiányoznak ebben a kérdésben. A 2012 őszén induló magyar nyelvű informatikus mérnök-tanári MSc képzést beharangozták. Az informatikus mérnök-tanári képzés a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon az Óbudai Egyetem kihelyezett képzéseként valósul meg, s egyrészt lehetőséget nyújt a mérnöki alapszakon vagy szakfőiskolai képzésben részt vevő diákok tanári pályára való felkészítésére, másrészt pedig megoldást mutat a hazai egyetemi karoknak a mérnök-tanári képzések bevezetésére. A többi magyar felsőoktatással is foglalkozó intézményben nagy horderejű újítás nem történt. A térség (magyar érdekeltségű) kutatási, tudományfejlesztő, (értelmiség- és) tudósutánpótló stratégiáját sem vetettük még papírra.

A hallgatói létszámnövekedés és a továbbtanulás ösztönzését, az ösztöndíjazást, mint fontos oktatáspolitikai eszközt a Magyar Nemzeti Tanács sikeresen beindította. Ezúttal nem szólok a diákotthon építéséről és a diplomahonosítási programról, csak a közvetlen hallgatói támogatásokról. A Felsőoktatási Ösztöndíjprogram a 2011/2012-es tanévben pályázat útján meghirdetett támogatásról szólt. Az államilag finanszírozott elsőéves hallgatók támogatása nemcsak pénzbeli, hanem egy sajátságos felvételi felkészítő, majd szerb nyelvi felkészítő programot, a beiratkozás után pedig a tutoriális foglalkozásokat is magába foglalja. A sikeres idősebb egyetemisták jóvoltából a demonstrátori kommunikációs rendszer abban segít, hogy a támogatott elsőévesek körében jó studírozási gyakorlat alakuljon ki, az egyetemeken elvárt követelményrendszer teljesítésének és a rendszeres munkának a céljából. Az ösztöndíj minimálbérnyi havi juttatást biztosít a hallgatóknak (főleg az anyaországi donációnak köszönhetően). Az ösztöndíjprogram hasznosulását (majd a karrierkövetési rendszert) az MNT elektronikus kommunikáció révén bonyolítja le. A 2011/2012 tanévben 470 elsőéves és 100 demonstrátor kezdte a tanévet az ösztöndíj segítségével. Közülük mintegy 380-an sikeresen be fogják írni a következő iskolaévet (az MNT felsőoktatási és tudományügyi bizottságának az ülésén elhangzott tájékoztatás alapján). Ez az eredmény megfelel az elvárásoknak, sőt több is azoknál, hiszen tudjuk, hogy az állami karokon a beiratkozási arány az első évről a másodikra általában 60 százalékos. A 2012/2013 tanévben is legalább 400 elsőst szándékozik támogatni az MNT.

Folytatjuk

Lehet újat mondani a magyar nyelvű (felső)oktatás esélyeiről a Vajdaságban?

A másik fontos lépés, amelynek a hozadéka kézzelfogható már egy év távlatából is, a szerb nyelv tanításának a sikere. A szerb nyelvi felkészítés egy hónapig tartó intenzív kurzusból és egy szemeszteres korrepetációs lehetőségből állt, mely az elmúlt évben hatékonyan készített fel hetven érdeklődőt a tanulmányok kezdetére.

Mit lehet még tenni? Elsősorban szétnézni és nyitottnak lenni! Általánosságban elmondható, hogy a szerb igazgatású intézmények vezetősége nem eléggé nyitott a külföldi együttműködésekre. A diákcsere igen gyér országon belül és határokon túl egyaránt. Hátráltató körülmény, hogy a bolognai folyamatok nagyon nehézkesen kelnek életre, a helyi oktatási gyakorlattal való harmonizáció késik, a megszerzett vizsgák elismertetése a különböző rendszerek között nehézkes. Az oktatócsere csak a személyi kapcsolatok révén működik (sokáig okként a korábbi vízumkényszert említették). Közös kutatási projektek vagy folyamatos hálózati kapcsolatban működő kutatások inkább csak alkalmi pályázati feladatok keretei között léteznek. Ennek oka (a szerb érdekeltségű intézmények esetében) főleg az iskolavezetés közömbös hozzáállása, passzivitása, a nem kielégítő nyelvtudás („nem beszélünk angolul”) és az anyagi támogatások hiánya.

A magyar érdekeltségű intézmények elsősorban az anyaország felé orientálódnak, ebből kifolyólag már nyitottak, és sok esetben kreatív együttműködéseik vannak. Nemzetközi konferenciáknak adnak helyet (pl. a pedagógiai és SISY konferenciák Szabadkán). A budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának zentai kihelyezett képzése támogatja a diákcsereprogramokat, bekapcsolva az újvidéki Mezőgazdasági Kar diákjait, akik így néhány héten át Budapesten tanulhatnak. Szabadka és Budapest, ritkábban Szeged és Pécs között intenzív magyar–magyar tanárcsere is zajlik. Az együttműködések sok esetben vendégtanári foglalkoztatásban (Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, Szabadkai Műszaki Szakfőiskola) nyilvánulnak meg. Közös képzési programok akkreditálása is folyamatban van; ez lenne a határon átívelő kapcsolatok egyik leginnovatívabb tartalmi formája.

Szeged regionális felsőoktatási szerepe a vajdasági magyarok szemszögéből nézve vitathatatlan. Az intézményi kapcsolatok Szegeddel mégis szegényesek. Szabadka és Szeged között nincs kellő együttműködés az orvosi és a műszaki tudományok vonatkozásában sem. A műszaki tudományok esetében inkább Kecskemét és Budapest a határon átívelő tudományszervezés együttműködési célpontja. A mezőgazdasági tudományok, pedagógia tudományok és gazdaságtudományok területén léteznek kutatási együttműködések (közös projektumok), míg a humán és társadalomtudományok területén elsősorban személyi kapcsolatok működnek.

A magyarországi felsőoktatási intézmények figyelme az együttműködési szerződések megkötésekor jórészt Újvidék és Belgrád felé irányul, pedig a szabadkai székhelyű intézmények igen erős budapesti együttműködési igényeket fogalmaznak meg. A Szeged–Szabadka tengelyen fekvő határrégió felsőoktatási intézményei között nincs kellő együttműködés. Szabadkának Bajával, Kecskeméttel, Budapesttel, Debrecennel, Péccsel és Győrrel, Újvidéknek és Belgrádnak pedig Szegeddel alakultak ki együttműködési formái (INNOAXIS 2010). Az intézmények közötti kapcsolatok alapvetően a tanár–diák cserékben merülnek ki; a hálózatos intézményi együttműködés nem túlzottan hatékony.

A magyarországi intézmények kínálatában új, piacképes szakok (mechatronika, műszaki kommunikációs menedzsment vagy környezetgazdálkodói agrármérnök) jelentek meg; e szakoknak a bevezetése Szerbiában még csak most van folyamatban. A gazdasági térszerkezet, valamint a társadalmi-politikai közeg változásával alakul a régió humán tőke iránti igénye is. Az intézmények az alábbi szakokat tekintik munkaerőpiaci szempontból hiánypótlónak: útépítő szak (az akkreditációs feltételeknek oktatói hiányosságok miatt nem felel meg az Építőmérnöki Kar), városrendezési és kommunális szak (erős műszaki kiegészítő képzést igényelne, amire csak részleges kapacitásunk van), mechatronika, műszaki kommunikációs menedzsment, logisztika, környezetgazdálkodói agrármérnöki szak. Szükség lenne újabb szakirányokra és interdiszciplináris fejlesztésekre, be kellene vonni az oktatásba a kommunikációelmélet, a médiakutatások, a művészetelmélet területeit. A kutatásokat prezentáló magyar vagy többnyelvű monográfiák, tanulmánykötetek, folyóiratok publikálása, terjesztése nehézkes.

Egyes szakirányokon fiatalításra van szükség, amihez új egyetemi munkahelyek, új kutatási lehetőségek szükségesek. Megfogalmazódott egy profi pályázatíró és üzleti-koordinációs iroda létrehozásának és működtetésének a gondolata is. A cél a külföldre elszármazott vajdasági magyar értelmiségiekkel történő kapcsolatfelvétel, valamint a szükséges képzések és munkaigények pontos meghatározása a régióban a munkaerőpiac folyamatos szükségleteinek elemzésével, ellenőrzésével. Ez értelmiségi kapcsolati hálózatépítést és együtt gondolkodást eredményezhet.

Ami még ránk vár:

1. A gazdaság fejlesztése és az oktatás támogatása a kistérségek kitörési kísérletei. Ahhoz, hogy növekedjen a magyar nyelvű felsőoktatásban résztvevők száma, a magyar nyelvű oktatás és szakmai képzés színvonalának emelésére és a munkaerő-piaci igényekhez való igazítására van szükség; ehhez pedig elengedhetetlen a saját erőforrások és az anyaországi, illetve Európai Unió-s támogatások koncentrált igénybevétele. Meg kell tervezni a (magyar) oktatási intézmények régiós hálózatát, ezért támogatandó a vajdasági értelmiségi és politikai köröknek a regionális magyar érdekeltségű felsőoktatási intézményhálózat kiépítését sürgető koncepciója.

2. A többnyelvű egyetemeken is szükséges a magyar (részben magyar) intézmények működésének fenntartása. Prioritást élvezhetnek az identitásőrző felsőoktatási intézmények. Ilyenek Szabadkán a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar (az alapképzéses pedagógusszakmát kívánatos több mesterkurzussal vagy másoddiplomával kiegészíteni!), de az újvidéki tanár- és színészképzés is, valamint a presztízsszakmával rendelkezőket kibocsátó karok: a Közgazdasági Kar, az Építőmérnöki Kar, a Műszaki Szakfőiskola, a kertészképzés Zentán.

3. A szerb–magyar határrégióban elégtelen a határon átívelő, intézményesen (oktatói és kutatói státusban) szervezett hálózati kapcsolattartás. Az intézmények összehangolt működése nyilvánvaló szükségszerűség, de a tevékenység tényleges koordinálása nehézségekbe ütközik; a stratégiai megfontolások gyakran keverednek a személyes, rövid távú, konkrét tervekkel, feladatokkal. Ezért fontos a határokon átívelő, kutatói és felsőoktatási intézmények hálózatos tevékenységének támogatása, közös projektek indításával, konferenciák szervezésével és kiadványok révén. Szükséges, hogy a vajdasági tudós elit megfogalmazza a saját tudásalapú regionális fejlesztési elképzeléseit, meghatározza a legfontosabb teendőket, prioritásokat, körvonalazza a realizáláshoz szükséges forrásstruktúrát (szerbiai, magyarországi és uniós csatornák).

4. A szakemberi mobilitás mellett fontos lenne a tudományos információcsere, a szakemberek koncentrációja. Szükség van a rokon és kiegészítő tudományos kutatók és műhelyek találkozására, akár új intézmények létrehozására egyes (pl. egy magyarságkutató vagy társadalomtudományi kutatóközpontra) felsőoktatási programok keretében azért, hogy találkozhassanak az érdekelt szerb régióbeli és magyarországi tudományos és felsőoktatási intézmények képviselői. Így kidolgozhatók az összehangolt kutatási projektek (tematikai prioritások). A hatékonyabb munka érdekében fontos egy közös kutatási tervcsomag – kivitelezőket és forrásokat megjelölő kutatási terv – elkészítése. A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar rugalmasan kezelt szakirányaival bölcsője lehet a magyar humán tudósok és értelmiségiek kinevelésének.

5. Közeljövőbeli feladat még új piacigényes felsőoktatási szakok vagy intézmények belgrádi akkreditálása/alapítása. Szükség van minőségi magyar nyelvű üzleti-menedzseri főiskolára, humán szakirányú kétszakos tanárképzésre, felsőfokú mérnökképzésre (építészmérnök, mechatronika és műszaki-informatikai képzés), felsőfokú mezőgazdasági-kertészeti képzésre, teológiai karra (magyar–horvát nyelven, például a Hitoktatóképző Főiskola utódaként), vagy esetleg önálló színész/rendezőképzésre (miközben a zeneművészeti főiskola ötlete is elszállt már Szabadkán).

Dr. Gabric Molnár Irén
A SZOCIOLÓGIA HELYZETE VAJDASÁGBAN
 

1. A jugoszláv szociológia fejlõdésének sajátosságai a társadalmi változások vetületében. Áttekintés

Vajdaságban a szociológiai kutatások kezdettõl fogva szoros összefüggésben álltak a Jugoszláviában végbemenõ társadalmi változásokkal, de kifejezésre juttatják a szûkebb régió sajátosságait is. A második világháború elõtti idõszakban a szociológia földrajzi irányzatát képviselõ Cvijics-iskola követõi a természet és az ember (a társadalom) kölcsönviszonyára helyezték a hangsúlyt, de voltak falujárók, néprajzkutatók (Bogisity) és családszociológusok is. Elsõként a Belgrádi Egyetem Jogi Karán alakult meg a szociológiai tanszék, amely a faluszociológia tanításával kezdte meg az oktatást.1

A háború utáni idõszakban a szociológia egyaránt magán viselte a szocializmus bolsevista felfogásának és a rendszer önigazgatási irányvételének a jegyeit. Amikor 1948-ban megtörtént a szakítás a sztálinizmussal (legalábbis elvileg), a szakemberek felülvizsgálták a történelmi materializmus és a szociológia viszonyát, s többféle irányzatot alakítottak ki. Sokan éles határvonalat húztak a nyugati polgári szociológia és a marxista társadalomszemlélet között (dr. Goricsár), mások csak módszertani eltérésekrõl beszéltek (dr. R. Lukity), míg a harmadik irányzat egyszerûen elvetette a szociológia felosztását nyugati és keleti tudományra (N. Popovity).

Elsõ szociológusainknak filozófiai vagy jogi képzettségük volt. A marxizmus klasszikusai mellett Lukács Györgyöt, továbbá Gramsci, R. Luxemburg és A. Labriola írásait olvasták, Sartre, Korsch és Althusser mûveit forgatták. A polgári gondolkodók közül a tõkés társadalom bírálóit idézték: Millst, Marcusét, a frankfurti iskola tagjait, M. Webert, E. Durkheimet. A szociológia mûvelésének három központja alakult ki: Belgrád, Zágráb és Ljubljana. A belgrádiak a különbözõ elméletek és általános kategóriák magyarázatával, a zágrábiak és a ljubljanaiak pedig fõleg módszertani és gyakorlati kérdések tanulmányozásával foglalkoztak.

A legsikeresebb szociológiai kutatások a hatvanas évekhez kötõdnek. Igaz, kevés volt az empirikus kutatás és a szociográfiai munka, de az elméleti kérdések és a társadalmi problémák megvitatása nyíltabbá vált, mint bármely más szocialista országban. A szociológusok szakmai tanácskozásokon próbálták eredeti, új megközelítéssel magyarázni a fejlõdõ, pluralista szocializmust, amelyek egyúttal a személyes találkozásokra, tapasztalatcserékre is alkalmat adtak a különbözõ köztársaságokban élõ szakembereknek.

A hivatalos tudománypolitika azonban már a hetvenes évek elején újra megkövetelte a Marxhoz való visszatérést és á liberalizmussal való leszámolást. Kardelj akkoriban fogalmazta meg az egész társadalmat átfogó önigazgatás vezérelveit. Senki sem vonhatta kétségbe a sokat ígérõ, "autentikus" jugoszláv politikai rendszer életrevalóságát. Az új berendezkedést szocialista önigazgatású pluralizmusnak, vagy pártnélküli politikai rendszernek nevezték, de a háttérben megmaradtak az egypárti, bolsevista módszerek. A szociológusok többé nem mélyedhettek el a társadalmi kérdések tanulmányozásában, empirikus részjelenségeket elemeztek, közvéleménykutatással, mennyiségi vizsgálatokkal foglalkoztak. A tanácskozások interdiszciplináris jellegûek lettek (pl. a Cavtatban megtartott nemzetközi szimpózium).

A nyolcvanas években a szociológusok nagy része megelégelte a politika gyámkodását és önálló véleménnyel igyekezett fellépni (már az 1981. évi belgrádi, XI. tudományos értekezleten is, amikor a szociológia hazai helyzetérõl tárgyaltak2. Akkoriban került szembe egymással a szociológusok ma is létezõ két tábora: egyesek a meglévõ hatalmi (politokratikus) körök lojális emberei maradtak, mások viszont a társadalom (vagy egy-egy rész) szakszerû, empirikus kutatására alapozták munkájukat. Mondani sem kell, hogy ez utóbbiak ma sem számíthatnak semmiféle karrierre, és egyelõre szakmai elismerésben sem igen részesülnek.

Ezek az "oppozícióban" munkálkodó szociológusok gyakran próbálnak vitába szállni a másként gondolkozás, a pluralizmus szükségszerûségének hangsúlyozásával, de az eredmények elégtelenek ahhoz, hogy a szociológia professzionalizálódásáról beszélhetnénk. A Szerb Szociológiai Társaság fennállásának 50. évfordulóján, 1988 novemberében, Belgrádban tudományos tanácskozást szerveztek "Elméleti pluralizmus a szociológiában" címmel. A szakma megosztottsága még nyilvánvalóbbá vált. Talán csak abban egyeztek meg, hogy a szociológia fejlõdési szakaszai mindenkor egybeestek a társadalom válsághelyzeteivel, amikor a közvélemény ettõl a tudományágtól várta el a valós okok felderítését. Jugoszláviában jelenleg szörnyû összecsapásoknak, háborús pusztításnak és az elméleti értékrendszerek összeomlásának vagyunk a szemtanúi. Talán nem szorul külön magyarázatra, hogy ilyen körülmények között a legtöbb szociológus miért sáncolja el magát könyvei és egyetemistái mögé. Ilyen izolációban, pénzhiányban nem lehet szó nyilvános fellépésrõl politizálás nélkül, amit egy szociológus vagy vállal, vagy megpróbál átvészelni. Harmadik út nincs.
 

2. A szociológia a társadalom és a nyilvánosság elõtt Vajdaságban
2.1. A marginalizálódás és/vagy a professzionalizálódás

Ha a szociológia helyzetérõl a vajdasági kutatások és írások tükrében próbálunk véleményt mondani, megállapíthatjuk, hogy a tudományszak marginalizálódása már a hetvenes években megkezdõdött. Ez odáig fajult, hogy az utóbbi években már csupán felületes, részleges kutatásokkal foglalkoznak a begubózott szociológusok. A gettósodós nagy hátrány a fiatal szakembereknek, akik már nem gyarapíthatják tudásukat a volt Jugoszlávia pluralista színterén, s így inkább (ha tehetik) külföldi szakmai tanácskozásokból és szaklapokból "élõsködnek".

A helyzet tarthatatlanságát mindenekelõtt a szociológia sokak által áhított professzionalizálódásának követelményei teszik szemléletessé. Ezek pedig a következõk:

- a szociológus legyen az elméleti és az empirikus szociológia (vagy az egyes ágazatok) kiváló ismerõje (szakmai autoritás);

- a nem szakszerû és felüleles "tudás" kizárása a szakmai autoritások dolga a megfelelõ társadalmi és tudományos mércék felállítása révén (a szelekcióban tehát ne a politikai szempontok érvényesüljenek);

- széles szakmai nyilvánosság szükséges (az egyetemista szakköröktõl a nemzetkõzi tanácskozásokig), valamint szakfolyóiratok megjelentetése;

- a rutinszerû munka helyett újításokkal és elméleti álláspontokkal gazdagított kutatásokra van szükség;

- a szociológusi munkát megfelelõen (anyagilag kielégítõen támogatott, intellektuálisan önálló egyetemi karok, katedrák, kutatóintézetek) meg kell szervezni.

E nagyfontosságú követelmények kielégítésével - fõképp a társadalmi környezet rettenetes gondjai miatt - az utóbbi évtizedekben bizony csak viszonylagosan lehetünk elégedettek, s ezen a téren egyhamar javulásra sem számíthatunk.
 

2.2. A szociológia és a dezintegrálódás

A jugoszláv önigazgatási rendszer elméleti alapjait a szociológusok több évtizeden át magyarázták, dicsérték s csak elvétve bírálták. A valódi szociológiai szempontok kifejtésére igazában nem volt lehetõség, hisz a rendszer mindenkor megkövetelte tõlünk, hogy a soha meg nem valósítható önigazgatási demokráciát legalább magyarázzuk, indokoljuk, ha már hatékonyan gyakorolni nem vagyunk képesek.

A szakemberek mindvégig azt hajtogatták, hogy a titói-kardelji mû valójában okos és jó rendszer, csak a gyakorlat még nem tudja követni, mert helytelenül alkalmazzuk a koncepciót. Ez volt a fõ érvelés egészen a nyolcvanas évek közepéig, amikor a szociológusok kizárólag az 1974-es alkotmány és normatív rendszere dicsõítésével foglalkoztak, a valóság kutatását ellenben teljesen elhanyagolták. Ha valaki a polgári társadalomszemlélet kategóriáiban gondolkozott, vagy a bolsevista rendszert bírálta, nyomban árulónak bélyegezték. Így tette a normatív rendszer a tudományt is függõvé, a jóhiszemû polgárt pedig alattvalóvá. Volt, aki elhitette magával, hogy "szabad és legitim" társadalmi alakulatban él, a többségnek azonban megingott a hite ebben. A rendszer stabilitását valójában külföldi hitelekkel tartották fenn, megvásárolva a szociális békét (az életszínvonal mesterséges felduzzasztásával valós értékû munkaeredmények és teljesítmények nélkül, amit a piaci kritériumok hiányában mérni sem lehetett).

A társadalom alrendszerei elveszítették egyöntetû orientáltságukat, diszfunkcionálissá lett viszonyuk (pl. a termelés és a fogyasztás, a terv és a piac, a termelõ és a nem-termelõ munka, a polgárok és a népek érdekei stb.). E társadalmi alrendszerek el sem láthatták autentikus funkciójukat a proklamált önigazgatási rendszerben, mert épp a széthúzó, diszkontinuus folyamatok kerültek elõtérbe. Az önigazgatási szubjektumok a központi hatalom leépítése ellenére sem erõsödtek meg autentikus feladatkörükben. Emiatt nemcsak a (soha meg nem teremtett) közös vagy egységes jugoszláv piac) nem mûködött, de a társadalmi terv és a föderációs elvek sem érvényesülhettek. Utólag aztán kiderült, hogy az álomszépnek tûnõ önigazgatási demokráciát az elégtelen gazdasági fejlõdés anarchiává és szétzilált pluralizmussá degradálta.

A társadalomtudományok - elsõsorban a közgazdaságtan és a szociológia, de a jogtudomány is - azt a feladatot kapták, hogy a politika felügyelete alatt minden lehetõséget kihasználva igazolják a válságot; keressenek ugyan kiutat, de a hatalombitorlók trónfosztása nélkül. Meghirdették az ún. "alkotó marxizmust", ami csekély lehetõséget kínál egy tudósnak. Vajdaságban is kialakult a meglévõ erõkkel szimpatizálók, illetve az ellenzéki gondolkodásúak tábora, ahol már a meghirdetett egyetemi semlegesség és a tudomány autonómiája semminemû szerepet nem játszott.3

Annyit mégis sikerült elérni, hogy a nyolcvanas évek közepén végül felszámolták az ún. honvédelmi és társadalmi önvédelmi bizottságokat, amelyek minden munkaszervezetben (a vállalatoktól az egyetemekig) árgus szemmel figyelték az "önigazgatás- és szocialistaellenes erõket", nehogy eszmei-politikai ingadozást idézzenek elõ és félrevezessék az egyetemistákat. A két tábor pedig végérvényesen szakított egymással a Szerb Szociológiai Társaság 1985-ös belgrádi rendkívüli kongresszusán, amikor a káderkérdések kerültek napirendre. Az új vezetõségbe ugyanis némelyek a professzionális autoritásokat, mások viszont a rendszerhû egyéneket, a politika lojális támogatóit próbálták beválasztani.

A társadalom dezintegrálódása tehát nyílt válsággócokat hozott létre, amire a szociológusok és a társadalomtudósok legtöbbje depolitizálódással és a marxista ideológia elkerülésével válaszolt.
 

3. A szociológiai kutatások helyzete és a vajdasági kutatási témák

A nyolcvanas évek elején megújultak a szociológiai kutatások, mert "lélegzethez jutott" a szakmáját szeretõ és ismerõ társadalomtudósok tábora. A Társadalomtudományok Intézeteinek Jugoszláv Konzorciuma 1982-ben Ljubljanában "Szociológus találkozások" címmel új utakat vázolt fel a társadalmi mozgások kutatásában. (Ez a szervezet 1990-ben tartotta meg utolsó tanácskozását "Jugoszlávia válsága és a reform lehetõségei" címmel Belgrádban.) Abban az idõben már mindenki nyíltan bírálta a monolit rendszert, és megjelentek az elsõ válságelméletek is, melyek igazi pluralista gondolkozásmódot tükröztek. A tudóscsoportok 1985-ben nagyszabású, országos kutatásba kezdtek ".A jugoszláv társadalom szerkezete" témájában. Céljuk a rendszer új alapokra helyezése volt mind gazdasági (piac, vállalkozás, tulajdonstruktúra-váltás), mind felépítményi szempontból. (Rámutattak a nagyfokú dezintegrálásra és az állami intézmények elburjánzására.) Lehetõvé vált, hogy a szociológusok - köztük a vajdasági szakemberek - is átfogó társadalomfejlesztési stratégiát dolgozzanak ki. Ez a törekvés az 1974-es alkotmány teljes átdolgozását és a rendszer új alapokra helyezését jelentette, ez azonban nem felelt. meg az uralmon lévõ köztársasági hatalmi köröknek, amelyek mindegyikét megérintette a trónfosztás veszélye. A föderális intézmények széthullásával így került elõtérbe a nacionalizmus szításának az a célja, hogy a vezetõ elitek - régi hatalmi koalíciókat átöltöztetve - legalább a maguk kis államaiban fennmaradhassanak. Ezzel szétesett az ország technológiai fejlõdésének stratégiai terve és egész gazdasági rendszere is.

Vajdaságban ez idõben többsíkú kutatásokat végeztek a szociológusok. A fontosabbakat ismertetem a következõkben.
 

3.1. A társadalmi struktúra alakulása Vajdaságban

Ezt a munkát 1985-1990 között a tudományos kutatások pénzelésére létrehozott érdekközösség indította be. A munkában a bölcsészeti karon mûködõ Szociológiai Intézet, továbbá a jogi kar, a mezõgazdasági kar és a szabadkai közgazdasági kar szociológusai vettek részt.4 A változó társadalomszerkezet elemzéséhez egyesek a marxista osztálytagozódást vették alapul, de a kutatók legtöbbje már új rétegezõdésekrõl, érdekütközésekró1 és mélyreható differenciáltságról számolt be a lakosság szociális helyzetének és életmódjának függvényében. A kutatásnak jelentõs demográfiai megalapozottsága volt, mert az akkor még friss 1981-es népszámlálási adatokra támaszkodott. Megállapították, hogy a mezõgazdasági lakosság továbbra is fogyatkozik, a magánvállalkozások száma elégtelen, a munkanélküliség pedig növekszik. A kutatást, Vajdaságban elõször, az életmód-szociológiára és a szabadidõ-szociológiára is kiterjesztették a fiatal szakemberek. Kiderítették, hogy országos viszonylatban a vajdasági infrastruktúra átlagon felül fejlett, s ezért lett igen vonzó a tartomány az ország más vidékeirõl betelepülõknek.

A nyolcvanas évek végén a kutatók a jugoszláv válság, a változó tulajdonviszonyok, a munka modernizálása, a technológiai újítások és a növekvõ vállalkozókedv szempontjából taglalják a társadalmi szerkezet változásait Vajdaságban.

A társadalom rétegzõdésében legújabban a hatalmi struktúrához közel vagy tõle távol álló (jogfosztott) rétegeket különböztetnek meg a szociológusok. Eképp jutnak el a kollektív vagy társadalmi tulajdont igazgatók (techno-bürokraták) rétegéhez, mely a politokráciával és a mostanában feltûnt naciokráciával együtt a legbefolyásosabb csoportosulás. Utána következnek a "középrétegek";amelyek tagjai a vállalkozások, a tõkebefektetések híveiként egy új osztály elõretörését sejtetik, már amennyiben a maiaknál jobb politikai és gazdasági feltételekhez jutnak.

Jelen vannak természetesen a hatalmi struktúra "alattvalói" is, akik lojális polgárokként igyekeznek hivatalnoki vagy más állásukat megõrizni, rosszabb esetben pedig - átképzésüket elodázva - a régi juttatásokat és szociális biztonságot siratják.

Ugyanakkor a parasztság és a munkásosztály hada (amelynek csupán potenciális és demagógiával emlegetett hatalma van) belsõ rétegezõdése közepette a legelégedetlenebb. Sokan megpróbálkoznak ugyan a szakmai átképzéssel, vagy kis tõkebefektetést igénylõ vállalkozásokba kezdenek, de érvényesülésük nem kielégítõ. Szerbia kormánya (a vajdaságival együtt) nem sokat tesz a privatizáció ösztönzésére, inkább csak a központosított állami ellenõrzés fenntartásáért küzd.5
 

3.2. Nemzetiségi kérdés és kisebbségi mentalitás

Vajdaságban magától értetõdõen szinte állandó kutatási téma a nemzetiségek demográfiai arculata és nemzeti identitása, tekintettel a lakosság soknemzetiségû összetételére. A kutatási lehetõségek és az elért eredmények azonban igen szerények, és nem is mindig szociológusok foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel.6 Az irodalom a témafelvetések sokaságával tûnik ki, melyek a "békés egymás mellett éléstõl" az asszimilációig, a beilleszkedéstõl az integrálódásig terjednek. Mi a modern nacionalizmus lényege, és meddig terjedhet a magyar kisebbség identitáskeresése anélkül, hogy szeparatistának vagy sovinisztának kiálthatnák ki? - ezek a kérdések izgatják a vajdasági pszichológusokat és szociológusokat egyaránt. A cikkek legtöbbje magyar nyelven jelenik meg a Létünk és az Új Symposion számaiban.7 Ma már Vajdaságban is nyíltan írnak az erõszakos asszimiláció különbözõ formáiról. Ezek:

- a gazdasági asszimiláció: a parasztság és a kisiparos réteg áldatlan anyagi helyzete (adóterhek) fõképp azt a nemzetet sújtja, amelynek szerkezetében földmûveléssel, kisiparral nagyobb a foglalkozók aránya;

- a nyelvi-kulturális asszimiláció: az államnyelv kötelezõvé tételével az iskolákban és a hivatalokban a kisebbségek nyelve és kultúrája háttérbe szorul;

- a demográfiai asszimiláció: a munkalehetõségek, illetve a vegyesházasságok a kisebbségeket migrációra vagy etnikai identitásuk feladására késztetik;

- a területi asszimiláció: a községek, sót akár az egész tartomány önrendelkezésének megnyirbálása, szerkezeti átalakítása;

- a politikai asszimiláció: pl. a többségi (nem pedig a proporcionális) választási elv alkalmazása hátrányos a kisebbségekre nézve;

- a tudati (pszichológiai) asszimiláciö: a kisebbségben bûntudatot, szorongást ébresztenek akár múltbeli (háborús bûnök), akár jövõbeni (identitás-megõrzés) szempontok emlegetésével.
 

3.3. Oktatási és nevelési gondok

Az oktatás és nevelés körülményeit mindig kutatjuk, de sohasem jutunk a végére. A szakirányú (középszintû) oktatás hatékonyságától kezdve (amirõl a legtöbben írtak) az elpolitizált oktatási reformokig a vajdasági szakemberek rendszeresen rámutatnak a gyakran változó oktatási politika fogyatékosságaira. Megállapítják, hogy az oktatói és nevelõi munka minõségi kibontakoztatásához aránytalanul alacsonyak a fizetések, s a pedagógus szakma elveszítette megbecsülését. Az oktatási rendszer sem menekült meg az átpolitizálástól, és csak azok maradhatnak meg jó szakembernek, akiknek szívügyük a nevelés, vagy épp az anyanyelvi oktatás. A nemzetiségek nyelvén folyó oktatás szakmai és tudományos szempontjaival szinte állandóan foglalkozik valaki a vajdasági pedagógusok és szociológusok közül.8
 

3.4. A demográfiai kutatások

A demográfiai kérdések tanulmányozása során a kutatók már régebben is felfigyeltek arra a tényre, hogy a többi országrészhez viszonyítva Vajdaságban a legkisebbek a születési és halálozási arányszámok. A tartomány lakossága tehát egyre inkább elöregszik, miközben a viszonylagosan jól fejlett infrastruktúra ide vonzza a betelepülõket, a munkanélkülieket más vidékekrõl.9
 

3.5. Családszociológia és a fiatalok életmód-szociológiája

A serdülõkorú fiatalok problémái közül az empirikus kutatások nemcsak az oktatás kérdését ölelik fel, hanem a fiatalok közérzeti gondjaira és a stresszhelyzetek körülményeire is kiterjednek.10 Az életmód-szociológia a családi ellátás és fogyasztás mellett vizsgálta a foglalkoztatottság körüli nehézségeket is, és így választ kaptunk sokféle szociális kérdésre. Kevesebben foglalkoznak viszont szabadidõ-kutatással, míg a pszichológusok újabban fõleg a válás és a stressz kérdésköreit tanulmányozzák.11
 

3.6. Falukutatás és a paraszti életmód

A falukutatásnak hagyománya van Vajdaságban, jelenleg mégsem foglalkozik vele sok szociológus.12 A paraszti életmód változásait jószerivel csak a lakosság összetételének elemzéseiben említik. Vajdaságban az agrárlakosság számaránya a háború utáni 67-rõl a mostani 20 százalékra csökkent. A mai parasztság "kétéltû" helyzetére jellemzõ, hogy a földmûvelõ családnak mindig van olyan tagja is, aki a társadalmi szektorban dolgozik.13
 

3.7. A politika szociológiai kutatása

A politikai szociológia területén a vajdasági szociológusok a jogászokkal és a filozófusokkal fogtak össze, amikor a civil társadalomról, a hatalomváltásról vagy a jogállam kérdéseirõl írtak.14 Említésre méltók a válságelméleti tanulmányok, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nemzetiségek esélyeirõl folytatott kutatások eredményeit sem.15 A szerzõk névsora azt tanúsítja, hogy ez a téma nem csupán a vajdaságiakat foglalkoztatja.
 

3.8. Ökológia és környezetvédelem

Újonnan felismert kutatási témákra terelte a figyelmet a környezetvédelmi szociológia.16 A környezetvédelmi tudat elméleti kérdései mellett beindultak a szociológiai felmérések az ipari települések környezetvédelmi gondjairól is.

A nyolcvanas évek végén újra megerõsödött a társadalomtudományok átpolitizálása. A század utolsó évtizedében a kutató szociológus, ha eredeti és szakszerû akar maradni, egyszerûen elkerüli azokat a problémákat, amelyeket szinte képtelenség a hivatalos álláspontokkal szemben érdemlegesen értékelni. A szociológus csak ily módon tud fokozatosan megszabadulni a marxizmustól, hogy újabb elméleti és módszertani lehetõségeket ismerhessen meg. Általánosabbá vált a szociológiai kutatások interdiszciplináris jellege is; közeledünk a jog, a gazdaságtan, esetenként a pszichológia felé. Ha már nem foglalkozhatunk a valós társadalmi folyamatok bírálatával, a politikától csak úgy távolodhatunk el, ha más empirikus tudományokhoz kerülünk közelebb. A marxizmustól és a politikától menekvõ társadalomtudósok keresik az új témákat, a szakszerû munkát. Ha sikerül professzionális szintre emelni ténykedésüket, csakhamar új tantárgyakat fognak beindítani. Ilyen lehet a gazdaságszociológia, a munkaszociológia, az oktatás- és kultúraszociológia, vagy épp a környezetvédelmi szociológia.
 

4. A szociológia tanítása Vajdaságban

A Belgrádi Egyetem Bölcsészeti Karának az 1959-60-as tanévben, a háború után Jugoszláviában elsõként, sikerült megalapítania a szociológia tanszéket. Példáját három évvel késõbb Ljubljana, majd 1963-ban Zágráb követte. Késõbb Szarajevóban, Niben, Szkopjéban is megjelentek a szociológiai katedrák.

A legtöbb karon valójában már az ötvenes években megkezdõdött az általános szociológia oktatása, de az ún. "alkotó marxista" szociológia csak a hatvanas években honosodott meg. A marxista szociológia mellett más irányzatokról akkoriban szó sem lehetett, mert a polgári szociológiát egyszerûen konzervatívnak nyilvánították. A szociológia tanításában még a legelismertebb autoritások is megmaradtak a tradicionális, elméletileg már tisztázott témák mellett, és csak kutatásaikban lehettek eredetiek, újszerûek.

A szociológia hetvenes évekbeli marginalizálódása a hagyományos szociológiai tantárgyak kiiktatásában is megmutatkozott. Helyüket elfoglalták az új tananyagok: a marxista filozófia, a szocialista önigazgatás, a honvédelem és társadalmi önvédelem. Feladatuk az volt, hogy a szociológiánál "hívebben" magyarázzák és igazolják az új önigazgatási rendszer normatív alapjait. Az ideologizálás és a politizálás ezáltal még inkább elfojtotta a szociológusok hivatásbeli törekvéseit. Az elõadók között egyre kevesebb lett a szakképzett szociológus, helyettük a politikai egyetemek végzett hallgatói, vagy közgazdászok és filozófusok jelentek meg a katedrákon.

A nyolcvanas években (a dezintegrálódás eredményeképpen) elõtérbe kerültek a szociológusok által kezdeményezett viták, amelyek újra kifejezésre juttatták a professzionalizálódás és depolitizálódás igényét. Néhány évvel az elsõ ilyen jellegû tanácskozások után elõbb a kutatásokban, majd a szociológiai elõadásokban is egyre szaporodtak az eredeti állásfoglalások. Az elméleti pluralizmus elnyerte létjogosultságát. S habár a pénztelenség miatt stagnálnak a nagyobb kutatások, legalább széles körben elismerik a polgári szociológia tudományosságát, a számítógépes kutatások szükségességét, s mindezzel az oktatási egységek is kiegészülnek.

Ezt követõen már csak a következõ elõadási témák kötelezõek: a társadalmi struktúra, a társadalmi csoportok, a társadalmi mozgások és változások, a társadalmi szervezõdések, valamint a tudatformák. Elhagyhattuk viszont azokat a témákat, amelyek a globális társadalmi témák keretében a proletárdiktatúra, a kommunizmus és az elidegenedés értelmezésével, valamint az állam és az osztályok elhalásának indokolásával foglalkoztak. Ugyanakkor néhány új téma is bekerült a tantervbe: az értékelméletek, az új társadalmi mozgalmak, a politikai pluralizmus. A civil társadalom elméletének feldolgozása mellett a polgári jogok és szabadságok, sõt a vállalkozókedv kérdései is szociológiai témák lettek. Ennek következtében a régi tankönyvek sorra elavultak, akár marxista beállítottságuk, akár túlzó általánosításaik miatt.

A hivatalos tanterv keretében azonban az egyetemisták kénytelenek azokat a tantárgyakat tanulni, amelyeket az oktatási minisztérium elõír. Talán ezzel magyarázható, hogy a társadalomtudományok tanulmányozása közben a fiatalok elveszítik hitüket a környezetükben; nem érdekli õket az elmélet, mert a nagy ígéretekbõl hazug humanizmus lett. Amikor háború dúl körülöttük, nehéz a békés társadalmi környezet vagy a demokratikus tolerancia kérdéseit elemezni. A tudományosság elveszíti megalapozottságát, amint a gyakorlatban próbálják alkalmazni a megismert szociológiai kategóriákat.

Ezzel szemben az empirikus kutatások iránt megnövekedett a fiatalok érdeklõdése. Emellett csak az ágazati szociológia szakkérdéseit érdemes nekik elõadni, mert ezeket szakmájukban hasznosíthatják.

Az anyanyelvi oktatás egyetemi szinten Vajdaságban a hetvenes évek óta engedélyezett, s néhány karon gyakorlatilag is megvalósult. Ha van hozzá elõadó, a szociológiát magyar nyelven hallgatják az egyetemisták, s magyarul folynak a vizsgák is. Elsõként (mintegy 20 évvel ezelõtt) a szabadkai közgazdasági kar alakította meg a folyamatosság igényével a magyar tannyelvû oktatási csoportokat, s az elsõ évben több mint 30 magyar ajkú egyetemista jelentkezett az elõadásokra. A többi szabadkai karon (Építészeti és Mûszaki Fõiskola), valamint az újvidéki Bölcsészeti karon szintén a szabadkai tanárok látják el a magyar nyelvû szociológia oktatást. Azokon az újvidéki karokon pedig, ahol káderhiány miatt nincs magyar szociológus, az egyetemisták ugyancsak a Bölcsészeti karra járnak szociológiát hallgatni. Persze a gyakorlatban sûrûn találkozunk tantervi eltéréssel, órarendi átfedéssel, teremhiánnyal és sok egyéb formális okkal, ami miatt egyes karok hallgatói nem juthatnak el rendszeresen ezekre az órákra. A hivatalos szerveknek nem szívügyük az anyanyelvi oktatás feltételeinek biztosítása, és egyre gyakrabban hangoztatják az anyagi fedezet hiányát és keveslik a diákok számát. A legnagyobb gond a magyar nyelvû szakirodalom és tankönyvek hiánya. A magyarországi könyvek használatát hivatalosan ugyan nem tiltották be, de az egyetemi tanácsok által ajánlott tankönyvek jegyzékén ezek sohasem találhatók meg. Saját elõadásaikat és tanulmányaikat a vajdasági szociológusok rendszeresen megjelentetik magyar nyelven az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában,17 de még egyetlen olyan tankönyvet sem tudtunk a magyar egyetemisták kezébe adni, amely teljes egészében felölelné a szociológia tananyagát.
 

Jegyzetek

1. Errõl Kovács Teréz a magyarországi Szociológia címû folyóirat Figyelõ rovatában írt 1983-ban: "A szociológia kialakulása és fejlõdése Jugoszláviában".

2. Ezen a tanácskozáson elsõsorban Veljko Rus professzor hangoztatta, hogy a szociológia és a politika konfliktusában nem szabad a szociológia deprofesszionalizálódását megengedni.

3. Stjepan Gerdelj e két tábort "radikális kritikusok" és "affirmatív lojálisok" néven emlegeti.

4. E kutatások alapján magyar nyelven a Létünk 1987/1. és 1991/1-2. számában dr. Rehák László, dr. Gabric Molnár Irén és dr. Bozo Miloevic tett közzé tanulmányt.

5. Az utóbbi években több, egymást követõ kormány iktatta programjába a magánvállalkozások támogatását, de az állami (társadalmi) tulajdon leépülése, vagy inkább legyengülése minduntalan arra ösztökélte õket, hogy újra a gazdaságirányítás központosításával próbálkozzanak.

6. Csak néhány nevet említek, hisz a témával foglalkozók tábora sokkal szélesebb: dr. Rehák László, dr. Hódi Sándor, dr. Várady Tibor, Mirnics Károly magiszter, dr. Székely László, Végel Iászló, dr. Páll Sándor.

7. A magyarországi olvasóközönség megismerhette dr. Rehák László Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában c. könyvét Gondolat Kiadó, 1988. Vajdaságban errõl a témáról a Létünk 1989/5-6.,1990/1. és 1990/6. számában jelentek meg magyar nyelvû írások. A napilapok közül meg kell említeni a Magyar Szót, amelyben természetesen nem tanulmányok, de a magyarság számára jelentõs ilyen témájú cikkek láttak napvilágot az utóbbi években.

8. Lásd dr. Tóth Lajos és dr. Rehák László írásait a Létünk 1972/5., 1983/3-4., 1987/1., 1988/5. és 1990/6. számában, illetve az Új Symposion 1990/3. számában. Itt említem meg továbbá dr. Rehák László két másik könyvét: Anyanyelv - államnyelv (Forum, 1975) és A kisebbségektõl a nemzetiségig (Forum, 1978).

9. Lásd Mirnics Károly vagy Sergelj Flere tanulmányait - magyar nyelven az Új Symposionban és a Létünkben (1990/6.). Az utóbbi folyóirat egyébként "A jugoszláviai magyarság demográfiai kérdései" címen sikeres tanulmányi pályázatot hirdetett, amelynek anyagát épp a napokban tette közzé.

10. Lásd Hódi Éva munkáját: Létünk, 1988/1.

11. Lásd a Létünkben többek közt Hódi-Szabó kutatásait Adán és Vajdaságban (1988/1.), valamint Bence Erika munkáját a falusi családról (1989/5-6.).

12. Ezt a témát leggyakrabban a mezõgazdasági kar munkatársai vették elõ, közülük talán dr. Milovan Mitrovic és dr. Laki László nevét említeném. A legtöbb (magyar nyelven ismertetett) kutatás mégis Kovács Teréz nevéhez fûzlik, aki Becsén, Szentmihályon és másutt végzett szociológiai felméréseket.

13. Lásd Létünk 1986/2. és 1988/5-6. számát. Ez a folyóirat egyébként 1988-ban tanulmánypályázatot írt ki "Paraszti életmód az 1980-as években" címmel. A pályamunkák közül figyelmet érdemel Kalapis Zoltán: "A változó életmóddal kiveszõ szokásokról és hiedelmekrõl Tóbán"; Kovács Teréz: "Paraszti gazdálkodás és életmódváltozás Szentmihályon"; Bence Etika: "A család szerepe és szerkezete falusi-paraszti környezetben"; Silling István: "A disznótartással kapcsolatos szokások és hiedelmek Kupuszinán" és Beszédes Valéria: "A napsugárdíszes oromzatú házak Vajdaságban".

14. Lásd Létünk 1989/3-4., 1990/3., 1990/4-5.,1990/6. és 1991/3.

15. A maribori (Szlovénia) tanácskozáson - 1990 júniusában - elhangzott beszámolókból válogatás jelent meg a Létünk 1990/6. számában.

16. A szabadkai közgazdasági karon dr. Laki László, dr. Gabric Molnár Irén és dr. Ruzica Kovács Znideric kezdett foglalkozni ökológiai szociológiával.

17. Lásd a következõ tanulmányköteteket: dr. Rehák László: Politikai rendszerünk idõszerû kérdései, Forum, 1982. és Világnézet, ideológia, tudományos megismerés, Forum, 1983., valamint dr. Gabric Molnár Irén: A társadalmi politikai szervezetek és a küldöttrendszer, Forum, 1981.
 

Felhasznált irodalom

Szociológia, Budapest, 1983.

Socioloi pregled. A Szerb Szociológiai Társaság folyóirata, Belgrád. (1983/3.: "Teorijski pluralizam u sociologiji".)

Létünk (társadalom, tudomány, kultúra) folyóirat, Újvidék, Forum. Megjelenik több mint 20 éve.

Új Symposion (társadalom, mûvészet, kultúra) folyóirat, Újvidék, Forum (1990/3.)

Dr. M. Mitrovic, dr. M. Tripkovic, dr. D. Kokovic: Sociologija, Belgrád: Naucna knjiga, 1987.

Sociologija. A Jugoszláv Szociológiai Egyesület folyóirata, Belgrád. Megjelenik 1959 óta.

Socioloke revije. A Horvát Szociológiai Társaság közlönye, Zágráb. Megjelenik 1971-tõl.

Nae teme, folyóirat, Zágráb.

Gábrity Molnár Irén
A JUGOSZLÁV LAKOSOK KÜLFÖLDRE TÁVOZÁSÁNAK SZOCIOLÓGIAI VETÜLETE
 

Bevezetõ áttekintés

A jugoszláv lakosok külföldre távozása már három évtizede tart. Ennek elsõ hulláma, illetve a fejlett tõkés országokban való ideiglenes munkavállalás 1965 után kezdõdött, a társadalmi-gazdasági reformfolyamat megindulását követõen. Az állam a határok megnyitásával, új gazdasági és rendszerbeli intézkedésekkel kívánta megoldani az agrárlakosság túlnépesedésének, a munkanélküliségnek és a szakképzetlen munkaerõnek a problémáját. Már a hetvenes években számos külföldön dolgozó vendégmunkás áldozatává vált a kapitalista országokban mutatkozó energetikai és gazdasági válságnak. A nyolcvanas évek elejére a szakképzett munkaerõ és a szakemberek elvándorlása a jellemzõ. Az áramlás iránya a nyugat- és közép-európai országok (NSZK, Ausztria és Franciaország). A nyolcvanas évek végéig ennek az elvándorlásnak anyagi okai voltak, tehát gazdasági migrációról volt szó. Most, a kilencvenes években változnak a távozás motívumai: politikai és pszichológiai okai is vannak, a háború és a katonai mozgósítás veszélye, az erõszakos kiköltöztetések új dimenziót adnak a jugoszlávok kivándorlásának. A távozás tömeges méretû, fiatal szakemberek, egész családok mennek el azokba az országokba, amelyek hajlandóak menekültként vagy politikai, illetve gazdasági bevándorlóként befogadni õket (Kanada, Ausztrália, Németország, Magyarország stb.). Munkámban rámutatok a gazdasági migráció jellemzõire, dimenzióira, a távozás motívumaira, az új környezetbe való beilleszkedés mértékére. Kutatásomat a jövõben az emigránsokkal (elsõsorban fiatal szakemberek) és a kilencvenes években a Jugoszláv SZK-ba visszatértekkel folytatott interjúk és ankétlapok feldolgozásával folytatom.

Ha migráción egyének, családok, illetve nagyobb csoportok addigi tartózkodási helyének bármiféle elhagyása és más helyen való tartós letelepülése értendõ, akkor leszögezhetjük, hogy a jugoszláv1 lakosság külföldre költözése három évtizede folyamatos.

A jugoszlávok tömeges külföldi munkavállalása szociális, gazdasági, morális, politikai és kulturális okokkal magyarázható. A nagymértékû migráció számos, eddig tisztázatlan kérdést vet fel: melyek a szülõföld elhagyásának okai és motívumai? Milyen következményei vannak a munkaképes korú lakosság elköltözésének? Milyen lehetõségek vannak az új környezetbe való asszimilálódásra? Az emigránsok mennyire hajlamosak életmódváltoztatásra az új környezetben? Milyen ellenhatása van a tömeges távozásnak és esetleges visszatérésnek?

A második világháború után Jugoszláviából átlagos mértékben távoztak azok, akik nem értettek egyet az új, kommunista rezsimmel. Akik a szülõföld elhagyása mellett döntöttek, többségükben az országhatárokon belül változtattak helyet. A természetes népszaporulat az egyes, különösen a gazdaságilag fejletlen területeken túlnépesedést - fõképp mezõgazdasági túlnépesedést - eredményezett. Az ország gazdasági állapota, a technológiai fejlettség foka miatt nem volt mód a munkahely iránti intenzív igény kielégítésére. A munkanélküliséget növelte a mezõgazdaság leépítése, amikor a társadalmi termékszerkezetben és a nemzeti jövedelemben jelentõsen nõtt a gyáripari termelés. Valóságos népvándorlás indult a falvakból a városokba, a mezõgazdaságból más tevékenységi ágazatokba, a fejletlen déli vidékekrõl a fejlettebb északi területekre. Ezt alátámasztja a mezõgazdasági lakosság csökkenése az össznépességen belül: 1938-ban 75 százalékot jegyeztek fel, 1948-ban 67,2, 1971-ben 38,2, 1981-ben 19,9, 1988-ban pedig 16,3 százalékot. Elsõsorban Szlovéniába, Horvátországba és a Vajdaságba költöztek át a legtömegesebben más területekrõl. 1961-ben kezdõdött a lakosság folyamatos külföldre távozása, azóta egyre nõ a hivatalos elnevezés szerint ideiglenesen külföldön munkát vállalók száma.

Kezdetben a lakosság gazdasági migrációja nem lelt társadalmi támogatásra, az akkori politikusok elõszeretettel minõsítették érdekes jelenségnek egy szocialista ország társadalmi fejlõdésében. A szervezetlen és spontán kivándorlás megengedett, de váratlan volt. A pártdokumentumokban késõbb a munkaerõ más országoknak való "átengedésérõl" beszélnek, amelyet az indokol, hogy elhárítsák a túlnépesedés és a munkaerõfelesleg kedvezõtlen következményeit. 1965 óta a gazdasági migráció szervezetten folyik, mégpedig az aktív lakosság mind tömegesebb távozása miatt, de abból a feltételezésbõl kiindulva is, hogy ezzel helyreállítják a kedvezõtlen gazdasági folyamatokat, szabályozzák a demográfiai nyomást, az országnak pedig haszna származhat a visszatérõk devizájából. Az elsõ migrációs hullám tehát közvetlenül az 1965-ös gazdasági reform bevezetése után indult meg. Az új gazdaságpolitika meghirdetett célja a gazdálkodás intenzívebbé tétele, a foglalkoztatottak improduktív munkájának megszüntetése, az állami tervek befolyásának csökkentése volt, többek között a piaci mércék bevezetése, valamint a hitel- és pénzügyi rendszer reformja révén. A nyugat-európai országok viszont éppen ebben az idõszakban értek el viszonylag magas gazdasági fellendülést, s nagy volt a kereslet a szakképzetlen, betanított és olcsó munkaerõ iránt. A reformerõk elképzelése szerint a szakképzetlenek, munkanélküliek távozásával csökken a mezõgazdasági túlnépesedés, javul a munka minõsége és a külföldrõl visszatérõ munkások révén enyhülnek az egyes régiók között a gazdasági fejlõdés tekintetében mutatkozó aránytalanságok.
 

A gazdasági emigráció dimenziói

Hivatalos statisztikai adatok az emigránsok számáról, a külföldre távozás nyomon követésérõl csak az 1971-es népszámlálás után jelennek meg2. Egyes becslések szerint az 1964-es évben mintegy 100 ezer honpolgárunk volt külföldön (Vinski 1976). Az 1971-es összeíráskor 750 ezer emigránst tartottak számon, s ez 1973-ban már elérte az 1,1 milliót (Stanovnistvo... 1984: 141). Az 1973-as úgynevezett "elsõ olajsokk" jelentós változást idéz elõ a nyugat-európai országok gazdasági életében. Már a hetvenes évek közepén és végén bekövetkezik a recesszió idõszaka, ami munkanélküliséghez vezet azokban a kapitalista országokban, amelyek eddig külföldi munkaerõt alkalmaztak. Ennek következtében az ideiglenesen külföldön dolgozók egy része visszatér hazájába.

Az 1981-es népszámlálás adatai szerint 874 966-an dolgoztak külföldön3. E számadat a külföldön munkát vállalók családtagjait is magában foglalja.4 A tömeges külföldre távozás a hatvanas években elõször a legfejlettebb köztársaságokban - Szlovéniában és Horvátországban - kezdõdött, majd a többi köztársaságban, legkésõbb pedig Koszovó-Metohijában. Egyes adatok szerint 1968 és 1979 között a külföldón tartózkodók legnagyobb hányada Szerbiából távozott, mintegy egyharmada Szlovéniából és egytizede Koszovóból (Stanovistvo... 1984). Ezzel szemben a hetvenes években a fejlettebb köztársaságokban kisebb volt a visszatérõk aránya. Koszovóban a hatvanas évekhez viszonyítva tovább nõtt az emigránsok száma (mintegy a tízszeresére). A külföldi munkavállalás dinamikáját illusztrálja az az adat, amely szerint Szerbia területét 1970-ben két és félszer többen hagyták el, mint az elõzõ évben. Az 1971-es, 1981-es és 1991es adatokból az úgynevezett kis Jugoszláviára (Szerbia és Crna Gora) vonatkozó adatokat vetjük egybe. A külföldön tartózkodók száma mérsékelten, de folyamatosan növekszik, kivéve a legfejlettebb részt, a Vajdaságot, ahol 1991-ig a külföldi munkavállalók száma 33 957-re csökkent.

A kilencvenes években a háború közelsége és a háborús veszélyeztetettség következtében a volt Jugoszláv SZSZK területén a migráció nagymértékben megváltoztatta a lakosság nemzetiségi és szociális összetételét. A lakosság veszélyeztetettsége miatt tömeges és gyors menekültáradat indult meg az országon belül és külföldre is. Az egész népeket és etnikai csoportokat sújtó tragédiák miatt számtalan család kényszerült elhagyni szülõföldjét - talán mindörökre. A jugoszláv lakosság legújabb migrációjának alakulásáról még nincsenek teljes képet adó, feldolgozott adatok. Az azonban tény, hogy az életkorra, nemre és iskolai végzettségre való tekintet nélkül a kivándorlás mellett döntöttek mindazok, akiknek nem volt más esélyük a túlélésre.
 

A külföldi munkavállalás motívumai

A jugoszláv lakosok három évtizede tartó emigrációjának motívumai sokfélék, és az egyes idõszakokban részben változtak.

1) Mindenekelõtt meg kell említeni a hatvanas évek Jugoszláviájának - mint a keleti tömbhöz nem tartozó el nem kötelezett és rendhagyó szocialista országnak - földrajzi-politikai nyitottságát.

2) Fontos tényezõként hatott a külföldre távozókra a szegénység, tehát a létfenntartási gondok és a munkanélküliség.

3) A szakemberek külföldre távozását - az "agyelszívás" jelenségét - ösztönözte tudásuk, tehetségük kihasználatlansága, a tudományos kutatás kedvezõtlen helyzete az elégtelen befektetés miatt, az újítások, találmányok esetében az anyagi megbecsülés hiánya stb.

4) A szûk szociális-kulturális élet- és fejlõdési tér lehetetlenné tette a korszerûbb életmód kialakítását, a munka és tudás piacának hiánya miatt nem volt lehetõség választásra az újabb alternatívák között.

5) A politikai emigránsok a kilencvenes évek elején jelentek meg, általában arra hivatkozva, hogy alapvetõ polgári jogaikat érzik veszélyeztetve az adott néphez, nemzethez tartozásuk következtében. Természetesen a bolsevik szocializmus bukása után az egész társadalom változásokon megy át, a hatalmi rendszerváltás, a még nem bejáratódott többpártrendszer stb. politikai versengéshez, leszámolásokhoz vezet.

6) Végül nem feledkezhetünk meg a pszichológiai tényezõkrõl sem, a háborútól, a mozgósításoktól való félelemrõl, továbbá a gazdasági zárlat okozta nyomasztó helyzetrõl, amelynek következtében Szerbia gazdasága sokáig nem fog talpra állni. Mindez a kilátástalanság, a tehetetlenség érzését váltja ki az emberek többségébõl, különösen a fiatal szakemberekbõl, akik a legkönnyebben távoznak hazájukból.5 Ha az okok, amelyek miatt az egyén elhagyja az országot - az úgynevezett push-hatás -, harmonizálnak azokkal az indokokkal, amelyek miatt érdemes másik országba távozni - az úgynevezett pull-hatás -, akkor nyilvánvaló, hogy az emigrációnak nincs akadálya. Ha az egyén hazájában munkanélküli, és jó állásra és kereseti lehetõségre kap ajánlatot külföldön, nagy valószínûséggel a távozás mellett fog dönteni. Az a fiatal szakember, aki nem hisz abban, hogy gyorsan rendezõdik a gazdasági és politikai helyzet a Balkánon, elhagyja a világnak ezt a részét, még mielõtt családot alapított volna, illetve megkísérelné tudása kamatoztatását ott, ahol nem látja munkája gyümölcsét.

A Szerbiát elhagyó emigránsok kevés kivételtõl eltekintve európai országot választottak. 92 százalékuk Németországba, Ausztriába és Franciaországba vándorolt ki, s mindössze 7,2 százalékuk Európán kívüli országba. Ez nem mondható el viszont a Crna Gora-fiakról és a macedónokról, akik mindig szívesen mentek ki rokonaikhoz és ismerõseikhez Ausztráliába és Amerikába: Ami az európai országokat illeti, az elsõ helyen Németország áll (a hazájukat elhagyók közül Szerbiából 49,3 százalék, Boszniából és Hercegovinából 70, Horvátországból 70,1, Szlovéniából 62,2 százalék ide távozott) (Scara 1972: 14). A jugoszlávok számát tekintve a második helyzet - hagyományosan - Ausztria foglalja el, majd Franciaország, Svédország és Svájc következik a sorban; a távolabbi földrészek országai közül Ausztrália, az Amerikai Egyesült Államok és Kanada vezet. Érdemes megemlíteni, hogy legújabban, amikor az európai országokat elárasztották a menekültek és vendégmunkások, az emigránsok nemigen válogatnak, oda mennek, ahol befogadják õket: Kanadába, Új-Zélandra, vagy épp Dél-Amerikába.
 

A szerbiai gazdasági emigránsok

Az emigránsok lényeges tulajdonságai közül kiválasztjuk a legjellemzõbbeket. A migrációs hullám kezdetén (a hatvanas és hetvenes években) a kivándorlók adott jellemzõk függvényében - életkor, nem, iskolai végzettség - maguk döntötték el, hogy külföldön vállalnak munkát, tehát mi kínáltuk az általában szakképzetlen vagy szakképzett munkaerõtöbbletet. Ma viszont az, hogy kivándorol-e, a befogadó ország igényeitõl függ. Ma meghatározott szakképesítéssel rendelkezõ fiatal szakembereket keresnek, tehát tartós munkavállalásra éppen a tehetséges fiataloknak van esélyük. Azok, akik nem felelnek meg ezeknek a követelményiknek, menekült státuszt kérnek, s várják a megfelelõ pillanatot, hogy visszatérhessenek hazájukba.

Az emigránsok nembeli megoszlását tekintve, jellemzõ az, hogy elõször a férfi távozik, esetleg késõbb követi a feleség és a család, amikor ehhez megteremtõdnek a megélhetési feltételek. Érdekes, hogy Koszovóból - olyan hagyományosan patriarchális közösségbõl, amelyben a nõ viszonylag zárt családi közösségben él - 1971-ben az emigránsok 95,3 százaléka férfi volt. A nyolcvanas években Szerbiát több nõ hagyta el, mert a feleségek követik férjeiket, vagy pedig egyedül távoznak (kivételt képez ismét Koszovó tartomány).

1. táblázat
A családjukkal külföldön tartózkodó vendégmunkások száma

  JugoszláviaCrna GoraSzerbiaVajdaságKoszovó-
Metohija

ideiglenesen
külföldön
dolgozók1971
1981
1991207 316
239 756
.....7829
9781
12 988199 487
229 975
......60 545
48 078
33 95724 361
28 965
.....

családjukkal
együtt1971
1981
199133 123
87 533
....3228
9062
10 77829 895
78 471
......9948
17 513
13 5651139
10 469
.....

Forrás: Jugoszlávia statisztikai évkönyve. Szövetségi Statisztikai Hivatal. Beográd 1994. 56. old.

Ami az életkort illeti, már említettük a fiatalok elõnyét, amelyet szociológiai aspektusból nem kell külön megindokolni. Az új környezet szempontjából elõnyt jelent a fiatalság, az újdonságok iránti fogékonyság, a kockázatok vállalásának készsége, valamint az, hogy nem terheli õket a gyermekeltartás felelõssége.

Szerbiában, sõt egész Jugoszláviában a gazdasági migráció fõképp a fiatalokat érintette, ami az alábbi, Szerbiára vonatkozó 1971-es adatból is kitûnik: az ideiglenes munkavállalás céljából külföldön tartózkodók háromnegyede 40 év alatti. Különösen nagy a 20 és 24 év közötti fiatalok aránya (a Szerbiából kivándoroltak közel egynegyede) (Scara 1972: 14). Az európai országoknak az újonnan érkezettek iránti restrikciós politikája következtében megnõ a bevándorlók átlagéletkora. Ma, amikor ismét a fiatalok kelnek a legkönnyebben útra, megfigyelhetjük, hogy a külföldön élõ idõsebbek velük együtt megpróbálják elodáznia visszatérés idõpontját, mert semmiképp sem felelnek meg számukra a hazánkban uralkodó gazdasági és politikai körülmények.

2. táblázat
Az 1965 óta külföldön dolgozók tartózkodási ideje

Szerbia

Szerbia
tartományok nélkül

Vajdaság

Koszovó-Metohija

fõ

százalék

fõ

százalék

fõ

százalék

fõ

százalék

összesen69 092100,054 329100,09472100,05291100,0

1 év15 71822,713 25924,4141514,9104419,7

2-5 év32 923 47,725 47246,9451147,6294055,6

6-9 év12 93818,7985718,1241622,793517,7

10 évnél több751310,9574110,6140014,83727,0

Forrás: A Szerb Köztársaság Statisztikai Hivatalának dokumentációs anyaga 1981-ból

Ami a külföldön dolgozók képzettségét jellemzi, ez többé nem a mi "kínálatunktól" függ, hanem fõképp a külföldieket tervszerûen befogadó országban mutatkozó "kereslettõl". Mint már említettem, az emigrációs hullám kezdetén szakképzetlen munkaerõt kínáltunk fel, amely Közép-Európában talált elhelyezkedési lehetõséget. Ma elsõsorban a meghatározott profilú szakemberek iránt mutatkozik kereslet (informatikai szakemberek, mérnökök, újítók, programozók, mikrobiológusok, a tudományok doktorai, egészségügyi szakemberek, mûvészek stb.) - lehetõség szerint kezdõtõkével, illetve eltartási garanciával. Az 1971-es adatokat elemezve azt mondhatom, hogy a külföldre távozók - az alacsonyabb szakképzettségükre vonatkozó megállapítások ellenére - képzettebbek az itthon maradottakhoz képest. A Szerbiából kivándoroltak mindössze kilenc százalékának nincs befejezett iskolai végzettsége (ezek 45 százaléka elkezdte, de nem fejezte be az általános iskolát). Ezzel szemben 21 százalék középiskolai végzettségû, két százalékuk magas szintû szakképzettséggel, illetve egyetemi végzettséggel rendelkezik (Scara 1972: 17). 1981-ben a kivándorlók átlagos képesítése már magasabb szintû, ugyanakkor az egész lakosság is iskolázottabb. Koszovót hagyja el a legkevesebb felsõfokú képzettségû szakember, ami érthetõ, hiszen otthon is kevesen vannak.

A külföldön élõk gazdasági státuszukat tekintve három csoportba sorolhatók: aktívak, járandósággal rendelkezõk és eltartottak. A külföldi munkavállalók teljesítménye, színvonala nagyon magas, hiszen fõleg a szakismerettel rendelkezó munkaképes korúak emigráltak. 1971-ben a vendégmunkások 86,3 százaléka volt aktív, munkaképes. A többiek: eltartott személyek, gyermekek, diákok, egyetemi hallgatók, háziasszonyok, munkaképtelenek (a Szerbiát elhagyók) (Scara 1972: 21). A külföldre távozók foglalkozás szerinti összetételét tekintve hosszú évekig a földmûvesek álltak az elsõ helyen. Az utóbbi néhány évben ezek az adatok módosultak, mert kizárólag a befogadó ország számára szükséges szakemberek kaphatnak ideiglenes munkavállalási engedélyt, a menekültek nem.

Érdekes téma az értelmiségnek a kilencvenes évekre jellemzõ elvándorlása a volt szocialista országokból. A változások korát élõ egykori szocialista országoknak különösen sok gondot okoz, hogy a gazdasági és politikai nyomás miatt eltávoznak a nagy nehézségek árán iskolázott szakemberek. Az elsõ helyen Oroszország, közvetlenül mögötte pedig Jugoszlávia áll. Sajnos nem szakembercserérõl vagy ideiglenes munkavállalásról van szó, hanem általában az ország elhagyása után hosszabb tartamú külföldi tartózkodásról. Természetesen a kárvallott országok veszteségként könyvelik el az iskoláztatás költségeit, viszont azok az országok, amelyek a szakemberek kész tudását felhasználják, kiváltságos helyzetben vannak. A nyugati országok munkaerõpiacán 1991-ben (a jugoszláv háború kezdete) egyedül Jugoszláviából mintegy 435 ezer személy jelent meg. Az egyesült Németországban a munkát keresõk számát tekintve talán csak a lengyelek elõzik meg õket (Grecié 1993).

Szerbiában az 1993-as hiperinfláció után sokan aggódni kezdtek a szakemberek külföldre távozása miatt. A Nemzetközi Politikai Gazdasági Intézet adatokat tett közzé a fiatal tehetségek kivándorlásáról.6 Jugoszláviát 1990 és 1993 között 719 magiszter és tudományok doktora hagyta el, ami az ez idõ alatt külföldre távozók 67 százaléka. Egyébként a jugoszláviai háború kezdetén mintegy 200 ezer fiatal szakember hagyta el az országot, akik a katonai kötelezettség, illetve a háborús veszély és etnikai tisztogatás elél menekültek el, vagy pedig egyszerûen azért, mert itthon nem látták biztosítottnak az egzisztenciájukat. Az oklevelet szerzett fiatalok közül sokan itthon maradtak, de a nemzetközi gazdasági zárlat, a termelés pangása miatt áttérnek a kereskedelmi és szolgáltató ágazatba, sõt illegális munkával, feketézéssel is foglalkoznak a túlélés érdekében.
 

A gazdasági migráció hatásai

A jugoszláv lakosok gazdasági migrációja - az eddigi kibontakozási formájában - többrendbeli kárt okozott a társadalomnak és a gazdaságnak. A munkaerõelvándorlás negatív következményeit taglalva elõször is megállapítható, hogy a kivándorlás nagy aránya feltétlenül károsan befolyásolta az ország normális demográfiai és gazdasági fejlõdését. Beszédes adat 1971-bõl, hogy Szerbia minden tizenkilencedik aktív lakosa elhagyta lakóhelyét, illetve minden száz foglalkoztatott közül nyolc. Az emigrációs területek nem a legfejletlenebb országrészek voltak. A statisztikai elemzések arra is rámutatnak, hogy nem a legsûrûbben lakott és legnehezebb életkörülményekkel jellemezhetõ területekrõl költöztek el. Kivándorlásra ösztönzött a munkanélküliség, a szociális-anyagi helyzettel való elégedetlenség, de nem mindig ez a tényezõ volt a döntõ. A fenti állításokat alátámasztja, hogy Szerbia területén a legnagyobb mértékû kivándorlás a Vajdaságban volt, amely a legfejlettebb, északi része a köztársaságnak. A Vajdaságon belül a külföldre távozás tekintetében a legintenzívebb régió Dél-Bánát, amely viszonylag fejletlen, és Észak-Bácska, amely viszont gazdasági és kulturális szempontból is a legfejlettebb.

"Szûkebb Szerbia községeinek felében - azokban, amelyek a fejletlen területekrõl szóló köztársasági törvény szerint anyagi támogatást és ösztönzést kapnak - a lakóhelyüket elhagyók aránya 32 százalékkal alacsonyabb, mint a fejlettebb régiókban. Az olyan kifejezetten fejletlen községekben, mint például Sjenica, Bujanovar, Razanj, Bela Palanka, a kivándorlás nem éri el az 1 százalékot" (Scara 1972: 27).

Azokban a községekben, ahol magas az emigráció aránya, a lakosságot érzékenyen érinti a fiatal férfi munkaerõ távozása; 86 községben - Szerbia községeinek felében - 1961 és 1971 között lényegesen csökkent a lakosság: A demográfiai torzulás megfigyelhetõ a lakosság vitalitásának, a termékenység fokának csökkenésében, továbbá abban, hogy kevesebb a házasságkötés és több a válás. A külföldön tartózkodók gyermekei rokonok vagy idõsebb emberek felügyelete alatt nõnek fel, ennek következtében újból növekszik a fiatalkorú bûnözés.

Különösen kedvezõtlen jelenség az, hogy az ideiglenesen külföldön munkát vállalók képesítésének, szakképzettségének struktúrája jobb, mint az otthoni foglalkoztatottaké. Mára ez a kép még rosszabb, mivel a befogadó országokban nincs többé igény a szakképzetlen munkaerõre. A munkaerõelvándorlás okozta közvetlen károk közül az egyik legjellegzetesebb az, amelyet a munkaerõnek az országból való eltávozása okoz, hogy az egész társadalom számára anyagi veszteséget jelentenek a kivándorolt szakemberek képzésére fordított eszközük, hiszen tudásukat más országokban kamatoztatják, vagyis ezek az országok beruházás nélkül jutnak képzett szakemberekhez. Ugyanakkor az emberi és pénzbeli veszteséget elszenvedd országban romlik a gazdasági fejlõdés üteme és minõsége, így az az ország, ahonnan nagy számban emigrálnak, nagyban függ a külföldi tõkebefektetéstõl, amelyet az elvesztett munkaerõ pótlására fordítanak. A termelékenység csökkenésével kisebb lesz a munkaerõ-versengés is, mivel az eltávozott jó munkaerõ helyét az alacsonyabb képzettségû munkanélküliek foglalják el. Egyébként a gyors életmódváltoztatás - például a kivándorlás esetében - hatással van az emberek személyes és családi életére. Amikor megöregszenek, kifáradnak, viszonylag alacsony nyugdíjjal térnek vissza külföldrõl. Természetesen vannak sikeres, fiatal, vállalkozó szellemû emberek, akik nem kívánnak aktív éveik alatt mindvégig külföldön dolgozni. Arra törekszenek, hogy hazájukba visszatérve tõkéjüket ingatlanok építésébe vagy valamilyen új vállalkozásba fektessék. Ez a tõke jól jönne, de a kilencvenes években senki sem akar befektetni a háború által veszélyeztetett területeken, hanem külföldön marad mindaddig, amíg otthon nem rendezõdik a helyzet. A nemhivatalos adatok arról vallanak, hogy állampolgáraink befektettek Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Cipruson és Magyarországon, mert - s ez a szerzõk szubjektív megítélése - így biztonságban látják felhalmozott tõkéjüket.
 

Integrálódás az új környezetbe

Ha azoknak a külföldön élõknek a helyzetét és magatartását vizsgáljuk, akik idõvel vissza kívánnak térni hazájukba, egymásnak ellentmondó nézetekkel találkozhatunk. Egyesek szerint õk annak az országnak a munkásosztályához tartoznak, ahol dolgoznak, míg mások szerint a vendégmunkások a saját nemzeti munkásosztályuk részét képezik. Szerintem az igazság valahol a két tézis között van. Tehát, ha valaki térben és idõben távol kerül a saját valamikori munkakörnyezetétõl, mind kevésbé kötõdik azokhoz az élet- és munkaszokásokhoz, amelyeket elhagyott. Ha könnyebben át akarják hidalni a beilleszkedés folyamatát, arra kell törekedniük, hogy mind jobban azonosuljanak az új felfogásokkal, élet- és munkaszokásokkal. Hogy megvalósítsák külföldre távozásuk céljait, a legracionálisabb életvitelre törekszenek, maximálisan igyekeznek saját képességeikhez mérten dolgozni és pénzt keresni. Csaknem elkerülhetetlenül bekapcsolódnak a munkaadó ország szakszervezeti mozgalmába. Természetesen a befogadó országban élõ hazai és a külföldrõl érkezett munkavállalók közötti különbségek - kulturális, ideológiai, értékbeli és történelmi-generációs eltérések - szembeötlõek (Tank 1972). Ezzel összefüggésben a hazai és "jövevény" munkavállalók közötti kommunikációs nehézségeknek nemcsak nyelvi okai vannak (ezek viszonylag könnyen áthidalhatók); nem kisebb gondot okoznak az életfelfogásbeli különbségek, a más értékrendszerhez való alkalmazkodás. A bevándorlók legtöbbször faluról vagy kulturálisan és gazdaságilag fejletlen környezetbõl származnak. Természetesen a vendégmunkások többsége a külföldön tartózkodást csak ideiglenesnek tekinti, és nem tesz különösebb erõfeszítéseket az új szociális és kulturális szokások elsajátítására. Végsõ soron a gazdasági okok miatt külföldre távozók a munkaadó országban több hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve, mert nem fogadják el õket az ottani munkásosztály szerves részeként. Sõt az idegenek és a hazaiak a munkaerõpiacon konkurenciát jelentenek egymásnak. Az ellentétek kiélezõdnek, amikor a helybeli dolgozók sztrájkolni akarnak, s erre a külföldieket nem tudják rávenni, akik így potenciális sztrájktörõk lehetnek. Az idegen arra is hajlandó, hogy rosszabb munkakörülmények között dolgozzon, a kényszerûség mellett azért is, mert ezt otthon megszokta, ha egyáltalán volt munkaviszonya. Az alacsonyabb szakképzettséget igénylõ munkának - ha ráadásul hiányos nyelvismerettel is párosul - természetesen alacsonyabb a bére, s a munkaadók nemigen méltányolják a külföldi bérmunkás igyekezetét.

A beilleszkedési nehézségek miatt a külföldiek helybeli kollegáiktól elkülönülve élnek. Egyes városnegyedek a tömeges bevándorlás nyomán török, lengyel, illetve jugoszláv kerületekké válnak; klubok, iskolák nyílnak a vendégmunkások gyermekeinek. A munka- és lakáskörülmények a bevándorló anyagi helyzetétõl függenek. Mivel általában kezdõtõke nélkül érkeznek, egymás megsegítésére vannak utalva. Lakóhelyi és kulturális elszigetelõdésük elõbb-utóbb gettósodóshoz vezet. Igyekeznek megõrizni a nemzeti és kulturális identitásukat.

Másrészt viszont kialakul egy viszonylag sikeres kulturális és szociális kommunikáció is a hazai és külföldi munkások között. Erre elsõsorban a fiatal, jól képzett szakembereknek van esélyük, korszerû életszemléletük révén és mert nagyobb a készségük a változásokhoz való alkalmazkodásra. A kulturális téren fejlett csoportok tudatosan elfogadják az új magatartási elveket, és csak a legszükségesebb otthoni szokásaikat õrzik meg. Az ünnepekre hazaérkezõ ideiglenes külföldi munkavállalók körében végzett felmérések rámutatnak arra, hogy a munkások az új környezetben nagyon fegyelmezetten dolgoznak, tudatában vannak a saját osztálybeli, szociális helyzetüknek, és kevesebbet lázonganak, mint itthon. A magasabb szakképzettségûek és a városi környezetbõl származók könnyebben elfogadják az új körülményeket, de távol tartják magukat a befogadó ország politikai és intézményes életétõl. Gazdasági kényszerbõl vállaltak külföldön munkát, tehát az elhelyezkedésen kívül más kiváltságokat nem igényelnek. Ha valamire, akkor általában a magasabb jövedelemre, a jobb munka- és lakáskörülményekre vágynak. Az idegenek konfliktusba kerülhetnek a hatalommal és az állami bürokráciával, fõképp a tartózkodási engedély és a munkavállalási engedély meghosszabbítása során. A konfliktus meglehetõsen ritka jelenség, mert a bevándorlók tudatában vannak annak, hogy ha a helyi munkásokkal azonos jogokat és feltételeket követelnek, ezzel veszélyeztetik ott tartózkodásukat. A konformisták egy másik, kisebb csoportja, akik bármiféle munkafeltételekkel beérték, boldogok, hogy egyáltalán van munkájuk és jövedelmük, és ezzel tudomásul vették, hogy sorsuk a munkaadójuk kezében van. A vendégmunkások legnagyobb része a harmadik magatartási csoportba tartozik: õk a csüggedésre hajlamosak. Mélységesen elégedetlenek helyzetükkel, mégis megadták magukat, s nem reménykednek abban, hogy státuszuk valaha is megváltozik. Meggyõzõdésük szerint csakis azért vannak ott, mert mint idegenek rá vannak kényszerítve, hogy mindent elfogadjanak az adott országban. Ha elégedetlenségük kritikus szakaszba jut, munkaadót változtatnak, vagy a hazatérést latolgatják. A falusi környezetbõl származó idõsebb személyek hajlamosak erre a csüggedt magatartásra.

Mint a fentiekbõl kiderül, a kivándorlás sokféle elembõl összetevõdõ hatással van a személyes, családi és társadalmi életre. Feltesszük a magától értetõdõ kérdést: mikor leszünk képesek arra, hogy rendezzük Jugoszlávia gazdasági, szociális körülményeit, legalább olyan mértékben, hogy megfelelõ munka- és elhelyezkedési feltételeket teremtsünk, és az otthoni életfeltételek elviselhetõbbek legyenek. Hogy fiatal szakemberek ne kényszerüljenek - esetleg örökre elhagyni hazájukat.
 

Jegyzetek

1. Jugoszlávia földrajzi-politikai fogalmán ebben a tanulmányban az 1945-1991 között fennállt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság területe értendõ. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnevezés alatt a mostani "kis" Jugoszláviát értjük, Szerbia és Crna Gora szövetségét jelöli.

2. A jugoszláv lakosság statisztikai összeírását majdnem minden tíz évben elvégezték: 1921, 1931, 1948, 1953, 1961, 1971, 1981, 1991 (a legutóbbi már nem teljes). 1971-tõl a statisztikai adatok között található a következõ kategória: "ideiglenesen külföldön munkát vállaló jugoszláv polgárok száma".

3. JSÉ 1986: 466. Egyébként 1981-ben Jugoszlávia lakosainak száma 22 424 711 fõ volt.

4. Még a hivatalos adatok hitelessége is vitatható, ugyanis az 1971-ben külföldûn tartózkodók 31 százalékát nem regisztrálták az 1981-es összeíráskor. 6k nem jöttek haza, de nem jelentkeztek be jugoszláv állampolgároknak sem. Egy részük elhunyt, mások új állampolgárságot vettek fel, de vannak "eltûntek" is.

5. A legújabb indítékokat a külföldre távozáskor fõleg interjúk alapján regisztráljuk, de ezeknek az adatoknak a feldolgozása és közreadása nehézségekbe ütközik, hiszen a jelenlegi politikai helyzet Jugoszláviában fölöttébb zavaros.

6. A nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatokkal foglalkozó intézmény kérdõívet juttatott el a tudományos intézetekhez, egyetemekhez, iskolákhoz. 1994 januárjában a felkért intézmények 38 százaléka küldi el adatait. Mégis, azt állítják, hogy 1993-ban (hiperinflációs év) 600 híres szakember elhagyta az országot. Az Ekonomska politika 1994. november 7-ei száma szerint a "Mihajlo Pupin" belgrádi intézetet 86 magas szinten képzett szakember hagyta el, az "Energo-projekt"-tõl 50-en távoztak, a zemini Fizikai Intézetbõl 40-en. A Szövetségi Honvédelmi Minisztériumból 40-en mentek el, a belgrádi Orvosi Karról pedig 16 doktor. A jó hírnek örvendõ belgrádi Elektromérnöki Karról majdnem egy egész egyetemista évfolyam "eltûnt", ahol egyébként megszokták, hogy a végzõsök 25 százaléka a diploma megszerzése után rögtön külföldre megy. Hihetetlen nagy azoknak a középiskolásoknak a száma, akik külföldön folytatják tanulmányaikat, már középiskolai szinten, hogy könnyebben folytathassák az egyetemi tanulmányaikat, vagy munkát vállaljanak ott. Így például, két év alatt a belgrádi V. gimnáziumból és matematikai-mûszaki középiskolából 172 diák távozott külföldre. Észak-Bácskában a magyar ajkú középiskolások többnyire Magyarországon próbálkoznak tanulmányaik folytatásával.
 

Hivatkozások

Grecié, Vladimír 1993. Mass migration from Eastern Europe: a Challenge to the West? In: The new Geography of European Migratiorrs. London-New York, 13S-1S 1.

JSÉ 1986. Jugoszláv Statisztikai Évkönyv 1986. Beograd: Szövetségi Statisztikai Intézet

Mihic, Z. 1994. Seoba mozgova (Agy-elfolyás). Ekonomska politika, november 7, 15-16. Petrovic, Ruza 1973. Demograjski razvitak Vojvodine (Vajdaság demográfiai fejlõdése). Novi Sad: Centar za politicke studije i drustveno politicko obrazovanje

Stanovnistvo... 1984. Stanovnistvo i domacinstva SR Srbije prema popisu 1981. (5zerbia lakossága és háztartásai az 1981-es összeírás alapján). Beográd: Szerb Köztársaság Statisztikai Intézete, Demográfiai Kutató Központ

Skara, Ljubica 1972. Ekonomska emigracija stanovnistva kao negatívan fenomen drustvenog i privrednog razvoja Srbije (A lakosság gazdasági emigrációja mint Szerbia társadalmi-gazdasági fejlõdésének negatív jelensége). Beograd: Sociologija, (XIV) 1, 5-33.

Tanic, Zivan 1972. Ekonomske emigracije: klasno odredjenje i svest (Gazdasági emigráció mint osztálymeghatározó és tudat). Beograd: Sociologija, (XIV) 3, 441-461 oldal.

Vajdaság 1987. Vajdaság SZAT Statisztikai évkönyve, 1986. Novi Sad: ~rtományi Statisztikai Intézet

Vinski, I. 1976. Zaposlenost Jugoslovena a inpzemstvu (A jugoszlávok munkavállalása külföldön). Zagreb: Ekonomski pregled , 11-12.

Gábrityné dr. Molnár Irén

A  NEMZETI  ÉS  VALLÁSI  TUDAT  
EGYBEFONÓDÁSA  A  DÉLVIDÉKEN

Vitathatatlan, hogy a vallásnak és az egyházi szervezeteknek jelentős befolyásuk van az egyéniség kialakulásában és az ember identitástudatának kifejlődésében. Ugyanakkor a vallási egyesületek és maga az egyház hatni képes a közösségi tudat kialakítására is. A vallási életben való részvétel – miként bárhol a világon, úgy Jugoszláviában is – jelentheti egy adott specifikus környezetben valamely etnikai közösséghez való tartozás formáját is. Az ember puszta jelenléte például egy vallási ünnepségen korántsem azt bizonyítja, hogy (vak)buzgó hívő, de azt már igen, hogy nemzeti közösségével szoros kapcsolatban áll. Gondoljunk csak arra, hogy a vallási ünnepségeken miért szokás népviseletbe öltözni, a zsoltárokon kívül pedig miért szoktak népéneket énekelni. A papok mindenkor tanúbizonyságát adják (bármely valláshoz tartoznak is) ama adottságuknak, hogy nem csak a teológiában jártasak, hanem a nemzeti történelemben és hagyományápolásban is.

A nemzeti identitástudat mint az egyénre vonatkoztatható ismérv, valamint a nemzeti közösséghez való tartozás mint szociálpszichológiai jelenség, szoros kapcsolatban van a vallással. Vajdaságban a magyar nemzet már nyolc évtizede él kisebbségben, vegyes nemzeti összetételű területen. Az ilyen sajátságos körülmények közepette nem elegendő csak a múltra vagy a közös nyelvre és szokásokra hivatkozni. Egy nemzeten belül a nemzeti identitástudat megőrzésében, alakításában összefogó erőként kell hatnia a vallásnak. A legutóbbi jugoszláv belháború következményeként az egyes népek és nemzetek megmaradásuk miatti aggodalmukban felismerték a nemzeti hovatartozás, ezzel együtt pedig a valláshoz való tartozás jelentőségét. A „kisebbségvédő egyház”-aknak – főként a Vajdaságban – az volt a szerepük, hogy a megbékélést hirdessék, lelki vigaszt nyújtsanak a rettegő és csalódott embereknek. Persze, éppen Jugoszláviában arra is akadt példa, hogy az egyház hellyel-közzel intoleráns, soviniszta és agresszív magatartást tanúsított. Emiatt aztán sokan hajlamosak a polgárháborút vallási háborúnak nevezni.

Felmerül a kérdés, hogy vajon az egyház tudatosan lépett-e fel a Vajdaságban az etnikai közösségek védelmezőjeként? Véleményem szerint az egyház társadalmi tevékenységét illetően nem a háború szítására hivatott (legalábbis ma már nem kimondottan a háborúzás módszeréről ismert a keresztény egyház, ellentétben az iszlám vallással), hanem az egyénnek Istennel való személyes problémáit taglalja. A keresztény vallás Európában egyébként is túllépi a nemzeti kereteket, hiszen római katolikus, zsidó, görögkeleti és protestáns is lehet közöttünk. Az egyházat azonban univerzalizmusa nem akadályozza meg abban, hogy a maga társadalmi helyzetéből adódóan egy konkrét közösségnek is, például egy nemzetnek, a tényleges egyháza legyen. Igaz, végzetesnek számít, ha az egyház, az univerzalitást félretéve, csak a saját, szűk körű etnikumának az érdekeit tartja szem előtt. Nem bűn a saját nemzetiségi közösségünk védelme, ámde ne más etnikumok kárára és elnyomása árán történjék. Példaként szokták emlegetni környékünkön a román és a szerb ortodox egyházat mint nacionalizmusszító tényezőt, persze nem állandó jelleggel és nem mindenkire vonatkoztatva. Elfogadhatónak találom Zalatnay István református lelkész, főtanácsos (Miniszterelnöki Hivatal, Budapest) megállapítását: „. . . egy egyház annyiban kötődhet egy etnikai közösséghez, amennyiben az így vállalt funkciója az egyetemes keresztény értékek alapján is vállalható; amennyiben egy közösséget mint természetes emberi közösséget véd.”1

1. A jugoszláv lakosság vallásossága az adatok tükrében

A tízévenként végzett általános népszámlálások után a hivatalos jugoszláv statisztikai adatokat összefoglaló évkönyvekben napvilágot láttak a jugoszláv lakosság nemzeti és vallási hovatartozásáról szóló összesített adatok. Ezeknek a számoknak a tükrében elemezhető és összehasonlítható az etnikai és vallási szempontból igen tarka kép az országban. Az 1921-ben, az 1931-ben, az 1953-ban és az 1991-ben végzett felméréseket a vallási hovatartozás szempontja szerint összevethetjük. Persze a megfigyelés egyik lehetősége a hetven év távlatából figyelni a változásokat. Hogy 1921-ben ki, melyik valláshoz sorolta magát (azt sohasem kellett bizonyítani, hogy valóban templomba járó-e a megkérdezett, tehát hogy igazi hívő-e, vagy pedig a családi tradícióról, illetve nemzeti hovatartozásáról nyilatkozik-e tulajdonképpen), és hogyan alakult ez a legutolsó összeíráskor?

A táblázati elemzés szerint (1. számú táblázat) a két világháború között, amikor több mint ötmillióan éltek a mostani Kis-Jugoszlávia területén, a lakosság 71,18%-a pravoszláv vallásúnak vallotta magát. Római katolikusnak mintegy 15%, muzulmánnak pedig 9%. A regionális megoszlásból látszik, hogy akkor Szerbia szűkebb, központi része volt a leghomogénabb, hisz ott csaknem kizárólag pravoszlávok laktak. Ugyanakkor a Vajdaságban már hetven évvel ezelőtt is a nép vallási összetétele igen heterogén képet mutatott: legtöbb a katolikus (a lakosságnak csaknem a fele), őket a pravoszlávok követték (kevesebb mint 40%). A Vajdaságban a harmadik helyen a protestánsok álltak: a lakosságnak mintegy 10%-át képezték.

1. Jugoszlávia lakosságának összetétele
vallási hovatartozás szerint – 1921-ben

Jugoszlávia

Montenegró

Szerbia

Szűkebb Szerbia

Vajdaság

Kosovo
és Metohija

Összesen

5 128 946

311 341

4 817 605

2 856 897

1 521 716

439 010

Pravoszláv

3 650 558

236 265

3 414 293

2 717 134

603 956

93 203

Római katolikus

786 343

19 129

767 214

30 398

721 031

15 785

Görög katolikus

16 923

038

16 885

276

16 583

26

Evangélikus

163 391

73

163 318

6 093

157 158

67

Muzulmán

489 972

55 978

427 174

95 819

1 853

329 502

Zsidó

26 925

34

26 891

6 966

19 498

427

Egyéb

927

1

926

91

835

–

Ateista

–

–

–

–

–

–

Ismeretlen

907

3

904

102

802

–

Forrás: Szerbiai Statisztikai Hivatal Évkönyve, 217. o. (9.1.sz. táblázat)

Nem megdöbbentő tény, hogy a második világháború után mind többen vallották, hogy ateisták, tehát hogy nincs vallásuk, miközben nemzeti hovatartozásukhoz ragaszkodtak, vagy egyszerűen jugoszlávnak mondták magukat. Így például 1953-ban a lakosság 13%-a a mostani Jugoszlávia területén hitetlennek vallotta magát. A politikai és nacionalista események hozadékaként pedig 1991-ben a lakosságnak mindössze 2%-a vallotta magát ateistának. A többiek csatlakoztak nemzetük hagyományos vallásához, pedig ezáltal nem lettek hívők. A politika újra megosztotta az embereket vallásuk szerint is. A legfrissebb adatok még mindig az 1991. évi összeírásból származnak, és a következők olvashatók ki belőle (2. számú táblázat):

2. Jugoszláv Szövetségi Köztársaság lakossága nemzeti
és vallási hovatartozás szerint – 1991-ben 

Összesen

Vallása

muzulmán

katolikus

pravoszláv

protestáns

Összesen megközelítőleg

10 394 026

Összesen – összeírva

8 733 952

468  712

533 369

6 988 901

89 369

Szerb

6 504 048

574

1 049

6 195 852

4 746

Montenegrói

519 766

2 616

3 179

472 761

498

Jugoszláv

349 784

9 755

52 023

127 843

4 903

Albán – megközelítőleg

1 714 768

–

–

–

–

Albán – összeírva

64 912

47 063

14 715

82

54

Bolgár

26 922

99

1 242

23 556

96

Bunyevác

21 434

4

19 207

122

73

Vlach

17 810

3

31

17 305

105

Magyar

344 147

160

300 978

1 584

20 303

Muzulmán

327 399

317 362

262

244

83

Cigány

141 927

68 103

1 785

49 161

391

Román

42 364

48

2 603

34 898

1 112

Horvát

111 650

331

95 867

2 106

424

Forrás: Szerbiai Statisztikai Hivatal Évkönyve, 1992, 220. o. (9.1.)

Az adatok szerint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban 10 394 026 lakos élt, de közülük csak 8 733 952 személy vett részt a hivatalos összeírásban. Kosovo tartományban az albán lakosság nagy része ugyanis bojkottálta ezt a hatósági kezdeményezést; lakosságának csak kis része, mindössze 20%-a szolgáltatott adatokat az összeíráshoz.

Fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy a fenti adatok a legutóbbi belháború előtti, tehát a menekültáradatot megelőző időből származnak. Jelenleg a helyzet némileg módosult. Egyrészt sokan külföldre menekültek a katonai behívóparancs és hiperinfláció elől (kb. 40 000 magyar vándorolt el a Vajdaságból), másrészt pedig a horvátországi és boszniai Krajinából érkezett hozzánk nagyszámú menekült.

A kilencvenes évek elején tehát a lakosság nemzeti és vallási hovatartozása között jelentős összefüggés található. A szerbek és a montenegróiak legnagyobb része ugyanis pravoszláv, de ide sorolhatók a magukat jugoszlávnak vallók és a cigányok egy része is. A csaknem 7 millió pravoszláv révén ez a vallás a legtömegesebb Jugoszláviában. Mindjárt utána valószínűleg a muzulmán vallás következik, de ez az albán lakosság bojkottja miatt nem mutatható ki. A katolikusok száma Jugoszláviában 533 369, ezek közül 300 978 magyarnak, 95 867 horvátnak és 52 023 jugoszlávnak vallotta magát. Az utóbbiak valószínűleg vegyes házasságból származnak. Itt vannak még a katolikus albánok és a bunyevácok is. A magyarok száma 1991-ben 344 149 volt, főleg a Vajdaságban élnek. Vallási megnyilatkozásuk tekintetében akad ugyan némi logikátlanság (például: magyar–iszlám vallással), de megállapíthatjuk, hogy a magyarok 87%-a katolikusnak vallja magát, mintegy 6%-a pedig protestánsnak.

A pravoszlávok száma a hetven évvel korábbi adatokhoz képest csökkent, 67%-ra apadt, valószínűleg azon oknál fogva, hogy a muzulmánok népszaporulata sokkal nagyobb a pravoszlávokénál. Megállapítható tehát, hogy viszonylagosan fogy a nem iszlám valláshoz tartozók száma. A lakosok mindössze 5-6%-a római katolikus. Egyrészt a magyarok, horvátok, bunyevácok natalitásának a foka alacsony, másrészt viszont az asszimilációs folyamatok hatása nagyfokú.

Ha kitérünk a vajdasági adatokra, a helyzetkép a következő (3. számú táblázat):

3. Vajdaság lakosságának összetétele nemzeti
és vallási hovatartozás szerint – 1991-ben

Összesen

Vallás

muzulmán

katolikus

pravoszláv

protestáns

Összesen

2 013 889

9 775

458 683

1 170 694

7 825

Szerbek

1 143 723

7

572

1 016 473

659

Montenegró

44 838

–

23

33 276

5

Jugoszláv

174 295

1 262

39 048

44 817

3 401

Bunyevác

21 434

4

19 207

112

73

Magyar

339 491

54

297 649

1 265

20 078

Cigány

24 366

1 604

1 424

17 216

44

Román

38 809

17

2 550

31 687

1 073

Ruszin

17 652

10

13 106

2 376

185

Szlovák

63 545

14

4 248

796

51 709

Horvát

74 808

24

66 021

1 003

277

Forrás: Szerbia Statisztikai Hivatal Évkönyve, 1992, 222. o. (9.1.5.)

23% katolikus, csaknem 4% protestáns és elenyésző számú iszlám vallású. A magyar nemzetiségűek főleg római katolikusok (88%), mintegy 6%-uk protestáns. Elenyésző számban pravoszláv a magyar (vegyes házasság esetén), sőt iszlám vallású (szinte ugyanezen okból – 54 magyar vajdasági). A magyar nemzetiségűek vallása tehát homogén struktúrát mutat.

Azon túlmenően, hogy napjainkban Jugoszláviában igen kevesen vallják magukat ateistának, megállapíthatjuk, hogy a vallásosság (de nem feltétlenül a buzgó hithűség) és a vallási tudat fejlődése növekvő irányt mutat. Néhány évtizeddel korábban szinte minden vallásszociológiai kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a vallásos emberek a társadalom marginalizált csoportjai.2 Még a hatvanas évek liberálisabb időszakában is azt magyarázták a párthű szociológusok, hogy a szekularizáció a vajdasági környezetben olyannyira tömegessé vált, hogy a lakosság 22%-a ateista. Persze, ezek a kérdőíves adatgyűjtemények elég szigorú kritériumot szabtak a vallásosság megállapítására. Ha valaki nem járt templomba, nem ismerték el vallásosságát; templomba persze párttag, tanító vagy igazgató be se tehette a lábát. 1975-ben megállapították, hogy vallási megnyilvánulások már csak a vajdasági falvakban, az idősek nemzedékében, a parasztság és a nők körében vannak. Érdekes, hogy húsz év múlva a helyzet mennyire megváltozott. Ma újra viszonylag nagyszámú városi ember jár templomba, az értelmiségiek, sőt a fiatalok is. Ennek az okát szeretném felkutatni és munkámban feltárni.

2. A vallás és az egyház a délvidéki magyarság körében

A Kis-Jugoszlávia területén élő mintegy 350 000 magyar ajkú lakosság kisebbségi sorsát éli egyházi tevékenysége és vallásossága terén egyaránt. A kisebbségi egyházak létrejöttének történelmi áttekintése szolgáljon bevezetőül a mai helyzetkép taglalásához.

2.1. Az egyház területi-szervezeti kialakulása a vajdasági magyarság életében

A valamikor Magyarországhoz, most pedig Jugoszláviához tartozó magyar egyházkormányzati területi egységek közül főleg azokat vesszük szemügyre, melyek a római katolikus egyház joghatósága alá tartoznak, egy kis kitérőt téve a protestáns vallási közösségekhez is. A Vajdaság szempontjából fontos három ősi egyházmegyét tartunk számon: a csanádi egyházmegyét, a kalocsai főegyházmegyét és a pécsi egyházmegyét.

Az ősi csanádi egyházmegye már a XIV. században (1333-ban) ismert volt két káptalanjáról, több mint húsz apátságáról. A több mint két évszázadig tartó török hódoltság megszűntével 1716-ban szervezték újjá: központja Temesvár. A Vajdaságot is érintő, akkori újratelepítés a Habsburg-birodalom terve szerint ment végbe, több hullámban. Az egyházmegye központja Temesvár lett. A XX. század elején már egymillió a hívek száma, akik 246 plébániába és 135 lelkészségbe szerveződtek, mintegy 400 lelkipásztor vallási vezetésével.3 Trianon után az egyházmegye három térségre szakadt. A Tisza–Duna és a román határ közé ékelődött a Bánság (53 plébánia, 76 pappal és 214 473 hívővel), és a jugoszláv királysághoz csatolták. A legtöbb plébánia (160) Romániához került, míg a szegedi központhoz csak 33 plébánia tartozhatott.4

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1921. június 28-án kihirdetett alkotmánya elvben biztosította ugyan a vallásszabadságot, de az államhatalom attól kezdve nyíltan vagy burkolt formában gátolta a nem ortodox egyházak működését. Egyébként a későbbi szocialista korszakban mindenfajta egyházat kizártak az államügyekből. A Szentszék már 1920-ban pápai nunciust küldött a térségbe. A tárgyalások eredményeként először az 1922-ben a pécsi püspökség Jugoszláviához csatolt részének (4 esperesi kerület, 28 plébánia, 70 000 hívő) a helyzete rendeződött, ugyanis a djakovari (szerémségi) püspökség fennhatósága alá került. Igaz, a Verőce megyei 13 plébániából csak egy volt magyar (horvát), a csepini, a többi baranyai plébániák köré pedig magyar–német–horvát hívők tömörültek. Antun Akšamoviæ joghatósága alatt működött sokáig ez az egyházi terület, ám híveinek száma már a kilencvenes évek előtt 20 000-re csökkent. A legutóbbi háború következtében alig maradt magyar ezen a területen, jó része külföldre ment.

Az 1923-ban létrehozott belgrádi érsekség keretében működhetett a bánsági apostoli kormányzóság. Az 1935. évi adatok szerint 200 872 katolikus hívője volt, ebből 78 980 magyar és 111 182 német ajkú. Az ott élő szerb és román (görögkeleti vallású) lakosság számának felét tették ki a római katolikusok. A németek későbbi kitelepítése után az ortodox vallásúak számaránya megnőtt, a német ajkúaké pedig jelentős mértékben csökkent. Az első adminisztrátor Raphael Rodiæ volt, őt Josip Ujèiè, majd Gabriel Bukatko, Alojz Turk és Franc Perko követte. A vajdasági katolikusok jogi helyzetét az 1935-ben megkötött, de a szerb pravoszláv vezetők által sohasem ratifikált konkordátum szavatolta volna. Ez az okmány a vallásszabadságon kívül biztosította volna a birtokjogot és az egyházi iskolák létesítésére való jogot. A bánáti és a bácskai kormányzóságokat püspökséggé léptették volna elő. A második világháború alatt átmenetileg ismét a régi egyházmegyékhez kerültek vissza a bácskai és baranyai plébániák. 1923-ban a Szentszék Budanoviè Lajost, a szabadkai Szent Teréz-templom plébánosát nevezte ki apostoli kormányzóvá. 1927-ben szentelték püspökké. 1972-től a nagybecskereki Jung Tamás lett első magyar püspökként bánáti apostoli kormányzó. 1986-ban II. János Pál ezt a kormányzóságot egyházmegyei rangra emeli zrenjanini püspökség néven.5 Ma a bánáti püspökség (9387 négyzetkilométer területen mintegy 100 000 vagy talán kevesebb hívővel) négy esperességre oszlik: északira, keletire, központira és délire. Bánát népszerű püspöke, Huzsvár László 1988 óta mint első megyéspüspök a nagybecskereki Nepomuki Szent János székesegyházban végzi szolgálatát.

Az ősi kalocsai főegyházmegye jelentős részét az első világháború után Jugoszláviához csatolták. Valamikor egészen Titelig terjedt (a Szerémség egy részét magába foglalva). Első püspöke (majd érseke) Asztrik lett, „1179-ben a kalocsai érsekséget a bácsival egyesítették, s metropolitai joghatósága akkor kiterjedt a nagyváradi, erdélyi, csanádi, zágrábi, boszniai, szerémi, a moldovai és a szvidnicai egyházmegyére is.”6 A terület mintegy 170 éven át a török fennhatóság alá tartozott. Ez alatt az idő alatt a Ferenc-rendiek titokban látták el a lelkészi feladatokat. Kollonich Lipót állította vissza az egyházmegyét, amely a trianoni békeszerződésig fennállt.7 Ekkor 89 plébánia Jugoszláviához került, 1923-ban létrejött a bácskai apostoli kormányzóság, központja Szabadka. Budanoviè Lajos lett az apostoli kormányzó, majd 1927-ben püspök lett, egész 1958-ig (1941 és 1944 között internálták, és helyette Ijjas József az érseki biztos). Őt Matija Zvekanoviæ követi, akinek a kérésére a pápa 1968-ban az apostoli kormányzóságot szabadkai püspökségi rangra emeli. Jelenleg a volt horgosi esperes, Pénzes János a püspök. Mintegy 79 aktív plébánia maradt fenn (a németek emigrációja után) hozzávetőlegesen 360 000 hívővel, akiknek csaknem 80%-a magyar. „A 12 esperesség közül magyar többségű az egyik szabadkai, a kanizsai, a zentai, a topolyai, a kulai, a becsi és az újvidéki. Fele-fele arányban alkotják horvát és magyar hívek a második szabadkai, a zombori és az apatini esperességet. Horvát jellegű a harmadik szabadkai és a bácsi esperesség.”8

A délvidéki magyarok körében a reformátusok száma is jelentős. A XV. században külföldön (pl. a prágai, krakkói egyetemen) tanuló értelmiségiek hazahozták a Huszita Bibliát. Igaz, a következő évszázadban Baranyában és Szlavóniában többségbe kerül a református vallás (Sztárai Mihály, ismert kálvinista, 120 parókia gyülekezet alapítója volt). A XVIII. században a magyarokkal, németekkel való újratelepítés révén ezekben a délvidéki megyékben újra felélénkült a protestantizmus, minthogy a török hódoltság idején jelentősen visszaesett.

Az első világháború utáni békeszerződés értelmében Jugoszláviába körülbelül 50 000 református került, háromnegyed részük magyar ember volt. 1928-ban alakult meg a Jugoszláviai Református Keresztény Egyház mint főesperesség (székhelye Torzsa), vezetője Lepp Péter lelkész. Négy egyházmegye tartozott ellenőrzése és irányítása alá: a nyugati (Baranya–Szlavónia), az északi (Bácska északi része), a déli (Bácska déli része) és a keleti egyházmegye (Bánát területén). 1933-tól majd három évtizeden át Ágoston Sándor a református egyház püspöke. A második világháború után a német lakosság tömeges kitelepítésének következtében mindössze 32 000 református maradt az országban. 1960 és 1981 között Csete K. István pacséri lelkész, majd Hodosy Imre a püspök Bácsfeketehegyen. 1971-ben a kimutatások szerint9 27 000, de 1988-ban már csak 18 600 kálvinista hívő volt. Három egyházmegye maradt: Baranyában–Szlavóniában (Karancs), Bácskában (Moravica) és Bánátban (Debellács).

Az első világháború után a Bánság, Bácska és Baranya területén mintegy 85 000 evangélikus élt. Legtöbben szlovákok, németek voltak. Magyar evangélikusok voltaképpen csak a Muravidéken találhatók igen elenyésző számban.10

2.2. A hitélet alakulása a Délvidéken

A nemzeti kisebbségek hitéletükben nemcsak azért küzdenek, hogy az istentiszteletet saját anyanyelvükön hallgathassák, hanem sok egyéb, őket érő vallási és ugyanakkor nemzeti sérelem ellen is. Jellemző az ilyen jellegű sérelmekre, hogy szolidalizáló hatásuk van, hisz még azokat is sújtják, akik nem egyházias beállítottságúak. Ilyen esetben ugyanis egy-egy vallási mozgalom betiltása, korlátozása általános etnikai üggyé minősül, és szélesebb köröket érint, mint hinnénk. Jó példa erre az 1989-es temesvári események, majd a komáromi 1990-ben. Jugoszláviában a legújabb belháború következményeként újra felszínre kerültek a korábbi problémák és sérelmek. Hadd említsek néhány jellegzetes problémakört.

1.) Az állam beavatkozása az egyház ügyeibe, ugyanakkor az egyház kizárása az állampolitikából. Már a két világháború között a jugoszláv királyság határváltoztatási törekvése arra is irányult, hogy kiszakítsa az egyházmegyéket az anyaország kötelékéből. Az államvezetés szerb hegemóniai törekvésekkel biztosította a pravoszláv egyház dominálását ezen a területen is. A hatalom és a pravoszláv érdek előtérbe jutását bizonyítja a Vatikánnal 1935-ben kötött konkordátum ratifikálásának megakadályozása. Attól tartottak ugyanis, hogy a katolikus egyház helyzete stabilizálódik. A szocializmus kezdeti időszakában viszont (1944 őszén) a totalitárius szerb hatalom szemet hunyt a véres megtorlások felett is, melyeket ártatlan magyarok ellen követtek el. A katolikus egyház Rómától való elszakításának törekvése egészen a hatvanas évekig tartott Jugoszláviában, amíg alá nem írták a Vatikánnal az új püspökségek megalakításáról szóló szerződést.

2.) A Magyarországról elcsatolt egyházmegyék kész egyesületi hálózatát ezzel a huzavonával igyekeztek felszámolni, hisz az államosítás során elkobozták az egyház vagyonát, a tanulmányi alapokba elkülönített pénzt, betiltották a hitoktatást, stb. Szinte lehetetlen volt a legális önszerveződés azokban az időkben.

3.) Több magyar pap elhagyta az országot, tíznél többet pedig kivégeztek; következésképp lelkészhiánnyal, a papok elöregedésének és túlterheltségének a problémájával kellett szembenézni. A második világháború után a régi Paulinum épületét katonai kórházzá alakították át, majd elkobozták (1958. évi államosítás). A kisszemináriumi magángimnáziumi képzés Szabadkán 1962-ben kezdődött ismét. Az épület 1965-re készült el. Az előadások horvát nyelven folytak, magyar anyanyelvi képzéssel. Jelenleg Miócs József a Paulinum gimnázium igazgatója, és a tanári kar túlnyomó többsége magyar.

4.) A magyar nyelv használata a hitélet gyakorlásában a második vatikáni zsinat után példamutató volt. A többnyelvű környezetben a liturgia néha nem két, hanem még annál is több (magyar, horvát, szlovák) nyelven folyik. Bácskában főleg a bunyevác–magyar kombináció gyakori. Előfordul, hogy a különböző nyelvű misék váltogatják egymást, de megesik az is, hogy egyazon misén több nyelven beszél a pap a hívőknek. Például a szórványban. Találkoztam már olyan magyar középkorú vagy idősebb hívővel is, aki csak bunyevácul tudott folyékonyan imádkozni vagy gyónni; ugyanakkor megtörtént horvát anyanyelvű személlyel is, hogy csak magyar nyelvű hitoktatásban részesülhetett. Ma egyébként a hivatalos szervek elnézőbbek a katolikusok heti egyórás hitoktatásával szemben. Ma már ilyesmiért nem hurcolják meg a szülőket, és a gyermeknek sem kell titkolnia, hogy hittanra jár. Korántsem beszélhetünk azonban tömegjelenségről. A magyar gyerekek (az általános iskola alsó osztályosai főleg) nagyobb százaléka rendszeresen jár hittanra, áldozik és bérmálkozik. (Erről csak részleges adataink vannak.)

5.) A Vajdaság területén évszázadokon át népvándorlások, migrációk, ki- és betelepítések folytak. A rendkívül sok nemzet együttélése vegyes házasságokhoz vezetett. Ez megnehezítette a homogén vallású családok kialakulását. Ahol a szláv nyelv dominált, ott a pravoszláv vallás került előtérbe (szerb–magyar és montenegrói–magyar házasságok). Egyébként a szocialista rezsim és ideológia hatására a vallási közömbösség, sőt az ateizmus is éppen az ilyen családokban jelentkezett, hisz a gyermeket nem tudták hol megkeresztelni. Észak-Bácskában persze a horvát–magyar házasságokban született gyermek katolikus lett. Külön figyelmet érdemel a vajdasági lakosság, különösen a nemzeti kisebbségek asszimilációjának a problémája, a gyér natalitás és a fiataloknak az eltelt évtizedben való emigrációja. Mindezek a tényezők megnehezítik a tömbmagyarság homogenizálódását, a szórványmagyarság pedig sokak szerint nemzeti identifikálódásának minimális formáját gyakorolja a hitélet révén.

2.3. A fiatalok vallási élete a rendszerváltozás idején és a 90-es               években

A totalitarizmus minden kelet-európai országban a vallási élet megtorpanását, háttérbe szorítását eredményezte. Jugoszláviában nemkülönben szorgalmazták a vallási közömbösséget, hisz a titói új államban három világvallás törekedett dominanciára. A nemzeti identitás egyik jellemzője a vallási hovatartozás, mert évszázadokon keresztül ellentétben állt ezen a területen az oszmán (muzulmán), a pravoszláv és a katolikus érdek. A nemzeti tolerancia egyik követelménye: a vallási különbségek és a vallásgyakorlás háttérbe szorításával szemet hunyni a történelmi különbségek felett. Következésképp a hitoktatást betiltották, a felnőttek karrierjének pedig egy csapásra befellegzett, ha csak megjelentek is a templomban, minthogy eszmei hovatartozásuk ingatagnak minősült. Egész generáció maradt ki a vallási szellemiség és a hitélet gyakorlásából. A családokban csak az idősek ragaszkodtak a rendszeres templomba járáshoz. Jugoszláviában a hatvanas években kezdett enyhülni a vallás elleni politikai nyomás. Az egyháznak a szórványmagyarság körében volt fontos szerepe. Ha a gyermek nem iratkozhatott magyar nyelvű iskolába, legalább eljárhatott a magyar hitoktatásra.

Különös, de szociológiailag indokolható a kilencvenes évek vallási életének a megújulása, főleg a kiscsoportos megújhodási mozgalmakban. Ennek a jelenségnek a szociológiai elemzését a fiataloknak mint jellegzetes társadalmi csoportnak a karakterisztikája áttekintésével kezdem. Az ifjúságnak ugyanis tipikus szociopszichológiai tulajdonsága van. Például:

– egy fiatal egyéniség érdeklődési köre egyszerre igen sok dologra kiterjed, méghozzá intenzíven;

– mindenekfelett igyekszik saját magát és egyéniségét szabad alternatívák, tehát különböző lehetőségek kihasználásával szabadon építeni, ezért nem tűri a sablonokat, még az intézményes korlátokat sem;

– az alkotásvágy igen korán párosul az egyéniségfejlődés folyamatával; az önállósulás és az önigazolás idején a fiatal önbizalmat is szerez a társadalmi kommunikáció valamennyi területén;

– a rendszerváltozás idején a fiatalok politikai ideáljai szertefoszlanak, és ez új kritériumok felállításával, új eszményképek keresésével párosul;

– a fiatalok generációja nem homogén csoportosulás, hisz természetesen közöttük is vannak szociális, intellektuális és politikai szemléletbeli különbségek; a fiatalok egyébként magától értetődőnek tekintik a másságot és a különbségek társadalmi vonatkozását; többségük nem is törekszik már az egyenlőségre és az átlagosságra;

– a fiataloknak rendkívül nagy a kockázatvállalási készsége, hisz még nincs oly sok veszítenivalójuk, amikor éppen csak körvonalazzák saját lehetőségeik határait (még nincs munkájuk, ingatlan tulajdonuk, családjuk, társadalmi presztízsük stb., amit kockára tehetnének);

– gyakran az ifjúság szubjektivizmusa, érzékenysége és ambíciója miatt veszít reális ítélőképességéből; talán többet kíván a lehetségesnél, még az önmaga iránt támasztott elvárások is felülmúlják a képességeit . . ., de ehhez a fiataloknak erkölcsi joguk van, mert valóban előttük a jövő;

– végül a fiatalok egyik fontos tulajdonsága, hogy mindenkor kritikusak tudnak lenni, néha túl nagy pesszimizmussal vagy éppen optimizmussal, de ezt vágyaik vezérlik.

A felsorolt tulajdonságok a fiatalok vallás felé fordulását is befolyásolják. A fiatal keresi a helyét a társadalomban, igyekszik kialakítani a világnézetét. Némelyek jobban engednek a nevelés, az irányítás hatásának, mások kritikusan ellenállnak, de valamennyien építik azt az értékrendszert, amely a nemzedékükben majd dominál. A mai fiatalok egy igen ellentmondásos, dinamikus korszakban, a rendszerváltozás korában élnek. Erkölcsi normájuk kialakításában egyesek a családban keresik helyüket, mások éppen a családon kívül, attól elszakadva. Amikor a belháború sújtotta jugoszláv társadalomban egykettőre összeomlottak az évtizedekig fennálló (jóllehet hazug) értékszintek, valamennyi fiatal (az idősebb korosztály nagy része is) afféle légüres térben találta magát: egyrészt az ideológia- és világnézetvesztés következtében, másrészt a korábban meglevő és most hiányzó szociális biztonság miatt, valamint az egyéb okokból eredő mérhetetlen bizonytalanság, a gazdasági válság és a háborús veszély fenyegetése miatt. Az addigi értékrend felbomlása az embereket menekülésre készteti a bizonytalan nyilvánosságtól (habár a politikai pluralizmus új lehetőségeket teremt), és a kisebb csoportosulások felé fordul: család, vallási kiscsoportok, szűk baráti kör, hisz nélkülözhetetlen számára a hasonlóan gondolkodók meglelése. Így eljutottunk ahhoz a megállapításhoz, hogy a fiatalok is felfedezik a vallás és a hit erejét a közösség kialakításában és a biztonságérzet megalapozásában. Amikor a labilis ember fogódzót keres, igyekszik saját bizonytalanságát másokban is felfedezni, a közös problémaköröket felidézni. Így jutottunk el az egyazon nemzethez tartozó egyének kollektív félelméhez, veszélyeztetettségérzetéhez. A kiutat kereshették a nemzeti identitás közös gyakorlásában. A társadalmi problémák gyökerét többé nemcsak a gazdasági és szociális tényezőkben kutatják, hanem a nemzeti másságban, a vallási különbségekben. A nacionalista szerint nem a saját etnikai közösségében keresendő minden rossz eredője; a másik nép vagy nemzet fordult ellene. Ezzel elszabadulnak az indulatok, az agresszív hajlamok kerülnek előtérbe, és a kizártság előnyösebbnek tetszik az együttműködésnél. Véleményem szerint a társadalmi krízisekben a kiút korántsem az ütközési pontok keresésében, hanem a dialógus lehetőségének meglelésében található. Ha a különbségekről, miként például a vallások másságáról már beszélgetni tudunk, megismerhetjük egymást, így hamarabb el is tudjuk fogadni egymást. Egy vallásnak sem szabad annyira begubóznia egy többnemzetiségű környezetbe, hogy ezáltal megszűnjön a kommunikáció lehetősége a másik nemzettel vagy vallással. A fiatalok gyakran olyan felsőbb értelmi szintre emelkedhetnek, hogy képesek elfogadni a másságot, miközben saját magukat nem adják föl. Természetesen itt az a veszély fenyeget, hogy az idősebb generáció a saját kialakított nézetét, vallását igyekszik ráerőszakolni az ifjúságra, sőt extrém esetben nacionalista uszításokkal vezetik az éretlenebb fiatalok egy részét.

A háborús és nacionalista káosz kellős közepén a vajdasági magyarság is, miként a többi nemzet, biztonságát a közösségben, tehát a nemzeti és vallási egyesülésben kereste. Ennek a jelenségnek azonban van némi szépséghibája, ugyanis a többségi nemzet mindenkor erősebbnek hatott, tehát a kisebbségek, amint veszélyeztetve érezték magukat, elmenekülhettek, akár külföldre is, kockáztatva nemzeti identitásukat a létfenntartás javára. Nem hivatalos statisztikai adatok szerint a kilencvenes években sok tízezer fiatal – vagy egyedül, vagy a házastársával és kicsiny gyermekeivel – hagyta el az országot (mintegy 40 000 magyar). Különösen sokan hagyták oda hazájukat a szórványmagyarságból: sok kiváló szakember, kreatív egyéniség, hívő ember.

Annak a ténynek a feltárása érdekében: vajon a vallás a fiatalok körében népszerűbb-e a legutóbbi háború óta, kérdőíves felmérést végeztünk a Vajdaságban. A felmérést papok és fiatalok nyilatkozatával egészítettük ki. Az anonim kérdőívezés módszerével folytatott felmérésbe főleg észak-bácskai középiskolásokat és egyetemistákat vontunk be. Az egészségügyi középiskola és a közgazdasági kar reprezentatívnak tűnik a fiatal értelmiségiek véleményének kutatásában. Viszonylag kevés munkást, azaz inkább munkanélküli fiatalt sikerült megkérdezni, hiszen nehezen tudjuk őket felkeresni. A vallásosságra vonatkozó kérdésekre zömmel leány, illetve nő volt hajlandó válaszolni. Szerintem ez tipikus jelenség, ugyanis a Vajdaságban a nők körében elterjedtebb a vallás gyakorlása, míg a férfiak tartózkodóbbak. A megkérdezettek többsége hajadon, illetve nőtlen.

A katolikus vallású fiatalok válasza az egyes kérdésekre a következő: a megkérdezettek 80%-a megnevezte vallási hovatartozását, és nem vallotta magát ateistának. A további válaszokból azonban kiderült, hogy a vallásosság bizony nem rendszeres templomba járást jelent, hanem inkább egy nemzethez tartozást, a közösséghez való ragaszkodást. Sokukat nagyszüleik vezették el első ízben templomba. Ez érthető is, hiszen a szülők féltették a munkahelyüket, a karrierjüket. A legtöbb fiatalt (65%) megkeresztelték, de csak a fele volt első áldozó, és ennél kevesebb a bérmálkozó. A templomi esküvő azonban érdekes módon új igényként lép fel, mondhatni: bizonyos családi körökben inkább a divat jele, mintsem a vallási meggyőződésé. A megkérdezettek legnagyobb hányada (92%) néhány éve családon belül tartja a húsvéti és a karácsonyi ünnepeket, de a névnap helyett még mindig inkább a születésnapokat ünneplik rendszeresen. Arra a kérdésre, hogy milyen imádságokat tudnak, lehangoló választ kaptunk. A megkérdezetteknek még a 10%-a sem tudja hibátlanul elmondani a legismertebb imádságokat. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy azok a fiatalok, akik hitoktatásban részesültek, a saját anyanyelvükön imádkoznak (főleg a templomban). A szitkozódás kérdésében megoszlik az arány, hiszen sokan szláv nyelven is tudnak káromkodni. Arra a kérdésre, hogy a leendő házastársuk vallását fontosnak tartják-e, a fiataloknak mintegy a fele még mindig nem tartja annak. Szerintem ennek is a legutóbbi háború az oka, minthogy a fiatalok félnek más nemzetiségű és vallású személlyel családot alapítani. Európa más országaiban ennek a kérdésnek talán már nincs oly nagy jelentősége házasságkötéskor. A zárókérdéseknél a megkérdezettek 95%-a fontosnak tartja a valakihez tartozás tényét. A vallásos ember és az, aki hitoktatásban részesült, a nemzethez, ill. a valláshoz tartozást emeli ki, a többség azonban még mindig a munkatársakat részesíti előnyben. A fiatalok válasza alapján legtöbben a családban és a baráti körben keresik nemzeti azonosságukat. A magyarok körében lehetetlen a nemzeti azonosulás keresése az államban. Úgy látszik, ezt a vajdasági magyarok szinte kizártnak tartják.

Az interjú módszerével szerzett adatfeltáráskor kitérhettünk (kötetlen kérdés–felelet formájában) egyéb kérdésekre is. Megállapíthatjuk, hogy a fiatalok igenis érdeklődnek vallási témák iránt. Vannak, akik filozofikus életszemléletből, mások családi szokásból, ismét mások pedig azért, mert egyszerűen nincs hova eljárniuk (hiányoznak a biztonságos és olcsó szórakozóhelyek). Érdekességként említem meg, hogy sok fiatal az egyházi embereket ósdinak, hiúnak tartja, és szeretné, ha az egyház nyitottabb, tradíciómentes és dinamikus társadalmi életet szervezne. Végezetül megállapítom, hogy a fiatalok körében a vallási tudat még mindig zavaros, elmosódott, sőt ellentmondásos.

1 Zalatnay István: Etnikai közösség: Kihívás és feladat az egyház számára régiónkban, megjelent a Régió kisebbségtudományi szemlében, 1991/3 szám; 11. o.)

2 Lásd Sergej Flere tanulmányát a Sociologija folyóiratban: „Dekompozicija religiozne svesti kao oblik procesa ateizacije” Èasopis Jugoslovenskog udruzenja za sociologiju, Beograd, 1977. br. 4. 597–620 o.)

3 Jövő évek küszöbén a Bánáti Püspökség, Hitélet, 25 (1987). 3. szám, 1. o.

4 Békés G.: Bánáti naplójegyzetek. Nyugati magyar esszéírók antológiája, 1986., Európai protestáns Magyar szabadegyetem, Bern, 1986, 29. o.

5 Székely András Bertalan: Vallás és egyház a jugoszláviai magyarság életében, Új Symposion, Forum Novi Sad, 1990/1–2 sz. 45. o.

6 Székely András Bertalan: „Vallás és egyház. . .”, Symposion, 1990, 46, o. 5.

7 M.S.: Kalocsai érsekség: A Pallas Nagy Lexikona, X. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1985, 68. o.

8 Székely András Bertalan: „Vallás és egyház . . .”, Symposion, 1990, 46. o.

9 Sakrausky O.: Nemzetiségi kisebbségek és kisebbségi egyházak Közép-Európában: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1973, 8. o.

10 Sakrausky O.: „Nemzetiségi kisebbségek. . .”, 1973. 8. o.

Egyéb források:

11 Schematismus cleri Archidioecesis Colocensis Bacsiensis, Kalocsa, 1942.

12 Schematismus cleri dioecesis Suboticanae, Subotica, 1968.

13 Erőss Lajos: Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez, Zrenjanin, 1993.

14 Schematismus cleri dioecesis Suboticae, Subotica, 1995.

Gábrity Molnár Irén: A vajdasági magyar migráció hatása társadalmi szerkezetükre

The Impact of the Migration of Hungarians in Vojvodina upon their Social Structure

As a result of the south-slavic war migratory processes have been taking place in Vojvodina: within the active population the number of Serbians and Crnagorans has increased, and the number of all the others – thus that of the Hungarians – has decreased. In the past ten years merely 51% of Hungarians have stayed at their original place of residence; among them the diminution of population can be most intensively registered in the circle of young people and intellectuals.

1. Az összlakosság szociális megosztottsága

A volt Jugoszlávia népeinek egy része (szlovénok, horvátok, vajdasági szerbek, magyarok) évtizedeken át a gazdasági rendszerváltás, a piaci értékek és a tőkemozgás hívei voltak. Ugyanakkor az ország keleti és déli részében élő szerbek, macedónok, crnagoraiak, albánok és boszniaiak a központosított államigazgatásban hittek, mert az állam által felvett külföldi hiteleknek köszönhetően viszonylagosan jó életszínvonalon éltek. Szerbia és Crna Gora területén nehezen indult el az átalakulás. Inkább a kollektív nacionalista ideológia váltotta fel a szocialista elveket, miközben a politikai oligarchia előnyöket élvezve, hatalmas magánvagyonokhoz jutott. A volt Kommunista Párt vezetői átléptek a Szerb Szocialista Párt élére mint a szerb nép egyetlen legitim képviselői. Akkoriban, a „réginek" mondott rendszer, amelyet leggyakrabban zárt társadalomnak nevezünk, a legtöbb európai szocialista államban új célt tűzött ki, ez pedig a nyitott társadalom, a polgári demokrácia közismert változataiban. Könnyű ugyan jellemezni mintegy iskolapéldaként (Karl Popper 1966) [ Popper, Karl, R. 1966. The open society and ist Enemies. London: Routledge and Kegan Paul .] a nyitott és a zárt társadalom paradigmáit, nehezebb viszont egy-egy konkrét esetben és országban azt meghatározni. Jugoszláviában, a hetvenes-nyolcvanas években közelebb voltunk ezekhez az új demokratikus lehetőségekhez, mint a Miloševic-i diktatúrában, amikor ugyan a politikai pluralizmust propagálták, de elszigeteltségünk a nemzetközi tényezőktől hihetetlen méreteket öltött, és a decentralizációt egy erőteljes államközpontúság váltotta fel. A középréteg leszegényedése, a hiperinfláció, a háborús szörnyűségek az egyéni igényeket teljesen elfedték. A polgárok nem merték kifejteni az autentikus magánvéleményüket, mert minduntalan beleütközhettek egy hivatalosan kinyilvánított kollektív (állam-nacionalista) érdekbe. A politikai hatalom monopolista szerkezete elérte azt, hogy kollektív önsajnálatba hajszolva a népet, a „mindenkori bűnöst" kereste: a nyugati nagyhatalmakat, a tőkeérdekeltséget, a globalizációs törekvéseket, a szomszéd népet, az elszakadni vágyó nemzeti kisebbségeket stb. A vezető rétegek autokratikus fellépése hihetetlen önbizalmat sugallt, a tehetetlen (buta) nép pedig elhitte, hogy a változásoknak, reformoknak ellen kell állni, hogy a valamikor privatizált vállalatokat újra nacionalizálni (államosítani) kell. Az állam átvette a városi, sőt történelmi közjavak feletti tulajdont is, kizárólagos joggal nevezte ki a vállalatok, iskolák igazgatóit, bírákat stb. A korábbi szabad gazdasági mozgásokat újra adminisztratív ellenőrzés alá helyezték, elkobozták a polgárok letétbe helyezett bankszámláiról a devizaeszközöket. Mindezek hatására a differenciálódott társadalmi szociális szerkezet a következőképpen alakult:(1) Privilegizált hatalmi körök (összefonódott politikai-gazdasági oligarchia, politikai funkcionárius és újgazdag vállalkozó)(2) A hatalom iránt lojális és hierarchikusan szervezett köztisztviselői, alkalmazotti réteg (rendőrök, katonatisztek, bankárok, közigazgatási hivatalnokok, bírók, igazgatók)(3) Lecsúszott középréteg (kényszervállalkozók, az állami tudományos-oktatási és az egészségügyi szférában dolgozók)(4) Alacsony szintű alkalmazotti réteg és szakképzett munkások(5) Kisiparosok, kisvállalkozók, művészek, ügyeskedők(6) Idénymunkát végző parasztok és fizikai munkások(7) Munkanélküliek, nyugdíjasok, menekültek.A lakosság rétegezettségére jellemző még, hogy a hetvenes évek végéig a szegény emberek általában falun, illetve a nyolcvanas évek végéig a városok peremén próbálkoztak munkát találni, kétlaki életmódot folytattak. A kilencvenes években (az empirikus kutatók szerint) a szegénység a lakosság 70,5%-át tette ki, [ Lásd Pošarac A. kutatási eredményeit: Socijalne posledice odbijanja tranzicije, tanulmány az Ekonomska cena rata kötetben (szerk: Crnobrnja, M., Papic, Z.), Beograd, Fondacija za mir i rešavanje kriza, 1996, 184-194 oldal.] és általában városi környezetben él, kifejezetten hátrányos helyzetben. A lakosság 94%-a a hiperinfláció után életszínvonalának eséséről számolt be. Olajat, lisztet, cukrot kizárólag az állami vállalatoktól lehetett beszerezni a szakszervezet segítségével. Falun azért volt könnyebb megélni, mert legalább az élelem megtermett a ház körül. Az elmúlt tíz évben a lakosság elfogadta a kollektív áldozati szerepet, a nacionalizmust, az önkényt. Különösen a szegény és tehetetlen rétegek voltak hajlamosak arra, hogy a kockázattal járó vállalkozások és a szükséges társadalmi változások helyett a ködös illúziókat válasszák. A nacionalizmus radikális verziója éppen a körükben volt népszerű. Szerbia szívében egyébként ma is a patriarchális családi életmód az uralkodó, szemben az egyéni érvényesülés szabad kinyilvánításának jogával. Egyébként ez a zártság jellemző a déli szláv és albán családokra is. A Vajdaságban viszont a multikulturális környezetben élő nemzetek magatartását évszázadokon keresztül meghatározta a türelem, de a bizalmatlanság is a váltakozó államhatalmak iránt. Itt szorgalmas és dolgos népek élnek, akik tudják, hogy ha a szomszédok esetleg más nyelven beszélnek, más a vallásuk is, de egymásra vannak utalva. Az autochton lakosság regionális tudata erős. Az őshonos vajdasági polgár nemigen ült fel semmilyen nacionalista eufóriának, de az újabb demokratikus belgrádi hatalomnak sem.

2. A migráció által befolyásolt vajdasági társadalom szerkezeti jellemzői

A belső vándormozgalmak (önkéntes áttelepülés) kiváltó okai általában gazdasági vagy az urbánizációval összefüggő tényezők, esetenként családi jellegű változások (házasság, idősek gondozása) stb. Szerbián belül létezik egy jellegzetesen többnemzetiségű terület, a Vajdaság, ahol legtöbben a szerbek és a magyarok vannak, de multietnikus szerkezetében megtalálhatók a crnagoraiak, horvátok, románok, szlovákok, muszlimok (muzulmánok) és a ruszinok is. A Vajdaságban 1948-ban a lakosság 80,5%-a őshonos volt. Ez az arány az 1981. évi népszámlálás szerint 59%-ra csökkent, 1991-re pedig 55,3%-ra. A csökkent lakosság csaknem fele betelepült, közöttük 300-320 ezer szerb.

A magyarok belső vándormozgalma nem terjedt ki egész Jugoszláviára (kivéve a nagyvárosokat), hanem Vajdaságra korlátozódott, ezért jellemezzük őket koncentrált etnikai közösségnek a balkáni régióban. A magyarok 51%-a az 1991. évi népszámlálás szerint nem változtatott lakóhelyet, szülőhelyén maradt. Közismert a Vajdaságon belüli migrációjuk, hiszen legtöbben saját nyelvterületeiken koncentrálódtak, Észak-Bácskában és a Tisza-mentén ma is kb. 220 ezer magyar él. A településtípust tekintve a magyarok több mint egynegyede kisvárosban lakik, majd a nagy falvak és a nagyvárosok következnek a rangsorban. A lakóhely-változtatásnak több, egymással összefüggő oka van, gyakran együtt hatnak családi, gazdasági, egyéb társadalmi tényezők.

Az egyes népek és nemzetek belső vándormozgalmáról az 1981. évi adatokból megtudható, hogy a Crna Gora-iak és a szerbek költözködtek legnagyobb számban, őket követik a magukat jugoszlávnak vallók, a nemzetiségek közül a cigányok, szlovákok és a bolgárok, majd az albánok és a magyarok.

Belső vándormozgalom – 1981. évi népszámlálási adatok

Népek és nemzetiségek

Nemzetiségi csoport tagjainak százalékaránya

Az áttelepültek százalékaránya az

összes migránsból

Területükön koncentrá-lódnak

Nem szülő- földjükön élnek

Összesen

- 40,9

15,2

Szlovén

97,7 45,9

5,9

Macedón

95,5 42,9

8,6

Muzulmán

81,5 32,3

12,4

Horvát

78,0 39,5

15,2

Szerb

75,9 44,2

15,1

Crna Gora-i

69,2 50,7

27,2

Jugoszláv

36,3 48,4

27,4

Román

97,9 24,9

6,1

Bolgár

92,4 50,0

9,4

Magyar

91,5 32,3

7,0

Szlovák

91,1 21,9

10,9

Albán

75,3 31,8

8,3

Roma

66,0 26,5

13,3

Forrás: Népszámlálási adatok 1981-ből, Ruza Petrovic táblázatában, 227. old.

A magyarok tehát Szerbiában koncentrálódnak, pontosabban 91,5%-uk Vajdaságban. A belső vándormozgalomban csak 32,3%-uk vett részt, s ez az összes költözötteknek mindössze 7%-a. A migrációs ráta (100 lakosra jutó ki- és bevándorolt) esetében a helyzet a következő: 1961 és 1981 között a magyarok az immigrációs nemzetek közé tartoztak (Vajdaságba települtek át Szlavóniából és Szlovéniából is), 1981-ben azonban már emigrációs nemzet lett (-1,01 emigrációs ráta), mert több magyar vándorolt ki Vajdaságból, mint ahányan betelepültek. Az 1961-es adat szerint a szlovákokkal és a románokkal együtt a magyarok kétharmada szülőföldjén maradt (65,7%-uk), különösen Bácskában. Rájuk nem volt jellemző az, ami a Crna Gora-iakra, macedónokra, bolgárokra és albánokra, hogy belső, köztársaságközi vándorlásban vettek részt. A magyarok a hetvenes években – a többi nemzet átlagánál nagyobb arányban –, inkább külföldre mentek dolgozni. A magyarok migrációs mérlege a szerbiai régiókra vonatkozóan azt mutatja, hogy már 1961-ig 8760 magyar települt át Bánátból Bácskába. Ugyanakkor meglepően nagy (3584) azok száma, akik Vajdaságból Šumadijába (Közép-Szerbiában felkínált állami munkahelyek) költöztek, onnan 2848-an települtek vissza. Vajdaságban az 1971. évi népszámláláskor jegyezték a legnagyobb lakóhely-változtatást: a lakosság 46,6%-a jövevény volt; valószínűleg az addigi betelepítés (telepítés Boszniából, Hercegovinából és Crna Gorából) eredményeként.

1991-ben Vajdaságban betelepültként már 914 929 főt tartottak nyilván. Több mint 20%-uk fiatal volt (20-24 éves), ezért számolni kell a családalapítás lehetőségével és munkahelyteremtés szükségességével. A migrásokból 179 589 fő ugyanazon községen belül változtatott lakóhelyet, 439 353 fő más szerbiai községből érkezett, 261 288 lakos pedig Jugoszlávia más vidékeiről. Legtöbben Bosznia-Hercegovinából (1946–1970 között közel 90 ezer, majd Horvátországból települtek át (1948–70 között több mint 40 ezer). A Vajdaságba 16 815 fő jött vissza külföldről (legnagyobb arányban a gyermekek). A legutóbbi népszámlálásból kitűnik az is, hogy a magyarok 34,3%-a változtatott lakóhelyet (mintegy 117 834 fő) jobbára a szerbiai községek egyikéből a másikába költözött. A betelepült magyarok között nagyon kevés (1,1%) a külföldről vagy másik köztársaságból érkezett személy. Ugyanakkor Vajdaságba viszonylag sok szerb (más köztársaságból 73,3%) települt be a háború hírére.

A vajdasági magyarok demográfiai és etnikai-földrajzi helyzetét (migrációját) az utóbbi tíz évben jelentősen befolyásolták a menekülthullámmal érkező betelepülők is. Szerbiában 1996. május–június hónapban összeírták a menekültek számát: [ Forrás: a Szerbiai Menekültügyi Hivatal adatai alapján készült az újvidéki Földrajztudományi Intézet munkatársainak CD adattára.] ez 646 066 fő volt. Az 1999. évi bombázások után Koszovóból tovább érkeztek tömegesen a szerb menekültek, kb. 350 ezer (becslés). 2000 tavaszán Szerbiában – ugyancsak becslés szerint – a menekültek száma összesen: 996 066 személy. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az 1991. évi népszámlálás adataihoz viszonyítva (9 778 991 lakos) Szerbiában a lakosság 10%-a ma menekült jövevény.A Vajdaságban 1991-ben 2 013 889 lakost regisztráltak, 1996-ban a nyilvántartásba vett menekültek, betelepültek száma 257 739 – az összes menekült 42%-a, és Vajdaság lakosságának 13%-a. A menekültek főleg a háború sújtotta vidékről érkeztek, több hullámban: 1990-ben a különböző köztársaságokból, 1991-ben Szlovéniából és Horvátországból, 1992-ben Horvátországból, 1995-ben pedig Boszniából (Krajina és Szarajevó elvesztése). A legutolsó, 1995. évi menekülthullámmal 133 829 fő települt Vajdaságba, s ez 1996-ig a legnagyobb méretű áttelepülés volt (a menekültek 51,9%-a). Az 1945–1948 között a tervezett betelepítés méretei kisebbek voltak. A bevándorlás csak a hiperinflációs időszakban (1993–1994) szünetelt. A mostani betelepülők főleg rokonoknál húzódtak meg. A menekülő lakosság 94%-a szerb nemzetiségű

3. A magyar lakosság foglalkozási szerkezetének változásai

Demográfiai torzulás figyelhető meg a lakosság körében, mert csökken vitalitása és termékenysége, továbbá kevesebb a házasságkötés, születés, több a válás és az elhalálozás. Az asszimiláció felgyorsult, különösen Bánságban a szórványmagyarság körében, de már Újvidék körül is. A szülők nagy része nem tartja ésszerűnek, hogy gyermeke magyar osztályba járjon, különösen, ha távol van a magyar iskola. A magyar lakosság szerkezetében nemcsak elöregedést, de gazdasági vitalitása szempontjából egyéb jelentős változást is megfigyelhetünk.A vajdasági és a magyar lakosság foglalkozási szerkezetét harminc éves távlatban vizsgáltuk (1971, 1981, 1991), és a következő megállapításra jutottunk:(1) Az aktív lakosok számán belül [ A 15 évesnél idosebb lakosok, akik Vajdaságban tartózkodnak.] egyértelműen növekedett a szerbek, crnagoraiak és a jugoszlávok száma, az összes többi nemzetnél, így a magyaroknál is csökkenés mutatható ki.Részleges kimutatás a Vajdasági statisztikai adatokból:

Népszámlálási év:

Összesen:

Magyarok

Szerbek

1971 - aktív lakos

833242

185265

497143

1981 - aktív lakos

862337

166476

473863

1991 - aktív lakos

871704

145995

505128

1991 - aktív kereső

774452

133558

448186

(2) Az aktív magyar lakosság gazdasági ágazat szerinti összetétele 1991-ben:- Az iparban dolgoztak 50.604-en, számuk azóta is csökken- A mezőgazdaságban: 35.676, a számuk kifejezetten csökken- Alkalmazottként:13.928 [iskolaügyben 3.708, de számuk csökken]- Közigazgatásban: 9.964 (számuk csökkenőben)- Kereskedelemben: 8.253 (számuk növekvőben)- Szolgáltatásban: 8.213 (számuk csökken)- Inaktívak (vagy először keresnek munkát): 6.504 (számuk növekvőben)- Foglakozás nélküliek: 2.750 (számuk csökken)- Biztonsági személyzet: 2.372 - Külföldön dolgoznak: 1.742 (számuk növekvőben)- Vezető beosztásúak: 1.606 (számuk csökken)(3) Foglalkozások, amelyekben jelentősen csökkent a magyarok részvétele: - mezőgazdasági munkás: 75 939-ről (1971), 35 676-ra (1991) - textilfeldolgozó: 3383-ról 1916-ra- építőmunkások: 8875-ről 5174-re- élelmiszeripari dolgozók: 3913-ról 3212-re- fafeldolgozó: 2883-ról 1932-re- kozmetikus, testápoló: 990-ről 481-re- művész: 717-ről 485-re- kisiparosok: 431-ről 135-re.(4) Foglalkozások, amelyekben növekedett a magyarok száma:- képzett munkavállalók összesen: 10 682-ről 13 928-ra, ebből pedig:- fémfeldolgozó: 5088-ról 6169-re- villanyszerelők: 2370-ről 3574-re - műszaki szakemberek: 1451-ről 2568-ra- orvosok és ápolók: 1860-ról 3276-ra- cipészek 1613-ról 1907-re- vegyészeti szakmunkások: 434-ről 786-ra- műanyag feldolgozók: 301-ről 691-re- aranyművesek: 161-ről 254-re.(5) Foglalkozások, amelyekben először növekedés (1971-től, 1981-re), majd csökkenés mutatkozott (1991)- Közigazgatási dolgozók: 7981-11090-9964- Vezetők: 1268-1921-1606- Szolgáltatásban dolgozók: 8899-8925-8213Következtetések: a magyarok száma igen lecsökkent a falun, a mezőgazdaságban, majd a textil-, építő-, fa- és élelemfeldolgozó-iparban. Növekedett a magyar szakemberek száma a fémfeldolgozásban, villamos- és vegyiparban, az egészségügyben és néhány speciális szakmában, mint például cipész, aranyműves.A magyarok száma 1971 és 1981 között növekedett a közigazgatásban, néhány vezető poszton, de 1980 után (Tito halála) már jelentősen csökkent a magyar igazgatók, üzemvezetők, hivatalnokok száma az állami szervekben.

4. A gazdasági emigráció indítóokai és méretei

Az emigránsok számáról, a külföldre távozás nyomon követéséről hivatalos statisztikai adatok csak az 1971-es népszámlálás után jelentek meg. [ A jugoszláv lakosság statisztikai összeírását majdnem minden tíz évben elvégezték: 1921-ben, 1931-ben, 1948-ban, 1953-ban, 1971-ben, 1981-ben, 1991-ben (ez a legutóbbi már nem teljes). 1971-től kezdve a statisztikai adatok között található a következő kategória: az ťideiglenesen külföldön munkát vállaló jugoszláv polgárok számaŤ. ] Egyes becslések szerint az 1964-es évben, a titói Jugoszlávia területéről mintegy százezer honpolgárunk ment külföldre. [ Vinski, 1996.] Az 1971-es összeíráskor (nagy)Jugoszláviában 750 ezer emigránst tartottak számon, s ez 1973-ban már elérte a 1,1 milliót. [ Stanovništvo…, 1984, 141 old.] Vajdaságban 1971-ben 45 643-an dolgoztak külföldön, ebből 12 423-an magyarok. Viszonylagosan sokkal többen voltak külföldön a nemzeti kisebbségek képviselői, mint az államalkotó népek lakossága. Az 1973-as ún. „első olajválság" jelentős változást idézett elő a nyugat-európai országok gazdasági életében. Már a hetvenes évek közepén és végén bekövetkezik a recesszió időszaka, ami munkanélküliséghez vezet azokban a nyugati országokban, amelyek eddig külföldi munkaerőt alkalmaztak, ezért az ideiglenesen külföldön dolgozók egy része visszatér hazájába. Az 1981-es népszámlálás adatai szerint Jugoszláviából, 874 966-an dolgoztak külföldön. [ Jugoszláv Statisztikai Évkönyv 1986: 466. 1981-ben Jugoszlávia lakosainak száma 22 424 711 fő volt.] (Ez a számadat a külföldön munkát vállalók családtagjait is magába foglalja. [ Még a hivatalos adatok hitelessége is vitatható, ugyanis az 1971-ben külföldön tartózkodók 31 százalékát már nem regisztrálták az 1981-es összeíráskor. Ok nem jöttek haza, nem jelentkeztek be jugoszláv állampolgárként sem. Egy részük elhunyt, mások új állampolgárságot vettek fel, de vannak „eltuntek" is .] ) Vajdaságban, 1991-ig a külföldi munkavállalók száma 33 957-re csökkent, a magyaroké pedig 4852-re. A kilencvenes években a háborús válság hatására mintegy háromszázezren (ebből 50 ezer magyar) csatlakoztak a külföldön élő honfitársakhoz. A külföldön tartózkodók száma a mai napig is folyamatosan növekszik, és a migráció nagymértékben megváltoztatta a lakosság nemzetiségi és szociális összetételét. A jugoszláv magyar lakosok három évtizede tartó emigrációjának motivációi a következők:1. Elsősorban meg kell említeni a hatvanas évek Jugoszláviájának – mint a keleti tömbhöz nem tartozó szocialista országnak – földrajzi-politikai nyitottságát. Szinte képtelenségnek tűnik, hogy a kilencvenes években éppen az ország bezártsága, gettóvá válása okozza a lakosság emigrálását, mert vannak, akik nem szeretnének Európától leszakadni.2. Fontos tényező volt a külföldre távozók esetében a szegénység, tehát a létfenntartási gondok és a munkanélküliség, amely a magyar lakosságot erőteljesen sújtotta. Ma, az anyaországi sikeres rendszerváltás, párosulva a reformok elmaradásával Jugoszláviában egyirányúvá teszik a migrációt.3. A magyar szakemberek külföldre távozását – az agyelszívást – serkentette a szakemberek tudásának, tehetségének kihasználatlansága, a tudományos kutatás kedvezőtlen helyzete, az elégtelen befektetések újításokba, találmányokba, az anyagi megbecsülés hiánya stb. Ugyanakkor az egyesült Európa új, kreatív törekvéseknek adott mind nagyobb teret, ahol tehetséges szakembereink versenybe állhatnak. 4. A leszűkült szociális-kulturális kisebbségi élet- és fejlődési tér lehetetlenné tette a megfelelő hagyományőrző életmód megtartását, megnyirbálta az anyanyelvű oktatást (óvodától az egyetemig).5. A politikai emigránsok a kilencvenes évek elején jelentek meg, általában arra hivatkoznak, hogy nem akarnak eleget tenni a katonai behívónak, alapvető polgári jogaikat érzik veszélyeztetve kisebbségi nemzethez tartozásuk miatt. A magyarok többsége nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a délszláv konfrontáció bármely formájában. 6. Az egész társadalom súlyos változásokon ment keresztül, a hatalom- és gazdasági rendszerváltás lelassult, a kialakulatlan többpártrendszer politikai versengéshez, leszámolásokhoz vezetett, ahol a másképp gondolkodást nemigen tudják elviselni.7. Végül nem feledkezhetünk meg a pszichológiai tényezőkről sem, a háborúról, a mozgósításoktól való félelemről, továbbá a gazdasági zárlat okozta nyomasztó helyzetről, amelynek következtében Szerbia gazdasága sokáig nem fog talpra állni. Mindez a kilátástalanság, a tehetetlenség érzését váltja ki az emberek többségében. A Szerbiából távozó magyar emigránsok kezdetben, kevés kivételtől eltekintve, európai országot választottak: Németországba, Ausztriába, Svédországba és Franciaországba vándoroltak ki, s kisebb számban indultak Európán kívüli országba, például Kanadába. Érdemes megemlíteni, hogy legújabban, amikor az európai országokat elárasztották a délszláv, albán menekültek és vendégmunkások, emigránsaink nemigen válogatnak, oda mennek, ahol befogadják őket: az anyaországba, Kanadába, Új-Zélandra vagy éppen Ausztráliába.

2.1. A kivándoroltakkal kapcsolatos jellemző adatok és tulajdonságok

Az emigránsok nembeli megoszlását tekintve jellemző, hogy először a férfi távozik, s később, amikor megteremtődnek a megélhetési feltételek, követi őt a feleség és a család. A fiatalok könnyebben döntöttek távozási szándékukról, hiszen az új környezetben sokszor előnyt jelent a fiatalság, az újdonságok iránti fogékonyság, a kockázatok vállalásának készsége, valamint az, hogy nem terheli őket a gyermekeltartás felelőssége, nem alakult ki családi kötődés. Vajdaságban, sőt egész Jugoszláviában a gazdasági migráció főképp a fiatalokat érintette: ideiglenes munkavállaláson külföldön tartózkodók háromnegyede 40 évnél fiatalabb volt. Különösen sok a 20 és 24 év közötti fiatal (a Szerbiából kivándoroltak közel egynegyede). [ Scara, Ljubica tanulmánya, 1972. 14. oldal.] Az európai országoknak az újonnan érkezettek iránti megszorító politikája következtében megnő a bevándorlók átlagéletkora, hiszen tapasztalt és iskolázott szakemberre van szükségük. Ami a külföldre távozók képzettségét illeti, ez tehát többé nem a kínálattól függ, hanem elsősorban a külföldieket tervszerűen befogadó országban mutatkozó kereslettől. Az emigrációs hullám kezdetén hazánk szakképzetlen munkaerőt kínált fel, amely Közép-Európában talált elhelyezkedési lehetőséget. Ma elsősorban meghatározott szakmával rendelkező munkavállalók iránt mutatkozik kereslet (informatikai szakemberek, mérnökök, újítók, programozók, mikrobiológusok, a tudományok doktorai, egészségügyi szakemberek, művészek stb.), lehetőség szerint kezdő tőkével, illetve eltartási garanciával. A kilencvenes években beindult emigrációs hullám idején sokan aggódtak a magyar elit külföldre távozása miatt. A Nemzetközi Politikai Gazdasági Intézet adatokat tett közzé a fiatal tehetségek kivándorlásáról: Jugoszláviát 1990 és 1993 között 719 magiszteri fokozatú és tudományok doktora rangot viselő tudós hagyta el, ami a vizsgált időszakban a külföldre távozók 67%-a. Egyébként a jugoszláv háború kezdetén mintegy 200 ezer fiatal (köztük minden tizedik magyar) szakember hagyta el az országot: a katonai kötelezettség, a háborús veszély és etnikai tisztogatás elől menekültek, vagy pedig egyszerűen azért, mert itthon nem látták biztosítva megélhetésüket. Az oklevelet szerzett fiatalok közül sokan itthon maradtak, de a nemzetközi gazdasági embargó, a termelés pangása miatt a kereskedelemmel és szolgáltató ágazatban próbálkoznak, sőt a túlélés érdekében illegális munkával, feketézéssel is.

2.2. Az emigráció hatása és következménye a magyar lakosság szerkezetére

A magyarok gazdasági emigrációja többrendbeli kárt okozott e közösségnek:

(1) Különösen kedvezőtlen jelenség az, hogy az ideiglenesen külföldön munkát vállalók szakképzettsége jobb, mint az itthon foglalkoztatottaké. Napjainkban ez a kép még kedvezőtlenebb lett, mert a befogadó országokban nincs többé igény a szakképzetlen munkaerőre. (2) A munkaerő-elvándorlás okozta közvetlen károk egyike az anyagi veszteség, amely a társadalmat érte azoknak a szakembereknek a távozásával, akiknek a képzésére sok pénzt fordított, hiszen a kész szakemberek tudásukat más országokban kamatoztatják: ezek az országok beruházás nélkül jutnak képzett munkaerőhöz. (3) Ugyanakkor az emberi és anyagi veszteséget elszenvedő országban lassul a gazdasági fejlődés üteme és minősége. Így az ország, ahonnan nagy számban emigrálnak, nagyban függ a külföldi tőkebefektetéstől, amelyet az elvesztett szakmunkaerő pótlására fordítanak. (4) A termelékenység csökkenésével kisebb lesz a munkaerőpiaci-verseny is, mivel az eltávozott jó munkaerő helyét az alacsonyabb képzettségű munkanélküliek foglalják el. (5) A hirtelen életmód-változtatás – például a kivándorlás esetében – hatással van az emberek egyéni és családi életére is, nagy erőfeszítések közepette sokszor csalódottak: idő előtt megöregszenek, viszonylag alacsony nyugdíjjal térnek vissza. (6) Természetesen vannak sikeres, fiatal, vállalkozó szellemű emberek, akik nem kívánnak aktív éveik alatt mindvégig külföldön dolgozni; szeretnének visszatérni, és tőkéjüket ingatlanba vagy új vállalkozásba fektetni. Ez a tőke jól jönne, de a lassú rendszerváltás miatt senki sem mer befektetni a háború által veszélyeztetett területeken, hanem külföldön marad mindaddig, amíg itthon nem rendeződik a helyzet. A nem hivatalos adatok szerint állampolgáraink pénztőkét fektettek be Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Cipruson és Magyarországon, mert így biztonságban látják felhalmozott tőkéjüket.

A munkaerő-elvándorlás negatív következménye, hogy a nagyarányú kivándorlás károsan befolyásolta Vajdaság és a magyar települések természetes demográfiai és gazdasági fejlődését. Vajdaságból a legintenzívebben a viszonylag fejletlen dél-bánáti régióból és a gazdasági és kulturális szempontból is legfejlettebb Észak-Bácskából vándoroltak el. Távozásukkal csökkent a termelékenység is, mert kisebb lett a munkaerő-verseny is: a távozott magyar munkaerő helyét az alacsonyabb képzettségű más nemzetiségű, esetleg menekültek, munkanélküliek foglalják el. A szórványmagyarság térségében a munkaerőcsere fokozatosan nemzetiségcserébe megy át.

Az anyaországba távozó vajdasági magyarokról több demográfus és antropológus írt már Magyarországon. Legtöbb tanulmány a bevándorlók adatainak összehasonlításával foglalkozik. [ Figyelemre méltó Tóth Pál Péter tanulmánykötete: Haza csak egy van? Menekülok, bevándorlók, új állampolgárok Magyarországon (1988–1994) , Püski Kiadó, Budapest, 1996.] A Jugoszláviából érkezettek statisztikai mutatóiból kitűnik, hogy 1991-ben főleg a katonaköteles fiatalok mentek át Magyarországra, sőt már 1989-ben a férfiak 95%-a a 14–19 éves korcsoporthoz tartozott. Az 1993-ig érkezők között a férfiak aránya magasabb, ezt követően azonban a férfiak–nők arány kiegyensúlyozott lett. A gyermekek száma is megnövekedett, ami a családok áttelepülését jelzi. Számukat illetően (10 404) 1988–1994 között a Jugoszláviából bevándorlók a második helyen álltak Románia mögött (74 298 fő) megelőzve a volt szovjet államok térségét (8934 fő). Az állampolgárságot igénylők száma kissé másképp alakult: sokkal több Romániából érkezett bevándorló kérte a magyar állampolgárságot (45 021 fő), mint jugoszláviai (3845 fő). [ Forrás: Tóth Pál Péter fenti tanulmányában a 41. táblázat, 111. old.] Ebből az tűnik ki, hogy az utóbbiak nemigen akarták végleg elhagyni az országot, inkább csak a háború végét szerették volna kivárni külföldön. Ugyanabban az időszakban a jugoszláviai visszahonosítottak száma 1469 fő volt, kevesebb, mint a Romániából (45 021 fő) és az egykori szovjet államból érkezettek (3845 fő) száma. A legtöbb jugoszláviai 1993-ban, a hiperinfláció évében folyamodott magyar állampolgárságért. Tóth Pál Péter kérdőíves feldolgozásából az is kitűnik, hogy a Jugoszláviából érkezettek (3959 megkérdezett) foglalkozási csoportjai közül 1993–1994-ben legnépesebb az értelmiségi csoport (810 fő), majd a tanulók következnek (698 fő) és a középiskolát végzett munkások (661 fő). Őket követik a gyermekek (505 fő), a tisztviselők (327 fő), szabad foglalkozásúak (237 fő), a nyugdíjasok (230 fő) és az egyéb kategóriába tartozók (201 fő) stb. A megkérdezett bevándorolt honfitársaink között legszámosabb volt a középfokú végzettségű műszaki értelmiségi (25,1%), őket követték a középiskolai tanárok (15,7 %), majd a felsőfokú végzettségű műszaki értelmiség (14,1%), végül pedig a természettudományi értelmiség, orvosok (13,5 %). Volt köztük 10 egyetemi tanár és több mint száz, felsőfokú végzettségű, társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiségi.

Következtetés: a magyar kivándoroltak között sok az értelmiségi elit (írók, művészek, szakemberek), akiknek gyermekei szintén Magyarországon tanulnak. A vajdasági magyar vállalkozók – nem hivatalos adatok szerint – nagy mennyiségű pénztőkét fektettek be az anyaországban (becslések szerint Csongrád megye új vállalkozóinak 25%-ban jugoszláv érdekeltségű), ugyanígy Ausztriában, Németországban. Ugyanakkor számottevően növekszik a Magyarországon munkát vállalók száma is: fizikai munkások, kereskedők, akik félig legális vagy feketemunkából kénytelenek megélni. Viszonylag magas a Magyarországon tanulók (középiskolások és egyetemisták) száma is. 1988–1994 között a tőlünk Magyarországra távozott tanulók és a posztgraduális képzésen résztvevők száma 1087 volt – az összes, Magyarországon tanuló külföldiek 10,3%-a. (A Jugoszláviából származott tanulók számának évenkénti növekedése a következő: 1988-ban 50, 1989-ben újabb 77, 1990-ben még 139, 1991-ben 294. [ Tóth Pál Péter statisztikai felmérése az idézett muben; 181. táblázat, 183. és 194. old.] ) Becsléseink szerint a Magyarországon tanuló középiskolások száma ma kb. 800, és az egyetemisták száma is számottevő, kb. 600. Az anyaországban diplomázók kb. 80%-a nem szándékozik hazatérni, ott keres munkát, alapít családot és várakozik. A magyar Oktatási Minisztérium hivatalos adatai alapján az 1999/2000. tanévben Jugoszláviából 395 általános iskolás, 676 középiskolás és 600 egyetemista (ösztöndíjas) tanult Magyarországon. A kormányhoz közeli intézmények szándéka, hogy ezután az itthon, Vajdaságban tanuló magyar fiatalokat, sőt tanárokat szeretnék határozottabban támogatni, ösztöndíjjal, kollégiumi elhelyezéssel stb., hogy ily módon is elejét vegyék az értelmiségfogyásnak. A gazdasági reformprogramok szükségességeA titoi Jugoszlávia igyekezett reformokkal enyhíteni a központosított szocialista gazdaságon. A nyitottság és piacorientáltság szükségességét már a hatvanas évek közepén felismerték. A társadalmi tulajdonban lévő vállalatok erőteljes privatizációs folyamata 1989–1990 között kezdődött, de a privatizáció már 1992-ben leállt. A háborús körülmények (1991) és a hatalmas méretű infláció (1993) gyakorlatilag elértéktelenítette a privatizáció eredményeit. Az infláció évtizedek óta fokozatosan nőtt, de sokáig nem érte el azt a szintet, amikor kezelhetetlenné vált volna. Ez csak a jugoszláv népek belháborúja idején következett be: az 1993-as év elképesztő méretű infláció jegyében telt el. A kiskereskedelmi árak növekedése több milliárd százalékot tett ki. (Egyes számítások szerint 71 982 777 204%.) A pénzügyi fegyelmezetlenség letörésére beindították a pénzügyi reformot (Avramovic intézkedései, 1994. január 1.), amikor is a dinár nominális értékét a német márkával tették egyenlővé. Az volt a cél, hogy már az adott év közepétől a költségvetést reális pénzforrásokra alapozzák. Ez nem járt teljes sikerrel. A megszigorító pénzügyi politika azonban teremtett bizonyos fokú pénzügyi fegyelmet, és a mesterségesen fenntartott pénzhiány bizonyos fokig az inflációt is fékezte. Az 1994-es évben megállt a társadalmi termék rohamos csökkenése. Összetétele ugyan lényegesen nem változott, mert a nemzetközi gazdasági zárlat (1992) egyformán érintette az egész gazdaságot. Szembetűnően csökkent a kereskedelem szerepe. Ez a tevékenység nagymértékben áthelyeződött a feketegazdaságba. 2000. október 5-e után elindított rendszerváltás résztvevőinek komoly feladatai lesznek a munkaerőpiac megreformálásában. Európában a legnagyobb munkanélküliségi ráta Jugoszláviában van évek óta. Már 1996-ban 26,1%-os volt az említett munkanélküliségi ráta, 1999-ben 32%-ot regisztráltak. A Szerb ipari termelés 1999-ben már csak az 1/3-át termelte annak, amit tíz évvel korábban. A bombázások néhány jelentős gazdasági szektort teljesen leállítottak (nehézipar, energiakitermelés). A foglalkoztatottak legtöbben még mindig az első és második gazdaságban dolgoznak, ami egy tradicionális gazdasági struktúráról tanúskodik. A munkaerő-fluktuáció olyannyira visszaesett az országban, hogy az egyes régiók között szinte elhanyagolható a munkavállalók költözködése. Ez alól kivételek a menekültek (1996-ban 646.066-an voltak), akik nem jugoszláv állampolgárokként keresik a munkalehetőségeket. A bombázások után Koszovóról még kb. 200 ezer, főleg szerb nemzetiségű menekült szűkebb Szerbia területére. A regionális gazdasági aránytalanságok, kulturális és etnikai különbségek Szerbia-szerte jellemzők. A piac községek, régiók keretében bezárkózik, sőt egyes gazdasági ágazatok között is gyenge a munkaerőmozgás. Az átlagos havi fizetések Szerbiában (Koszovó nélkül), a feketedeviza-piac adatait figyelembe véve, a következőképpen alakultak: 1990 decemberében (a balkáni háború kezdete előtt) 752 DEM, 1993 decemberében (hiperinfláció) 21 DEM, majd 1999 decemberében (bombázások után) 87 DEM. Ma még mindig csak hat évi fizetésből tudna egy munkás megvásárolni egy Yugo 45 személygépkocsit a kragujeváci autógyárból, feltételezve, hogy másra nem is költene. 2001 nyarán az új szerbiai kormány meghozta legújabb privatizációs törvényét, de továbbra is erős az állami befolyás. Ez nem kedvez a külföldi tőkebefektetéseknek, a nagyméretű munkanélküliség szociális gondjai pedig csak gyűrűznek. A jugoszláv munkaerőpiac problémáinak fokozatos megreformálása érdekében a G17 szakembercsoport szerint a következő intézkedéseket kell meghozni: [ Program radikalnih ekonomskih reformi u SR Jugoslaviji, Grupa 17 plus, Beograd, Kiadó Rádió B92, 1997-ben. 150–152. oldal.] 1. A felgyülemlett munkafelesleg felszámolása az állami vállalatokban;2. A munkanélküliség növekedésének megállítása, a foglalkoztatás növelése a szolgáltatások, a kis- és középvállalkozások és a magánszektor területén;3. A munkavállalási szerződéseknek biztosítaniuk kell a rugalmas foglalkoztatottságot;4. A munkaerő területi és szektorbeli mobilitásának elősegítése, áttekintve a lakás és infrastruktúra előmozdítását is;5. A munkanélküliek képzésének beindítása e célra kidolgozott oktatási programok segítségével;6. Az állami monopólium megszüntetése egyes gazdasági ágazatokban,7. A munka motivációjának növelése, igazságosabb fizetési rendszer, ahol a tehetséget, az innovációt és a szaktudást fizetnénk;8. A tőkekivitel és a munkaerőkivándorlás helyett elősegíteni a befektetők munkáját. A külföldi tőke és beruházások szorgalmazása, a szakképzett emigráltak hazatérésének elősegítése. A fenti intézkedéseknek a következő előfeltételei vannak:- Határozott reformtörekvések egy megújult, a jugoszláv térségre egységes kormányprogram,- Stabil jogrendszer; - A pénzügyi stabilitás biztosítása; A privatizáció révén a munkaerőpiac decentralizációja.

Összegezve: a társadalmi-gazdasági reformok bevezetése során a vajdasági magyarokra jellemző hagyományokkal kell számolni, de a multikulturalizmussal és a sajátos vajdasági regionális tudattal is.

Irodalom

1. A migráció és az új Európa (Miles, R., Carter, F. W., French, R. A., Salt, J., Fernhout) Budapest, 1993. XXXVI. évf. 1. szám.

2. Cseresnyés Ferenc: Migrációs potenciálok és trendek Európában, Demográfia, az MTA és a KSH Népességtudományi Kutató Intézetének folyóirata.

3. Dragan Vlakovic Torontóból küldött riportja szerint (Konkurs za buducnost, a Danas napilap, 2000. 06. 3–4, 977–978 számában) a kanadai Immigrációs Iroda közleménye

4. Európai Népesedési Értekezlet (Genf, 1993. március 23–26) dokumentumai.

5. Grecic, Vladimir: Mass migration from eastern Europe: a Challenge to the West? In: The new Geography of European Migrations, London–New York, 1993. 135–151. p.

6. Heinz Fasmann, Rainer Münz: Geschichte und Gegenwart europäischer Ost-West-Wanderung. Österreichische Osthefte, Jg. 37. Wien, 1995, Heft 3., 748–778. p.

7. International Migration Review, 28. szám, 1994.

8. Jugoszláv Statisztikai Évkönyv 1986. Kiadó Rádió B92, 1997-ben. 150–152. p. Magyarországon (1988–1994), Püski Kiadó, Budapest, 1997.

9. Petrovic Ruza: Etnicki aspekt migracija u Jugoslaviji, izvorni naucni clanak u casopisu Sociologija, Beograd, 1990/3. 225–233. p.

10. Popper, Karl, R. The open society and ist Enemies. London: Routledge and Kegan Paul. 1966.

11. Pošarac A. kutatási eredményeit: Socijalne posledice odbijanja tranzicije, az Ekonomska cena rata kötetben (szerk: Crnobrnja, M., Papic, Z.), Beograd, Fondacija za mir i rešavanje kriza, 1996.

12. Program radikalnih ekonomskih reformi u SR Jugoslaviji, Grupa 17 plus, Beograd, R., Kisebbségkutatás, Budapest. 3. évf. 1994, 1. szám.; Regio, 1996/4. Budapest, 19–46. p.

13. Saša Kicošev–Kocsis Károly: A menekültügy társadalmi-demográfiai aspektusai a Vajdaságban, Regio, Budapest, 1998/3.

14. Scara, Ljubica: Ekonomska emigracija stanovništva kao negativan fenomen društvenog i privrednog razvoja Srbije, Sociologija (XIV) 1/1972. Beograd.

15. Stanovništvo i domacinstva SR Srbije prema popisu 1981, Statisticki institut SR Srbije, Centar za demografska istraživanja, Beograd, 1984.

16. Szerbiai Menekültügyi Hivatal adatai alapján készült az újvidéki Földrajztudományi Intézet munkatársainak CD adattára (Saša Kicošev szerk.)

17. Tanic, Zivan: Ekonomske emigracije: klasno odredjenje i svest, Beograd, Sociologija, (XIV), 3/1972. 441–461. p.

18. Tóth Pál Péter: Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgárok.