Skip to main content
A szerző profilképe

Garay Béla

színész
rendező
színházi történetíró

A fotó forrása: Barácius Zoltán: Az ördög cimborái. A vajdasági magyar színházak rendezői. Szabadkai Szabadegyetem, Szabadka, 2005.

Iskoláit Szabadkán végzi. Tizenhét éves, amikor sikeres színészvizsgát tesz, és a helyi társulatban segédszínészi státuszt nyer. 1917 és 1924 között a vidéki társulatok tagja. 1924-ben visszatér Szabadkára, ahol hivatalnoki munkát vállal, és a Népkörben rendez, játszik, majd színházi írásokat jelentet meg. 1946-ban és 1954-ben a szabadkai Népszínház rendezője és színésze. Vendégrendező a topolyai Járási Magyar Népszínházban, ahol ötvennégy darabot rendez, egyúttal számos színdarabot fordít.

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Garay Béla-díjat alapít, amit a Vajdasági Magyar Amatőr Színházak Találkozóján közönségteremtő tevékenységért ítélnek oda.

2022-ben a rendező lakóhelyén, Szabadka központjában Garay Béla nevét viselő emléktáblát helyeztek el.

Főbb rendezései:

Sulhóf József: Kidőlt a májusfa. 1953;

Kvazimodo Braun István: A Magdics-ügy. 1953;

Kvazimodo Braun István: Fizető vendég. 1956;

Sulhóf József: Románc. 1956;

Lippay Etelka: Boldogság, részletre. 1960;

Lippay Etelka: Fő a nyugalom. 1961;

Kvazimodo Braun István: Tóparti ház. 1963.

Priestley, John Boynton: Váratlan vendég;

Shaw, George Bernard: Warrenné mestersége;

Jacobi Viktor: Leányvásár;

Nash, Richard: Az esőcsináló.

Fordításkötetek
Szakirodalom az alkotóról
A színjátszás művészete
Szerző
A színpadi beszéd
Szerző
Gördül már a függöny
Hevenyészett múltidézés
Szerző
Mécsvilágok
Szerző
Egy érdemes életút
Szerző
Az ekhósszekér letért az útról
Garay Béla színész, rendező, színházi történetíró
Szerző
A legmagasabbra törő műkedvelés. A Népkör színjátszóinak nyolcvan éve
Szerző
Elolvasom
Egy rendhagyó kiadvány
Szerző

Egy rendhagyó kiadvány

A napokban az Életjel kiadásában megjelent Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című 300 oldalas műve, visszaemlékezése.

A figyelemreméltó és véleményem szerint rendhagyó kiadvány, mely a szabadkai Népkör megalapításának 100. évfordulója alkalmából kerül az olvasó asztalára, a rangos intézmény műkedvelő színjátszásának több mint fél évszázados történetét öleli fel.

Amikor a kiadvány rendhagyó voltát említem, akkor mindenekelőtt az előzményekre gondolok. A szerző, Garay Béla ugyanis a hatvanas évek derekán gyűjtötte össze a színjátszó társulatokkal (az egymást követő társulatokra gondolok) kapcsolatos adatokat, ismereteket, amelyek alapján megírta a Népkör színjátszásának históriáját. Megvolt tehát a kézirat, csak éppen a kiadó hiányzott. Nyilvánvaló a kérdés, hogy tulajdonképpen mi volt az oka annak, hogy Garay Béla kézirata csak most, több mint 40 esztendő után talált kiadóra. Nem könnyű rá válaszolni. Valószínűleg a műkedvelő színjátszás megítélésével volt baj! Sokan úgy gondolták, hogy ennek a mozgalomnak nincs jelentősége, súlya művelődési életünkben, hogy szerepével nem érdemes foglalkozni. S persze az ilyen viszonyulás elriasztotta a kiadókat. A kézirat azonban megmaradt, ,,túlélte' a mögöttünk maradt évtizedeket, hála persze mindenekelőtt Garay Béla örököseinek, különösen a dédunokának, Godányi Csabának. S ugyancsak köszönet illeti Dévaváriné Beszédes Valériát, hogy az Életjel Könyvek sorozatában helyet adott Garay Béla művének, a Magyar műkedvelők az őrhelyen címűnek.

Gyakran hangoztatom, hogy a színjátszó mozgalomnak közösség-összetartó ereje van. S most, hogy átlapoztam a szabadkai Népkör színjátszásának fél évszázadáról szóló kiadványt, úgy vélem, hogy ez több évtizedes tevékenység de még mennyire, hogy igazolja állításomat.

Szerzőnk a népkörbeli tevékenységnek az 1919-től az 1971-ig tartó időszakát dolgozta fel. Az általa összegyűjtött adatok, naplószerű feljegyzések, a korabeli sajtóból átvett idézetek hiteles képet adnak egy szerteágazó, igen színvonalas tevékenységről, melyről csak az elismerés hangján szólhatunk.

Időzzünk el most kicsit az első adatnál, mely az 1919-es esztendőbe visz bennünket vissza: ,,...Síri csend ült a városokon, a falvakon. Idegen melódiákat dúdolt az őszi szél, idegen léptek kopogtak az ereszek alatt. A világot jelentő deszkák már nem jelentettek világot (...) elmentek a színészek és itt nem volt már senki és semmi, csak bánat és szomorúság, és könny!' A kisebbségi sorsba kényszerítettek fájdalmas kiábrándultsága hallik ki ezekből a sorokból, hogy aztán a következő sorokban már ezt olvashassuk: ,,És akkor (...) mint valamikor réges-régen, újra felült az ekhós szekérre néhány fiatalember, néhány fiatal lány, és elindultak, csak azért is virágos kedvvel, virágot ültetni. Így ragyogott fel az első szivárvány a bácskai égen...'! És 1919 húsvéthétfőjén egy lelkes kis csoport Vidám kabaréestet rendezett! A Népkör színpadán, ott, ahonnan száműzték, száműzni szerették volna a magyar szavaknak, az anyanyelvünknek a csodálatos muzsikáját!

Rendkívüli jelentősége volt ennek az eseménynek, dátumnak, 1919 húsvéthétfőjének. Jelképes üzenete, amely nem maradt visszhang nélkül. Mind többen és többen csatlakoztak a csoporthoz, úgyhogy lassan társulattá kovácsolódtak. Garay Béla, aki egyébként 1924-től a Népkör színjátszó társulatát irányította, naplószerű feljegyzéseiben nemcsak puszta adatokat közöl (a bemutatókra vonatkozó címszavakat, a szereplők felsorolását, a rendezőkét, a sajtóvisszhangot), hanem az együttes fokozatos, de igen erőteljes fejlődéséről is szól, megemlítve, hogy azt mindenekelőtt a szakmai ismeretek iránti érdeklődése, befogadóképessége határozta meg. És nem feledkezik meg azokról az igen tehetséges színészekről sem, akik ebben a csapatban kezdték pályafutásukat, és akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy ez a színtársulat nagyon hamar kiérdemelhette volna a hivatásos jelzőt. Hogy kik voltak ezek a tehetséges színészek? Raczkó Ilus, Pataki László, Sántha Sándor, Balázs Janka, Mamuzsich István, Németh Rudolf, Pálfi Margit, hogy csak néhányukat említsem. A későbbiek folyamán, első hivatásos színházunk hőskorában, ezek a színészek meghatározó szerepet játszottak.

Természetesen az így felerősödött, immáron érett társulat, a komolyabb színpadi feladatokra is vállalkozhatott már. Ez pedig módosította a Népkör színjátszóinak a műsorpolitikáját. A főleg könnyű, szórakoztató zenés vígjátékokon és operetteken kívül színművek és drámák is szerepeltek a műsorán. S hogy ez így volt, azt magam is bizonyíthatom. Több mint hatvan évvel ezelőtt alkalmam volt látni a Népkör színjátszó társulatának egyik kiváló előadását, Miroslav Krleža: Haláltusa (Agónia) című ismert drámáját. De én ezt az előadást nem a Népkör színpadán láttam, hanem a Dráva-szögben, Hercegszöllősön, és ez ugyebár azt is jelenti, hogy ez a társulat nemcsak Szabadkáé, a Vajdaságé, hanem a délvidéki magyarságé is volt.

Nehéz, válságos időben tették a dolgukat ezek a színjátszók. S ez az igen jelentős kiadvány (melynek szövegét Molnár Krekity Olga gondozta nagy-nagy hozzáértéssel) olyan piedesztálra emeli a szabadkai Népkör színjátszó társulatát, amilyet már rég megérdemelt volna!

Elolvasom
A színházteremtés útjai
Szerző

A színházteremtés útjai

Régi adósságot törlesztett az Életjel Kiadó, amikor az Életjel Könyvek 147. kiadványaként megjelentette Garay Béla terjedelmes munkáját a szabadkai Népkör amatőr színjátszó-társulatának az 1919 és 1971 közötti tevékenységéről.

Mint a Jegyzetből kitetszik, a vajdasági magyar színjátszás nagy öregje a Népkör fennállásának századik évfordulója alkalmából ezzel a terjedelmes művel kívánt tisztelegni a nagy múltú művelődési intézmény előtt, de a könyv közzététele akkor valamilyen okból elmaradt. Véleményünk szerint valamiféle szerkesztői túlbuzgóságról lehetett szó -- ha kellett, ha nem, volt belőlük bőven az idő tájt --, hiszen 1980-ban pl. a jelen sorok írójának is meggyűlt a baja a Fórum Kiadó egyik redaktorával, mert a kiadásra elfogadott kismonográfiájának címéből töröltetni kívánta a Bács-Bodrog vármegye megnevezést, holott egy százéves intézményről volt szó, melyet úgy hívtak, hogy Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat.
Garay Béla színjátszás-történeti munkája forrásértékű alapkönyv. A feldolgozás módszerének korszerűségével nem kívánunk foglalkozni, hiszen egy negyven évvel ezelőtt készült alkotástól van szó, mely a lineáris időrend szerinti, szubjektív történetelmondás menetét követi.

Az utóbbi időben nem véletlenül foglalkozom mind a Könyvszéli jegyzetekben, mind pedig az Útközben kisesszéiben a múlt köztudatba helyezésének szükségességével és jelentőségével. Mert mindazok az eredmények, amelyekről ma szó esik nemzeti közösségünk okán, nem volnának lehetségesek, a célok nem lehetnének megvalósíthatóak, ha a Trianon utáni impériumváltást követően nem lettek volna Csuka Zoltánok, Garay Bélák, Várady Imrék, Draskóczy Edék, Szenteleky Kornélok, Herceg Jánosok. Hadd ne soroljam tovább! Az alapozás nehéz, akadályokkal teli, küzdelmes és felelősségteljes, sokszor kockázatos munkáját ők végezték el mind a közművelődésre, mind pedig a társadalmi életre vonatkozó különféle megnyilvánulási keretek és formák létrehozása tekintetében, egy olyan korszakban, amely az ilyen jellegű munkálkodásokat egyáltalán nem nézte jó szemmel, és hatalmi eszközeivel élve mindent megtett ellehetetlenítésük érdekében.

Az 1940-ben megjelentetett Bokréta című almanach adatai is tartalmazzák azt a nagy erőfeszítést igénylő fáradozást, mely nemzeti közösségünk Trianon utáni fennmaradását meg a kedvezőtlen politikai és társadalmi viszonyok túlélését volt hivatva biztosítani.

Hogy 1945. október 25-én a Magyar Népszínház mint újonnan alakult hivatásos magyar játékszín megkezdhette működését Balázs Béla Boszorkánytánc című darabjával, sokban a Népkörben 1919 húsvétja óta tevékenykedő amatőr színjátszóknak köszönhető, Garay Bélával az élen, hiszen a hivatásos magyar színházi kultúra előtt becsapódtak az ajtók a két világháború között. A több mint százéves hagyományú magyar nyelvű színjátszást kellett átmenteni jobb időkre, és életben tartani. A Népkör amatőrjeiként számon tartott színjátszók ennek a lényegbevágóan fontos, létfontosságú feladatnak tettek eleget, amikor huszonöt éven keresztül, gyakran egzisztenciális félelmeiken is felülemelkedve, őrizték a magyar színjátszás lángját, nehogy ellobbanjon.

A Magyar műkedvelők az őrhelyen címen kiadott színjátszástörténet tényszerű bizonyítéka annak, hogy az előrehaladás, a gyarapodás és a boldogulás, lett légyen az bármely szférában, csak akkor hozhat bíztató eredményeket, ha a múltban kikövezett utakon haladhat tovább, ha a múltban életre hívott folyamatok eredményeire épülhet. Ezért kell megadni a tiszteletet mindazoknak, akik e nemzeti közösség talpon maradását egyéni babérokra való törekvés nélkül, azaz önzetlenül szolgálták.

A hangsúly pedig a szolgálaton van!

Garay Béla és amatőrszínész-társai, a végeredményt tekintve, ilyen emberek voltak. Ezért köszöntöm nagy tisztelettel az Életjel 147. könyvét, s ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek a valós eredmények eme példaértékű tárházát.

Azt csak megjegyzem, hogy sok mai olvasója a könyvnek megelégedéssel és örvendezve fedezheti fel ügyszerető felmenőinek nevét e jeles társaságban.

Elolvasom

Fehéren feketén

Évre száznegyven esztendővel ezelőtt jött létre Szabadkán a mai napig is létező, aktív Népkör, amely évtizedeken át, elsősorban a két világháború között a vajdasági magyar színjátszás őrhelye volt, ahogy ezt néhány nagy lélegzetű tanulmány és a Népkör működését bemutató krónika is tanúsítja. Ezt a sort egészíti ki Garay Béla 1971-ben írt, de csak a közelmúltban Magyar műkedvelők az őrhelyen (Életjel) címmel megjelent Népkör-története. Garay Béla 1924-től – amikor is feladva hivatásos magyar vidéki színész státusát visszatért szülővárosába – 1941-ig volt a Népkör meghatározó egyénisége, előadásainak rendezője és számos darab főszereplője. Akkor, amikor a jugoszláv hatalom felszámolta az eladdig egy évszázados múlttal rendelkező szabadkai hivatásos magyar színházi életet, a Népkör vállalta fel ennek műkedvelő szinten történő folyatását, fenntartását. S bár Garay 1945 után, lévén a szabadkai Népszínház rendezője, már csak többnyire külső figyelője volt a népköri műkedvelésnek, most megjelent krónikájában ezeket az évtizedeket is bőségesen dokumentálja.
Ki érdekel(het) egy ilyen kiadvány?
Ha nem is sokakat (háromszáz példányban jelent meg!), azokat mindenképpen, akik maguk is részesei voltak a népköri életnek, és természetesen örömmel veszik kézbe a múltjukat őrző, akár családi ereklyének is tekinthető kiadványt. S meg is érdemlik, hogy nevük ilyen formában fennmaradjon. Azok számára viszont, akik szakmai indíttatásból érdeklődnek művelődési életünk, s ezen belül színjátszásunk múltja iránt, minden bizonnyal érdeklődéssel bír ez a valóban alapos dokumentum.
Az ötvenkét év krónikáját tartalmazó kiadványból megtudhatjuk, hogy a Népkör a két világháború közötti és az 1945 utáni története jellegét tekintve különbözött. Előbb a megszűntetett magyar színjátszás túlélését szolgálta, nem mentesülve olykor a betiltástól sem, utóbb a Népszínház árnyékába kerülve viszont a műkedveléssel együtt már afféle munkásegyetemi jellegű ismeretterjesztő feladatokat is vállalnia kellett, egyebek mellett a szövetkezetek átszervezésének kérdésétől, a válásproblémáktól Liszt Ferenc élettörténetének ismertetésén a sport és egészség összefüggését taglaló előadáson át az irodalmi élőújságok és vetélkedők szervezéséig is. A Népkör mindkét időszakban a népszerű közérdeklődést szolgálta, népszínműveivel, nótaestjeivel és operettjeivel éppen úgy, mint ismeretterjesztő előadásaival és irodalmi rendezvényeivel.
Ugyanakkor az is kiderül Garay Béla poszthumusz könyvéből, hogy a Népkörnek a jó értelembe vett populista tevékenység során olykor a legmagasabb igényeket kielégítő pillanatai is voltak. Ilyen volt, amikor 1928-ban az Ibsen-évforduló kapcsán műsorra tűzték a Kísérteteket, s az előadás előtt Szenteleky Kornél beszélt az íróról. Vagy hogy nem sokkal a költő halála után, 1937 áprilisában Kosztolányi-estet tartottak, ahol a rokon Jász Dezső tartott előadást és az est szenzációjaként Csáth Géza Kosztolányi-verseinek megzenésítése hangzott el. De volt Kosztolányi-műsor 1943-ban, majd húsz évvel később, 1957-ben pedig bemutatták az Édes Anna színpadi változatát. S talán az is érdekes Kosztolányi-adalék, hogy a költő húga volt a népköri mesedélutánok szervezője. Az 1945 utáni időszak külön figyelmet érdemlő eseményei a szinte évi rendszerességgel tartott vajdasági irodalmi estek, színházi vonatkozásban pedig a Krleža-bemutató (Agónia), valamint a Miller-, a Frisch- vagy a Wilder-premier. Ez utóbbiak jelzik a népszínmű/operett-műsort felváltani próbáló modernebb törekvéseket is. Ez a szándék egyben utal arra a Népkörrel kapcsolatos, de az egész vajdasági magyar műkedvelő színházjátszás tekintetében fontos általános kérdésre: mennyire tudott lépést tartani a korszerű igényekkel s mennyire ragad le az egykor szükséges, de idővel elavult műsorpolitikánál és stílusnál. Aki arra vállalkozik, hogy egyszer feldolgozza a vajdasági magyar színházi amatőrizmust, az fontos adalékot talál ebben a kötetben, mind az előadott darabok vonatkozásában, mind pedig a műkedvelés elvi vitáit idéző részletekben.
Mindenképpen szép kiadói vállalkozás jó négy évtized után kiadni Garay Béla kéziratát, kár azonban, hogy a kiadvány nem foglalkozik a kézirat sorsával, miért „nem akadt kiadója” 1971-ben s azóta sem. Továbbá, hogy a szerkesztés nélkülözi a témára vonatkozó szakirodalmat, sőt az sem ártott volna, ha a krónikát hosszabb tanulmány követi a népköri színjátszásról, illetve, ha a műsor, a szerzők és a fellépők mutatói tartalmazzák a visszakeresést segítő oldalszámokat. Mindezzel sokat nyert volna ez a különben hézagpótló művelődéstörténeti kiadvány.
Gerold László

A megemlékezés tisztelete
Szerző
Elolvasom
Százéves a szabadkai Népkör színjátszása
Szerző

Százéves a szabadkai Népkör színjátszása

Október 16-án bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg a szabadkai Népkör színjátszásának 100. évfordulójáról. Arról a színjátszásról, amely a mögöttünk maradt évek, évtizedek alatt nem a szórakozást, hanem a szülőföldön való megmaradást tűzte ki céljául.

Igen! A Népkör színjátszása abban a remélhetőleg soha többé vissza nem térő időszakban a színpadról a szavak erejével igyekezett a meghasonlott, megfélemlített nemzettársaink hitét megerősíteni, emberi méltóságukat visszaadni.

Amikor 1924-ben a Népkör színjátszóinak vezetését Garay Béla, színházművészetünk meghatározó, nagy egyénisége vette át, egy új, mondhatnánk rendhagyó korszak kezdődött a Népkör színjátszásának életében. Béla bácsi (mert csak így nevezték/neveztük) ugyanis mindenekelőtt a színésznevelésre helyezte a hangsúlyt. Ennek köszönhetően egy nemcsak tehetséges, hanem szakmailag is felkészült színjátszókból álló társulatot sikerült összehoznia. Társulatot, mely nagyon hamar nevet, rangot szerzett magának, és mely ugyancsak nagyon hamar ismertté vált a térségben.

Béla bácsi a repertoárszínházak műsorpolitikáját, a műfaji sokszínűséget választotta, a színvonal szempontjából pedig szellemi életünk kiválóságának, Németh Lászlónak az állítását, mely szerint: „Meg kell tehát teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van: a legmagasabbra törő műkedvelés.” Igen! Ez az állítás volt az, amely messzemenően meghatározta a Népkör színjátszóinak munkáját.

Külön szeretnék szólni a Népkör legendás társulatának mozgósító szerepéről is. Ennek a szerepnek az volt a feladata, hogy a társulat rendszeres színpadi előadásaival, vendégszerepléseivel azokban a válságos években, évtizedekben példát mutatva meggyőzze a félelmükben meghunyászkodott, elhallgatott színjátszó társulatokat, hogy a színpadon a helyük, hogy nem lehet, nem szabad cserbenhagyni a közönséget, közösségünket. Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy a Népkör legendás társulata ezt a szerepet valami csodálatos belső tartással, elkötelezettséggel meg is oldotta.

Viszont nem csak a Népkör előadásai igyekeztek kimozdítani letaglózott állapotukból a megrekedt színjátszó együtteseket. Nem! Garay Béla, a Béla bácsi egyedül járta, kereste fel a vajdasági, a drávaszögi kisfalvakat. A művelődési egyesületek ajtaján kopogtatott be, és igyekezett meggyőzni a vezetőségeket arról, hogy szükség van rájuk, nagyon nagy szükség!

Igen, a szabadkai Népkör a mögöttünk maradt évszázadban a délvidéki magyarság sziklaszilárd fellegvára volt, a szó legszorosabb értelmében. S ezt megkérdőjelezni nem lehet. Nem lehet, mert ha ismerjük, és nagyon szeretném hinni, hogy ismerjük a délvidéki magyarság újjáéledésének csodálatos történetét, akkor tudnunk kell, hogy abban meghatározó szerepe volt a Népkörnek, illetve a legendás színtársulatának. (Aki esetleg kételkedik ebben, javaslom, olvassa el Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című könyvét.)

Most azonban, amikor a szabadkai Népkör százéves színjátszását méltatjuk, semmiképp sem szabad megfeledkezni arról, hogy hetvennégy évvel ezelőtt (1945-ben), az első hivatásos magyar színházunk megalakulásakor a Népkör önzetlen segítsége sem maradt el. Emlékeztetőül: 1945. szeptember 19-én Szabadkán a város illetékesei aláírták az első hivatalos magyar színház megalakulására vonatkozó okiratot. Színház született azon a napon. Magyar színház. Az öröm azonban nem volt teljes. Hiányzott a társulat. Magyarországról akkor nem lehetett színészeket szerződtetni, így felvételi vizsgát kellett szervezni, melyre a legjobb vajdasági amatőr színjátszók jelentkezhettek. A válogatót a Népkör épületében tartották meg. Ezen a felvételin a Népkör legendás társulatának tizenkét tagja — Pataki László, Sántha Sándor, Németh Rudolf, Kunyi Mihály, Szabó János, Balázs Janka, Bujdosó Róza, Kelemen Manci, Járai Ferenc, M. Pálfi Margit, Mamuzsich István és Raczkó Ilus — hivatásos színész lett. A Népkör színjátszóinak színe-java köszönt el a Népkörtől. Ők nemcsak rendkívüli tehetségüket vitték magukkal, hanem azt a jelentős szakmai tudást, ismeretanyagot is, amelyet Garay Béla színésznevelő munkájának köszönhettek. És még valamit: azt a szellemiséget, erkölcsi magatartást, amellyel a Népkör ajándékozta meg őket!

Néhány nappal ezelőtt régi ismerősömmel találkoztam. Beszélgetésünk során nem titkolt lelkesedéssel megemlítettem a szabadkai Népkör bensőséges, szép ünnepét. Népkör? — nézett rám kérdően. — Hát az még megvan? Azt hittem, hogy az idő már rég elmosta, hiszen Szabadkán manapság két magyar színház is van. S ott a gyermekszínház is — tette hozzá félvállról. Meglepődtem. Hirtelenében nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, nem tudom meggyőzni, hogy téved, hogy nincs igaza. Hallgattam. És csak úgy magamban mondogattam, hogy nem értené meg, hogy nincs olyan idő, erő, amely elmoshatná, megfoszthatná a Népkört attól a szellemiségtől, erkölcsi erejétől, amely immáron mintegy százötven esztendeje élteti. Változhatnak a körülmények, az emberek, de ez a mi kis szellemi otthonunk itt, Szabadkán ma is, és holnap is az lesz, ami volt: az itt élő magyarság sziklaszilárd szellemi otthona!

Elolvasom
Ő volt a nagybetűs színész
Szerző

Ő volt a nagybetűs színész

Emléktáblát avattak Garay Béla szabadkai színész, rendező, teatrológus tiszteletére

Tegnap volt Garay Béla, a neves szabadkai rendező, színész, színházi történetíró, állami és Sterija-díjas teatrológus születésének 125. évfordulója, valamint halálának 35. évfordulója. Ebből az alkalomból, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség kezdeményezésére emléktáblát állítottak fel Garay Béla tiszteletére a Korzó 11-es számú épületének falára, a szabadkai színjátszás neves alakjának egykori lakóházán. Az eseményen Oláh Tamás teatrológus, dramaturg elevenítette fel Garay Béla alakját, majd dr. Pásztor Bálint, a szabadkai városi képviselő-testület elnöke mondott beszédet. Az emléktáblát dr. Pásztor Bálint, Sutus Áron, a VMMSZ elnöke, Lovas Ildikó, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ vezetője és Godányi Csaba, Garay Béla dédunokája leplezte le. Az eseményen jelen volt többek között Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, a tartományi képviselőház elnöke, Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Stevan Bakić, Szabadka polgármestere, a kulturális intézmények és szervezetek vezetői, a szabadkai színjátszás és közélet jeles személyei.

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ és a Szekeres László Alapítvány megemlékezéssorozattal emlékeznek meg a szabadkai színjátszás neves alakjáról. Ennek a megemlékezéssorozatnak a része az emléktábla elhelyezése is.


SZABADKA JELES NAPJA: FEBRUÁR 14.

Az eseményen Oláh Tamás röviden ismertette a Szabadkán 1897. február 14-én született Garay Béla életútját. Többek között elmondta, hogy Garay tizenkét évesen járt először a szabadkai színházban és már ekkor elhatározta, hogy a színész lesz.

Az I. világháború után magyarországi színtársulatoknál játszott, de 1924-ben Nojcsek Gézának, a Népkör akkori elnökének hívására visszatért Szabadkára, ahol a Népkörben tevékenykedett 1941-ig. Az ő szárnyai alatt vált színésszé többek között Pataki László, Sántha Sándor, Kunyi Mihály, Kelemen Manci. A II. világháború után ő lett a szabadkai Népszínház tiszteletbeli főrendezője. 1954-ben vonult nyugdíjba, de ez után is tevékenyen munkálkodott a színjátszás területén. A nevéhez fűződik a vajdasági magyarság első hivatalos színészképző intézményének a megalapítása. 1987. február 7-én hunyt el Szabadkán.
– Egy generáció számára ő volt a nagybetűs színész. Az volt, amit a színészről a múltban mindig is gondoltak az emberek, a hírlapírók. Ő volt a viselkedési minta, az idol, a vágykép. Mindvégig ragaszkodott szülővárosához, nem tudott elszakadni tőle. Élete legnagyobb részét a szabadkai közönség szolgálatában töltötte – mondta többek között Oláh Tamás.
Dr. Pásztor Bálint, a szabadkai városi képviselő-testület elnöke ünnepi beszédében kiemelte, hogy míg február 14-ét a világ Bálint vagy éppen Szent Trifon napjaként ünnepli, addig a szabadkaiak számára ez a nap Garay Béláról szól. Hozzátette, hogy ezen a napon született Székely Tibor is, aki bár nem Szabadkán látta meg a napvilágot, életművével mégis városunk hírnevét öregbítette. Kiemelte, hogy Garay élete során Magyarországon is tevékenykedett, mégis életműve Szabadkához kötődik. Elmondta, hogy nélküle ma sem szabadkai, sem vajdasági színjátszásról nem lehetne beszélni, de ugyanúgy nem lehetne szerb és horvát színjátszásról sem, ugyanis Garay elévülhetetlen érdemeket szerezett a szerb és horvát színházi élet egyengetésében is. Dr. Pásztor Bálint Garay méltatása mellett arra tett vállalást, hogy ápolni fogják a Garay Bélához hasonló szabadkai jeles személyek emlékét.
– Az emléktábla avatása nem egy egyedülálló cselekmény. Bizonyítottuk a közelmúltban, és szeretném megerősíteni a vállalásunkat a jövőre vonatkozóan is, hogy szeretnénk azoknak a szabadkaiaknak a munkásságát kidomborítani, a nagyjainknak az emlékét ápolni, akik nélkül Szabadka nem lenne Szabadka. Van már szobra Bíró Károlynak, vannak emléktáblái Vermes Lajosnak, Székely Tibornak és mától Garay Bélának is lesz. Nagyon sokaknak tartozunk még, és ezt az adósságot igyekszünk majd leróni, úgy is, hogy felújítjuk Bíró Károly házát, úgy is, hogy utcát nevezünk el róla, hiszen úgy, ahogy Garay Bélának, jelenleg Bíró Károlynak sincs utcája Szabadkán. Úgy gondolom, hogy az a legkevesebb, hogy az emléktábla leleplezését követően a közeljövőben egy nem kampánycélokból folytatott egyeztetés induljon arról, hogy Szabadkán ki mindenki érdemel utcát. Ki az, akinek nincs és évtizedek óta kéne, hogy legyen, mint ahogy nincs Bíró Károlynak, úgy nincs a központban Mamuzsich Lázárnak, annak a két polgármesternek, akiknek ezt a várost ebben a formában, ahogy ma ismerjük, köszönhetjük – mondta dr. Pásztor Bálint.

A beszédek után dr. Pásztor Bálint, Sutus Áron, Lovas Ildikó és Godányi Csaba közösen leplezte le az emléktáblát. Az emléktábla, amely Garay Béla arcképét ábrázoló domborműből és egy négynyelvű szöveget tartalmazó táblából áll, Lantos Györgyi magyarországi szobrászművész munkája, mely Antal Mihály szabadkai öntödéjében készült.

EGY PÉLDAÉRTÉKŰ ÉLETPÁLYA
Az emléktábla leleplezése után a sajtónak nyilatkozva Godányi Csaba háláját fejezte ki, hogy dédnagyapja emlékét immár emléktábla őrzi egykori otthonán.
– Tizenhárom éves voltam, amikor dédnagyapám elhunyt, így élénken él emlékezetemben. Állandóan a magyar nyelvről, a magyar nyelv megtartásának fontosságáról, a színházról beszélt, és természetesen a családi együttlétek is nagyon fontosak voltak számára. Szinte élete végéig aktívan foglalkozott színjátszással, a vajdasági színházzal. Sok szomorúság is érte, hiszen megérte a Ristić-korszakot. A színház szeretete megmaradt a családban, hiszen nagyapám 1945-től színésze, apám pedig szervezője volt a szabadkai Népszínháznak, nagyanyám szintén színházban dolgozott. Igazi színházi család vagyunk. Magam is követem a színházi eseményeket, az előadásokat, a színészek pályafutását. Nagy öröm számunkra ez a nap, hiszen megérdemelten kapott emléktáblát – mondta Garay Béla leszármazottja.

Sutus Áron sajtónak adott nyilatkozatában Garay Béla életútjával kapcsolatban a Népkörben eltöltött éveinek fontosságára hívta fel a figyelmet.
– Az, hogy a trianoni békediktátum után Szabadkán nem akadályozták meg, hogy a Népkörben elindulhasson a színházi tevékenység, sokat jelentett a szabadkai magyar Népszínház 1945-ös elindulásánál. Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy annak a 20–21 évnek nagy hatása volt a szabadkai és a vajdasági polgári színjátszásra. Erről, úgy gondolom, kötelességünk megemlékezni. Az, hogy az öntevékeny színjátszócsoportok a mai napig működnek, az, hogy akadémiánk van, hogy a mai napig van színitanoda Szabadkán, mind valamilyen értelemben Garay Bélától indul el. Ha Garayról beszélünk, akkor egy sokoldalú életpályáról, egy példaértékű elköteleződésről beszélünk a színház iránt – emelte ki a VMMSZ elnöke.

Az emléktábla úgy említi Garay Bélát, mint a szabadkai polgári színjátszás meghatározó alakját. Lovas Ildikó erről a következőket nyilatkozta a sajtó képviselőinek:
– A magyar színjátszás a mai napig élő, izgalmas és vitákat magába foglaló kérdése, hogy mi az, ami maradi, kispolgári és mi az, ami előremutató, és ezek között hogyan teremthető meg az egyensúly. Ha a közönséget kérdezzük, egy véleményen van, ha a szakmát kérdezzük, egy másik véleményen van, de úgy gondolom, Garay Béla azok közé tartozott, aki érezte ezek között az egyensúlyt. Az volt a legérdekesebb, amikor a tábla szövegének megfogalmazásánál leírtuk, mit jelent a polgári színjátszás, és a fordításnál szembesültünk azzal, hogy az, amit a magyar nyelvben jelent, semelyik más nyelven nem jelenti – nyilatkozta a VM4K vezetője.

Elolvasom
A mi Béla bácsink
Szerző

A mi Béla bácsink

Kettős jubileumot köszöntünk mélységes tisztelettel, végtelen nagyrabecsüléssel a délvidéki magyarság színművészetét meghatározó nagy egyéniségének, legendás alakjának, Garay Bélának, a születése 125-ik és halálának 35-ik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseménysorozattal.

Béla bácsi, mert mi csak így neveztük, nemcsak ott, szülővárosában, Szabadkán, hanem mindenhol itt a Vajdaságban, sőt a Drávaszögben is a közvetlen, egyszerű nagy művészember, mindannyiunké volt!

Béla bácsi 1913. augusztus 14-én lépett, immáron mint hivatásos színész, a világot jelentő „deszkákra”, a Lila dominó című operettben.

1954 februárjában, a szabadkai Népszínház bemutatta L. Hellmann Kis rókák című színművét, amelyet Béla bácsi rendezett és a férfi főszerepet is ő játszotta el. Béla bácsi ezzel a darabbal ünnepelte színházi működésének 40. évfordulóját, egyben ezzel a darabbal búcsúzott el végleg hűséges közönségétől (de nyugdíjaztatása után is fáradhatatlanul munkálkodott színjátszásunkért).

A kulisszák világában című önéletrajzi kis formátumú kiadványában olvasom az említett bemutató utáni ünnepséggel kapcsolatos néhány soros megjegyzését: „Számomra az ünnepség legmeghatóbb jelenete az volt, amikor nyolcéves unokám, Lacika lépett ki az ünneplők sorfala mögül elém és gyönyörű verses köszöntővel csalta ki könnyeimet.”

És még néhány sort idézek Béla bácsi önéletrajzi kiadványából: „Ötvenhét esztendeje, hogy a szini pályára léptem… Ma is szeretem ezt a pályát, szeretem a munkát, a színházat. Nehéz volt megválni ettől a varázslatos világtól. Édesapám, aki ellenezte, hogy a szini pályára lépjek, most, csaknem hat évtized után, néha megjelenik álmomban, jóságos szemével kutatva rám néz és megszólal:

– Nos, fiam érdemes volt?

Én pedig ma sem tudok neki mást válaszolni, mint ezt:

– Igen, apám, érdemes volt!”

Azonban, ha Béla bácsi azt hitte, vagy legalábbis remélte, hogy nyugodt, békés nyugdíjas napok várnak rá, akkor tévedett. Sajnos tévedett! Ugyanis azokban az esztendőkben jelent meg Szabadkán Ristić „úr” és egyszerre minden megváltozott abban a csendes, büszke városban, Szabadkán. És nemcsak első, akkor 40 éves hivatásos színházunk lassú, de tudatos „lebontása”, megsemmisítése döbbentette meg a színházunk iránt végtelenül ragaszkodó, hűséges szabadkai közönséget, hanem a nagy múltú, a XIX. században épült, és mindenképpen felújításra váró színházépület lerombolása, a földdel való egyenlővé tétele is megdöbbentette őket!

Emlékszem még arra a megrázó, nyílt levélre, amelyet röviddel a halála előtt, a mi Béla bácsink, színjátszásunk nagy öregje intézett a Szabadkai Műemlékvédelmi Intézethez (két évtizeddel a színházépület tényleges lebontása előtt). A levél zárósorait idézem: „A város polgársága, színészei és színházi alkalmazottai nevében kérem Önöket, tegyenek meg mindent, hogy egyesek romboló terve ne sikerüljön és színházépületünkben unokáink, dédunokáink is előadásokban gyönyörködhessenek és hála telt szívvel gondoljanak azokra, akiknek mindezt köszönhetik. Madách Imre gyönyörű szavaival zárom soraimat: Ember küzdj és bízva bízzál!” Igen! Így írt akkor, több mint 35 évvel ezelőtt, Béla bácsi, a görcsös ragaszkodás erejével, hogy figyelmeztessen, hogy felrázzon bennünket, ugyanis az a nyílt levél nekünk is szólt, mindannyiunknak! Ugyanis azt a bizonyos „szakvéleményt”, amely egyszerűen „halálra” ítélte az épületet, hiszen annak teljes lebontását sürgette, megkérdőjelezni nem lehetett. Legalábbis úgy látszott! Pedig Béla bácsi nyílt levelében az is ott volt, hogy: „Ez az alapjában, stílusában monumentális épület egyik kiemelkedő dísze a város egyre szépülő, mindinkább kulturális külső nyerő főterének, amelyre méltán büszke városunk minden polgára. Ennek a klasszikus kort idéző épületnek a lebontása és esetleges stílusát megtörő átalakulása merénylet lenne a tervezett városszépítés ellen.”

Sajnos, Béla bácsink nem érte meg, nem juthatott el hozzá az a hír, amely szerint hamisítvány volt az a bizonyos „szakvélemény”, és hogy a város ismert, jeles szakemberei egyértelműen megállapították, hogy az épület igenis rendbe hozható anélkül, hogy előtte a földdel egyenlővé tegyék.

Nem érhette meg, mivelhogy 35 éve elment Béla bácsi. Elment az az igazi, nagy művészember, aki nemcsak ott, a színpadon élt, hanem annak is élt, egész valójával! És az a nagy művész mindig csak a jót, az igazat kereste.

Bevallom őszintén, hogy jóleső érzéssel veszem tudomásul, hogy vannak még, akik a mi szellemi értékeinket, szellemi életünk gyöngyszemeit nem sietnek a feledés süllyesztőjébe söpörni, hanem érdemben, igaz, őszinte tisztelettel szólnak mindazokról, akiknek szellemi öröksége ezt a mi szürke kis világunkat beragyogja. S ezt ezúttal is igazolják, amikor mélységes tisztelettel, megbecsüléssel fejet hajtunk színművészetünk felejthetetlen, legendás, igaz művészemberének, Garay Bélának, a mi Béla bácsinknak az emléke előtt.

Elolvasom
A szabadkai Népkör betiltásának története
Szerző

A szabadkai Népkör betiltásának története

Délvidéki művelődéstörténetünk fontos fejezetét, értékes korszakának történetét írta meg Németh Ferenc és Várady Tibor az Országok változnak, kultúrák maradnak című, 2022-ben, a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában megjelent munkájában. A kötet alcíme, a Száz éve, 1921-ben kezdte meg munkáját Nagybecskereken az utódállamokban először jóváhagyott magyar kulturális intézmény, a Torontálvármegyei Közművelődési Egyesület ugyan jeles évfordulóhoz kötötte a művelődéstörténeti eseménysorozatot, az előzmények áttekintése azonban a török hódoltság után a maga kultúráját újra megteremtő – bánáti és bácskai – magyarság társadalmi újjászerveződésének korába, a XIX. század első évtizedeibe, a reformkorba vezeti vissza az olvasót. Az 1921-es események jelentőségét Németh Ferenc Újrakezdés, kisebbségi sorsban, országos kisugárzással – A Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület (1921–1934) című tanulmányában jelezte, ugyanott azt is kifejtette, történelme új korszakában milyen megpróbáltatások vártak a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt területek magyarságára.

A Trianon utáni években az anyaországtól elszakított magyarság hatalmas erőfeszítéseket tett irodalma, kultúrája, iskolái és művelődési értékei megőrzése érdekében: a nagybecskereki magyar közösség sorra alapította a folyóiratait – 1920-ban a Renaissance-ot, 1921-ban a Fáklyát –, 1923-ban pedig megalakították irodalmi egyesületüket, az Ady Társaságot. Ennek a lelkesedésnek a lendületében született meg 1921-ben a Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület is, melyet azonban rövid működése után a szerb hatóságok betiltottak. 1934 áprilisában a szabadkai Napló az egyesület betiltásáról szóló beszámolójában kiemelte: az indoklás szerint „az egyesületnek tulajdonképpen nincsenek jóváhagyott alapszabályai, miután a meglévő alapszabályok a Torontáli Közművelődési Egyletre szólnak, tehát nem érvényesek. Az indoklás szerint az egyesület vezetősége (1934.) április 7-én Sztáribecsejen értekezletet tartott anélkül, hogy ezt a hatóságoknak bejelentette volna.” Várady Tibor a kötetben szereplő Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében című tanulmányában részletesen bemutatta: a betiltásra az 1934. április 14-én a Dunai Bánság Királyi Bánsági Közigazgatási Hivatal határozata alapján került sor. A Hivatal valójában azt kifogásolta, hogy az egyesület nevéből – az 1929-es névhasználati törvény értelmében – kimaradt a „Torontálvármegyei” név, a kihagyás után már egy jóvá nem hagyott, azaz „egy nem létező” egyesület működött. Ezzel egyidőben azonban betiltották a szabadkai Népkör működését is.

A Népkör betiltásának történetét Garay Béla az Életjel kiadásában 2012-ben megjelent Magyar műkedvelők az őrhelyen – A Népkör amatőr színjátszó társulatának története című munkájában dolgozta fel. Könyve bevezetőjében így foglalta össze a magyarság helyzetét az elszakítást követő időkben: „Itt nem maradt más, csak néhány politizáló ügyvéd, itt nem maradt egyetlen író sem; innen elment minden hivatásos színész, minden muzsikus; elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömbben olyan tradícióktól és ősi kultúráktól megszentelt magyarság sem, mint például Erdélyben. Szegény, kihasznált zsellérnép volt a bácskai magyarság nagyobb része. A városokban kisiparosok, kistisztviselők, néhány orvos, néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az új idők kezdete.” Ezért érezték úgy a szabadkai magyarok, hogy összefogással tegyenek valamit a magyar kultúra megőrzése érdekében. Megalakították hát a Népkört, amely a magyarság tömegeit szólította meg. Első bemutatkozásuk 1919 húsvét hétfőjén volt, amikor bemutatták a Vidám kabaréest című összeállítást. Ezt követően sem 1921-ben, sem 1922-ben nem léphettek színpadra a műkedvelő színjátszók, 1923. január 6-án azonban megemlékeztek Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójáról. Petőfi költészetéről Szántó Róbert tartott előadást, ezt követően az Iparos dalárda megzenésített Petőfi-dalokat adott elő. Garay Béla szerint hosszú éveken át csak a Népkör színházában jöhettek össze a magyarok, és „csillogó szemmel csak a Népkörben hallgathatták a kultúra igéit”. Garay kiemelte: az elcsatolást követő években csak a Népkör műkedvelőinek vendégszereplései alkalmával láthatott színházat a kisebb települések magyarsága. Az 1928. december 10-én a szabadkai Népkör irodalmi estjén hat vajdasági magyar író lépett fel annak bizonyítására, hogy a vajdasági magyar irodalom nem ábránd csupán, hanem élő valóság. A műsorban Szántó Róbert, Debreczeni József, László Ferenc, Arányi Jenő, Csuka Zoltán és Fekete Lajos színpadi jeleneteit és verseit adták elő. 1928. június 8-án az Ibsen-bemutató előtt Szenteleky Kornél tartott „érdekes és élvezetes előadást” a szerzőről.

A Dunai Bánság az 1934. április 14-én kelt 25760/II.-2 számú rendeletével az egyesületekről szóló törvény alapján betiltotta a becskereki Közművelődési Egyesület működését, majd amikor a Bánság határozata jogerőre emelkedett, a szabadkai rendőrfőnök a Népkört – mint a Közművelődési Egyesület fiókját – ugyancsak feloszlatta, annak minden ingó és ingatlan vagyonát a fennálló törvényes rendelkezések értelmében lefoglalta. „A rendőrfőnök indoklása az volt, hogy abból a levélből, amelyet dr. Streliczky Dénes, a Népkör levélborítékjában és levélpapírján intézett hozzá, kitűnik, hogy a Népkör a feloszlatott Közművelődési Egyesület fiókja, miután mind a levélpapíron, mind pedig a borítékon az állt: Népkör Magyar Közművelődési Egyesület.” A feloszlatott Népkör vagyongondnokává dr. Nagy Ödönt nevezték ki. A betiltott Népkört több mint kétévi szünet után, 1936. november 30-án Magyar Olvasókör néven újra bejegyezték és az egyesület folytatta munkáját. A betiltott Népkör munkáját folytató Olvasókör kultúrbizottsága 1937. március 1-én vajdasági irodalmi estet rendezett, melyen Timár Ferenc, Gál László és Dudás Kálmán költők, Szirmai Károly, Majtényi Mihály és Cziráky Imre elbeszélők léptek fel. Csuka János a kisebbségi ember lelkivilágáról tartott előadást, Pataki László pedig Bencz Boldizsár egy versét szavalta el. A magyar szó, a magyar kultúra oltalmazói megingathatatlan elszántsággal folytatták munkájukat Szabadkán is.

Interjúk
Tegnap és ma
Szerző
Díjak, ösztöndíjak